„Das phonologische Inventar und seine morphonologische Klassifizierung“ (einige Bemerkungen)

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVIII (2003), 159–175 „A fonológiai leltár és morfonológiai osztályozása” (néhány megjegyzés) € BOHUMIL VYKYPĖL Ustav pro jazyk česky AV CR A jelen tanulmány kísérletet tesz a litván kifejezéssík (a fonológiai rendszer) leírására a gloszematikai elvek szerint. Ezt a leírást összevetjük a litván nyelv Tomas Hoskovec által javasolt morfonológiai leírásával. Ennek alapján néhány megjegyzést teszünk a nyelv kifejezéssíkjának gloszematikai leírása és a morfonológia közötti kapcsolatról. Az Acta Linguistica folyóirat második évfolyamának első számában Louis Hjelmslev több recenziója és jegyzete jelent meg, köztük Ludovit Novak „K zäkladnym otäzkam Strukturälnej jazykovedy” című tanulmányának ismertetése is (vö. Hjelmslev 1940–41a; Novak 1937). Ludovit Noväk, a Prágai Iskola második nemzedékének egyik „szemtelen kölyke”', ezt a tanulmányt a Sbornik Matice slovenskej című, akkoriban még (elsősorban éppen Noväk szerkesztésének köszönhetően) jelentős folyóiratban publikálta, és a prágai strukturális nyelvtudomány kiinduló téziseinek és gyakorlatának, mindenekelőtt a fonológiának alapvető újragondolásaként értelmezte. Louis Hjelmslev hangsúlyozta Novak tanulmányának fontosságát, és azt is sajnálta, hogy az szlovákul íródott, „dans une langue si peu répandue dans le monde international” [„egy olyan nyelven, amely oly kevéssé elterjedt a nemzetközi világban”- ]. Hjelmslev ugyanakkor saját nézeteit is tömörített formában hozzáfűzte Novák fejtegetéseihez. Úgy tűnik, régen elmúlt már az az idő, amikor még megvitatásra érdemes folyóiratcikkek jelentek meg. Novák és Hjelmslev története ennek ellenére remélhetőleg újra és újra megismétlődhet. Nemrégiben a Slavia folyóiratban megjelent Tomaš Hoskovec egy tanulmánya (vö. Hoskovec 2002). A mai Slavia ugyan nem hasonlít a Novák szerkesztése alatt álló Sbornik Matice slovenskejhez, Hoskovec tanulmánya azonban csehül íródott, vagyis egy olyan nyelven is, amelyet a nemzetközi világban kevéssé beszélnek elterjedten. Novákhoz hasonlóan Hoskovec is megpróbál — a litván példáján — átgondolni és továbbfejleszteni egy elméletet, mégpedig Petr Sgall funkcionális-generatív leírását, aki a prágai hagyomány egyik legjelentősebb folytatója, és ezen belül konkrétan azokkal a (eddig kevésbé figyelembe vett) kérdésekkel foglalkozik, amelyek itt a morfonológiai szinten merülnek fel. A „pimasz kölykökhöz” (csehül „hubati kluci”) lásd Leska (2002: 53f.). 160 | BOHUMIL VYKYPEL Ahogy már a tanulmány címe is elárulja, a fő témát az a kérdés képezi, mi történik a fonológiai inventáriummal annak morfonológiai átsorolása után. Más szavakkal arról van szó, hogyan kell újraértelmezni a fonológiai elemeket, ha figyelembe vesszük szerepeiket a signifiant- -ok felépítésében. Ismeretes, hogy Hjelmslev üdvözölte a morfonológia (akkori formájában) programját — a fonológiáéval ellentétben — (vö. Hjelmslev 1973: 228, 234, valamint alább 2.4.), mert — Hjelmslev szerint — a morfonológia a nyelv kifejezési síkjának elemeit a nyelvi forma, nem pedig a szubsztancia alapján próbálja leírni. Noha jelentős különbségek vannak a morfonológia és Hjelmslev kifejezési síkra vonatkozó leírása között is (mindenekelőtt mert a morfonológia, jóllehet nem a nyelvhasználat szubsztanciaaspektusában mozog, mint a fonológia, hanem annak jelaspektusában, mégis a nyelv szerkezetében mozog, nem pedig úgy, mint