Jürgen Udolph (Hrsg.). „Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa“

196 acta Linguistica Lithuanica LXX haraLd bichLMeier Martin-Luther-universität halle-Wittenberg Lipcsei Szász Tudományos Akadémia, Mainzi Tudományos és Irodalmi Akadémia. Tudományos kutatási területek: indogermanisztika, névkutatás (helyés víznevek), óiráni nyelvészet (szintaxis). jürgen udolph (hrsg.) EuroPa Vasconica – euroPa seMitica? Kritikai hozzájárulások az európai baszk és sémi szubsztrátum kérdéséhez (Hozzájárulások a lexikográfiához és a névkutatáshoz 6) Hamburg: Baar, 2013. Papírkötés, 386 számozott oldal + 3 számozatlan oldal (a kötet közreműködőire vonatkozó adatokkal) ISBN: 978-3-935536-06-6 A jelen tanulmánykötet válaszként értelmezi önmagát arra a tézisre, amelyet Theo Vennemann (és tanítványai) mintegy három évtizede újra meg újra tucatnyi tanulmányban adtak elő, és amelyet számos etimológiával (vagy azzal, amit annak adtak ki) látszólag alátámasztottak: eszerint egyrészt a germán szókincs jelentős része, másrészt pedig a közkeletűen „óeurópai hidronímiának” nevezett víznévréteg még ennél is nagyobb része egyáltalán nem indoeurópai eredetű, hanem valójában egyik vagy másik indoeurópai nyelv előtti szubsztrátumnak köszönhető. Kutatásainak összefoglalását Vennemann az Europa Vasconica – Europa Semitica című tanulmánykötetben tette közzé (Berlin – New York, 2003), amely 26 már publikált és egy addig publikálatlan tanulmányt tartalmaz. Vennemann álláspontja leegyszerűsítve a következőképpen foglalható össze: számos olyan szó létezik, különösen a germánban, amely nélkülözi a (jó) indoeurópai etimológiát. ez annak tulajdonítható, hogy éppen egy szubsztrátumnyelvből származnak. a szárazföldön szubsztrátumnyelvként elsősorban a „vaskonikus” (azaz egyfajta ősbaszk) jöhet számításba, mivel az utolsó jégkorszak után Közép-Európa újranépesedése elsősorban délnyugat felől, tehát az Ibériai jürgen udolph (hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa 197recenzijos / reviews félsziget felől ment végbe, amit bizonyos genetikai markerek, illetve azok mindenkori százalékos aránya is még kimutathatóvá tesz: ezek aránya a baszk őshazában a legmagasabb, és a mag körül koncentrikus körökben csökken. A vaskonikus tehát egyúttal a legrégebbi, Közép-Európában általunk megragadható víznévréteg is, annál is inkább, mivel ezen a területen is gyakran azzal a problémával szembesülünk, hogy nem lehet (tiszta) indoeurópai etimológiát adni, különösen a nyugati és északi germán nyelvekben. ezek mindenekelőtt föníciai kereskedők révén kerültek nen. semitisch seien hingegen zahlreiche substratwörter in küstennahen gebieten, ebbe a régióba (és végső soron maga a rúnaábécé is a föníciai ábécéből származik). A szubsztrátszókincs keresésének, különösen a nyugatgermán nyelvekben, hosszú hagyománya van, amelyet különösen az indogermanisztika „leideni iskolája” folytat tovább. Mindazonáltal teljesen tévesek azok az alapfeltevések, amelyek a germán lexikonban akár 30%-os szubsztrátumarányt feltételeznek: Neumann (1971, 77–79 = 2008, 3–5) már kimutatta, hogy téves feltevések, félreértések és számítási hibák láncolatáról van szó, amely azonban bekerült a germán nyelvről, illetve a germán egyes nyelvekről szóló különféle kézikönyvekbe és