Berthold Forssman. „Lettische Grammatik“

RECENZIJOS | 121 az egyes KN-részek kritikai kiadásait, noha ez rendkívül nehéz és aprólékos munka. Az itt megfogalmazott, olykor talán túlzottan szubjektív megjegyzésekkel elsősorban a szerkesztő figyelmét kívántam felhívni arra, mit kellene pontosítani, illetve mit kellene részletesebben megvizsgálni a jövőbeli kritikai kiadásokban. És ha ezek a megjegyzések akár csak valamelyest is hasznosnak bizonyulnak, szerzőjük elérte célját. IRODALOM ÉS FORRÁSOK BIRŽIŠKA, V. 1990: Aleksandrynas 1, Vilnius: Sietynas. Clavis Germanico–Lithuana 1997. Rankraštinis XVII amžiaus vokiečių–lietuvių kalbų žodynas. I dalis: A–E, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. KAVALIŪNAITĖ, G. 2003: Samuelio Boguslavo Chylinskio Naujojo Testamento vertimo santykis su originalais. Daktaro disertacija, Vilnius. KREGŽDĖ, J. 1978: Lietuvos reformatu raštija, Chicago: Devenių kultūrinio fondo leidinys. Lexicon Lithuanicum 1987. Rankraštinis XVII a. vokiečių–lietuvių kalbų žodynas, Vilnius: Mokslas. LUKŠAITĖ, I. 1999: Reformacija Lietuvos Didžiojoje Kunigaikštystėje ir Mažojoje Lietuvoje, Vilnius: Baltos lankos. LUKŠAITĖ, I. 2001: Knygos nobanžystės (1653) parengimo kultūrinė aplinka. Knyga nobanžystės krikščioniškos (1653), XVII a. Lietuvos kultūros paminklas, Kėdainiai: Kėdainių krašto muziejus, 4–29. NEPOKUPNAS, A. 1994: M. Mažvydo „Katekizmo“ – bylojančio vadovėlio (knygelių) vaizdas istorijos ir kultūros kontekste. Protestantizmas Lietuvoje: istorija ir dabartis, Vilnius: Apyaušris, 70–77. RUBŠYS, A. 1995: Raktas į Senąjį Testamentą 1, Vilnius: Katalikų pasaulis. Juozas Karaciejus Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva Beérkezett: 2004. 12. 12. BERTHOLD FORSSMAN LETT GRAMMATIKÁ Dettelbach: J. H. Röll, 2001, 418 p., ISBN 3-89754-194-7 (Münchener Studien zur Sprachwissenschaft, Beiheft 20) Berthold Forssman Lett nyelvtana, amint az előszavában olvasható, nemcsak az indoeurópai nyelvészeknek és baltistáknak szól, hanem a szlavistáknak és más nyelvészeknek is, akiket egyaránt érdekel a mai lett irodalmi nyelv és e nyelv történeti nyelvtana. Annak ellenére, hogy írásos forrásokban későn adatoltak, a balti nyelveket fonetikájuk és jól megőrzött flektáló rendszerük miatt igen archaikusnak tartják. A nyelvtan szerzője azt is megjegyzi, hogy Jānis Endzelīns 1923-ban megjelent Lett nyelvtana pótolhatatlan mintakönyv volt, és ma is az, ám a lett nyelv tanulásának kezdői számára túlságosan részletes, a gyakorlatban nehezen használható, és nem kapcsolódik a mai lett irodalmi nyelvhez. B. Forssman recenzált nyelvtana ezért mintegy hidat képez a mai lett irodalmi nyelv és annak történeti tárgyalása között, a szinkrón fejezetek pedig a lett nyelv iránt érdeklődők számára bevezetőül szolgálhatnak. A nyelvtan szerzője azt is hangsúlyozza, hogy az indoeurópai nyelvészeknek szükséges tudniuk litvánul; ezért a diakrón fejezetekben kontrasztív módon litván nyelvi anyagot is felhasznál, de, 122 | RECENZIJOS a balti nyelvek történeti összehasonlító nyelvtanától eltérően az első helyre a lett nyelvet és annak adatait állítja. Az első, „A lett nyelv” című fejezet nemcsak a lett, hanem a balti népek etnogenezisével és történetével is foglalkozik, továbbá bemutatja a balti nyelvek