Dabartinės lietuvių kalbos prijungiamieji laiko sakiniai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA L (2004), 35–53 A mai litván nyelv alárendelt időhatározói mondatai JŪRATĖ PAJĖDIENĖ Litván Nyelvi Intézet A cikk áttekintést nyújt a mai standard litván nyelv véges és nem véges időhatározói mell mondatairól, és kiemeli hasonlóságaikat és különbségeiket. Az időhatározói mellékmondatokat az időbeli viszonyok (egyidejűség vagy sorrendiség) típusai és nyelvtani jelölésük szerint osztályozza. Különös figyelmet fordít az olyan jellemzőkre, mint: az igeidőalakok egyeztetése a fő- és mellékmondatban (ez a véges alárendelt mondatokra jellemző, míg a nem véges mondatok az igeidő jelölését illetően viszonylag szabadok); az alany kötelező törlése (a nem véges mondatokban, de bizonyos véges típusokban is); az aspektus megjelölésére szolgáló alakok egyeztetése a fő- és mellékmondatban; az alárendelő kötőszók és az alárendeltséget jelölő egyéb szintaktikai eszközök használata; a fő- és mellékmondat egymáshoz viszonyított sorrendje. ... megértésünk mindig történetileg és topográfiailag meghatározott. (SVERDIOLAS 1996: 258) 0. BEVEZETÉS „A grammatika rendeltetése a jelentések kódolása. Minden nyelvnek hasonló feladatokat kell ellátnia. Abból az univerzális készletből, amelyet a nyelvtani szerkezettípusok töltenek meg, minden nyelv a saját készletét választja ki. A választás jellegéből adódóan hasonló jelentéstípusok nyelvenként eltérő nyelvtani kifejezőeszközökkel rendelkezhetnek. A változatok azonban nem véletlenszerűek. Minden szerkezettípus sajátos szemantikai hatással bír, és bár egy adott jelentés a különböző nyelvekben különféle szerkezetekkel fejezhető ki, ezek szemantikailag hasonlóak lesznek” (Dixon 1995: 175). Az időre vonatkozó információ közléséhez is sajátos nyelvtani eszközökre van szükség1: a naptári időjelölést tükröző szavak vagy szókapcsolatok használatával2, valamint a nyelvtani igeidőkategória kínálta lehetőségekkel konkrét időjelentés fejezhető ki; a relatív időjelentés pedig úgy rajzolódik ki, hogy az egyik cselekvés3 viszonyát egy másik cselekvéshez hasonlítjuk. A cselekvések sorrendjét / időbeli 1Itt a nyelvi időről van szó, Elizabeth Traugott javaslatát követve, aki az időről szóló diskurzusban legalább négy típus megkülönböztetését javasolja: fizikai, mentális, naptári és nyelvi időt (Traugott 1978: 371). 2 Apie laiką nusakančius leksinius darinius ir jų sinonimiką žr. Valiulytė (1998: 177–333). 3A cikk a cselekvés fogalmát összefoglalóan bármely, predikátummal kifejezett helyzet megjelölésére használja, hogy megőrizze a litván nyelvtani terminológia hagyományát (vö.: Ulvydas 1976; Ambrazas 1994, action – Ambrazas 1997; Vitas Labutis a mellékmondati időhatározói mondatok hasznát bemutatva felváltva használja a tény fogalmát (Labutis 1998: 291) és a cselekvés fogalmát (Labutis 1998: 292)). A helyzet terminust Com- 36 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ A viszonyokat ikonikus módon maga az elbeszélés sorrendje is tükrözheti; kifejezésükre a lezártságot jelölő alakulatok, kapcsoló vagy alárendelő jelölők használhatók (vö. Traugott 1978: 379). Különböző szintű alárendelő eszközök alkalmazásával az időt alárendelt időhatározói mellékmondatok fejezik ki. Az idő ilyen mérése a propozíciók⁴ közötti aszimmetrikus viszonyon⁵ alapul. A tanulmány az alárendelt időhatározói mellékmondatok leírásakor a következő posztulátumokra támaszkodik: • Összetett alárendelő mondatnak⁶ azt a mondatot nevezzük, amely két⁷ szintaktikailag nem egyenrangú mondatból⁸ vagy tagmondatból⁹ áll. • Mondatnak a propozíció vetületét tekintjük, amelynek alapja egy predikátumot jelentő ige és azok a főnevek, amelyeket a predikátum argumentumaiként értelmezünk. A predikátum és argumentumai szerkezetét (a propozíciót) körülmények egészíthetik ki, amelyek „a propozíció perifériáját fejezik ki. [...] A körülményekre [...] jellemző kategóriát a határozószók alkotják” (Holvoet, Judžentis 2003: 116). rie (1985: 5), Greenbaum (1996: 339–340), naujadarą stevent, kaip bendrą terminą vietoj event ir state, kai nereikia skirti veiksmo nuo būsenos, vartoja Durrell, Brée (1993: 296). Jei reikia detalizuoti, galima kalbėti apie propozicijų sąsają su būsenomis (states), kurios gali būti traktuojamos kaip laikin os ar nuolatinės, su įvykiais / atsitikimais (events), kuriems būdingi pakitimai; veiksmai (actions) gali būti apibūdinami kaip įvykiai, kuriuos atlieka atsakingas veikėjas (agentas), pvz.: „Actions are events for which a responsible agent is identified.“ (Givón 1984: 87). 4 Christian Lehman a propozíciót a mondat (clause) szemantikai korrelátumaként határozza meg (Lehman 1988: 182); Peter Hugoe Matthews a mondatok által kifejezett állításként/tételként, és rámutat, hogy ugyanaz a propozicionális mondattartalom különböző mondatokkal is kifejezhető (Matthews 1997: 300). Talmy Givón szerint a propozicionális tartalom (mint a mondathoz kapcsolódó bizonyos nyelvi szint) a nyelvi struktúra elemzésének szükséges paramétere (Givón 1979: 3–4); a mondatot, vagyis a propozíciót a nyelvi információátadás alapvető egységének (Givón 1984: 239), illetve a mentális információtár alapegységének nevezi (Givón 1990: 896). Hasonlóképpen határozza meg a propozíciót John Lyons is: ugyanazon nyelv különböző mondatai ugyanazt a propozíciót jelenthetik (Lyons 1993: 142). A propozíciók igazságértékük szerint is értékelhetők – lehetnek igazak vagy hamisak (erről lásd Lyons 1993: 38 és köv.) –, valamint aszerint is, hogy mit tükröznek: a valóságban vagy a megnyilatkozásban fennálló oksági viszonyt, vagyis de re és de dicto viszonyt (Matthews 1997: 87). 5 A két propozíció közötti aszimmetrikus – egyirányú – viszonyról összetett mondatban lásd Talmy (1978: 625 és köv.). 6 Az alapvető nyelvtani kategóriák meghatározása a legproblematikusabb kérdések közé tartozik; ezek közé sorolhatók az összetett mondat tagmondatai – a főmondat és a mellékmondat –, mivel nincs egyértelmű funkcionális (szemantikai és/vagy pragmatikai) meghatározásuk: William Croft szerint heurisztikusan azonosítják őket (Croft 1990: 13); a mellékmondatnak mint viszonyokat kifejező kategóriának a szintetikus szerkezethez való viszonya alapján történő meghatározását Huddleston adja meg (1999: 339). 7 Vytautas Ambrazas így indokolja az egyszerűsített – két tagmondatból álló – mondatmodell választását az összetett mondatok vizsgálatakor: „Alárendelő mondatoknak azokat a mondatokat tekintjük, amelyek két vagy több, mondatformával rendelkező tagmondatból állnak [...]. A tagmondatok közötti kapcsolat jellege nem függ azok számától, ezért a továbbiakban az alárendelő mondatokról szólva a két tagmondatból álló mondatokra szorítkozunk” (Ambrazas 1972: 23). 8 Apie terminų – pagrindinis, šalutinis sakinys sąlygiškumą žr. Ambrazas (1994: 660). Apie sakinio kaip visumos (sentence) ir sakinio kaip sudėtinio sakinio dėmens / dalies (clause) santykį žr. Huddleston (1999: 331, 341). 