Dėl „Lietuvių kalbos tarmių chrestomatijos“ recenzijos

Pastabos a főszó alakját. A meghatározásban azonban kiemelt „az alak megválasztása nem a főszó vonzatossága alapján” valójában nem különíti el a hozzárendelést az egyeztetéstől, mivel ez a kritérium mindkét kapcsolási típusra érvényes. Tehát, bár a kapcsolási típusok meghatározásai a korábbi DLKG-kiadásokhoz képest jelentősen megváltoztak, a belső ellentmondások összesített száma nagyjából változatlan maradt, sőt talán kissé még növekedett is. A jövőben is figyelemmel kísérjük az egyetemi oktatás szempontjából oly fontos nyelvtanban alkalmazott kapcsolásfogalom fejlődését. Érdekes lesz látni, hogyan határozzák meg a kapcsolási típusokat a Dabartinės lietuvių kalbos gramatikos későbbi kiadásaiban, amelyekből kétségkívül még sok megjelenik. AMBRAZAS, V. 2005: [Rec.] Axel Holvoet, Artūras Judžentis, red., Sintaksinių ryšių tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2003. Acta Linguistica Lithuanica 52, 167–170. HOLVOET, A., JUDŽENTIS, A. 2003: Sintaksinių ryšių tipai. In: A. HOLVOET, A. JUDŽENTIS, red., Sintaksinių ryšių tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 11–35. HOLVOET, A., JUDŽENTIS, A., 2005a: Sintaksinės priklausomybės tipai: papildymai ir patikslinimai. In: A. Holvoet, R. Mikulskas, red., Gramatinių funkcijų tyrimai, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 11–38. DLKG1 = Vytautas Ambrazas, szerk., Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1994. DLKG4 = Vytautas Ambrazas, szerk., Dabartinės lietuvių kalbos gramatika. Negyedik, javított kiadás. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2006. Axel Holvoet Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5 LT-10308 Vilnius, Lietuva A Lietuvių kalbos tarmių chrestomatijos recenziójáról1 Nyilvánvaló, hogy minden könyv csak akkor él, ha kapcsolatban áll az olvasóval. Minden szerző és szerkesztő arra vágyik, hogy minél több visszajelzést kapjon az elkészült kiadványról. Lietuvių kalbos tarmių chrestomatijos (Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2004, 328, 1 Acta Linguistica Lithuanica 52, 170–174. 107 Pastabos [16] o., ISBN 9986-668-56-5; a továbbiakban – Chrestomatija) szerkesztői is örülnek minden, munkájukról szóló véleménynek. Az elsők között méltatta a kiadványt jeles nyelvjáráskutatónk, V. Vitkauskas. Részletes recenziójában számos átírási és transzkripciós pontatlanságra, valamint a bonyolult szöveg szerkesztése során elkövetett tévedésre hívta fel a figyelmet. Minden észrevételért nagyon hálásak a kiadvány készítői. A tisztelt recenzens néhány megállapításával azonban nem szívesen értünk egyet; egyes tárgyalt kérdésekben a Chrestomatijos szerzőinek véleménye némileg eltérő. Ezért néhány álláspontunkat részletesebben is szeretnénk kifejteni. Mindenekelőtt téves az a recenzióban megfogalmazott állítás, hogy „az 1970-es hasonló chrestomathiáról teljesen hallgatnak”. A szerkesztők tisztában voltak azzal, hogy az új Chrestomatija a korábbi hasonló munkák sorát folytatja, amelyek közül a dialektológusok számára kétségtelenül mindmáig a legfontosabb a Lietuvių kalbos tarmės (Vilnius: Mintis, 1970). Azzal sem szeretnénk egyetérteni, hogy az 1970-es chrestomathia egyenértékű ezzel a kiadvánnyal. A két könyv közötti hasonlóság mindössze annyi, hogy mindkettő tartalmaz szövegeket a litván nyelv valamennyi nyelvjárásából. A Chrestomatijoje jóval több az újdonság: a jelenlegi dialektológiai tudomány által elfogadott, A. Girdenis és Z. Zinkevičius által kidolgozott másik nyelvjárási felosztást2 alkalmazza, más jellegű leírásokat és szemléltető térképeket közöl, valamint más elvet követ a felvételek kiválasztásában. A kiadványt a mai felhasználók igényeihez igazították: lehetővé teszi a számítástechnika adta lehetőségek kihasználását, és tükrözi – amint a recenzió szerzője állítja – a nyelvészek fiatalabb, nyelvjáráskutató nemzedékének nyelvjárásokról alkotott szemléletét. Mindezeket, valamint a korábbi kiadványokhoz való viszonyt a Chrestomatijos bevezetője részletesen tárgyalja (13–14. o.). Vajon állítható-e tehát, hogy a korábbi chrestomathiáról teljesen hallgatnak? A recenzió szerzőjének álláspontja a nyelvjárások rádió, televízió és – állítása szerint – mindenféle iskola általi „megrontásáról” nem