Nuo dalelyčių iki sintaksės visumos

230 | SZEMÉLYI HÍREK Csak örülhetünk annak, hogy a J. Venelin által megkezdett bulgarisztikai munkát a mai Oroszországban honfitársunk, a hozzánk közel álló nyelvész és kolléga, G. Venediktov folytatja, aki szépen beszél és ír litvánul. Aloyzas Vidugiris A RÉSZECSKÉKTŐL A SZINTAXIS EGÉSZÉIG (Vitas Labutis professzor 70. születésnapjára) Vitas Labutis professzor sokrétű, szerteágazó tudományos és pedagógiai tevékenysége. Tíz éven át a Litván Nyelv és Irodalom Intézetében dolgozott, később a Vilniusi Egyetem Kaunasi Esti Karán tanított, 1972-től pedig —a Vilniusi Egyetem Filológiai Karán. Sok éven át litván szintaxiskurzust és különféle speciális kurzusokat tartott, irányította a hallgatók tudományos munkáit és disszertációit. Különféle adminisztratív tisztségeket töltött be. És ezzel egyidejűleg intenzív tudományos munkát végzett. A professzor bibliográfiájában —a Lietuvių kalbos sintaksė című monográfia, több tankönyv, valamint több mint másfél száz tanulmány és cikk szerepel! Vitas Labutis —egyik legkiválóbb szintaktikusunk. A Professzort azonban nem csupán a szintaxis kérdései foglalkoztatták. Írt morfológiai, terminológiai, névtani és nyelvművelés-elméleti témákról is. A Professzor hetvenedik születésnapja alkalmából tiszteletére vállalkoztak a litván nyelv grammatikájával kapcsolatos fontosabb kutatásainak, valamint más témájú gazdag publikációinak áttekintésére; a nyelvgyakorlati és a módszertani oktatási kérdéseket ezúttal figyelmen kívül hagyva. * kk Önálló tudományos munkássága kezdetén V. Labutis a litván nyelv grammatikájának akkor még kevéssé kutatott témájával — a partikulumokkal — kezdett foglalkozni. A Literatūra ir kalba című folytatásos kiadványban 1962-ben megjelent „Dalelytės ir jų vieta kalbos dalių tarpe” című tanulmánya volt a litván nyelvészetben az első, kifejezetten ennek a szófajnak szentelt dolgozat; olyan időszakban íródott, amikor még nem alakult ki világos álláspont a partikulumoknak a többi szófaj közötti helyéről, valamint a határozószókhoz és a kötőszókhoz való viszonyukról. A partikulumok jelentésének és használatának részletesebb leírása sem állt rendelkezésre. A tanulmány elemezte a partikulumok értelmezését a korábbi litván nyelvészeti munkákban, és leírta általános szemantikai és szintaktikai sajátosságaikat. A partikulákat, főként a szovjet nyelvészetben uralkodó szófaj-meghatározási kritériumokra támaszkodva, önálló szófajnak tekintik: egyetlen más szófajhoz sem sorolhatók, és a többi szófajjal egyenrangú szócsoportként állnak kapcsolatban (Labutis 1962: 368). A partikulákat „nem önálló szófajként határozzák meg, amely a valóság jelenségeinek vagy azok kölcsönös viszonyainak további jelentésárnyalatait fejezi ki, és ezeket a mondat egyes részeihez vagy az egész mondathoz kapcsolja” (uo.). A partikulák többek között modális, expresszív és érzelmi jelentésárnyalatokat is kifejeznek. Nincsenek szigorú határok, amelyek elválasztanák a partikulákat a többi szófajtól: egyes partikulák kötőszóként is szerepelhetnek, másokat nehéz elkülöníteni a határozószóktól, megint mások toldalékokká vagy oszthatatlan szókapcsolatok komponenseivé válnak. Szerkezetük szerint a partikulák egyszerűek és összetettek lehetnek. PERSONALIA | 231 A partikulák egyik változatának — a mennyiséget pontosító partikuláknak, amelyek a partikulák nagyobb szemantikai csoportjának, vagyis a logikai jelentésű partikulák alcsoportját alkotják — jelentését és használatát részletesen leírja a „Lietuvių kalbos kiekio patikslinamosios dalelytės” [A litván nyelv mennyiséget pontosító partikulái] című tanulmány (Labutis 1963a). A nyolc évvel később megjelent akadémiai nyelvtanban a szerző ugyanezeket a partikulákat hasonló módon csoportosítja és írja le, csak rövidebben; kevesebb helyet szentel a jelentésárnyalatoknak és a szinonímiának. A vizsgált témát folytatja, mintegy annak második részét alkotja a Professzor egy évvel később közzétett „Lietuvių kalbos sudėtinės dalelytės” [A litván nyelv összetett partikulái] című tanulmánya (Labutis 1964a), amelyben szerkezetüket és képzésüket ugyanazokkal a módszerekkel vizsgálja, mint az önálló szavakét. A tagok összeforrtsági foka szerint az összetett partikulákat összetettekre és szókapcsolatszerűekre osztják. Összetetteknek nevezik „azokat a sajátos összetett szavakat, amelyek tagjai korábban önálló partikulák” (ugyanott: 119). A dolgozatnak ebben a részében bőségesen találhatók a nyelvjárási használat példái és történeti megjegyzések. Külön tárgyalják az összetett partikulák hangsúlyozását. Szókapcsolatszerű partikuláknak nevezik azokat a szerkezetileg még véglegesen össze nem forrt, de szemantikailag már szét nem választható, lexikai egységet alkotó partikulákat (ugyanott: 128). Az ilyen partikulákból nincs sok a litván nyelvben. Sokkal gyakrabban használják a partikulák olyan szókapcsolatait, amelyeknek komponensei kevésbé kapcsolódnak egymáshoz, ezért könnyebben elkülöníthetők. Nagyjából ugyanebben az időben a Kalbos kultūros című kiadványban közzétett cikkek részletesen vizsgálták a gi, ne partikulák jelentését, használatát és helyesírását (Labutis 1963b, 1964b). A szóban forgó publikáció egyébként azt javasolja, hogy az orosz nyelv szembeállító kötőszavát, az ace-t, a litván nyelvre ne a gi partikula, hanem az o, bet, tačiau kötőszavakkal fordítsák (1964b: 31). A litván nyelv partikuláinak kutatásait a Professzor az 1965-ben megvédett, A mai litván nyelv partikulái című kandidátusi értekezésében foglalta össze. Az értekezés alapján készült a partikulák mint önálló szófaj leírása a Litván nyelvtan második kötetéhez (Labutis 1971). Bár elméleti alapjait tekintve a nyelvtani fejezet nagyon közel áll az akadémiai orosz nyelvtanhoz (vö. Vinogradov, Istrina, szerk. 