9 A főmondat és a mellékmondat fogalmának használatáról a litván nyelvtudományban lásd Holvoet, Judžentis (2003: 117). Axel Holvoet „mellékmondati tagmondat” kifejezése tágabb jelentésű, mint a „mellékmondat” terminus, mivel „a mellékmondat az alárendelő kötőszóval együtt épül be az összetett mondat szerkezetébe, ezért tágabb értelemben a mellékmondati tagmondat az alárendelt mondat és az alárendelő kötőszó együtteseként határozható meg” (Holvoet 2003: 101). LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI | 37 • Kapcsolóelemnek tekinthető minden olyan szó, amely az összetett mondat tagmondatai közötti kapcsolat jelölőjeként használatos (Holvoet, Judžentis 2003: 122). A kapcsolóelemek10 [...] a mellékmondat összetételéhez tartoznak (Ambrazas 1994: 659–660). • A mellékmondatok szintaktikai kapcsolatuk alapján alárendelt vagy módosító tagmondatokra oszthatók (Holvoet, Judžentis 2003: 119–120). • A mellékmondat igei formái szerint a mellékmondatok finit tagmondatokra oszthatók, amelyek alapját az ige ragozott alakjai képezik, valamint infinit tagmondatokra, amelyek alapját az ige nem ragozott alakjai képezik (lásd Holvoet, Judžentis 2003: 120). Ez a tanulmány a mai litván nyelv időhatározói mellékmondatait úgy írja le, hogy éppen a finit és infinit mondatok közötti hasonlóságok és különbségek kerüljenek előtérbe, mivel a litván nyelvészetben hagyományosan csak azokat a kötőszós mellékmondatokat szokás alárendelt mondatoknak nevezni, amelyek állítmánya ragozott igealakkal van kifejezve. Ezt a szemléletet természetesen az időhatározói mellékmondatok leírásakor is követték, vö.: „Az időhatározói alárendelő kötőszókkal bevezetett [...] mondatok áttekintése” (Drotvinas 1962: 249); „az időhatározói alárendelt mondatok közé csak azok a mondatok sorolandók, amelyekben az időviszonyok nyelvtanilag kifejeződnek” (Ambrazas 1972: 31). Bár megnevezték annak lehetőségét, hogy a melléknévi igenévi, féligenévi és határozói igenévi határozók „az idő-, ok-, feltétel- stb. határozói mellékmondatok alárendelt tagmondatainak” megfelelői legyenek (Ambrazas 1976: 527), mégis kerülték, hogy mondatoknak nevezzék őket11. Vytautas Ambrazas véleménye szerint „számos határozói igenévi, féligenévi és melléknévi igenévi határozó funkciója alapján mintegy köztes helyet foglal el a mondatrészek és az alárendelt mondat mellékmondatai között” [...] és gyakran „az alárendelt mondatok mellékmondatai szinonimáiként használják őket. Az alárendelt mondatok mellékmondataitól azonban abban különböznek, hogy nincs külön állítmányuk, és szorosabban kapcsolódnak a mondathoz” (Ambrazas 1976: 533). A nyelvtani leírások ugyanakkor tárgyalták az időhatározói mellékmondat / tagmondat és az időhatározó funkciójának hasonlóságát (Ambrazas 1976: 844), valamint hangsúlyozták, hogy „az időhatározói szerkezet szabad pozícióját nemcsak egy konstitutív mondat, hanem annak nominalizációja [...], határozói igenévi szerkezet [...] vagy más időhatározó is betöltheti” (Ambrazas 1972: 33)12. 10 Dar apie jungiamuosius žodžius žr. Ambrazas (1999: 284). 11 Jablonskį kivéve, aki a mellékmondatokat teljes és összevont mondatokra osztotta, az utóbbiak közé sorolva a melléknévi igenévi, határozói igenévi és féligenévi szókapcsolatokat (Jablonskis 1957: 515), bár maga is bevallotta, hogy ezt „csupán régi szokásból” tette (!) (Jablonskis 1957: 518). 12 Elena Valiulytė szintaktikai változatoknak nevezi az egyszerű időhatározót és az igenévi szerkezeteket – a melléknévi igenévi, határozói igenévi vagy féligenévi időhatározót –, valamint az összetett alárendelő mondat speciális időjelentésű kötőszókkal bevezetett tagmondatát (Valiulytė 1995: 68). Vitas Labutis így fogalmaz: „Az állítmánnyal kifejezett tény időpontját egy másik ténnyel lehet kiemelni. Erre a célra alkalmasak a melléknévi igenévi, határozói igenévi és féligenévi szerkezetek, valamint az alárendelt predikatív tagmondatok (mellékmondatok)” (Labutis 1998: 291). 38 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ 1. AZ IDŐHATÁROZÓI MONDATOK ALAPJELENTÉSEI Az időhatározói mellékmondatok13 MÓDOSÍTJÁK14 a főmondat állítmányát: pontosítják a cselekvés megvalósulásának körülményeit – a főmondat és a mellékmondat cselekvései közötti egyidejűségi vagy sorrendi viszonyt fejezik ki. Az időhatározói mellékmondatok a mellékmondat és a főmondat cselekvéseinek folyamatos / teljes (1) vagy részleges (2) egyidejűségét hangsúlyozhatják, például: (1) Anya azt a kis dalt dúdolja, [amíg mérges]. (2) [Útközben] besötétedett; vagy sorrendet, például: (3) Anya énekelni kezd, [amikor megharagszik]. (4) A bátyám, [miután megkapta a fizetését], visszafizette az adósságát. Az időhatározói mellékmondatok a sorrend vagy az egyidejűség jelentésével együtt az idő általános fogalmának más, hiponimikus15 paramétereit is kifejezhetik: a pillanatot, az időtartamot és az ismétlődést (Van der Auwera 1999: 11). A hiponimikus időparaméterek kifejezését16 a főmondat és a mellékmondat állítmányainak megfelelő megválasztása határozza meg – a grammatikai igeidőformák egymáshoz való viszonya17, az igék aspektusjelentésének és a kapcsolóelem szemantikájának összhangja, valamint a mondatszerkezet egyéb sajátosságai18. Néha egy nyelvtani kifejezésmódnak kétféle jelentése lehet: az időhatározói mellékmondatok nemcsak a cselekvések meghatározott sorrend szerinti elhelyezkedését fejezhetik ki az időskálán, hanem a cselekvések közötti oksági19 kapcsolatot is. 13 „Azok a mondatok, amelyeknek a főmondattal fennálló szemantikai kapcsolata a két mondat időbeli [...] körülményeinek egybeesésén alapul” (Holvoet, Judžentis 2003: 154). 14 A litván nyelvészetben elterjedtebb terminus a szoros kapcsolódás, amelyet „kizárólag logikai kapcsolatokon alapuló, alaktani változással nem járó szókapcsolási módként” (Balkevičius 1963: 35); „a változatlan alakú függő tag [...] kapcsolásaként, amely a szerkezet tagjai közötti bizonyos szemantikai viszonyokat tükröz” (Balkevičius 1998: 40); valamint a határozószók más mondatszavakkal való kapcsolatának legjellemzőbb típusaként határoznak meg (Ul vydas 1971: 427). A módosításról lásd Holvoet, Judžentis (2003: 134). 15 Apie hiponimiją žr. Lyons (1993: 291–295). 16 Traugott szerint ez más nyelvi kategóriákkal függ össze: a jövő időre való utalás kifejezése a modalitással, a sorrend a kiszámítással / számozással, az aspektus pedig az ismétlődéssel, a gyakorisággal kapcsolatos (Traugott 1978: 372). 17 Leonardas Drotvinas a litván nyelv időhatározói mell mondatait a predikátumként szereplő igék igeidejének és aspektusának kölcsönös viszonyai alapján írta le (Drotvinas 1962: 249–265). Vytautas Ambrazas szerint az időhatározói mellékmondatok jellemző vonása a szintaktikai idősíkok összehangolása (Ambrazas 1976: 845t), továbbá a tagok predikátumaként álló igék igeidejének összehangolása és aspektusviszonya (Ambrazas 1994: 680). 18 A szintaktikai szerkezet és a jelentés párhuzamosságáról, valamint arról, hogy a szintaktikailag releváns jelentések tükröződnek a mondatok szerkezetében, lásd Ambrazas (1972: 30). A tagok közötti viszonyok meghatározását a kötőszavak és az intonáció mellett a koreferens szavak, a tagok sorrendje, valamint a predikátumként (esetenként más mondatrészként) álló szavak nyelvtani alakja és jelentése is segíti (Ambrazas 1994: 658). 