Dabartinės lietuvių kalbos prijungiamieji laiko sakiniai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA L (2004), 35-53 A modern standard litván nyelv alárendelt időhatározói Lietuvių kalbos institutas mondatai JŪRATĖ PAJĖDIENĖ A tanulmány áttekintést nyújt a modern standard litván nyelv véges és nem véges időhatározói mellékmondatainak típusairól, és kiemeli a köztük fennálló hasonlóságokat és különbségeket. Az időhatározói mellékmondatokat az időbeli viszony (egyidejűség vagy egymásutániság) típusai, valamint azok grammatikai jelölése alapján osztályozzuk. Különös figyelmet fordítunk az olyan jellemzőkre, mint: az igeidőformák egyeztetése a főés a mellékmondatban (ez a finit mellékmondatokra jellemző, míg a nem finit mondatok viszonylagos szabadságot élveznek az igeidő jelölését illetően); a kötelező alanytörlés (a nem finit mondatokban, de bizonyos finit típusokban is); az aspektusformák egyeztetése a főés a mellékmondatban; az alárendelő kötőszók és az alárendeltség egyéb szintaktikai jelölőinek használata; a főés a mellékmondat egymáshoz viszonyított elhelyezkedése. ... megértésünk mindig történetileg és topográfiailag meghatározott. (SVERDIOLAS 1996: 258) 0. BEVEZETÉS „A grammatika feladata a jelentések kódolása. Minden nyelvnek hasonló feladatok együttesét kell ellátnia. Az univerzális készletből, amelyet grammatikai konstrukciótípusok töltenek meg, minden nyelv a maga készleteit meríti. A választás jellegéből adódóan a hasonló jelentéstípusok különböző nyelvekben eltérő grammatikai kifejezéssel rendelkezhetnek. A változatok azonban nem véletlenszerűek. Minden konstrukciótípus sajátos szemantikai hatással rendelkezik, és bár egy bizonyos jelentés különböző nyelvekben különféle konstrukciókkal fejezhető ki, ezek szemantikailag hasonlóak lesznek” (Dixon 1995: 175). Speciális grammatikai eszközökre van szükség az időre vonatkozó információ átadásához is: a naptári idő jelölését tükröző szavak vagy szókapcsolatok használatával? valamint a grammatikai idő kategóriája által kínált lehetőségekkel konkrét időjelentés fejezhető ki; a relatív időjelentés az egyik cselekvésnek a másik cselekvéshez viszonyított kapcsolatát összehasonlítva válik hangsúlyossá. A cselekvések sorrendjét /idő A lingvisztikai idő értendő alatta, Elizabeth Traugott javaslatát követve, aki az időről szóló vitában legalább négy fajtáját különbözteti meg: fizikai, pszichikai, naptári és lingvisztikai időt (Traugott 1978: 371). [=] Az időt megnevező lexikai képződményekről és azok szinonimikájáról lásd. Valiulytė (1998: 177-333). A cikkben a cselekvés általánosan minden, predikátummal kifejezett helyzetet jelöl, a litván grammatikai terminológia hagyományának megőrzése érdekében (vö. : Ulvydas 1976; Ambrazas 1994, action — Ambrazas 1997; Vitas Labutis az időhatározói mellékmondatok bemutatásakor a tény fogalmát (Labutis 1998: 291) felváltva használja a cselekvés fogalmával (Labutis 1998: 292)). A helyzet terminusát Com- 36 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ a viszonyokat ikonikus módon maga az elbeszélés sorrendje is tükrözheti, továbbításukhoz a befejezettséget jelölő képződmények, koordináló vagy alárendelő jelölők használhatók (vö. Traugott 1978: 379). Egy vagy más szintű alárendelési eszközök alkalmazásával az időt időhatározói mellékmondatokkal fejezik ki. Az ilyen időmérés a propozíciók* egymáshoz való aszimmetrikus viszonyán alapul“. A cikk az időhatározói mellékmondatok leírásakor a következő posztulátumokra támaszkodik: + Összetett alárendelő mondatnak“ nevezik azt a mondatot, amelyet két’ szintaktikailag nem egyenrangú mondat“ vagy mondatrész“ alkot. e A mondat egy olyan propozíció leképezésének tekinthető, amelynek alapja egy predikátumot jelentő ige és a predikátum argumentumaiként értelmezett főnevek. A predikátum és argumentumai struktúráját (a propozíciót) kiegészíthetik a körülmények, amelyekkel „a propozíció perifériája fejeződik ki”. „[...] A körülmények [...] jellegzetes kategóriája a határozószó” (Holvoet, Judžentis 2003: 116). rie (1985: 5), Greenbaum (1996: 339–340) és a stevent neologizmust, mint az event és state közös terminusát arra az esetre, amikor nem szükséges megkülönböztetni a cselekvést az állapottól, Durrell, Brée (1993: 296) használja. Ha részletezni szükséges, beszélhetünk a propozíciók állapotokkal (states) való kapcsolatáról, amelyek ideiglenesként vagy állandóként értelmezhetők, illetve eseményekkel /történésekkel (events), amelyekre változások jellemzők; a cselekvések (actions) olyan eseményekként írhatók le, amelyeket egy felelős cselekvő (ágens) hajt végre, pl.: „Actions are events for which a responsible agent is identified.“ (Givon 1984: 87). 