Dainora Pociūtė, par. „Knyga nobažnystės krikščioniškos 1653“

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LI (2004), 115–124 RECENZIÓK Reviews KNYGA NOBAŽNYSTĖS KRIKŠČIONIŠKOS 1653. FAKSZIMILE KIADÁS. ÖSSZEÁLLÍTOTTA DAINORA POCIŪTĖ. Vilnius: Litván Irodalmi és Folklórintézet, MMIV, Ixv, 660 p., ISBN 9955-9408-0-8 A recenzált kiadvány két szempontból is egyedülálló. Mindenekelőtt írásbeliségünk e műemléke most szélesebb kutatói kör számára válik könnyen hozzáférhetővé, mivel a litvániai könyvtárakban, mint tudjuk, e fontos, a XVII. század közepéről származó forrásnak csupán a mikrofilmje, valamint a Knygos nobažnystės krikščioniškos (a továbbiakban: KN) 1684-ben Königsbergben kiadott kontrafakturális kiadása található meg. Ezért különösen örvendetes, hogy az előkészítő – tekintettel arra, hogy a Svédországban őrzött Knygos nobažnystės krikščioniškos eredetije jelenleg az egyetlen ismert példány – 2003-ban, a könyv kiadásának 350. évfordulóján kezdeményezte „a mű olyan fakszimilekiadásának elkészítését, amely egyaránt alkalmas a szövegek tudományos vizsgálatára és az egyetemeken folyó litvánisztikai tanulmányok elmélyítésére” (p. ix). Másodszor, a Lietuvių literatūros ir tautosakos instituto e kiadványa azért is egyedülálló, mert a könyv kiadói visszatértek (ha szabad így mondani) a régi írások fakszimilekiadásának „hagyományos” gyakorlatához, meghagyva az úgynevezett hátteret, és teljesen megalapozottan elutasították a Baltų lankų kiadó által egy ideig propagált „modern” elvet, miszerint a régi írások fakszimiléit ne csak háttér nélkül, hanem még csökkentett formátumban is kelljen közreadni. Így a kiadvány kiadói a „hagyományos” utat követve egyértelműen bebizonyították, hogy napjainkban nem nehéz jó minőségű fakszimilekiadványt megjelentetni. Ezért e KN-kiadás előkészítőjét és kiadóit nemcsak meg szeretnénk dicsérni, hanem meg is szeretnénk köszönni nekik, hogy – nem hajszolva az ismeretlen helyről és ismeretlen szelek által fújt divatokat – e kiadvány megjelentetésekor mindenekelőtt annak minőségére és tudományos kutatásokban betöltött jelentőségére gondoltak, nem pedig kereskedelmi vagy más efféle szempontokra. A kiadvány Előszóból (p. ix-x) és, magától értetődően, két egyenlőtlen terjedelmű részből áll. Az egyik a régi litván irodalom ismert kutatójának, Dainora Pociūtėnek önálló tanulmánnyal felérő bevezető írása, a Lietuviškosios Bažnyčios knyga (p. xiii-Ixv), a másik pedig a KN fényképmásolatos szövege (p. 1-660). Már az Előszóból idézett, a kiadvány elkészítésének céljait meghatározó szavakból, valamint abból a későbbi kijelentésből, miszerint e kiadás „kiindulópontja lesz e mű egyes részei és forrásai további kritikai előkészítésének és kiadásának” (p. x; vö. még p. xlvi, xlviii), világossá válik, miért nincsenek e kiadásban részletesebb kommentárok. Ezekre még várni kell. A régi litván irodalommal kevésbé ismerős olvasó (és ilyenekből — még a litvanisták között is — egyre többet bocsátanak ki egyes felsőoktatási intézmények), az Előszóból megtudja, hogy miután 1684-ben Königsbergben kiadták a KN kontrafakcióját, e könyv első kiadását nagyon hamar elfelejtették, és csak azután kezdtek róla komolyabban beszélni, hogy 1958-ban Uppsalában a Vilniusi vidékről származó Jozefas Trypučko kiadta a Polonica vetera Upsaliensia című bibliográfiai összefoglalót, amelyben (102., 162., 166. o.) adatokat közölt az Uppsalai Egyetemi Könyvtárban őrzött konvolútumról. 