bevezetőkbe. A szubsztrátszókincs aránya a nyelvekben általában 2–5% között van. az eWa-n végzett munkából rec. ez csak megerősíti: az eddig recenzált mintegy 130-ból (levonva kb. 20 szuffixumot) A feldolgozott főlemmák (az ófelnémet i-, j-, l-, mbetűkkel kezdődő szavak) közül mindössze egyhez (ófelnémet îtal ’hiú, semmis, üres’; eWa V, 226–229) nem sikerült (jó) indoeurópai etimológiát bemutatni. Az esetlegesen(!) szubsztrátszavakra visszavezethető hányad tehát a Lexikon ezen részletében 1% alatt maradt! Az itt most azokra a munkákra válaszként bemutatandó tanulmánykötet az előszó (7–9. o.) után nyolc tanulmányt és egy interjút tartalmaz. E kötet alapvetően problematikus volta mindenekelőtt abban rejlik, hogy olyan válaszról van szó, amelynek megfogalmazásához tíz évre volt szükség, továbbá részeiben minden, csak nem homogén: olyan tanulmányokat tartalmaz, amelyek Vennemann könyve előtt már egyszer megjelentek, olyanokat, amelyek nyilvánvalóan már nem sokkal Vennemann könyve után elkészültek, valamint olyanokat, amelyek csak később készültek el. Ahogyan Vennemann könyve körülbelül 15 év tanulmányaiból áll, úgy a rá adott válaszok is körülbelül 15 évből származnak. Az emberben azért felmerül a kérdés, hogy ennyi év után szükséges volt-e még egyszer „kritikai hozzászólásokkal” méltatni egy könyvet, amely a kutatásban (legalábbis amennyire a recenzens áttekinti) de facto amúgy sem játszott (játszik) semmilyen szerepet. A tanulmánykötet tanulmányai közül három indogermanisztikai(-onomasztikai) írás korábban már nyomtatásban megjelent: Michael Meier-Brügger, Historische Sprachwissenschaft und ihre Grenzen (151–158. o. = Meier-Brügger 2010, 166–172), Lutz Reichardt, Nachfolger Hans Bahlows (159–167. o. = Reichardt 1996); Meier-Brügger írása inkább általános-elméleti jellegű, és főként Európában a nyelvi rétegek egymásutániságának (relatív) kronológiáját érintő kérdéseket is. azonban – ahogyan a jelen tanulmánykötet valamennyi többi szerzője is – 198 acta Linguistica Lithuanica LXX és Wolfgang P. Schmid, Methodische Bemerkungen haraLd bichLMeier zur Klassifikation Alteuropäisch (169–180. o. = Schmid 1998). Az 1990-es évekből származó két tanulmány természetesen teljesen elavult indogermanisztikai szempontból, még akkor is, ha az alapul szolgáló érvelésen rendszerint nincs mit kifogásolni: Reichardt mindenekelőtt kiemeli, hogy Vennemann javaslatai Bahlow hidronímiára vonatkozó javaslatait bármiféle szubsztrátum alapján amúgy is szükségtelenné tették. kiemeli, hogy Vennemann Bahlow hidronímiára vonatkozó weite strecken folgt, die allgemein auf wenig anerkennung gestoßen sind, während schmid v.a. auf regularitäten im bereich des ablauts und der Wortbildung hinweist, die eben typisch indogermanisch seien, weshalb sich spekulationen zu irjavaslatait bármiféle szubsztrátumra hivatkozva amúgy is feleslegessé tette. Az érvelésben, különösen pedig azokban a példákban azonban, amelyekre épül, különféle tárgyi tévedések találhatók; így a 174. oldalon lévő táblázatban is, amelyben állítólag három ősindoeurópai gyökhöz tartozó képzéseket állítanak össze, holott a mai álláspont szerint ezek inkább legalább hat (tehát kétszer három) gyökhöz tartoznak, továbbá olyan hangállapotokat tételeznek fel az (őskori?) ősindoeurópaira, amelyek