4 Christian Lehmann a propozíciót a mondat (clause) szemantikai korrelátumaként határozza meg (Lehman 1988: 182), Peter Hugoe Matthews pedig a mondattal kifejezett állításként / kijelentésként, és rámutat arra, hogy ugyanaz a propozicionális mondattartalom különböző mondatokkal is kifejezhető (Matthews 1997: 300); Talmy Givėon a propozicionális tartalmat (mint a mondattal összefüggő bizonyos nyelvi szintet) a nyelvi struktúra elemzésének szükséges paraméterének tekinti (Givon 1979: 3-4), a mondatot, illetve a propozíciót pedig a nyelvi információátadás alapvető egységeként nevezi meg (Givon 1984: 239), vagy a mentális információtár alapvető egységeként (Givon 1990: 896); Hasonlóképpen jellemzi a propozíciót John Lyons is: ugyanazon nyelv különböző mondatai ugyanazt a propozíciót jelenthetik (Lyons 1993: 142). A propozíciók az igazság szempontjából is értékelhetők —igazként és hamisként (erről lásd Lyons 1993: 38 kk.) —, valamint annak alapján, amit tükröznek: a valóságban vagy a kijelentésben fennálló oksági kapcsolatot: —mint de re és de dicto (Matthews 1997: 87). 3 Az összetett mondatban két propozíció közötti aszimmetrikus —egyirányú —viszonyról lásd Talmy (1978: 625kk.). Az alapvető grammatikai kategóriák meghatározása a legproblematikusabb; ezek közé tartoznak az összetett mondat tagmondatai is —a főés a mellékmondat —, mivel nincs világos funkcionális (szemantikai és/vagy pragmatikai) meghatározásuk: William Croft szerint heurisztikusan azonosítják őket (Croft 1990: 13);.】【。]}]}яда? provenance Az alárendelt mondatnak mint viszonyokat kifejező kategóriának a vele kapcsolatban álló erősebb szerkezethez viszonyított jellemzését, amelynek része, Huddleston (1999: 339) adja meg. Vytautas Ambrazas így magyarázza az egyszerűsített —két tagból álló —mondatmodell választását az összetett mondatok vizsgálatakor: „Kapcsolt mondatoknak azokat a mondatokat tekintjük, amelyek két vagy több, a mondat grammatikai formájával rendelkező tagból állnak [...]. A tagok közötti kapcsolat jellege nem függ azok számától, ezért a továbbiakban, a kapcsolt mondatokról szólva, a két tagból álló mondatokra korlátozódunk” (Ambrazas 1972: 23). ; A főmondat, alárendelt mondat terminusok feltételességéről lásd: Ambrazas (1994: 660). A mondat mint egész (sentence) és a mondat mint összetett mondati tag/rész (clause) viszonyáról lásd: Huddleston (1999: 331, 341). A főés alárendelt mondati tag, valamint a fogalmak használatáról a litván nyelvészetben lásd: Holvoet, Judžentis (2003: 117). Az Axel Holvoet által használt alárendelt tagmondat terminusa tágabb körű, mint az „alárendelt mondat” terminus, mivel „az alárendelt mondat az összetett mondat struktúrájába a kapcsolóelemmel együtt épül be, ezért az alárendelt tagmondat tágabb értelemben a kapcsolt mondat és a kapcsolóelem együtteseként határozható meg” (Holvoet 2003: 101). A LITVÁN NYELV IDŐHATÁROZÓI MELLÉKMONDATAI | 37 Kapcsolószónak tekintünk minden olyan szót, amely az összetett mondat tagmondatainak összekapcsolási mutatójaként használatos (Holvoet, Judžentis 2003: 122). A kapcsolószavak" [...] az alárendelt tagmondat összetételébe tartoznak (Ambrazas 1994: 659-660). + Az alárendelt mondat tagmondatai a szintaktikai kapcsolat alapján kormányzott vagy módosító tagmondatokra oszthatók (Holvoet, Judžentis 2003: 119-120). + Az alárendelt mondat igei formái alapján az alárendelt mondat tagmondatai finit és nem finit tagmondatokra oszthatók: az előbbiek alapját az ige ragozott, az utóbbiakét pedig az ige nem ragozott formái képezik (l. Holvoet, Judžentis 2003: 120). Ebben a tanulmányban a mai litván nyelv időhatározói mellékmondatainak leírása során kifejezetten a finit és nem finit mondatok hasonlóságait és különbségeit igyekszünk kiemelni, mivel a litván nyelvészetben hagyományosan csak azokat a kötőszós alárendelt mondatokat szokás alárendelt mondatoknak nevezni, amelyek predikátumait az ige ragozott formái fejezik ki. Ezt az álláspontot természetesen az időhatározói mellékmondatok leírásakor is követték, vö.: „Áttekintésre kerülnek [...] az időhatározói mellérendelő kötőszavakkal alkotott mondatok” (Drotvinas 1962: 249); „Az időhatározói mellékmondatok közé csak azokat a mondatokat kell sorolni, amelyekben az időviszonyok grammatikailag ki vannak fejezve“ (Ambrazas 1972: 31). Bár magát a lehetőséget megnevezték a participiális, félparticipiális és gerundiumi körülmények „az idő-, ok-, feltételstb. mellérendelő mondatok mellékmondati tagjainak“ megfelelőiként való használatára (Ambrazas 1976: 527), mégis kerülték, hogy mondatoknak nevezzék őket". Vytautas Ambrazas véleménye szerint „számos gerundiumi, félparticipiális és participiális körülmény funkciója szerint mintegy köztes helyet foglal el a mondatrészek és a mellérendelő mondatok mellékmondati tagjai között“ [...] és gyakran használják őket „a mellérendelő mondatok mellékmondati tagjainak szinonimáiként. A mellérendelő mondat mellékmondati tagjaitól azonban abban különböznek, hogy nincs külön állítmányuk, és szorosabban kapcsolódnak a mondathoz“ (Ambrazas 1976: 533). A nyelvtani leírásokban azonban tárgyalták az időhatározói mellékmondat / tag és az időhatározó funkciójának hasonlóságát (Ambrazas 1976: 844), valamint hangsúlyozták, hogy „Az időhatározói szerkezet szabad pozícióját nemcsak konstitutív mondattal, hanem annak nominalizációjával [...], gerundiumi szerkezettel [...] vagy bármely más időhatározóval is be lehet tölteni“ (Ambrazas 1972: 33)". "A kötőszavakról lásd még Ambrazas (1999: 284). "" Jablonskist kivéve, aki a mellékmondatokat teljes és tömörített mondatokra osztotta, az utóbbiaknak nevezve a participiális, gerundiumi