116 | RECENZIÓK E publikáció iránt feltehetően elsőként Juozas Tumelis érdeklődött. Miután összevetette a Jozefas Trypučko által közzétett adatokat a litvániai könyvtárakban őrzött példányok megfelelő adataival, észrevette, hogy azok nem teljesen egyeznek. Ekkor kezdett világossá válni, hogy a litvániai példányok címlapján található O dabar antra karta perdrukavota bejegyzés nem azt jelzi, hogy első kiadásnak az 1598-ban Merkelis Petkevičius által kiadott Katekizmas (a továbbiakban: PK) tekintendő, és nem is a reformáció ellenzőinek megtévesztését szolgálja, hanem a valóságnak megfelelő tény. Mindazonáltal a Litvániában található KN-kontrafakciós példányokban van egy, a katolikusokat megtévesztő bejegyzés — ez pedig a kiadás éve, a nyomtatás helye és a kiadó. Igaz, az Előszó elején olvasható állítás, miszerint „az 1653-ban Kėdainiaiban kiadott Knyga nobažnystės krikščioniškos a litván kálvinista irodalom történetének legmarkánsabb történelmi mozzanata volt, amely megkoronázta a kálvinista nyomtatás százéves litvániai tapasztalatát attól kezdve, hogy Mikalojus Radvilas' Juodasis 1553-ban brastai birtokán megkezdte a nyomtatott litván könyv következetes történetét” (a dőlt kiemelés tőlem — J. K.) (p. ix), azonnal felveti a kérdést, hogy ez a széles kultúrtörténeti szempont, amely kétségtelenül szükséges a lituanica tárgyainak vizsgálatához, ebben az esetben nem fedi-e el a litvanisztikai szempontokat? A Lietuviškosios Bažnyčios knyga című bevezető tanulmány a „Radvilų Kėdainiai“ (p. xiii— xvii) és a „Kėdainių mokykla“ (p. xviii-xx) című fejezetekkel kezdődik. Az elsőben több, Kėdaniaihoz és egykori birtokosaihoz kapcsolódó történelmi adat található, 0 a másodikban pedig nemcsak a kėdaniai kollégiumról, hanem az abban az időben Kėdaniaiban található könyvgyűjteményekről — könyvtárakról — is. Itt a tanulmány szerzője Jonušas Radvila herceg, a kėdainiųi templom könyvtárát, valamint Samuelis Tomaševskis személyes könyvgyűjteményét említi. Első pillantásra úgy tűnhetne, hogy a közölt tényeknek semmiféle kétséget nem kellene ébreszteniük. Amikor azonban eszünkbe jut a reformáció ismert kutatójának, Ingė Lukšaitėnek az állítása, miszerint mindmáig nem teljesen „világos, hogy a kėdainiųi templom és gimnázium könyvtára egy és ugyanaz a könyvtár volt-e” (Lukšaitė 2001:15), akkor önkéntelenül is feltesszük magunknak a kérdést, miért nem esik itt szó erről a problémáról. Vajon a bevezető tanulmány szerzőjének megbízható adatai vannak arról, hogy a kėdainiųi templom és gimnázium (vagy kollégium) könyvtára egy és ugyanaz volt. Ha így van, akkor célszerű lett volna minden, ezt a gondolatot alátámasztó érvet kifejteni, annál is inkább, mivel Ingė Lukšaitė ugyanazon tanulmányának egy másik helyén, amelyet Dainora Pociūtė is felhasznál, már a kėdainiųi gimnázium könyvtáráról ír, vö. „A kėdainiųi gimnázium könyvtárának jegyzéke vagy katalógusa ismeretlen” (Lukšaitė 2001: 16). Magától értetődik, hogy a nyelvész tekintete azonnal a „A litván nyelv használata Kėdainių közéletében” című harmadik alfejezetre irányul (p. xx-xxii), abban a reményben, hogy kellő képet alkothat arról, milyen helyet foglalt el a litván nyelv az akkori Kėdainiųben. Az alfejezet elolvasása után azonban az a következtetés adódik, hogy a címe nem teljesen felel meg a tartalmának. Ugyanis csupán a litván nyelv vallási célú használatának megvitatására szorítkozik. Ezenkívül itt is előfordulnak pontosításra szoruló állítások. A fejezet például a következő állítással kezdődik: „Bár a Litvániai Református Egyházban annak megalakulásától kezdve a lengyel nyelvet használták (talán: alkalmazták? —J. K.), amely az Egyház fő írott nyelvévé is vált, a 17. század elején