egészen világos. V. Vitkauskas szerint egyáltalán nem kellene ilyen „megrontott” szövegeket közölni és elemezni a kiadványokban? A dialektológusoknak eljött az ideje, hogy feladják a tarmės szűk fogalmát és azt az elképzelést, hogy csak az a jó adatközlő, aki úgy beszél, mintha egy dialektológiai kézikönyvből lépett volna elő. Ha a mai nyelvjárási helyzetet akarjuk kutatni, el kell ismernünk, hogy a nyelvjárások gyorsan változnak (nem eltűnnek, hanem éppen változnak!), és az 1960–1970-es években rögzített sajátosságokat gyakran még lámpással sem találnánk meg. Meg kell értenünk, hogy a változások nem teszik értéktelenebbé a nyelvjárásokat, a változó nyelvjárási 2 Chrestomatijoje a K. Jaunius–A. Salys-féle felosztás is szerepel. Egyes nyelvjárások esetében, például a mai nyugat-felföldi nyelvjárásoknál, ez még alkalmasabb is. Egyébként a jelenlegi felosztásban használt nyelvjárás-elnevezéseket, például a rytų aukštaičiai panevėžiškiai megnevezést és a többit valójában A. Girdenis javaslatára alkották meg. Ezt maga a felosztás társszerzője, Z. Zinkevičius is elismeri (1994: 19). A kiadvány készítőit azzal vádolni, hogy elhallgatják a szerzőséget, semmiképpen sem indokolt. 108 Pastabos a beszéd – kevésbé értékes3. A nyelvjárások és a köznyelv változó viszonya, a peremnyelvjárások kölcsönhatása, valamint a nyelvjárások megkülönböztető és egyéb sajátosságainak változásai szintén alapos megfigyelést és vizsgálatot igényelnek. Talán amit a recenzens „a nyelvjárási rendszer sérüléseinek” nevez, csupán a nyelvjárások folyamatos változásának és fejlődésének ténye? A recenzió szerzőjének bizonyára nem mindenütt kellene a saját maga által felkeresett beszélőközösségekben tett megfigyeléseire vagy a múlt század közepéről származó nyelvészi véleményekre támaszkodnia. A Chrestomatijoje számos, a XX. század végén lejegyzett szöveg szerepel, és ennyi idő alatt nemcsak az adatközlők változtak meg, hanem némelyikük nyelvi sajátosságai, illetve a hangjelölési hagyományok is. A kötet szövegei talán első ízben úgy kerülnek az olvasó elé, hogy fonetikus átírással igyekeznek rögzíteni az elbeszélő tényleges kiejtését. Ez az átírás természetesen jelentősen leegyszerűsített, egyrészt a jelek hiánya, másrészt a könyv sajátos céljai miatt. Korábban gyakran egy rendszerhez igazodva, azaz fonológiai átírással írták át a szövegeket, amely csupán a beszélőközösség általános képét adja vissza. A nyelvjárási beszédet sajnos gyakran lehetetlen bármilyen előre meghatározott keretbe szorítani. Természetesen összehasonlíthatatlanul könnyebb az „itt így kell ejteni” elvét követve átírni. A kiejtés szerinti lejegyzés során nehéz elkerülni a hibákat, ám az ilyen szöveg értékesebb a kutató számára. Ezért a recenzió szerzője által említett módon a Chrestomatijoje valóban több helyen előfordul, hogy ugyanazon a szövegen belül, olykor még ugyanabban a mondatban is, egy szót többféleképpen jegyeztek le. Az ilyen eltéréseket természetesen lehet „elrontottnak” tekinteni, de aligha megengedhető, hogy ne rögzítsük őket. A Chrestomatijos bevezetője világosan ismerteti az átírás elveit (12. o.), ezért a szerzők álláspontjának e kérdésben egyértelműnek kell lennie. Csak egyetérteni lehet a recenzenssel abban, hogy egy adatközlővel folytatott rövid, mindössze 15–20 percig tartó beszélgetésből kevés haszon származik. A modern technikai eszközök lehetővé teszik meglehetősen hosszú, olykor akár 4–5 órás szövegek rögzítését is. A Chrestomatijoje szereplő valamennyi felvétel legalább egyórás elbeszélésekből vett részlet. Hosszabb szövegeket nem lehetett közölni, terjedelmüket a CD kapacitása korlátozta. Néhány átírási kérdésről szívesen vitatkoznánk. A recenzens által leggyakrabban bírált esetek egyike a mássalhangzók lágyságának jelölése mássalhangzó-torlódásokban, ahol az n mássalhangzó veláris változatai fordulnak elő: ŋ (kemény) és ŋ’ (lágy). V. Vitkauskas véleménye szerint a lágy változat csak a lágy k’, g’ előtt lehetséges, a kemény pedig csak a kemények előtt. A szerző ezt az álláspontot nem csupán a recenzióban védi: ugyanezen Acta Linguistica Lithuanica-számban külön Mažmožis is foglalkozik vele (Vitkauskas 2005: 3 Egy másik, egyébként jóval súlyosabb jelenség a nyelvjárás és a nyelvjárási beszéd presztízsének csökkenése a fiatalok körében és az egész társadalomban. Éppen emiatt kellene a dialektológusoknak és valamennyi nyelvésznek különösen aggódnia. 