Kalbotyros pastabos

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLIV (2001), 89–103 Nyelvészeti megjegyzések* SIMAS KARALIŪNAS Litván Nyelvi Intézet, Vilnius A cikk etimológiai kérdéseket tárgyal a következőkkel kapcsolatban: (1) litván nyj. berklai ‘gyaloghíd’, (2) litván gintaras, lett dzītars, (3) litván nyj. krontas és krōnas ‘hófúvás’, (4) lett viņš, nőnemű viņa ‘ő (hímnemű), ő (nőnemű)’, (5) a balti *kikir- ‘borsó’ litván folytatásai víznevekben, (6) óporosz rapa ‘angyal’. 16. LITVÁN NYJ. berklai ‘GYALOGHÍD’ Litvánia északkeleti sarkában (Salakas) használatos a palló szó (acc. plur. pallókat), amelynek jelentése ‘híd (általában rudakból)’ (LKŽ₁ 626; ²LKŽ₁ 766). A történeti hangmegfelelések alapján az eredeti alak *bēr-tlo- rekonstruálható. Szerkezetileg és funkcionálisan – mint eszköznév, munkajelentésében ‘amivel embereket szállítanak (visznek át), az emberek átszállítására szolgáló eszköz’ – a szó rögtön kapcsolatba hozható az ekével (plur. ekék) < *ārH-tlo- (a -tl- képzővel, az arti alapján), amelynek etimológiai megfelelője a görög ἄροτρον, krétai ἄρατρον ‘eke’ (< *arH-tro-). Ezen analógia alapján a palló etimológiai megfelelője a görög φέρετρον (és φέρτρον) ‘hordágy’ (< *bher(H)-tro-), a φέρω ‘visz’ származéka (vö. Frisk 1970: 1003, 1005; Chantraine 1968: 1191). Hiszen a hordágyat is rudakból készítik. A régi -tro- (nem -tlo-, ahogyan olykor feltételezik) képzővel alkotott származéknak tekintik az óind bharītra-, hapax legomenon alakot is a Rigvédában; valószínűleg ‘kéz’ vagy ‘ujj’ jelentésű volt (azaz *‘amivel visznek, a szállítás eszköze, szerszám’) (vö. Mayrhofer 1963: 478; 1996: 251). A palló szónak azonban pontosabb megfelelője is akad: a latin fērculum (és ferculum) ‘hordágy; tálca’ < *bher(H)-tlo-m (Ernout, Meillet 1959: 226; kissé másként Walde, Hofmann 1938: 484), a ferō ‘visz’ származéka. Következésképpen a *bher- ‘visz’ tőből képzett származék a palló is, ami azt jelenti, hogy a balti nyelvek bērti bēria bėrė (és nyj. bérti bēria bėrė) igéjének is volt ilyen jelentése; ezt az igét régóta kapcsolatba hozzák az említett görög és latin igékkel (vö. Fraenkel 1962: 40). A palló szó tövének szerkezete és akutos hangsúlya arra utal, hogy eredeti alakja *bēr-tlo- volt, ez az alak azonban számos kérdést vet fel: hosszú tőmagánhangzója az e tőmagánhangzó minőségi ablaut útján történő megnyúlásával keletkezett, vagy a megnyúlást a laringális kiesése okozta? A legújabb „Indoeurópai igei szótárban” a vizsgált tövet aniṭ tőként rekonstruálják, vagyis laringális nélkül; kérdőjellel a litván bérti igét is ide sorolják (vö. Rix, szerk. 1998: 61–62). M. Mayrhofer is hajlik e tő elfogadására, ugyanakkor megjegyzi, hogy e tő set változatának megléte sem zárható ki teljesen a vizsgálatból (Mayrho- Az előzményeket lásd: Lietuvių kalbotyros klausimai 17, 207–209; 29, 65–78; 31, 125–129. 90 | SIMAS KARALIŪNAS fer 1996: 249). Kad s. ind. bharitra- rodytų buvus *bherH-, jo nuomone, nėra tikra, nes bharitra- gali būti ad hoc darinys pagal caritra- koją’ (Mayrhofer 1996: 251). Mūsų atveju svarbu tai, kad šios šaknies vediniai slavų kalbose taip pat turi akutą: serbų-kroatų brème, slovėnų bréme, čekų břímě, rusų бе́ремя ‘našta’ < sl. *brémen- veikiausiai rodo buvus pailgintojo laipsnio šaknies variantą *bher- (Mayrhofer 1996: 249). Tad ir berklai pradinės formos *bēr-tlo- ilgasis šaknies balsis taip pat veikiausiai yra kiekybinės balsių kaitos dalykas. Todėl jo darybos pagrindu laikytina būtojo laiko forma bėrė (bėrė cirkumfleksinė priegaidė, matyt, yra antrinė kaip metatonijos rezultatas). A -tlo- képző, amelyet ma már a szláv alapnyelvre is rekonstruálni szokás, a balti és a latin nyelvekre jellemző eszköznevek képzésének eszköze (Seldeslachts-Swiggers 1995: 23–37). Következtetés: a berklai ‘híd (rendszerint rudakból)’ megőrizte a bérti (bėra, bėrė) ige eredeti ‘visz’ jelentését. Noha a litván berklai (< *bēr-tlo-) és a latin ferculum (valamint a fericulum) ‘hordágy; tálca’ < *bher(H)-tlo-m valószínűleg egymástól független fejlődés eredményei, pontos egyezésük pedig figyelemre méltó a balti és a latin nyelv izolexikonjai szempontjából. 17. LITVÁN gintaras Poroszországban, különösen Sambiban a borostyánt a valóban német Bernstein szóval nevezik. A német Kentner ‘borostyán’ ritka szó a középkori latin gentārum szóból származik; ez utóbbi a litván gintaras, a lett dzītars és zītars szavakra utal. E szavak közül valamelyik, amelyek azonban nem keltenek igazán balti eredetű szavakra jellemző benyomást, vö. magyar gyanta ‘gyanta’, nyelvjárási gyantar ‘borostyán’. Talán a lív nyelvet kellene forrásukként figyelembe venni? Ha a Tacitus említette aistok, vagyis kétségtelenül „das Bernsteinvolk”, valóban balták voltak, miért nem volt balti szavuk legfontosabb csereárujukra? – kérdezi E. Sittig (Sittig 1934–1935: 20). E. Sittig kérdésére J. Endzelīns kérdéssel válaszolt: Honnan tudjuk tehát, hogy az aistoknak nem volt balti borostyánelnevezésük? Ha a glesum valóban germán, a balták számára kezdetben idegen szó volt, az aistok – ha balták voltak – megismerhették ezt a szót germán szomszédaikkal való érintkezésük során, vagy hallhatták déli kereskedőktől, akik az aistok földjére menet útközben a germánoktól tanulhatták el ezt a szót, majd az aistoktól ‘glēsumot’ kérdezhettek. Ennek következtében az aistok más népekkel érintkezve maguk is használhatták a glēsum szót, annak ellenére, hogy a borostyánt saját nyelvükön másként nevezhették. A XVI. századi irodalomban egy porosz borostyánelnevezés, a gentars is szerepel – teszi hozzá J. Endzelīns (Endzelīns 1943: 5–6). Amint látjuk, E. Sittig és J. Endzelīns Tacitus által leírt aistok etnikai hovatartozásáról folytatott vitájában – germánok voltak-e (E. Sittig) vagy balták (J. Endzelīns) – egy nagyon fontos kérdés merült fel: vajon a poroszok, a litvánok és a lettek őseinek volt-e saját, balti borostyánelnevezésük? Itt azt a tényt is fel kell idézni, hogy J. J. Mikkola, amikor a gintāras eredetéről írt, elfogadta a neves baltista, J. Gerullis véleményét e szó keletkezéséről. J. Gerullis válasza a következő volt: képzését tekintve a gintaras elszigetelt szó, és nem látszik lehetőség arra, hogy etimológiailag összekapcsoljuk a balti nyelvekkel; röviden szólva a gintaras, dzintars, dzītars szavakat állítólag nem lehet balti szavaknak tekinteni (Mikkola 1938: 35). E. Fraenkel „A litván nyelv etimológiai szótárában” sem mond semmit a szó eredetéről (Fraenkel 1962: 152). Mint látható, teljesen jogosan vetődik fel a kérdés, hogy a poroszok, a litvánok és a lettek őseinek volt-e saját, balti borostyánelnevezésük. KALBOTYROS PASTABOS | 91 J. J. Mikkola szerint a litván gintaras egy pontosabban meg nem határozható keleti országból származik (vö. csuvas janDar ‘pohár; üveg’, cseremisz jumdar ‘palack’), vö. Mikkola (1938: 33–37). B. Larin azt igyekezett bizonyítani, hogy a balti borostyánelnevezés a magyar gyanta szóval együtt a keleti Baltikum őslakóitól, a borostyángyűjtő „pamarénoktól” ered. Állítólag a litván giñtaras, gintãras, gentãras morfológiailag és szemantikailag sem magyarázható a litván nyelv talaján. A magyar gyanta nem keletkezhetett a gyantár alakból, mivel a szóvégi r nem tűnik el a