Hjelmslev; vö. még alább 2. ), a morfonológiai leírás és Hjelmslevé ennek ellenére nyilvánvalóan közelebb áll egymáshoz. Ez megfigyelhető a litván fonológiai inventárium „morfonológiai osztályozásának” eredményében is, amelyre Hoskovec jutott. Ezért ezt az alkalmat használjuk fel a morfonológiai leírás összevetésére a litván nyelvi jel kifejezési oldalát alkotó elemek gloszematikai leírására tett kísérlettel (hogy kompromisszumkészen se a fonológiáról, se a kenematikáról ne beszéljünk...). Ez az összevetés mindenekelőtt az elemek redukciójának kérdését, valamint a „leírás tárgyának” néhány általánosabb kérdését érinti. Mindenekelőtt azonban emlékeztessünk arra a közismert tényre, hogy a gloszematikai elmélet töredékes, és nem minden aspektusában került kidolgozásra. Ezzel függ össze az is, hogy a gloszematikai szempontból készült egyes nyelvek leírásai kevés számban állnak rendelkezésre, és ráadásul nem is problémamentesek. Ennek ellenére talán mondható néhány dolog’. 1. A beszélt és az írott litván között nincs egy az egyhez viszony, ezért két különböző nyelvként (sémaként) kell őket tekinteni. A továbbiakban a litván nyelven a beszélt litvánt értjük. 1.1. A litvánnak analitikus és szintetikus mondatai is vannak (lexémák és Nexik) és mondatcsoportok (lexiák és nexik): Osztható kifejezési egységei vannak, amelyek egy katalizált fölérendelt láncot (azaz az elemzésben közvetlenül megelőző egységet) önmagukban alkothatnak, továbbá extenzív kifejezési jellemzői (moduláció) vannak. Az extenzív kifejezési jellemzők kategóriájával itt nem foglalkozunk részletesebben: a litván mondatintonáció leírása – amint azt Hoskovec (2002: 269f.) is megállapítja – szinte terram incognitam jelent. A glossztematikai terminusokat nem definiáljuk, és e tekintetben a megfelelő szakirodalomra utalunk (vö. mindenekelőtt Hjelmslev 1973: 247-266; 1975). „A FONOLÓGIAI LELTÁR..- .” | 161 A litvánban analitikus szótagok (szillabémák) és szintetikus szótagok is vannak: egyrészt olyan egységei vannak, amelyek katalizált formában önmagukban egy nem katalizált lexiát alkothatnak a kifejezési síkon, másrészt intenzív kifejezési jellemzői (hangsúlyok). Ami az intenzív kifejezési jellemzők rendszerének leírását illeti, úgy tűnik, két lehetőség kínálkozik. A kategória két alkategóriára osztható: Az első kategóriát az ún. Hangsúlyok alakultak ki, a második az úgynevezett Intonációk. Az első alkategóriát a második szelektálja (a második szintagmatikusan függ az elsőtől), és mindkettőnek két tagja van, amelyeket önkényesen „erős hangsúlynak“ (') és „gyenge hangsúlynak“ (°) nevezünk, illetve. „akut intonációnak” („) és „cirkumflex intonációnak” (”) nevezhetők. A rendszer a következő (1. kategória „pontszerű” és negatívan orientált; 2. kategória „emelkedő” és pozitívan orientált): a A o A o ' — vagy — az egész kategória keretében, amely két dimenzióra oszlik (vízszintesen „emelkedő” és pozitív–- negatív irányultságú, függőlegesen „pontszerű” és negatív irányultságú): o A - = ; A 9 ' Az úgynevezett Az intonációk szelektálják az ún. Akcentusokat, mivel az akcentusok önmagukban (azaz intonáció nélkül) állhatnak (mégpedig az ' akcentus az ún. rövid magánhangzót tartalmazó és /, r, n, m nélküli szótagokban), fordítva azonban nem (vö. még Hjelmslev 1973: 189-191). A „gyenge akcentus” (°) intenzív, mivel vele kapcsolatban az intonációk látensen, azaz szinkretizálva és nullával manifesztálódnak, miközben feloldható szinkretizmusról van szó (ehhez vö. Hjelmslev 1973: 188, 