109 Pastabos 161). A litván köznyelv mássalhangzói torlódásokban valóban szinte mindig vagy valamennyien lágyak, vagy kemények a regresszív asszimilatív palatalizáció szabályainak megfelelően (vö. Girdenis 2003: 242, Pakerys 2003: 181). A nyelvjárásokban nagyobb az asszimilatív palatalizáció változatossága, ám ebben az esetben nem az n veláris allofónjairól, hanem a torlódásokban előforduló k, g mássalhangzók palatalizációjának fokáról kellene vitatkozni. A veláris szonoráns keménységi-lágysági különbségei4 a laŋkštùs: laŋ'kšti5, dæŋktà: deŋkti, diŋ.ktu.: diŋ'.kti stb. szavak összehasonlításával hallhatók. A következő szótag elülső vagy hátulsó vokalizmusától nemcsak a szonoráns keménysége vagy lágysága függ, hanem az előző szótag teljes minősége is eltérő. A regresszív hangilleszkedési láncból csak a k, g mássalhangzók maradnak ki. A fonológusok többször megjegyezték, hogy ezek a mássalhangzók a torlódásokban csak igen csekély mértékben lágyulnak, vagy teljesen kemények maradnak, ám ez nem akadályozza az előttük álló hangok lágyulását, például: al'ks'n'ùs, smul'kmẽ, vẽr'.kti; ezekben a szavakban a szonoránsok lágysága jól hallható. Recenzento minimas prof. A. Girdenio straipsnis (2000: 165–167) skirtas visai ne gomurinių sonantų minkštumo problemai, o priebalsių k, g minkštėjimo laipsniui. Jame teigiama, kad ankstesniais metais lietuvių kalbininkai (J. Gerulis, P. Jonikas, J. Balčikonis, E. Mikalauskaitė ir kt.) laikėsi nuomonės, jog samplaikose k, g neminkštėja (Girdenis 2000: 165). Tik prieš keliolika metų imta manyti, kad bendrinėje kalboje priebalsių samplaikos ištisai patiriančios asimiliacinį minkštinimą (Pakerys 1986: 286). Deja, šio naujesnio požiūrio neparemė nei tarmių faktai, nei eksperimentiniai tyrimai. Minimame straipsnyje prof. A. Girdenio daroma išvada, kad priebalsiai k, g samplaikose artimesni kietiesiems, net ir būdami minkštųjų apsuptyje. Taigi tokio tipo junginiai tartini al'ks'n'ùs, pravir'.gdi·s, č'ir'kšl'ìs ir kt. Laikantis šio požiūrio transkribuoti visi Chrestomatijos tekstai, tai kaip galima teigti, kad joje „einama net prieš knygos konsultantą prof. habil. dr. A. Girdenį“ (Vitkauskas 2005: 161)? A recenzió mintegy szemrehányóan állítja, hogy sok adatközlő szövegében az előrébb képzetté vált e magánhangzó „žemaitiškuoju” ė-vé alakul. A žemaitiai ė < i valóban különbözik az ė < e-től, ugyanakkor ugyanazzal a jellel több adatközlő eltérő hangjait jelölik. Részletesebb... 4 A tanulmány készítésekor a mássalhangzó-torlódások lágyságának kérdéséről Ž. Markevičienė docenssel, doktorral kellett vitatkoznunk. Véleménye szerint a veláris nazális szonoránsok a torlódásokban csak nagyon kis mértékben lágyulnak, éppen azért, mert nem palatalizálódó k, g előtt állnak. A probléma megoldásához kísérleti vizsgálatokra lenne szükség. 5 Az elülső nyelvállású magánhangzók előtt közvetlenül sehol sem jelölik a mássalhangzók lágyságát. 110 Pastabos A jelek készletéből a dialektológusoknak ezt meglehetősen gyakran kell megtenniük; például az egységesen jelölt keleti katė.s jól megkülönböztethető a žemaitiai vė.sa formától. A hangsúlytalan rövid e-t a lágy mássalhangzó előtt számos nyelvjárásban nagyon zártan ejtik; ezt a markáns minőségi változatot nem lehet jelöletlenül hagyni. A /e/ fonéma összes használt allofónjelének sora a szövegekben így fest: ę – az e-nél jóval zártabb, nagyon feszes, diftongikus magánhangzó; leggyakrabban a déli nyugati aukštaitiai kauniškiai – a suvalkiai – nyelvjárásában használatos, jelölése a kiadványokban változó; ę – az e-nél valamivel zártabb magánhangzó, amelyet többnyire hangsúlytalanul, lágy mássalhangzó előtt, illetve cirkumflexes és hangsúlytalan ei kettőshangzóban ejtenek; e – az alapvető „semleges” allofón; ė – az e-nél valamivel nyíltabb magánhangzó; æ – nagyon nyílt, diftongikus magánhangzó, amelyet kemény mássalhangzó előtt használnak. Talán a recenzens legtöbb „szidalmát” a nyugati aukštaitiai kauniškiai fejezete kapta. Mivel e cikk szerzője, aki a kauniškiai nyelvjárási területről származik, leginkább a fejezet összeállításában vett részt, néhány gondolat kapcsán magam is vitába szállnék. Elsősorban