magyarban. Mind a -a: -ár morfológiai váltakozás, mind a jellegzetes ‘borostyán; fenyőgyanta’ jelentés abból a nyelvből ered, amelyből a magyarok ezt az elnevezést kölcsönözték. A szó balti nyelvekbe való vándorlásában a magyarok közvetítő szerepet játszottak (Larin 1956: 149–162). O. Trubačev fantasztikus, tehát elfogadhatatlan magyarázata szerint a giñtaras az orosz янтарь, ентарь szóból származik kölcsönzés útján, ez pedig a csuvas janDar ‘pohár; üveg’, janDal ‘drágagyöngy; borostyán’ közvetítésével az óind yántar- ‘visszatartó’ szóból ered (állítólag a borostyán mágnesességére utal) (Trubačev 1980: 7–18). A balti nyelvek anyagára támaszkodva is próbálták magyarázni. E. Blesse a borostyán elnevezését morfémákra bontotta: *gint-aras, összekapcsolta a lett guntina ‘kis tűz’ szóval, rekonstruálta ennek eredeti ‘tűz’ jelentését, igyekezett alátámasztani a ‘tűz’ és a ‘borostyán’ jelentés közötti kapcsolatot, és mindkét szót, valamint a lett nyelvjárási guns ‘tűz’ szót is az indoeurópai *gʰen- ‘vág, üt; hajt’ gyökhöz kapcsolta, amelyhez a lett dzīt (dzenu, dzinu) ‘űz, hajt’ és a litván ginti (gēna, ginė) tartozik, vö. Blesse (1958: 200, 1. jegyzet). Figyelemre méltó e kutató igyekezete a ‘tűz’ és a ‘borostyán’ jelentés kapcsolatának alátámasztására, mivel ez egybevág a tipológiai adatokkal. A lett guntina a nyelvjárási – leggyakrabban a felsőlett nyelvjárásokban használt – guns ‘tűz’ kicsinyítő alakja, a kicsinyítő képzők pedig gyakran -t- elemmel bővülnek, például uguntina, uguntinš az uguns ‘tűz’ mellett (ME IV 294), ezért a *gunt- gyök itt akár nem is létezhet. E nyelvjárási szó történetileg nem különíthető el a lett uguns és a litván ugnis szótól. Szinonim etimológiai megfelelőikkel, az óegyházi szláv огнь, a latin ignis (< *egnis) és az óind agniḥ szavakkal együtt a protoindoeurópai *Hgnei-/*Hᵒgnei-: *Hogni-: Hegni- paradigmából fejlődtek ki (Karaliūnas 1990b: 177–178). Érdekes, hogy P. Anttila is összekapcsolja a ginti (gēna, ginė) igével a giñtaras szót, ám elsődleges jelentésének a ‘gyantás jégcsap, csepegő gyantafolyás’ jelentést tartja (Anttila 1997: 112, 114). Priesagos -tar- buvimas baltų kalbose yra toks neaiškus (Skardžius 1943: 303–304), kad V. Mažiulis buvo priverstas griebtis priesagos -tr- (girdi, vėliau paveiktos priesagos -ter-), kad paaiškintų gintaro pavadinimo baltų kalbose susidarymą – iš veiksmažodžio ginti (gīna, gynė) šaknies: girdi, senų senovėje pagrindinė gintaro funkcija buvusi magiškoji – ap(si)gynimo nuo tam tikrų blogybių (Mažiulis 1988: 352). Nesunku čia matyti įtaigą hipotezių, graikų kalbos gintaro pavadinimą ἤλεκτρον (šaknis *eh₁lek-) aiškinančių veiksmažodžiu ἀλέγω ‘ginti, atremti, atmušti’ (ide. *h₂lek-s-) (Toporov 1979: 215), tačiau neturinčių tvirtesnio pamato. Antai L. Deroy ir R. Halleux, turėdami galvoje, kad gintaro gabaliukai ligi atsirandant monetoms buvo vartojami skaičiavimui mainuose, jo pavadinimą susiejo su gr. ἀλέγω ‘rūpintis kuo, galvoti apie ką, kreipti dėmesį’ (Deroy, Halleux 1974: 37–52). Mindenekelőtt érdemes megnézni, hogyan magyarázzák maguk a magyar nyelvészek a borostyán magyar nevét. A magyar nyelv legújabb etimológiai szótárában a gyanta ‘borostyán’ szót (változatai: gyenta és gyonta) (bővebben: Voigt 1970: 575–578), amelyet a történeti források már a XVI. század legelején adatolnak (gyentha 1500, güwnthar 1525, giantar 1539, gentharos 1542), balti eredetű vándorszóként (Wanderwort) írja le, ugyanúgy, mint a középkori latin gentarium és a német Kentner szót (utóbbi mára már kikerült a használatból). A magyarban ezenkívül ‘gyanta’ és ‘máz’ jelentése is van, ám ezeket a jelentéseket eredetileg… 92 | SIMAS KARALIŪNAS … az alapjelentésből: ‘borostyán’. A szóvégi -r zárt szótagban eltűnt (Benkō, szerk., 1993: 492). Semmi okunk sincs kételkedni a magyar nyelvészek ezen állításaiban, különösen azért, mert a vizsgált szó nyelvükben viszonylag későn adatolt. Másfelől nem lehetetlen, hogy – ahogyan V. Voigt feltételezi – ez a vándorszó az I. évezredben (Kr. u.) került át a magyarba, és ennek megfelelően adaptálódott (Voigt 1970: 574–580). A borostyán neve az orosz nyelvben is későn adatolt. Első alkalommal 1551-ben fordul elő енping?, leggyakrabban a XVII. századi írásokban jelenik meg, ettől kezdve pedig az írnokok „hipernormalizálják” alakját, amely így янтарь lesz; hasonlóan például az ендова (a litván indauja szóból kölcsönzött alak) яндова́-vá alakul. Az n mássalhangzó jelenléte azt mutatja, hogy az енping? legkorábban a X. században került a keleti szláv nyelvjárásokba, ellenkező esetben *ямарь lett volna (Larin 1956: 149–151). Ez kétségtelenül litván kölcsönszó; eredetijének a porosz litvánok által használt jentāras, gentāras alakot tartják (Vasmer 1978: 558; Sławski 1952: 501; Kiparsky 1973: 69; Laučiūtė 1982: 26). Az oroszból ez a borostyánnév más szláv nyelvekbe is elterjedt (Vasmer 1978: 558). K. Būga Aistiškų Studijų (34), valamint az akadémiai Lietuvių kalbos žodynas (LKŽIII 322) adatai szerint a gintaras ‘megkövesedett gyanta, amelyet a tenger kimos, vagy a földből ásnak ki (glaesum)’ leginkább a žemaitiai nyelvjárásokban, azok nyugati peremén (Kretinga, Skuodas, Plungė és Šilalė járásban) használatos. Az északkeleti dünininkai nyelvjárásokban is ismert (DūnŽ 486). Többes számú alakja és ‘(borostyán) gyöngyök’ jelentése a kelet-litvánoknál is ismert (Salamiestis, Kupiškis járás; Troškūnai, Anykščiai járás). Hogy korábban a kelet-litvánok körében szélesebb körben használták, azt K. Sirvydas szótárának harmadik kiadásában való előfordulása mutatja (gintaras, gen. sing. gintaro, melléknév gintarinis) (Pakalka et al., 1979: 123), valamint Punktuose sakymų című művében (I, 183). A Druskininkai környéki nyelvjárások gintāris alakja (DrskŽ 101) feltehetően a köznyelvből származik. A hangsúlyozási változat, gintāras, F. Kurschat szótárában található (K2 211). K. Būga tanúsítja, hogy a gintāras élőbeszédben is használatos volt, például Tilsit környékén (Aistiški Studijai, 34). A porosz litvánoknál a legkorábbi adat (a XVIII. század elejéről) úgy tűnik, J. Brodowski szótárában található. P. Ruig és K. Milk szótáraiban ritka gentāras alak fordul elő (LKŽIII 237), F. Kurschat azonban azt mondja, hogy ilyen alakot nem hallott. A XVII. század közepéről származó kéziratos szótár, a Lexicon Lithuanicum a gentāras és gintorius alakokat adja meg (Drotvinas, szerk., 1987: 100, 180). Ráadásul a porosz litvánok szótáraiban (Ruig, Milk, Krause, Nesselmann) a jentāras alak is adatolt (LKŽIII 340), amelynek töve szintén e-t tartalmaz. Így az -ar- képző hangsúlyozása jól adatolt, és nem kétséges. Azt pedig, hogy itt g- helyett j- hang áll, nyilvánvalóan nyelvi érintkezéssel kell magyarázni. A közép-alnémetben, amelyet Poroszország német lakossága használt, a g mássalhangzót elöl képzett magánhangzók előtt j-ként ejtették (vö. jēn = gehen ‘menni’, jīcht = Gicht ‘köszvény’). Iš įvairių vokiškų dokumentų sus ekama prūsus vartojus gentars (Nesselman 1873: 46; Toporov 1979: 211–212). Iš Karaliaučiaus senamiesčio parapijos klebono Pollianderio laiško, lotyniškai rašyto į Leipcigą 1535 m. draugui mokytojui Kasparui Börneriui, sužinome, kad Semboje, kur gyvena sūduviai, „yra daugiau kaip 32 