204 és alább 2.4.2.). A „cirkumflexes intonáció” (7) intenzív, mivel vele kapcsolatban az a és e magánhangzók váltakoznak (vö. alább 1.2.2.). A másodikként említett lehetőség az, hogy a kategóriát nem osztjuk fel (sem alkategóriákra, sem dimenziókra), és négy taggal számolunk, amelyeket önkényesen „erős akcentusnak” vagy „gravisnak” ('), „gyenge akcentusnak” (°), „akutizált intonációnak” (‘) és „cirkumflexes intonációnak” (7) nevezünk. A rendszer a következő (az „emelkedő” dimenzión): B B Y r _, o 162 | BOHUMIL VYKYPEL A második lehetőség ellen szól az „intonáció” és „hangsúly” kategóriák elemeinek együttlétezése (más szóval a kategória második strukturálása nem ragadja meg azt a szintagmatikus kapcsolatot, amelybe a két kategória lép). Alternatívát jelent Hjelmslev megoldása. Hjelmslev (1973: 197–202) elhagyja a hangsúlyt ': A szóban forgó rövid a és «e az úgynevezett hangsúlyos szótagokban /, r, n, m nélkül az a, illetve «e és “ kapcsolatát, a szóban forgó rövid u és i pedig ugyanezekben a szótagokban az u, illetve i mit =. A rendszer a következőképpen nézhetne ki (az „emelkedő” dimenzióban): B B Y —, o (Vö. még lentebb a 3.-at.) 1.2. A kifejezéskonstituensek (-tematikusak) négy kategóriát alkotnak: a szelektáltak (magánhangzók), a szelektálók (mássalhangzók), azok, amelyek egyszerre szelektáltak és szelektálók (szonánsok), valamint azok, amelyek sem nem szelektáltak, sem nem szelektálók. A negyedik kategóriába azok a kifejezéselemek tartoznak, amelyek indulatszóként szolgálhatnak, és talán az idegen elemeket is ide lehetne sorolni, ha ezek az adott nyelvi struktúrához számíthatók. 1.2.1. Azok a konstituensek, amelyek egyszerre szelektáltak és szelektálók, a A litvánban kettő van: i és u. Vokalikus változataikat az /i/, illetve /u/ manifesztálódik, mássalhangzós variánsai /j/ és /v/ (vagy inkább /w/) révén. A regisztráció során a megfelelő változatok a litván nyelvben egyetlen invariánsra redukálódnak, mind a nyelvhasználat szubsztanciális, mind jelaspektusa alapján (a második redukcióhoz vö. tave ‘téged’ vs. tau ‘neked’; gavau „ich bekam” vs. gauti „bekommen”; keturi „vier“ vs. ketvirtas „der vierte“; eiti „menni” ėjau „mentem”; gujau „üldöztem” vs. guiti „üldözni- ”). (Vö. még alább 2.4.1.) A szonánsok rendszere tehát a következőképpen néz ki (a „elöl” dimenzióban): o A i u i intenzív, mivel uralja az ún. palatalizált és nem palatalizált mássalhangzók közötti szinkretizmust (vagy mivel i előtt az ún. nem palatalizált mássalhangzók variálódnak —ha a palatalizált mássalhangzókat redukáljuk; lásd alább az 1.2.3. pontot). 1.2.2. A szelektált kifejezéskonstituensek száma kettő: a, 2. A magánhangzók további jelöltjei redukálhatók: i = ii, ū =uu,e=x2, o=aa (vö. Hjelmslev 1973: 198-200), ž = @ variánsa “-vel kapcsolatban és latens n előtt, a = a variánsa “-vel kapcsolatban és latens n előtt (vö. Hjelmslev 1973: 182f., 197, 201f.). Az e és ö nagyságok idegen szavak jelzéseiként, illetve @ variánsaiként, ill. a változataiként tekinthetők. „A FONOLÓGIAI INVENTÁR...” | 163 ab, amely azonban Alle diese Reduktionen hängen offensichtlich von der Annahme der Latenz von n problémákat vet fel (latens n szibilánsok előtt, de nem a jövő időben, mint a gerins ‘ő javítani fog/ők javítani fognak’; látens n a szótag végén, vö. Hjelmslev 1973: 206, de nem olyan kifejezési formákban, mint a ten ‘ott’ vagy a šiandien ‘ma’). Látens n nélkül a magánhangzók következő leltárával kellene számolni: a,2&,e,ö, undo és € dd-ként, illetve ee-ként lenne