19 A mellé- / határozói időmondatok jelentéseinek összefonódásáról lásd Van der Auwera (1999: 11); a vegyes funkciójú időmondatokról lásd Edgren (1971: 224–226), illetve az eltérő (non- LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI 39 2. AZ IDŐMONDATOK NYELVTANI JEGYEI Az időhatározói mellékmondatok tárgyalásakor fontos figyelmet fordítani az aszimmetrikus viszonyt tükröző nyelvtani jegyeikre20 a főmondati és a mellékmondati tag között: • a két tag predikátumai nyelvtani idejének kötelező egyeztetése; • az alany kötelező elhagyása a nem finit mellékmondati tagokban, valamint egyes finit tagokban (amikor a főmondatban kifejtett alany időviszonyait egy ugyanazon alany által végrehajtott másik cselekvés jellemzi); • kötőszók használata; • a kötőszók és a predikátumok aspektusjelentéseinek lehetséges kombinációi; • a mellékmondati tag kapcsolata – közvetlenül vagy közvetítőn keresztül – a főmondati taggal; • a mellékmondati tag főmondathoz viszonyított pozíciólehetőségei. 2.1. A tagmondatok predikátumai Az összetett alárendelő mondat főmondati tagmondatának predikátumai csak ragozott igealakok lehetnek, a mellékmondati tagmondat predikátumai pedig ragozott és nem ragozott igealakok egyaránt (Halliday 1994: 222; Huddleston 1999: 338). E formális jegy alapján az időhatározói mellékmondatok finit és nem finit – melléknévi igeneves, határozói igeneves, illetve félhatározói igeneves – időhatározói mellékmondatokra oszthatók. A ragozott igék időjelentését rendszerint abszolútként értelmezzük, a beszéd pillanatát véve vonatkoztatási pontnak (lásd Comrie 1985: 122, 1999: 365; Šlიზienė 1994: 293), mivel a nyelvtani idő kategóriája (tense), akárcsak a nyelvtani személy kategóriája, valamint az idő- és helyhatározók deiktikusan értelmezendők21 (Lyons 1981: 170) – jelentésük a vonatkoztatási ponttól függ, amely a beszélő vagy a beszéd pillanata. Az összetett alárendelő időhatározói mondatokban a ragozott igealakok az időbeli körülmények összevetése révén (az ilyen összevetés jelentésbeli aspektusait pedig a kötőszó szemantikája határozza meg és emeli ki, amely lehetővé teszi, hogy a kötőszó nélküli mondatok esetében ne vegyük figyelembe a tagmondatok természetes, lineáris sorrendjéből következő eseménysorrendet; vö. Haiman 1985: 18) relatív jelentést kapnak (Šlიზienė 1994: 293), az időbeli körülmények összevetése azonban azt eredményezi, hogy az időhatározói mellékmondat és a főmondat igéje azonos nyelvtani időben áll (vö. Ambrazas 1997: 738), például: (5) Beszélgetünk, [amíg / amikor ebédelünk]. temporal) funkcija žr. Edgren (1971: 227–234). Specialių – aplinkybinių – prieveiksminių sakinių porūšį išskiria Greenbaum (1996: 342). 20 A mellékmondati tagmondat főmondathoz fűződő aszimmetrikus kapcsolata a mellékmondat nyelvtani szerkezetében tükröződik: benne nem ragozott igealakok vagy speciális – kötőszói – szavak is használhatók, módosulhat a szórend, illetve bizonyos elemek elmaradhatnak (Huddleston 1999: 337). 21 A nyelvtani idő kategóriája a legelterjedtebb időbeli utalásként nevezhető meg: „the most pervasive aspect of temporal deixis is ‘tense’“ (Levinson 1999: 134). A deixisről bővebben lásd Levinson (1999). 40 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ (6) Beszélgettünk, [amíg / amikor ebédeltünk]. (7) Beszélgettünk, [amíg / amikor ebédeltünk]. (8) Beszélgetni fogunk, [amíg / amikor ebédelünk]. A nem ragozott igealakokra jellemző, hogy időjelentésük mindig relatív (Ambrazas 1976: 533), vagyis a főmondati tagmondatban megjelenő nyelvtani időtől függ; ez részben szabad kapcsolódásukat eredményezi (Haiman 1985: 228): a félhatározói igeneves (9), a határozói igeneves (10) és a melléknévi igeneves (11) időhatározói mellékmondatok egyaránt megfelelhetnek a főmondat valamennyi nyelvtani idejű változatának, például: (9) Beszélgetünk / Beszélgettünk / Beszélgettünk / Beszélgetni fogunk [ebédelve]. (10) [Miközben a szomszédok szenvedélyesen tisztázzák egymás közötti viszonyukat], mi nyugodtan megebédelünk / megebédeltünk / rendszeresen megebédeltünk / meg fogunk ebédelni. (11) [Miután telefonon beszélt anyával], nyugodtan dolgozhat / dolgozhatott / rendszeresen dolgozhatott / dolgozhat majd. 2.2. A mellékmondat alanyának kifejezése A finit időhatározói mellékmondatokkal kifejezhető egyetlen szereplő különböző cselekvéseinek egyidejűsége vagy sorrendje, illetve különböző szereplők cselekvéseinek egyidejűsége vagy sorrendje. A kapcsolt finit időhatározói mellékmondatokban az alany csak az első esetben marad el – amikor ugyanazon szereplő két különböző cselekvésének időbeli viszonyát fejezzük ki. Az egyik teljesen azonos (azonos grammatikai kifejezésű) alany általában elmarad, például: (12) [Amikor Ø kinyitotta az ajtót], Jonas megdöbbent. Azokban a mondatokban, amelyekben a főmondat és a mellékmondat alanyai csak szemantikailag azonosak (vagyis ugyanarra a szereplőre utalnak, de szintaktikai megvalósulásuk eltérő: egyikük dativusban áll, amelyet bizonyos igék vonzanak, a másik pedig nominativusban, vagy a ragozott ige végződésében „rejtőzik”), a szintaktikai alanyváltozatok egyike elhagyható, mint a (13) vagy (14) mondatban, de a kétértelműség elkerülése érdekében mindkettő meg is tartható, mint a (15) mondatban: (13) Amikor sikerül neki finom tortát sütnie, akkor ő is eljön. (14) Amikor Ø sikerül finom tortát sütnie, akkor ő is eljön. (15) Amikor sikerül neki finom tortát sütnie, akkor ő is eljön. A nefinit időhatározói mellékmondatokra az alany zéró kifejezése jellemző: a melléknévi és félmelléknévi igeneves időhatározói mellékmondatok a főmondatban kifejezett szereplő22 egy másik cselekvését jelölik, hangsúlyozva e cselekvések időbeli kapcsolatát. A kapcsolt nefinit mellékmondat hiányzó alanyát koreferensnek értelmezzük azzal az alannyal, amely ki van fejezve 22 Apie identišką subjektą prijungiamųjų dalyvinių konstrukcijų atveju žr. Haiman (1985: 221). LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI | 41 pagrindiniame dėmenyje (Blake 1994: 111). Tokia giminės, asmens ir skaičiaus koreferencija pagrindinio sakinio veiksniui yra užfiksuota pačių dalyvių23 ir pusdalyvių formose24. Neišpildžius bent vienos koreferentiškumo sąlygos, sakiniai taptų negramatiški, pvz.: (16) *Miután telefonon beszélt az anyjával, Jonas nyugodtan tud majd dolgozni. (17) *Ők beszélgetnek, [miközben ebédelnek]. A félparticipiumokra jellemző, hogy csak egyetlen kötelező, dativusszal kifejezett argumentumot kívánnak meg25, ezért a félparticipiumos időhatározói mellékmondatok cselekvőjének koreferenciája a főmondat cselekvőjével csak azokban az esetekben lehetséges, amikor a főmondat cselekvője is dativusszal van kifejezve26; ezt az esetet bizonyos szükségességet, végzetszerűséget, kívánságot, tetszést stb. jelentő igék kívánják meg, például: (18) Neki kellett/ szükséges volt/ jutott rá ideje/ kedve támadt/ tetszett neki egy kicsit sírdogálni is, [hogy elnyerje a nő jóindulatát]. A főmondat és az alárendelt félparticipiumos időhatározói mellékmondat azonban többnyire különböző cselekvők által végrehajtott cselekvéseket jelöl, például: (19) [Miközben