és félparticipiális szócsoportokat (Jablonskis 1957: 515), bár maga bevallotta, hogy ezt „pusztán régi megszokásból“ (!) tette (Jablonskis 1957: 518). Elena Valiulytė szintaktikai változatoknak nevezi az egyszerű időhatározót és a participiumi szerkezeteket — a participiumi, supinumi vagy félparticipiumi időhatározót, a speciális időjelentésű kötőszóval kapcsolt összetett alárendelő mondat tagmondatát (Valiulytė 1995: 68). Vitas Labutis így fogalmaz: „A predikátummal kifejezett tény idejét egy másik ténnyel lehet kiemelni. Erre a célra a participiumi, supinumi és félparticipiumi szerkezetek, valamint a mellérendelt predikatív tagmondatok (mellékmondatok) alkalmasak” (Labutis 1998: 291). t 38 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ 1. AZ IDŐMONDATOK FŐ JELENTÉSEI Az időhatározói mellékmondatok „MÓDOSÍTJÁK” a főmondat predikátumát: pontosítják a cselekvés megvalósulásának körülményeit — a főés mellékmondat cselekvései egyidejűségének vagy egymásutániságának viszonyát fejezik ki. Az időhatározói mellékmondatokkal hangsúlyozható a mellékmondat és a főmondat cselekvéseinek folyamatos/teljes (1) vagy részleges (2) egyidejűsége, pl. : (1) Anya azt a dalt dúdolja, [amíg mérges]. (2) [Amikor elindult; besötétedett; vagy sorrendiség, pl. : (3) Anya énekelni kezd, [amikor megharagszik]. (4) A bátyám, [miután megkapta a fizetését), visszafizette az adósságát. A sorrendiség vagy egyidejűség jelentésével együtt az idő általános fogalmának más hiponimikus paraméterei is kifejezhetők időhatározói mellékmondatokkal: a pillanat, az időtartam, az ismétlődés (Van der Auwera 1999: 11). A hiponimikus időparaméterek kifejezését®® a főmondat és a mellékmondat állítmányainak megfelelő megválasztása — a grammatikai időformák kölcsönös viszonya- ", az igék aspektuális jelentéseinek a kötőszó szemantikájával való összehangolása, valamint a mondatszerkezet egyéb sajátosságai®® határozzák meg. Időnként egyazon grammatikai kifejezési modellnek kettős jelentése lehet: az időhatározói mellékmondatok nemcsak a cselekvéseknek az időskálán való, meghatározott sorrend szerinti lokalizációját, hanem a cselekvések közötti okozati" kapcsolatot is jelenthetik. „Azok a mondatok, amelyeknek a főmondattal fennálló szemantikai kapcsolatai a két mondat időbeli [...] körülményeinek egybeesésén alapulnak“ (Holvoet, Judžentis 2003: 154). A litván nyelvészetben a gyakoribb terminus a —csatlakoztatás, amelyet „kizárólag logikai kapcsolatokon alapuló, a formák változásával össze nem függő szókapcsolási módként” határoznak meg (Balkevičius 1963: 35); mint „a változatlan függő tag [...] csatlakoztatása, amely a szerkezet tagjai között bizonyos szemantikai viszonyokat tükröz” (Balkevičius 1998: 40); mint a határozószók és a mondat más szavai közötti kapcsolat legjellemzőbb típusa (Ulvydas 1971: 427). A módosításról lásd: Holvoet, Judžentis (2003: 134). P A hiponímiáról lásd: Lyons (1993: 291-295). Traugott véleménye szerint ez más nyelvi kategóriákkal függ össze: a jövő időre való utalás a modalitással, a sorrend —a kikövetkeztetéssel /számozással, az aspektus —az ismétlődéssel, gyakorisággal kapcsolatos (Traugott 1978: 372). Leonardas Drotvinas a litván nyelv alárendelt időhatározói mondatait a predikátumként szereplő igék igeidejének és aspektusának kölcsönös viszonyai alapján írta le (Drotvinas 1962: 249-265). Vytautas « Ambrazas véleménye szerint az alárendelt időhatározói mondatok jellemző vonása —a szintaktikai időviszonyok összehangolása (Ambrazas 1976: 845t), valamint a tagmondatok predikátumaként szereplő igék igeidejének egyeztetése és aspektusviszonya (Ambrazas 1994: 680). A szintaktikai szerkezet és a jelentés párhuzamosságáról, valamint arról, hogy a szintaktikailag releváns jelentések tükröződnek a mondatok szerkezetében, lásd Ambrazas (1972: 30). A tagmondatok közötti kapcsolatokat a kötőszókon és az intonáción kívül még a korrelatív szavak, a tagmondatok sorrendje, valamint a predikátumként (néha a mondat más részeként is) szereplő szavak grammatikai alakja és jelentése segít meghatározni (Ambrazas 1994: 658). Az alárendelt /határozói időmondatok jelentéseinek összefonódásáról lásd Van der Auwera (1999: 11); a kevert funkciójú időmondatokról lásd. Edgren (1971: 224—226) vagy más (non19 A LITVÁN NYELV ALÁRENDELT IDŐHATÁROZÓI MONDATAI | 39 2. AZ IDŐHATÁROZÓI MONDATOK NYELVTANI JELLEMZŐI Az alárendelt időhatározói mondatok tárgyalásakor fontos figyelmet fordítani nyelvtani jellemzőikre, amelyek a főmondat és a mellékmondat tagjai közötti aszimmetrikus kapcsolatot® tükrözik: e a két tag predikátumai nyelvtani idejének összehangolásának szükségniuose dėmenyse (kai apibūdinami pagrindiniame sakinyje išreikšto subjekto laiko santyességét; e az alany kötelező elipszisét a mellékmondat nem finit tagmondataiban, valamint egyes finit tagmondatokban, amikor ugyanaz az alany más cselekvést hajt végre); e a kötőszavak használatát; e a kötőszavak és a predikátumok aspektuális jelentéseinek lehetséges kombinációit; e az alárendelt tagmondat kapcsolatát a főmondattal — közvetlenül vagy közvetítőn keresztül —; a kapcsolódó tagmondatnak a főtagmondathoz viszonyított pozicionális lehetőségei. 