kezelendő, ami azzal járó komplikációt jelentene, hogy az e és az ö csak idegen szavakban fordul elő, miközben az identitásdiftongusok részeiként bennszülött jeleket is alkotnak; továbbá és mindenekelőtt egy ilyen redukciónak aligha lennének (morfonológiai) okai. Az e és ö nélküli magánhangzók a következő rendszert alkotják (a ‘elülső’ dimenzión): o A x a A 2 ugyanazon okból intenzív, mint az i (vö. 1.2.1.); a magánhangzók között azonban a legtöbb esetben szinkretizmus áll fenn. Az e és ö bevonásával a rendszer a következőképpen néz ki (vízszintesen „elülső”, függőlegesen „középső” vagy „zárt”): a A a e d A x a 1.23. A mássalhangzókra végződő legtöbb jelölt is redukálható. Így az ún. az u és az a előtt álló palatalizált mássalhangzókat fel lehet oldani a megfelelő nem palatalizált mássalhangzó és az i mássalhangzói varietásának kapcsolatára: p’ =pj, b’ =bj, t’ =1j,d’ =dj,k’=kj,- g’ =gj,c' =cj,3' =3, = čj, j=j,s’ =5j,2' =2j, $' = šj, F' = Z,m’=mj,n- ’=nj,r' =rj, P =|,v=vj,f=- fj,x=x, h’ = hj; az i és az & előtt, valamint a többi palatalizált mássalhangzó előtt p’ stb. p stb. varietásai. Az ún. a palatalitáskorreláció neutralizációja (egy nem palatalizált mássalhangzó előtt és a szó végén) a latenciájának megnyilvánulásaként tekintendő. Az ún. palatalizált mássalhangzók u és a előtti alternatív redukciója az volna, hogy a megfelelő nem palatalizált mássalhangzóból és az i magánhangzói változatából álló kapcsolatra vezetjük vissza őket. Ezt a redukciót azért kellene elvégezni, mert úgy tűnik, létezik a (potenciális) kommutáció az ún. palatalizált mássalhangzók és a megfelelő nem palatalizált mássalhangzónak a j-vel alkotott kapcsolata között; vö.: nyelvjárási pjonycia „ivó” és a bjaurus /biaurus „rút”, pjauti /piauti „vágni”, pjudyti | piudyti „hajszolni” váltakozó kifejezésformái, valamint ezek derivátumai (a tautoszillabikus Ci”* u és a előtt /C’/-ként, a Ci*°® pedig /Cj/-ként realizálódik). Az affrikáták esetében további felbontás is lehetséges: c = ts, 3 = dz, č = 18, 5 = dž. Egy alternatív redukció a következő lenne: c’ = tj, 5’ = dj (vö. még Hjelmslev 164 | BOHUMIL VYKYPEL 1973: 201f. ); A 2’ és d’ idegen szavak vagy indulatszók jelei, valamint a t, illetve d változatai. A p’ stb. pj-vé vagy pi-vé stb., valamint a c stb. ts-sé stb. való feloldásának alapját mindenesetre — amint jeleztük — a p’ stb. és a pj vagy pi stb., illetve a c stb. és az is stb. közötti kommutáció hiánya képezi (ezen alapelvről vö. Hjelmslev 1943: 62. sk. ; 1973: 217). Az f, x, h mennyiségek idegen szavak és változatok jeleiként értelmezhetőkA létrejövő rendszeten: f schließt Synkretismus mit p ein, x mit k und h mit Null. rt két alkategóriába lehet rendezni. 1.2.3.1. Az első alkategóriát azok az elemek alkotják, amelyeknek közvetlenül egy magánhangzó vagy szonoráns mellett kell állniuk: m, n, r, 7°. Rendszerük két dimenzióba vagy egyetlen dimenzióba is rendezhető: (horizontal ‘nasal’; vertikal ‘hintere- ’) a A a n I A m r B B n || (a „zárhang” dimenzióban) 1.2.3.2. A második alkategóriának tíz eleme és a következő rendszere van (vízszintesen „elülső”; függőlegesen „zöngés”, szinkretizmusokkal): a A B B r a b g z ž d A p k S Šš t A zöngés mássalhangzókat eközben fel lehetett bontani a megfelelő zöngétlenek és a h kapcsolataira, egy másik zöngés előtt pedig a megfelelő zöngétlen mássalhangzó változataiként lehetett tekinteni őket. Az ún. A zöngésségi korreláció neutralizációja (egy zöngétlen mássalhangzó előtt és 3 Itt természetesen felmerül az