Wojciech Smoczyński. „Język litewski w perspektywie porównawczej“

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVII (2002), 131–147 RECENZIÓK Reviews Wojciech Smoczyński Język litewski w perspektywie porównawczej Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego, 2001, 510 p., ISBN 83-233-1430-6 (Baltica Varsoviensia, 3) A neves lengyel baltista és indoeuropeista, Wojciech Smoczyński termelékenysége és aktivitása valóban irigylésre méltó: folyamatosan jelennek meg érdekes cikkei, úttörő monográfiákat készít, szerkeszti a Linguistica Baltica folyóiratot, szervezi a Colloquium Pruthenicum rendezvényt, és professzorként tanít a krakkói, illetve varsói egyetemen. Az elmúlt évtizedekben különféle konferenciákon és kiadványokban valóban számos, a litván nyelvvel foglalkozó tanulmány, áttekintés és megjegyzés jelent meg. Örömteli, hogy ezek a munkák most egy kötetbe gyűjtve, egy új kutatással kiegészítve, külön gyűjteményként láttak napvilágot. A könyv öt fejezetből áll: „A litván nyelv helye az indoeurópai nyelvcsaládban” („Stanowisko języka litewskiego w rodzinie indoeuropejskiej”), „Morfológia”, „Dialektológia”, „Etimológia”, „A lengyel és a litván nyelv kapcsolatai” („Stosunki językowe polsko-litewskie”). Az újraközölt szövegeken nem változtattak, és nem szerkesztették át őket (természetesen a lapszámozást kivéve); eredeti bibliográfiai adataik a tartalomjegyzékben szerepelnek (5–7. o.). Különösen hasznos, hogy a kötet végén Tomasz Majtczak által összeállított szó- és névmutató található. A könyv a balti nyelvek egészével foglalkozó „Języki bałtyckie: litewski, łotewski, staropruski” című áttekintéssel kezdődik (1988).1 (9–95. o.). A viszonylag rövid szöveg a balti nyelvek valóban informatív bevezetését adja, jól elhelyezve azokat az indoeurópai összefüggésekben. A szerző nemcsak a nyelvtani tényeket tárgyalja, hanem a legszükségesebb enciklopédikus ismereteket is közli, és megadja a legfontosabb szakirodalmat. Hasznos, hogy az egyes nyelvek leírását régi írott forrásokból és nyelvjárásokból vett szövegek követik (nyelvészeti megjegyzésekkel és lengyel fordításokkal). Az áttekintés gondolatmenete következetesen halad az alapnyelvtől (15–19. o.) a balti újítások rétegén keresztül (19–34. o.) az egyes nyelvek leírása felé. A litván és a porosz nyelv kapja a legnagyobb figyelmet (35–60.; 74–92. o.), a lett nyelv kérdései valamivel kevesebbet (60–74. o.). Jelentős, hogy a szöveg megfelelően beépíti neves lengyel nyelvészek (J. Safarewicz és J. Kuryłowicz) gondolatait.2 Kissé kényelmetlen, hogy megmaradtak az eredeti közlés oldalszámaira utaló hivatkozások: például a 10. oldal a 844. oldalra irányít (= 34. o.). Néhány más apróság is pontosításra szorul: a 23. oldalon lit. troško ‘inni akar’ = ‘inni akart’; a 35. oldalon nom. sg. Europa = Europą, skęsti = skęsti; a 37. oldalon gen. pl. rankų = ranķu; a 42. oldalon acc. pl. dievus = dièvus; a 89. oldalon užės 1 Hogy az olvasó képet alkothasson az általános nyelvészeti kontextusról, az áttekintés feltünteti a cikkek első megjelenésének dátumait. 2 Például J. Kuryłowicz véleménye a balti–szláv nyelvek rokonságáról egy nyilvános előadásából származik, ezért nem feltétlenül ismert minden nyelvész előtt (15. o.). 