kaimai, kurių gyventojai jau nuo senų laikų visu pajūriu gaudo gintarą, kurį jie savo protėvių kalba vadina gentārum“ (Būga 1961: 151). Forma gentārum, suprantama, yra lotynizuota. Kiek vėliau, 1551 m., tai patvirtina ir A. Aurifaberis savo veikale Succini historia pasakydamas: „Sūduviai gintarą savo kalba vadina Gentarn“ („Die Sudawen heissen den Börnstein in jrer sprach Gentarn“) (Būga 1961: 150–151; Toporov 1979: 211–212). Šitokią gintaro pavadinimo formą teisingai yra paaiškinęs K. Būga: „Sūdai gintarą bus tarę gentaran (nom. KALBOTYROS PASTABOS 93 sing. n.). A szó magánhangzója e, amely i-ből keletkezett. Következésképpen a gentārum poroszul gintaran alakban olvasandó” (Būga 1961: 150). V. Toporov K. Būgával egyetértve a porosz gentars alakot később keletkezettnek, sőt a kelet-poroszországi német Gentar alapján tévesen rekonstruáltnak tartja; annak lehetőségét is nyitva hagyja, hogy a latin források gentārum alakja népetimológia eredménye, amely során a borostyánt tűzszülőként fogták fel, nevét pedig a latin genitor ‘nemző, szülő’ szóhoz igazították (Toporov 1979: 212). V. Mažiulis szintén azt feltételezi („valószínűleg”), hogy a poroszban létezett a gintars alak (Mažiulis 1988: 352). Ha feltesszük, hogy a porosz és a szudáv (jatving) nyelvben gintar(a)s volt (i-s tövű), nehéz megmagyarázni a litván nyelvjárási gentāras és jentāras alakokat. Mivel ezek az alakok porosz litván szótárakban adatoltak, feltehető, hogy a porosz nyelvjárásokból kerültek e vidék litván nyelvjárásaiba. A Lovagrend forrásainak porosz helyneveiben, valamint a porosz nyelv emlékeiben – az Elbingi szójegyzékben és a katekizmusokban – gyakran az etimológiai i helyett e betűt találunk. Ebből azt a megalapozott következtetést vonják le (Gerullis 1922: 215; Trautmann 1925: 124; Endzelīns 1943: 25), hogy a porosz nyelvjárásokban, legalábbis egy részükben, az i-t szélesen és nyíltan, vagyis ę-ként ejthették, ahogy K. Būga mondta (részletesebben lásd s. v. porosz keckirs ‘borsó’, lásd alább). A *gintara- eredeti alakot (a tőben i magánhangzóval) a lett megfelelő dzītars támasztja alá, amely népdalokból ismert (ME₁ 559, EH₁ 362; Gāters 1979: 283–294), valamint a dzītitars alak is, amely népdalokban és az élő nyelvben fordul elő (például Pūréban, Tukums járásban); változatai: dzintārs (hangsúlytalan) a Kur-földnyelven (Schmid 1983: 261–262; 1989: 34, 36), dzinteris (hangsúlytalan) népdalokban, valamint dzintārs Ungurmuižában (ME₁ 552, EH₁ 359). A dzintārs szót változataival együtt a megőrzött in kettőshangzó alapján kur szóból származónak és lettonizálódottnak tartják (Endzelīns 1913–1914: 98 [=Endzelīns 1974: 506]; 1940: 254 [=Endzelīns 1980: 561]; ME₁ 552; Būga 1961: 179–180); jól adatolt a kur területen található Sintere 1253, Sinter 1291, Zintere 1305, Zynthere 1338 helynevekben, valamint a Gintarà víznévben (a Šaltuona mellékfolyója, Raseiniai), Гинтора, XVI. század (Būga 1961: 168, 175; Kiparsky 1939: 199), továbbá a Gintaras folyónévben Raseiniai térségében és a Giñtaris folyónévben Šeduva térségében, Litvánia területén. Az élő lett nyelvben széles körben használatos a zītars, ennek változatai: zīters, zīteris², ziters ME₁ 737, EH₁ 810; szókezdő z-je sporadikusan, a dz- egyszerűsödésével alakult ki. Vö. zęguze ‘kakukk’: dzęguze ‘ugyanaz’ (vö. litván gegužė); zeldināt ‘csípni, szúrni’: dzelidnāt ‘ugyanaz’; zelt ‘szúrni, csípni’: dzelt (vö. litván gėlti). Az adatok áttekintéséből kitűnik, hogy a borostyán neve, a *gintara-, régi balti szó, amely már a XIII. században adatolt. K. Būga helyesen választotta le a giñtaras szóban az -aras képzőt, és a litván giñtaras, lett dzītars hangsúlykülönbségét (cirkumflexus: akut) metatóniával magyarázta (Būga 1959: 390). A képző eredeti alakjának feltehetően az -ar- tekintendő (< indoeurópai *-or-), mert egyrészt ebből később balti -er- alakult ki (nyilván az -is végződés elöl képzett magánhangzójához igazodva, majd később az -as végződés előtti helyzetre is átterjedve), másrészt pedig -ār- alakra nyúlt meg, feltehetően a gāugaras ‘hegycsúcs, domb’: gaugorà ‘kiemelkedő hely a szántóföldön vagy a réten…’ LKŽ₃₃ 167; kaũkaras ‘dombocska, domb, halom’: kaũkoras ‘ugyanaz’, kaukoris ‘halom, rakás’ LKŽ₇ 420, 423, 424 mintájára. Amint W. Schmid már megjegyezte (Schmid 1993: 426), a képző magánhangzójának megnyúlásához hozzájárulhattak (vö. gintorius) olyan, jelentésükben közeli, szláv -orius képzőt tartalmazó, népdalokban használt szavak is, mint például: Ar žiba žiborius? Ar dega degorius? LB 102 (A. Leskien és K. Brugmann 1882-ben kiadott litván népdalgyűjteményéből). A balti nyelvek borostyánnevének történeti-összehasonlító vizsgálatát, valamint képzésének és szemantikájának meggyőző magyarázatát Wolfgang Schmid, a német indoeurópai és balti nyelvekkel foglalkozó ismert kutató adta (Schmid 1993: 425–430). Vizsgálatát a litván giñtaras, alakkal kezdi. 94 | SIMAS KARALIŪNAS így más balti nyelvekbeli rokonainak morfémákra, gint- és -ara- elemekre való tagolása is. Hogy a *gent- tő nullfokú ablautváltozata, a *gint- (< *gṇt-) lehetséges a balti nyelvekben, bár nincs rá adat, és ezért a szó eredetének magyarázatához nincs szükség szubsztrátumfeltevésre, azt a következő példák mutatják (Schmid 1993: 428): *kent-/*kint-: litván Viškinas, porosz Wissekint kint- eleme a kęsti (kenčia) ‘elvisel’ igével összefüggő tőmagánhangzó-váltást mutat; *ment-/*mint-: a mįsti (minčia, mintė) ‘találós kérdést ad fel, találós kérdést mond’, mintis ‘találós kérdés’, mintė ‘emlékezet, értelem’ közös tövű a pa-męsti (-menčia, -mentė) (hangsúlytalan) ‘tanácsol’ igével, LKŽVIII 84, 232, 245, 284; *pent-/*pint-: iš-péntėti (-ėja) ‘elhasználódik, elkorhad; kiszárad, kiszikkad, megkeményedik…’: pintis ‘a korhadó fán növő faféle daganat, gomba’, LKŽIX 798, 1061; *rent-/*rint-: rintis (és rintis, rintis) ‘bevágás, rovás; a tehén szarva körül látható jel, amely azt mutatja, hány borja volt…’: ręsti (renčia, rentė) ‘rovásokat, bevágásokat készít…’, LKŽXI 477, 671. W. Schmid ezután R. Much állítására hivatkozik, miszerint a gintãras közös tövű lehet az óészaki kynda, a középfelnémet künden és a bajor nyelvjárási kenten ‘meggyújt’ igével (germán *kundjan, *kandjan) (Much 1937: 405; 1967: 512). W. Schmid ezeket a germán igéket és a balti borostyánnevet ősi rokonságban állónak (urverwandt) tartja, és a *gni- ‘ég’ tőből vezeti le őket. Ebből a tőből származik a finn kynttilä ‘gyertya’ germán jövevényszó is. A borostyán elnevezésének indítéka tehát nem a (betegségtől való) védelmező funkció, hanem a borostyán könnyű meggyulladása, illetve gyors égése volt. Ugyanez az indíték magyarázza a borostyán német nevének kialakulását is: a Bernstein ‘borostyán’ szó az újfelnémet nyelv korai szakaszában a közép-alsónémet bern(e)stein, barnstēn, bornstēn ‘égő kő’ szóból került át (a XIII. századtól adatolható); első eleme a bernen ‘ég’ ige, amelyet a r mássalhangzó metatézisével a felnémet brennen ‘ugyanaz’ alakból származtatnak (Kluge 1989: 76). W. Schmid azonban korántsem elégszik meg ezzel a magyarázattal, mivel ez csupán a tő etimológiája, és nem magyarázza meg a balti szó képzését. A litván gintãras képzését illetően W. Schmid ezután az óészaki hímnemű kyndill ‘lámpás; gyertya; fény’ szóval veti össze (ebből származik az említett finn szó), a képzés szabályosságát pedig a balti -r-/-ar-: germán -l- megfelelésre alapozva, a következő párhuzamok analógiájával támasztja alá: litván mentūrė ‘kásakeverő, krumplitörő stb.; vajköpülő eszköz’: óészaki hímnemű mǫndull ‘kézimalom orsója’; litván vént eris ‘halászháló’: óészaki hímnemű vǫndull ‘szénaköteg’; litván vingurys ‘(út, ösvény, patak stb.) kanyarulata’: német Winkel ‘szög, sarok’; litván kaugurys ‘alacsony kiemelkedés’, illetve kaukaras ‘dombocska, domb’, vagy kaukaras ‘ugyanaz’: német Hügel ‘domb, halom’; litván nōterė ‘csalán’: német Nessel ‘ugyanaz’; litván ungurys: latin anguilla ‘ugyanaz’ (Schmid 1993: 429). W. Schmid ebből arra következtet, hogy a régóta kapcsolatba hozott litván gintãras és az óészaki kynda ‘meggyújt’ között több van, mint pusztán tőetimológiai rokonság. A gintãras szó képzése tipikusan balti, noha az ige már kihalt; a tő az északi germán nyelvekben maradt fenn. Schmid ezért felveti a kérdést: hol keletkezett ez a szó? A borostyán fő lelőhelyei a Semba-félsziget és a Kur-földi-nyárs (Juodkrantė) voltak, vagyis olyan helyek, amelyeket korábban bizonyosan nem laktak litvánok és lettek. Azt, hogy e borostyánlelőhelyeket a legkönnyebben a befagyott tengeren vagy lagúnán át lehetett megközelíteni, a lett népdalok gyakori dzintarzemē említése mutatja. Ahogyan a dzintars szó a kur-földi partvidékről Vidzemébe jutott, úgy feltehetően a gintaras is a sembiai partvidékről került a litvánok fő lakóterületére. Ez azt jelenti, hogy a Balti-tenger partvidéke a korai balti nyelv őshazája („eine Bodenständigkeit des Frühbaltischen”) volt, és annak nyelvjárásokra bomlása későbbi fejlemény. A korai balti nyelv gintãras szava a balti–germán nyelvi megfelelések jegyzékébe tartozik (Schmid 1993: 430). KALBOTYROS PASTABOS 95 Befejezésül még megjegyezhető, hogy a borostyán nevének gentāras változatának a litvánban homonimája is van: A. Juška által feljegyzett gẽntaras, -ė ‘lusta ember, naplopó’ LKŽIII 237; meg kell jegyezni, hogy képzése és eredete nem világos. Elképzelhető, hogy a -ara- képzővel (lásd ehhez Skardžius 1943: 302) a gẽsti (-sta, gẽnto) ‘rokonságba kerül, társul, barátkozik’ igéből képezték. Képzésük és ellentétes jelentésük viszonya ugyanolyan volna, mint például a gaĩmaras ‘késlekedő, halogató, húzódozó; falánk ember, dög’ szónak a gaimìnti (-ina) ‘szül, nemz; nevel’ igével való kapcsolatában, LKŽIII 31–32; a bandžiūlis ‘barát, cimbora; csaló…’ LKŽI 643–644, a bandžius ‘barát, cimbora; pásztor…’ vagy egyszerűen a bandà ‘marhacsorda, nyáj’ szóból képzett alak esetében (mint a didžiūlis ‘nagy termetű ember, nagyzoló’: didis). A gẽntaras, -ė ‘lusta ember, naplopó’ és a gaĩmaras ‘késlekedő, halogató…’ ilyen elemzése és magyarázata igazolja a -ara- képző meglétét a balti nyelvekben. 18. LITV. NYJ. krontas ‘HÓTORLASZ’ Varėna környékén és Rodūniában, a Varenavai járásban (Belarusz), az LKŽVI 682 adatai szerint a krontas (hangsúlytalan) főnevet használják ‘nagy hókupac, hótorlasz’ jelentésben. E szóban az a különös, hogy a tautoszillabikus n előtt o magánhangzó áll. A litván fonotaktika szabályai szerint ilyen helyzetben csak a magánhangzó fordulhat elő. Egyébként a Varėnai járásbeli Dubičiaiban és a Varenavai járásbeli Nočiában (Belarusz) ugyanezzel a jelentéssel a krõnas alakot is használják (LKŽVI 682). Úgy tűnik, mintha a krõnas alakba nemrég ékelődött volna be a t mássalhangzó. Közép-Lettország (Vidzeme) északnyugati részének lett nyelvjárásaiban (Valmiera, Valka, Mazsalaca, Vecsalaca) előfordul a krān(t)s [krānc, krānts] (gen. sing. -s) ‘kemence’ szó, amelyben egyértelműen betoldott t mássalhangzó szerepel [MEII 266, 268 (s. v. II krāsns), EHI 645]. J. Endzelīns úgy véli, hogy ez a szó disszimilációval keletkezett a krāsns alakból (lit. krósnis), miközben az s mássalhangzó megmarad, ha az n után magánhangzó következik, például loc. sing. krāsni (MEII 266). Ennek a magyarázatnak azonban nyilvánvalóan ellentmond a lit. krontas, ami alapján feltételezhető, hogy a lit. krõnas, lett krāns ‘kemence’ (Vecsalaca, MEII 266), valamint a krāns ‘ugyanaz’ (Ipiķi, Pļaviņas, Valka, EHI 645) szavakhoz mégis járult t mássalhangzó, bár megjelenésének okai továbbra sem világosak. A tő hosszú ā magánhangzója itt etimológiai, mivel mind a lett krāsns és a lit. krósnis, mind pedig a lett krāns és a lit. krõnas a -sn- és -n- képzővel alkotott származékai annak az igei tőnek, amelyet a lett krāt (krāju) ‘halmoz, rak, gyűjt’ képvisel (vö. például lit. plónas ‘padló, alap, padlóburkolat’, lett plāns ‘agyagpadló, padlóburkolat’ – a plóti [-ója], lett plāt [plāju] ‘terít, rak, rétegez’ igéből). Ebből az alkalomból hangsúlyozni kell, hogy további párhuzamok is összekötik a legdélebbi litván nyelvjárásokat a lett nyelvterülettel, részben annak északi nyelvjárásaival. Így a Vijos járásban, Lazūnaiban (Belarusz) az általános litván ąžuolas helyett úožuolas (Petrauskas, Vidugiris 1985: 275) használatos; szókezdő kettőshangzója a lett uozuõls alakéval egyezik, de a ž mássalhangzó miatt litván eredetűnek tekintendő. A Diatlovo járásbeli Zietelában (Belarusz) a bruvìs és žuvìs helyett a brīvas ‘szemöldök’, zivis (zivē), živis (žive) alakokat használják – a žiuvė alakot is mondják (Vidugiris 1998: 93, 791, 811) –, amelyekben -iv- szerepel, amely a -uv--ből ered; ez a lett nyelvjárásokra jellemző hangtani változás (vö. lett zivs, zive). Sőt, a zietelai beszélők ezeket zöngés z--vel ejtik. K. Būga azt is megfigyelte, hogy ahogyan az ashmiany járásban (ma Belarusz) található a Gàuja folyó (a Nemunas jobb oldali mellékfolyója), bal oldali mellékfolyójával, a Vìja-val, ugyanúgy Lettország területén a Gauja (amely a Rigai-öbölbe ömlik) bal oldali mellékfolyója a Vija (Būga 1961: 630). 96 | SIMAS KARALIŪNAS 19. LETT. viņš, viņa „Ő, Ő” A lett köznyelvben és a nyelvjárások nagyobb részében – valamennyi leizmenieši és az augšzemnieki nyugati részén – mint ismeretes, a személyes névmás harmadik személyű alakjaként a ő, fem. ő ‘ő (hímnemű), ő (nőnemű)’ használatos. E névmás szabályosan io-tövűként ragozódik (Endzelīns 1951: 517), vagyis a ő, gen. sing. ő… úgy, mint a ceļš, ceļa… (lit. kelias, kelio…). Régebbi jelentése azonban ‘az, amaz (ném. jener)’ volt; ez jól megőrződött azokban a megmerevedett kifejezésekben, amelyekben a névmás ő alakja jelzőként (!) áll, a főnév pedig hely- vagy időhatározói jelentésű lokatívuszban van (vö. az ő oldalán ‘azon az oldalon’, az ő napjában ‘abban a világban’) (Endzelīns 1951: 517; ME₍IV₎ 601); ritkábban genitívusz, datívusz vagy akkuzatívusz áll (vö. az ő évében ‘az elmúlt évben’) (Bergmane e.a., 1959: 521). Ezekben a szerkezetekben a ő ‘nem közeli (távoli)’ jegyet hordoz, akárcsak a az névmás. Mivel vannak olyan esetek, amikor ő helyett mindig az használatos, a ő és az az használata között komplementer disztribúciós viszony alakul ki, ezért pozicionális változatoknak tekintik őket (Rosinas 1988: 51). A ő (hímnemű), ő (nőnemű) ezenkívül élőlényekre vonatkoztatva használatos, élettelen dolgokról szólva pedig a harmadik személyű névmások jelentésében általában a az, az (nőnemű) használatos. A ő eredetének feltárásakor ezt a használati sajátosságot