Išilginių objektų predikacijos pobūdis. Subjektyvaus judėjimo sąvoka

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LII (2005), 23 – 39 A hosszanti objektumok predikációjának jellege. A szubjektív mozgás fogalma ROLANDAS MIKULSKAS Litván Nyelvi Intézet Sok nyelvben megszokott, hogy egy utat, ösvényt vagy hosszúkás tárgyat irányított mozgást kifejező igével jellemeznek. Ez a cikk a predikáció elnyújtott tárgyi módjának ilyen eseteit elemzi meglehetősen részletesen, litván nyelvi anyag alapján. A vizsgált jelenség szabályszerűsége kétségessé teszi azokat a kísérleteket, amelyek az ilyen mozgásigék használatát a képes beszéd és a kifejező szemléltetés céljával magyarázzák: ennek mélyebb kognitív forrásokból kell erednie. A predikáció elnyújtott tárgyi módjának kognitív természetét itt Langacker szubjektív mozgásra vonatkozó fogalmának segítségével vizsgáljuk. Figyelmet fordítunk az ilyen típusú predikációt megvalósító igék szemantikai és grammatikai sajátosságaira is. 0. BEVEZETÉS 0.1. Sok nyelvben megszokott, hogy az utat, az ösvényt vagy más hosszúkás tárgyat irányított mozgást jelentő igékkel írják le. Bár az ilyen mondatok predikációja nem jelöl tényleges mozgást, a bennük használt mozgásigék nem keltenek gyanút a nyelvhasználóban, vagyis ezeket a mondatokat helyesen megalkotottnak fogadja el. Például teljesen természetesen hangzanak az alábbi megnyilatkozások: (1) Az út a folyó mentén halad LKŽII 1073 (DŽ). (2) A síkságon át országút fut LKŽII 726 (RŠ). (3) Honnan jön ez az út? LKŽII 1080 (DBK). 0.2. A litván nyelv szótárának adatai azt mutatják, hogy a mozgásjelentésű igék ilyen használata valamivel gyakoribb az írott, mint az élő nyelvben. Ha ezt a tényt az írókra gyakorolt idegen nyelvi hatással magyaráznánk, csupán megerősítenénk e nyelvi jelenség egyetemes voltát. Ugyanis a nyelvjárásokban is elegendő ilyen használati esetet jegyeztek fel. A szóban forgó jelenség elterjedtsége rendszerszerűségéről és bizonyos általánosabb jellegéről tanúskodik. Egyrészt a mozgásjelentésű predikátumokkal nemcsak utat, ösvényt, országutat vagy folyót lehet jellemezni, hanem mezőt, rétet, lejtőt, kerítést, erdőt, heget és hasonlókat is. Általánosságban azt mondhatnánk, hogy az ilyen predikátumok a hosszúság dimenziója szerint értékelt tárgyak térbeli helyzetét is jellemezhetik. Röviden HOSSZANTI OBJEKTUMOKNAK nevezhetnénk őket. Vö.: (4) A kastély mellett hatalmas rétek húzódtak LKŽII 1073 (ŽD). (5) A hegyek a tengerpart hosszában húzódnak LKŽII 1073 (KII 11). (6) A város körül kőfal húzódott LKŽII 1073 (J. Balč). 24 | R O L A N D A S M I K U L S K A S (7) Azok a pocsolyák még egy másik egyházközségbe is átnyúlnak LKŽII 1091 (Rdm). (8) Hosszában fehér és vörös csíkok húzódnak LKŽII 1073 (Rdm). Másfelől az út vagy általában valamely hosszanti objektum térbeli helyzetét a nyelvben nemcsak a szokásos mozgásigék írják le. Az ilyen predikáció nemcsak a vízszintes, hanem a függőleges tengely mentén is történhet, vö.: (9) Az út enyhén emelkedett a hegyre LKŽV 793 (Pč). (10) Azután ott egy szép lejtő ereszkedett lefelé LKŽVII 253 (Rš). (11) Íme, az utam kibukkant a hegyek közül a síkságra LKŽVIII 683 (Šlč). A nem egyenes útvonal konfigurációját olyan igék írják le, amelyek predikációja a mozgás eseményét nemcsak az egyenes, hanem az oldalirányú tengelyhez viszonyítva is magában foglalja, vö.: (12) Az ösvény a falu, a régi nyárfák alatt megbúvó tanya felé kanyarodik LKŽXIV 88 (V. Bub). (13) A kitaposott [ösvény] közvetlenül a sziklaszirt peremén kanyargott LKŽXIX 467 (J. Jabl). (14) Még néhány mély ránc kanyargott végig a homlokán LKŽXIX 461 (J. Ap). (15) A tarlókon át kanyarog a kis ösvény LKŽXIX 474 (Rš). (16) A görbe kis út a mezőkön át kanyargott LKŽXI 77 (T. Tilv). Az út földrajzi helyzetét a nyelvben nemcsak egyargumentumú, hanem kétargumentumú igék is kifejezhetik, amelyek ágenst és pácienst feltételeznek, tehát nem spontán, hanem okozott mozgást fejeznek ki, vö.: (17) Az egresbokrok között vezető utak átszelik a kertet LKŽXVIII 942 (PnMŽ). (18) A tengerparti faluba sok út vezet LKŽXVIII 942 (I. Simon). 0.3. A tárgyalt jelenség szabályossága arra késztet, hogy kritikusan tekintsünk azokra a kísérletekre, amelyek az ilyen mozgásige-használatot a figuratív nyelv céljaival, vagyis a szemléletes kifejezésre való törekvéssel hozzák összefüggésbe. A hosszanti objektumok mozgásigékkel történő predikációjának kétségtelenül mélyebb, kognitív okai vannak. E tanulmány ezek feltárását tűzi ki célul. A hosszanti objektumok predikációjának kognitív természetét Langacker szubjektív mozgás fogalma alapján tárja fel. Emellett figyelmet fordít az e predikációban használt igék szemantikai és grammatikai sajátosságaira is. 1.0. Természetesen felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy a mozgást jelentő igék a tárgyak térbeli, statikus helyzetét jelöljék? Mi az ilyen predikáció logikája? Hiszen általában azt mondják, hogy a mozgást jelentő igék a mozgó tárgyak térbeli helyzetének időbeli változását jelölik. Ezzel szemben a tárgyak statikus helyzetét jelölő igék (pl.: sėdi, stovi, guli, ti̇̀so stb.) semmiféle térbeli viszonybeli változást nem jelölnek. Ebben hasonlítanak az állapotigékre, amelyek szintén nem jelölnek semmiféle helyzetváltozást az idő múlásával. Így a jelölt térbeli helyzet dinamikussága, illetve stabilitása lenne a szóban forgó igék szemantikájának alapvető különbsége. A nyelv azonban, amikor a mozgást jelentő igéket egy út vagy más hosszanti objektumok térbeli konfigurációjának leírására használja, képes áthidalni ezt az alapvető különbséget. IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS | 25 alapvető különbséget. A priori az ilyen használatot a mozgásfogalom bizonyos fokú labilitásával lehetne magyarázni. E labilitás alapja az, ami a mozgást és a statikus helyzetet jelölő igékben közös. Ennek a közös vonásnak az igekategória lényegéig, annak megkülönböztető jegyeiig kell visszanyúlnia. 1.1. Általában azt állítják, hogy az ige más grammatikai kategóriáktól megkülönböztető alapvető vonása az időbelisége, vagyis a megnevezett abszolút idővel való kapcsolata (ez nem tévesztendő össze a grammatikai idővel, amely deiktikus természetű, és a cselekvésnek a beszéd pillanatához való viszonyát jelöli). Más szóval az ige képes visszaadni a jelölt helyzet dinamikáját. Ez utóbbit elképzelhetnénk a pillanatnyi statikus helyzetek váltakozásaként, vagy e helyzetek sorozatának az időtengelyen való bizonyos elrendeződéseként. Nehéz azonban nem egyetérteni Ronald W. Langackerrel (2002: 59–100), aki megjegyzi, hogy az idővel való kapcsolat nem kizárólag az igekategóriára jellemző. Például a prieš és po elöljárók, valamint a vakar vagy rytoj határozószók szintén időviszonyokat jelölnek. Egyes, összetettnek nevezett elöljárók akár a helyzetek (térbeli) időbeli változását is jelölhetik. Langacker az angol across elöljárót hozza fel példaként, amikor azt mozgást jelentő igékkel használják. Ennek megfelelően a litvánban a skersai, išilgai, įžambiai, per, pro, kiaurai elöljárók rendelkeznek ilyen tulajdonságokkal. Vö.: (19) A róka keresztben fut át az úton. (20) A nyúl átugrál a parlagon. Tehát azt lehetne állítani, hogy például a skersai elöljáró, a kirsti (kelią) ige és a deverbális főnév (kelio) kirtimas szemantikai tartalma azonos: mindegyik ige az egyik hosszanti objektum szélétől a másikig vezető pálya megtételét jelöli, amelyhez természetesen bizonyos időtartam szükséges. 