132 | RECENZIJOS „hét” („savaitė”) = „hat héttel a szülés után” (LKŽxvii 555, 556); 12. o. la. žiemel’i = žiemelį, 21. o. la. dzėls = dzėls. A szerző ezt a munkát bizonyára tovább javítaná, de nagyobb változtatások nélkül is a balti nyelvek igazán sikerült kézikönyveként ajánlható. Kiválóan egészíti ki az első alkalommal közölt, a litván szókincs indoeurópai alapjainak szentelt terjedelmes tanulmány („Indoeuropējskie podstawy słownictwa litewskiego“, 96–166. o.)3. A szerző megjegyzi, hogy áttekintő jellegű munkáról van szó, ezért idő- és helytakarékossági okokból nem hivatkozik a klasszikus etimológiai művekre (néhány kivételtől eltekintve). A tanulmány fő célja a litván szókészlet áttekintése az indoeurópai alapnyelv szemszögéből: az örökölt szókincs, a szóalkotási és apofóniai minták bemutatása, valamint a laringális elmélet által felvetett problémák figyelembevétele. A lexémákat nem betűrendben, hanem bizonyos grammatikai és szemantikai alcsoportok szerint tárgyalja. Hasonló jellegű munkákkal összevetve (Buck 1949; Gamkrelidze, Ivanov 1984, II: 457–855; Sabaliauskas 1990)4 újdonság, hogy a felosztás legfelső szintjét a grammatikai osztályok alkotják: főnevek, igék, melléknevek és számnevek. E besorolás alapján az névmások és kötőszók alcsoportjait is érdemes volna hozzávenni. A főnévi és igei fejezetek anyaga bizonyos szemantikai csoportokba rendeződik, például: (főnevek) „természeti jelenségek”, „idő”, „erdő és fák”, „vadállatok” stb.; (igék) „az emberi élet (emberi) tevékenységei”, „érzékelés és észlelés”, „mozgás” stb. Jelentős, hogy a szerző nagy figyelmet szentel az indoeurópai fokváltakozás kérdéseinek is (például a „föld” szócikkben (97–98. o., 25. sz.) rámutat arra, hogy e balti-szláv szó alapja nem o-tő (*neopir-wiastek), hanem az indoeurópai *gʰem- gyök, amely az indoeurópai loc. sg. *dʰgʰ-ēm-∅ alakból lett újraszegmentálva, s ez a nom. sg. *dʰégʰ-ōm-ø mellett létezett)6. Többször tárgyalja a vrdhi típusú képzéseket (lásd 108. o., 32., 34. sz.; 110. o., 44., 46. sz.; 111. o., 49. sz.; 120–121. o., 96. sz.; 129. o., 147. sz.), és következetesen közöl laringális adatokat. Hiányoznak a balti etimológiát tárgyaló, a modern indoeuropeisztika színvonalán álló, rendszeres tanulmányok, ezért Smoczyński szóban forgó hozzájárulása jelentős és figyelemre méltó. Remélhető, hogy lesznek, akik vitába szállnak vele, és ez a párbeszéd arra ösztönzi majd a szerzőt és más kutatókat, hogy még átfogóbb munkákba fogjanak7. A szóban forgó fejezet két tanulmánya a litván fonetika, fonotaktika, valamint a gyök- és tővégi apofónia archaikus vonásait emeli ki: „Das Litauische im Kontext der indogermanischen Vergleichung“ (1993) (167–178. o.), „Il ruolo della lingua lituana per la linguistica indoeuropea“ (1997) (179–208. o.). Az archaikus jellegzetességeket az óind, görög, latin, germán és szláv nyelvek újításaival összevetve mutatja be. Jelentős figyelmet szentel a szóalkotás történetének: saulė (176–178., 204–205. o.); dievas, diena, žiemà, der̃và (188–190. o.); duktė, sesuo, šuo, žmuo, vanduõ (194–199. o.); statýti (207. o.) és mások. Ezekhez a tanulmányokhoz kapcsolódik a „Konserwatyzm językowy na przykładzie litewskim“ (1992) című megjegyzés (209–210. o.), amely hasonló szempontok szerint tárgyalja a dešimtas számnevet. 