a húsz évvel ezelőtt az indogermanisztikában általánosan elterjedt nézet szerint sem léteztek soha. arra az eredményre jut, hogy természetesen egy vagy több, indoeurópai, illetve nem indoeurópai nyelvvel is számolnunk kell Európában, de a kutatás jelenlegi állása és főként Vennemann kutatásainak jellege alapján ennek a szubsztrátumnak semmiféle más nyelv( család)dal való kapcsolatát még csak megközelítőleg sem lehet bizonyítani. Az indogermanisztikai hozzájárulások közé tartozik még a kötet első tanulmánya is: Peter Anreiter, Gedanken zum Buch von Theo Vennemann, Europa Vasconica – Europa Semitica (11–63. o.). Ez a nagyon óvatosan megfogalmazott tanulmány az egyetlen ebben a könyvben, amely az indogermanisztikát többé-kevésbé a ma szokásos színvonalon és a ma szokásos normák szerint mutatja be. A közölt etimológiák mind helyesek (még ha nem is mindig ezek az egyetlen elképzelhető megoldások). Korlátozásként azonban hozzá kell tenni, hogy ebben a tanulmányban is meglehetősen lezseren bánnak a tő(vég)variánsokkal, a lebegő ablauttal és hasonlókkal. Ez egy indogermanisztikai előképzettséggel nem rendelkező olvasóban könnyen azt az érzést keltheti, hogy bármi megengedett. Az ilyen motiválatlan variánsokat ma általában már nem ismerik el lehetőségként. További probléma, hogy időnként nem adnak meg gyökérjelentéseket, hanem egyszerűen a hagyományozott szóanyagból, ismert szabályok alapján protoindoeurópai transzponátumokat hoznak létre, olykor anélkül, hogy ezeket összefüggésbe hoznák az esetleg másutt igazolt anyaggal (illetve rekonstrukciókkal). Mindazonáltal a tanulmány világosan megmutatja, hogy Vennemann feltevései és spekulációi bármiféle jürgen udolph (hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa 199recenzijos / reviews szükségtelenek, ezáltal pedig minden tekintetben ellentmondanak bármiféle etimológiai valószínűségnek, és következésképpen éppoly feleslegesek, mint amennyire tévesek lesznek. Anreiter következtetése a „aqualenről” a d) nyomtatványban valóban megfontolandó: eszerint ez ugyanis nem valamely nem indoeurópai a“ (die etwas zurückhaltender auch schon von rez. geäußert wurde; vgl. bichlmeier szubsztrátréteg reflexe, hanem egy olyan indoeurópai réteghez tartozott, amely éppen az *o > *a változást mutatta. Ha ez olyan területen történik, ahol később olyan nyelveket beszéltek/beszélnek, amelyek ezt a változást nem mutatják (mint például a kelta és az itáliai nyelvek), akkor két különböző indoeurópai réteggel kell számolni, tehát végső soron az indoeurópai nyelvek beszélőinek legalább két bevándorlási hullámával kell számolni (57. o. és köv.). E tanulmányban azonban az hat idegenül, hogy az egyes, többnyire közvetlenül idézett irodalmi hivatkozásoktól eltekintve szinte teljesen mellőzi a másodlagos irodalmat. ez jelentősen csökkenti a tanulmány értékét. A legterjedelmesebb, indogermanisztikainak (tágabb értelemben) nevezhető tanulmány a kötet szerkesztőjének, Jürgen Udolphnak a Vaskonisches und semitisches in europa aus namenkundlicher sicht című írása (211–324. o.). Ez azonban magán viseli e szerző számos munkájának tipikus gyengeségeit, amelyekre a recenzens már többször felhívta a figyelmet (vö. legutóbb Bichlmeier 2013a, 2013b), és amelyek közül a legsúlyosabb a következő: az elmúlt 