1960), az autentikus anyag bőségével és a vizsgálat részletességével mégis felülmúlja azt. A partikulák adott meghatározása alig különbözik az első tanulmányban szereplőtől, csupán valamivel rövidebb, vö.: „A partikulák nem önálló szavak, amelyek az egyes szavaknak, szókapcsolatoknak vagy az egész mondatnak további jelentésárnyalatokat adnak” (Labutis 1971: 543). A partikulák főbb jellemzői közül szintén kevesebbet sorol fel — a szemantikai és szintaktikai önállótlanságot, a szemantikai és szintaktikai konkrétatlanságot (az első tanulmányban e két sajátosságot helyesen egyként jelölték) és a morfológiai ragozhatatlanságot, valamint a szerkezet egyszerűségét. Újdonság a nyelvtanban a partikulák jelentésének alapos leírása. A jelentés még felosztásuk legfontosabb alapjául is szolgál. E tekintetben mindenekelőtt a partikulák három nagy csoportját különböztetik meg: logikai jelentésárnyalatot kifejező, modális, valamint emocionális és expresszív partikulákét. Az egyes csoportok partikuláit a kifejezett jelentésárnyalatok szerint kisebb csoportokra, ezeket pedig alcsoportokra osztják. Például a logikai jelentésárnyalatot kifejező partikulákat, amelyek „az önálló szavaknak különféle logikai jelentésárnyalatokat kölcsönöznek” (ugyanott: 45), pontosító, kiemelő és tagadó partikulákra csoportosítják. A pontosító partikulákat részletesebben mennyiségi, valamint fokés időtartambeli pontosító partikulákra osztják. A nyelvtanban csaknem minden egyes partikulát külön írnak le: meghatározzák az általa kifejezett jelentésárnyalatot, használatának sajátosságait, és szépirodalmi művekből, valamint nyelvjárásokból vett használati példákat közölnek. A nyelvtan külön tárgyalja más szófajok — határozószók, névmások, igealakok — partikulaértelemben való használatát, a partikulák hangsúlyozását és szerkezetét. A fejezet sok értékes, a partikulák használatát illusztráló anyagot közöl- 232 | PERSONALIA lő anyagot. Nem mindenütt maradtak meg a szinkrón leírás keretei között (külön bekezdés tárgyalja a partikulumok eredetét), és sok esetben túllépték a köznyelv (a grammatika terminusaival — az irodalmi nyelv) határait is (a többi kérdő és kételkedő partikulum mellett a nyelvjárási begu, bau (ugyanott: 558–559) stb. is le van írva). Egyes esetekben a vizsgált szócskák másféle értelmezései is lehetségesek (vö. Girdenis, Žulys 1973: 205), összességében azonban a partikulumok szemantikai vizsgálata a grammatikában árnyalt és részletes. A litván nyelv egykötetes grammatikáiban, a Grammatika litovskogo jazyka (Ambrazas, szerk. 1985) és a Dabartinės lietuvių kalbos gramatika (Ambrazas, szerk. 1994) című művekben a partikulumokról szóló fejezetek jóval rövidebbek, a leírás sokkal tömörebb. Ezekben némileg pontosították a partikulum meghatározását: „nem önálló szófaj, amely változatlan szavakból áll, és más szavaknak, szókapcsolatoknak vagy mondatoknak további jelentésárnyalatokat kölcsönöz” (Labutis 1994a: 432). Az egykötetes grammatikák újdonsága az elsődleges és másodlagos partikulumok terminusa. E két csoportba a más szavakkal való szóalkotási kapcsolatuk, illetve egyszerűen eredetük alapján sorolják őket. Az ilyen felosztás nincs összhangban a nyelv grammatikai szerkezetének választott szinkrón leírási jellegével. Az egykötetes litván grammatikából (Ambrazas, szerk. 1994) eltűnt az összetett partikulumok terminusa — szerkezetük alapján valamennyi partikulumot három csoportra osztják: egyszerű, összetett és szókapcsolati partikulumokra. Különösen lerövidült a partikulák jelentésének leírása. Jelentésük alapján, jóllehet feltételesen, a partikulák kilenc csoportját különböztetik meg: pontosító, kiemelő, rámutató, tagadó, megerősítő, kérdő és kételkedő, óhajtó, érzelmi, valamint nyomatékosító partikulák. A háromkötetes nyelvtanhoz képest ebből a nyelvtanból kimaradt a jelentés szerinti hasonlító és ösztönző partikulák csoportja; a megfelelő partikulákat a kérdő és kételkedő, illetve az óhajtó partikulák közé sorolták. Az egykötetes nyelvtanokban megváltozott egyes partikulák értelmezése, használati példáik száma pedig jelentősen csökkent. A litván nyelv angol nyelvű akadémiai nyelvtanában (Ambrazas, ed. 1997) V. Labutis neve nem szerepel a szerzők között, azonban a partikulákról szóló fejezet (uo.: 395—403) alig különbözik attól a leírástól, amelyet a Professzor e nyelvi részről a korábbi nyelvtanokban adott. * kk Egy másik téma, amellyel a Professzor már a Litván Nyelv Intézetében dolgozva foglalkozni kezdett — a nominális mondatok. Ez a téma valósággal magával ragadta V. Labutist a szintaktikai problémák örvényébe, amely a Professzort tudományos munkásságának egész további útján már nem engedte el. A professzor a nominális mondatokat az azonos című, 1967-ben megjelent tanulmányában vizsgálta. Közel egy évtizeddel később megjelent az akadémiai nyelvtan harmadik kötete, amelyben V. Labutis által írt fejezetek találhatók a nominális, a hiányos és a kötőszó nélküli mondatokról. A tanulmányban nominális mondatoknak nevezik azokat az „egytagú mondatokat, amelyek egy főnév vagy főnévi értelemben használt más szó alanyesetéből állnak” (1967: 117). A nominális mondatokra sajátos intonáció jellemző. A nominális mondat fő tagját sem alanynak, sem állítmánynak nem tekintik, csupán relatív értelemben hasonlítható hozzájuk (vö. J. Balkevičius eltérő véleményét 1963: 148-149). Bár a mondat fő tagjának lehetnek jelzői, a professzor véleménye szerint az ilyen mondatokban mindig „magának a tárgynak vagy jelenségnek a létezését fontos hangsúlyozni, nem pedig a tulajdonságát kiemelni” (Labutis 1967: 119). Ebben különböznek a nominális mondatok a két tagból álló hiányos mondatoktól, amelyeket szintén egyetlen főnévi alanyeset alkothat. Szerkezetük szempontjából a nominális mondatokat bővítetlen és bővített mondatokra osztják. Nominális mondatoknak nem tekintik azokat a mondatokat, amelyekben a fő taggal együtt álló partikula különösen hangsúlyos, kiemelt (Antai duona, pasiimk!), továbbá azokat a mondatokat sem, amelyekben a főnévi alanyesettel együtt álló tulajdonságot hangsúlyozzák PERSONALIA | 233 vagy állapotot kifejező szó (Rytas puikus; Stori marškiniai, bet savi). A szórendnek az ilyen esetekben nincs döntő szerepe (uo.: 123). Az ellátott funkciók alapján a tanulmány a nominális mondatok három csoportját különbözteti meg: egzisztenciális, vagyis valamely dolog vagy jelenség létezését megállapító, kiemelt kommunikatív funkciójú, valamint emocionális, illetve értékelő nominális mondatokat. Az egzisztenciális nominális