is figyelembe kell venni: a jelzői használat ugyanis szemantikájának további, megmerevedett kifejezésekben konzerválódott sajátosságait is felszínre hozza. Antai viņu māja savo prasme yra tolygus viņsēta ir reiškia ‘kitas, gretimas kiemas; kita, gretima sodyba’, daugiskaitinė forma viņsētas – ‘kitos, gretimos sodybos; kito, gretimo kiemo gyventojai, tolimesni kaimynai’ (ME₍IV₎ 601; Endzelīns 1951: 517). Nesunku pastebėti, kad čia įvardis viņš ne tik eina pažyminiu, bet ir turi prasmę ‘kitas’. Žodžių junginys viņu ļaudis suaugęs tampa viņlaudis, šnektose vietomis netgi viļaudis (nom. plur.) ir reiškia ‘kitos, kaimyninės sodybos, kito kiemo žmonės, kaimynai’ (ME₍IV₎ 601). Esti netgi pasakymų, kur įvardžiu viņi tiesiog įvardijami kaimynai, pvz., viņu rija = kaimiņu rija ‘kaimynų sodyba’ (pažodžiui ‘kaimynų jauja’); viņu tēvs, māte = kaimiņu tēvs, māte ‘kaimynų tėvas, motina’ (ME₍IV₎ 601); viņuos (gen. plur.) guovs ‘kaimynų karvė’ (EH₍II₎ 786; Endzelīns 1951: 517). Vadinasi, tiek įvardžio viņš, fem. viņa atributinė vartosena, suponuojanti jo, kaip atrodo, senąją reikšmę ‘kitas (scil. kaimynas)’, tiek ir kaita kaip reguliaraus io kamieno atstovo leidžia manyti, kad viņš, fem. viņa būta savarankiško leksinio vieneto, neseniai patekusio į įvardžių sistemą¹. Kaip jau buvo seniai pažymėta (Endzelīns 1951: 517), parodomasis įvardis viņš, fem. viņa ‘kitas, -a’ perėmė asmeninio įvardžio funkciją ir pakeitė lat. jis, ji tokiu pat būdu, kaip lietuvių rytiečių tarmėse jis, ji vietą užėmė parodomasis įvardis anàs, anà, virdamas ānas, anà (plur. āņys, ānos). A keleti augšzemnieki nyelvjárások Pildai beszédváltozatában a veņis, fem. veņei névmás használatos (EH₍II₎ 771). Több sajátossága is van. Először is, e névmás egyes alakjainak végződésében hosszú magánhangzó található. Másodszor, a palatalizált -ņ- (-ń-) mássalhangzó valamennyi alakban azt mutatja, hogy *-nj- folytatójáról van szó. Harmadszor, a szóban forgó névmás a viņš, fem. viņa alaktól a tő magánhangzójában különbözik: i helyett e áll benne (Rosinas 1988: 211). Abból kiindulva, hogy a végződések hosszú magánhangzói csak egyszótagú alakokban maradhattak fenn, A. Rosinas a szóban forgó névmást két elemből összetettnek tekinti: 1 Eredetét hagyományosan a porosz winna határozószóval, ‘kifelé, külső irányba’, valamint a wins ‘levegő (Luft)’ szóval hozzák kapcsolatba: Endzelin (1922: 381; 1951: 517–518); Stang (1966: 238–239); Rosinas (1988: 211); Karulis (1992: 534–535). A ‘kint; levegő’ és a harmadik személyű névmási funkció között tátongó szemantikai különbséget azonban senki sem támasztotta alá érvekkel (vagy talán nem is lehet alátámasztani?). KALBOTYROS PASTABOS | 97 *vinE- (ahol E valamilyen magánhangzóelem) és a harmadik személyű névmás *(j)is, *(j)ī. A tő e magánhangzóját i-ből vezeti le. Ugyanis egyes augšzemnieki nyelvjárásokban olyan szabály működik, amely szerint az i magánhangzó j, ŋ előtt e-vé változik (Rosinas 1988: 211). A fent említett pildai névmás, a venīs, fem. venēi sajátosságai nem lehetnek különösebben meglepők, ha figyelembe vesszük, hogy egyrészt ez a névmás ilyen tőmagánhangzóval más augšzemnieki beszédváltozatokban is előfordul: veŋdien ‘másnap’ Zvirgzdinében, veŋ az ek veŋ ‘nézd csak! (sieh da!)’ kifejezésben Sausnējában és Dzelzavában (ME₁ 538). Másrészt a peremnyelvjárások – amilyenek az imént említett beszédváltozatok is – gyakran több archaizmust őriznek meg. Például a keleti augšzemnieki nyelvjárásokban (Aknīste, Susēja, Zvirgzdine, Kārsava, Pilda, Nirza, Dignāja) az ir ‘van’ helyett vagy mellett a jer, jera ‘van’ alakok használatosak, amelyek tövében e magánhangzó áll². Így az sem lehet véletlen, hogy Pilda és Zvirgzdine beszédváltozatában mind a venīs, veŋ- mutató névmás, mind a ‘lenni’ ige harmadik személyű alakjai e tőmagánhangzóval különülnek el. Sőt, az e tőmagánhangzó megjelenése ezekben az alakokban aligha magyarázható az i j, ŋ előtt e-vé változásának említett tendenciájával, mivel a jer, jera alakokban az e magánhangzó velarizált mássalhangzó előtt áll, így fonetikailag nem származhatott i-ből. E körülmények miatt inkább azt kell feltételezni, hogy a venīs, veŋ- és jer, jera alakok e tőmagánhangzója ősi eredetű, és apofonikus viszonyban áll a rokon alakok, a viņš, fem. viņa és az ir, ira ‘van’ tőmagánhangzójával. Annak vizsgálatakor, hogyan jön létre a venīs, fem. venēi, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani annak a ténynek sem, hogy a Pildos nyelvjárásban ennek a névmásnak egyes alakjaiban megmaradnak a teljes végződések, amelyek az egyszótagú névmásokra jellemzők. A dialektológusok megfigyelték, hogy a hosszú magánhangzók és a diftongusok szóvégi rövidülése nem túl jellemző az aukšzemnieki nyelvjárásokra (Rudzīte 1964: 293). Emellett a névmásrendszerben a kétszótagú alakok szóvégi vokalizmusát, sőt hangsúlyának helyét is az egyszótagú alakok ragozása és hangsúlyozása alapozhatja meg. Ez világosan látható például a litvánban a katras (dial. kataràs), katrō, katrám… – kās, kō, kám… alakok párhuzamosságából. Ugyanígy a fem. venēi ragozását a jei ’ő (nőnem)’ végződései alapozhatták meg. Ez az alapozási szabály az aukšzemnieki nyelvjárásoknak a hosszú magánhangzók és diftongusok végződésekben való meg nem rövidítésére irányuló tendenciájával együtt megmagyarázná, miért maradtak meg a hosszú magánhangzók és diftongusok egyes venīs, fem. venēi alakban. Más szóval, ahogyan például a patī, pac̃ios, pac̃iā… – jī, jōs, jāi… párhuzamossága sem bizonyítja, hogy a patī alak a *pat és a jī, elemekből tevődik össze, éppúgy az abszolút venēi – jei ’ő (nőnem)’ végződéseinek egyezéséből aligha lehet arra következtetni, hogy a venēi összetett alak, tehát második tagja *(j)ī, *jās…. Továbbá, ha a venīs alakot a *vin- + *(j)is, összetételből származtatjuk, végződésének hosszúságát aligha magyarázhatjuk azzal, hogy a névmás lat. jis, lit. jis < *(j)is magánhangzója rövid. Ezért úgy tűnik, itt mégis a fem. *venī/*venjās alakok állnak a masc. *venja-/*venija- alakok mellett (nom. sing. *venijas > *venijs (vö. loc. sing. vēnijā) > *venīs, az *venja- alakból származó, általánosult -ń- < *-nj- mellett), ahogyan a fem. *patī/*patjās (> patī, pac̃iōs) alakok az i-tövű masc. *patis (> pats). alak mellett. Mindezeket figyelembe véve úgy tűnik, hogy a lett nyelvjárások számára rekonstruálható egy váltakozó *ven-/*vin- (< *un-) tövű névmás, amelynek jelentése ‘másik (azaz szomszéd)’ volt, és két tővel funkcionált: (1) normálfokú tőmagánhangzós (i)io-tővel: *uen(i)io-, fem. *uenī-/*ueniā-, valamint (2) nyújtásos fokú tőmagánhangzós io-tővel: *uiṇio-, fem. *uiṇiā- (< *uṇ-io-, fem. *uṇ-iā-). 2 Ancītis (1935: 186); Endzelīns (1951: 719; 1980: 274) (balsio e atsiradimą aiškinti kontaminacija su rus. есть ar jo tiesioginė įtaka nėra pagrįstas dalykas). 