a református zsinatok szisztematikus intézkedéseket tettek a litván nyelv használatának kiterjesztésére, előírva a katekizáció végzését, valamint az istentiszteletek litván nyelven való megtartását is” (xx. o.). Itt mindjárt szeretnénk megtudni, mely évek zsinatai tettek intézkedéseket a litván nyelv használatának kiterjesztésére, hiszen a reformáció történetének már többször említett szakértője, Ingė Lukšaitė azt állítja, hogy „a 16. századi zsinati jegyzőkönyveket elégették- ”, a fennmaradt, 1611-től keletkezett zsinati jegyzőkönyvekből pedig „nyilvánvaló, hogy még több évtizeden át a litván könyvek előkészítése nem tartozott a zsinat fontosabb gondjai közé” (Lukšaitė 2001: Nem egészen világos, miért változtatja Dainora Pociūtė ezen, az LDK e főurainak általánosan elfogadott Radvila vezetéknevét Radvilasra. Az idézetekben megmarad a szerző által használt Radvilas forma. RECENZIJOS | 117 7). Ha Dainora Pociūtė a litván nyelv használatának kiterjesztésére irányuló intézkedésekről szólva az 1627. évi általános zsinatra gondol, amelyen Kristupas Minvydast Kėdainiai lelkészévé nevezték ki, akkor nagyon kétséges, hogy ez a zsinat a 17. század elejéhez sorolható- -e. Igaz, mintha a fejezet címét igazolni kívánná, Dainora Pociūtė — mivel nem olyan biztos a dolgában, mint Ingė Lukšaitė (2001: 14) — azt feltételezi, hogy a kėdainiai iskolában a litván nyelvet „a kateketikai magyarázat kiegészítő nyelveként [...] használhatták” (xxi. o.). Véleményem szerint azonban egy ilyen feltételezés kevés. Itt minden bizonnyal nagyon hasznos lett volna megvizsgálni, mennyire volt szükségük a litván nyelvre a kėdainiai magisztrátus tisztviselőinek, annál is inkább, mivel úgy tűnik, egy ilyen vizsgálatnak megvannak az előfeltételei (vö. Lukšaitė 2001: 17). Mindazonáltal talán a legtöbb kétséget és különféle kérdést a „A Litván Nagyfejedelemség egyházi református lengyel nyelvű irodalmának helyzete” című alfejezet (p. xxii-xxvii) veti fel, amelynek legelején ismételten megfogalmazódik, hogy a KN „Kėdainiai kiadásának éve —1653 —közvetve a litván evangélikus irodalom és nyomtatás története századik évfordulóját jelezte” (p. xxii). A lengyel nyelvű kiadványok áttekintése azzal az állítással kezdődik, hogy annak kezdetét 1553-ban „Mikołaj Radziwiłł, a Fekete által alapított első litván nagyfejedelemségi latin (!? a dőlt kiemelés tőlem —J. K.) nyomda...” jelentette, majd áttekinti a Kisés Nagy katekizmust, az 1559. évi énekeskönyvet, a bresti és a gdanski Bibliát? valamint más lengyel nyelvű református kiadványokat, amelyek kétségkívül fontosak felekezeti és kultúrtörténeti szempontból, de véleményem szerint a KN létrejöttéhez kevés közük van. Ezzel ellentétben az első lengyel nyelvű, kálvinista irányzatú kiadványok kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak a lengyel nyelv meggyökerezéséhez, és a litván nyelvet kiszorították a szélesebb körű használatból. Ezért a lengyel nyelvű kiadványok ilyen viszonylag terjedelmes tárgyalása aligha igazolható lituanisztikai szempontból, hacsak a szerző ezzel az áttekintéssel nem egyes református történészek azon törekvését kívánta megcáfolni, hogy túlzottan felmagasztalják a litván írásbeliségért szerzett érdemeiket (vö. Kregždė 1978*), vagy ismételten hangsúlyozni nem kívánta, hogy a kálvinizmus kezdetben nem a tömegek (parasztok), hanem a kiválasztottak (elit) vallása volt, és csak akkor fordult az egyszerű emberek felé, amikor már elveszítette a harcot a jezsuita oktatás akkoriban meglehetősen haladó eszméivel szemben. Természetesen a szerző igazolására felhozható, hogy