mondatoktól elkülönülnek azok a hiányos kéttagú mondatok, amelyekben a nominativus világos predikatív kapcsolatban áll az előző mondat igéjével, pl. : Valaha, nagyon régen, ebben az erdőben istenek éltek. Különös istenek. Nominális mondatoknak nem tekinthetők azok a mondatok sem, amelyeket értékelő jellegű jelentéssel bíró szavak alkotnak (Dildę kaip laikai? Meistras!), modális szavak, üdvözlések és jókívánságok (Gėda. Sveika, teta). A litván nyelv grammatikájában a nominális mondatokat a tanulmányhoz hasonlóan írják le. A nyelvtan szerint a nominativuszi mondatokkal általában új gondolatot kezdenek vagy fejeznek ki. Ez különbözteti meg őket a hiányos mondatoktól, amelyekkel általában az előző mondat gondolatát folytatják (1976a: 625-626). Egyébként a hiányos, elliptikus és tagolatlan mondatokat a nyelvtanban szintén V. Labutis írta le (1976a: 635-653). Funkciójuk és jelentésük alapján a nominativuszi mondatokat a nyelvtan szintén három csoportra osztja — létezést kifejező (vagy leíró és elbeszélő), felismerő, közlő, rámutató és megnevező, valamint érzelmi (csodálkozást kifejező) mondatokra. A nyelvtanban a cikkhez képest részletesebben tárgyalják az összetett mondat nominativuszi tagmondatait (ugyanott: 633-635). Az egységes kötetben megjelent Mai litván nyelv nyelvtanában N. Sližienė az ilyen mondatokat névszói személytelen mondatoknak tekinti, amelyekben „a névszó alanyesetét általában kopula nélkül használják” (Ambrazas, szerk. 1994: 617). A professzor véleménye a nominativuszi mondatok státusáról és a nyelv grammatikai rendszerében elfoglalt helyéről változott. A „Nominativuszi mondatok” című cikkben és a Litván nyelv nyelvtanában ezek a személytelen mondatokkal együtt az egytagú mondatok csoportját alkotják. E munkákban a névszói mondatokat a személytelen mondatoktól formai kritérium alapján különítették el — a névszói mondatok fő részeként álló főnévi vagy főnévként használt más szó nominativusa nem volt összeegyeztethető a személytelen mondat azon felfogásával, amely szerint annak „az állítmánynak <...> megfelelő fő része nem kapcsolható alanyi nominativushoz” (Dumašiūtė 1976: 610). A Lietuvių kalbos sintaksė (1994/1998/2002) című monográfiában a névszói mondatokat Profesorius már személytelen mondatoknak tekinti (1994: 134-136). Abból indul ki, hogy a névszó nominativusa, amely a névszói mondat predikatív központját alkotja, „nem rendelkezik egyértelmű személyjelölővel” (ugyanott). *k** Profesorius különösen sok időt szentelt a litván nyelv szószerkezetei problémáinak vizsgálatára. Mindenekelőtt itt említendő a Žodžių junginių problemos című tanulmány (Labutis 1976c). Az ugyanabban az évben megjelent akadémiai grammatika harmadik kötetével együtt ez az egyik első összefoglaló jellegű mű (Br. Kalinauskas munkái mellett, lásd Kalinauskas 1963, 1972), amelyben a litván nyelv szószerkezeteit vizsgálják. A szószerkezet mint a szintaxis egysége, valamint a szószerkezetek szintje mint a szintaktikai szerkezet vizsgálatának önálló szintje a litván nyelvészetben csak a második világháború után vált elkülönített és vizsgált tárggyá, főként az orosz nyelvészet, különösen az akadémiai orosz nyelvtan (Vinogradov, Istrina, szerk. 1960) hatására. A tanulmány feladata — a szószerkezetek kutatásának elméleti problémáit megvizsgálni. A szerző véleménye szerint csak a szintaxis normatív szabályozási elveinek tisztázása után lehet pontosítani a szószerkezetek használatának normáit (vö. ugyanott: 81). A könyvecske röviden áttekinti a szószerkezetek kutatásának történetét, és bemutatja annak főbb irányait. Elismerik, hogy a nyelv tartalma és kifejezési 234 | PERSONALIA tervei nem mindig szimmetrikusak, és feladatként tűzik ki a szintaktikai jelenségek rendszerszerű leírását, valamint a szemantika szintaxisban betöltött szerepének megfelelő figyelembevételét (ugyanott: 16). A tanulmány további részében részletesen tárgyalják a szavak közötti kapcsolatokat, a szószerkezet fogalmát, valamint áttekintik a szószerkezetek szerkezetét és jelentését. A könyvecskében a legtöbb helyet a szavak közötti kapcsolatoknak szentelik. A szavak közötti kapcsolatokat a valenciaelmélet alapján vizsgálják. Ez a litván nyelvészetben való alkalmazásának egyik első példája (E. Geniušienė nagy érdeklődést kiváltó, 1971-ben megjelent cikke után; lásd: Geniušienė 1971). A valencia a szó szintaktikai és szemantikai tulajdonságának tekintendő (Labutis 1976c: 23). Úgy határozzák meg, mint „a szó vagy szóalak azon képességét, hogy egy másik szóval vagy annak megfelelő alakjával kapcsolódjék össze” (uo.: 18). Megkülönböztetik a lexikai és a grammatikai valenciát. A továbbiakban csak az utóbbit vizsgáljuk. A grammatikai valenciának két szintjét különböztetik meg: a formális és a relációs szintet (amelyek megfelelnek N. Sližienė szintaktikai és szemantikai valenciájának). A relációs valenciának tizenkét alapvető esetét (szemantikai esetét vagy funkcióját) különböztetik meg. Hangsúlyozzák, hogy a szóalakok közötti kapcsolatokat meg kell különböztetni a mondatrészek közötti kapcsolatoktól. Eltérő tartalmat tulajdonítanak a „szókapcsolatok” és a „szóviszonyok” fogalmának. A szókapcsolatokat a füzet a kifejezés módja, valamint az összekapcsolt egységek szintaktikai egyenértékűsége és a kapcsolat iránya szerint osztályozza. A hagyományos szókapcsolattípusok — az egyeztetés, a vonzatosság és a hozzásimulás — mellett V. Labutis egy negyediket is megkülönböztet — a szóalakok koordinációját. Ezen az „önálló kategóriákkal rendelkező szavak alakjainak lehetséges (de nem szükségszerű) kölcsönös alkalmazását” értik (ugyanott: 31). Egymással koordinálhatók az alany nominativusi és a ragozott ige alakjai (J. Balkevičius ezt a kapcsolatot az egyeztetés esetének tekinti), illetve két főnév alakjai (A litván nyelv grammatikájában ezt a kapcsolatot korrelációnak nevezik). V. Labutis a vonzatosságot „a főnévi jellegű szó esetének kiválasztásaként határozza meg valamely szintaktikai és szemantikai funkcióra egy másik szó jelentése vagy valamely más szemantikai elem alapján” (ugyanott: 33). Megkülönböztetik az erős és a gyenge vonzatosságot, hangsúlyozva azonban, hogy