a szomszédok még mindig veszekedtek], mi ebédeltünk. (20) Naplementekor érkeztünk meg. 2.3. Kötőszók Ha elfogadjuk azt az álláspontot, hogy az abszolút szinonímia aligha lehetséges, és a különböző formáknak különböző kommunikatív funkciójuk van (Haiman 1985: 19), továbbá hogy a formák között fennálló különbségeknek valamiféle jelentéskülönbségeket kell tükrözniük (Haiman 1985: 71), akkor azt állíthatjuk, hogy a nem finit időhatározói mellékmondatok szinonimaként használhatók a finit mellékmondatokkal (vö. (9) a (5), (6), (7), (8) példákkal), de a finit időhatározói mellékmondatokkal kifejezett események sorrendje valamivel árnyaltabban is megadható27, mint a nem finit szerkezetekkel, mivel az időviszony bizonyos aspektusait a kötelező kötőszó emeli ki (például a kai az egyidejűséget jelöli, míg a kol 23 „A félig predikatív participiumok nominativusi alakjai leggyakrabban arra szolgálnak, hogy megkülönböztessék az ugyanahhoz az alanyhoz kapcsolódó fő- és másodlagos, vagyis mellékmondati cselekvést. Azt a cselekvést, amelyet előtérbe kívánnak helyezni, az ige ragozott alakja fejezi ki, a kevésbé hangsúlyos, a fő cselekvéshez időbeli, oksági stb. viszonyokkal kapcsolódó cselekvést pedig participium nominativusi alakja jelöli” (Ambrazas 1979: 68). 24 Arról, hogy maga a participium használata, vagyis „maga a participiumalak” az általa jelölt cselekvésnek az ige ragozott alakjával jelölt cselekvés alá rendelését fejezi ki, lásd Ambrazas (1979: 68). 25 Apie absoliutinių konstrukcijų periferiskumą (Haiman 1985: 220) ir skirtingus (retais atvejais tapačius) subjektus (Haiman 1985: 221). 26 A félparticipiumos határozók személytelen mondatokban való használatának ilyen eseteit a hasonló jelentésű személyes mondatok félparticipiumos vagy participiumos határozóinak megfelelőiként tartják számon (Ambrazas 1976: 532). 27 Vö.: „ezekkel a mondatokkal sokkal összetettebb időviszony fejezhető ki, mint az egyszerű mondat határozóival” (Sirtautas, Grenda 1988: 165). 42 | J Ū R A T Ė P A J Ė D I E N Ė pozitív predikátummal nemcsak az egyidejűséget jelöli, hanem a cselekvés időbeli határát is hangsúlyozza). A nem finit időhatározói mellékmondatok többségének nincs kapcsolóeleme28. A nem finit tagmondatok önállótlanságát maga a nem ragozott igealak határozza meg, a finit időhatározói mellékmondatokét pedig a kapcsolószó kötelező, többnyire prepozicionális használata (Ambrazas 1994: 660). A kapcsolószavak nemcsak a kapcsolás külső jelölői, hanem az alárendelt mondat időjelentésének bizonyos aspektusait is kifejezik29. Az igealakok aspektusának megválasztásának összhangban kell lennie a kapcsolószavak jelentésével. Az egyidejűséget vagy az időbeli sorrendet hangsúlyozni képes kapcsolószavak (ez a predikátumok megválasztásától függ) az általános időjelentést közvetítő kai, kada, kuo-met. A cselekvés időtartamát és annak határait a su kol, iki, ligi kapcsolószavakkal lehet megjelölni. Csak a cselekvések közvetlen egymásutánját (Ambrazas 1994: 683; 1997: 741) és a cselekvések pillanatnyi jellegét hangsúlyozzák a kai tik, kaip tik, tik, vos, vos tik kapcsolószavak. 2.4. A kapcsolószavak és az igeaspektusok kombinációi 2.4.1. FINIT MONDATOK. A teljes egyidejűség viszonyainak kifejezésére az általános időjelentésű kapcsolószavak kai, kada, kuomet vagy az időtartam–határ jelentésű kapcsolószavak kol, ligi, iki használhatók, ha a mellékmondatban és a főmondatban is folyamatot jelölő ige áll, például: (21) [Kai / Kada / Kuomet / Kol / Ligi / Iki átmegy az udvaron,] körülnéz. Ha a főmondatban befejezett cselekvést jelölő ige áll, a cselekvések egyidejűsége részleges: (22) [Kai/Kada/ Kuomet/ Kol/Ligi/ Iki átmegy az udvaron,] körülnéz. Az egymásutániság viszonyának kifejezésére nemcsak az általános időjelentésű kapcsolószavak (23), hanem a pillanatot hangsúlyozó kapcsolószavak (24) kombinációja is alkalmas a mellékmondatban álló, befejezett cselekvést jelölő igével, amennyiben ilyen ige a főmondatban is szerepel, például: (23) [Kai / Kada / Kuomet (én) elhallgattam,] ők megszólaltak. (24) [Kai(p) tik / Lig tik / Tik / Vos / Vos tik (én) elhallgattam,] ők megszólaltak. Az időtartamot kifejező kapcsolószavak nem illenek azokba az esetekbe, amikor mindkét tagmondatban – a mellékmondatban és a főmondatban is – befejezett cselekvést jelölő ige áll (tagadás nélkül), például: 28 Apie šią nefinitinių prijungiamųjų sakinių ypatybę žr. Biber (2000: 838), Halliday (1994: 229, 240). 29 Vö.: „A szemantikai kötőszók alárendelést jeleznek, és egyúttal kifejezik a tagmondatok közötti szemantikai viszonyt” (Ambrazas 1997: 721); „[az időhatározói] mondatok funkcióját általában bizonyos – időbeli – kötőszók vagy a megfelelő kapcsolószavak határozzák meg: kai, kada, kol, iki, ligi” (Valeckienė 1998: 105). LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI | 43 (25) * [Amíg / Míg / Addig, amíg el nem hallgattam], megszólaltak ők. Az időtartamot és a határt jelölő kötőszavakkal használt momentán jelentésű eseményaspektusú ige a cselekvést nem pontként, hanem szakaszként jelöli, amelybe a főmondat predikátumával kifejezett cselekvésnek vagy annak kezdeti mozzanatának nem szabad beleesnie (Croft szerint az eseményaspektus használata lehetővé teszi, hogy a figyelem az esemény végpontjára és annak a páciensre gyakorolt hatására összpontosuljon, míg a folyamatos aspektusú igék a cselekvő által végzett cselekvésre összpontosítják inkább a figyelmet, mint a cselekvés következményeire, lásd Croft 1990: 162), vagyis a szakaszoknak nem szabad átfedniük egymást, illetve a szakasznak és a pontnak nem szabad érintkezniük. Az ilyen cselekvések időben egybeeső szakaszokként való értelmezése lehetetlenné válik, ha mindkét tagmondat igéje tagadószóval áll, mert a amíg/míg/addig, amíg + tagadószóval álló momentán jelentésű ige a cselekvés jelentésmezőjét pontszerű–momentán jelölésről szakasz–időtartam jelölésre változtatja, szigorúan meghatározott cselekvésvégi határral, a főmondati predikátum tagadása pedig kiemeli a cselekvések sorrendjét: (26) [Amíg / Míg / Addig, amíg el nem hallgattam], ők sem kezdtek el beszélni. A tagadó elem vagy a tagadás kifejezését tartalmazó elem azon tulajdonsága, hogy a legkiemelkedőbb információs egységgé válik (Croft 1990: 170), más jelentésárnyalatokat kölcsönözhet azoknak a mondatoknak, amelyekben a tagadást eredményt jelölő eseményaspektusú igével használják, de nem a predikátum tagadását fejezi ki, például az alábbi mondatban: (27) Bek, [amíg nem történt baj], hanem csupán a főmondati cselekvés határát jelöli, például: (28)? Ütötte, [amíg agyon nem ütötte]. (29) * Írt, [amíg / míg be nem fejezte / meg nem írta]. Azokat a mondatokat, amelyekben a mellékmondat tagadó igéje megismétli a főmondat igéjét, szokás helytelennek és a köznyelvtől idegennek minősíteni (Ambrazas 1994: 683), mivel mellékmondatuk mintegy tagadja a főmondatot³⁰. Vajon létezésük magyarázható-e egy minőségmódosító elíziójával? Talmy Givón szerint a tagadás funkcionális hatóköre három, egymással részben összefüggő jelentéskomponenst foglal magában: a propozicionális szemantikait (a propozicionális igazság/állítási érték megfordítását), a szubjektív bizonyosságot (vagy köztes bizonyosságot – a beszélő állításával jelezheti, hogy az esemény/állapot, amelyről szó van, nem következett be), valamint a diskurzív–pragmatikai komponenst (a beszédaktusban világosan meghatározott/definiált mondattípusokkal végrehajtott tagadó beszédaktust) (Givón 1984: 322). A propozicionális állítási érték megfordítása a mellék- 30 Az ilyen mondatminták létezését leggyakrabban az orosz nyelv hatásával magyarázzák, mivel az orosz nyelvben a poka kötőszó/kötőszói elem, amelyet az alárendelt időmondatok létrehozására használnak, a ne tagadószót magának a kötőszónak olyan szerkezeti elemeként tartják számon, amelynek nincs tagadó jelentése/nincs tagadó értéke; lásd Belousov (1989: 560). 