elemek kombinációi véletlenszerű és struktúra által meghatározott hiányának megkülönböztetésére vonatkozó kérdés, amely azonban csak axiomatikusan tűnik megoldhatónak (vö. Vykypél 2003: §2 a szakirodalommal). E kérdés egyébként akkor is felmerül, amikor megállapítást nyer, hogy egy mennyiséget más mennyiségek kapcsolatában a mennyiség és a kapcsolat közötti kommutáció hiánya miatt kell felbontani: az adott pozícióban, amelyben a kommutációs tesztet végrehajtják, egy kombináció hiánya is lehet véletlenszerű. Ugyanebből az okból a redukciók esetében nem tárgyaljuk annak kérdését, hogy milyen sorrendben redukálódnak az elemek, mivel Hjelmslev (1973: 161,255) xyz = xy + yz szabálya ebből a perspektívából nem feltétlenül érvényes (vö. Fischer-Jorgensen 1979: 108). „A FONOLÓGIAI INVENTÁRIUM...” | 165 a szó végén) a h latenciájának megnyilvánulásaként lenne értelmezendő. A rendszer ekkor a következő lenne (a „elülső” dimenzió mentén): a A B B Y r p k S § h t A rendszer alternatív sorrendje a következő lenne (vízszintesen „elülső”; függőlegesen „zárhang”): | 3 B p S A Pe x a 2. Most megkíséreljük a litván kifejezésrendszer vázlatát a litván fonológiai inventárium morfonológiai osztályozásával néhány szempontból összevetni. 2.1. E helyütt talán helyénvaló először felidézni néhány dolgot a morfonológia történetéből (anélkül azonban, hogy az egész történetet újra elbeszélnénk). A morfonológia kezdeti programjában, ahogyan azt megalapítója, N. S. Trubetzkoy (1929; 1931; 1934; vö. még Skalicka 1979: 77. és köv., 83) megfogalmazta, tudvalevőleg különböző dolgok kaptak helyet: a (minimális) jelek fonológiai felépítésének vizsgálatára irányuló általános feladat két területre oszlott, mégpedig a „kötött alternációkéra”, amelyek fonológiailag meghatározottak (azaz azáltal, hogy mely tartalom nélküli kifejezéselemek alkotják az egyes jeleket), valamint a „szabad alternációkéra”, amelyek morfológiailag meghatározottak (azaz azáltal, hogy az érintett kifejezéselemek mely tartalmi elemekkel kapcsolódnak össze). Trubetzkoy maga azonban —bármilyen okokból is— sohasem fejezte be saját morfonológiai programját, továbbá a morfonológia önálló nyelvtudományi diszciplínaként betöltött státusát is bírálták, azt állítva, hogy a morfonológia feltételezett feladatait a fonológiába (a „kötött alternációkat”) és a morfológiába (a „szabad alternációkat”) kell beolvasztani (vö. Martinet 1963: 88. és köv.; 1965: 95; D'urovič 1967 a; 1967 b; Kurylowicz 1967; újabban vö. Patri 2002). A második pontban megfogalmazott kritika arra az ellenvetésre foglalható össze, hogy nincs különbség a morfonológia és a formális morfológia* között, mivel mindkettő a signifiant-ok felépítését vizsgálja. Itt a válaszban két dolgot lehet megjegyezni. Először is mondhatjuk, hogy a morfonológia azt vizsgálja, mit tesznek az egyes fonológiai elemek a 4 Talán nem szükséges emlékeztetni arra, hogy itt a (minimális) jelek vizsgálata értendő morfológián, illetve formális morfológián pedig azok signifiant-jai értendők, míg Hjelmslev morfológián bizonyos tartalmi elemek leírását értette. 