a szókezdő hangsúlyú kettőshangzók i, u elemeinek időtartamáról és minőségéről. Valójában mindeddig hagyományosan úgy vélték, hogy a kauniškiai északi része (a jurbarkasi és šakiai nyelvjárás) és déli szomszédaik, a zanavykai (Griškabūdis és Jankai környéke) talán az egész litván nyelvterület egyetlen olyan vidéke, ahol e kettőshangzók elemei nem nyúlnak meg6 (Zinkevičius 1966: 70., 72. térkép; LKT 1970: 180–192; LKA 1982: 38, 20. térkép)7. Ezt szinte minden korábbi dialektológiai munka állítja, egészen a recenzióban említett F. Kuršaitis koráig visszamenően. Sajnos kizárólag hallás alapján, mindenféle kísérleti vizsgálat nélkül. A Chrestomatijoje szereplő térképek egyébként a Lietuvių kalbos atlasą alapján készültek; ezt az Előszó is jelzi (14. o.), ezért az atlaszban ábrázolt állapotot hagyták meg rajtuk. Az utóbbi években felmerült az a hipotézis, hogy ezek a nyelvjárások sem képezhetnek kivételt az egész litván nyelvterületen. A különböző prozódiai szerkezetű (rövid magánhangzókat, illetve kettőshangzókat tartalmazó) szótagok jegyeinek kétségkívül különbözniük kell. Köztudott, hogy a litván nyelv szókezdő hangsúlyú kettőshangzóinak egyik legfontosabb jegye a di- 6 Megjegyzendő, hogy a LKA Veliuona környéki területén a cirkumflexes (folyamatos) kettőshangzók első elemeit i, u félhosszúként jelölik (1982: 21. térkép). E jelölés alapján úgy tűnik, hogy ezek hosszabbak a szókezdő hangsúlyú kettőshangzók elemeinél, ami aligha valószínű. 7 A szomszédos dél-žemaitiai raseiniai nyelvjárási területen több szerző félhosszú, sőt hosszú elemként jelöli a szókezdő hangsúlyú kettőshangzók i, u elemeit (Zinkevičius 1966: 70., 72. térkép; Grinaveckis 1973: 130–132; LKT 1970: 102–128). Vagyis az egyes nyelvjárások analóg hangjainak jelölési hagyományai mindeddig eltértek egymástól. 111 Pastabos desnė pirmojo dėmens trukmė (plg. Pakerys 1982: 159). Todėl imta galvoti, kad ir šiame plote aptariamųjų dvigarsių dėmenys i, u galbūt nėra trumpieji (plg. Girdenis 1996: 111). Įtvirtinti šią nuomonę kol kas sekasi sunkiai, jau vien dėlto, kad, kaip teigia recenzijos autorius, pasitvirtinus hipotezei, Lietuvoje nebeliktų vietų, kur dėmenys tariami trumpai, o bendrinės kalbos tarties normos reikalauja tarti būtent taip. Atidžiau pasiklausius daugiau šiaurinių kauniškių šnektų tekstų, be jokių eksperimentinių tyrimų pirmiausia aiškiai išgirstas ne kiekybinis, o kokybinis dvigarsių dėmenų skirtumas nuo ilgųjų ir nuo trumpųjų balsių. Dvigarsių dėmenys atrodo atviri, mažai įtempti, todėl Chrestomatijoje visur žymėti ženklais i, u (būtent pabraukimas, kurio recenzentas nepastebėjo, žymi atvirumą). Ekspresyviau kalbant ir pabrėžiant žodį, kartais šie garsai dar labiau paplatėja ir virsta balsiais ẹ, ọ, panašiais į žemaitiškus. Šiame plote pasitaiko daug bendrų su žemaičiais ypatybių, tik ne visada pasireiškiančių sistemingai. Todėl ir tvirtapradžių dvigarsių dėmenų i, u platėjimas – dažnas reiškinys. Gaila, kad recenzentas, atidžiau nepasigilinęs į transkripcijos ženklus, apkaltino Chrestomatijos rengėjus nesamais dalykais. Knygoje tikrai nebuvo teigiama, kad šiaurinės kauniškių šnektos taria taip pat, kaip kapsai apie Marijampolę, Prienus ir kitur. Užrašymai pí.rmas: pí.rmas, dú.nda: dú.nda žymi visiškai skirtingą kokybinį tarimą, pirmųjų nėra nė viename tekste iš šiaurinio kauniškių ploto, jų sistemai toks ilginimas svetimas. Beje, autorius mini, kad klausantis aptariamųjų šnektų dvigarsių, girdimas i, u plastelėjimas, taigi pripažįstama, kad iš klausos jie skiriasi nuo trumpųjų balsių. Számos kísérleti mennyiségvizsgálat elvégzése után (Bacevičiūtė 2001; Bacevičiūtė, Leskauskaitė 2004; Bacevičiūtė 2004, 88–94; Vaišnienė, Bacevičiūtė 2005, 292–303) mérésekkel a következő hangidőtartam-arányokat állapították meg: a kettőshangzók összetevőinek i, u és a rövid magánhangzóknak – 1: 0,63; a kettőshangzók összetevőinek i, u és a hosszú magánhangzóknak – 1: 1,23. Időtartamukat tekintve tehát a hangsúlyos első tagú kettőshangzók összetevői i, u mind a rövid, mind a hosszú magánhangzóktól különböznek, de a hosszúakhoz állnak közelebb⁸. Érdemes itt megjegyezni, hogy a hangok vizsgálata során eltérés mutatkozott a valós jegyek és a hallás útján érzékelt, auditív benyomás között. Mivel minőségileg ezek a megnyúlt kettőshangzó-összetevők nagyon különböznek a hosszú–feszes i-, u- hangoktól, hallás után meglehetősen gyakran rövideknek érzékeljük őket. Az időtartam mérését követően azonban nem tekinthetők rövidnek. Ezért a Chrestomatijoje is mindenütt félhosszúként jelölték őket- 8 A nagyobb időtartam következtében az említett nyelvjárásokban előfordul, hogy e kettőshangzók összetevői diftongizálódnak. Gyakoriak a köztes változatok az i, u és az ẹ, ọ között, valamint az enyhén diftongizált ʹe, ʹo változatok. 