1.2. E helyzet miatt Langacker azt javasolja, hogy az ige megkülönböztető jegyeit ne az általa jelölt helyzetek, illetve fogalmak tartalmában keressük, hanem arra figyeljünk, ahogyan ez a tartalom észlelhető. Az igekategória temporális, vagyis időbeli jellegét hangsúlyozva megjegyzi, hogy e tulajdonság alapját a jelölt helyzet egymás utáni letapogatása képezi. Más szóval a folyamatot jelölő szófaj feltételezi az időben kibontakozó helyzet valamennyi fázisának egymás utáni áttekintését. Ezzel szemben más, viszonyokat jelölő szófajok, például az elöljárók, melléknevek, határozószók, főnévi igenevek és igenevek, ha kapcsolódnak is az időhöz, mégis időtlenek abban az értelemben, hogy az általuk kifejezett fogalmak tartalma nem fokozatosan, hanem kumulatív módon észlelhető. Bár ez az észlelési út magában foglalja az egymás utáni áttekintés, a fokozatos „összeállítás”, vagy egyszerűen a fogalomalkotás bizonyos fázisát, e kategóriák nyelvi rendeltetése valójában az, hogy lehetővé tegyék e teremtő folyamat egészleges „termékeivel”, vagyis gestaltjaival való műveleteket. Ez utóbbiak számára az időprofil irreleváns. 1.2.1. Az így felfogott ige folyamatokat jelöl. Ebben különbözik az időtlen viszonyokat jelölő szófajoktól. Könnyen észrevehető, hogy az igekategória e felfogásában különös jelentőségre tesz szert maga az észlelő, illetve a beszélő (hallgató) 1Az észlelő, vagyis az interpretátor, valamint a beszélő (hallgató) fogalma nem azonos, de ha elfogadjuk a kognitivisták azon feltevését, hogy a kognitív, vagyis mentális, illetve a szemantikai, vagyis nyelvi struktúrák izomorfak, a nyelvi diskurzus bizonyos kontextusaiban e fogalmak helyettesíthetik egymást. 26 | ROLANDAS MIKULSKAS figura1. Ennek megfelelően Langacker az időt is felosztja az elképzelt időre (conceived time) (t) és a feldolgozási időre (processing time) (T). Az előbbit röviden az észlelés TÁRGYAKÉNT, az utóbbit pedig az észlelés ESZKÖZEKÉNT határozza meg. Az elképzelt időben a számunkra ismerős világ eseményei zajlanak, és ezt a hagyományos abszolút idő helyett vezette be. A feldolgozási idő új fogalom, amely a kognitív műveletek időtartamát jelöli. E paramétereket figyelembe véve Langacker azt javasolja, hogy bármely folyamat predikációját a [rᵢ / tᵢ; C]ₜᵢ képlettel írjuk le, amelyet a következőképpen kell olvasni: az észlelő (conceptualizer) C a feldolgozási idő egy adott Tᵢ pillanatában aktiválja, vagyis előhívja az rᵢ statikus viszony fogalmát, majd ezt összekapcsolja az elképzelt idő megfelelő tᵢ pillanatával. Az egész folyamat a következő képlettel ábrázolható: (i) [r₁ / t₁; C]ₜ₁ > [r₂ / t₂; C]ₜ₂ > [r₃ / t₃; C]ₜ₃ > … > [rₙ / tₙ; C]ₜₙ Ez a képlet az r₁, r₂, r₃,..., rₙ helyzetek megszakítatlan sorozatát az elképzelt idő t₁, t₂, t₃,...,tₙ tengelyére rendezi, a feldolgozási idő T₁, T₂, T₃,..., Tₙ szimbólumsora pedig azt jelöli, hogy a C észlelő egymás után végigtekinti, vagyis letapogatja ezt az összetett struktúrát. Összefoglalásképpen megállapítható, hogy a folyamatpredikáció ilyen felfogása abban különbözik az időtlen komplex predikációtól – amely szintén a helyzetek irányított eloszlását jelöli az időtengelyen –, hogy az utóbbiban a feldolgozási idő paramétere ténylegesen semmilyen szerepet nem játszik, vagy Langacker szavaival élve: ennek a predikációnak nincs időprofilja. 1.3. Könnyű belátni, hogy a langackeri folyamatfogalom az állapotokat is magában foglalja. Ezeket határesetnek tekinthetjük, amelyben a folyamat egyes paraméterei nem változnak az elképzelt idő folyása során, a feldolgozási idő paramétere azonban továbbra is jelentős. Egyszerűbben fogalmazva: ugyanazt a helyzetet tekintjük át egymás után. Ha rᵢ = rᵢ + 1, a korábban bemutatott folyamatképlet könnyen alkalmazható az állapot, illetve az állapotigék szemantikájának leírására: (ii) … > [R / tᵢ; C]ₜᵢ > [R / tⱼ; C]ₜⱼ > [R / tₖ; C]ₜₖ > … Az elképzelt idő folyamán változatlan, de az észlelő által egymás után letapogatott helyzetet ebben a képletben az R szimbólum jelöli. A két oldalon álló három pont az állapotigék imperfektív természetét hangsúlyozza. Langacker ezeket a perfektív2 igéktől különbözteti meg, amelyek a helyzet egy bizonyos (elképzelt) időtartam alatt bekövetkező objektív változásait jelölhetik. 2 Langacker a perfektivitás fogalmát nem kapcsolja közvetlenül az aspektuskategóriához; az ige azon tulajdonságaként értelmezi, hogy jelzi a predikált helyzet változását. Perfektív igéi Zeno Vendler klasszikus (1967-es) felosztásának négy kategóriájából hármat foglalnak magukban: a tevékenységpredikátumokat (activities), a teljesítménypredikátumokat (accomplishments) és az eredménypredikátumokat (achievements). A logika IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS 27 1.4. A perfektív igék jellegzetes alcsoportját a mozgásigék alkotják. A mozgó objektum saját erejéből vagy külső erő hatására egy bizonyos (elképzelt) időtartam alatt tesz meg egy adott távolságot, tehát a helyzet változását egy fizikai objektum térbeli helyzetének módosulása határozza meg. A mozgásigék azon tulajdonságát elemezve, hogy nemcsak objektív, hanem szubjektív mozgást is kifejezhetnek, Langacker (2002: 149–166) azt javasolja, hogy a mozgáspredikáció általános jellegét az előzőekben tárgyalt képlet némileg módosított változatával írjuk le: (iii) [[m] l₁] t₁ > [[m] l₂] t₂ >...> [[m] lₙ] tₙ C T₁ T₂ Tₙ A képletet a következőképpen kell olvasni: a mozgás megfigyelője/észlelője C a feldolgozási idő T₁, T₂,...,Tₙ tartama alatt követi az l₁, l₂,..., lₙ mozgáspályát, amelyet az t₁, t₂,... tₙ elképzelt időtartam alatt az m (mover) mozgó objektum ír le. A lokális szimbólumokat általánosabban értelmezve a képlet az absztrakt mozgás leírására is alkalmas. Az absztrakt folyamat során az észlelő gondolatban követi az immateriális entitások időbeli változásait. A változások mentális pályája az elképzelt minőségi vagy mennyiségi skálán egymás után letapogatott helyzetekből áll. Az angolban a mozgásigéket a litvánnál jóval szabadabban használják absztrakt változási folyamatok jellemzésére, de ilyen használatra a litvánban is találhatunk példát, vö.: (21) Az atléták versenye két órán át tartott. (22) A koncert a végéhez közeledik. (23) A testvér egészségi állapota javul. 