44 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ A főmondat propozicionális állításával szembeállítást alkotó, az alárendelt mondat tagadásából eredő, ezért a (28)-hoz és (29)-hez hasonló mondatokban logikátlan ellentétet létrehozó elem eltűnne, ha az alárendelt mondatban minőségi módosító jelenne meg, például: (28a) Ütötte, [amíg halálosan agyon nem ütötte]. (29a) Írt, [amíg / míg meg nem írta úgy, ahogyan meg akarta írni]. Ezekben a mondatokban a minőségi módosító megjelenésével a tagadás kiegészítő szegmentális jelölővé válik, és a jelentésbeli hangsúlyok másképpen rendeződnek, mint a tagadás nélküli, hasonló szerkezetű mondatokban, vö. (30), (31), mivel a tagadásnak köszönhetően a legfontosabb elem (a fókusz)31 az alárendelt mondattá válik, amely a cselekvés eredménye minőségi jelentését emeli ki; ezt mutatja az is, hogy a (28a) és (29a) mondatokban módhatározói módosítók kapcsolhatók hozzá, míg a hasonló, tagadás nélküli (30) és (31) mondatok a folyamat időtartamát hangsúlyozzák, az elért eredmény minőségét azonban nem értékelik: (30) Ütötte, [amíg agyon nem ütötte]. (31) Írt, [amíg / míg megírta / befejezte]. Givón szerint a szabadon választható / fakultatív mondatbeli argumentumok leggyakrabban az új információ fókuszát alkotják (önmagukban fókuszálják az új információt), és feltételezi, hogy viselkedésük logikai alapja az, hogy a fakultatív argumentum mondathoz (clause) kapcsolása kommunikációs szempontból az új információ központjaként fontos kell hogy legyen (lásd Givón 1984: 260). 2.4.2. NEM FINIT MONDATOK. A finit és nem finit alárendelt mondatok szinonim változataiban hasonló folyamatos vagy eseményszerű aspektusú igealakok használhatók: (32) [Amikor / mikor / amidőn / amíg / míg csend van], beszélnek ők. (33) [Amíg én hallgatok], beszélnek ők. (34) [Amikor elhallgatok], beszélnek ők. (35) [Miután elhallgattam], beszélnek ők. A nem finit időmondat beékelődhet egy finit időmondatba, például a kötőszó és az állítmány közé, és pontosíthatja a cselekvések egyidejűségét (38), (39) vagy sorrendjét (40). Ilyen esetekben azonban az alárendelt finit tagmondatba beékelt nem finit alárendelt tagmondat (amely időhatározói funkciót tölt be, és pontosítja a kötőszó jelentését) önmagában nem elegendő a mondat teljességéhez, mivel mindkettő alárendelt cselekvést jelöl, ezek egymáshoz viszonyított időbeli jelentése pedig csak a főmondattal való összevetésben válhat világossá, vö.: (36) Félrenyelt, amikor [az első falatot nyelve] felnevetett. 31 A fókusz kognitív szempontból érthető fogalmának a tagadással mint impulzussal való kapcsolatáról, valamint a minőségi paraméterek bevezetésének lehetséges módjairól lásd Lawler, Hoek. LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI | 45 (37) Amikor [a rokonok ebédelnek], mi hangoskodunk, anya elégedetlen. (38) Amikor [meglátod az autót], dönts a vásárlásról, és hívj fel. Egyes, a pillanatnyi időviszonyt hangsúlyozó kötőszók32 szinonim, finit és nem finit időhatározói mondatokban egyaránt használhatók, vö.: (39) [Alighogy / Amint elhallgatok,] ők kezdenek beszélni. (40) [Alighogy / Amint elhallgatok,] ők kezdenek beszélni. Az időviszonyt jelölő kötőszók közül a „mielőtt” kapcsolódási lehetőségei tekintetében különbözik a többitől: csak nem finit, féligenévi vagy határozói igenévi időhatározói mondatokban fordul elő, és pontosítja azok jelentését. E kötőszó használatával a mellékmondatban a főmondat eseményénél korábbi esemény fejeződik ki, vö.: (41) [Mielőtt fogorvoshoz ment], átöltözött. (42) Napkelte előtt érkeztek meg. A féligenévi vagy határozói igeneves mondattal kifejezett cselekvés, ha nincs benne a „mielőtt” kötőszó, a főmondat eseményével való egyidejűséget fejezi ki, vö.: (43) [Fogorvoshoz menet] Mr. Bean az autóban átöltözött. (44) Napkeltekor érkeztek meg. A cselekvések sorrendjének egyidejűség felé közeledését a „közvetlenül előtte” kifejezéssel lehet hangsúlyozni: prieš pat: (45) Keresett egy sötétített üveget [közvetlenül napnyugta előtt]. (46) A terembe ment [közvetlenül a fények kialvása előtt] / [közvetlenül a fények lekapcsolása előtt]. Az ilyen „határesetet” jelentő eseménysorok megnevezésére gyakrabban nominalizált (főneves) szerkezetet választanak, vö.: közvetlenül napnyugta előtt, közvetlenül a fények lekapcsolása előtt. 32 A nem finit mondatokban az időviszony pontosítására használt segédszavak megítélése eltérő volt a litván nyelvészetben: Jablonskis, miután példákat adott olyan összevont mondatokra, amelyek „mellékmondati kötőszavakkal rendelkezhetnek” ([...] Alighogy felkel a nap, máris érzed sugarainak erejét [...]), azt állítja, hogy az összevont mondatokban „az olyan szavak, mint: lig, ligi, kol... [..] csupán úgynevezett nyelvi partikulumok”, mivel „itt az a szerepük, hogy segítsék a más szavakkal kifejezett mondatrész pontosabb meghatározását” (Jablonskis 1957: 518). Ambrazas kötőszói státuszt tulajdonít nekik: „Az időviszony pontosabb meghatározására a iki, ligi, ligi tik, prieš és más kötőszók használatosak a határozói igenévi, féligenévi vagy melléknévi igeneves szerkezetek elején. [...] Megjegyzendő, hogy az iki, ligi kötőszók jelentősen módosítják a szerkezet időviszonyának jelentését” (Ambrazas 1976: 534). 46 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ 2.5. A mellékmondat és a főmondat viszonya Az egész főmondatot vagy a főmondat igéjét módosító mellékmondat (nem pedig a főmondatban időhatározói szerepű, különleges támasztó közvetítőt) aszimmetrikus viszonyban áll vele, például: (47) Nem megyek el, [amíg nem fizet]. (48) Elmegyek, [amikor fizet]. Az a mellékmondat, amely nem közvetlenül, hanem egy korrelatív szó révén módosítja a főmondatot, szimmetrikus viszonyban áll az utóbbival, például: (49) Nem megyek el addig, [amíg nem fizet]. (50) Csak akkor megyek el, [amikor fizet]. A korrelatív szó — amely általános deixisű időhatározó lehet, például akkor, addig, azután, addigra, akkoriban (ezek a partikula csak, még szavakkal is alkothatnak szókapcsolatot) — jelenléte jelentősen csökkenti a főmondat grammatikai-szemantikai önállóságát: a korrelatív szóhoz nélkülözhetetlen a módosító. A korrelatív szó szintaktikai pozíciója időhatározói. A határozói antecedens helye a főmondatban változhat, bár jól megfigyelhető az a tendencia, hogy az előtte álló főmondatban a korrelatív szó a mondat végére kerül, mivel így közvetlenül utána következik az antecedenst kiegészítő, szemantikailag nélkülözhetetlen időhatározói mellékmondat: (51) Csak akkor jövök el, [amikor nálatok nem lesz ott az a grituoklis]. (52) Csak akkor fogtam fel a szavaim értelmét, [amikor megrántott]. (53) Az idegeneket azután köszöntöd, [hogy a házigazdák bemutatták őket neked]. (54) Ez a bizonytalan állapot addig tart, [amíg meg nem szilárdulnak a valódi tulajdonosok]. (55) Ez a fizetési rend addig lesz érvényben, [amíg nem kezdik alkalmazni a törvényt]. Az időhatározói mellékmondat szimmetrikus viszonyban állhat tágabb időjelentésű kapcsoló szóval33 vagy időfogalmat kifejező szókapcsolattal is, például: (56) Ritkán látogatta meg, [csak amikor prémiumot kapott]. (57) A siker érzése másnap reggelre teljesen elpárolgott, [amikor a feje a fájdalomtól darabokra hasadt]. 