112 Pastabos fok nyíltabbak. Egyébként hallás alapján világosan érzékelhető a rövid magánhangzók és a kettőshangzók összetevői közötti különbség, például: spìre: sp.r, kùras: kù.r. A recenzió szerzője csodálkozik azon, hogy a Chrestomatijoje a jurbarkasi nyelvjárást a nyugati aukštaitis kauniškiai csoporthoz sorolják. A mai nyelvjárási felosztás szerint azonban a jurbarkasiak a legtipikusabb kauniškiaiak közé tartoznak: nem helyezik át a szó végi hangsúlyt. Igaz, hogy a Jurbarko környéki nyelvjárás némileg eltér a Nemunas déli partján beszélt kauniškiai nyelvjárásoktól, közelebb áll a žemaitis területhez, és több žemaitis sajátossága van, de vajon emiatt žemaitisnek tekintsük? A nyugati aukštaitisok északnyugati csoportját (feltehetőleg A. Salys felosztása szerinti aukštaičiai vakariečiai žiemiečiai, vö. Salys 1992: 102) a mai felosztás már nem különíti el. Ezenkívül az az állítás, hogy a Jurbarko környéki nyelvjárásban a hangsúlytalan, nyílt szóvégi o, e helyén csak a, e magánhangzó áll, már nem felel meg a valóságnak. A 2003 nyarán Smalininkaiban, majd később a környező kutatópontokon végzett legújabb megfigyelések azt mutatják, hogy a rövid i, u hangokat felváltva használják az e, a hangokkal, a LKA által jelzett, Skirsnemunénél húzódó határtól jóval nyugatabbra (1982: 49, 56, 32. és 38. térkép). A többi tanácsi anyagban és szövegben a recenzens kevesebb jelentős hibát vélt felfedezni; megjegyzéseinek túlnyomó része átírási és transzponálási eltérésekre vonatkozik. Néhány fontosabb észrevétel kapcsán vitára érdemes gondolatokat fogalmaznék meg. A recenzens kétségbe vonja a šiauliaii nyelvjárás plàukai alakját. Véleménye szerint pláukai⁹ formában kellene írni, vagyis a hangsúlyáthelyezést mutató szótagokban szerinte nincs hangsúlykülönbség. Már régen megfigyelték, hogy a hangsúlyáthelyezéses hangsúlyfajtákat nemcsak az északi žemaitis kretingaiak különböztetik meg, hanem más žemaitis csoportok és a keleti aukštaitis panevėžiškiaiak is (Salys 1992: 124–125; Garšva 1977: 83; Kačiūskienė 2006: 56; Girdenis, Židon­ytė 1994: 119, 4. jegyzet stb.). R. Kazlauskaitė napjainkban részletesen megvizsgálta a šiauliaii nyelvjárások (pontosabban csak a déli változatok) prozódiáját. Kísérleti vizsgálatokkal kimutatta, hogy a Pašūsvio nyelvjárásban – és feltehetőleg a šiauliaii terület egész déli részén – a hangsúlyáthelyezéses hangsúlyfajták a diftongusos és kettőshangzós szótagokban különböznek. A különbséget legmarkánsabban az első összetevő minősége jelzi: az új akutusú kettőshangzók első összetevője kevésbé redukált, tisztábban artikulált, mint az új cirkumflexusú szótagok megfelelő összetevője (Kazlauskaitė 2005: 322). A Chrestomatijos szerkesztői is ezt a nézetet követték. A šiauliaii nyelvjárás emelkedő hangsúlyának első összetevőjével kapcsolatos időtartam kérdése vitatható. A recenzió szerzője azt állítja, hogy a šiauliaii hangsúlyok kizárólag zenei jellegűek, vagyis a hangmagasság mozgásától függnek. Szerinte az emelkedő hangsúly első összetevőjének kiemelése megalapozatlan, ezért išein, šauǧdava alakban kellene jelölni, nem pedig így: išè.in, šà.ugdava. Šiau- 9 A jelölés ebben az esetben konvencionális. Lehetne írni így is: plàukai: làukai, de a grave ékezet világosabban jelzi a hangsúlykülönbséget. 