2.1. A tagmondatok predikátumai A mellérendelő összetett mondat főtagmondatának predikátumai csak ragozott igealakok lehetnek, a mellékmondat predikátumai pedig ragozott és nem ragozott igealakok egyaránt lehetnek (Halliday 1994: 222; Huddleston 1999: 338). E formális sajátosság alapján az időhatározói mellékmondatok finit időhatározói mellékmondatokra és nem finit — melléknévi igenévi, határozói igenévi, folyamatos melléknévi igenévi — időhatározói mellékmondatokra oszthatók. A ragozott igék időjelentése általában abszolút értelműként fogható fel, viszonyítási pontként a beszéd pillanatát véve (lásd Comrie 1985: 122, 1999: 365; Sližienė 1994: 293), mivel a nyelvtani idő kategóriája (tense), akárcsak a nyelvtani személy kategóriája, valamint az időés helyhatározók deixikusan értelmezendők“' (Lyons 1981: 170) — jelentésük a viszonyítási ponttól függ, amely a beszélő vagy a beszéd pillanata. A ragozott igealakok az összetett mellérendelő időhatározói mondatokban az időhatározói körülmények összevetése következtében (az ilyen összevetés jelentésbeli aspektusait pedig a kötőszó szemantikája is meghatározza és kiemeli, amely lehetővé teszi, hogy kötőszó nélküli mondatok esetében figyelmen kívül hagyjuk a cselekvéseknek a mondat tagmondatainak természetes lineáris elrendezése szerinti sorrendjét, vö. Haiman 1985: 18) relatív jelentést nyernek (Sližienė 1994: 293), de az időhatározói körülmények összevetése azt eredményezi, hogy a mellékmondat és a főmondat igéje azonos nyelvtani időben áll (vö. Ambrazas 1997: 738), pl. : (5) Beszélgetünk, [amíg / amikor ebédelünk). temporális) funkció, lásd Edgren (1971: 227–234). A Greenbaum (1996: 342) az alárendelt határozói mondatok külön altípusaként emeli ki. » Az alárendelt tagmondatnak a főmondathoz fűződő aszimmetrikus kapcsolata az alárendelt tagmondat grammatikai felépítésében tükröződik: benne ragozatlan igealakok vagy speciális —kapcsoló —szavak is használhatók, megváltoztatható a szórend, illetve bizonyos elemek elhagyhatók (Huddleston 1999: 337). "I Az idő grammatikai kategóriája a legelterjedtebb időbeli utalásként nevezhető meg: „a temporális deixis legáthatóbb aspektusa az ‘igeidőTM (Levinson 1999: 134). A deixisről bővebben lásd Levinson (1999). 40 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ (6) Beszélgettünk, [amíg / amikor ebédeltünk]. (7) Beszélgettünk, [amíg | amikor ebédeltünk). (8) Beszélgetni fogunk, [amíg | amikor ebédelünk- ). Az igei, nem ragozott formákra jellemző, hogy időviszonyuk a főmondati tagmondatban található időviszonvisada yra santykinė (Ambrazas 1976: 533), t. y. priklausoma nuo gramatinio laiko, ytól függ; ez részben szabad kapcsolhatóságukat eredményezi (Haiman 1985: 228): a határozói igenévi (9), a -va/-ve képzős igenévi (10), illetve a melléknévi igenévi (11) időhatározói mellékmondat egyaránt megfelelő lehet a főmondat grammatikai idejének valamennyi változatához, pl.: (9) Beszélgetünk | Beszélgettünk | Beszélgettünk rendszeresen | Beszélgetni fogunk [ebéd közben). (10) [Miközben a szomszédok szenvedélyesen tisztázták egymással kapcsolatos viszonyaikat) mi nyugodtan megebédelünk / megebédeltünk | rendszeresen megebédeltünk | meg fogunk ebédelni. (11) [Miután telefonon beszélt az anyjával] nyugodtan dolgozhat / dolgozhatott | dolgozhatott rendszeresen | dolgozhat majd. 2.2. A mellékmondati alany kifejezése A finit időhatározói mellékmondatokkal egyetlen szereplő által végzett különböző cselekvések egyidejűségét vagy egymásutániságát, illetve különböző szereplők által végzett cselekvések egyidejűségét vagy egymásutániságát lehet kifejezni. A kapcsolt finit időhatározói mellékmondatokban az alany csak az első esetben marad el — amikor ugyanazon szereplő két különböző cselekvésének időbeli viszonyát fejezzük ki. A teljesen azonos (azonos grammatikai kifejezéssel rendelkező) alanyok egyike általában elhagyásra kerül, pl.: (12) [Amikor © kinyitotta az ajtót), János megdöbbent. Azokban a mondatokban, amelyekben a főés a mellékmondat alanyai csak szemantikailag azonosak (vagyis ugyanazt a cselekvőt jelölik, de eltérő szintaktikai megvalósulásuk van: egyikük dativusban áll, amelyet bizonyos igék követelnek meg, a másik pedig nominativusban, vagy „elrejtőzik” a ragozott ige végződésében), az alany egyik szintaktikai változata elhagyható, mint a (13) vagy (14) mondatban, a kétértelműség elkerülése végett azonban mindkettő meg is maradhat, mint a (15) mondatban: (13) Amikor sikerül neki finom tortát sütnie, akkor D is megérkezik. (14) Amikor @ sikerül finom tortát sütnie, akkor ő is megérkezik. (15) Amikor sikerül neki finom tortát sütnie, akkor ő is megérkezik. A nem finit időhatározói mondatokra az alany zéró kifejezése jellemző: a melléknévi igenévi és félmelléknévi igenévi időhatározói mondatok a főmondatban kifejezett cselekvő egy másik cselekvését jelölik, hangsúlyozva e cselekvések időbeli kapcsolatát. A csatolt nem finit tagmondat hiányzó alanyát koreferensnek értelmezzük azzal az alannyal, amely ki van fejezve * Azonos alanyról a csatolt melléknévi igenévi szerkezetek esetében lásd » Haiman (1985: 221).