3 E tanulmány prototípusának Smoczyński egy másik cikke tekinthető (lásd Smoczyński 1982). 4 A balti nyelvek legrégebbi szemantikai jellegű szótárának az úgynevezett elbingi porosz–német szótár tekinthető. 5 A tárgyalt fogalmak számozottak. 6 Lásd még a 98–99. o. 4. sz. „nap”, 5. sz. „hónap”; a 104–105. o. 23. sz. „hajnal”; a 106. o. 28. sz. „tavasz, nyár”; a 113–114. o. 63. sz. „hal”; a 115. o. 70. sz. „ember” című szócikkekhez fűzött megjegyzéseket stb. 7 A tárgyalt munka továbbgondolása során egy-két pontatlanságot érdemes volna kijavítani: 101. o. la. mist = mizt; 102. o.23, lit. statai = statė̃i; 111. o.46 óorosz krstiti = krъstiti; 157. o. lit. išlįsos = išlįsos; a 106. o.-on a köznyelvi (irodalmi) hangsúlyozási változatként szereplő vākārai (a vakarai mellett) esetében pontosítani kellene, hogy ez nyelvjárási hangsúlyváltozat (lásd LKŽxvii 984; DLKŽ4 906). RECENZIJOS 133 Az indoeuropeisztikai fejezetet fonológiai megjegyzés zárja: „Sporne problemy wokalizmu litewskiego“ (1976) (211–213. o.). A szerző azt javasolja, hogy a magánhangzók osztályozásába vezessék be a diftongikus: nem diftongikus megkülönböztető jegyet, hogy az /ie/ és /uo/ elkülönüljön a többi fonémától. Smoczyński szerint a nem litván eredetű szavakban előforduló rövid [e] és [o] nem tekinthető fonémának (csak a morfémákat különbözteti meg, és jelzi, hogy ezek a morfémák idegen eredetűek). A kötet morfológiai részét a „Przypadki lokalne języków bałtyckich“ című cikk (1974) (214–216. o.) nyitja. Érdekes, hogy a szerző megfigyelte a posztpozíciós helyhatározói esetek következő eloszlási szabályát: a lokatívusz és az illatívusz élettelen dolgokat jelölő lexémákra jellemző, míg az adesszívusz és az allatívusz rendszerint élőlényeket (vagy személyeket) jelölő tövekből képződik (vö. daržė: daržan, dieviep: dievop)⁸. Straipsnyje „Uwagi o litewskim praeteritum typu norė(j), giedo(j)“ (1974) (p. 217–223) autorius teigia, kad tokie trumpieji lie. preteritai negali būti laikomi archaizmais. Smoczyńskio manymu, čia įžvelgtina tendencija išlyginti praes. ir praet. kamienų skiemenų skaičių: sė-di: se-dė-jo → sė-di: sė-dė(j); miega: miegójo → miega: miegó(j); žino: žinójo → žino: žinó(j) (plg. lygiaskiemenius šūka: šūko, nėša: nėšė). Vėliau šis trumpinimas analogiškai paveikęs ir lygiaskiemenius veiksmažodžius (pvz., praet. senė(j) pagal sėdė(j)), o pagal senė(j) atsiradę ir sė(j); galvó(j) pagal miegó(j), o pagal galvó(j) – stó(j) ir t. t.). Šioje analogijų eilėje kiek problemiškas atrodo praet. ė(j) trumpinimas pagal praet. sė(j), nes inf. ir praes. kamienai nėra panašūs: sėti, sėja: eiti, eina (atem. eiti). Apybraižoje „Geneza starolitewskiego conditionalis na -biau, -bei, -bi-“ (1999) (p. 224–229) pasiūlyta elementus -biau, -bei, -bi- kildinti iš atitinkamų praet. ind. formų *bijau, *bijai, *bijā (plg. la. biju, biji, bija)⁹ ir neįžvelgti čia optatyvo (kaip yra interpretavęs Kazlauskas 1961: 80; 1968: 393t.). Cond. pl. 1, 2 -bi- istoriškai laikytina 3 asmens sutrumpintąja preterito forma (plg. la. dial. praet. bī, bij)). Semantiniu ir morfologiniu požiūriu gera paralelė nurodyta iš lotynų kalbos istorijos: fūat ‘tebūnie’ < *bʰuh₂ + -ah-. A „Starolitewskie žmuo, žmunį na tle prabałtyckich rzeczowników atematycznych” című, az Acta Linguistica Lithuanica 43. számában (18–33. o.) megjelent cikket az olvasók valószínűleg ismerik, ezért itt nem ismertetem. A „Komentarz laryngalistyczny do wybranych formacji litewskich“ című megjegyzések (2001) (248–252. o.) a laringálisok sorsával összefüggő néhány morfonológiai problémát tárgyalják, például: (1) a laringális esetleges kiesését az ultimae laryngalis -RH gyökökben az i előtt (árti, de ariù < *h₂érh₃-ie-, gélti; de geliù < *gʷélH-ie-; ebben az összefüggésben a sėjų, klóju, griaúju tövek valamilyen újításnak tekintendők); (2) a CnH-o- típusú nazális infixumos tövekben az Rn → nR metatézis a laringális kiesése után ment végbe (kyla < *kinla ← *kilna < *kl-n-H-o ← *kelH-, vö. kélti, kilti); (3) bizonyos, alapalakú, cirkumflex hangsúlyú főnevek a vrdhhi típusú, zérófokú gyökökből képzett alakulatoknak tekintendők, amelyek a RH elé beiktatott e elemmel jöttek létre (žentas (óegyházi szláv žęt) *‘ismerős’ < *ženta- < *g’enh₃-to- ← *žinC- < *g’nh₃C- (lit. pažinti); vö. gör. gnōtós, véd. jñātá-, lat. znuots, or. znatb), valamint más eseteket. Etimológiai megjegyzéseket közöl a következő szavakhoz: kiaūras, klūonas, pjauti, smėlys, stātas, stōgas, žiōti(s). A dialektológiai fejezet négy tanulmányból áll, amelyek rendszeresen leírják a punskai nyelvjárást: fonológiáját („System fonologiczny litewskiej gwary puńskiej”, (1986) 253–269. o.; „Grupy 8 Naujausias yra G. Kavaliūnaitės šios krypties darbas (žr. Kavaliūnaitė 2002). 9 Ezt a hipotézist röviden egy korábbi tanulmány is megemlíti (lásd a tárgyalt kötet 51. o.). 134 | RECENZIJOS spółgłoskowe litewskiej gwary punskiej“ (1986) p. 270–278), morfologija („Szkic morfologiczny litewskiej gwary punskiej“ (1984) (p. 279–305) bei skolintinė leksika – germanizmai („Zapożyczenia niemieckie w gwarze litewskiej okolic Puńska na Suwalszczyźnie“ (1986) p. 306–316). Atkreiptinas dėmesys, kad fonologinės pastabos metodiniu požiūriu svarbios ir bendrinės kalbos problemoms (garsai [ie], [uo], trumpieji balsiai [e], [o], skieme­niniai priebalsių junginiai ir kt.). Morfologijos studijoje aptarta ne tik kaityba, bet esama ir derivacinių pastabų (apie daiktavardžių darybą, žr. p. 282–284). Reikšminga, kad p. 299–303 paskelbta Punsko šnektos tekstų¹⁰. Germanizmų tyrime aptarta apie 90 žodžių, iš kurių 10 nėra užfiksuota LKŽ¹¹ (bankūkas, bankukėnas, brėkšt(r)ange, dampà, drėjeris, kerātė, kraižas, kūcė, liūke, raiš), pateiktos skolinių fonetinės adaptacijos taisyklės (p. 313, 315)¹². A kötet etimológiai fejezete a szövegek számát tekintve a legterjedelmesebb. Az „Etimológiai jegyzetek” öt etűdje számos értékes megfigyelést közöl a történeti fonetikáról és a szóképző morfológiáról. Az etimológiai vizsgálat tárgyát képező szavak: pavėikslas, paukštis, pešlys, nakvoti (1990) (317–319. o.); veikslūs, veigžlus, gaištras, gaizdras, žaizdras, žieždrai, žiegždros, žvirždai, žvirgždai, kemzdrynė, kremzlė (1993) (320–330. o.); kakšlė, pūkšlė, vikšras, vievesą (1994) (331–337. o.); vaikščioti (1995) (338–340. o.); indas, pérgas, išeiga (1998) (341–350. o.). A mássalhangzó-betoldás problémáival foglalkozó jegyzetekhez kapcsolódik az „Etymologisches zu litauisch lokšnus, šikšna und šykštūs” című tanulmány is (2000) (378–384. o.). Három etűd foglalkozik a balto-szláv etimológiával. Az elsőben („Slawisch ovadъ und litauisch úodas”, (1992) (351–354. o.) kimutatja, hogy az ősszláv ovadъ egy igekötős ige származékának tekinthető: (balto-szláv) *au̯-ōd-as: *au̯-ēd- ‘lelegel; lerág; kieszik’. A második etűd témája a litván és a szláv ‘hónap’ jelentésű lexéma fejlődése („Etymologia scs. měsęcь и lit. mėnuo jako ilustracja zmian językowych stwierdzanych przez porównanie zewnętrzne“ (1994) (355–366. o.). A következetes elemzés eredménye: a rekonstruált alapnyelvi alakok szempontjából eltérő szóalapok, a szláv lexéma tematizációja, szuffixációja és metatézise: lit. nom. mėnuo < *mēn-ōs-ø (indoeurópai nom. *meh₂n-ōs-ø), acc. mėnesį < *mēn-es-in (indoeurópai acc. *meh₂n-és-m); szl. měsęcь < *měsinko- ← (metatézissel) *mēns-i-ko- < *mēns-i-, ahol a *mēns- az indoeurópai gen. *meh₂n-s-és alakból származik. Az utolsó balto-szláv etűd három problémát tárgyal: „Kılka zrówn­ań słowiańsko-litewskich: 1. słow. vęncb: lit. vainikas; 2. ps. *čeznǫti: lit. kę́sti; 3. ps. *degna: lit. dengù“ (1994) (385–394. o.). A szerző szerint a szl. vęncb és a lit. vainikas a -ka- képzővel alkotott származékoknak tekintendők a balto-szláv *u̯ai-ni- főnévből (vö. óind veníḥ ‘hajfonat; hajfonat, copf’): u̯ei- / *u̯ī- ‘csavar, fon’. Az Osten-Sacken (1909: 246) javaslatának pontosítása szerint az ősszláv *čeznǫti a litván išsikėžti, išsikėžti alakokkal vethető össze: morfológiai szempontból célszerűbb a *ke-n-ž(a) (vö. lit. kę́zta) és a szl. *kez-ne- alakot összevetni. Így azonos vokalizmusú gyökerek kerülnek párhuzamba, és a nazális jelen idejű alakok képzésének két módja mutatkozik meg: infixáció, illetve szuffixáció. A szl. *degna (ó-lengyel dzięgna ‘a szájüreg üszkösödése; az íny gyulladása vagy rothadása; a szájüreg gangrénája; az íny gyulladása vagy károsodása’; felső-szorb dzáha ‘gyomorégés, égő érzés a nyelőcsőben’) etimológiájához Smoczyński a lit. praes. -dengù (sudengù ‘elégek’, nudengù ‘leégek’) alakra támaszkodva egy szl. praes. *dęgǫ alakot feltételezett, amelyhez az abstractum -nā- képző járult. 10 Dar žr. anksčiau autoriaus skelbtus tekstus (Smoczyński 1972: 104–109). 11 A szerzőnek csak az I–XI. köteteket (A–R) állt módjában ellenőrizni. 12 A 313. és 314. oldalnak helyet kellene cserélnie. RECENZIJOS 135 Természetesen az olvasónak nem szabad azt gondolnia, hogy szlavisztikai kérdéseket csak ez a három szöveg tárgyal: Smoczyński tanulmányainak többségében találhatók fontos megjegyzések (lásd a szláv nyelvek szómutatóját, 499–504. o.). Etimologinis etiudas „Litauisch lokyš, lateinisch lacer und griechisch ἀπέληχα“ (1999) (p. 367–377) svarbus ne tik baltistikai, bet ir graikų kalbos istorijai. Autoriaus manymu, baltų kalbose įžvelgtinas nomen agentis *lāk-īya ‘zerreißendes Tier; plėšrus žvėris’; balt. *lāk- ‘zerrēn, zerreißen; tempti, plėšyti’ (< ide. *leh₂k-). Sintaksinė šio žodžio istorija galėjusi būti tokia: (I) *žmoglokyš (adj.) žvėris (subst.) ‘žmogų suplešęs žvėris’ arba ‘žmones plėšantis žvėris’ → (II) *žmoglokyš (subst.) ‘t. p.’ → (III) lokyš¹³. Ši hipotezė paremtų kīpr. gr. aor. šaknies ληχ- (ἀπέληχα) vedimą iš *leh₂k-. Az etimológiai fejezet három záró szövege a képzőelemek történetével foglalkozik. A „Pochodzenie wyrazów litewskich typu pelūdė, arklidė” című tanulmányban (2000) (403–407. o.) a szerző azt az álláspontot fejti ki, hogy a pelūdė szó (illetve ez a szóképzési típus) a *pelūdēmē ‘pelyvák tárolására szolgáló hely’ mellett, a lyg-mė:: lyg-ė arány mintájára jöhetett létre. Ezért a -idė és -udė formánsokban nem kell a *dʰeh₁- gyököt, illetve annak fokváltakozásos *dʰ₁- alakját feltételezni.¹⁴ A „Priesagos -ščias kilmė” (1992) (408–413. o.) című tanulmány szerint ez úgy magyarázható, hogy a -jas végű származékokat újraelemezték azokból a múlt idejű passzív participiumokból, amelyek -st- vagy -št- végűek voltak, például: skliausčias: skliaustas, tuščias: *tuš-tas. A „Problematyka etymologiczna sufiksów -dyti i -styti” (1998) (414–417. o.) című tanulmányban a szerző felvetette, hogy a -dyti és -styti igék eredetileg a -yti képzővel képzett kauzatív származékok voltak olyan intranzitív igékből, amelyek jelen idejű tövében -d- és -st- képző állt; később azonban újraelemzés történt (pl. ardyti: *ér-da (vö. érdi) → ar-dyti: ir-ti; barstyti: birst-a → bar-styti: ber-ti). A könyvet a lengyel és a litván nyelvi kapcsolatoknak szentelt írások zárják. Talán az etimológiai részből ide helyezhető át az „Altlitauisch prieras, pryieraut und priarka” című tanulmány (1998) (395–402. o.). Ebben azt javasolja, hogy a DK 74ᵖʳˢᵗ. pryeráuk és a DK 84ᵖʳˢᵗ. pryeraut alakot így olvassuk: prijerauk, prijeraut¹⁵; priarka BB Kar 8,31; BB Kar 19,27; BB 2 Sam 21,11 – prijarka (vö. lengyel fryjerz / fryjarz, fryjerka / fryjarka). Másfelől Sirvydas első szótárának megfelelő prieras, prierka (SPr 32 s.vv. fryierz, fryierka) és más alakjait [j] nélkül javasolja olvasni, például prieras < *prijeras (mint a neprietelius < *neprijეტelius < *neprijatelis; vö. fehérorosz neprijatelb). A „Polono-Lithuanica” sorozat négy etűdből áll. Az „1. O nazwiskach typu Piłsudski” című tanulmány (1982) (418–427. o.) a helynévi eredetű litván lengyel családnevekkel foglalkozik. Nemcsak a Piłsudski személynév és a Piłsudy helynév állítólagos, a pel-šūdis szóval való kapcsolatára vonatkozó nevetséges hipotézist cáfolja meg, hanem más családnevek és a hozzájuk tartozó helynevek tekintélyes jegyzékét is közli (vö. a nevezetes családneveket, amelyeket a litvánok aligha tartanának helyi eredetűnek: Łowmiański:: Laumėnai, Ogiński:: Uoginiai, Wiwulski:: Vivuliai stb.). Ehhez a tanulmányhoz kapcsolható a kötet utolsó szövege is: „Pochodzenie litewskiej nazwy miejscowej Piłsūdai (pol. Piłsudy” (1984) (469–480. o.), amely részletesebben tárgyalja a Piłsudy helynév eredetét és a lengyel nyelvbe kerülését. A helységnévben a következő töveket javasolja felismerni: pil(ia)- (vö. pilis stb.) és sūd- (praes. *sū-da, inf. *sū-ti ‘nedvesedik stb.’, vö. iter.-kauz. sū-d-yti). Így az eredeti *pil(ia)-sūdas jelentése ‘nedves vagy mocsaras hely a vár közelében’ lehetett. 