113 Pastabos A šiauliškiai nyújtóhangsúlyait részletesen, kísérleti módszerekkel A. Laigonaitė vizsgálta. Megállapítása szerint „a cirkumflex diftongusokban a legnagyobb hangintenzitás az első komponensre összpontosul, de ez utóbbi nagyjából ugyanolyan hosszú, mint a diftongus második komponense” (1958: 91). Ez a kutatás az első kísérleti munkák egyike. Ma, a kísérleti módszerek és eszközök megváltozása után, nem lehet vakon megbízni benne. A litván nyelv nyújtóhangsúlyának jellemzőit hosszú ideig F. Kuršaitis zenei nyújtóhangsúly-koncepcióját (amelyet a hangmagasság változásával ír le) és K. Jaunius dinamikus nyújtóhangsúly-koncepcióját (amelyet az intenzitás változásával ír le) követve jellemezték. A múlt század 6–7. évtizedének munkáiban ezek a terminusok népszerűek voltak. A. Pakerys kutatásai (1982) után azonban valamennyi fonetikai szakember egyetért abban, hogy a litván nyelv nyújtóhangsúlya, akárcsak a hangsúly, vegyes természetű jelenség, és nem jellemezhető egyetlen tulajdonsággal, csak ezek együttesével. Aligha térhetne el a šiauliai nyelvjárás északi pereme az általános rendszertől. Ha a cirkumflex nyújtóhangsúly az első összetevőre összpontosul, akkor annak minden jellemzője hangsúlyosabb (tisztább minőségű, magasabb hangú, intenzívebb és hosszabb időtartamú), nem csupán egyetlen tulajdonsága. Emellett a šiauliaii cirkumflex szótagok hallás alapján is egyértelműen különböznek azoktól a cirkumflex természetű szótagoktól, amelyekben visszahúzott hangsúly van; az ā.ušra ‚hajnalpírt‘: aušra ‚hajnalpírt‘ párt éppen az első összetevő mennyisége különbözteti meg. A šakyniai és žagariai nyelvjárások hangsúlyos i, u magánhangzóinak megnyújtásáról már említettük, hogy a Chrestomatijoje a hangokat úgy igyekeznek átírni, ahogyan kiejtik őket. A szövegeket hallgatva azt hallani, hogy Žagarėben a nyújtás nem rendszeres: hol így, hol úgy ejtik. Így is igyekeznek leírni. Egyébként, amikor az ezekről a helyekről származó fiatalabb emberekkel beszélgetünk10, hallani, hogy az utóbbi időben még inkább hajlanak e magánhangzók megnyújtására. Nyilván a szomszédos nyelvjárásokban tapasztalható helyzet általánosul. Nem egészen világos, hogy a recenzens számára miért nem egyértelmű a leírásból (78. o.) és a térképből (a 76. o. után) a déli aukštaitiai nyelvjárások ę / ęː és oː / ɔː magánhangzóinak használati területe. Világosan le van írva, hogy a zárt magánhangzók a déli aukštaitiai nyelvjárások keleti részén, nagyjából a Nemunasig használatosak, a nyíltak pedig a nyugati részen. Ž. Markevičienė is ezt a véleményt képviseli; miután számos déli aukštaitiai szöveget újrahallgatott és lejegyzett, azt állítja, hogy „a zárt oː, ęː hangokat az északi és keleti nyelvjárásokban ejtik – ez a Trakai és Kaišiadorys járás, valamint a Varėna járás keleti része. <…> Másutt (Alytus és Lazdijai járásban, a Varėna járás nyugati részén, Druskininkai környékén) nyílt ɔː, ęː hangokat ejtenek, amelyek gyakran még a utenai nyelvjárásénál is nyíltabbak” (1999: 10 A Joniškisből származó, az északi šiauliaii nyelvjárásokat jól ismerő kolléganő, A. Kaikarytė szerint napjainkban a žagariaiak és a šakyniaiak hajlanak arra, hogy az említett magánhangzókat félig hosszúvá nyújtsák, de ez nem mindig következetes. 114 Pastabos 27–28). Ezt a nézetet követve a Chrestomatijoje minden példa és szöveg szerepel, kivéve azokat az eseteket, amikor a kiejtés szabálytalan. Szeretnék válaszolni néhány, a keleti aukštaitiai fejezetre vonatkozó megjegyzésre. Először is az illatívusz és az inesszívusz alakjainak nyújtóhangsúlyáról. A korábbi munkákban e két eset nyújtóhangsúlyának jelölése következetlen volt. Leggyakrabban mindkét eset alakjaiban akut nyújtóhangsúlyt jelöltek. Csak az utóbbi években merült fel az a gondolat, hogy azokban a keleti aukštaitiai nyelvjárásokban, ahol az illatívusz és az inesszívusz rövidült alakjai használatosak, a nyújtóhangsúly különbözteti meg őket, vö.: ainù pæ.vǯs és arḱlùs gà.na.s pæ.vǯs (Rinkauskienė 1999: 5). Érdekes, hogy J. Jablonskis cirkumflexszel hangsúlyozta az illatívuszi alakokat – Šiauliuõsna, daržùõsna, daržùõsen, Salõsna, Salõsen (1957: 72). Igaz, jelölését bírálták, azzal érvelve, hogy nyugat-aukštaitiai lévén nem tudta megfelelően hangsúlyozni azokat az alakokat, amelyek nem voltak meg a saját nyelvjárásában11 (Zinkevičius 1966: 214). E hipotézis megerősítéséhez (vagy cáfolatához) kísérleti vizsgálatokat kell végezni, de hallás alapján a rövidült alakok különböznek egymástól. A recenzió szerzője szerint a keleti aukštaitiai širvintiškiai területén az -ytė képzőnek akut hangsúlyúnak kellene lennie, például: mergí·tes, sukní·te, nabagí·č’u stb. Nem világos azonban, mire alapozza ezt az állítást, mivel a širvintiškiai a hangsúlyt visszahúzó nyelvjárások területéhez