1.4.1. Azok a mondatok, amelyekben a mozgásigék egy út vagy más hosszanti objektum konfigurációját írják le, részben hasonlítanak azokra a mondatokra, amelyekben ezek az igék profi- Aspektuális szempontból maga a perfektivitás fogalma, mivel egy bizonyos fejlődési folyamat végét fejezi ki, közvetlenül nem jelöli a változást, hanem abból a fogalomból vezethető le. Más szóval a perfektivitást a változás implikálja. Másfelől könnyen belátható, hogy a korábban felsorolt predikátumkategóriák sem mindegyikére jellemző eredendően a változás jelölése. A tevékenységpredikátumok például nem jelölnek olyan irányított változást, amelynek természetes végpontja van, vö.: Az apa a kertben sétált és gondolkodott. Az ilyen tevékenység predikációjának határát azonban maga a beszélő is meghúzhatja, például az ige delimitatív alakjának használatával, vö.: Az apa sétált egyet a kertben, majd ismét munkához látott. Ebben az esetben az ige perfektivitása nem a cselekvés természetes végéhez, hanem magának a beszélőnek, illetve a hallgatónak a cselekvés időtartamára vonatkozó határkijelöléséhez kapcsolódik. A tág értelemben felfogott igei perfektivitást tehát csak részben határozza meg annak szemantikai természete. Langacker szerint még az általunk megtapasztalt állapotoknak is gyakran vannak természetes határaik, ezért az ezeket jelölő igék bizonyos körülmények között perfektívként értelmezhetők. Következésképpen nem húzhatunk éles (eredendő) határt az imperfektív és a perfektív igék között. 3 Az vykti ige, amely absztrakt folyamatot jelöl, szemantikai szempontból jócskán eltávolodott konkrét mozgást jelölő elődjétől. Az ilyen ige által jelölt folyamat a mondatban már nemcsak az időtartam szempontjából minősíthető — amely absztrakt mozgás esetén a konkrét mozgás során megtett térbeli távolsággal tekinthető egyenértékűnek —, hanem a hely vagy a mód szempontjából is, vö.: A sportolók versenye a város központi stadionjában zajlott. Eddig az értekezlet gördülékenyen zajlik. 28 | ROLANDAS MIKULSKAS … absztrakt mozgást jelöl. Vannak azonban különbségek is. Először is: ami ezekben a mondatokban „mozog”, egyúttal magának a mozgásnak a pályáját is alkotja. Ez a pálya azonban nem mentális, mint az absztrakt mozgás esetében, hanem teljesen valós, földrajzilag meghatározható objektum. E mondatok predikációját a valós mozgással az is összekapcsolja, hogy bennük többé-kevésbé explicit módon kifejeződik az irány, vö.: (24) Az egyik [út] a mamához vezet, a másik a kisfiúhoz LKŽII 1073 (KlvD 9). (25) Mindketten a földútra pillantottak, amely a tanyák mellett kanyarogva a nyíresbe vezet LKŽXIX 462 (L. Dovyd). (26) Dargvainiai mögött egy út húzódik Skujinė felé LKŽXIV 88 (Všv). Másfelől e mondatok szemantikai tartalma nem jelöl tényleges mozgást: az úgynevezett mozgó alany időben változatlan marad. E mondatok igéi tehát valójában imperfektív folyamatot jelölnek, amelyet Langacker a korábban megadott (ii) képlettel javasol leírni, a tartós viszony R szimbólumát az elnyúló objektum lokációjának pontosabban meghatározott [M] L szimbólumára cserélve: (iv) ···> [[(M) L] tᵢ / C] Tᵢ > [[(M) L] tⱼ / C] Tⱼ > [[(M) L] tₖ / C] Tₖ >··· Ez a képlet azt mutatja, hogy a megfigyelő, vagyis az észlelő, C az észlelt idő minden egyes tᵢ pillanatában egymás után ugyanazt az elnyúló objektumot, M-et, annak L térbeli helyzetében, vagy lokációjában rögzíti. Könnyen belátható, hogy az így kezelt elnyúló objektum formálisan semmiben sem különbözik a tényleges mozgás alanyától: mindkettőt lokális viszony határozza meg. 1.5. A lexikográfus, amikor a tárgyalt mozgásigék használatát vizsgálja, a szemantikai kiterjesztés egyértelmű esetét látja: az eredendően perfektív mozgásigék⁴ imperfektív folyamatokat kezdenek jelölni, amelyek szemantikai tartalma megfelel az elnyúló objektum változatlan térbeli helyzetét profiláló sémának. A szóban forgó mondatok predikációjából azonban nem tűnik el az irány szemantikai összetevője, amely lényegileg kapcsolódik a mozgás fogalmához. A tényleges mozgást predikáló esetben az irány kifejezésének tartalmát az objektum térbeli helyzeteinek Emellett az absztrakt, illetve a konkrét mozgást jelölő igék nyelvtani tulajdonságai is különböznek: például az eseményaspektusú alakjaik képzéséhez eltérő képzőelemeket használnak, vö.: A vonat Kaunasból érkezett. A labdarúgó-mérkőzés mégis megrendezésre került. Ennek a mozgást jelölő igének a konkrét mozgási eseményre utaló perfektív alakjai az at-, nu-, par-, iš- prefixumokkal képződnek, és a cselekvés befejezettségének jelölésén túl szabályszerűen a mozgás irányát is jelölik az észlelő, vagyis a beszélő (hallgató) viszonylatában. Az absztrakt mozgás esetében az esemény aspektusának prefixumos alakja csupán a cselekvés befejezettségét fejezi ki. Másfelől az a tény, hogy absztrakt mozgást csak 3. személyű alakok jelölhetnek, arra utal, hogy az ilyen használatú igék lényegükben továbbra is a mozgás fogalmához kötődnek. Hiszen az absztrakt módon felfogott mozgás predikációjához szükséges az észlelő perspektívája. E perspektíva nyelvi megjelenítői – a beszélő, illetve a hallgató – a szóban forgó predikáció számára hozzáférhetetlenné teszik az 1., illetve a 2. személyű alakokat. 4 Ideje pontosítani, hogy a hosszanti objektumok predikátumairól szólva valójában csak az irányított mozgást jelölő igékre gondolunk, például megy, fut, fordul (valamerre), nem pedig ezek irány nélküli megfelelőire, mint a sétál, szaladgál, forgolódik stb.; az utóbbiak a tevékenységpredikátumok kategóriájába tartoznak, és alapvetően imperfektív természetűek (bár a delimitatív funkciójú prefixumok hozzáadásával perfektiválhatók; bővebben lásd a (2) lábjegyzetet). IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS | 29 változás (az észlelő időbeli tapasztalatában), amelyet az észlelő, vagyis a beszélő (hallgató) viszonylatában értékelünk. Amikor a mozgásigék statikus helyzetet írnak le, az észlelő maga aktiválja a térbeli pozíciók dinamikáját, amely a hosszanti objektumok helyének irányához szükséges. Egyszerűbben fogalmazva, maga a beszélő, illetve a hallgató tekintetével vagy gondolatban sorra végigpásztázza a mondatban leírt út vagy más hosszanti objektum teljes konfigurációját, és ezzel ténylegesen a mozgáspályával egyenértékűvé teszi azt. Hogy az ilyen áttekintés iránya miként határozza meg a különböző predikátumok megválasztását, jól mutatják az olyan mondatpárok, amelyek lényegében ugyanazt a térbeli helyzetet írják le, ám az észlelők ellentétes elhelyezkedését implikálják, vö.: (27) A part itt lankásan ereszkedik a folyópart felé. (28) A folyópart itt lassan felfelé emelkedik. A szóban forgó predikáció szerkezetének elemzésekor fontos észrevenni az észlelő benne betöltött sajátos szerepét, amely lehetővé teszi a mondattartalom helyes értelmezését. Külső szemlélőként metaforikusan azt mondhatnánk, hogy a hosszában profilált objektum mentén maga az észlelő mozog, így iránydimenzióval ruházza fel a mondat alapjául szolgáló mozgáspredikációt. Természetesen normális körülmények között az ilyen mondat megalkotója vagy értelmezője nem érzékeli úgy, hogy maga mozog az említett pályán. Ám akár tudattalanul és csupán absztrakt módon, gondolatban történik is, a predikáció alanyától átvett mozgásfunkció teszi lehetővé a nyelvhasználó számára, hogy az ilyen mondatokat értelmesnek tartsa és helyesen értelmezze. Ezt az értelmezést a hosszanti objektum egymást követő áttekintése és a tényleges, irányított mozgás észlelése közötti hasonlóság alapozza meg. Langacker hangsúlyozza az ilyen, mentális pásztázáson alapuló mozgás