közöttük nincs világos határ. Elmosódottak a határok a gyenge kormányzás és az igazodás között. A szerző a szavak kapcsolatának jellege és iránya alapján megkülönbözteti a szavak alárendelő, mellérendelő és kölcsönös meghatározottsági kapcsolatát. Az alárendelés különleges eseteiként említi a szavak vonzását (ez egy bizonyos köztes szói kapcsolat, amelyet A mai litván nyelv grammatikája a névszói állítmányként álló jelzőnek az alannyal vagy a tárggyal való egyeztetéseként tart számon) és az appozíciós alárendelést. Kölcsönös meghatározottságnak nevezik az alany nominativusi kapcsolatát az állítmányként álló ige ragozott alakjával. A szószerkezeteknek a mondathoz és az egyes szóhoz való viszonyát megvizsgálva a szószerkezet meghatározását is megadja: ez állítólag „a szói kapcsolatok szintjének legkisebb szintaktikai és szemantikai egysége, amely két önálló szó kapcsolatát mutatja” (ugyanott: 45). J. Balkevičius A mai litván nyelv szintaxisától (Balkevičius 1963: 42), B. Kalinauskas A litván nyelv szószerkezeteinek szintaxisa című művétől (Kalinauskas 1972: 1) és az akadémiai Litván nyelvtantól (Ulvydas, szerk. 1976: 9) eltérően V. Labutis a szószerkezetet nemcsak a mondat alkotóelemeként, hanem (és mindenekelőtt) a nyelvi szintézis olyan egységeként tartja számon, amely önálló szavak összekapcsolásával jön létre (ebben a professzor nézetei közel állnak E. Fortunatov iskolájának nézeteihez). Akárcsak J. Balkevičius és Br. Kalinauskas (1972: 10), szószerkezeteknek mindenekelőtt az alárendelő kapcsolattal összekapcsolt szavakat tekinti (akárcsak az akadémiai orosz nyelvtanban, vö. Vinogradov, Istrina, szerk. 1960: 1, 41—44), de az akadémiai litván nyelvtantól eltérően, ahol A. Valeckienė a szószerkezetek közé a predikatív, valamint a mellérendelő kapcsolattal összekapcsolt szóalakokat is sorolja, vö. Valeckienė 1976: 9). A predikatív kapcsolattal összekapcsolt, alanyként és állítmányként szereplő szóalakokat csak nagy megszorításokkal tekintik szókapcsolatoknak; sajátos jellemzőik miatt azt javasolják, hogy ezeket az összes többi szókapcsolattól elkülönítve vizsgálják (J. Bal- PERSONALIA |235 kevičius szerint mondatoknak tekintik őket). Tárgyalják a szintagma és a konstrukció terminusait, valamint ezeknek a szókapcsolathoz való viszonyát. A szerző véleménye szerint a szintaktikai kapcsolattal összekapcsolt szócsoport megnevezésére a szintaktikai konstrukció vagy a szintaktikai struktúra terminus a legmegfelelőbb. Tárgyalják a szókapcsolatok paradigmáinak, derivációjának és transzformációjának fogalmát. A továbbiakban a szókapcsolatok struktúráját vizsgálják. A kéttagú szókapcsolat részeit tagoknak nevezik (vö. J. Balkevičius és Br. Kalinauskas szintaxisában szereplő komponensekkel). Megkülönböztetik a szószerkezet főés függő tagját (akárcsak a Lietuvių kalbos gramatikoje). A szószerkezeteket (J. Balkevičiustól eltérő alapon) egyszerű és összetett szószerkezetekre osztják (Br. Kalinauskashoz hasonlóan, vö. 1972: 11-12). Az egy főszót és több, eltérő tartalmú szintaktikai kapcsolatot tartalmazó szószerkezetek szószerkezeti láncokat alkotnak. J. Balkevičius az ilyen szintaktikai egységeket összetett szószerkezeteknek tekinti (Balkevičius 1963: 44kk.); hasonlóképpen Br. Kalinauskas is (1972: 12). A szószerkezetek felépítését morfológiai modelljeik segítségével vizsgálják — ez a litván nyelvészetben az egyik első kísérlet arra, hogy a szintaktikai egységek rendszeres leírását ilyen módon formalizálják. Az igei szószerkezetekről szóló fejezetben V. Labutis a domináns igei jelentés alapján az igéből képzett főnevek szószerkezeteit is vizsgálja, amelyekben a főnév megőrzi az alapul szolgáló ige valenciáját (az ilyen szószerkezeteket J. Balkevičius is így osztályozza, vö. 1963: 43); másképpen —Br. Kalinauskas). Hasonlóképpen a melléknevek vonzatát megőrző, belőlük képzett főneveket függő taggal együtt a melléknévi szerkezetekkel tárgyalják. A félhatározói igenevek és a határozói igenevek csak azokban az esetekben alkotnak szerkezetet az igével, amikor nem elkülönített mondatrészként szerepelnek. Nem alkotnak szerkezetet az alanyként álló főnevek és a velük korreláló, az állítmány névszói részeként álló melléknévi szavak (A. Valeckienė ezeket predikatív jelzőt tartalmazó összetett szerkezeteknek tekinti, lásd Valeckienė 1976: 19-20; Br. Kalinauskas viszont olyan szószerkezeteknek tartja őket, amelyekben az állítmány névszói részeként álló állapotjelölő névszó szerepel, Kalinauskas 1972: 73). Jelentésük alapján a szószerkezeteket hat csoportra osztják: alanyi, tárgyi, körülményhatározói, jelzői, kiegészítői és predikatív szerkezetekre (vö. Br. Kalinauskas által megkülönböztetett predikatív, attributív, tárgyas és relációs (határozói) szókapcsolatokat (Kalinauskas 1972: 16-20). A tárgyas szókapcsolatokat az alaptag és a függő tag jelentése, valamint egymáshoz való viszonyuk alapján részletesebben közvetlen, címzetti, eszközhatározói tárgyat, illetve a cselekvés (állapot, jelenség) tárgyi tartalmát kifejező szókapcsolatokra osztják. Az attributív szókapcsolatok fejezetében birtokos (posesív) vagy függőségi szókapcsolatokat különítenek el. Felhívják a figyelmet arra, hogy az attributív szókapcsolatok alanyi, tárgyi vagy körülményhatározói jelentéssel rendelkezhetnek. Kompletívnek nevezik azokat a szókapcsolatokat, amelyekben „a függő tag annak a tartalmát mondja el, amit az alaptag fejez ki” (Labutis 1976c: 78). Tipikus kompletív szókapcsolatoknak a mennyiségi tartalmat kifejező szókapcsolatokat tekintik, pl.: kilogramm vaj, vízzel teli (A litván nyelv grammatikájában ezeket mennyiségi viszonyokat kifejező szókapcsolatokként írták le; Valiulytė 1976: 202-203). A személyragos, önálló jelentésű, fázisvagy modális ige alakja, amely az összetett állítmányt alkotja, valamint a hozzá kapcsolódó ragozott szó vagy főnévi igenév predikatív szókapcsolatokat alkot (a fázisigékből és főnévi igenévből álló szókapcsolatok sajátosságát E. Valiulytė is hangsúlyozta, lásd Valiulytė 1976: 175). A fázisés modális igéknek, amelyek főnévi igenévvel összetett állítmányokat alkotnak, a szószerkezeteket nem tekinti Br. Kalinauskas (1972: 15, 