a református vallásos könyvek lengyel nyelvű áttekintésével azt kívánta bemutatni, miként kodifikálták és egységesítették később a KN-be bekerült vallási szövegeket. Erre a következtetésre vezetne ennek az alfejezetnek a befejezése. Ezt a következtetést azonban részben maga a szerző cáfolja meg, amikor kijelenti, hogy a KN énekeskönyvének viszonya az egységesített gdanski lengyel kiadványokhoz kétértelmű (xxvii. o.). E viszony részletes feltárására pedig a jövőbeli kiadványokban készülnek. Ráadásul e fejezet állításainak alaposabb vizsgálata után az ilyen lengyel református kiadványok elemzését az sem indokolja, hogy „A Knygos nobažnystės krikščioniškos szövegeinek elsősorban a XVII. század első felében megszilárdult ortodoxiarendszert kellett tükrözniük, litvánul kellett reprezentálniuk a Litvániai és Lengyelországi Református Egyházak hosszú viták és megfontolások után kodifikált lengyel szövegeit” (xxvii. o.). De magától értetődő, hogy a vallásgyakorlás céljára kiadott kiadványnak meg kell felelnie a kodifikált szövegeknek. Arra a kérdésre azonban, hogy a KN énekeskönyvének összeállítói miért nem tartották következetesen magukat ehhez az elvhez, ez a lengyel kiadványokról szóló áttekintés sem ad választ. 2 Csupán az nem világos, hogy amikor Dainora Pociūtė a brąsławi és a gdanski Bibliát hasonlítja össze (xxvi–xxvii. o.), a lábjegyzetekben miért nem hivatkozik az egyéb irodalom mellett Gina Kavaliūnaitė disszertációjára, amelyben szintén ír mindkét Bibliáról, valamint fordítási elveikről (lásd Kavaliūnaitė 2003: 82–89). Dainora Pociūtė nem említi ezt a kiadványt, noha az abban leírt gondolatokat nemcsak a KN-ről és szerzőiről ismétli, hanem még néhány régi tévedést is, például a Kėdainiaiban gyártott, a Civitas Caiodunensis feliratú filigránnal jelzett jó minőségű papírról szólót (lásd Kregždė 1978: 81–95). 118 | RECENZIJOS A Kėdainiai nyomdáról, annak alapításáról és kiadványairól szólva Dainora Pociūtė szintén nem kerüli a hosszú történelmi kitérőket, jóval túllépve a kronológiai határokon. Például a Litván Nagyfejedelemség területén működő más református (és nem csak református) nyomdákat tárgyalva a szerző megemlíti az 1672-től Szluckban működő nyomdát. Emellett a reformátusokkal kapcsolatos dolgok felmagasztalásának időnként talán kissé túlzott vágya elhomályosítja a történelmi tényeket. Úgy tűnik, ez történt akkor is, amikor azt állította, hogy a Szluckban „megkezdett nyomda volt az egyetlen (a kurziválás tőlem —J. K.) abban az időben működő nyomda a Litván Nagyfejedelemségben (a Vilniusi Akadémiai Nyomda mellett)” (p. Xxviii—xxix- ). Miért az egyetlen, ha egy másik is működött? Hacsak nem azért nevezik a szlucki nyomdát egyetlennek, mert nem nyomtatott litván könyveket. A KN előkészítésével és nyomtatásával kapcsolatos történelmi adatokat tárgyalva a szerző Jonušas Radvila 1653. március 18-i levelére támaszkodik, amelyben a herceg azt gyanította, hogy a nyomtatás „akadályait mesterségesen idézték elő azért, mert egyes helyi papok nem akarják látni a megjelölt Telega vezetéknevet” (p. xxxii). A szövegben később Jonušas Radvila leveléből lefordított mondatot idézve Dainora Pociūtė a 81. jegyzetben lengyelül idézi azt, majd rögtön hozzáteszi: „Az irodalomtörténetben, valószínűleg e Radvila-idézet téves értelmezése miatt, elterjedt az ellenkező [= fordított] vélemény, amely szerint Radvilas azon háborgott, hogy a könyvben a papok kitalációja miatt Telega van szerzőként feltüntetve” (p. xxxii). E szavak után megjelöli azokat a forrásokat, amelyekben ez az értelmezés szerepel: Vaclovas Biržiška Aleksandrynasa, Juozas Tumelis „Knygos nobažnystės krikščioniškos“ (1653) pirmojo leidimo klausimu” című, a Bibliotekininkystės ir bibliografijos klausimai 7. kötetében megjelent tanulmányát, valamint Jurgis Lebedys Senąją lietuvių literatūrą című művét, de nem említi (talán figyelmetlenségből- ?) a többször idézett, nemrég megjelent Ingė Lukšaitė-- tanulmányt, amelyben hasonló értelmezés ismétlődik”, noha Dainora Pociūtė erre a tanulmányra viszonylag gyakran támaszkodik. A „A könyv szerzősége” című fejezetben (p. xxxiii-xxxiv) Dainora Pociūtė a lengyel nyelvű KN „Előszó a kedves olvasóhoz” című része, valamint Antanas Jakulis nyelvész munkái alapján megjelöli, hogy ki készítette vagy készíthette a könyv egyes részeit. E sikeres és szükséges áttekintés után a szerző minden részletezés nélkül váratlanul kijelenti, hogy „a XVI-XVII. században a litván írott nyelv három változata alakult ki” (p. xxxiv). Mivel eddig főként a Litván Nagyfejedelemség területéről esett szó, a litván írott nyelv történetének korai időszakában kevésbé jártas olvasó ebből a kijelentésből arra a következtetésre juthat, hogy abban az időben a három írott nyelvi változat a Litván Nagyfejedelemségben létezett. Ilyen kétértelműségek nem merülnének fel, ha a tanulmány szerzője ezt a kijelentést legalább némileg részletezte volna, vagy legalább megjelölte volna a vonatkozó szakirodalmat. Miután Dainora Pociūtė megismertette az olvasókkal a KN összeállítóit — Steponas Jaugeliu Telega (p. xxxiv—xxxvi), Samuelis Tomaševskis (p. xxxvi-xxxvii), Jonas Božimovskis (p. xxxvii-xxxviii), valamint Samuelis Minvydas (p. xxxviii) — áttér a könyv szerkezetére (p. xxxix-xl), és azt mérlegeli, hogy hány könyvből is áll a recenzált konvolútum. Ugyanis egyesek (Dalia Jakulytė, Zigmas Zinkevičius) azt állítják, hogy három könyvből áll, mások (Juozas Tumelis, a szerző által meg nem nevezett Ingė Lukšaitė (2001: 4), valamint megszorításokkal maga a szerző is) inkább négy könyvből álló gyűjteménynek tekintik. Ebben az esetben abból a feltevésből indulnak ki, hogy a vallásos könyv jellegét kezdettől fogva a műfaji sajátosság határozta meg. E kijelentés alátámasztására 4 Vö.: „Samuelis TamaSausko (másként TomaSauskas, Tomaszewski, kb. 1605 1650) és Steponas Jaugelis Telegas énekeskönyv készítésében való közreműködésével kapcsolatos bizonyos kétségeket Jonušas Radvila vetette fel 1653. március 18-án Laurynas Kochanski seniūnasnak írt levelében, megjegyezve, hogy Telega szerzősége a papok koholmánya” (Lukšaitė 2001: 19). RECENZIÓK | 119 megalapozni Dainora Pociuté írja: „Ahogyan a héber bibliai elnevezés „könyveket” jelölt, úgy Martynas Mažvydas Katekizmusa is, amelyben nemcsak a katekizmust, hanem egy énekeskönyvecskét és ábécéskönyvet is nyomtattak (az ajánlásokat és előszókat nem számítva, amelyek az akkori könyvek nagy részét kísérték), nem egy (jóllehet folyamatos oldalszámozással rendelkező) „könyvnek”, hanem „könyvecskéknek” neveztetett el. „Ilyen példák más nyelveken nyomtatott irodalomban is előfordultak” (p. xl). Először is, aligha volt szükséges a szerzőnek a tizenhatodik és tizenhetedik századból ilyen távoli időkbe és vidékekre visszamennie, annál is inkább, mivel sem a héber Ószövetség (amelyhez egyébként a protestánsok is tartják magukat, lásd Rubšys 1995: 1, 26) Tanak elnevezését, sem annak jelentését nem közli a szerző. Másodszor, amikor Martynas Mažvydas knygelės szavának (többes számú alanyeset) jelentését magyarázta, Dainora Pociūtė elfelejtette emlékeztetni az olvasókat arra, hogy e képzett szó jelentésével