33Vö.: „A kai, kada kötőszóval kapcsolt mondatokban [...] a mellékmondati tagmondatokat olykor időt [...] jelölő főnevekhez kapcsolják” (Ambrazas 1972: 42–43). Az ilyen mondatok kettős értelmezésének lehetőségéről – második, pontosító időhatározóként, illetve vonatkozó mondatként –: „azok a mondatok, amelyek mellékmondati tagmondata pontosítja az időhatározóként szereplő főneveket [...], rendszerint a szemantikai alárendelő mondatokra jellemző belső szerkezettel rendelkeznek” (Ambrazas 1972: 43). Az ilyen homonim mondatok értelmezését a kapcsolóelem főmondatbeli funkciója határozza meg, mivel a mellékmondat pontosítja a kapcsolóelem jelentését. LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI 47 Az időhatározói mellékmondat elhagyásakor a főmondati tagmondat nem veszti el jelentésbeli önállóságát, vö.: (56a) Ritkán látogatta meg őt. (57a) A siker érzése másnap reggelre teljesen elpárolgott. A mondatok a visszautaló vagy kapcsoló szó/szókapcsolat és a mellékmondati tagmondat helyzete alapján a következőképpen jellemezhetők: ANAFORIKUS34 (58) Az ablakon át nézett, amíg [teljesen be nem sötétedett]. (59) Sokáig nézett ki az ablakon, [amíg a sötétség be nem állt] vagy KATAFORIKUS35 (60) [Amíg nem látta választottját], nem gyógyult meg. 2.5.1. A FŐMONDATI ÁLLÍTMÁNY, AMELY ERŐSEBBEN IGÉNYLI AZ IDŐBELI UTALÁST. Az időhatározói mellékmondatok bizonyos esetekben a visszautaló szó nélkül is valamivel szorosabban kapcsolódnak az összetett mondathoz, ha a főmondati tagmondat által leírt helyzet jellemzéséhez szemantikailag szükség van az időtartam (az időszakasz hossza) vagy az időpont (időbeli pont) konkrétabb jelentését megadó utalásra, például: (61) A gyerekek elkísérnek, [amíg elérjük Bartkienė kerítését]. (62) Általában a nyár végén tér haza. (63) A bátyjának erősnek kellene éreznie magát, [amikor felnő]. (64) Ez akkor történt vele, [valahányszor részeg nagybátyja belépett az ajtón]. (65) Június közepe táján jár, [amíg beszélgetnek]. (A. Marčėnas) Ezekben és hasonló esetekben a főmondati tagmondat szemantikai kiegészítésre szorul (ez nemcsak az ige bizonyos szemantikai és grammatikai sajátosságaitól, hanem az egész főmondati tagmondat szerkezeti jellemzőitől is függ) – a túlságosan általános főmondati jelentés pontosításában az időhatározói mellékmondat segít. Az időtartamra való utalás még inkább szükséges, ha a főmondati tagmondat predikátuma a laukti, trukti igék valamely alakja, például: (66) Általában megvárja, [amíg véget ér a hosszú szünet]. (67) Vár, [amíg a gazdasszony feláll], csak azután nógatja a lovat. 34 Az anafora az az összefüggés, amely egy névmás és egy ugyanabban vagy egy korábbi mondatban található másik elem között áll fenn (Matthews 1997: 18). Az anaforikus névmás olyan névmás vagy más hasonló elem, amely csak az antecedenssel való viszonyából érthető meg. Anaforának nevezzük azt a hivatkozást, amely valamire utal, amit korábban mondtak (Lyons 1993: 659). 35 Katafora vadinama nuoroda į tai, kas yra / bus pasakyta vėliau (Lyons 1993: 659). Katafora – tai santykis tarp anaforinės frazės ir jos antecedento, kuris eina vėliau (Matthews 1997: 48), arba dar vadinama atgalinė anafora (backward anaphora) (Matthews 1997: 34). 48 JŪRATĖ PAJĖDIENĖ (68) A foglalkozás addig tart, [amíg a gyerekek képesek fenntartani a figyelmüket]. (69) A küzdelmek általában addig tartanak, [amíg a hangyák el nem kapják az ilyen harcosokat]. Azok a mondatok, amelyek főmondati tagmondatának predikátuma a laukti ige valamely alakja, a mellékmondati tagmondat pedig a kol kötőszóval kezdődik (Vfin laukti + kol...), abban is különböznek, hogy értelmezésük a fő- és mellékmondati tagmondat igéinek grammatikai időviszonyától függ: időhatározói mellékmondatként akkor értelmezhetők, ha mindkét tagmondat predikátumának grammatikai ideje azonos/szinkron: (70) Vár, [amíg véget érnek az órák]. (71) Várt, [amíg véget értek az órák]. (72) Várakozni szokott, [amíg véget értek az órák]. (73) Várni fog, [amíg véget érnek az órák]. Azokban az esetekben, amikor a fő- és mellékmondati tagmondatban különböző grammatikai idejű igék szerepelnek, vagyis a főmondati tagmondatban jelen vagy múlt (egyszeri/gyakori36) idejű ige, a mellékmondati tagmondatban pedig jövő idejű ige áll, nagyobb valószínűséggel értelmezhető az időhatározói mellékmondat formai jegyeit viselő mellékmondat tárgyi mellékmondatként, például: (74) Várt/ várakozni szokott/ vár, [amíg véget érnek az órák]37. A mindkét tagmondatban jövő idejű igealakokat tartalmazó mondatok (VFIN futurum laukti, kol VFIN futurum) a kontextustól függően időhatározói és tárgyi alárendelő mondatként egyaránt értelmezhetők, például: (75) Jonas várni fog, [amíg véget érnek az órák]. 36 Arról, hogy a múlt idejű gyakoriságot kifejező igealak csupán „a múlt idő egy bizonyos változata, amelyet a hagyomány külön időnek tekint”, mivel „az ismétlődés nem idő-, hanem cselekvésmódbeli jelentés”, lásd Šlizienė (1994: 291). 37 Összehasonlításképpen álljon itt néhány mondatpélda (Vfin VÁRNI, AMÍG + jövő idejű ige) a Kaunasi Vytautas Magnus Egyetem Számítógépes Nyelvészeti Központjának mai litván nyelvi korpuszából: Vannak olyanok, amelyek idegen fészkekbe rakják tojásaikat, megvárják, amíg a nevelőszülők kiköltik őket, aztán már maguk gondozzák és táplálják a fiókákat. Mások megvárják, amíg a kakukkfióka megnő és elhagyja a fészket, és csak akkor kezdik a maguk módján nevelni. Várt, amíg behívják, sűrűn lélegzett. Várja, amíg a német kialussza magát. Nem kell megvárni, amíg Litvánia gazdag állammá válik. Türelemre van szükség, és meg kell várni, amíg ezek a vállalatok talpra állnak és visszafizetik a hiteleket. A vállalat vezetői azonban türelmetlenül várják, amíg megkötik a Litvánia és Oroszország közötti megállapodásokat arról, hogy mely árukra vonatkozzanak. Így nem várnak tovább addig, amíg az adósságok jóval meghaladják a lehetőségeket. Az apa csak áll a sarokban, és várja, hogy megszáradjon a feketére festett zakó, hogy a szúbogarak jóllakjanak, és egyszer majd elhagyják az otthonunkat. LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI 49 Az ilyen szerkezetet általában időhatározói mondatként értelmezik (meddig fog várni Jonas?), mivel a két tagmondat predikátumainak szinkron grammatikaiidő-alakjai nagyon erősen kiemelik az időviszonyokat. A kérdésre adott válasz: Mire fog várni Jonas? valószínűleg csak főnévi szerkezettel fejeződne ki: Jonas az órák végére fog várni. 