166-167). Az ilyen kapcsolatok két változatát különböztetik meg — az állapot-, vagyis egzisztenciális, valamint a cselekvésnek egy másik cselekvéssel való kiegészítését kifejező kapcsolatokat. J. Balkevičius szintaxisában a szószerkezetek jelentés szerinti osztályozása külön nincs megadva. Mivel ő a mondat egyszerű és összetett részeit különbözteti meg, a szószerkezetek jelentését a mondatrészek megfelelő fejezetei írják le. 236 | PERSONALIA Különféle szószerkezetek A professzor ezeket tudományos cikkekben és konferencia-előadásokban is vizsgálta. Talán a legtöbb figyelmet a birtokos esetű főnévi szószerkezetek kapták. A „Néhány birtokos esetű, igéből képzett főnévi szerkezet” (1974a) című tanulmány azt vizsgálja, hogyan függ az igéből képzett főneveket tartalmazó szerkezetek szintaktikai struktúrája és szemantikája különböző lexikai és grammatikai tényezőktől. Részletesebben három NN" transzformációt írtak le: N,V, VN és VN_. Az alanyi konstrukciókat többnyire különböző lexikai jelentésű intranzitív igék absztraktumai alkotják, a függő tag jelentése az ilyen konstrukciókban nem lényeges. A tárgyi konstrukciókat általában tranzitív igék absztraktumai alkotják, az ilyen konstrukciók függő tagjaként többnyire élettelen dolgok megnevezései szerepelnek. A Lexikos ir sintaksės klausimai konferencián elhangzott „A litván nyelv igei főnevei és azok valenciája” című előadás téziseiben (1974b) mindenekelőtt magát a valencia fogalmát tárgyalják. Megkülönböztetik az igei főnevek alanyi, tárgyi és cirkumstanciális valenciáját. Az ilyen főnevek konstrukcióit a kifejezéstől a jelentés felé haladva vizsgálják; a legtöbb figyelmet a genitivusszal alkotott konstrukcióknak szentelik. E konstrukciók jelentése a főnév szóképzési és lexikai jelentésétől, valamint a függő szó alakjától, grammatikai és lexikai jelentésétől függ. A „Tiesioginio objekto, tikslo ir kiekio kilmininkų valdymas” (1976) című tanulmány a birtokos eset használatának több, a köznyelv szempontjából releváns esetét elemzi. Amikor egy tagadó modális ige főnévi igenévvel áll, az általa vonzott tárgyeset — birtokos eset vagy tárgyeset — gyakran a tagadószótól való távolságtól függ. A žiūrėti igével a köznyelvben a birtokos eset használatát javasolják, mivel céljelentés- -sémával rendelkezik: žiūri televizoriaus, kino,spektaklio... Ezt a javaslatot más nyelvészek bírálták (lásd Ambrazas 1976, Balkevičius 1976), és a köznyelvben nem honosodott meg. Az absztrakt jelentésű reikšmė, įtaka, įspūdis, poveikis és hasonló főnevek mellett a birtokos eset használatát javasolják, ha a meghatározatlan mennyiség árnyalatát kívánják kiemelni, a tárgyesetét pedig akkor, ha ez az árnyalat nem fontos. A tanulmány hangsúlyozza a szemantikai motiváció fontosságát a szintaktikai jelenségek normálásában. Az olyan paradigmatikus viszonyokkal összekapcsolódó szerkezetek szemantikáját és szintaxisát, mint a Šuo graužia kaulą, Kaulas graužiamas šuns, Šuns graužimas kaulo, a „Semantika ir formų parinkimas aktyvinėse, pasyvinėse ir substantyvinėse konstrukcijose”(1979a) című tanulmány tárgyalja. A szerző véleménye szerint a fent említett szerkezetek mindegyikét célszerű önálló szemantikai és grammatikai modell megvalósulásának tekinteni (ugyanott: 57), nem pedig egyetlen bázisstruktúrából levezetni, ahogyan azt a generatív grammatika képviselői teszik. Az egyes szerkezetek mélyés felszíni szemantikai struktúráját külön-külön megvizsgálva, valamint a morfológiai formák kiválasztását meghatározó tényezőket feltárva V. Labutis arra a következtetésre jut, hogy a szintaktikai szemantika többrétegű hierarchikus jelenség, amelyet „nemcsak az úgynevezett mély-, hanem a felszíni szinteken is „hajtóerőnek” kell tekinteni” (ott: 58). A „Kilmininkas ir savybiniai įvardžiai” [A genitivus és a birtokos névmások] (1980) című tanulmányban a mano, tavo, savo névmások nyelvtani rendszerben elfoglalt helyéről vitázik V. Žulys véleményével, aki ezeket a személyes névmások genitivusának tartja (Žulys 1969). V. Labutis véleménye szerint e formáknak az aš, tu, savęs névmások paradigmáiba való bevonását lexikai jelentésük — a birtokosság — akadályozza. Állítása szerint szintagmatikai szempontból e formák megkövesedett genitivusoknak tekinthetők, szemantikai szempontból azonban birtokos névmások (Labutis 1980: 56). A szerző a hagyományos értelmezés gyenge oldalaira is rámutat; mindazonáltal a gyakorlat és az iskola igényei szempontjából célszerűbbnek tartja. PERSONALIA | 237 A mennyiség tartalmát kifejező és a részes genitivusok használatát a „Vadinamųjų kiekio kilmininkų valdymas ir semantika” [A mennyiséget kifejező genitivusok vonzata és szemantikája] (1981a) című tanulmány írja le. Mind az egyik, mind a másik genitivus ugyanazokban a szintaktikai alanyi és közvetlen tárgyi pozíciókban áll. A mennyiségi tartalmat jelölő birtokos eset a mennyiséget kifejező főnevekkel vagy határozószókkal alkotott szerkezetekben az utóbbiak irányítása alatt áll, szintaktikai mondatszerkezeti rangja mintegy „alacsonyabb szintre kerül”. Az objektumot jelentő szó nem individualizált, tárgyak egy osztályát képviseli. A mennyiséget jelölő szó nélküli részes birtokos esetet az oppozíció jelölt tagjaként jellemzik. Akkor használatos, amikor „meg akarjuk mutatni, hogy a cselekvés a közvetlen tárgy egy részével, nem pedig az egésszel kapcsolatos” (uo.: 197). A részes birtokos eset használatát a közvetlen tárgy pozíciójában különféle, még teljesen fel nem tárt tényezők korlátozzák, az alany pozíciójában pedig a részes birtokos eset „csak egzisztenciális és néhány mozgást kifejező mondatban fordul elő” (uo.: 198). A tanulmány vitatja továbbá a meghatározottság és a meghatározatlanság kategóriájának értelmezését. * kk V. Labutis számos publikációjában a litván nyelv szintaxisának speciális problémáit, valamint a szintaktikai kutatások módszertani kérdéseit vizsgálta. A Professzor sokat írt a szintaktikai szókapcsolatokról, különösen az egyeztetésről és a vonzatról. Ezt a témát néhány, már említett publikációban tárgyalja (1974b, 1976, 1981a; lásd még: 1982). Ezenkívül a Mūsų kalba folyóiratban megjelent nyelvészeti terminológiai szójegyzékhez