helyét az indoeurópai nyelvcsaládban; mindezt a tárgy alapos ismeretével és az egyes indoeurópai nyelvágak meglehetősen bonyolult történeti fejlődésében való kiváló tájékozottsággal teszi. A szerző jól ismeri a történeti összehasonlító indoeurópai nyelvészet legújabb módszereit és kutatási eredményeit (például tömören ismerteti a laringális elméletet), és megalapozottan alkalmazza ezeket nemcsak a lett, hanem a balti nyelvek fejlődésének bemutatására is. A második, „Fonetika és fonológia” című fejezet (67–104. o.) az írás és a helyesírás bemutatásával kezdődik; ismerteti annak változását, valamint az áttérést a németes helyesírásról a Mühlenbach és Endzelīns által szabályozott mai helyesírási rendszerre (67–72. o.). Ezután a köznyelvi lett hangok (magánhangzók és mássalhangzók) kiejtésének leírása következik (72–76. o.); a szerző német példákkal illusztrálja a lett hangok hozzávetőleges megfelelőit, hogy a más anyanyelvű olvasó könnyebben eligazodjon (például a lett ū az ūdens szóban úgy ejtendő, mint a német Uhr [73. o.]). A második fejezet nagyobb részében történeti összehasonlító módszerrel tárgyalja a lett hangok és fonémák változását, illetve fejlődését. A lett nyelv morfológiai szerkezetének leírásában, amelynek a legterjedelmesebb, „Morfológia” című fejezetet szenteli (109–227. o.), a szerző helyesen különít el két szintet: a szinkróniát és a diakróniát (109. o.). Ismerteti a névszói tőtípusok kialakulását, valamint a nem, az eset és a szám kategóriáját. Figyelemre méltó a szerző azon felvetése, hogy az ē-tövű névszók, amelyeket megalapozottan balti újításnak tartanak, eredetüket tekintve kapcsolatban állhatnak az archaikus ide. -ih₂ / -i̯āh₂ tővel, vagyis az óind devī ‘istennő’ főnévosztályával (110. o.). A balti nyelvek ē-tövét logikus volna a *-(i)jā- alakból, egy közbülső *-(i)jē- állomáson keresztül levezetni (125. o.). Ugyancsak részletesen és következetesen ismerteti az ige szerkezetét és történetét. A szerző szerint a kentumreflexek a balti nyelvekben többek között talán a germán nyelvek hatására is megjelentek. Egyes esetekben ez természetesen megtörténhetett. Másfelől a kentum elemek jelenlétét a balti nyelvekben (például lit. pekus: óind paśú) a balti nyelvjárások indoeurópai nyelvi térségen belüli periférikus helyzetével kellene magyarázni. Ezt tulajdonképpen maga a nyelvtan szerzője is megjegyzi (23. o.). Úgy véli, hogy a balti, a szláv és a germán nyelvek az ókorban számos izoglosszával jellemezhető kommunikációs kontinuumot alkottak, és valószínűleg ugyanabból az indoeurópai alapnyelv északi nyelvjárásából erednek. Helyesen hangsúlyozza, hogy a kentum / satəm határ, amely egyrészt a balti és a szláv, másrészt a germán nyelveket választja el, másodlagos jelentőségű (25. o.). Érdekes a szerző azon felvetése is, hogy az indoeurópai alapnyelv a szó végén megkülönböztette az intonációkat (cirkumflexus/akútus). A balti és a szláv nyelvek ezt az ellentétet a szó belsejére is kiterjesztették (27. o.). Ehhez hozzátenném, hogy az intonációs ellentét kialakulása a balti és a szláv nyelvekben feltehetően összefüggött a rövid és hosszú diftongusok közötti ellentét eltűnésével (például ai: āi > ai̯: āi̯). A szerző a szlavisztikában elterjedt nézetet vallja, miszerint de Saussure törvénye