Axel Holvoet, Artūras Judžentis, red. „Sintaksinių ryšių tyrimai“

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LII (2005), 167–182 RECENZIÓK Recenziók AXEL HOLVOET, ARTŪRAS JUDŽENTIS, RED. A SZINTAKTIKAI VISZONYOK KUTATÁSA Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2003, 216 p., ISBN 1648-8628 (A litván nyelvtan kutatásai, 1.) A Litván Nyelvi Intézetben Axel Holvoet professzor vezetésével létrejött kutatócsoport már évek óta az új litván nyelvtan elméleti alapjait dolgozza ki. E munka eredményei a sorozat két kötetében tükröződnek: A litván nyelvtan kutatásai (2003, 2004); a harmadik kötet előkészítése is tervbe van véve. A kötetek tematikus elv szerint épülnek fel. Ez lehetővé teszi, hogy a bennük javasolt megoldásokat még azelőtt megvitassuk, hogy a kutatás befejeződne és eredményeit összefoglalnák. Most azonban az első, a szintaktikai viszonyoknak szentelt kötetre szeretném felhívni a figyelmet. Figyelemre méltó, hogy e kötet a szintaktikai viszonyok alapvető problémáit magas elméleti szinten tárgyalja, figyelembe véve a jelenlegi nyelvtudományban uralkodó irányzatokat. A könyv külön fejezetei a szintaktikai viszonyok fő típusait, a melléknévi egyeztetést, a mondat aktuális tagolását, a szabad predikatívumok, a szókapcsolatok és az összetett mondat tagmondatai közötti viszonyokat tárgyalják. A fejezetek többségének szerzője vagy társszerzője Axel Holvoet; gondolatai és keze mindenütt érezhetők, ezért e könyv nem különálló tanulmányok gyűjteményének, hanem egységes és következetesen felépített munkának tekinthető. A szintaktikai viszonyok felfogása nagymértékben meghatározza a nyelv grammatikai szerkezetének leírását. Ezért mindenekelőtt érdemes tisztázni, mi újat mond ez a munka a szintaktikai viszonyok típusairól, és miben térnek el a javasolt nézetek a korábbiaktól. A mai litván nyelv grammatikájában (a továbbiakban: DLKG) a szintaktikai viszonyok három fő típusát különböztetik meg: a mellérendelést, az alárendelést és a kölcsönös függést. Hasonló felosztás másutt is található (vö. Labutis 1998: 26–29). Ez az osztályozás L. Hjelmslev a konstelláció, a determináció és az interdependencia viszonyairól alkotott hármas sémáján alapul, amely lehetővé teszi a mondatszerkezet alapegységeinek (köztük az alanynak) a funkcióit a szintaktikai viszonyok alapján meghatározni (lásd aut. 1986: 16–17). Ez a munka (12. o. és köv.) a szintaktikai viszonyok bináris felosztásához való visszatérést javasolja: mellérendelő és alárendelő viszonyokra. A legtöbb mai szintaktikai munkában így osztályoznak, az alany funkcióját azonban ezekben többnyire nem a szintaktikai viszonyok, hanem más (alaki, aktuális tagolási, szemantikai) kritériumok vagy ezek együttesei alapján határozzák meg (vö. Keenan 1976; Comrie 1981: 101; Holvoet 1991: 41–55). Az itt tárgyalt kötet szerzői egyáltalán nem beszélnek a kölcsönös függés viszonyáról. Úgy vélem, hogy a bináris felosztást alkalmazva ez a viszony a felosztás alacsonyabb szintjén határozható meg: az alárendelés egyik változataként, azaz kölcsönös alárendelésként, amelyben tipikus esetben mind az alaptag, mind a függő tag rendelkezik az alárendeltség jelölőjével. Ez segítene a szintaktikai 168 | RECENZIJOS a szintaktikai kapcsolatok alapján jellemezni az alany funkcióját, amelyet a szintaktikai kapcsolatoknak a mondatrészi funkciókkal való viszonyáról szóló fejezet (28–35) nem tárgyal. A könyv a vonzatviszonyokat két típusra osztja: kormányzásra és módosításra. Kormányzásnak azokat a viszonyokat nevezi, amelyekben a fő szó