98 | SIMAS KARALIŪNAS Történeti-összehasonlító szempontból ez a balti névmás nagy valószínűséggel olyan germán főnevekkel függ össze, mint az óizlandi vinr (mai izlandi vinur), norvég ven, svéd vän, óangol, ófríz wine, ószász, ófelnémet wini ‘barát’ (< germ. *weni-). Más nyelvek közül ide tartozik az óír coi-bnius ‘rokonság’, az óbreton co-guenou ‘helybeli, honos’. Az indoeurópai *uen-(i)jo-/*uṇ-io- ‘barát’ balti *uen(i)ja-/*uinia- ‘rokon, másik (óegyházi szláv kaimynas)’ jelentésűvé válása nyilvánvalóan a kölcsönösség gondolatán alapul, amely jellemző volt az indoeurópai csere, az ajándékozás és a társadalmi szolgáltatások kölcsönös cseréjének rendszerére, és ezenfelül magában hordozta a másik (idegen, ellenséges) konnotációját is; vö. az azonos szemantikai szerkezetű óegyházi szláv drugb druga ‘egymást’ (: drugb ‘barát’), valamint a hettita araš aran ‘egymást’ (: araš ‘barát’) alakot. 20. A POROSZ keckirs ‘BORSÓ’ JÖVEVÉNYSZÓ? A német–porosz nyelvek Elbingi (a feltételezések szerint a 13. század végén vagy a 14. század elején összeállított) és S. Grunau-féle (az 1517–1526-os időszakból származó) szójegyzékeiben rendre a keckers (vö. még lituc-kekers ‘lencse’) és a keckirs ‘borsó (Erweis, Erbse)’ alak szerepel (Mažiulis 1981: 24, 52). Az Opinio communis szerint ez állítólag német jövevényszó (német Kicher, középfelnémet kicher, a latin cicer semlegesnemű alakjából: ‘borsó’)³. Litvánia területének északkeleti sarkában a víznevek együtteséből olyan nyelvi-etnikai érintkezési helyzet rekonstruálható, amelynek résztvevői keletbalti, illetve nyugatbalti típusú nyelvek lehettek. Į vakarus nuo Zarasų, netoli Latvijos sienos, yra grupė ežerų, turinčių savotiškus pavadinimus Čičirys (acc. sing. Čičiri) (ir Čičiris) Imbradas, Čičiraitis Imbradas su į Čičirio ežerą įtekančios upės vardu Čičirė Antazavė. Dar kiek paėjus į vakarus, Antazavės apylinkėse, yra ežeras, vadinamas Zirnajys (acc. sing. Žirnajį) (ir Zirnejas). Vietoj jo rytų aukštaičių ploto pietų pusėje pasirodo Žirnaja (acc. sing. Žirnąją) upė (išteka iš Žirnajų ežero) Pabaiskas, Žirnajai (acc. plur. Žirnajus) ežeras Pabaiskas, Ukmergės raj., Žirnajys ežeras Tauragnai, Utenos raj. Lyginimas su ežero vardu Žirnis Šeduva leidžia juose skirti priesagą -aj- (Vanagas 1970: 80) ir nustatyti, kad jų etimonas yra apeliatyvas žirnis (Vanagas 1970: 404), o dėl priebalsio ž- šiuos vardus reikia laikyti lietuviškos kilmės. Kadangi Zirnajys su Zirnejas yra pagrįstai laikomi sėlių palikimu (Būga 1959: 21, 108; 1961: 278–279; Vanagas 1970: 395), todėl ir jų tiek priesaga -aj-, tiek pats etimonas žirnis, matyt, yra ne latvių, bet sėlių kalbos reliktai, nes sėlių kalba turėjo priebalsius s ir z vietoj lietuvių š ir ž (apie sėlių kalbą žr. Būga 1961: 274–282; Kuškis 1967: 9–20; Karaliūnas 1972: 17–19; Rudzīte 1980: 159–163; Rudzīte 1996: 45–50; Kabelka 1982: 81–85; Breidaks 1999: 27–28). Sėlių palikimu laikomi taip pat Čičirys (ir Čičiris) Čičirė, ir pradinė jų forma rekonstruojama *čičir- < baltų *kikir- (Būga 1959: 22, 108; 1961: 275, 733; Vanagas 1981: 7; Kabelka 1982: 84). Įdomu, kad Čičirys su Čičiris bei Čičirė, viena, ir Zirnajys su Zirnejas, antra, areališkai yra vienas šalia antro, todėl galima prielaida, kad pirmųjų pavadinimų darybos pagrindas taip pat buvo žirnio leksema, būtent sėlių *čičir- < baltų *kikir- ‘žirnis’. Kitaip 3 Būga (1959: 219; 1961: 661, 681); Endzelīns (1943: 191); Schmalstieg (1976: 264); Sabaliauskas (1957: 351); Toporov (1980: 302–304); Mažiulis (1993: 153–154). R. Trautmannas plg. keckers, keckirs sulugyino su lot. cicer ir arm. sisem ‘žirnis’, tačiau neatmetė jų skolinimosi iš lenkų kalbos galimybės (lenk. cieciorka), Trautmann (1910: 355). KALBOTYROS PASTABOS 99 azt állítva, Čičirys a Čičiris és Čičirė úgy tekinthető, mint a Zirnajys a Zirnejus fordítási eredménye. Következésképpen elegendő alap áll rendelkezésre ahhoz, hogy a szele nyelvben rekonstruáljuk a *kikir- „borsó” lexémát, amelynek etimológiai megfelelője a porosz *kikir- „borsó”, amelynek etimológiai megfelelője a porosz keckers, keckirs „borsó”. Valójában e porosz szavak gyökmagánhangzójának minősége nem egyértelmű (e vagy i magánhangzó), de könnyű meggyőződni arról, hogy a poroszban előfordul az i és e magánhangzók váltakozása, vö. például a Bliwoth és Blewothyn, Myluken és Meluken helyneveket (Gerullis 1922: 215); egyes esetekben még az i magánhangzó e-vé tágulása is megfigyelhető, vö. porosz lankenan deinan ’ünnepelt nap’ az I. katekizmusban: länkinan deinan ’ugyanaz’ a III. katekizmusban; porosz leygenton ’elítélték’ a II. katekizmusban: liginton ’ugyanaz’ a III. katekizmusban; porosz kamenis: litván kaminas; porosz warene ’rézből való (üst)’: litván varinė ’rézmedence’ (K. Sirvydas Punktai sakymų című művéből). A szelekt nyelv tehát minden bizonnyal rendelkezett a nyugatbalti nyelvekre jellemző, ‘borsó’ jelentésű *kikir- lexémával (Karaliūnas 1990a: 86–87). Ez nem meglepő, mivel több olyan lexikai izoglossza is létezik, amely Litvánia északkeleti sarkát (Dusetos, Zarasai) a nyugatbalti nyelvi területtel kapcsolja össze; ilyen a Vėnčavas tó Dusetosnál, valamint az 1562-ben említett jotving Wensowa erdő az oleckói járásban, Mazúriában (Karaliūnas 1991: 73–77). V. Toporov hasonló érintkezési helyzetet rekonstruált Moszkva városának területén, a Jauza folyónál, amelynek egyik mellékfolyóját Čėčera (Чечера) néven hívják. V. Toporov ezt a folyónevet a Čičirys (és Čičris), Čičiraitis, Čičirė nevekkel hozza összefüggésbe, és balti eredetűnek tartja. Mivel a Čėčera folyó Moszkva egy olyan kerületén folyik keresztül, amelyet ősidők óta Гопоховое поле (‘Borsóföld’; oroszul горох ‘borsó’) néven neveznek, V. Toporov meggyőzően a balti *kikir-/*kiker- ‘borsó’ fordításának tekinti ezt a nevet (Toporov 1982: 3–61). V. Toporov szokásos alaposságával régészeti, nyelvészeti és történeti adatokat sorol fel, amelyekből kitűnik, hogy a Felső-Volga és az Oka medencéjében balti törzsek éltek, amelyek kultúrájukat, egyes helyeken pedig nyelvüket is megőrizték a 12. századig; továbbá a balti–orosz kétnyelvűség időszakának létezése sem zárható ki teljesen. Következtetés: a balti *kikir- ’borsó’ Európa nagy északkeleti térségében volt elterjedt, nyugaton a Balti-tengertől keleten a Volga felső folyásáig és az Oka vidékéig; ezért a porosz keckers, keckirs ’borsó’ nem lehet német kölcsönszó. A porosz keckers, keckirs ’borsó’, a szele *čičir-<a balti *kikir- ’borsó’, a latin cicer, -is ’ugyanez’ és az örmény sisern ’ugyanez’ (< indoeurópai *kiker-) balti, italikus és örmény izoglosszát alkot. 