166 | BOHUMIL VYKYPEL jelek felépítésében, míg a formális morfológia ezen elemeknek mint jelkomponenseknek a KOMPLEXUMAIVAL foglalkozik. Mivel azonban a morfonológia fonológiai elemek komplexumait is leírja (például diftongusokat vagy olyan fonémakapcsolatokat, amelyek egyetlen fonémával váltakoznak), és megfordítva, a formális morfológiának az egyes fonémák szerepét is figyelembe kell vennie a jelek képzésében, fontosabbnak tűnik egy második lehetséges különbség: a morfonológia a nyelvi (fonológiai) rendszernek a jelek felépítésére vonatkozó lehetőségeit vizsgálja, a formális morfológia pedig azzal foglalkozik, hogyan használják ki ezeket a lehetőségeket, vagyis hogyan épülnek fel a konkrét signifiant-- ok. És éppen ebben E pontokhoz kapcsolhatjuk Hjelmslev kezdetben említett, a morfonológia iránt tanúsított pozitív értékelését is. 2.2. A rendszer által kínált lehetőségek és azok kihasználása közötti különbség Hjelmslev számára, mint ismeretes, a nyelvszerkezet és a nyelvhasználat közötti egyik fontos megkülönböztető jegyet jelenti (vö. még Vykypel 2003: $1). A morfonológia leírási tárgyát így ideiglenesen a hjelmslevi nyelvszerkezetbe, a formális morfológia tárgyát ezzel szemben a nyelvhasználatba lehetne beilleszteni. E ponton kívül további érintkezési pontok is találhatók, amelyek a morfonológiát Hjelmslev kenematikájával (a kifejezési sík leírásával) kapcsolják össze. Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a kifejezéselemeket a két diszciplínában nem azok manifesztációja (fonetikai vagy fonológiai, azaz Trubetzkoy „fonológiai tartalma”) szerint osztályozzák. A különbség azonban abban áll, hogy mi szerint osztályozzák őket: a morfonológiában az elemeknek a jelek felépítésében betöltött szerepei, a kenematikában pedig azok a szintagmatikus és paradigmatikus viszonyok szerint, amelyekbe az elemek beléphetnek, anélkül hogy ezt a jel kerete korlátozná. Mindkettőt mindazonáltal BELSŐ szempontnak lehet tekinteni: a kenematika a tiszta formában mozog, az anyag (manifesztáció) figyelembevétele nélkül; a morfonológia esetében pedig arról a jelről van szó, amelyet a nyelv két síkjának (a tartalomés a kifejezési síknak) egymással való áthatása hoz létre, nem pedig a manifesztációról, amely a síkoknak a világgal való áthatását jelenti. Mindazonáltal szigorúan gloszematikai szempontból el kell ismerni, hogy a signifiant-k felépítésének morfonológiai leírását — bármennyire is a lehetőségekre korlátozódik vagy korlátozódhat, és bármennyire nem foglalkozik a konkrét jelekkel — nem szabad a nyelvi struktúra leírásába bevonni, mivel a jelek a nyelvhasználathoz tartoznak, a kenematikai leírás pedig csak a tartalom nélküli kifejezésegységekre irányul: a fent (2.1.) említett, a rendszer által kínált lehetőségek az elemek szintagmatikai és paradigmatikai kombinációs lehetőségeit, valamint megvalósulási lehetőségeiket jelentik, amelyek közül a nyelvhasználat különböző szinteken választ (a kifejezés síkján előbb a morfonológiai, majd a formális-morfológiai szinten). Így tehát elmondható, hogy Hjelmslev programjában a kifejezés síkjának (vagyis a nyelvi struktúra) vizsgálatába elsősorban csak a Trubetzkoy-féle „A FONOLÓGIAI INVENTÁRIUM...” | 167 Morfonológiának az a területe illeszkedik, amely az ún. „kötött váltakozások” vizsgálatának van szentelve (vö. Vykypél 2002: 243f.). 2.3. Még ha tehát a morfonológia csak részben integrálható is a kenematikába, e két diszciplína között mégis fennmarad egy (választási) rokonság, amely nyilvánvalóan azon alapul, hogy mindkét esetben inkább a megvalósíthatót, mintsem a megvalósultat vizsgálják. Ugyanígy feltételezhetjük, hogy ez a morfonológiának az elemek redukciójára irányuló készségében is kifejezésre jut. Így végre visszatérhetünk Tomaš Hoskovec tanulmányához. Itt ugyanis az úgynevezett hasonló redukciójára került sor. A litván nyelv palatalizált fonémáit a fentiek szerint (1.2.3.) kezeltük: a palatalizált fonémákat morfonológiai szempontból a megfelelő nem palatalizált mássalhangzók és egy „palatalizáló elem” kapcsolatának értelmeztük (vö. Hoskovec 2002: 283–291). Ezt a lépést azonban nem pusztán önkényesen tették meg, hanem azért, mert ezáltal a konszonánsrendszer „jelentősen leegyszerűsödik”, amint azt kifejezetten megállapították. Hoskovec ugyanakkor azt is megengedi, hogy az úgynevezett a zöngés mássalhangzók redukálódhatnának (vö. fentebb még 1.2.3.2), ő azonban nem hajtja végre ezt a redukciót, mert az nem járna egyszerűsödéssel, vagy más szavakkal, morfonológiai szempontból nem látnánk hasznát egy ilyen módosításnak (vö. Hoskovec 2002: 283). Egy további redukció a hosszú /i/ és /ü/ magánhangzók esetében morfonológiai szempontból lehetségesnek tekinthető (vö. Hoskovec 2002: 293f.), mégpedig feloldásuk révén /ii/-re, illetve /uu/, azaz a fentiekhez (1.2.2.) hasonló redukciót hajtunk végre. Ugyanakkor egyrészt megállapítást nyer, hogy e fonémák felbontása nem minden esetben lehetséges, másrészt pedig a többi magánhangzó esetében egyáltalán nem fontolgatják. Mindkettő érthető is, hiszen erre nincsenek morfonológiai okok — vagy más szavakkal, az ilyen műveletek morfonológiai szempontból semmiféle egyszerűsítéshez nem vezettek volna. A kenematikai leírás azonban mindkettőre magyarázatot talál, mégpedig az általánosítási elvben (ehhez vö. Hjelmslev 1943: 63; 1975: 2): a redukció révén létrejövő megoldás, amely az f és & mennyiségeket az egyik esetben egyértelműen és a ralisiert“. Ez az elv az ún. affrikátákra is alkalmazható. Az /i/ és /ū/ esetéhez hasonlóan az affrikáták esetében is megállapítható (más szavakkal- ), hogy egyes esetekben morfonológiailag dentálisok és szibilánsok kapcsolataként értelmezhetők, más esetekben azonban nem (vö. Hoskovec 2002: 286-290). Az általánosítási elv alapján azonban minden affrikáta felbontható a fentiek szerint (1.2.3.). Morfonológiai felbontásuk ellen szól azonban az a körülmény, hogy a anderen mehrdeutig zulassen, wird für alle Fälle sowie für die anderen Vokale genefelbontás általánosítása révén morfonológiai szempontból nem érhető el egyszerűsítés. Megjegyzendő, hogy a litván hosszú magánhangzók identitásdiftongusokként való értelmezése mellett tisztán fonológiai okok is találhatók (vö. Trubetzkoy 1939: 172). 174 | BOHUMIL VYKYPEL hivatkozva. Mint ismeretes, a lett nyelvnek van egy „intonációja”, amely hiányzik a litvánból, mégpedig az ún. tört intonáció (”). Ennek megfelelne, hogy a lett nyelv tartalmi tervében is van a számés nyelvtani nem kategóriájának egy olyan tartalmi eleme, amely a litvánban nem található meg, mégpedig a ’személyesség’ (vö. vinš, vina vs. tas, ta). Az areális nyelvészet és a nyelvi szövetségek kedvelői számára bizonyára érdekes az a tény, hogy hasonló viszonyokat találunk a germán szomszédos nyelvekben is: vö. a svéd intonációkat és a svéd han, hon ’ő (hímnemű, nőnemű, személyre vonatkozó)’ vs. den, det ’ő/az, ez (nem személyre vonatkozó)’, miközben mindkettő hiányzik a németből. IRODALOMJEGYZÉK Ducror, O. 1967: A kommutáció a glosszematikában és a fonológiában. Word 23, 101-121. D’urovic, L. 1967 a: Hozzászólás Kurylowicz 1967-hez. In: Hamm 1967, 170-171. D’urovic, L. 1967 b: A morfonológia problémája. In: Roman Jakobson tiszteletére. Tanulmányok hetvenedik születésnapja alkalmából, 1966. október 11. 