megkövetel egy bővítményt, amely nélkül a jelentése hiányos lenne; módosításnak pedig azokat, amelyekben ilyen bővítmény nem feltétlenül szükséges (12–15). A kormányzás fogalma tehát itt eltér a korábbi szintaxisleírásokban uralkodó felfogástól, amelyekben a kormányzást és a hozzácsatolást a kapcsolás olyan módjainak tekintették, amelyeket annak formai megjelenése alapján határoztak meg: attól függően, hogy a függő szó ragozható (esetragozott) vagy ragozhatatlan alakban áll (DLKG 31997: 480; Labutis 1998: 33–35; Sirtautas, Grenda 1988: 38–40). El kell ismerni, hogy a kormányzás és a hozzácsatolás ilyen morfológiai alapú szembeállítása kevéssé bizonyult hasznosnak a litván nyelv szintaktikai rendszerének és fejlődésének vizsgálatához; a közelmúlt szintaxisvizsgálataiban már inkább elvetették, és csak a szintaktikailag nélkülözhetetlen függő tagokat tekintették kormányzottaknak, a nélkülözhetetleneket pedig hozzácsatoltaknak (szerző 2001: 5, 15, 34–35; DLKG 2005: 480; Vaskelaitė 2003: 144–145). Holvoet és kollégái javaslata, amely pontosítja a kormányzás fogalmát, kétségtelenül pozitív hozzájárulás a litván szintaxishoz. A munkában alkalmazott kormányzás- és módosításfogalom szintaktikai alapokon nyugszik, de igen tág: a kormányzás itt nagyjából megfelel annak a viszonynak, amelyet a DLKG erős (kötelező) kapcsolásnak nevez, a módosítás pedig a gyenge (nem kötelező) kapcsolásnak. E viszonyok további differenciálásának feladásával elmosódnak a különféle szintaktikai jelenségek közötti határok. Például kormányzásnak minősül egy szó kötelező függése a mondat középpontjától, az állítmánytól, az állítmány névszói részének és a kopulának a kapcsolata (32–33), valamint az alany nominativusi alakjának és az állítmánynak a kapcsolata is (vö.: „az alany az ige vonzata, akárcsak a tárgyak” 29). Vagyis az olyan mondatokban, mint A könyv érdekes, az igealak van és a két különböző funkciójú nominativusi alak, könyv és érdekes között azonos szintaktikai viszonyt feltételeznek. Mint ismeretes, a kopula lehet zéró. Ezért fel kell tételezni, hogy az A könyv érdekes mondatban a zéró kopula (azaz a lexikai jelentéssel nem rendelkező idő- és módjelölő) mindkét nominativusi alakot az ige jelentésének kötelező bővítményeként kormányozza (vö. 28–29). A kormányzás általánosított felfogása megfelel az univerzális restriktív szókapcsolati modellnek (az ún. X–Bar-séma), de egy adott nyelv szintaktikai szerkezetének leírásakor további alosztályozásra van szükség. Hasonló nehézségeket okoz a módosítás fogalmának differenciálatlansága is, különösen akkor, ha teljesen indokolatlanul elvetik a hozzácsatolást (csak a 19. oldalon történik említés róla). Módosítóknak minősülnek olyan eltérő szintaktikai egységek, mint a főnevekkel egyeztetett jelzők (érdekes könyv), az állítmányi jelzők (illetve szabad predikatívumok – A testvérek vidáman tértek vissza), az állítmányhoz hozzácsatolt határozók (a könyvtárban olvasott) és hasonlók. Az említett nehézségek legalább részben elkerülhetők lennének, ha a kormányzás terminusát csak az egyirányú kapcsolásra alkalmaznánk, és a kormányzást a hozzácsatolással (adjunction) állítanánk szembe – ez utóbbi a fő tag által meg nem határozott, csupán a szavak jelentésén alapuló viszony. Ez lehetővé tenné az olyan mondatrészi funkciók szintaktikai kapcsolatok alapján történő meghatározását, amelynek szükségességét maguk a szerzők is elismerik: tárgynak lehetne tekinteni az állítmány által kormányzott, határozónak pedig az állítmányhoz hozzácsatolt szavakat; az alany, az állítmányi