質. A csatolt nem finit tagmondat hiányzó alanyát koreferensnek értelmezzük azzal az alannyal, amely ki van fejezve A LITVÁN NYELV ALÁRENDELT IDŐHATÁROZÓI MONDATAI | 41 a főmondati tagmondatban (Blake 1994: 111). A főmondat alanyával való ilyen nem-, személyés szám szerinti koreferencia maguknak a melléknévi igeneveknek és a félmelléknévi igeneveknek a formáiban van rögzítve?**. Ha a koreferencialitás legalább egy feltétele nem teljesülne, a mondatok nyelvtalanná válnának, pl. : (16) *[Miután telefonon beszélt az anyjával], Jonas nyugodtan dolgozhat. (17) *Ők beszélgetnek, [miközben elfogyasztják az ebédet]. A padalyviszókra jellemző, hogy csak egyetlen kötelező, részes esettel kifejezett vonzatot kívánnak*, ezért a padalyviszós időmondatok cselekvőjének koreferencialitása a főmondati tagmondat cselekvőjével csak azokban az esetekben lehetséges, amikor a főmondati tagmondat cselekvője is részes esettel van kifejezve?- *? ; Ezt az esetet bizonyos, szükségletet, végzetet, vágyat, bizalmat stb. jelentő igék követelik meg, pl.: (18) Neki kellett/szükséges volt/adódott/szeretett volna/kedvére volt még sírdogálni is, [az ő jóindulatának elnyerése érdekében]. Leggyakrabban azonban a főmondat és a mellékmondati padalyviszós időmondat különböző cselekvők által végrehajtott cselekvéseket jelöl, pl.: (19) [Miközben a szomszédok továbbra is veszekedtek], mi ebédeltünk. (20) Eljöttünk [napnyugtakor). 2.3. Kapcsoló szavak Annak az álláspontnak az elfogadása után, hogy az abszolút szinonímia aligha lehetséges, és hogy a különböző formáknak különböző kommunikatív rendeltetésük van (Haiman 1985: 19), valamint hogy a formák létező különbségeinek valamiféle jelentéskülönbségeket kell tükrözniük (Haiman 1985: 71), kijelenthető, hogy a nem finit időhatározói mondatok szinonimák lehetnek a finit mondatokkal (vö. (9) az (5), (6), (7), (8) példákkal- ), de a finit időhatározói mondatokkal kifejezett cselekvések sorrendje valamivel finomabban®’ adható vissza, mint a nem finit mondatokkal, mivel az idő jelentésének bizonyos aspektusait kiemeli a kötelező kapcsoló szó (pl. kai az egyidejűséget jelöli, o kol * „A félig predikatív igenévi alanyesetű formákat leggyakrabban az ugyanahhoz az alanyhoz kapcsolódó főés másodlagos, illetve mellékmondati cselekvés megkülönböztetésére használják. „Az a cselekvés, amelyet első helyre kívánnak emelni, a ige ragozott formájával fejeződik ki, míg a kevésbé hangsúlyos, a fő cselekvéshez időbeli, oksági stb. viszonyokkal kapcsolódó cselekvést igenév alanyesetével mondják ki” (Ambrazas 1979: 68). Arról, hogy maga az igenév használata, illetve „maga az igenévi forma” az általa kifejezett cselekvésnek a ragozott igealakkal kifejezett cselekvéshez való alárendeltségét jelöli, lásd: Ambrazas (1979: 68). Az abszolút szerkezetek periférikusságáról (Haiman 1985: 220) és a különböző (ritka esetekben azonos) alanyokról (Haiman 1985: 221). A határozói igenévi körülmények személytelen mondatokban való használatának ilyen eseteit a hasonló jelentésű személyes mondatok félig igenévi vagy igenévi körülményeinek megfelelőiként nevezik meg (Ambrazas 1976: 532). Vö.: „ezekkel a mondatokkal sokkal összetettebb időviszonyt lehet kifejezni, mint az egyszerű mondat körülményeivel” (Sirtautas, Grenda 1988: 165). 42 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ a pozitív predikátummal nemcsak az egyidejűséget jelöli, hanem még a cselekvés időbeli határát is hangsúlyozza). A legtöbb nem finit időhatározói mondatnak nincs kapcsolóeleme®. A nem finit tagmondatok önállótlanságát maga a személytelen igei forma határozza meg, a finit időhatározói mondatok önállótlanságát pedig a kapcsoló szó kötelező, többnyire prepozitív használata (Ambrazas 1994: 660). A kapcsolószavak nemcsak a kapcsolás külső jelölői, hanem bizonyos- ** időjelentés-aspektusokat is kölcsönöznek a mellékmondatnak. Az igei formák aspektusának megválasztásának összhangban kell lennie a kapcsolószavak jelentésével. Az egyidejűséget vagy az időbeli sorrendet hangsúlyozni képes kapcsolószavak (ez a predikátumok megválasztásától függ) az általános időjelentést kifejező kai, kada, kuomet. A cselekvés időtartamát és határait a kol, iki, ligi segítségével lehet megjelölni. De csak a közvetlen (Ambrazas 1994: 683; 1997: 741) cselekvéssorrend és a cselekvések pillanatnyi sajátosságainak kiemelését segítik a kai tik, kaip tik, tik, vos, vos tik kötőszavak. 2.4. A kötőszavak és az aspektusok kombinációi 2.4.1. FINIT MONDATOK. A teljes egyidejűség viszonyainak kifejezésére használhatók az általános időjelentésű kai, kada, kuomet kötőszavak, illetve az időtartamhatár jelentésű kol, ligi, iki kötőszavak, ha a mellékmondatban folyamatos aspektusú, a főmondatban pedig szintén folyamatos aspektusú ige áll, pl.: (21) [Kai /Kada | Kuomet | Kol | Ligi | Iki eina per kiemą), dairosi aplinkui. Ha a főmondatban befejezett aspektusú ige áll, a cselekvések egyidejűsége részleges: (22) [Kai/Kada/Kuomet/Kol/Ligi- /Iki eina per kiemą), apsidairo aplinkui. A sorrendiség viszonyának kifejezésére nemcsak az általános időjelentésű kötőszavak (23), hanem a pillanatot kiemelő kötőszavak (24) és a mellékmondatban álló befejezett aspektusú ige kombinációja is alkalmas, ha a főmondatban is befejezett aspektusú ige áll, pl. : (23) [Kai | Kada/Kuomet (aš) nutilau,) prabilo jie. (24) [Amint | Mihelyt | Csak | Alighogy | Amint (én) elhallgattam), megszólaltak. Az időtartamot kifejező kötőszavak nem illenek össze azokban az esetekben, amikor mindkét — a mellékés a főmondatban — eseményaspektusú igék vannak (tagadás nélkül), pl.: * E nem finit mellérendelő mondatok ezen sajátosságáról lásd Biber (2000: 838), Halliday (1994: 229, Vö. „A szemantikai kötőszók alárendelést jeleznek, és egyúttal kifejezik a 240). tagmondatok közötti szemantikai kapcsolatot is” (Ambrazas 1997: 721); „az [idő]mondatok funkcióját általában bizonyos — idő — kötőszók vagy megfelelő kötőszavak határozzák meg: kai, kada, kol, iki, ligi” (Valeckiené 1998: 105). 