szubjektív természetét. A szubjektív mozgás predikációját ténylegesen a helyzet észlelésének kezdeti, vagyis akkumulatív fázisa alkotja, amely – mint tudjuk – a valós mozgás értelmezése szempontjából lényegtelen. Éppen az észlelés e fázisában őrzi meg az alapvetően statikus objektumhelyzetet jelölő mozgásige a szemantikai természetéhez elengedhetetlen irányvektort. Langacker ezt az akkumulatív fázist a következő képlettel javasolja leírni: (v) [m₁] l₁ / C T₁ > [m₁] l₁ / [m₂] l₂ / C T₂ > [m₁] l₁ / [m₂] l₂ / [m₃] l₃ / C T₃ > … > [m₁] l₁ / [m₂] l₂ / [m₃] l₃ / … / [mₙ] lₙ / C Tₙ A képlet azt mutatja, hogy a C észlelő a T₁, T₂, T₃,..., Tₙ feldolgozási idő alatt, a hosszanti objektumot egy meghatározott irányban pásztázva, egymás után aktiválja az egész konfigurációját leíró [M] L fogalmat, amely ezután (az észlelő időbeli tapasztalatában) állandó marad. A képletből az is világosan látható, hogy éppen a feldolgozási idő tengelye teszi lehetővé e hosszanti objektum egymást követő áttekintésének valamiféle (absztrakt) mozgásként való értelmezését. Így a hosszanti objektumok predikátumainak használata és az őket tartalmazó mondatok helyes értelmezése azon alapul, hogy a mozgás fogalma az objektív mondatpredikáció tengelyéről, vagyis a pro- 30 | ROLANDAS MIKULSKAS a szálról a megfigyelő szubjektív értelmezési tengelyére tevődik át. Langacker ezt a kognitív műveletet SZUBJEKTIFIKÁCIÓKÉNT határozza meg. 1.6. A szubjektifikáció fogalmához kapcsolódó szemantikai kiterjesztési és grammatikai fejlődési folyamatok tárgyalásakor Langacker (2002: 315–341) részletesebben kifejti a szubjektivitás sajátos értelmezését is. Ez utóbbi mind a valóság bármely helyzetének észlelésében, mind a megfelelő nyelvi predikációban elválaszthatatlan szerepet játszik. Ahogyan egy észlelt helyzet magában foglal egy észlelőt, úgy a mondat is mindig feltételez egy nyelvhasználót (beszélőt, illetve hallgatót). A mondat predikációja elképzelhetetlen annak megalkotója, illetve értelmezője által elfoglalt bizonyos nézőpont nélkül, az átadott eseményekhez, a beszéd idejéhez és helyéhez, az információ újszerűségéhez/régebbi voltához képest; más szóval mindazon tényezők nélkül, amelyek a beszéd körülményeit meghatározzák. Ezért a mondat által profilírozott helyzet szemantikai tartalma szükségképpen a beszédkontextust is magában foglalja. Más szavakkal úgy is fogalmazhatunk, hogy a mondatban kifejezett predikációt megalapozó körülmények nem mások, mint a beszélő, illetve a hallgató figurájához kapcsolódó bizonyos PERSPEKTÍVA. Ez a perspektíva a predikáció támaszaként működik, és a nyelvben deiktikus grammatikai és/vagy lexikai eszközökkel fejezhető ki. A megfigyelő perspektívájához kapcsolódó információ nagy része azonban rendszerint kívül marad a mondat predikációjának hatókörén, azaz explicit módon nincs kifejezve. Langacker megjegyzi, hogy optimális perspektíva esetén az észlelő pozíciója észrevétlen marad, tehát maximálisan SZUBJEKTÍV, ezáltal a mondatban profilírozott helyzetnek a lehető legnagyobb fokú objektivitást kölcsönzi. Ez a helyzet természetesen ideális. A nyelvben általában különféle köztes esetek fordulnak elő. Például a beszélő figurájához kapcsolódó információ egy része, mondjuk a hozzá viszonyított helyzet, bekerülhet a mondat predikációjának látókörébe. Ekkor az ilyen mondattal jelölt helyzet objektivitása csökken. Vö. két, mozgást jelentő igét tartalmazó mondattal: (29) Nézem – apám az úton jön haza az erdő felől. (30) Néha elmegy valaki az úton. Az első mondat csak olyan körülmények között lehetséges, amikor szerzője (aki itt egyben a helyzet aktuális megfigyelője is), az apa és az erdő nagyjából egy vonalban helyezkednek el. Ezenfelül az ige pareina igekötős alakja arra utal, hogy a mondat szerzője valószínűleg a házból figyeli a helyzetet. A kikövetkeztetett ház az a vonatkoztatási pont lesz, amelyhez képest a helyzet többi résztvevője térben elhelyezkedik. A második mondatban a megfigyelő pozíciója sem a beszéd idejéhez, sem a helyéhez képest nincs egyértelműen meghatározva. Ez a fontos körülmény lehetővé teszi, hogy a második mondattal jelölt helyzetnek nagyobb fokú objektivitást tulajdonítsunk, mint az első esetben. 1.6.1. A Langacker által finit mondattal kifejezett helyzetprofilt két észlelet közötti aszimmetrikus viszonyként írja le; ezeket a TRAJEKTOR (trajector) és a VISZONYÍTÁSI PONT (landmark) szakkifejezésekkel jelöli. Ezek a predikáció legáltalánosabb fogalmait nevezik meg, amelyek közel állnak az észleléslélektan alakzat és háttér fogalmához. Az utóbbiakhoz hasonlóan a trajektort és a viszonyítási pontot is a relatív kiemelkedőség szempontjából jellemzik. A trajektor és a viszonyítási pont tehát a finit mondattal profilírozott helyzet legkiemelkedőbb résztvevői. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy kiemelkedő jellemzőiket az észlelő tulajdonítja nekik, aki maga többnyire a predikáció hatókörén (vagy peremén) kívül marad. Ha feltesszük, hogy a trajektor és a viszonyítási pont közötti aszimmetrikus viszonyként meghatározott helyzetprofil alkotja a mondat predikációjának vízszintes tengelyét, akkor a predikáció másik, függőleges tengelyét, amely impli- IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS 31 kálja a helyzetet értelmező észlelő perspektíváját, a profil szintagmájára merőlegesen kell megrajzolni. Ennek megfelelően a vízszintes tengely a predikáció objektív oldalát, a függőleges pedig a szubjektív oldalát képviseli. Az említett kognitív művelet, a szubjektifikáció során az objektív információ egy része a szubjektív értelmezési tengelyre irányítódik át, vagyis a mondatban predikált szemantikai tartalom egy része nem profilálódik, hanem az észlelő értelmezési lehetőségein keresztül valósul meg. 1.6.2. Most, szem előtt tartva a Langacker által meghatározott, a predikáció objektivitása és szubjektivitása közötti különbséget, tekintsük meg azokat a minket érdeklő mondatokat, amelyekben az utat vagy más hosszanti kiterjedésű objektumokat mozgást jelentő igékkel írják le. Könnyű belátni, hogy e mondatok helyes értelmezését az teszi lehetővé, hogy a mozgást kifejező predikátumok által objektíven közvetített tartalom nagy része az észlelő szubjektív tengelyére irányítódik át. Más szóval maga az észlelő, vagyis a beszélő (hallgató), tekintetével vagy gondolatban egymás után „végigpásztázva” a hosszanti kiterjedésű objektum által elfoglalt összes térbeli helyzetet, a predikáció alanya helyett maga biztosítja ily módon a mozgás fogalmához szükséges időbeli és megtett távolságra vonatkozó jellemzőket. A szóban forgó mondatokban tehát a szubjektifikáció lényege az értelmező szubjektív mozgása a leírt objektum mentén. Mindazonáltal fontos hangsúlyozni, hogy az észlelő ily módon a szubjektív mozgás aktánsává válva nem lesz a mondat trajektora. Az észlelőhöz kapcsolódó szubjektivitás fogalma ugyanis elvileg összeegyeztethetetlen a trajektor kiemelkedőségének jellemzőjével, jóllehet ez utóbbit megalapozza. Így egy ilyen mondat külső szerkezete semmiben sem különbözik a tényleges mozgást profilírozó