jelző és az állítmány névszói részének funkcióját pedig a szintaktikai kapcsolat iránya – a kölcsönös vagy kétirányú függés – alapján lehetne jellemezni. Így elkerülhető lenne az ellentmondásos kötelező határozók terminus alkalmazása is az állítmány névszói részére az olyan mondatokban, mint A ház a tó mellett van (30–31), miközben ugyanott azt javasolják, hogy „határozónak csak az igék módosítóit nevezzük” (35), vagyis a szintaktikailag nem kötelező szavakat és szókapcsolatokat. RECENZIJOS 169 A könyv megalapozottan állítja, hogy „az egyeztetés két szó közötti szintaktikai viszonyt tükröz, de nem a kormányzás és a hozzácsatolás melletti harmadik szintaktikai viszony” (38). Az egyeztetés módjait Loreta Semėnienė fejezete következetesen és pontosan tárgyalja (37–66). A szintaxis leírásában mindazonáltal hasznos lenne megadni, hogy milyen jellegű és miben sajátos az a viszony, amelynek jelölőjeként az egyeztetés szolgál. A mellérendelő és alárendelő viszonyok alapján az összetett mondat típusait is megkülönböztetik. E téren jelentős előrelépés a mellérendelő mondatok formai jegyeinek általánosítása (99–114). Ennek alapján pontosították a mert kötőszós mondatok értelmezését, és meggyőzően kimutatták, hogy szerkezeti jegyeik alapján ezek nem alárendelőnek (ahogyan eddig besorolták), hanem mellérendelőnek tekintendők (109–112). Egyetérthetünk azzal, hogy az úgynevezett mellérendelő igei szókapcsolatok (Jonas ül és könyvet olvas stb.), amelyeknek két szintaktikai középpontjuk van, szerkezetileg megfelelnek a mellérendelő mondatoknak (177–179). Másfelől kétséges, hogy áttekinthetőbbé válik-e az összetett mondatok szintaktikai szerkezetének leírása, ha a mellérendelő mondatok közé soroljuk a melléknévi és határozói szókapcsolatokat is (például: Jonas hosszú és unalmas könyvet ír; hosszan és unalmasan ír), annál is inkább, mert a megfelelő főnévi szókapcsolatokat (Jonas és Birutė ülnek) nem tekintik mellérendelő mondatoknak (183–184). Az sem világos, mi nyerhető azzal, ha az alárendelő mondatoknak a tagmondatok közötti viszonyokon, funkciókon és ezek kifejezőeszközein alapuló szintaktikai osztályozását a javasolt, szóosztályok szerinti morfológiai felosztásra cseréljük: főnévi, melléknévi és határozói mondatokra (117. skk.). A főnevekkel, melléknevekkel és határozószókkal való helyettesítés korántsem mindig lehetséges; sok esetben továbbra is a tagmondatok szerkezetére és szintaktikai funkcióira kell támaszkodni, transzformációhoz vagy szemantikai szempontokhoz kell folyamodni. Összességében a munkában bemutatott elméleti kutatási eredmények és a szintaktikai szerkezet modellezésére vonatkozó új nézőpontok megérdemlik a litván nyelv kutatóinak figyelmét és kedvező értékelését. Egyesek kétségtelenül hozzájárulnak majd a litván nyelv grammatikai leírásának pontosításához, mások pedig szélesebb körű vitát és új megoldások keresését ösztönözhetik. Az ilyen viták nélkül, amelyekből eddig hiány volt, a grammatikai kutatás nem fejlődhet. Azt kívánom a szerzőknek, hogy sikeresen járják végig az előttük álló nehéz utat az érdekes elméleti felismerésektől egy egységes grammatikai modell megvalósításáig, amely kitölti a konkrét formák és konstrukciók paradigmáit. LITERATŪRA AMBRAZAS, V. 1986: Lietuvių kalbos sakinio sintaksinės ir semantinės struktūros vienetai. Lietuvių kalbotyros klausimai 25, 4–44. AMBRAZAS, V. 2001: Lietuvių kalbos adverbialinis genityvas istorinės sintaksės požiūriu. Acta Linguistica Lithuanica, 44, 3–39. COMRIE, B. 1981: Language Universals and Linguistic