a Professzor egy rövid cikket írt az egyeztetésről (1974c). Az egyeztetést ebben „az önálló kategóriákkal nem rendelkező szóalakoknak más szóalakokhoz való hozzáigazításaként” határozza meg (ugyanott: 45). A litván nyelvben a melléknevek, melléknévi igenevek, melléknévi használatú számnevek és névmások egyeztetődnek a főnevekhez vagy más, főnévi használatú szavakhoz. A szerző hangsúlyozza, hogy az egyeztetés nem a szóalakok teljes hasonulása; a nyelvben gyakoriak az úgynevezett hiányos egyeztetés esetei is. Az egyeztetéstől megkülönböztetendő a névszói állítmány alakjának az alannyal való összehangolása —ezt koordinációnak vagy korrespondenciának javasolja nevezni (a Lietuvių kalbos sintaksėje korrelálásnak nevezik), míg a jelző és a jelzett szó közötti viszonyt —az alakok paralelizmusának (később ezt a viszonyt a szerző appozíciónak nevezi). Az alany és a személyragozott igével kifejezett állítmány alakjainak koordinációja még más jellegű: ezek az alakok csak a szám kategóriája szerint egyeztetődnek (ugyanott: 47). A cikk anyagát a szerző később átfogóbb munkák megírásához használta fel — a Szószerkezetek problémái című tanulmányhoz (vö. Labutis 1976c: 28-30) és a Litván nyelv szintaxisához című monográfiához (1994: 30-33). Az igei főnevek vonzatainak kutatása a valenciaelmélet iránti érdeklődésre ösztönzött. A valencia, illetve a szavak összekapcsolhatóságának fogalmát a Professzor könyveiben (1976, 1994) tárgyalta, kisebb-nagyobb mértékben pedig más publikációkban is foglalkozik vele (pl. 1974b). A Nemzetközi Baltisztikai Konferencia „Valencia — szemantikai szerepek — a mondat szemantikai struktúrája” című előadásának téziseiben (1985a) ezt a három jelenséget különböző, noha egymással összefüggő, a nyelvi rendszerben működő grammatikai stratégiákként jellemzik. A valenciát a szónak mint a nyelvi rendszer lexikai egységének szintagmatikus kölcsönhatási terveként értelmezik, amely meghatározza a szó szükséges, valószínű vagy csupán lehetséges kölcsönhatásainak mennyiségét, tartalmát, valamint a nyelvi elemekkel való megvalósításuk irányelveit. A szemantikai szerepeket a megismert valóságelemek tipizált helyzeteinek bizonyos szituációkban való tükröződéseként határozzák meg. A mondat szemantikai struktúrája — egy bizonyos mondattípus sémája. A diakrón nyelvészet feladata annak „nyomon követése, hogy az évszázadok során egy konkrét nyelvben mennyiben és miként fejlődhetnek az egyes lexémák valenciai tervei 238 | SZEMÉLYI HÍREK nemcsak a formai kifejezés, hanem a tartalom szempontjából is, milyen lehetséges eltolódások figyelhetők meg a szemantikai szerepek reprezentációjának törvényszerűségeiben” (ugyanott: 66). Megemlítendő N. Sližienė A litván nyelv igéinek vonzatossági szótára (Sližienė 1994) című műve első kötetének recenziója is (Labutis 1995). Ebben részletesen megvizsgálták a könyv felépítését, a különböző szintek valenciájának bemutatását és néhány elméleti álláspontot. Érvekkel alátámasztva tárgyalja a szótár rendeltetésének és az igék kiválasztási kritériumainak meghatározatlanságát, rámutat a szemantikai funkciók elkülönítésének, a szójelentések kiválasztásának és meghatározásának hiányosságaira, valamint a lexikai valencia elégtelen bemutatására. A recenzens hangsúlyozza a vizsgált igék jelentése részletes leírásának fontosságát, javasolja, hogy először az igék szemantikai valenciáját, csak ezt követően pedig a szintaktikai valenciát mutassák be, továbbá felveti a kötelező és fakultatív valenciahordozók elhatárolásának nehézségeit. A szintaktikai kapcsolatok kutatása közvetlenül összefügg a szintaktikai szemantika területével. A szintaxis és a szemantika kölcsönhatását, a szemantika szerepét a szintaxis kutatásában A Professzor számos publikációban hangsúlyozza (vö. 1979a, 1980, 1981a, 1981b). A Szintaxis és szemantika kérdései című konferencián felolvasott „Szemantika és a szóalakok kiválasztása” című előadásban (1982) a szókapcsolatokat a szóalakok kiválasztásának stratégiái alapján két típusba sorolja. A formális grammatikai típus a szavak lexikai és morfológiai osztályain, valamint ragozási kategóriáikon alapul; ehhez a típushoz tartozik az egyeztetés és a korreláció. A szemantikai-formális stratégiák esetében a szóalakokat a valóság elemeinek viszonyait tükröző szemantika és a nyelv grammatikai struktúrája függvényében választják meg; az ilyen típusú szavak közötti kapcsolatok a kormányzás és a hozzátapadás. A szintaxis kutatásában a szemantikára való támaszkodás, valamint az a szükségszerűség, hogy ne csak a kifejezéstől induljunk el a jelentés felé, hanem ellenkező irányban is, hangsúlyt kap a Nyelvi norma és funkcionális stílusok című konferencián felolvasott „Hexoropblie 0c06eHHOCTH CHHTAKCHYECKOH HOPMBbI NaJIEXHLIX KOHCTpyKInū” című előadásban is. A konferencia tézisei (1984) bemutatják a szintaxis és a szemantika egységeinek összetett kölcsönös kapcsolatát, valamint feltárják a szintaktikai szinonimák kialakulásának előfeltételeit. Felvetődik a litván nyelv szókapcsolati szótárának szükségessége. A „Szintaktikai szemantika (szemasziológia)” (1983) című áttekintő tanulmány ezt a nyelvészeti irányzatot „a szintaxis kutatásaként jellemzi, amely a nyelvi egységek és az általuk jelölt valóságos tárgyak, folyamatok, jelenségek közötti közvetlen kapcsolaton alapul” (1983: 11-12), és meghatározza főbb elveit. A G. V. Makszimovával közösen írt, „HekoTopbie THITbI CHHTarM C KOJIHYCCTBEKHHbIM 3Ha4CHHCM B pyCCKOM H JIHTOBCKOM A3bikaxTM (Maksimova, Labutis 1985) című tanulmány az eseményaspektusú igék szemantikai egyeztetését (a mennyiség tekintetében) vizsgálja közvetlen tárgyaikkal. Részletesebben vizsgálták azokat a litván és orosz szószerkezeteket, amelyeket a szemantikai struktúrájukban a sokaság logikai fogalmát hordozó igék alkotnak (pl.: sugaudyti paukščius, iškirsti karklus stb.). Az orosz nyelvtől eltérően a sokaság, illetve a részlegesség jelentését a litvánban nemcsak a megfelelő gyökű igék igekötői, hanem egyúttal iteratív képzők is kifejezik (-yti, -inėti stb.). Az újabb munkákban jól látható a Professzor nagy érdeklődése a modern grammatikai kutatások egy másik elmélete — a