mondatokétól. Például a Ez az út a városba vezet (megy) mondatban az út a predikáció trajektora (egyben a mondat alanya), a város pedig viszonyítási pontként működik. Az ilyen mondat szemantikai tartalma azonban már megváltozott. Miután a mozgás fogalma a profil objektív tengelyéről a szubjektív értelmezési tengelyre irányítódott át, a predikáció megmaradó objektív tartalma csupán az objektum statikus helyzetét jelöli, maga az ige pedig imperfektív folyamatot jelent. A természetüknél fogva perfektív, irányuló mozgást jelentő igék imperfektiválásának komoly grammatikai következményei vannak, ezekre azonban később térünk vissza. Egyelőre ismét fel szeretnénk hívni a figyelmet arra, hogy az említett mondatok szemantikai tartalmában mégis megmarad valami fontos a mozgás fogalmából, nevezetesen az irány fogalma. Valószínűleg ez az a feltétel, amely nélkül a mozgást jelentő predikátumok használata az ilyen típusú mondatokban egyáltalán nem volna lehetséges. Mint tudjuk, a „mozgás” irányvektora egybeesik a hosszanti kiterjedésű objektum végigtekintésének irányával. Ezért az ilyen mondatok predikációja mindig implikálja a megfigyelő, vagyis az észlelő helyzetét. Ez a helyzet explicit módon is kifejezhető, vö.: (31) Szülőfalud kunyhójának küszöbétől az udvaron, a régi gyümölcsösön, a réten és a tarlón át kanyarog a fehér ösvény LKŽXIX 462 (J. MARCIN). (32) Žilaitienė csak ült és ült, folyton az ablakon át a keskeny ösvényt nézve, amely az alk snyno mögé kanyarodik LKŽXIX 462 (J. BALT). (33) Láthatta a településtől legalább fél kilométerről idekanyarodó országutat LKŽXIX 466 (RŠ). (34) A faluból nagyon szépen látni, ahogy a folyó bekanyarog azokból a nagy erdőkből LKŽXIX 462 (RŠ).5 5 Rendszerint feltételezhető, hogy ebben és a hasonló mondatokban a folyót tipikus hosszanti kiterjedésű objektumként, például útként kezelik, vagyis az értelmezőt ugyanaz a pásztázó mozgás segíti. Vannak azonban különbségek is. Először is, magának az objektumnak a természetéből adódóan. Behunyhatjuk a szemünket afelett, hogy 32 | R O L A N D A S M I K U L S K A S Az ilyen mondatokban azonban az észlelőnek az irányhoz viszonyított relatív helyzete gyakran nincs egyértelműen meghatározva; egyszerűen magától értetődőnek tekintik. A magától értetődő helyzet (az úgynevezett default eset) olyan, amikor egy út vagy más hosszanti objektum az észlelő szeme előtt húzódik (az észlelő lehet aktuális megfigyelő vagy utazó) a távolba, vagyis perspektivikusan pásztázza, vö.: (35) A kitaposott [ösvény] közvetlenül a sziklafal peremén kanyargott LKŽXIXxix 467 (J. JABL). (36) Az az út kanyarogva-kanyarogva halad át azon az erdőn LKŽXIXxix 469 (Ms). (37) Az ösvény az égeresbe kanyarodik LKŽXIVxiv 88 (KLT). (38) A mi kaszálónkon keresztül egy kis út vezetett LKŽIIii 1073 (Pc). 1.6.3. Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy azokban a mondatokban, amelyekben a mozgást jelentő igék hosszanti objektumokat írnak le, az észlelő relatív helyzete szükségképpen bekerül a predikáció látókörébe, míg a tényleges mozgást profiláló mondatokban ez a helyzet a predikáció határain kívül is maradhat. A további vizsgálat szempontjából fontos megjegyezni, hogy az észlelőnek az elemzett mondatok predikációs látókörébe való szükségszerű bevonása biztosítja a profilált szituáció szoros kapcsolatát a beszédpillanattal. Ez a fontos körülmény pedig, mint hamarosan látni fogjuk, bizonyos hatással van az igei aspektus formáinak kiválasztására. 2.0. Mivel a tárgyalt predikációkat tartalmazó mondatokban a mozgást jelentő igék valójában csak imperfektív folyamatot jelölnek, természetes volna azt várni, hogy a hosszanti objektum konfigurációjának leírására csak ezen igék folyamatos aspektusú alakjai alkalmasak. A gyűjtött adatok valóban azt mutatják, hogy a hosszanti objektumok predikátumaiként leggyakrabban folyamatos aspektusú mozgásigék szerepelnek. Bizonyos körülmények között azonban perfektív alakok is előfordulhatnak. Az alábbiakban részletesebben tárgyaljuk a hosszanti objektumok predikációja és az aspektuskategória közötti viszonyt, mivel úgy tűnik, éppen ez a viszony határozza meg a mozgásigék egyes igeidejű alakjainak használati korlátozásait. 2.1. A mai litván nyelv nyelvtana (Ambrazas 1997: 289; vö. még Ambrazas 1999: 694) megállapítja az irányt kifejező igekötőkkel képzett igék igeidejű alakjainak folyamatos / perfektív aspektus szerinti megoszlását. Ezen igekötős igék jelen idejű alakjai rendszerint folyamatos aspektusú, múlt és jövő idejű alakjai pedig perfektív jelentésűek. Magától értetődik, hogy a mozgásigék az ilyen megoszlás legtipikusabb képviselői. Annak feltárására, hogy ez a di- a folyóval ellentétben az út bizonyos értelemben mozgó objektum. Tegyük fel, hogy a folyó vizének áramlását távolról nem is vesszük észre. Nehéz azonban elvonatkoztatni attól a tudástól, hogy minden folyónak meghatározott az áramlási iránya – a felső folyástól az alsó folyás felé –, ezért a folyó hosszanti konfigurációja mindig egyirányú. Emiatt a megfigyelő, illetve a beszélő egyidejűleg, vagyis anélkül, hogy megfordulna, nem állíthatja, hogy a folyó bekanyarodik (a faluba) és kikanyarodik (a faluból). Ezzel szemben a falu előtt húzódó országút konfigurációjának leírásakor a beszélő szabadon választhatja meg a pásztázás, illetve az objektumot profiláló mondat irányát. Hasonlóképpen, a dolgok rögzült (természetes) rendje miatt a hosszanti objektum profilálásának iránya néhány más esetben is korlátozott lehet. Például, tudva, hogy az ember természetes helye (a gravitáció miatt) a földön van, nem pedig az égben, csak azt mondhatjuk: A gyár kéménye az égbe (felfelé) emelkedik (lövell), de nem *A gyár kéménye leereszkedik (lezuhan) a földre (lefelé). IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS | 33 Ha az egyenes objektumok tárgyalt predikációs eseteiben mutatkozik meg az eloszlás, közelebbről is meg kell vizsgálnunk az azt meghatározó okokat. 2.1.1. Mindenekelőtt arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy az igekötős mozgásigék aspektusa nem közvetlenül kapcsolódik az igeidőalakokhoz, illetve azok elvont deiktikus értékeihez. Pontosabban, ezen igék aspektusjelentéseit a deiktikus módon (azaz a beszédpillanathoz viszonyítva) kifejezett konkrét folyamatidőhöz (egyszerű mondat esetén), illetve a relatív időhöz (összetett mondat esetén) kell kapcsolnunk. Más szóval, az aspektus kiválasztása itt a teljes folyamatpredikációtól, illetve két predikáció egymásutánjától függ. Amikor egy egyszerű mondat egy konkrét folyamat lefolyását profilálja, e folyamat időtartama teljes egészében magában foglalja az úgynevezett referenciális időt (reference time), amely egybeeshet a beszédpillanattal, de el is térhet attól. Mivel a megfelelő elbeszélési stratégia megválasztásakor a képzeletbeli észlelő előtt kibontakozó folyamat, s így a referenciális idő is, a múltba éppúgy visszahelyezhető, mint a jövőbe⁶. Axel Holvoet (Holvoet, Čižik 2004: 152) ezt a folyamat időtartama és a referenciális idő közötti viszonyt inklúziós viszonynak nevezi, és a folyamatos aspektus alapvető grammatikai