2 A LITVÁN NYELV ALÁRENDELT IDŐMONDATAI | 43 (25) * [Amíg/Amíg csak/Amíg én elhallgattam], megszólaltak. Az időtartamot és a határt jelölő kötőszókkal használt pillanatnyi jelentésű eseményaspektusú ige a cselekvést nem pontként, hanem olyan szakaszként jelöli, amelybe a főmondat predikátumával leírt cselekvés vagy annak kezdő pillanata nem kerülhet bele (Croft szerint az eseményaspektus használata lehetővé teszi, hogy a figyelem az esemény végpontjára és annak patientre gyakorolt hatására összpontosuljon, míg a folyamat-- aspektusú igék inkább a cselekvő által végzett cselekvésre, semmint a cselekvés következményeire fókuszálják a figyelmet, lásd Croft 1990: 162), vagyis a szakaszoknak nem szabad egymást átfedniük, illetve a szakasznak és a pontnak nem szabad érintkezési pontokkal rendelkezniük. Az ilyen cselekvéseket időben egybeeső szakaszokként értelmezni nem marad lehetőség, ha mindkét tag igéi tagadószóval állnak, mivel a kol/ligi/iki + pillanatnyi jelentésű ige tagadószóval a cselekvés jelentésmezejét a pontszerű-pillanatnyi jelölésről a szakasz-időtartam jelölésére változtatja, szigorúan meghatározott cselekvésvégi határral, a főtag predikátuma melletti tagadószó pedig kiemeli a cselekvések sorrendjét: (26) [Amíg /Míg /Amíg én el nem hallgattam), ők sem kezdtek beszélni. A tagadó elem vagy a tagadás kifejezését tartalmazó elem azon tulajdonsága, hogy az információ legkiemelkedőbb szakaszává válik (Croft 1990: 170), más jelentésárnyalatokat adhat azoknak a mondatoknak, amelyekben a tagadószót a történésaspektus eredményjelentésű igéivel használják, ezek azonban nem a predikátum tagadásának jelentését hordozzák, mint például a mondatban: (27) Fuss, |amíg nem történt baj), hanem csupán a főtag cselekvésének határát jelölik, pl.: (28) ? Várj, [amíg meg nem ölte)]. (29) * Írt, [amíg | amíg be nem fejezte | meg nem írta]. Azokat a mondatokat, amelyekben a mellékmondat tagadó igéje megismétli a főmondat igéjét, rendszerint szabálytalannak és a köznyelvtől idegennek ítélik (Ambrazas 1994: 683), mivel mellékmondatukkal mintegy megcáfolják a főmondatot®. Létezésüket talán a minőségmódosító elipszisével lehetne magyarázni? Talmy Givon szerint a tagadás funkcionális hatóköre három, egymással részben összefüggő jelentéskomponenst foglal magában: a propozicionális szemantikáét (a propozicionális igazság / az állítás értékének megfordítását), a szubjektív bizonyosságét (vagy köztes bizonyosságét — a beszélő állításával jelezheti, hogy az esemény /állapot (amelyről szó van) nem következett be) és a diskurzív— pragmatikai komponenst (a beszédaktusban világosan meghatározott /körülhatárolt mondattípusokkal végrehajtott tagadó beszédaktust) (Givon 1984: 322). A propozicionális állítás értékének megfordítása a mellé- ¥ Az ilyen mondatmodell létezését leggyakrabban az orosz nyelv hatásával magyarázzák, mivel az orosz nyelvnek az alárendelt időhatározói mondatok képzésére használt poka kötőszavában/kötőszói elemében a ne részecskét magának a kötőszónak a strukturális elemeként tartják számon, amelynek nincs tagadó jelentése/tagadó töltete, lásd Belousov (1989: 560). 50 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ (80) Mama gyakran elutazott a nagynénihez, [amíg a kórházban dolgozott- ). (81) Mama gyakran elutazott a nagynénihez, [amíg a kórházban dolgozott- ). (82) [Amíg a kórházban dolgozott- ), mama gyakran elutazott a nagynénihez. Az időhatározói mondatok státusa viszonylag szabad kapcsolatukat eredményezi a módosított igével. Bizonyos információtípusok olyan konkrét pozíciókat foglalnak el, amelyek jellemzőek használatukra, mivel a beszélő a hallgató megértési folyamatának megkönnyítése érdekében a fókuszált / fontos információt oda helyezi, ahol a hallgató várhatóan megtalálja (Luchjenbroers 1996: 149). Az időre való utalást általában fontosnak tekintik“, ezért az időhatározói mondatok mintha az időhatározói / határozói funkciót betöltő többi mellékmondattól eltérően a főmondat struktúrájába való erősebb beépüléssel tűnhetnének ki*. Egyes kutatók véleménye szerint az időre utaló elemek a mag státusú elemekkel egyenértékűekként is felfoghatók“. Lehetséges, hogy ez a „fontossági együttható” a labilis körülmény-/határozói funkciót betöltő konstrukció pozíciójától függ, amelyet felszíni szintű szintaktikai funkcióként határoznak meg*. Formálisan csak módosítói funkciót betöltve az időhatározói