funkcionális grammatika — iránt. A nyelv funkcionális megközelítésének sajátosságait, a funkcionális grammatika rendeltetését és néhány módszertani kérdést a „Kalbos praktika ir funkcinė gramatika“ (1994c) című tanulmány fejti ki. A litván funkcionális grammatika kurzusát a Professzor mindmáig oktatja a Vilniusi Egyetem magiszteri hallgatóinak, így további, e területhez kapcsolódó munkái is várhatók. PERSONALIA | 245 a litván nyelvre való fordításának. D. Kleina a szerző véleménye szerint „a litván nyelv eseteinek és néhány más formájának használatát leíró kutatások úttörőjének tekinthetjük, aki e terület érdekes és mindmáig fontos tényeit tárta fel, és megjelölte tudományos értelmezésük irányait” (ugyanott: 117). Nem lehet nem egyetérteni a cikkben felvetett, a litván nyelv korábbi nyelvtani szerkezetleírásai vizsgálatának fontosságával sem: „Ha nem vizsgáljuk meg részletesen és nem értékeljük átfogóan valamennyi nyelvtanunkat, még az egyes fejezeteiket sem, akkor a litván nyelvtudomány valódi történetével sem fogunk rendelkezni. Enélkül pedig a mai nyelvtudomány is gyakran „felfedez” már régen ismert dolgokat, vagy megalapozatlan következtetéseket von le” (ugyanott: 118). Nyelvészetünk történetének szentelték a „Lietuviškos kalbos gramatikai“ — šimtas metų” (2001) című jubileumi cikket is. Ebben áttekintik J. Jablonskis első nyelvtanának keletkezési körülményeit, elméleti alapelveit, felépítését, fontosabb meghatározásait és terminológiáját. Kiemelik a nyelvtan normatív jellegét; V. Labutis úgy értékelte, mint „olyan munkát, amely hagyományos nyelvtudományunk alapjait vetette meg, e tudomány több elvi tételét is kijelölte, és amely a nyelv számos egyedi jelenségének használatát, normáinak tisztázását és megszilárdítását illetően ma sem veszítette el értékét” (ugyanott: 14). *** V. Labutis professzor több litván nyelvészeti műről is közölt recenziót. S. Krinickaitė Kalbų raiškos savitumas (1984) című könyvecskéjét a recenzens úgy értékelte, mint a litván nyelv más nyelvekkel való összehasonlításában mutatkozó hiány pótlására tett kísérletet (1985c). A professzor véleménye szerint azonban a szépirodalmi eredetik és fordítások összehasonlítása „nem túl megbízható út a nyelvi kifejezés sajátosságaihoz, sőt a jellegzetes nyelvi modellekhez való eljutáshoz” (ugyanott: 29). A litván és az orosz nyelv összevetésének képe valósabb lenne, ha a szerzőnő sajátosságait a közös vonások és hasonlóságok hátterén mutatnák be. A könyvecske olykor nem tesz különbséget a művészi nyelv tényei és a nyelvi rendszer sajátosságai között, a túlságosan széles körű általánosítások pedig zavaróak. A „A szógyakorisági szótárakat tanulmányozva” (1999a) című recenzió Laima Žilinskienė és Vida Grumadienė által összeállított, a mai írott litván nyelv csökkenő gyakoriság (1997), illetve ábécérend (1998) szerint rendezett gyakorisági szótárait tárgyalja, és főként az utóbbira fordít figyelmet. A szótárból hiányzik a társalgási stílus lexikája, számos mindennap használt szó: a hétköznapi valóság tárgyainak, a növények és állatok elnevezései, valamint a kultúra területéhez és az intellektuális tevékenységhez kapcsolódó szavak; kétségek merülnek fel a szövegek kiválasztásának elveivel kapcsolatban. Ezen okok miatt azt javasolják, hogy ne a mai litván nyelv, hanem négy funkcionális stílus szótárának tekintsék (108. o.). A recenzált szótárból hiányoznak a megígért adatok a tulajdonnevek gyakoriságáról. A szófajok meghatározásának kritériumai nem világosak, ezért a szófaji statisztikák táblázatai nem keltenek bizalmat. Aggodalommal állapítható meg, hogy a szótárban bőven találhatók nem normatív szavak, ezért a normatív szabályozás szempontjából V. Labutis véleménye szerint a szótár „inkább hibák forrásaként lenne alkalmas” (112. o.). A recenzió arra a következtetésre jut, hogy a szótár összeállításának elveit a szerzők nem gondolták át kellőképpen, maga „A szótár és támpontjai sajnos gyakrabban okoz csalódást, mint örömet” (113. o.). J. Balkevičius Lietuvių kalbos predikatinių konstrukcijų sintaksė (1998) című művét röviden ismertetik a Gimtoji kalba folyóiratban (Labutis 1999b). Ebben a neves szintaktikus utolsó művét különösen úgy értékelik, mint „a szintaxis tudományának sajátos tanulmányát, amelyben következetesen bontakozik ki a verbocentrikus mondatalap koncepcióinak egységes összessége” (1999b: 14). Ezt a tanulmányt és J. Balkevičius más munkáit valamivel részletesebben tárgyalják a Baltistica című folyóiratban közzétett, B. Stundžiával közösen írt nekrológban (Labutis, Stundžia 2001). 246 | PERSONALIA Egyetlen áttekintésben aligha lehet átfogni a Professzor tudományos munkáinak teljes sokféleségét. Nem is ez az írás célja. Legalább nagy vonalakban be kívántuk mutatni a Professzor által végzett, a litván nyelv grammatikai szerkezetére irányuló kutatások irányait és módszereit, valamint feltárni tudományos nézeteinek fejlődését. V. Labutis munkáinak részletes elemzése és értékelése —a jövő feladata. A hetvenedik születésnapja alkalmából szeretnénk a tisztelt Professzornak még sok alkotó évet kívánni —ad multos annos! IRODALOM AMBRAZAS, V. 1976: [Vita]. Mūsų kalba 4, 30—31. AMBRAZAS, V., szerk. 1985: I'pammamura aumosckozo sazvika, BunsHioc: Mokcnac. AMBRAZAS, V., szerk. 1994: A mai litván nyelv grammatikája, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadó. AMBRAZAS, V., szerk. 1997: Lithuanian Grammar, Vilnius: Baltos lankos. AMBRAZAS, V. 1999: Alany. Morkūnas, K., szerk. 