Anatolij Nepokupnas ukrán nyelvész is foglalkozott. Adatainak megfelelően Martynas Mažvydas knygelės szava „nem „könyvecskét” vagy „ezt a könyvet” jelent, ahogyan azt a litván nyelv kutatásában hagyományosan állítják, hanem „tankönyvet”” (Nepokupnas 1994: 75, 76). Ezenkívül Martynas Mažvydas által használt knygelės képzett szó jelentésének vizsgálatakor valószínűleg nem szabad megfeledkezni az alapszó, a knyga alakjáról sem a 17. századi Kis-Litvánia írásos emlékeiben. Mivel a 17. századi kéziratos szótárakban a német Buch szó litván megfelelője a knygos (többes számú alanyeset) (vö. pl. Lexicon Lithuanicum 1987: 106-107; Clavis Germanico-Lithuana 1997: 1, 408), úgy tűnik, feltételezhető, hogy a knygeles származék a knygos többes számú alakjának képzős származéka lehet. Mivel Dainora Pociūtė által előadott érvek különféleképpen értelmezhetők, ezért, a részletekbe nem bocsátkozva, ebben az esetben a legcélszerűbb volna a pontos bibliográfiai állásponthoz tartani magunkat, és három könyvről beszélni, amelyeknek nemcsak külön paginációjuk, hanem külön hibajegyzékük is van. Ehhez az állásponthoz tartja magát maga a szerzőnő is, amikor a KN egyes részeit tárgyalja (p. xl-xlv). A KN énekeskönyvének bemutatása (p. xl-xlii) annak kijelentésével kezdődik, hogy benne „100 zsoltárfordítás szövege és 158 ének található (ezek közül 147 az énekeskönyv különböző fő részeiben, 11 pedig az énekeskönyv „Giesmes Pridotka” című függelékében)“ (p. xl). Ám úgy látszik, észrevéve, hogy e kijelentés első fele félrevezetheti az olvasót (felidézve Samuel Chylinski a p. xxxix-en idézett szavait, miszerint ebben az énekeskönyvben „csupán 78 Dávid-zsoltár van, lengyelből költőien lefordítva“), a szerzőnő rögtön pontosítja, hogy ebben az énekeskönyvben valójában csak 78 zsoltárt nyomtattak ki, amelyek közül 22 két fordításváltozatban szerepel. És szinte közvetlenül e pontosítás után teljesen megalapozottan megcáfolja Vaclovas Biržiška azon állítását is, miszerint a KN énekeskönyve „az 1653. évi kėdainiai nyomda más kiadványaival együtt nem valamiféle újonnan előkészített és megírt könyv volt, hanem csupán az 1598. évi katekizmuskiadás második, bővített és kissé kijavított, valamint kiegészített kiadása, csak éppen lengyel szöveg nélkül“ (Biržiška 1990: 1, 289). Mindaz, amit a szerzőnő ebben a fejezetben ír, helytálló. Mindazonáltal még meggyőzőbb lett volna, ha Dainora Pociūtė itt, vagy a „KN viszonya Merkelis Petkevičius katekizmusához” című fejezetben (p. xlv—xlvi) több statisztikai adatot közölt volna. Wenn man bedenkt, dass im PK 40 Übersetzungen von Psalmen und 41 Psalmtexte abgedruckt wurden (d. h. Psalm 128 im PK in zwei Übersetzungsvarianten vorliegt) und dass von diesen 8 Psalmen (d. h. 26, 46, 67, 80, 82, 109, 117, 122) im KN-Gesangbuch aufgegeben wurden, ergibt sich, dass bei der Vorbereitung des KN-Gesangbuchs für den Druck erstmals 46 Psalmen ins Litauische übersetzt wurden (d. h. 78 KN-Psalmen — 32 PK-Psalmen = 46 neu übersetzte Psalmen). Noch deutlicher wird Dainora Pociūtės Gedanke durch die Anzahl der Gesänge im KN-Gesangbuch bestätigt. Da im PK nur etwas mehr als 50 Gesänge abgedruckt wurden, wird klar, dass es keinerlei Grundlage dafür gibt, das KN als eine Neuauflage des PK zu betrachten. Bei dieser Gelegenheit möchte ich Dainora Pociūtė noch darauf aufmerksam machen, dass sie bei der Vorbereitung der mehrfach versprochenen kritischen Ausgaben der einzelnen Teile des KN zu erklären versuchen sollte, warum 22 Psalmen des KN-Gesangbuchs 120 | REZENSIONEN in zwei Übersetzungsvarianten vorliegen (d. h. 