13 Talán az első szakaszban elegendő volna pusztán a *lokyš (melléknév) žvėris (főnév) ‘zsákmányt tépő, ragadozó állat’ alakot feltételezni, mint például a vakāris ‘nyugati szél’ esetében, amely a vakaris vėjas ‘nyugati szél’ kifejezésből ered (372. o.¹⁵). 14 Vö. még az ezzel és a rokon problémákkal foglalkozó tanulmányt is (341–350. o.). 15 A DK szómutatójában (713. o.) ez áll: prieraut, prierauk. 136 | RECENZIJOS város’. A litván eredetű lengyel családneveknek szentelt „Les noms de famille polonais d’origine lituanienne” (1982) című tanulmány (461–468. o.) négyféle antroponimát tárgyal: kéttagú neveket (lengyel Butrym < litván Būt-rimas); kéttagú személynevek rövidüléseiből származókat (lengyel Butejkis < litván But-eikis, a Būt-as: Būt-rimas, Būt-vydas rövidülésből stb.); keresztény eredetűeket (lengyel Grygolan < litván Grigal-ionis: Grigalius) és ragadványnévi jellegűeket (lengyel Dojlido < litván Dailydà, vö. dailýda, dailìdė). A lengyel nyelv litván jövevényszavainak négy tanulmányt szentel a kötet. A „Polono-Lithuanica. 2. Pol. kieszen(ia), br. keśenja a lit. kišėnė” című tanulmány (1985) (428–438. o.)16 bizonyítja, hogy a kišėnė motivált litván szó (: kišti; nyj. kešėnė: a régi praes. *kešu), amely először a belarusz nyelvbe került át (kišenja, kišénь), majd onnan a lengyelbe (kiesien(a), kieszeń(a)). A „Polono-Lithuanica. 3. Pol. gwar. rupiezliwy a lit. rūpesývas” című értekezés (1986) (439–444. o.)17 felhívja a figyelmet a lengyel suwałki nyelvjárások rupieżliwy melléknévi alakjára, amelynek jelentése: ’aggódó, valami miatt nyugtalan’; ezt tévesen egy nem létező lengyel *rupież főnévből eredeztették. Smoczyński bizonyította, hogy ez a szó egyszerű litván jövevényszónak tekintendő: rūpesývas > *rupieśliwy (vö. belarusz rúpjašlivy) → rupieżliwy (a -żliwy végződésű egyéb lengyel melléknevekhez igazodva: bojaźliwy, obraźliwy stb.). A „Polono-Lithuanica” sorozat negyedik tanulmányában a guzny litván jövevényszó egyes vonatkozásait pontosítja (vö. litván gūžynės) (1986) (442–444. o.). Az „O niektórych lituanizmach polszczyzny wileńskiej” (1987) című, bővebb jegyzetgyűjteményben (445–460. o.) gondosan helyesbíti és kiegészíti K. Tekielski 1980-ban közölt adatait. A könyv végén szó- és családnévmutató található, így az érdeklődők gyorsan megtalálják, amit keresnek. Igaz, néhány alak kimaradt; például hiányzik az óorosz szavak alfejezete, ahová be lehetett volna venni a krǫstiti 23, 11146, 3807, krǫstǫ 3807, kūmeti 128, vūnukū 125 stb. szavakat. Smoczyński tárgyalt tanulmánykötete kiválóan szemlélteti a szerző nyelvészeti látókörének szélességét: a fonetikától a lexikai kutatásokig, a lituanisztika sajátos problémáitól az indoeurópai nyelvészet általános kérdéseiig. Kétségtelen, hogy a nyelvész sokoldalúsága és az a képessége, hogy több szakterület anyagát szintetizálja, lehetővé tette számos érdekes jelenség új szemléletű megközelítését. A kötetet a neves kutató, W. R. Schmalstieg (2002) már kedvezően méltatta, így várható, hogy más lituanisták, baltisták és indoeuropeisták is sok hasznát veszik. Az áttekintés végén érdemes volna javasolni Smoczyński porosz tanulmányainak kötetbe gyűjtött kiadását is, amely remekül kiegészítené monográfiáit (Smoczyński 2000; 2003). Természetesen új tanulmányait is nagy várakozás előzi meg, ezért kívánjuk a szerzőnek, hogy továbbra is rūpes(t)lyvai dolgozzon, és ötleteit ne tartsa sokáig kišeniuose. RÖVIDÍTÉSEK BB – BIBLIA, azaz a teljes Szentírás, Janas Bretkunas által litvánra fordítva [...] 