1999: A litván nyelv enciklopédiája. Összeállította.., Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadóintézet, 698. BALKEVIČIUS, J. 1963: A jelenlegi litván nyelv szintaxisa, Vilnius: Állami Politikai és Tudományos Irodalmi Kiadó. BALKEVIČIUS, J. 1976: [Vita]. Mūsų kalba 4, 32–33. BALKEVIČIUS, J. 1998: A litván nyelv predikatív szerkezeteinek szintaxisa, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadóintézet. DuUMASIOTE, Z. 1976: Egyelemű mondatok. Személytelen mondatok. Ulvydas, K., szerk. A litván nyelv grammatikája 3. Szintaxis, Vilnius: Mokslas, 608–625. GALKINA-- FEDORUK, E. M., 1960: Yactuusi. Vinogradov, V. V., Istrina, E. S., szerk. I/pawwamuxa pyccekozo azvika 1. Oonemuka u mopghonozusn, MockBa: H3jnarenberBo Akagemun Hayk CCCP, 637– 649. GENIUSIENE, E. 1971: A litván nyelv igéinek szintaktikai osztályozása. Kalbotyra 23(1), 7–16. GIRDENIS, A., Žurys, V. 1973: [Rec.], A litván nyelv grammatikája 1–2. Baltistica 9 (2), 203–214. GRUMADIENE, L., ZILINSKIENE V. 1997: A kortárs írott litván nyelv gyakorisági szótára (csökkenő gyakorisági sorrendben), Vilnius. GRUMADIENĖ, L., ŽILINSKIENĖ V. 1998: A kortárs írott litván nyelv gyakorisági szótára ábécésorrendben, Vilnius. KALINAUSKAS, Br. 1963: Szavak és szókapcsolatok a mondatban. Dobrovolskis, B., szerk. Néhány grammatikai és stilisztikai kérdés, Kaunas: Állami Pedagógiai Irodalmi Kiadó, 3—23. KALINAUSKAS, Br. 1972: A litván nyelv szószerkezeteinek szintaxisa, Vilnius. KRINICKAITĖ, S. 1984: A nyelvi kifejezésmód sajátossága, Vilnius: Mokslas. LasuTis, V. 1962: A partikula és helye a szófajok között. Irodalom és nyelv 6, 354—370. LaBuTis, V. 1963a: A litván nyelv mennyiséget pontosító partikulái. A Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának munkái, A sorozat, 2 (15), 215—226. LaABuTrTis, V. 1963b: A partikula ne funkciói és helyesírása. Kalbos kultūra 5, 46-52. LABuTIS, V. 1964a: A litván nyelv összetett partikulái. A litván nyelv morfológiai szerkezete és fejlődése (A litván nyelvészet kérdései 7), 119-131. LaBuTis, V. 1964b: A gi partikula jelentése, használata és helyesírása. Kalbos kultūra 6, 28-33. LaBuTis, V. 1967: Nominatívuszi mondatok. A litván nyelv grammatikai szerkezete (A litván nyelvészet kérdései 9), 117-131. LaABuTis, V. 1971: Dalelytė. Ulvydas, K., szerk. A litván nyelv grammatikája 2, Vilnius: Mintis, 543–576. LABUTIS, V. 1974a: Néhány igei főnévi szerkezet birtokos esettel. Nyelvtudomány 26 (1), 25-36. PERSONALIA | 247 LaBuris, V. 1974b: A litván nyelv igei főnevei és vonzatosságuk. A lexika és a szintaxis kérdései. A középiskolák közötti tudományos konferencia előadásainak tézisei, Šiauliai: Šiauliaii K. Preikšo Pedagógiai Intézet, 140–145. LaABuTIs, V. 1974c: Egyeztetés. Mūsų kalba 6, 45–48. LABuUTIS, V. 1976a: Nominatívuszi mondatok. Hiányos mondatok. Elliptikus mondatok. Egyelemű mondatok. Ulvydas, K., szerk. Lietuvių kalbos gramatika 3. Szintaxis, Vilnius: Mokslas, 625–653. LaABuris, V. 1976b: A közvetlen tárgy, a cél és a mennyiség genitivusának vonzata. Mūsų kalba 4, 4–10. LABUTIS, V. 1976c: A szókapcsolatok problémái, Vilnius: Vilniusi Egyetem. LaABuris, V. 1979a: A szemantika és a formák kiválasztása aktív, passzív és szubsztantív szerkezetekben. Kalbotyra 30 (1), 57–62. LABUTIS, V. 1979b: A predikativitás és a szókapcsolat. Az aktuális nyelvészet problémái. Tudományos konferencia meghívója-programja és tézisei. 1979. március 28–29., Vilnius: a Vilniusi V. Kapsukas Egyetem. LaBuTris, V. 1980: A birtokos eset és a birtokos névmások. Baltistica 16 (1), 53–57. LasuTis, V. 1981a: Az úgynevezett mennyiségi birtokos esetek vonzata és szemantikája. Baltistica 17 (2), 194–199. LaBuTis, V. 1981b: A szintaxis leírásának lehetőségei és feladatai. Kalbotyra 32 (1), 54–61. LaABuris, V. 1982: Szemantika és a szóalakok kiválasztása. Szintaktikai és szemantikai kérdések. A Szovjetunió megalapításának 60. évfordulója alkalmából rendezett köztársasági tudományos konferencia előadásainak tézisei, Šiauliai: Šiaulių K. Preikšo pedagoginis institutas, 31—33. LaABuTrTis, V. 1983: Szintaktikai szemantika (szemasziológia). Mūsų kalba 3, 9-12. LABUTIS, V. 1984: A mellékmondati konstrukciók szintaktikai normájának néhány sajátossága. Nyelvi norma és funkcionális stílusok. A köztársasági szimpózium programja-meghívója és előadásainak tézisei. 1984. október 3–4., Vilnius: Vilniusi Egyetem, 20—22. LaBuTIS, V. 1985a: Valencia — szemantikai szerepek — a mondat szemantikai struktúrája. A balti nyelvészek nemzetközi konferenciája, 1985. október 8–12. Az előadások tézisei, Vilnius: V. Kapsukas Vilniusi Állami Egyetem, 65–66. LaBuTis, V. 1985b: Részecske. Ambrazas, V., szerk. A litván nyelv szintaxisa, Vilnius: Mokslas, 357–362. LaBuTis, V. 1985c: [Rec.], Stasė Krinickaitė. A nyelvi kifejezés sajátossága. Mūsų kalba 4, 28–30. LaBuTis, V. 1990: Sintaksė D. Kleino gramatikoje. Baltistica 26 (2), 114–118. LaBuTis, V. 1994a: Dalelytė. Ambrazas, V., szerk. Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 432–437. LABUTIS, V. 1994b/1998/2002: Lietuvių kalbos sintaksė. [A második javított kiadás alapján idézve], Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla. LaABuTrTis, V. 1994c: A nyelvgyakorlat és a funkcionális grammatika. Gimtoji kalba 1, 1-5. LaABuTis, V. 1995: [Rec.], Az első litván nyelvi valencia-- szótár. Kalbotyra 44 (1), 101-104. LABUTIS, V. 1999a: [Rec.], A szógyakorisági szótárak tanulmányozása után. Kalbos kultūra 72, 107-114. LaBuTis, V. 1999b: [Rec.], J. Balkevičius. A litván nyelv predikatív szerkezeteinek szintaxisa. Gimtoji kalba 5, 13-14. LaABuTrTis, V. 2001: „Száz éve a litván nyelvtanoknak“ —. Kalbos kultūra 74, 8-14. LABUTIS, V., STUNDZIA, B. 2001: Jonas Zemvaldas Balkevičius (1923-2000- ). [Nekrológ], Baltistica 35(2), 2000, 260-263. MaksiMova, G. V., LABuTIS, V. V. 1985: A mennyiségi jelentésű szintagma néhány típusa az orosz és a litván nyelvben. Baltistica 21 (2), 176-183. SIRTAUTAS, V., GRENDA, Č. 1988: Lietuvių nyelv szintaxisa, Vilnius: Mokslas. SLIŽIENĖ, N. 1994: A litván nyelv igéinek vonzatstruktúra-szótára 1: A–M, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Urvypas, K., szerk. 1976: A litván nyelv grammatikája 3. Szintaxis, Vilnius: Mokslas. 248 | PERSONALIA VALECKIENĖ, A. 1976: Szintaktikai szókapcsolatok. Ulvydas, K., szerk. A litván nyelv grammatikája 3. Szintaxis, Vilnius: Mokslas, 9–20. VALIULYTĖ, E. 1976: Igei kapcsolatok. Névszói kapcsolatok. ULvypas, K., szerk. A litván nyelv grammatikája 3. Szintaxis, Vilnius: Mokslas, 20-234. VINOGRADOV, V. V., ISTRINA, E. S., szerk. 1960: Az orosz nyelv grammatikája 2. Szintaxis, 1-2, Moszkva: a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Kiadója. Žurys, V. 1969: Az úgynevezett változatlan névmások helye a litván nyelv grammatikai rendszerében. Baltistica 5(2), 167–177. Artūras Judžentis