1, 3, 23, 25, 27, 28, 30, 32, 51, 68, 86, 91, 103, 113, 118 (im KN offenbar fälschlich als cviii bezeichnet), 121, 127, 128, 130, 134, 142, 146). Hatte eine solche Darstellung etwa keinen Einfluss des PK zur Ursache? Denn schon bei einem oberflächlichen Vergleich der Texte wird deutlich, dass von diesen 22 im KN in zwei Übersetzungsvarianten vorgelegten Psalmen bei nicht weniger als 17 (d. h. 1, 3, 23, 27, 28, 32, 51, 86, 91, 103, 121, 127, 128, 130, 134, 142, 146) eine Übersetzungsvariante dem Text des PK nähersteht. Die übrigen 5 Psalmen (d. h. 25, 30, 68, 113, 118), die im KN-Gesangbuch in zwei Übersetzungsvarianten vorliegen, finden sich im PK nicht. Talán e kérdések kibogozása során sikerül kideríteni, miért mondtak le a KN énekeskönyvének szerkesztői a PK 6 zsoltáráról (azaz a 26., 46., 67., 80., 82., 109., 117., 122. zsoltárról)? Amikor megismerteti az olvasókat a KN Suma... című posztillájával, Dainora Pociūtė főként Antanas Jakulis előzetes kutatásaira támaszkodva felhívja az olvasók figyelmét arra, hogy a litván kėdainiai változat és a żarnowieci Grzegorz lengyel Postilėjának szövegei nem felelnek meg egymásnak, és kutatásra várnak. A litván irodalomtörténetben ma meghonosodott az a nézet, hogy a KN Suma a żarnowieci Grzegorz Postilėjának fordítása, amely a lengyel nyelvű KN „Az igen kedves olvasóhoz intézett előszó” című részének értesülésein alapul, és természetesen nem pontos. Ugyancsak dicséret illeti a szerzőt azért, hogy a viszonylag rövid „A 1684-es Knygos nobažnystės krikščioniškos kontrafaktuális kiadása” című fejezetben (p. xlvi-lii), főként a ma már nem minden olvasó számára könnyen hozzáférhető Juozas Tumelis-- munkákat felhasználva, nemcsak pontosítja azokat, hanem kellőképpen világosan megjelöli azt is, miben különbözik a második — kontrafaktuális — KN-kiadás az elsőtől. Arra is felhívja a leendő olvasók figyelmét, hogy a kontrafaktuális kiadásba nem az első KN-kiadás katekizmusának szövege került be, hanem az 1680-ban Königsbergben külön kiadásként megjelent, kissé kibővített katekizmustextus szolgált alapul. Az egyetlen jelenleg ismert KN-példány leírásakor Dainora Pociūtė meglehetősen részletesen tárgyalja az uppsalai példányban található latin és lengyel bejegyzéseket, és közli fordításukat. Ezekből megtudjuk, hogy e könyv egyik szerzője — Samuelis Minvydas — 1656. március 27-én ezt a KN-példányt a žiuproniai templom lelkészének, Paulius Gnatovskiusnak ajándékozta. Itt szeretnénk felhívni mind a szerző, mind az olvasók figyelmét arra, hogy Paulius Gnatovskius első (latin nyelvű) bejegyzésének fordításába hiba csúszott, és a ... tiszteletre méltó Minvydas Stanislovus ajándéka helyett a tiszteletre méltó Minvydas Samuelis ajándékának kell állnia (p. vi, felülről a 2. sor). Második fontos szempont, hogy a bejegyzések vizsgálata során a szerző egyúttal megismerteti az olvasókat e könyv svédországi egykori tulajdonosának, Johan Gabriel Sparwenfeldnek meglehetősen színes személyiségével is (l. lvi–lvii). Mindazok, akiket érdekel a régi litván könyv története, érdeklődéssel olvassák majd az első kiadású KN-ima­töredék útját a Litván Irodalmi és Folklorisztikai Intézet könyvtárába, ahol jelenleg őrzik (l. Iviii–lix). A recenzált kiadvány tanulmánya két fejezettel zárul, amelyek közül az egyik a KN papírjának vízjelei kutatástörténetét tekinti át (l. lix–Ixviii), a másik pedig az uppsalai példány kötését írja le. Az elsőből megtudjuk, hogy a KN első kiadásához két vilniusi papírmalomban készített papírt használtak fel (l. Ixii), a másodikból pedig azt, hogy az uppsalai