1590. DK – Mikaloj aus Daukšos 1595 metų katekizmas (Vida Jakštienė és Jonas Palionis szerkesztésében), Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1995. DLKŽ4 – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas (főszerkesztő: S. Keinys), Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000. 16A tanulmány eredeti címe kissé eltér: „Polono-Lithuanica. 2. Pol. kieszen(a), br. kiśenja a lit. kišėnė” (vö. a tárgyalt kötet 445¹. o.). Emellett a cím végéhez felső indexű csillagot kellene tenni: <*>, mert a 428. o.-n szereplő lábjegyzethez nem tartozik szövegközi hivatkozás. 17A tartalomjegyzékben (7. o.) rūpes(t)lyvas szerepel, de ékezetjelölés nélkül. A cím után lábjegyzetjelnek kell állnia: <¹> (439. o.). RECENZIJOS | 137 LKŽ – A litván nyelv szótára I–XX (szerk. J. Balčikonis, J. Kruopas, K. Ulvydas, V. Vitkauskas), Vilnius, 1941–2002. SPr – Konstantinas Sirvydas régi szótára (Kazys Pakalka szerkesztésében), Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997. LITERATŪRA Buck C. D. 1949: A Dictionary of Selected Synonyms in the Principal Indo-European Languages, Chicago: The University of Chicago Press. Gamkrelidze T. V., Ivanov V. V. 1984: Индоевропейский язык и индоевропейцы. Реконструкция и историко-типологический анализ праязыка и протокультуры, кн. 1–2, Тбилиси: Издательство Тбилисского университета. Kavaliūnaitė G. 2002: Die postpositionalen Lokalkasus in Chylinskis’ Übersetzung des Neuen Testaments. Linguistica Baltica 10 (spausdinama). Kazlauskas J. 1961: Iš optatyvo istorijos. Lietuvių kalbotyros klausimai 4, 73–91. Kazlauskas J. 1968: Lietuvių kalbos istorinė gramatika (Kirčiavimas, daiktavardis, veiksmažodis), Vilnius: Mintis. Osten-Sacken, W. 1909: Etymologien. Indogermanische Forschungen 24, 238–248. Sabaliauskas A. 1990: Lietuvių kalbos leksika, Vilnius: Mokslas. Schmalstieg W. R. 2002: [Rec.:] Wojciech Smoczyński. Język litewski w perspektywie porównawczej, 2001. Archivum Lithuanicum 4, 235–244. Smoczyński W. 1972: Gwara południowolitewska w Sejneńskiem. Obrębska-Jabłońska, A., red., Teksty gwarowe z Białostocczyzny z komentarzem językowym, Warszawa: Państwowe Wydawnictwo Naukowe (Prace Białostockiego Towarzystwa Naukowego 18), 97–109. Smoczyński W. 1982: Indoeuropėnų pagrindas slownictwa bałtyckiego. Acta Baltico-Slavica 14, 211–240. Smoczyński W. 2000: Untersuchungen zum deutschen Lehngut im Altpreußischen, Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego (Analecta Indoeuropaea Cracoviensia 3). Smoczyński W. 2003: Lexikon der altpreußischen Verben (spausdinama). Tekielskis K. 1980: Lituanizmy leksykalne w dialekcie okolic Podbrzezia i Niemenczyna. Acta Baltico-Slavica 13, 67–72. Jurgis Pakerys Vilniaus universitetas Baltistikos ir bendrosios kalbotyros katedra Universiteto 5, 2734 Vilnius, Lietuva [email protected] Gauta 2002 12 19