21. MIT JELENTETT A PR. rapa? A német–porosz nyelvű Elbing-szójegyzékben a dewis ’isten’ szó után a rapa ’Engel’ következik (Mažiulis 1981: 14). Bizonyított, hogy a poroszok – a litvánokhoz és a lettekhez hasonlóan – jövevényszavakat használtak a vallási-szellemi élet e fontos fogalmának megnevezésére: S. Grunau szójegyzéke az angol ’angyal’ szót adja meg (ez a szó valószínűleg a lengyel nyelven keresztül került át), míg az engels alakot (amely a németből származik, vö. ném. Engel) a harmadik katekizmusban találjuk (Mažiulis 1981: 49, 165, 168. Történeti-etimológiai összefüggéseikről lásd Endzelīns 1943: 141, 167, 238; Mažiulis 1988: 77–78, 265; 1997: 12; Toporov 1975: 87; 1979: 41–42). E tények fényében a rapa meglehetősen váratlan és homályos angyalmegnevezésnek tűnik; ezért érthetetlen, miért lett volna szükségük a poroszoknak új szó alkotására, és felmerül a gyanú, hogy talán valami nincs rendben. F. Nesselmann arra utalt, hogy W. Pierson már észrevette: az Engel – rapa glossza olvasásakor tévedés történt: a ném. Eugel ’varangy’ helyett az Engel ’angyal’ szót olvasták, és a por. rapa ’varangy’ szót a lit. raupėžė, repečkā, rapūže, rūpužė alakokkal kapcsolta össze, így 100 | SIMAS KARALIŪNAS pat su lat. ràpt ‘ropoti’ (Nesselmann 1873: 146). Įdomu, kad prūsų kalbos tekstuose raidės u ir n rašant taip pat kartais painiojamos (Endzelīns 1935: 103 [=Endzelīns 1980: 233]). „Vokiečių kalbos atlaso“ leksikai skirto tomo (Band IV, Gießen, 1955) žemėlapyje Nr. 4 yra suminėtos tokios rupūžės pavadinimo tarminės formos: Oigel, Oig(e), Oik(e), Ogel, Ockel⁴. Ypač svarbu, kad forma Oigel vartojama Westfalijoje, iš kur į prūsų kraštą buvo atsikėlę nemaža vokiečių kolonistų. Todėl H. Schallis visiškai teisus sakydamas, kad Elbingo žodynėlio glosoje Engel – rapa yra pr. ràpa ‘rupūžė’, tikriau sakant, ‘ropojantis gyvūnas’, ir jį siedamas su latvių kalbos veiksmažodžiais rāpuot, ràpt(ies) ‘ropoti, réplioti, šliaužti’, rāpus ‘ropomis, réplom’ (Schall 1966: 28). Minėto atlaso rupūžių pavadinimų arealus žymintis žemėlapis, be to, nurodo, kad šiaurės rytų Prūsijos kampe, į rytus nuo Kuršių marių, vokiečių tarmėse buvo vartojamas ir žodis Rapetschke su variantu Repetschke. H. Schallis mano, kad čia, skalvių plote, pr. ràpa išsilaikęs ligi pat naujųjų laikų (Schall 1966: 28–29). Nors ir nėra pakankamai aiškių fonetinių kriterijų atskirti prūsiškos kilmės vokiečių kalbos skolinius nuo jų lietuviškos kilmės, pastarosios dvi formos vis dėlto veikiau laikytinos į vokiečių kalbos tarmes Rytų Prūsijoje atėjusiomis iš lietuvių kalbos šnektų (Bielfeldt 1970: 48). Akademinio Lietuvių kalbos žodyno ir Lietuvių kalbos atlaso duomenimis, rapėčka LKŽₓ₁ 177, repėčka, repėčka, repėčke, repėčė ‘rupūžė’ LKŽₓ₁ 460 vartojami pačiame pietų vakarų lietuvių kalbos ploto pakraštyje (Lietuvių kalbos atlasas, I, 1977: 153, žemėl. Nr. 81), kuris ligi pat II pasaulinio karo ribojosi su vokiečių kalbos arealu. Jų darybos pamatas yra būdvardžiai repėckas, repėčkas, repėčkas ‘einantis visomis keturiomis, keturpėsčias’ LKŽₓ₁ 460, plg. dar prieveiksmius repėčka, repėčka, repėčka, repėčka ‘visomis keturiomis, ropomis’. A litván nyelvjárásokban a varangy elnevezésének olyan alakjaival is találkozunk, amelyekben a tő magánhangzója o (<ā): nyj. ropūžė Pelesában, ropūžė A. Kuršaitis szótárában ’varangy (Bufo)’ LKŽₓ₁ 841, ropūžė a Lazūnai nyelvjárásában (Petrauskas, Vidugiris 1985: 225), a rövid tőbeli a-t tartalmazó rapušė, rapužė alakok mellett a Zietela nyelvjárásban (Vidugiris 1998: 530). Képzésük alapjául feltehetően a ropóti (-ója) ’mozogni, mászni (főként rovarokról, hüllőkről)’ ige szolgál; vö. a ropà határozószót is: ’mászva, négykézláb’. Az o (<ā) tőmagánhangzót tartalmazó alakok jelenléte a litván nyelvjárásokban, valamint déli peremterületek felé, a történeti jotving és porosz terület irányába mutató elterjedésük teljesen valószínűvé teszi a rāpa szó porosz rekonstrukcióját. V. Mažiulis ugyanakkor megjegyzi, hogy az ā tövű rapa alakot (nominativus singularis femininum) az Elbing-szójegyzékben *rapo formában írták volna (a szóvégi ā o-vá válásával, például galwo, mergo), ezért a rapa alakot *rapan-ra javítja (Mažiulis 1997: 12). J. Endzelīns logikus magyarázatát sem szabad azonban lebecsülni: eszerint a rapa, ha valódi szó, S. Grunau szójegyzékének manga ’parázna nő’ és merga ’lány, leányzó’ szavával együtt olyan porosz nyelvjárásokból származhat, amelyekben az ā magánhangzó az ajakhangok és a veláris mássalhangzók után nem labializálódott (Endzelīns 1943: 62). Így létezhetett porosz rāpa (<*rāpā) is. Az alternatíva mérlegelésekor azonban valószínűbbnek látszik, hogy a porosz ràpa alakja *ràpaz- volt és így tovább, tehát *-az- képzőt tartalmazott (litván -až-). Az -ėž- (/*-až-)/-ėž- képzők a litván varangyelnevezések között például az alábbiakban különíthetők el: rėpežė, repėžė, rėpežis ’varangy’ LKŽₓ₁ 466: rėpénti (-ėna) ’mászni’ (vö. még repetóti [rėpetoti, repetoti] ’mászni; csúszva-mászva menni…’); litván bebėžė (és bėbėžė) ’varangy; tetű’ LKŽ₁ 705: bėbė ’tetű (gyermeknyelvben’ 4 Šis šaltinis Lietuvoje neprieinamas. Cituojama pagal Schall (1966). KALBOTYROS PASTABOS 101 ’); kr(i)upėža ’varangy, kis varangy (enyhe káromkodás)’ LKŽVI 651, 716: kr(i)ūpis, kr(i)ūpė. Vannak más képzők is, például az -ek-/-ėk- a repėka, repėkė, rėpekė szavakban LKŽXI 463; különösen kedvelt az -už-/-ūž- képző: rāpuža, rāpužė, rapūžė (szidalmazásként használva) LKŽXI 180, vö. rapóti (-ója) ’nehezen menni, mászni; kúszni’; repūžė (rėpužė) LKŽXI 475: repénti (-éna) ’mászni’; kūkužė (és kukužė) ’varangy (enyhébb szitokszó)’ LKŽVI 818: kukūtė ’a varangyhoz valamelyest hasonló kétéltű’. Ezért a lett helyneveket, Rapa, Rapas-t (Dambe 1972: 58) is másképp kellene magyarázni, vagyis nem szabad őket a porosz rapa-val összekapcsolni. Úgy tűnik, ezek nem különböznek a lett Rapa, Raps családnevektől (< *Rapas). Lett eredetűek a Rokiškis környéki litván családnevek, a Rapas és a Rapis is (hangsúly nélkül) (vö. Vanagas, szerk., 1989: 573–574). Képzésük alapja a lett iz-rapēt ’rothad, korhad, elporlad’ ige lehet, MEI 789; vö. a litván rāpti (rãmpa, rāpo) ’betegeskedik’ szóval, LKŽXI 178. Következtetés: a német–porosz nyelvű Elbing-szójegyzék Engel – rapa glosszájának olvasásakor valószínűleg tévedés történt: a ném. Eugel ’varangy’ helyett az Engel ’angyal’ szót olvasták. LITERATŪRA ANČITIS, K. 1935: Par Aknīstes izlok­sni. Filologu biedrības raksti 15, 161–196. ANTTILA, R. [АНТТИЛА, Р.] 1997: Недостающие звенья в лексических цепочках. Балто-славянские исследования 1988–1996, Москва, 109–127. BENKŐ, L., Hrsg., 1993: Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen I, Budapest: Akadémiai Kiadó. BERGMANE, A. e. a. 1959: Mūsdienu latviešu literārās valodas gramatika. I. Fonētika un morfoloģija, Rīgā: Latvijas PSR Zinātņu Akadēmijas izdevniecība. BIELFELDT, H. 1970: Die baltischen Lehnwörter und Reliktwörter im Deutschen. RÜKE-DRAVINA, V., ed., Donum Balticum. To Professor Christian S. Stang on the Occasion of his Seventieth Birthday 15 March 1970, Stockholm: Almqvist & Wiksell, 44–56. BLESSE, E. 1958: Zum lett. uguns ‘Feuer’. KZ 75 (3/4), 191–206. BREIDAKS, A. 1999: Ievads baltu valodniecībā, 2. daļa, Daugavpils. BŪGA, K. 1959, 1961: Rinktiniai raštai 2–3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. CHANTRAINE, P. 1968: Dictionnaire étymologique de la langue grecque, Paris: Klincksieck. DAMBE, V. [ДАМБЕ, В.] 1972: Соответствия в топонимии Латвийской ССР с древнепрусским языком. Baltistica I priedas, 55–62. DEROY, L., HALLEUX, R. 1974: A propos du grec ἤλεκτρον ‘ambre’ et ‘or blanc’. Glotta 52, 37–52. DROTVINAS, V., red. 1987: Lexicon Lithuanicum. Rankraštinis XVII a. vokiečių–lietuvių kalbų žodynas, Vilnius: Mokslas. ENDZELĪNS J. 1913–1914/1974: Zu den kurischen Bestandteilen des Lettischen. Indogermanische Forschungen 33, 96–104 [=id., Darbu izlase II, 504–512]. ENDZELIN, J. 1922: Lettische Grammatik, Rīga: Kommissionsverlag A. Gulbis. ENDZELĪNS, J. 1935/1980: Prūšu tekstu grafika. Filologu biedrības raksti 15, 86–103 [=id., Darbu izlase III (2), Rīga, 1980, 211–233]. ENDZELĪNS, J. 1940/1980: [Recenzija] Die Kurenfrage von V. Kiparsky (Annales academiae scientiarum Fennicae B XLII). Helsinki, 1939. 