példány kötetlenül került Svédországba, mivel bekötéséhez a svéd diplomata és gyűjtő, Gabriel Sparwenfeld az úgynevezett „holland” papírt használta fel, amelyet a francia Iuilledary Bauvais készített (l. Ixiv–Ixv). Amikor nemcsak a bevezető, hanem az egész recenzált kiadvány utolsó oldalát is átlapozzuk, szeretnénk még egyszer örömünket kifejezni afelett, hogy a Litván Irodalmi és Folklorisztikai Intézet igen szükséges és kiváló minőségű kiadványt jelentetett meg. A könyv szerkesztőjét, Dainora Pociūtėt pedig arra szeretnénk kérni, hogy az egyes KN-részek kritikai kiadásának elkészítésével RECENZIÓK | 121 ne késlekedjen túlságosan, még ha ez rendkívül nehéz és aprólékos munka is. Az itt megfogalmazott, olykor talán túlságosan is szubjektív megjegyzésekkel elsősorban arra szerettük volna felhívni a szerkesztő figyelmét, hogy a leendő kritikai kiadásokban mit kellene pontosítani, mit kellene részletesebben megvizsgálni. És ha ezek a megjegyzések akár csak némileg is hasznosak lesznek, szerzőjük elérte célját. IRODALOM ÉS FORRÁSOK BiRžiška, V. 1990: Aleksandrynas 1, Vilnius: Sietynas. Clavis Germanico-Lithuana 1997. XVII. századi kéziratos német–litván szótár. I. rész: A–E, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. KAVALIŪNAITĖ, G. 2003: Samuelis Boguslavas Chylinskis Újszövetség-fordításának viszonya az eredetikhez. Doktori disszertáció, Vilnius. KReGZDE, J. 1978: A litván reformátusok írásbelisége, Chicago: Devenių kultūrinio fondo leidinys. Lexicon Lithuanicum 1987. XVII. századi kéziratos német–litván szótár, Vilnius: Mokslas. LukšaiTĖ, I. 1999: A reformáció a Litván Nagyfejedelemségben és Kis-Litvániában, Vilnius: Baltos lankos. LukšaAiTĖ, I. 2001: A Knygos nobažnystės (1653) előkészítésének kulturális környezete. Knyga nobažnystės krikščioniškos (1653), a XVII. századi litván kultúra 4-29. emléke, Kėdainiai: Kėdainių krašto muziejus, NEepokuUPNAS, A. 1994: M. Mažvydas „Katekizmo“ című — a történelem és kultúra kontextusában beszélő tankönyvének (könyvecskéinek) képe. A protestantizmus Litvániában: történelem és jelen, Vilnius: Apyaušris, 70-77. RuBSys, A. 1995: Kulcs az Ószövetséghez 1, Vilnius: Katalikų pasaulis. Juozas Karaciejus Beérkezett 2004 12 12 Litván Nyelvi Intézet P. Vileišio u. 5., 10308 Vilnius, Litvánia BERTHOLD FORSSMAN LETTISCHE GRAMMATIK Dettelbach: J. H. Roll, 2001, 418 p., ISBN 3-89754-194-7 (Miinchener Studien zur Sprachwissenschaft, Beiheft 20) Berthold Forssman lett nyelvtana, amint azt „Előszavában” jelzi, nemcsak az indoeuropeistáknak és baltistáknak szól, hanem a szlavistáknak és más nyelvészeknek is, akiket egyaránt érdekel a mai lett irodalmi nyelv és e nyelv történeti grammatikája. A forrásokban való késői írásos adatolás ellenére a balti nyelveket fonetikájuk és jól megőrzött flektáló rendszerük miatt igen archaikusnak tartják. A grammatika szerzője azt is megjegyzi, hogy Janis Endzelīns 1923-ban kiadott Lett nyelvtana pótolhatatlan mintatankönyv volt és maradt, a lett nyelv tanulásával kezdő számára azonban túl részletes, a gyakorlatban nehezen használható, és nincs kapcsolata a mai lett irodalmi nyelvvel. Ezért a recenzált B. Forssman-- féle grammatika mintegy hidat képez a mai lett irodalmi nyelv és annak történeti tárgyalása között, a bemutatott szinkrón fejezetek pedig a lett nyelv iránt érdeklődők számára bevezető tankönyvként szolgálhatnak. A grammatika szerzője azt is hangsúlyozza, hogy az indoeuropeisták számára elengedhetetlen a litván nyelv ismerete, ezért a diakrón fejezetekben kontrasztív módon litván nyelvi anyagot is felhasznál, de,