2.6. A főmondathoz38 viszonyított pozíció A mellékmondati időhatározói tagmondatok pozíciója a főmondathoz viszonyítva meglehetősen szabad39, ezért úgy tűnik, hogy a hely megválasztása szinte nincs hatással a szemantikai viszonyokra: a korábbi cselekvést jelölő mellékmondat a későbbi viszonyokat az időskálán jelölő főmondat után is állhat, mivel a jelentések viszonyát nem a mellékmondat mondatbeli pozíciója határozza meg, hanem a kötőszók, valamint a fő- és mellékmondat alapját alkotó ragozott és nem ragozott igealakok jelentésviszonya, továbbá az összetett mondatban az igék aspektusának és grammatikai idejének kombinációja. A tagmondatok sorrendje40 elősegítheti a kívánt fókuszpontok kiemelését (a fókuszstruktúráról lásd Grote 1998: 22), mivel az elemek sorrendje a diskurzusban a fontosság/jelentőség szerinti információközlési sorrendet tükrözi41. Az időhatározói mellékmondat állhat a főmondat előtt (76) és után is (77), sőt bele is ékelődhet (78), ha a főmondatban olyan utalószó vagy időhatározó szerepel, amely pontosításra szorul: (76) [Amikor aludtam,] bemásztak a tisztásra. (77) Bemásztak a tisztásra, [amikor aludtam.] (78) Éppen akkor, [amikor aludtam,] másztak be a tisztásra. A véges igealakú időhatározói mellékmondatok alanya elmarad azokban az esetekben, amikor azonos a főmondat alanyával. A mellékmondat alanyának ilyen ellipszise több pozíciós lehetőséget ad az időhatározói mellékmondatnak, ha a főmondat bővített, ezért az ilyen időhatározói mellékmondat nemcsak az igét (vagy az igés szerkezetet)42, hanem az egész főmondatot vagy annak egyes mondatrészeit is módosíthatja, például: (79) Anya, [amíg a kórházban dolgozott], gyakran elutazott a nagynénjéhez. 38 Apie labilią prieveiksminių konstrukcijų poziciją (Sanders 1978); apie tai, kad mobilesnę poziciją gali nulemti tekstiniai ir pragmatiniai faktoriai (Biber 2000: 131); apie laisvą dėmenų tvarką laiko sakiniuose (Ambrazas 1976: 844). 39 Arról, hogy sok angol mellékmondat meglehetősen szabadon áthelyezhető más pozícióba (a mellérendelő kötőszóval együtt), és így ha nem is teljesen szinonim, de legalább nyelvtanilag helyes mondatot alkot, lásd Haiman (1985: 40–41) 40 „Mivel a hátteret alkotó propozíciót elvileg mindig olyan mellékmondat fejezi ki, amelynek egyértelmű alárendelési jelölője van, státusát nem szükséges olyan kiegészítő eszközzel kiemelni, mint a tagmondatok sorrendje” (Holvoet 2003: 107), „a háttér és az előtér elrendezése az alárendelt mondatokban grammatikalizálódott” (Holvoet 2003: 106). 41 Apie ikoniškumo principą, žr. Croft (1990: 194), apie ikoniškumo principus sintaksėje ir biologinį ikoniškumo kodų pagrindą, žr. Givón (1990: 966–984). 42 A mondathatározó szemantikailag nemcsak az igével, hanem az egész mondattal is kapcsolatban állhat, lásd Matthews (1997: 338). 50 JŪRATĖ PAJĖDIENĖ (80) Anya gyakran elutazott a nagynénjéhez, [amíg a kórházban dolgozott]. (81) Anya gyakran elutazott a nagynénjéhez, [amíg a kórházban dolgozott]. (82) [Amíg a kórházban dolgozott], anya gyakran elutazott a nagynénjéhez. Az időhatározói mellékmondatok státusza viszonylag szabad kapcsolatot tesz lehetővé a módosított igével. Bizonyos információtípusok olyan meghatározott pozíciókat foglalnak el, amelyek használatukra jellemzőek, mivel a beszélő a hallgató feldolgozási folyamatának megkönnyítése érdekében a fókuszban álló / fontos információt arra a helyre teszi, ahol a hallgató számít rá (Luchjenbroers 1996: 149). Az időre utalást általában fontosnak tekintik43, ezért az időhatározói mellékmondatok mintha abban térnének el a többi, körülmény- / határozói funkciót betöltő mellékmondattól44, hogy erősebben beépülnek a főmondat szerkezetébe. Egyes kutatók szerint az időre utaló elemek a magmondat státuszú elemekkel egyenértékűként értelmezhetők45. Elképzelhető, hogy ez a „fontossági együttható” függ a körülmény- / határozói funkciót betöltő, labilis szerkezet pozíciójától, amelyet felszíni szintű szintaktikai funkcióként határoznak meg46. A módosítói funkcióra formálisan korlátozódó időhatározói mellékmondatok közvetíthetik az információ fontosságát, amikor váratlanul a mondatba ékelődnek, vagy a mondat elejére kerülnek. 3. KÖVETKEZTETÉSEK Az időhatározói mellékmondatok cselekvések közötti sorrendiséget vagy egyidejűséget fejeznek ki. A ki nem tett alanyú (vagyis a főmondat alanyával azonos, ezért elhagyott alanyú) finit időhatározói mellékmondatok nagyobb módosítási lehetőségekkel rendelkeznek: nemcsak az igét, hanem annak argumentumait, sőt akár az egész mondatot is fókuszba helyezhetik. Az eltérő alanyú finit mellékmondatok általános időviszony megjelölésére alkalmasak, amikor az időbeli kapcsolatot a cselekvések egyidejűségeként vagy sorrendjeként kell megadni. A kötőszavak az időjelentés további aspektusait emelhetik ki, például nemcsak az egyidejűséget, hanem az időtartamot is hangsúlyozhatják (Nézte a műsort, [miközben evett]), kiemelhetik nemcsak a közvetlen egymásutániságot ([Belépett az üzletbe], majd elsírta magát), hanem a pillanatot is hangsúlyozhatják ([Amint belépett az üzletbe], elsírta magát). 43Edgren szerint a hely- és időhatározók fontos információt közvetítenek, amely a főmondat legfontosabb információs részeként is megjelenhet, az időhatározói mellékmondatban azonban a határozói szerkezet információs értéke kisebb (Edgren 1971: 239–240). 44Arról, hogy a mellékmondat megfelel-e a határozóknak, valamint a tagmondatok pozíciójának megváltozásával járó stilisztikai átalakításokról lásd Haiman (1985: 41). 45Luchjenbroers az angol nyelvi példák alapján vizsgálva a magmondat és a módosítók által közvetített információ sajátosságait azt állítja, hogy a vizsgált esetek 27%-ában az időre utaló elemeket a magmondat státuszú elemekkel egyenértékűként értelmezték (Luchjenbroers 1996: 149–150). 46Gerald A. Sanders a felszíni szintű szintaktikai funkciókat a következő univerzálékkal írja le: minden nyelvben kezdődhetnek a mondatok határozói szerkezetekkel; minden nyelvben vannak olyan mondatok, amelyekben a határozói szerkezetek nem kezdő pozícióban is állhatnak; továbbá csaknem minden, esetleg minden nyelvben gyakoribb (jelöletlen) a határozói szerkezetek mondatbeli nem kezdő pozíciója (Sanders 1978: 72–74). LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI 51 A nem véges melléknévi igenévi és határozói igenévi időmondatok egy része abban különbözik, hogy kapcsolóelemet kapcsolhat magához prieš, amellyel sem a véges időmondatok ragozott igealakjai, sem a nem véges melléknévi igeneves időmondatokban a múlt idejű melléknévi igenevek nem kapcsolódhatnak össze: a prieš kapcsolóelemmel álló melléknévi igenévi és határozói igenévi időmondatok korábbi cselekvést jelölnek, míg az ilyen mondatok kötőszó nélküli változatai a cselekvések egyidejűségét fejezik ki. Az a mellékmondati szerkezet, amelynek főmondata a laukti ar trukti igék ragozott alakjait tartalmazza, abban különbözik a többitől, hogy erősebb szemantikai kiegészítést