jellemzőjének tartja. Ezzel szemben az inklúziós viszony hiánya véleménye szerint grammatikailag a befejezett aspektust jellemzi. A lezajlott folyamat időpontja ugyanis csak egybeeshet a referenciális idővel, vagy megelőzheti azt. Ezt a relatív időbeli elsőbbséget a nyelv mellékmondati időhatározói szerkezettel fejezi ki, és az kizárólag a profilált folyamatok sorrendjétől, nem pedig a deiktikus időtől függ, vö.: (39) Amikor megérkezett a vonat, az utasok tömege kiözönlött a peronra. (40) Amikor megérkezik a vonat, az utasok tömege kiözönlik a peronra. (41) Amikor megérkezik majd a vonat, az utasok tömege kiözönlik majd a peronra. Mindhárom esetben a mellékmondat állítmánya, amely itt igekötős mozgásige, befejezett aspektusú, tehát megsértettük a korábban említett eloszlási szabályt. Érdemes figyelmet fordítani a második mondatra, amelynek állítmányai ugyan jelen idejű alakban állnak, de nem konkrét jelen időt (vagyis a beszédpillanattal egybeeső időt) jelölnek. Az e mondattal profilált ismétlődő folyamatok nincsenek az észlelt idő tengelyén elhelyezve. Azok a mondatok, amelyek feltételezett észlelője időbelileg nem viszonyul az általuk jelölt folyamatokhoz, közel állnak a kontrafaktuális állításokhoz. A nyelvtanban gnómikus kifejezéseknek is nevezik őket (Janda 2004: 491–492). Az ilyen kifejezések rendszerint a helyzetek vagy a szereplők tartósabb jellemzőit fejezik ki. Állítmányaikban folyamatos és befejezett aspektusú igék egyaránt szerepelhetnek. Az utóbbi esetben vagy szokásos események sorozatát, vagy a szereplő potenciális tulajdonságait⁷ profilálják. Az ágens képességeinek jelölésére megfelelő jelentésű igéket használnak, köztük mozgásigéket is, vö.: (42) Péter egy óra alatt lefutja ezt a távot. (43) Anya húsz perc alatt elviszi a kislányát az óvodába. 6 Itt felidézhető az inverz perspektíva esete is, amikor a jelen idejű igealakokat múltbeli események eleven közvetítésére használják, vagyis a múltbeli eseményeket a jelen szemszögéből javasolják szemlélni. Ennek megfelelően a referenciális időt is a beszédpillanattal azonosítják. 7 Ezek a tulajdonságok nem infinitív, például főnévi igenévi alakokkal is megfelelően kifejezhetők. 34 | ROLANDAS MIKULSKAS Mindkét mondatban predikátumként szereplő, igekötős mozgásigék befejezett aspektusúak, vagyis szintén sértik az említett, a nyelvtani időalakok aspektus szerinti eloszlására vonatkozó szabályt. Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a nyelvben vannak olyan esetek, amikor a véges mondatok predikátumainak aspektusa kölcsönhatásban áll a deiktikus idővel: bennük a folyamatos vagy befejezett aspektusú alakok használatát más tényezők határozzák meg, nem pedig az inklúziós viszony megléte vagy hiánya. 2.2. Visszatérve a hosszanti objektumok predikációjának eseteihez, megjegyezhetjük, hogy gnómikus kifejezésekkel való összevetésük nem sok eredménnyel kecsegtet. Hiszen az észlelőnek a predikáció perspektívájába való szükségszerű bevonása, illetve a beszédpillanattal való szoros kapcsolat nem teszi lehetővé tartalmuk túlságosan általános értelmezését. Így bár a hosszanti objektumok predikációi állandó jellemzőiket jelölik (akárcsak a gnómikus kifejezések), értelmezésük sajátossága mégis, amely kognitív szubjektifikációs műveletet igényel, nem engedi, hogy a profilírozott szituációkat túlságosan eltávolítsuk a beszédpillanattól. Ez az állítás annak ellenére is érvényes, hogy a tárgyalt mondatokat nem minden esetben akkor mondja ki a szerzőjük, illetve az észlelőjük, amikor ténylegesen a leírt objektum előtt áll. 2.2.1. Az elmondottakból arra következtethetünk, hogy a hosszanti objektumok predikációiban használt mozgásigék aspektusjelentésének inklúziója (vagy annak hiánya) továbbra is releváns. Természetes, hogy ezekben, a tárgyak földrajzi elhelyezkedését rendszerint jelölő predikációkban leggyakrabban a folyamatos aspektus jelentését hordozó jelen idejű alakok fordulnak elő. Történelmi elbeszélésben természetesen múlt idejű alakok is lehetségesek. Az inklúziós viszony ezekben az esetekben is fennáll, vö.: (44)Az évek során kitapodott fa lépcsők a második emeletre vezettek LKŽXVIII 942 (J. BALT). (45)Az út keskeny volt, és szántóföldeken át vezetett LKŽXVIII 942 (A. VAIČIUL). (46)Egészen a mocsarakig zöld, magas zab futott LKŽI 726 (J. ŠIMK). 2.3. Aspektus tekintetében a szóban forgó predikáció mondataihoz azok a mondatok állnak a legközelebb, amelyek tényleges mozgást profilíroznak, és amelyekben kifejezetten megjelenik a beszélő, illetve az észlelő felé való közeledés vagy az attól való távolodás. Hiszen ezek a relatív mozgásirányok a szubjektív mozgásban (azaz a hosszanti objektum pásztázásában) is benne foglaltatnak. Amikor az objektum valós vagy képzelt közeledését igekötős mozgásigék⁸ fejezik ki, mindkét esetben csak jelen idejű alakok lehetségesek. Természetesen ennek állításakor el kell tekintenünk azoktól a gnómikus és egyéb kontrafaktuális kifejezésektől, amelyek tényleges mozgást is jelölhetnek. Láthatjuk, hogy az ilyen esetekben használt igekötős mozgásigék időalakjainak aspektus szerinti eloszlása megfelel annak a szabálynak, amelyet a mai litván nyelv grammatikájának szerzői fogalmaztak meg. Úgy tűnik, itt bizonyos fenntartások csupán az okozott mozgást kifejező vesti ige megfelelő igekötős származékai esetében indokoltak. Vö. a mondatokat: (47) a) A nagymama a kecskét az istállóba vezeti (vezeti magával). b) A nagymama az istállóba vezeti (vezeti magával) a kecskét. (48) a) Az út az erdőbe vezet. b) Az út az erdőbe visz. DŽ⁴ 8E tekintetben az at- és a nu- igekötők származékai hasonlíthatók össze. IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS 35 Az a és b változatú mondatok közötti szemantikai különbség abban áll, hogy az utóbbiak a vezetett objektumnak a megfigyelőtől való (valós vagy képzeletbeli) eltávolodását hangsúlyozzák. Természetesen némi erőfeszítéssel elképzelhetők olyan nyelvi körülmények, amelyek indokolttá teszik ezt a hangsúlyozást, a nyelvérzék azonban azt súgja, hogy mindkét esetben a b mondatok nem hangzanak egészen természetesen, míg az a változatok teljesen elfogadhatók. E szokatlanság okait valószínűleg ennek az igének a szemantikai struktúrájában kell keresnünk, amely a mozgást jelentő igékkel ellentétben nem egy, hanem két aktánst feltételez – egy ágenst és egy pácienst9 (illetve a mondat alanyát és tárgyát). A 48. példa b mondatában szereplő tranzitív ágensi pozíció mintha a mondat gnómikus értelmezése felé terelne10, ami az eseményaspektus jelentését is implikálja, az eseményaspektusú ige használata pedig itt elvileg lehetetlen. Ez az ellentmondás magyarázza a mondat szokatlanságát. Tényleges mozgás esetén szintén azok a nuvesti predikátumú mondatok hangzanak természetesebben, amelyek által jelölt folyamat nem kapcsolódik konkrét beszédpillanathoz, vö.: (49) A nagymama még bevezeti a kecskét az istállóba, de a tehenet már nem. (50) Amikor levezetem a lovat a tóhoz itatni, rendszerint – én is megfürdöm. A jelen időben, a közeljövőre tervezett cselekvésekről beszélve, az eseményaspektus választható annak hangsúlyozására, hogy az egyik cselekvés megelőzi a másikat, vö.: (51) Elviszem a gyereket az óvodába, aztán rohanok a munkába. (Anya hangosan mérlegeli a reggeli terveket) Úgy tűnik, éppen az ilyen mondatok szokásossága nehezíti meg mind a vesti, mind pedig a kauzált mozgást kifejező más igék jelen idejű, igekötős alakjainak használatát a relatív távolodás vagy közeledés irányának kifejezésére. 