50 év indogermanisztikai szakirodalmát gyakorlatilag nem veszi figyelembe. Következésképpen a szerző indogermanisztikára vonatkozó valamennyi kijelentése végső soron a háború előtti állapotot tükrözi. Ez különösen jól látható az urindogermán fonológiai rendszeréről, az ezen a nyelvi szinten érvényes szóalkotásról, valamint a hangsúly és a tőváltakozás jelenségeiről és az ezekkel összefüggő, az egyes képzések szemantikáját érintő kérdésekről vallott, teljesen elavult nézeteiben. A tanulmány e területhez tartozó valamennyi problematikus részének tárgyalására itt nincs lehetőség. ez külön hosszabb tanulmányt tenne szükségessé. Mindenesetre már ezen a ponton feltűnik egy meghökkentő párhuzam a munkamódszerben Theo Vennemannekével: a releváns szakirodalmat nem (megfelelően) dolgozza fel. Olyan vád ez, amelyet Udolph saját tanulmányában többször is Vennemann címére intéz. Udolph például tanulmányában többször is a „mássalhangzó-váltás” eseteit hozza fel, köztük ismét kedvenc példáját: nhd. Hass vs. Hader (l. 241, 264, 306). „Mássalhangzó-váltáson” egy nyilvánvalóan szabadon végbemehető mássalhangzó-váltást ért (főként a szótövek végén), miközben a tövek jelentése azonos. Az, hogy eközben Hirtre hivatkozik (l. 256), csupán újabb alkalommal mutatja meg fejtegetéseinek korszerűtlenségét. Ennek a jelenségnek monográfiájában a germánkérdésről egy hosszabb szakaszt szentelt (Udolph 1994, 51–118), amelyre tanulmányában többször is hivatkozik. de további, egyébként is észrevehető gyengeségként mutatkozik a más szerzők idézésében tapasztalható pontatlanság (amit Udolph Vennemannek is felró), valamint a példák felsorolásában: így 200 acta Linguistica Lithuanica LXX már az ő fentebb említett A kedvenc példa téves: haraLd bichLMeier ezt a szópárt már régóta (legalább 20 éve) két, szemantikailag eredetileg különböző gyökre vezetik vissza (*kat- ‘vita, harc’ és *ḱad- ‘esni’ [LiV² 318], esetleg ‘lezuhanni valamire’; vagy ősi indoeurópai *ḱeh2d- ‘lelkileg felkavarodott állapotban lenni’ [LiV² 319], vö. gör. κῆδος ‘gond, gyász’), amelyek származékai csak a germánban közeledtek szemantikailag egymáshoz (Kluge/Seebold 1995/1999, 346, 359; 2002, 381, 395f.; 2011, 383, 398; eWa iV, 871–873). A megnevezett, Udolph 1994-ből származó szakasz rendszeres átvizsgálása bizonyára még számos hasonló téves megítélést tárna fel. például a 253. oldalon Bichlmeier (2010, 16. és köv.) álláspontját erősen lerövidítve úgy adják vissza, mintha ott alapvetően vitatnák egy *el-/ol-gyök létezését. Az a helyes benne, hogy az indogermanisztika mai álláspontja szerint az indoeurópai alapnyelvben soha nem létezhetett VK szerkezetű gyökér, hanem ezek mindig KVK minimális szerkezetűek voltak, ennélfogva ebben az esetben éppen ősindoeurópai A *Hel(H)- rekonstruálandó. ugyanez természetesen a 225. és azt követő oldalakon is érvényes. feltételezett „*er-/*or-“ gyök: nem egyről, hanem legalább a *Her(H)- szerkezet két gyökéből kell kiindulni (leginkább a *h1er- „hová kerülni” (LiV² 238) és a *h3er- „(felfelé) mozgásba lendülni” (LiV² 299f.) jöhet számításba, de továbbiak is szerepet kaphatnak attól függően, hogy egy vízfolyás vagy egy hegy megnevezéséről van-e szó; Arnaus „*er-(n)- ‘domb, kiemelkedés’” levezetése [240. o.] mindenesetre téves). mivel Udolph éppen