tartozik, és minden olyan alak, amely segíthet a nyújtóhangsúly meghatározásában, a tőn hangsúlyos. Hallás alapján az ilyen típusú alakok nyújtóhangsúlyai egyáltalán nem tűnnek akutnak. Egyébként más kutatók is középső nyújtóhangsúly jelével jelölik az ilyen képzők magánhangzóját, például: smal·te, mar·te (Markevičienė12 1999: 100–109). A žemaitiai nyelvjárásra vonatkozó megjegyzések közül sokkal egyet lehet érteni, de némelyikük szintén vitatható. Teljesen érthetetlen az az állítás, hogy „a č, dž affrikáták előfordulási területei nincsenek szabályszerűen leírva”. A 198. oldalon található leíráson kívül az affrikáták használati területeit és elterjedtségük mértékét a žemaitiai nyelvjárás jellegzetességeit összefoglaló táblázat is megadja (a 200. o. után), és az egyes nyelvjáráscsoportok térképei is szemléltetik. Az olvasó minden bizonnyal megtalálhatja a szükséges információt. A balandis szó talán ma már egész Litvániában ismert, könyvekből tanult szó, különösen a a béke galambja kifejezés sokéves, intenzív használata után; korábban azonban a balandžio és a karvelio 11 Sok dialektológus véleménye szerint azonban az összes aukštaitiai közül éppen a nyugat-aukštaitiai kaunasiak érzékelik a legjobban a nyújtóhangsúly-különbségeket. 12 A širvintiškiai szövegekben a szerző minden hangsúlyos, hosszú magánhangzót tartalmazó szótagban középső nyújtóhangsúlyt jelöl, például: pasakí·s’u, víena, mó·tera, pà·sakaya, cigó·ne. Ž. Markevičienė és V. Markevičius (1995: 69–72) vizsgálati adatai azt mutatják, hogy a širvintiškiai hangsúlyos hosszú magánhangzói jelentősen (több mint kétszeresen!) rövidebbek a köznyelviekénél, és ilyen rövid időtartam mellett egyszerűen lehetetlen a nyújtóhangsúlyokat határozottan kiejteni. 115 Pastabos az izoglossza valóban elválasztotta a žemaitiai és aukštaitiai nyelvjárásokat13 (vö. LKA 1977: 149, 76. sz. térkép). Még néhány gondolat azokról az esetekről, amelyeket a recenzens átírási hibának tart. Azokat a helyeket kivéve, ahol valóban pontatlanságok maradtak, gyakran ott vélnek hibát felfedezni, ahol a szerző véleménye szerint a kiejtés nem felel meg a nyelvjárási rendszernek. Nem szabad elfelejteni, hogy a javításra javasolt szavak többsége hangfelvétel alapján készült, például: mė·ds, ūkṣ (18., 19. o.), kàmul·is, sú·n°s (196., 197. o.). Figyelmesebben hallgatva észrevehető, hogy az átírás a tényleges kiejtést követi. Ugyanez mondható el az összefüggő szövegekről is: igyekeznek a kiejtés szerint átírni, még ha ez nem is felel meg a nyelvjárás általánosított képének. Katyčiai településen például változó a szóvégek kiejtése – i.sib'r'úove, pradė·i·, sukrúovi, viėž, bármennyire is szeretnénk, hogy így ejtsék: i.sib'r'úove, pradė·ie, sukrúove, viėže. Žagarė szövegében a rė·ik bã.ndo.s ganí·t' „csordát kell legeltetni” és a to.z__ bãndas než'u.rė·si „azt a csordát nem fogod őrizni” kifejezésekben nyilvánvalóan nem ugyanaz az alak szerepel, ezért a kiejtésük is eltér. A recenzió szerint „a tudományos művekben a gondosság és az igazmondás elengedhetetlen”. Ez ésszerű és helyes elv, amelyhez a tudósoknak mindenütt tartaniuk kellene magukat. Minél összetettebb azonban egy kiadvány (a Chrestomatija a számos átírt szöveggel valóban nem volt könnyű sem az összeállítóknak, sem a kiadóknak), annál nehezebb elkerülni benne a pontatlanságokat. Azt, hogy egyikünk sincs védve a hibáktól, maga a recenzió szövege mutatja a legjobban. Egyáltalán nem világos, hogyan kell érteni a recenzens javaslatát, hogy a deŋ'.kt' ’eltűnni’ alakot deŋgt' alakra javítsák (félreértett szó, amelyet félig átírással, félig a köznyelv helyesírásával jegyeztek le). A recenzált Chrestomatija példáit idézve – akár javítandók, akár nem – pontosan úgy kellene közölni őket, ahogyan lejegyezték. A Chrestomatija szövegétől való eltérés azonban szinte minden, a recenzióban szereplő szóban megtalálható, például: deŋ'.kt' ~ deŋ'.kt' (18. o.), ž'un'ks'n'us ~ ž'uŋ'ks'n'us (22. o.), ír ~ í.r (51. o.), aštúntais ~ aštúntais (51. o.), devín.tais ~ devíntais (51. o.), ʊa ~ ùà (54. o.), plàukai ~ plàukai (63. o.), ǧ.lei ~ ǧ.lei (69. o.), ú.žlips' ~ ú.žlips' (70. o.), lá.kstà.s ~ lā·kstà.s (70. o.), bã.ndo.s ~ bã.ndo.s (71. o.), než'u.rė·si ~ než'u.rė·si (71. o.), mokeš'čėi ~ mokeš'čėi (75. o.), rėi.ška ~ rėi.