mellékmondatok kiemelhetik a közvetített információ fontosságát, amikor váratlanul illesztik be őket a mondatba, vagy a mondat elejére helyezik őket. 3. KÖVETKEZTETÉSEK A kapcsolódó időhatározói mellékmondatok a cselekvések sorrendjének vagy egyidejűségének viszonyait fejezik ki. A ki nem fejtett alanyú finit időhatározói mellékmondatok (vagyis amelyek alanya azonos a főmondat alanyával, ezért elmarad) nagyobb módosítási lehetőségekkel rendelkeznek — nemcsak az igét, hanem annak argumentumait, sőt az egész mondatot is fókuszálhatják. Az eltérő alanyú finit mondatok alkalmasak általánosított időviszony megjelölésére, amikor az időbeli utalást a cselekvések egyidejűségeként vagy sorrendjeként kell megadni. A kötőszavak kiemelhetik az időjelentés további aspektusait, például hangsúlyozhatják nemcsak az egyidejűséget, hanem az időtartamot is (Nézte a műsort, [miközben evett]), kiemelhetik nemcsak a közvetlen egymásutániságot ([Miután elment a boltba] elsírta magát), hanem a pillanatot is Edgren nuomone, vietos ir laiko prieveiksmiai perteikia svarbią informaciją ir tai gali būti perteihangsúlyozhatják ([Amint belépett a boltba], elsírta magát). a főmondatban az információ legfontosabb részeként jelenik meg, a kapcsolódó időhatározói mellékmondatban azonban a határozói szerkezet információs értéke kisebb (Edgren 1971: 239-240). Arról, hogy a mellérendelt mondat megfelel-e a határozószóknak, valamint a tagmondatok helyzetének változásakor bekövetkező stilisztikai transzformációkról lásd: Haiman (1985: 41). * Luchjenbroers, az angol nyelvi példákban a mag és a módosítók által közvetített információ sajátosságait leírva, azt állítja, hogy a vizsgált esetek közül 2796-ra az volt jellemző, hogy az időbeli utalásokat a mag státuszának elemeivel egyenértékűként értelmezték (Luchjenbroers 1996: 149-150). Gerald A. Sanders a felszíni szintaktikai funkciókat a következő univerzálékkal határozza meg: hogy minden nyelvben kezdődhetnek a mondatok határozói szerkezetekkel; hogy minden nyelvben vannak olyan mondatok, amelyekben a határozói szerkezetek a mondat nem kezdő pozíciójában is állhatnak, és hogy szinte minden, vagy talán minden nyelv határozói konstrukciói számára a mondatban a nem kezdő pozíció a szokásosabb (jelöletlen) (Sanders 1978: 72-74). A LITVÁN NYELV MELLÉRENDELT IDŐHATÁROZÓI MONDATAI | 51 A nem finit — félig igenévi és határozói igenévi — időhatározói mondatok egy része abban különbözik, hogy a prieš kötőszót is magukhoz kapcsolhatják, amellyel sem a finit időhatározói mondatokban álló ragozott igealakok, sem a nem finit igenévi időhatározói mondatokban álló egyszerű múlt idejű melléknevek nem kapcsolódhatnak: a félig igenévi és határozói igenévi időhatározói mondatok e kötőszóval a žodžiu prieš nurodo ankstesnį veiksmą, o bejungtukiai tokių pačių sakinių variantai žymi cselekvések egyidejűségének viszonyait fejezik ki. Az olyan mellérendelt mondat modellje, amelynek fő tagmondatában a laukti vagy trukti ige ragozott alakjai állnak, az időhatározó megjelölésének erősebb szemantikai kiegészítési igényével különbözik a többitől. Mint minden mellérendelt időhatározói mondatra, úgy azokra a mondatokra is, amelyek fő tagmondatának alapját a laukti ige ragozott alakja képezi, jellemző, hogy a fő tagmondat igéjével egyidejű időviszonyt kifejező igeidőalakjuk legyen. Ha a főmondati tag predikátuma V, a laukti jelen vagy múlt (egyszeri vagy ismétlődő) időbeli alakokban fejeződik ki, míg a mellékmondati tag predikátuma jövő időbeli alakot mutat (kol + V rururun), az ilyen alárendelt mondatok általában tárgyi mellékmondati funkciót töltenek be, jóllehet a mellékmondati tag grammatikai szerkezete szerint az időhatározói mellékmondatokkal azonosak/homonimak. IRODALOM AMBRAZAS, V. 1972: A litván alárendelt mondatok strukturális típusai. Baltistica 8 (1), 23–48. AMBRAZAS, V. 1976a: A félparticipiumi, gerundiumi és participiumi határozók. Ulvydas, K., szerk., Lietuvių kalbos gramatika 3: Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 527–540. AMBRAZAS, V. 1976b: Alárendelt mondatok. Ulvydas, K., szerk., Lietuvių kalbos gramatika 3: Sintaksė, Vilnius: Mokslas, 789–916. AMBRAZAS, V. 1979: A litván nyelv participiumainak történeti szintaxisa, Vilnius: Mokslas. AMBRAZAS, V. 1994a: Összetett mondat. Mellérendelő mondatok. Ambrazas, V., szerk., A mai litván nyelv grammatikája, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 658–696. AMBRAZAS, V. 1994b: Az ige nem ragozott alakjai. Ambrazas, V., szerk., A mai litván nyelv grammatikája, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 354–385. AMBRAZAS, V., szerk., 1997: Litván grammatika, Vilnius: Baltos lankos. AMBRAZAS, V., szerk., 1999: A litván nyelv enciklopédiája, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. AUWERA, J. van der, 1999: Határozószók és határozói szerkezetek. Brown, Miller, szerk., 1999, 8–12. BALKEVICIUS, J. 1963: A mai litván nyelv szintaxisa, Vilnius: Mintis. BALKEVIČIUS, J. 1998: A litván nyelv predikatív szerkezeteinek szintaxisa, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. BELousov, V. N., Kovruwova, I. I., KRUCININA, I. N. és mtsai. 