2.4. A mozgást jelentő igék térben és időben kvantifikálható cselekvést jelölnek, tehát elvileg perfektívek abban az értelemben, hogy perfektiválhatók. Ezen igék igekötős alakjai rendszerint azt jelentik, hogy a mozgó objektum a szükséges távolság megtétele után eléri a kijelölt határt, legyőzi a távol vs. közel vagy fent vs. lent ellentétet, átlépi a belső vs. külső határt, megváltoztatja a mozgás irányát, leküzd egy természeti akadályt stb. Ezek a jelentések lényegében megfelelnek az eseményaspektus tartalmának, ezért az igekötős mozgásigék természetüknél fogva eseményaspektusúak. Ezt nem finit alakjaik világosan mutatják. Azok a mondatok, amelyekben múlt vagy jövő idejű, igekötős mozgásigék szerepelnek, lehetővé teszik eseményaspektusú jelentésük teljes kibontakozását. A deiktikus időbeli perspektíva ugyanis lehetővé teszi egy elvégzett vagy elvégzendő cselekvés tényleges kvantifikálását, illetve egészének egyfajta elért eredményként való értékelését. A mozgásigék igekötői tehát az eseményaspektus legvilágosabb jelölői. Az igekötők e grammatikai funkciója azonban blokkolódik azokban a mondatokban, amelyekben a profilált cselekvés konkrét jelen időben zajlik. Mondhatni ilyenkor az igekötők az említett származékok struktúrájában tisztán szemantikai funkciót töltenek be – a mozgás irányát jelölik. 9Az út predikációja esetében a páciens, illetve az objektum nagyon határozatlanul észlelhető. 10Az ilyen értelmezés oka lehet a tranzitív alany nagyobb ágenssége az intranzitív alanyénál. Az ágencia foka összefügg a nyelvi rendszerben természetesen működő „energiaátadási láncokkal” és az „iniciativitás” hierarchiáival (vö. Langacker 2002: 238–239). A prototipikus ágenshez, amely rendszerint a tranzitív mondat alanya, különféle „gnómikus” jellemzők könnyebben „tapadnak”. 36 | ROLANDAS MIKULSKAS 2.4.1. Aldona Paulauskienė hangsúlyozta az eseményaspektus alapjelentései és a konkrét jelen idő összeegyeztethetetlenségét (1979: 67; 76–77). Laura Janda, hogy feltárja az aspektuskategória legmélyebb eredetét, az anyag idealizált kognitív modelljének (ICM) metaforájához kapcsolja azt. Ez a modell alkalmas a szláv nyelvek aspektushasználatának tárgyalására. Elemzése (Janda 2004: 471–527) megalapozottan teszi lehetővé a szláv nyelvek (különösen az orosz) eseményaspektus-jelentéseinek összevetését az anyag ICM-jében a szilárd anyag tulajdonságaival, a folyamat-aspektus jelentéseit pedig ennek megfelelően a folyékony anyag tulajdonságaival. Ha a nyelvhasználó az eseményaspektust szilárd testként érzékeli, az ebből következő valamennyi implikációval együtt, akkor magától értetődő, hogy az időtengelyen nem lokalizálható azon a helyen, amelyet már elfoglal egy másik szilárd test – a beszélő, illetve az észlelő. Ezzel szemben a folyamat-aspektus, amelyet folyékony anyagként konceptualizálunk, összeegyeztethető a beszélő időtengelyen elfoglalt pozíciójával, vagyis a beszéd pillanatával. Úgy tűnik, hogy az anyag alapvető különbségeire támaszkodó ilyen kognitív magyarázat kiválóan megfelelne a litván aspektus és a deiktikus idő kölcsönhatásának tárgyalására is. Lényegében nem mond ellent Holvoetnek az inklúziós viszony meglétére, illetve hiányára vonatkozó kritériumának sem. 2.4.2. Úgy tűnik, hogy a mozgást jelentő igék közül azok a prefixumos származékok kapcsolhatók a legszorosabban a konkrét jelen időhöz, amelyek mondatokban egy objektum (valós vagy képzelt) az észlelő felé közeledését vagy tőle való távolodását jelölik. Ezek általában az at-, nu-, par- prefixumokkal képzett származékok (az utóbbi csak tényleges mozgás esetén). Amint már utaltunk rá, az ilyen prefixumos igék a mozgás relatív irányát jelölve egyúttal szükségképpen bevonják a predikáció fókuszába a beszélőt, illetve az észlelőt is, vö.: (52) Keliu ateina kažkoks žmogus. (53) Šis vieškelis ateina nuo miško. (54) Link ežero parugė nuvingiuoja takelis. Az ilyen predikációval jelölt folyamatot láthatólag sokkal nehezebb perfektíven értelmezni, mint azokban az esetekben, amikor az észlelő a predikáció határain kívül marad, vö.: (55) Perspėti sąmokslininkai skubiai išeina pro atsargines duris. (56) Į mokyklos kiemą išbėga pulkelis mokinių ir ima žaisti. Az 56. mondat predikátuma, az išbėga, feltehetően eseményaspektusként értelmezendő. 2.5. Azok a mondatok, amelyekben prefixumos mozgásigék szerepelnek, nemcsak a profilált folyamatuk predikációs szerkezetében, hanem terjedelmükben is különbözhetnek. Az eseményaspektus į-, iš- prefixumaival képzett alakok rendszerint csupán a térbeli szembenállás, a belső vs. külső határ átlépését jelölik, vagyis predikációjuk erre az átmeneti szakaszra összpontosul, és közel áll az úgynevezett közvetlen predikációs terjedelemhez (immediate scope of predication11). A predikáció közvetlen fókuszába csak a cselekvésnek (azaz a mozgásnak) az a szakasza kerül, amely a határ leküzdése szempontjából releváns. Az ilyen mondatok által profilált eseménynek ténylegesen nincs időtartama, és ex post állapítják meg. Ezért az įbėgti, išeiti, išvažiuoti predikátumok és 11 Apie šį terminą žr. Langacker 2002: 318–319. IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS | 37 stb. a cselekvésaspektus értelmezésének bizonyos szempontjaiban emlékeztetnek a Vendler felosztásában már említett történésigékre12 (achievements): rasti, atsidurti, pasiklysti stb. Amikor ezek az igekötős igealakok a jelenben zajló konkrét mozgást jelölik, a folyamatos aspektus jelentése nem mindig érzékelhető egyértelműen. Gyakran nehéz megkülönböztetni a befejezett aspektus jelentésétől, vö.: (57) Jonukas kifulladva berohan az osztályterembe. (58) Jonukas kifulladva berohant az osztályterembe. Érdekes megjegyezni, hogy a predikáció szűk hatóköre miatt a folyamatos aspektus jelentése az út vagy más hosszanti objektum predikációja esetén sem feltétlenül markáns, vö.: (59) Ezen a helyen a földút kanyarogva torkollik az országútba. (60) Egy egész földterület a Balti-tengerig ér LKŽII 1101 (J. JABL). (61) A templomkerttel együtt van a temető LKŽII 1103 (RŠ). (62) A kerítésen kakas áll, a farka csaknem a földig ér, a hangja pedig az égig száll (harang) LKŽII 1101 LTR (PNmR). 