ška (75. o.), laŋ.k'e ~ laŋ.kæ (77. o.), namõpi ~ namõpi (93. o.), dalí·kas ~ dalí·kas (95. o.), vīlkas didždã.use(s) ~ vīl.kas ziǧé.use(s) (115. o.), dur'nís'te ~ dur'nís'te. (141. o.), nedóra.s ~ nedō·ra.s (141. o.), kaimī.ŋka ~ kaimī.ŋ-ka (141. o.), bú.dava ~ bú.dava. (147. o.), liktarnė.la.s ~ liktarnė.la.s (147. o.), iš-plė·ždava. ~ išplė·ždava. (147. o.), pakiŋ'kl'ū·kai ~ pakiŋ'kl'ū·kai (166. o.), és így tovább. Nem- 13 Jókai balandžio ’galamb’ szót az egyik szerző anyanyelvjárásában sem ismerik, minden idősebb ember, aki kevesebb iskolát végzett, csak a karvelį. szót használja. 116 Pastabos a hiányosságok közé tartozik, hogy hol egy pontocska, hol egy kötőjel maradt le, hol a redukált magánhangzó helyett egyszerűt írtak, hol pedig valami más. Az átírásban azonban minden pontocskának és kötőjelnek megvan a maga rendeltetése. Még egyszer köszönet a recenzió szerzőjének, hogy lehetőséget adott néhány, a dialektológia kérdéseivel kapcsolatos vitatható megjegyzés kifejtésére. LITERATŪRA Bacevičiūtė, R. 2001: Mišriųjų dvigarsių kiekybė šiaurinėse kauniškių šnektose. In: Paribio kalbų ir tar mių problemos: Tarptautinės mokslinės konferencijos, skirtos Europos kalbų metams, pranešimai: Šiauliai, 2001 m. balandžio 27 d. Šiauliai, 12–19. Bacevičiūtė, R. 2004: Šakių šnektos prozodija ir vokalizmas. Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla. Bacevičiūtė, R., Leskauskaitė, A. 2004: Akūtinių dvigarsių pirmųjų dėmenų [i], [u] trukmė aukštaičių šnektose. In: Baltų ir kitų kalbų fonetikos ir akcentologijos problemos. Vilnius: Vilniaus pedagoginio universiteto leidykla, 9–20. Garšva, K. 1977: Akcentuacijos ir vokalizmo sąryšis šiaurės vakarų aukštaičių panevėžiškių tarmėje. Lietuvių kalbotyros klausimai 17, 76–88. Girdenis, A. 1996: [Rec.:] A. Salys, Raštai 4: Lietuvių kalbos tarmės. Roma: Lietuvių Katalikų Mokslo Akademija, 1992. Baltistica 31 (1), 101–114. Girdenis, A. 2000: Dėl [k], [g] minkštumo prieš kitus priebalsius. Kalbotyra 48 (1)–49 (2), 165–167. Girdenis, A. 2003: Teoriniai lietuvių fonologijos pagrindai. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. Girdenis, A., Židon yte, G. 1994: Šiaurės panevėžiškių (Rozalimo šnektos) balsių sistema. Baltistica 29 (2), 115–154. Grinaveckis, V. 1973: Žemaičių tarmių istorija (fonetika). Vilnius: Mintis. Jablonskis, J. 1957: Rinktiniai raštai 1. Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. Kačiūskienė, G. 2006: Šiaurės panevėžiškių tarmės fonologijos bruožai. Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla. Kazlauskaitė, R. 2005: Atitrauktinio kirčio priegaidės Pašūvio šnektoje. In: Kalbos istorijos ir dialektologijos problemos 1. Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 313–324 117 Pastabos LKA 1977 – Lietuvių kalbos atlasas 1: Leksika. Vilnius: Mokslas. LKA 1982 – Lietuvių kalbos atlasas 2: Fonetika. Vilnius: Mokslas. LKT 1970 – Lietuvių kalbos tarmės (chrestomatija). Vilnius: Mintis. Markevičienė, Ž. 1999: Aukštaičių tarmių tekstai 1. Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla. Markevičienė, Ž., Markevičius, V. 1995: Kelios pastabos apie Vidiškių šnektos balsių ir dvibalsių trukmę. Kalbotyra 44 (1), 69–72. Pakerys, A. 1982: Lietuvių bendrinės kalbos prozodija. Vilnius: Mokslas. Pakerys, A. 1986: Lietuvių bendrinės kalbos fonetika. Vilnius: Mokslas. Pakerys, A. 2003: Lietuvių bendrinės kalbos fonetika. Vilnius: Enciklopedija. Rinkauskienė, R. 1999: Rytų aukštaičių uteniškių vardažodis: dabartinė padėtis ir istorinė raida. Daktaro disertacijos santrauka. Vilnius: Vilniaus pedagoginio universiteto leidykla. Salys, A. 1992: Raštai 4: Lietuvių kalbos tarmės. Roma: Lietuvių Katalikų Mokslo Akademija. Vaišnienė, D., Bacevičiūtė, R. 2005: Dėl pietų žemaičių raseiniškių ir šiaurinių vakarų aukštaičių kauniškių dvigarsių [i, u + l, m, n, r]. In: Kalbos istorijos ir dialektologijos problemos 1. Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 292–303. Vitkauskas, V. 2005: Mažmožis 7. Acta Linguistica Lithuanica 52, 161. Zinkevičius, Z. 1966: Lietuvių dialektologija. Vilnius: Mintis. Zinkevičius, Z. 1994: Lietuvių kalbos dialektologija. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. Rima Bacevičiūtė Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva [email protected] 118