1. Hága–Párizs: Mouton, 556–568. (Janua Linguarum. Series Maior, 31.) FISCHER-JORGENSEN, E. 1975: A fonológiai elmélet irányzatai, Koppenhága: Akademisk forlag. FISCHER-JORGENSEN, E. 1979: 25 év fonológiai megjegyzései, München: Fink. (Nemzetközi könyvtár az általános nyelvészet számára, 31.) HAMM, J., szerk., 1967: A jelen fonológiája. Előadások és viták az 1966. VIII. 30. - IX. 3-án Bécsben megrendezett Nemzetközi Fonológiai Konferencia alkalmából, Graz–Bécs- –Köln: Hermann Böhlaus Nachf. . (Wiener Slavistisches Jahrbuch. Ergänzungsband, 6.) HJELMSLEV, L. 1940–41a: Noväk 1937 című művének ismertetése. Acta Linguistica 2, 64–65. HJELMSLEV, L. 1940–41b: L. Noväk: Quelques remarques sur les systöme phonologique du hongrois című művének ismertetése. Acta Linguistica 2, 67. HIELMSLEV, L. 1943: A nyelvelmélet megalapozásáról, Kobenhavn: Munksgaard. HIELMSLEV, L. 1959: Nyelvészeti tanulmányok, Copenhague: Nordisk Sprogog Kulturforlag. (Travaux du Cercle linguistique de Copenhague, 12.) HIELMSLEV, L. 1972: Nyelvrendszer és nyelvváltozás, Copenhague: Nordisk Sprogog Kulturforlag. (A koppenhágai nyelvészeti kör munkái, 15.) HIELMSLEV, L. 1973: Nyelvészeti tanulmányok II, Koppenhága: Nordisk Sprogog Kulturforlag. (A Koppenhágai Nyelvészeti Kör tanulmányai, 14.) HIELMSLEV, L. 1974: Nyelvészeti tanulmányok, Stuttgart: Ernst Klett Verlag. HIELMSLEV, L. 1975: Egy nyelvelmélet összefoglalása. E. J. Whitfield szerkesztésében, Koppenhága: Nordisk Sprogog Kulturforlag. (A koppenhágai nyelvészeti kör munkái, 16.) HoskovEc, T. 2002: A fonológiai leltár és annak morfonológiai osztályozása. Általános módszertani megfontolás a litván nyelv konkrét anyagáról. Slavia 71, 267–300. Kuryrowicz, J. 1967: Fonológia és morfonológia. In: Hamm 1967, 158–169. LESKA, O. 2002: Befejeztük Vachek Prolegomenájának olvasását. A prágai nyelvészeti kör munkái, új sorozat. 4, 52-54. MARTINET, A. 1963: Az általános nyelvészet alapvonalai, Stuttgart: W. Kohlhammer Verlag. (Urban-könyvek, 69.) MARTINET, A. 1965: La linguistique synchronique (études et recherches), Párizs: Presses universitaires de France. (Le Linguiste, 1.) NOVAK, LE. 1937: K zäkladnym otäzkam Strukturälnej jazykovedy. Sbornik Matice slovenskej 15, 3-23. PATRI, S. 2002: Troubetzkoy morfonológus módszere. Cahiers Ferdinand de Saussure 55, 63-83. SKALICKA, V. 1979: Tipológiai tanulmányok. Szerk. P Hartmann, Braunschweig–Wiesbaden: Vieweg. „A FONOLÓGIAI INVENTÁR...“ | 175 SPANG-HANSSEN, H. 1949: On a Simplicity of Descriptions. Munkák du Nyelvészeti Kör de Koppenhága 5, 61-70. TRUBETZKOY, N.S. 1929: A la „morfonológiáról“. Munkák du Nyelvészeti Kör de Prága 1, 85-88. TRUBETZKOY,N.S. 1931: Gondolatok a Morfonológiáról. Munkálatok du Nyelvészeti Kör de Prága 4, 160-163. TRUBETZKOY, N.S. 1934: A morfonológiai Az orosz nyelv rendszere, Prága: Jednota &eskoslovenskych matematikü fysikü a & Otto Harrassowitz. (Travaux du Nyelvészeti Kör de Prága, 5/2.) TRUBETZKOY, N. S. 1939: A Fonológia, Prága. (Travaux du Nyelvészeti kör de Prága, 7.) VYKYPEL, B. 2002: A leírás kérdései a kifejezési tervnek ( A felsőszorb példákból). In: R. Blankenhorn, S. Dönninghaus, R. Marzari, szerk., Az Európai Szlavisztikai Nyelvészethez (POLYSLAV) hozzájárulások 5, München: Kiadó Otto Sagner, 236-250. (A szlávok világa. Tanulmánykötetek/ Cöopunkn, 15.) VYKYPEL, B. 2003: Magánhangzók és Mássalhangzók mint Önmagában Mássalhangzók (a A következő példákból felsőszorb. A brnói egyetem filozófiai karának közleményei A 51 (nyomtatás alatt). (nyomtatás). Bohumil Vykypel Gauta 2003 05 02 Ustav pro jazyk česky AV CR etimológiai osztály Vevefi 97 CZ-60200 Brno ([email protected])