1989: Rövid orosz nyelvtan, Moszkva: Russkij jazyk. BIBER, D. et. al. 2000: Longman Grammar of Spoken and Written Language, London: Longman. BLAKE, B. J. 1994: Case, Cambridge: University Press. BROwN, K., MILLER, K. 1996: Szintaxis: Nyelvészeti bevezetés a mondatszerkezetbe, London és New York: Routledge. BROWN, K., MILLER, J., szerk., 1999: A nyelvtani kategóriák tömör enciklopédiája, Amszterdam: Elsevier. COMRIE, B. 1985: Igeidő, Cambridge: University Press. COMRIE, B. 1999: Igeidő. Brown, Miller, szerk., 1999, 363–368. CROFT, W. 1990: Tipológia és univerzálék, Cambridge: University Press. 52 | JŪRATĖ PAJĖDIENĖ Dixon, R. M. W. 1995: Mellékmondatok és mellékmondati kiegészítési stratégiák. PALMER, EF. R., szerk., Nyelvtan és jelentés. Tanulmányok Sir John Lyons tiszteletére, Cambridge: University Press, 175– 220. DROTVINAS, L. 1962: A kortárs litván irodalmi nyelv időhatározói szerkezeteiről. Litván SZSZK MA-dolgozatok. A sorozat, 1 (12), 249–265. DURRELL, M., BREE, D. 1993: A német időbeli prepozíciók angol szempontból. ZELINSKY-WIBBELT, C., szerk., A prepozíciók szemantikája. A mentális feldolgozástól a természetes nyelvfeldolgozásig, Berlin–New York: Mouton de Gruyter, 295–325. EDGREN, E. 1971: Időhatározói mellékmondatok az angolban, Uppsala: Academia Upsaliensis. GI1VON, T. 1979: A grammatika megértéséről, New York, San Francisko, London: Academic Press. GivoNw, T. 1984, 1990: Szintaxis. Kötetek 1, 2, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins. GREENBAUM, S. 1996: Az oxfordi angol grammatika, New York, San Francisco, London: Oxford University Press. GREENBERG, J. H., FERGUSON, Ch. A., MORAVCSIK, E. A., szerk., 1978a: Az emberi nyelv univerzáléi 3. Szóstruktúra, Stanford: Stanford University Press. GREENBERG, J. H., FERGUSON, Ch. A., MORAVCSIK, E. A., szerk., 1978b: Az emberi nyelv univerzáléi 4. Szintaxis, Stanford: Stanford University Press. GROTE, B. 1998: Az időbeli diskurzusjelölők reprezentálása generálási célokra. In: A diskurzusmarkerekről és diskurzusrelációkról szóló COLING–ACL-műhely konferenciakiadványában, Montreal. HAIMAN, J. 1985: Természetes szintaxis, Cambridge: University Press. HALLIDAY, M. A. K. 1994: Bevezetés a funkcionális grammatikába. 2. kiadás, London: Arnold. HAUMANN, D. 1997: Az alárendelés szintaxisa, Tubingen: Niemeyer. HoLVOET, A. 2003: Az összetett és mellérendelt mondatok formai és funkcionális szempontból. Holvoet, A., JudZentis, A., szerk., A szintaktikai kapcsolatok kutatása, Vilnius: Litván Nyelvi Intézet (A litván nyelvtan munkái, 1), 99–114. HOLVOET, A., JUDZENTIS, A. 2003: Az alárendelt összetett mondat leírásának alapjai. Holvoet, A., Judžentis, A., szerk., A szintaktikai kapcsolatok kutatása, Vilnius: Litván Nyelvi Intézet (A litván nyelvtan munkái, 1), 115–172. HubpbpLESTON, R. H. 1999: Mondattípusok és tagmondatalárendelés. Brown, Miller, szerk., 1999, JABLONSKIS, J. 1911/1957: A litván nyelv mondattana. Jablonskis, J., Válogatott írások 1. Összeállította J. Palionis, Vilnius: Állami Politikai és Tudományos Irodalmi Kiadó, 435–549. LABUTIS, V. 1998: A litván nyelv szintaxisa, Vilnius: A Vilniusi Egyetem kiadója. LAWLER, J., HOEK, K. Tér, idő és polaritás (avagy: a negációk a térben!). <www.personal.umich.edu/ —jlawler/negsinspace.doc> LEHMAN, Ch. 1988: A tagmondatkapcsolás tipológiája felé. Haiman J., Thompson, S. A., szerk., Clause Combining in Grammar and Discourse, Amsterdam–Philadelphia: John Benjamins, 181–225. LEVINSON, S. 1999: Deixis. Brown, Miller, szerk., 1999, 132–136. LYONS, J. 1981: Language and Lingvistics, 329-343. Cambridge stb. : Cambridge University Press. Lyons, J. 1993: Szemantika. Kötetek 1, 2, Cambridge: University Press. LUCHIJENBROERS, J. 1996: Diskurzusanalízis és sematikus szerkezet. Voprosy jazykoznanija 1996 (2), 141-155. MATTHEWS, P. H. 1997: The Concise Oxford Dictionary of Linguistics, Oxford–- New York: Oxford University Press. SANDERS, G. A. 1978: Határozói szerkezetek. Greenberg, Ferguson, Moravcsik, szerk., 1978b, 51–84. SIRTAUTAS, V., GRENDA, C. 1988: A litván nyelv szintaxisa, Vilnius: Mokslas. SLIZIENE, N. 1994: Az ige ideje. Ambrazas, V., szerk., A mai litván nyelv grammatikája, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 290–304. SVERDIOLAS, A. 1996: Alapítás és védelem, Vilnius: Baltos lankos. LITVÁN NYELVEK MELLÉRENDELŐ IDŐHATÁROZÓI MONDATOK | 53 TALMY, L. 1978: Figure and ground összetett in mondatok. Greenberg, Ferguson, Moravcsik, szerk., 1978b, TRAUGOTT, a tér-időbeli 625-649. viszonyok E. C. 1978: On kifejezése a nyelvben. of in Greenberg, Ferguson, Moravcsik, szerk., 1978a, 367-400. ULvypas, K., szerk., Lietuvių 1971: kalbos gramatika 2: Morfologija, Vilnius: Mintis. ULvypas, K., szerk., 1976: Lietuvių kalbos gramatika 3: Sintaksė, Vilnius: Mokslas. VALECKIENĖ, A. 1998: Funkcionális grammatika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. VALIULYTĖ, E. 1995: Az idő szintaktikai kifejezése. Lituanistica 22, 68–81. VALIULYTĖ, E. 1998: A mai litván nyelv szintaktikai szinonimái, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Jūratė Pajėdienė Beérkezett 2004 03 23 Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Litvánia [email protected]