2.6. Végül nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy bizonyos körülmények között a mozgást kifejező igék befejezett aspektusú alakjai az út predikációja esetén is értelmesen használhatók. Például az utazási élmények megfelelő leírásához szükség lehet egy történéskategóriába tartozó predikátumra, amely, mint tudjuk, csak befejezett aspektusú ige lehet. Ehhez általában akkor alakul ki kedvező nyelvi helyzet, amikor az út konfigurációja az utazás valamely szakaszán váratlanul megváltozik, vagy az utazó az út végén váratlan helyen találja magát, vö.: (63) Az út minket13 az erdő szélére vezetett ki. (64) Az ösvény egy pocsolyához vezetett LKŽII 1086 (A 1884, 21). (65) Az ösvény bekanyarodott az erdőbe, a sudár fenyők között kanyarogva LKŽXIV 103 (V. BUB). (66) Az ösvény bekanyarodott a mezei útra LKŽXIX 468 (J. AVYŽ). (67) Íme, az én utam kibukkant a hegyek közül a síkságra LKŽVIII 683 (ŠLČ). Figyelemre méltó, hogy ezeknek a mondatoknak a predikációja nem az út teljes konfigurációjára terjed ki, hanem csupán arra a szakaszra, amely közvetlenül az utazó szeme elé tárul. Éppen az utazó perspektívája teszi lehetővé az ilyen predikátumok (újra)perfektiválását. Hiszen az utazó, illetve a beszélő a predikáció hatókörébe közvetlenül bevont útszakaszt nem statikus konfigurációként, hanem dinamikus utazási élményként értelmezi, vagyis az észlelt 12 E predikátumok inherens szemantikai aspektusjegyeiről lásd Holvoet, Čižik (2004: 146–151). 13 Az imperfectív aspektusú predikátumot tartalmazó mondatokban ez a páciens-, illetve objektumpozíció nincs egyértelműen meghatározva, itt expliciten fejeződik ki. Mindazonáltal e mondat aktánsai nem teljes értékűek (azaz nem prototipikusak) – ezt világosan mutatja, hogy a mondat nem alakítható át passzívvá, vö.: * Az út minket az erdő szélére vezetett ki. 38 | R O L A N D A S M I K U L S K A S az időben kibontakozó eseményt. Természetesen az utazó szeme előtt feltáruló útszakaszt rendszerint a mozgást jelentő imperfectív aspektusú igékkel is meg lehet nevezni, bár az ilyen esetek nem tipikusak, vö.: (68) És újra fut az utunk. A testvéri Lettország felé fut LKŽ1 726 (J. BALT). Azonban csak utazás közben, amikor a megfigyelő tekintete az útnak csupán egy bizonyos (valamilyen szempontból különleges) szakaszát pásztázza végig, választhatók szándékosan a mozgást jelentő igék perfektív aspektusú alakjai. 2.6.1. Végül érdemes megjegyezni, hogy az ilyen dinamikus értelmezést megkövetelő perfektív aspektusú alakok és a korábban tárgyalt, a befogadó holisztikus, vagyis egészleges perspektívája által meghatározott imperfektív aspektusú alakok csupán szemantikai szembenállást alkotnak. Az aspektusok olyan grammatikai oppozíciója, mint a tényleges mozgást predikáló esetekben, itt aligha lehetséges, mert a holisztikus és az utazói perspektíva nehezen egyeztethető össze, vö.: (69) A nagyapa ment, ment, majd elérte az erdőt. (70) *Az ösvény a barázda mentén haladt, majd kiért az erdő szélére. KÖVETKEZTETÉSEK 1. Az irányított mozgást jelentő igék longitudinális objektumok predikációjában való használatának alapját a szubjektifikáció kognitív művelete képezi. Ezt pedig a szubjektív mozgás fogalma alapozza meg, amelynek tartalmát a helyzet befogadója által végrehajtott longitudinális objektum szekvenciális, irányított pásztázása, illetve végigtekintése alkotja. 2. A mondatokban longitudinális objektumok predikátumaiként szereplő mozgásigék lényegében csak azok statikus, vagyis az idő múlásával nem változó helyzetét jelölik. Az így használt igék szemantikai szempontból állapotigékkel egyenértékűek. 3. A longitudinális objektumok jellemzésére használt mozgásigék valenciaszerkezetében az irányt jelölő adverbális bővítmény szükségessé válik. Ez a szóban forgó predikáció conditio sine qua non. A longitudinális objektumok predikációját módosító irányvektor egybeesik az e predikáció által implikált befogadó/megfigyelő – aki ténylegesen a beszélő, illetve a hallgató – által választott objektumpásztázási, illetve végigtekintési iránnyal. 4. A longitudinális objektumok predikátumaiként leggyakrabban imperfectív aspektusú mozgásigék szerepelnek, mivel itt rendszerint csupán egy imperfektív folyamatot jelölnek. Ezért érthető módon, ha ezen objektumok predikációjához a befogadó/megfigyelő viszonylagos helyzetét hangsúlyozó, igekötős mozgásige-alakokat választanak, azok csak jelen idejűek lehetnek. 5. Azok az esetek, amelyekben az igekötős, jelen idejű mozgásige-alakok perfektív aspektusú jelentést kaphatnak (például gnómikus mondatokban), a longitudinális objektumok predikációjában nem lehetségesek egy fontos körülmény miatt: a befogadó/megfigyelő helyzetének e predikáció látókörébe való szükségszerű bevonása szoros kapcsolatot teremt a profilált helyzet és a beszéd pillanata között, ezért a helyzet általánosító értelmezése lehetetlenné válik. 6. Bizonyos körülmények között az út predikációjához a mozgásigék perfektív aspektusú alakjai választhatók. Ezek a körülmények a szakaszos, vagyis az utazói perspektívához kapcsolódnak. Az utazó szeme előtt elnyúló útszakaszt ő in- IŠILGINIŲ OBJEKTŲ PREDIKACIJOS POBŪDIS 39 dinamikusan értelmeződik (megnevezésére az esemény kategóriájának predikátumát választva) abban az esetben, ha az adott szakasz konfigurációja vagy látható végpontja váratlannak tűnik az utazó számára. Az ilyen dinamikus értelmezést megkövetelő eseményaspektusú alakok és a holisztikus, vagyis egészleges észlelési perspektíva által meghatározott folyamat-aspektusú alakok nem grammatikai, hanem szemantikai oppozíciót alkotnak. RÖVIDÍTÉSEK DŽ4 – Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, red. St. Keinys, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2000. LKŽI – Lietuvių kalbos žodynas 1 (2-as leid.), red. J. KRUOPAS, Vilnius: Mintis, 1968. LKŽII – Lietuvių kalbos žodynas 2 (2-as leid.), red. J. KRUOPAS, Vilnius: Mintis, 1969. LKŽV – Lietuvių kalbos žodynas 5, red. K. ULVYDAS, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 1959. LKŽVII – Lietuvių kalbos žodynas 7, red. J. KRUOPAS, Vilnius: Mintis, 1966. LKŽVIII – Lietuvių kalbos žodynas 8, red. J. KRUOPAS, Vilnius: Mintis, 1970. LKŽXI – Lietuvių kalbos žodynas 11, red. K. ULVYDAS, Vilnius: Mokslas, 1978. LKŽXIV – Lietuvių kalbos žodynas 14, red. K. ULVYDAS, Vilnius: Mokslas, 1986. LKŽXVIII – Lietuvių kalbos žodynas 18, red. V. VITKAUSKAS, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1997. LKŽXIX – Lietuvių kalbos žodynas 19, red. V. VITKAUSKAS, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 1999. LITERATŪRA AMBRAZAS, V., red., 1997: Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. Trečiasis pataisytas leidimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. AMBRAZAS, V., red., 1999: Veikslas. Lietuvių kalbos enciklopedija, par. K. Morkūnas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. HOLVOET, A., ČIŽIK, V. 2004: Veikslo priešpriešos tipai. Holvoet, A., Semėnienė, L., red., Gramatinių kategorijų tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 141–162. JANDA, L. A. 2004: A metaphor in search of a source domain: The categories of Slavic aspect. Cognitive Linguistics 15, 471–527. LANGACKER, R. W. 2002: Concept, Image, and Symbol: The Cognitive Basis of Grammar, 2nd ed., Berlin/New York: Mouton de Gruyter. PAULAUSKIENĖ, A. 1979: Gramatinės lietuvių kalbos veiksmažodžio kategorijos, Vilnius: Mokslas. VENDLER, Z. 1967: Linguistics in Philosophy, Ithaca: Cornell University Press. Rolandas Mikulskas Gauta 2005 01 27 Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio 5, 10308 Vilnius [email protected]