igényel az időhatározó megadásához. Mint minden időhatározói mellékmondatra, úgy azokra a mondatokra is, amelyek főmondati alapját a laukti ige ragozott alakja alkotja, jellemző, hogy az igeidő alakja szinkronban áll a főmondat igéjével. Ha a főmondat predikátumát a VFIN laukti jelen vagy múlt (egyszerű vagy folyamatos) igeidejű alakja fejezi ki, a mellékmondat predikátuma pedig jövő idejű alakban áll (kol + VFIN FUTURUM), az ilyen alárendelt mondatok rendszerint tárgyi mellékmondati funkciót töltenek be, noha a mellékmondat nyelvtani szerkezete szerint az időhatározói mellékmondatokkal azonosak, illetve azokkal homonimak. LITERATŪRA AMBRAZAS, V. 1972: Lietuvių kalbos prijungiamųjų sakinių struktūriniai tipai. Baltistica 8 (1), 23–48. AMBRAZAS, V. 1976a: Padalyvinės, pusdalyvinės ir dalyvinės aplinkybės. Ulvydas, K., red., Lietuvių kalbos gramatika 3: Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 527–540. AMBRAZAS, V. 1976b: Prijungiamieji sakiniai. Ulvydas, K., red., Lietuvių kalbos gramatika 3: Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 789–916. AMBRAZAS, V. 1979: Lietuvių kalbos dalyvių istorinė sintaksė, Vilnius: Mokslas. AMBRAZAS, V. 1994a: Sudėtinis sakinys. Prijungiamieji sakiniai. Ambrazas, V., red., Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 658–696. AMBRAZAS, V. 1994b: Veiksmažodžio neasmenuojamosios formos. Ambrazas, V., red., Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 354–385. AMBRAZAS, V., ed., 1997: Lithuanian Grammar, Vilnius: Baltos lankos. AMBRAZAS, V., red., 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. AUWERA, J. van der, 1999: Adverbs and adverbials. Brown, Miller, eds., 1999, 8–12. BALKEVIČIUS, J. 1963: Dabartinės lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Mintis. BALKEVIČIUS, J. 1998: Lietuvių kalbos predikatinių konstrukcijų sintaksė, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. BELOUSOV, V. N., KOYTUNOVA, I. I., KRUČININA, I. N. ir kt. 1989: Kratkaja russkaja grammatika, Moskva: Russkij jazyk. BIBER, D. et. al. 2000: Longman Grammar of Spoken and Written Language, London: Longman. BLAKE, B. J. 1994: Case, Cambridge: University Press. BROWN, K., MILLER, K. 1996: Syntax: A Linguistic Introduction to Sentence Structure, London and New York: Routledge. BROWN, K., MILLER, J., eds., 1999: Concise Encyclopedia of Grammatical Categories, Amsterdam: Elsevier. COMRIE, B. 1985: Tense, Cambridge: University Press. COMRIE, B. 1999: Tense. Brown, Miller, eds., 1999, 363–368. CROFT, W. 1990: Typology and Universals, Cambridge: University Press. 52 | JŪRATĖ PAJEDIENĖ Dixon, R. M. W. 1995: Complement clauses and complementation strategies. Palmer, F. R., ed., Grammar and Meaning. Essays in Honour of Sir John Lyons, Cambridge: University Press, 175–220. Drotvinas, L. 1962: Apie dabartinės lietuvių literatūrinės kalbos laiko konstrukcijas. Lietuvos TSR MA darbai. Serija A, 1 (12), 249–265. Durrell, M., Brée, D. 1993: German temporal prepositions from an English perspective. Zelinsky-Wibbelt, C., ed., The Semantics of Prepositions. From Mental Processing to Natural Language Processing, Berlin–New York: Mouton de Gruyter, 295–325. Edgren, E. 1971: Temporal clauses in English, Uppsala: Academia Upsaliensis. Givón, T. 1979: On Understanding Grammar, New York, San Francisco, London: Academic Press. Givón, T. 1984. 1990: Syntax. Vols. 1, 2, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins. Greenbaum, S. 1996: The Oxford English Grammar, New York, San Francisco, London: Oxford University Press. Greenberg, J. H., Ferguson, Ch. A., Moravcsik, E. A., eds., 1978a: Universals of Human Language 3. Word Structure, Stanford: Stanford University Press. Greenberg, J. H., Ferguson, Ch. A., Moravcsik, E. A.,eds., 1978b: Universals of Human Language 4. Syntax, Stanford: Stanford University Press. Grote, B. 1998: Representing temporal discourse markers for generation purposes. In: Proc. of the COLING-ACL workshop on Discourse Markers and Discourse Relations, Montreal. Haiman, J. 1985: Natural Syntax, Cambridge: University Press. Halliday, M. A. K. 1994: An introduction to functional grammar. 2nd edition, London: Arnold. Haumann, D. 1997: The Syntax of Subordination, Tübingen: Niemeyer. Holvoet, A. 2003: Sujungiamieji ir prijungiamieji sakiniai formos bei funkcijos požiūriu. Holvoet, A., Judžentis, A., red., Sintaksinių ryšių tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas (Lietuvių kalbos gramatikos darbai, 1), 99–114. Holvoet, A., Judžentis, A. 2003: Sudėtinio prijungiamojo sakinio aprašymo pagrindai. Holvoet, A., Judžentis, A., red., Sintaksinių ryšių tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas (Lietuvių kalbos gramatikos darbai, 1), 115–172. Huddleston, R. H. 1999: Sentence types and clause subordination. Brown, Miller, eds., 1999, 329–343. Jablonskis, J. 1911/1957: Lietuvių kalbos sintaksė. Jablonskis, J., Rinktiniai raštai 1. Sudarė J. Palionis, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 435–549. Labutis, V. 1998: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla. Lawler, J., Hoek, K. K. Space, Time, and Polarity (Or, Negs in Space!). <www.personal.umich.edu/~jlawler/negsinspace.doc> Lehman, Ch. 1988: Towards a typology of clause linkage. Haiman J., Thompson, S. A., eds., Clause Combining in Grammar and Discourse, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 181–225. Levinson, S. 1999: Deixis. Brown, Miller, eds., 1999, 132–136. Lyons, J. 1981: Language and Linguistics, Cambridge etc.: Cambridge University Press. Lyons, J. 1993: Semantics. Vols. 1, 2, Cambridge: University Press. Luchjenbroers, J. 1996: Diskursyvinį analizį a schematičeskaja struktura. Voprosy jazykoznanija 1996 (2), 141–155. Matthews, P. H. 1997: The Concise Oxford Dictionary of Linguistics, Oxford–New York: Oxford University Press. Sanders, G. A. 1978: Adverbial constructions. Greenberg, Ferguson, Moravcsik, eds., 1978b, 51–84. Sirtautas, V., Grenda, Č. 1988: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Mokslas. Sližienė, N. 1994: Veiksmažodžio laikas. Ambrazas, V., red., Dabartinės lietuvių kalbos gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 290–304. Sverdiolas, A. 1996: Steigtis ir sauga, Vilnius: Baltos lankos. LIETUVIŲ KALBOS PRIJUNGIAMIEJI LAIKO SAKINIAI | 53 Talmy, L. 1978: Figure and ground in complex sentences. Greenberg, Ferguson, Moravcsik, eds., 1978b, 625–649. Traugott, E. C. 1978: On the expression of spatio–temporal relations in language. Greenberg, Ferguson, Moravcsik, eds., 1978a, 367–400. Ul vydas, K., red., 1971: Lietuvių kalbos gramatika 2: Morfologija, Vilnius: Mintis. Ul vydas, K., red., 1976: Lietuvių kalbos gramatika 3: Sintaksė, Vilnius: Mokslas. Valeckienė, A. 1998: Funkcinė gramatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Valiulytė, E. 1995: Sintaksinė laiko raiška. Lituanistica 22, 68–81. Valiulytė, E. 1998: Dabartinės lietuvių kalbos sintaksiniai sinonimai, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Jūratė Pajėdienė Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva [email protected] Gauta 2004 03 23