a szláv nyelvekben is érvényesült (28. o.). Ez természetesen vitatott állítás. Az orosz nom. sing. рука́ alakjában (szemben az acc. sing. ру́ку alakkal) a hangsúly valószínűleg ugyanazon okból tolódott a végződésre, mint a gen. sing. руку́ és dat. sing. руке́ alakokban, de aligha a végződés akútusa miatt a nom. sing. рука́ alakban. B. Forssman meglehetősen megfelelően mutatja be a balti nyelvek helyét az indoeurópai nyelvcsaládban. A recenzált nyelvtan áttekinti a balti és a szláv nyelvek akcentusrendszerének, fonetikájának, morfológiájának, szóalkotásának és lexikájának, valamint szintaxisának közös jelenségeit. Még a meglehetősen lényeges különbségeket sem hallgatja el, például az igei morfológia területén. A szerző véleménye szerint ezek RECENZIJOS | 123 A különbségek arra utalnak, hogy a balti és a szláv nyelvek areája nem alkotott egységes tömböt (kein einheitlicher Block); a balti és a szláv nyelvek valószínűleg ugyanabból az indoeurópai nyelvjárásból erednek, és kontinuumot alkottak, amelyben újítások keletkeztek és terjedtek, de nem mindig fogták át az egész areát; e nyelvek egyedi újításainak többsége a nyelvi szövetség (des Sprachverbandes) felbomlásától az első írásos adatokig tartó hosszú időszak során jött létre, vagyis a Kr. u. 9. századig (31–32. o.). B. Forssman nyelvtanában megismétli K. Būga tézisét, mely szerint a balti törzsek a délről betörő szlávok nyomására területük délkeleti részéről a Balti-tenger mellé húzódtak. A poroszok ősei érkeztek elsőként a Balti-tengerhez, körülbelül a Kr. e. 5. században; jóval később, nagyjából a Kr. u. 5. században a kurusok. A baltiak lakta terület vízneveinek (W. Schmid és mások által végzett) vizsgálata és a régészeti adatok azonban másra engednek következtetni. Az egykori Poroszország, Litvánia és Lettország víznevei az óeurópai víznévállomány részét alkotják, ezért valószínűleg finn törzsek nem éltek itt (46. o.). V. Toporov és O. Trubačov híres tanulmányukban arra a következtetésre jutottak, hogy a felső-Dnyeper-vidéken a balti törzseket a délről érkező szlávok helyben asszimilálták (Toporov, Trubačev 1962). Ezért úgy tűnik, A. Bezzenberger állítása továbbra is érvényes, miszerint a keleti baltiak a bronzkor óta éltek ezen a vidéken. Az említett nézetből Forssman egy másik állítása is következik, nevezetesen, hogy mindmáig nem világos, vajon Tacitus Aestii elnevezése valóban a baltiakra vonatkozik-e (ob es sich dabei tatsächlich um Balten gehandelt hat) (18. o.). A kutatók uralkodó véleménye szerint Tacitus Aestii népe a poroszok déli törzse volt (a szakirodalomhoz lásd Karaliūnas, Bammesberger 1998). A szerző a Prußisch terminust részesíti előnyben a félreértések elkerülése végett, mert az Altpreußisch használata a német szakirodalomban elterjedt Ostpreußisch terminussal való asszociációt kelthet, amely a német nyelv egy nyelvjárását jelöli. Néhány megjegyzés a nyelvtan egyes kérdéseinek értelmezéséhez. Az aveszta mana, az óegyházi szláv mene és az ólitván mane névmási formákat – gen. sing.! – az indoeurópai *meme disszimiláció révén kialakult folytatásainak tekintik (33. o.); vö. a védikus gen. sing. mā́ma alakot. Úgy tűnik, inkább fordítva történhetett: a védikus forma az indoeurópai *mene formából eredő asszimiláció eredménye lehet (Szemerényi 1980: 229, Meiser 1998: 157). Nagyon valószínű, hogy az indoeurópai alapnyelv számára rekonstruálható a litván sūnus, az óegyházi szláv synъ, az óind sūnuḥ lexéma; a litván vyras, a lett vīrs és az óind vīrāḥ gyöki hosszú magánhangzóival szemben a gót sunus, a latin vir, az óír fer és az ófelnémet wer rövid magánhangzói a Dybo-törvény szerinti rövidülés eredményei lehetnek: az ū és ī magánhangzók hangsúly előtti szótagban rövidülhettek meg, vagyis az itáliai *uiro- < *u̯īró alakokból (Meiser 1998: 75). Nem pontos a balti alapnyelv számára olyan alakokat rekonstruálni, mint például *žeḿia- (38. o.), *ākis (47. o.), *ākmenes, *āvis, *pātis (98. o.), *sākāu (104. o.), *mēdija- (106. o.), mert a hangsúlyos szótag utáni rövid magánhangzók akkoriban valószínűleg még nem nyúltak meg; ezért pontosabb lenne így jelölni: *žeḿia, *ākis, *ākmenes, *āvis, *pātis, *sākāu. A gravis a hangsúly helyét és a magánhangzó rövidségét jelöli – a litvánban ez az elfogadott jelölés, vö. kìtas, bùtas, kàsti, nèšti). A hangsúlyokat és intonációkat viszont helyesen rekonstruálja, például a protobalti nom. sing. *dei̯uas, 3. személyű praes. *eī́ti alakot (98. o.). A lett bāudīt ‘erfahren’ („tapasztalni”; pontosabb jelentése: „vizsgálni, kipróbálni, merészelni”) és baūdīt igék megfelelőjeként inkább ugyanazon tő litván baūdytis (-osi, -ėsi) ‘ruošti’ („készülni”) és baudyti (-o, -ė) ‘raginti, kurstyti’ („buzdítani, szítani”) igéit kellene megadni, nem pedig a litván baudinti alakot (88. o.). Vannak tévedések: a litván medùs gen. plur. alakja medų̃, nem pedig *medų (51. o.); a litván ėžys gen. plur. alakja ėžių̃, nem pedig *ėžių (96. o.); a -st- nem származhat az indoeurópai *-sk- alakból (90. o.). Az egyes szófajokról szóló áttekintések után szakirodalmi jegyzék következik – ez nagyban segíti az olvasót a tájékozódásban. A szóalkotás és a mondattan sem marad ki: ezek a negyedik (229–263. o.), illetve az ötödik (264–340. o.) fejezet tárgyai. A függelékben (341–357. o.) az o-tövű főnevek, valamint az egy szótagú főnévi igenevű atematikus igék jegyzékét találjuk. Az olvasó a rövidítések jegyzékét is megtalálja (357– 124 | RECENZIJOS 359. o.), a tárgymutatót (389–396. o.) és a különleges jelek magyarázatát (396. o.). A szómutatók a 360–388. oldalakon, a bibliográfia pedig a 397–418. oldalakon található. Az ismertetett nyelvtan áttekintése alapján megállapítható, hogy Berthold Forssman Lettische Grammatik című műve nemcsak a lett nyelv és története külföldieknek szóló, korszerűen megírt tankönyve, hanem egyúttal tudományos munka is – értékes hozzájárulás a balti nyelvek történeti-összehasonlító nyelvtanához. LITERATŪRA KARALIŪNAS, S., BAMMESBERGER, A. 1998: Zu Fragen nach der ethnischen Identität der Aisten. Bammesberger, A., Hrsg., Baltistik: Aufgaben und Methoden, Heidelberg: Winter. MEISER, G. 1998: Historische Laut- und Formenlehre der lateinischen Sprache, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft. SZEMERÉNYI [Семереньи], O. 1980: Введение в сравнительное языкознание. Перев. Б. Абрамова, Москва: Прогресс. ТОПОРОВ, В. Н., ТРУБАЧЕВ, О. Н. 1962: Лингвистический анализ гидронимов Верхнего Поднепровья, Москва: Наука. Simas Karaliūnas Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva Gauta 2004 12 14