Typology, Oxford: Basil Blackwell. HJELMSLEV, L. 1953: Prolegomena to a Theory of Language, Bloomington: Indiana University. HOLVOET, A. 1991: Transitivity and Clause Structure in Polish. A Study in Case Marking, Warszawa: Slawistyczny Ośrodek Wydawniczy. KEENAN, E. L. 1976: Towards a universal definition of “subject”. Li, Ch., ed., Subject and Topic, New York: Academic Press, 303–333. LABUTIS, V. 1998: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla. SIRTAUTAS, V., GRENDA, Č. 1988: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius: Mokslas. 170 | RECENZIJOS Vaskelaitė, R. 2003: Lietuvių kalbos daiktavardiniai junginiai sintaksinių ryšių požiūriu. Acta Linguistica Lithuanica 48, 143–158. Vytautas Ambrazas Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, LT-10308 Lietuva Gauta 2005 04 22 Lietuvių kalbos tarmių chrestomatija Sudare Rima Bacevičiūtė, Audra Ivanauskienė, Asta Leskauskaitė, Edmundas Trumpa Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2004, 328 [16] p., ISBN 9986-668-56-5 Didžiųjų mūsų kalbininkų Juozo Balčikonio, Zigmo Zinkevičiaus, Adelės Laigonaitės ir kitų ilgai buvome mokomi apie liaudies (gyvosios kalbos, tarmių) didžią reikšmę tautos gyvenimo kultūrai, mokslui, kiekvieną knygą apie tarmes sutikdavome džiaugsmingai. Taip džiaugiamės ir naująja Lietuvių kalbos tarmių chrestomatija. Ją rengė jaunesnioji kalbininkų tarmėtyrininkų karta, dažnai naujais metodais tyrinėjusi ir tirianti mūsų šnektas šnekteles (mokslinė redaktorė doc. dr. Laima Grumadienė). Viskas teikiama iš magnetofono įrašų (todėl visai nutylima 1970 metų tolgi chrestomatija), nevengiama teikti tekstų su tarmių sistemos pažeidimais (prof. Juozas Balčikonis seniai mokė, kad dabar tarmėse jau galima rasti visko, nes raštu, mokyklos daug kas sugadinta). Jau kaip ir nebesant kaimo bendruomenių, visi dabar mokosi iš radijo, televizijos, įvairiausiose mokyklose, tai pašnekėsiuose su tarmių žmonėmis girdi taikymąsi prie „taisyklingos“ kalbos – (per 15–20 min. negalima ir ko užrašyti, nes tai tik minutine šneka, „mokytumo“ rodymas, o ne paveldėta šnekta. Šioje chrestomatijoje tokių dalykų esama, „Įvade“ apie tai įspėjama – visi juk žinome dabartinę padėtį, suvokiame, kad ir anksčiau to būdavo įrašuose ir įvairiuose straipsniuose. Tai gali suklaidinti kitus kalbininkus, randančius šalia paveldėtų dalykų ir labai naujų. Pateikiama visa vartojama transkripcija, nors yra daug ir neišspręstų klausimų (ypač prie-balsių grupės minkštumo žymėjimo ankščiau, kel'ti ir pan., redukuotų balsių nuo Chylinskio laikų vaikas Dv, maišas Drsk, Rtn rašymo ir kt.). Matyti klaidų: deŋ'kt' = deŋgt', mė·d'is = mė·d'is, ų̄ks = ų̄oks (p. 18, 19); šiauliškiai neturi formos ž'uŋkšn'us = ž'uŋkšn'us, tai yra Rytų Lietuvos žiųngšnys (žr. dar LKŽₓₓ, iš LD 67, Grv). Sakoma, kad „bendrinės kalbos tvirtapradžių dvigarsių i, u + l, m, n, r pirmasis dėmuo yra trumpas, todėl jų priegaidė žymima gravis (ˋ), pvz.: gìrtas, kùrmis, bet knygoje nebeliko vietų, kur taip sakoma: kauniškių, jurbarkiškių, žagariškių tik ilgi ar pusilgiai pirmieji sandai (tik užmirštas dvibalsis ùi). Ar vieno Alekso Girdenio kurti nauji tarmių pavadinimai, ar prof. Zigmui Zinkevičiui neteko prisidėti (p. 26)? Mokslo veikaluose atidumas ir teisybė – būtini dalykai. Pradedama skyrium „Vakarų aukštaičiai“ (poskyriu „Kauniškiai ir Klaipėdos krašto aukštaičiai“). Įdomus įvadinis straipsnis apie tų šnektų istoriją, prisimenamos Mažosios Lietuvos patarmės striūkiai ir baltsermėgiai. Prie kauniškių pridedama ir Jurbarko šnekta (apibendrinant