474. Filologu biedrības raksti XX, 248–258 [=id., Darbu izlase III (2), Rīga, 1980: 553–565]. ENDZELĪNS, J. 1943: Senprūšu valoda, Rīga: Universitātes apgāds. ENDZELĪNS, J. 1951: Latviešu valodas gramatika, Rīga: Latvijas Valsts izdevniecība. EH – Endzelīns J. un Hauzenberga E. 1946: Papildinājumi un labojumi K. Mīlenbacha Latviešu valodas vārdnīcai, II, Rīga: Kultūras fonds. 102 SIMAS KARALIŪNAS ERNOUT, A., MEILLET, A. 1959: Dictionnaire étymologique de la langue latine, 4ᵐᵉ éd., Paris: Klinck-sieck. FRAENKEL, E. 1962: Litauisches etymologisches Wörterbuch I, Heidelberg: Winter, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. FRISK, H. 1970: Griechisches etymologisches Wörterbuch II, Heidelberg: Winter. GĀTERS, A. 1979: Dzintarzeme (Bernsteinland) in den Dainas und die lettische Bezeichnung für Bernstein. Humanitas Religiosa. Festschrift für Haralds Biezais, Stockholm: Almqvist & Wiksell, 283–294. GERULLIS, G. 1922: Die altpreußischen Ortsnamen, Berlin und Leipzig: Vereinigung Wissenschaftlicher Verleger. KABELKA, J. 1982: Baltų filologijos įvadas, Vilnius: Mokslas. KARALIŪNAS, S. 1972: Sėlių kalba. Mokslas ir gyvenimas 1, 17–19. KARALIŪNAS, S. 1990a: Etymological Notes on Lithuanian Hydronyms. Beiträge zur Namenforschung. Neue Folge 25(1), 85–88. KARALIŪNAS, S. 1990b: Notes on Latvian Etymology. Metuzāle-Kangere, B. & Rinholm, H., eds., Symposium Balticum. A Festschrift to honour Professor Velta Rūķe-Draviņa, Hamburg: Helmut Buske, 177–180. KARALIŪNAS, S. 1991: Kalbotyros pastabos. Lietuvių kalbotyros klausimai 29, 65–79. KARULIS, K. 1992: Latviešu etimoloģijas vārdnīca, II, Rīga: Avots. KIPARSKY, V. 1939: Die Kurenfrage, Helsinki (Annales academiae scientiarum Fennicae B XLII). KIPARSKY [КИПАРСКИЙ], V. 1973: О балтизмах русского литературного языка. Baltistica 9 (1), 67–70. KLUGE, F. 1989: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. 22. Auflage völlig neu bearbeitet von Elmar Seebold, Berlin–New York: De Gruyter. KUŠKIS, J. 1967: Dažas sēļu valodas vokālisma īpatnības pēc mūsdienu latviešu valodas sēlisko izlokšņu materiāliem. Latvijas Valsts universitātes Zinātniskie raksti, 60. sējums, 9. A laidieņs, Rīga, 9–20. LARIN, B. A. 1956: О слове янтарь. Sokol̦s, E., ed. Rakstu krājums. Veltījums akadēmiķim profesoram Dr. Jānim Endzelīnam viņa 85 dzīves un 65 darba gadu atcerei, Rīga: Latvijas PSR Zinātņu Akadēmijas izdevniecība, 149–162. LAUČIŪTĖ, J. [ЛАУЧЮТЕ, Ю. А.] 1982: Словарь балтизмов в славянских языках, Ленинград: Наука. Lietuvių kalbos atlasas I. Leksika, Vilnius: Mokslas, 1977. LKŽ = Lietuvių kalbos žodynas I, red. J. Balčikonis e.a., Vilnius, 1941–. 2LKŽ = Lietuvių kalbos žodynas I, antras leidimas, red. J. Kruopas, Vilnius, 1968. MAYRHOFER, M. 1963: Kurzgefaßtes etymologisches Wörterbuch des Altindischen, II, Heidelberg: Winter. MAYRHOFER, M. 1996: Etymologisches Wörterbuch des Altindoarischen, II, Heidelberg: Winter. MAŽIULIS, V. 1988, 1993, 1997: Prūsų kalbos etimologijos žodynas I, Vilnius: Mokslas; II, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla; IV, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. MAŽIULIS, V. 1981: Prūsų kalbos paminklai, II, Vilnius: Mokslas. ME = K. Mülenbacha Latviešu valodas vārdnīca. Rediģējis, papildinājis, nobeidzis J. Endzelīns. IV, Rīga: Kultūras fonds, 1929–1932. MIKKOLA, J. J. 1938: Einiges über den eurasischen Bernsteinhandel. Senatne un māksla 1, Rīga, 33–37. MUCH, R. 1937: Die Germania des Tacitus, Heidelberg: Winter. MUCH, R. 1967: Die „Germania“ des Tacitus. Dritte, beträchtlich erweiterte Auflage, unter Mitarbeit von Herbert Jankuhn herausgegeben von Wolfgang Lange, Heidelberg: Winter. NESSELMANN, G. H. F. 1873: Thesaurus linguae prussicae. Der preussische Vocabelvorrath, Berlin: Ferdinand Dümmler. PAKALKA, K. e. a., 1979: Pirmasis lietuvių kalbos žodynas, Vilnius: Mokslas. PETRAUSKAS, J., VIDUGIRIS, A. 1985: Lazūnų tarmės žodynas, Vilnius: Mokslas. KALBOTYROS PASTABOS | 103 Rix, H., Hrsg. 1998: Lexikon der indogermanischen Verben. Die Wurzeln und ihre Primärstammbildungen, Wiesbaden: Ludwig Reichert Verlag. Rosinas, A. 1988: Baltų kalbų įvardžiai, Vilnius: Mokslas. Rudzīte, M. 1964: Latviešu dialektoloģija, Rīga: Latvijas Valsts izdevniecība. Rudzīte, M. 1996: Latviešu valodas sēliskās izloksnes. Latvijas Zinātņu Akadēmijas Vēstis, A daļa, 50(4/5), 45–50. Rudzīte, M. [Рудзите, М. К.] 1980: К вопросу о селах на правобережье Даугавы. Цимерманис, С., ред., Этнографические и лингвистические аспекты этнической истории балтских народов, Рига: Зинатне, 159–163. Sabaliauskas, A. 1957: Dėl žirnio pavadinimo kilmės. Literatūra ir kalba 2, 346–355. Schall, H. 1966: Baltische Gewässernamen im Flußsystem „Obere Havel“. Baltistica 2(1), 7–42. Schmalstieg, W. R. 1976: Studies in Old Prussian, University Park and London: Pennsylvania State University Press. Schmid, W. P. 1983: Zum baltischen Dialekt auf der Kurischen Nehrung. Indogermanische Forschungen 88, 257–268. Schmid, W. P. 1989: Nahrungskurisch. Sprachhistorische und instrumentalphonetische Studien zu einem aussterbenden Dialekt, Wiesbaden: Franz Steiner Verlag. Schmid, W. P. 1993: Bemerkungen zu litauisch gintaras ‘Bernstein’. Grinda, K. R., Wetzel, C.-D., Hrsg., Anglo-Saxonica. Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte der englischen Sprache und zur altenglischen Literatur. Festschrift für Hans Schabram zum 65. Geburtstag, München: Fink, 425–430. Seldeslachts, H., Swiggers, P. 1995: Remarks on Baltic, Slavic and Latin tool names. Linguistica Baltica 4, 23–33. Sittig, E. 1934–1935: Die Aestier. Studi Baltici 4, 18–20. Skardžius, P. 1943: Lietuvių kalbos žodžių daryba, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. Sławski, F. 1952: Słownik etymologiczny języka polskiego I, Kraków: Towarzystwo Miłośników Języka Polskiego. Stang, Chr. S. 1966: Vergleichende Grammatik der baltischen Sprachen, Oslo–Bergen–Tromsö: Universitetsforlaget. Toporov, V. N. 1975, 1979, 1980: Прусский язык. Словарь (А–Д), (Е–Н), (I–К), Москва: Наука. Toporov, V. N. 1982: Древняя Москва в балтийской перспективе. Балто-славянские исследования 1981, Москва, 3–61. Trautmann, R. 1910: Die altpreußischen Sprachdenkmäler, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Trautmann, R. 1925: Die altpreußischen Personennamen, Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht. Trubačev, O. N. 1980: Из балто-славянских этимологий. Этимология 1978, Москва, 7–18. Vanagas, A. 1970: Lietuvos TSR hidronimų daryba, Vilnius: Mintis. Vanagas, A. 1981: Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas, Vilnius: Mokslas. Vanagas, A., red., 1989: Lietuvių pavardžių žodynas II, Vilnius: Mokslas. Vasmer [Фасмер], M. 1978: Этимологический словарь русского языка IV, Москва: Прогресс. Vidugiris, A. 1998: Zietelos šnektos žodynas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Voigt, V. 1970: Hungaro-Baltica. Rüke-Dravina, V., ed., Donum Balticum. To Professor Christian S. Stang on the Occasion of his Seventieth Birthday 15 March 1970, Stockholm: Almqvist & Wiksell, 574–580. Walde, A., Hofmann, J. B. 1938: Lateinisches etymologisches Wörterbuch I, Heidelberg: Winter. Simas Karaliūnas Lietuvių kalbos institutas Antakalnio g. 6, 2055 Vilnius, Lietuva Gauta 2001 06 18