az indogermanisztikai kutatás utolsó évtizedeit nem vette figyelembe, és meg is állapította: „ezen a szinten nem vitatkozom.” (udolph 2013: 438) jól mutatja, hogy e megjegyzésben – az idézett személy lejáratására szolgáló, feltehetően szándékos ábrázolásmód mellett – ismét csak az indogermanisztikai szaktudásának hiánya tárul fel. Helytelen nyelvi besorolás történik például a mati- ‘előhegy’ vagy hasonló esetében. (lásd 278. o.), amely nem óind, hanem inkább avesztai (bartholomae 1904: 1112f.). Az etimológia (uridg. *mñ-ti-) legalább helytálló. Hogy udolph a régebbi indogermanisztikai kutatásokat sem ismeri különösebben jól, az abból is kitűnik, hogy a 220. skk. és a 303. oldalon a gewn Oderrel és rokonaival kapcsolatban (vö. ehhez greule 2008: 70f. [akit udolph még csak nem is említ…] és újabban bichlmeier nyomtatás alatt a, b, valamint dgnb 384f.) a caland–Wackernagel-féle szuffixumrendszerre hivatkozik (anélkül azonban, hogy nevén nevezné), és Bloomfield 1925-ös tanulmányát idézi, amely a kutatástörténetben ténylegesen nem játszik szerepet, viszont nem hivatkozik a szuffixumok uridg. *-round *-u- (und jürgen udolph (hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa 201recenzijos / reviews továbbiak) már az 1890-es években utal (vö. ehhez Bichlmeier 2008, Bichlmeier megjelenés alatt c). Elméleti szinten is hibákat vét Udolph, például amikor a 275. oldalon azt írja: „ha a szász, schreibt: „nur dann, wenn eine zufriedenstellende erklärung aus dem hochdeutgermán, kelta vagy óeurópai nyelvekből nem vezethető le, akkor egy még régebbi nyelvi réteghez lehet folyamodni.” Helyesebb volna, hogy erre akkor nincs szükség (egy helyesebb megfogalmazás a 303. oldalon található), folyamodni természetesen lehet, hiszen elvileg mindig lehetséges, hogy egy régebbi névforma ‚népetimológiai‘ újraszemantizálása ment végbe, amelyet csak azért nem lehet már biztosan kimutatni, mert nincsenek régebbi névadatok (vö. ehhez Bergmann 2011). Még sok minden mást, különösen az etimológiák számos részletkérdését illetően, fel lehetne hozni, ez azonban végképp túlfeszítené a kereteket. Az említett és az adott tanulmányban található további hiányosságok ellenére természetesen világossá válik, hogy Vennemann munkái módszertani szempontból és a tudományos szokásokat illetően (a releváns másodlagos irodalom recepciója és értékelése, szükség esetén a primer források feldolgozása stb.) nem felelnek meg annak, amit elvárhatunk. Vennemann és Udolph eljárásának párhuzamai azonban szintén szembeötlők. Ha az indoeurópai nyelvészeti tanulmányok együttes áttekintéséből minden olvasó számára világossá vált volna is, hogy Vennemann onomasztikai munkái milyen (nem-)fajtát képviselnek, ugyanígy azt is meg kell állapítani, hogy a jelen könyvben összegyűjtött, az indoeurópai nyelvészet hagyományában álló tanulmányok maguk is mind többé-kevésbé messze elmaradnak valamely tekintetben attól, ami ma az indoeurópai nyelvészetben standardnak számít. Az indogermanisztikai szempontok mellett a tanulmánykötetben a hamito-szemita nyelvek és a baszk nyelv szakértői is állást foglalnak Vennemann e nyelvekre vonatkozó kijelentéseiről, illetve az e nyelvekből általa összehasonlító szóként felhasznált szavakról. A következő három tanulmányról van szó: Joseba L. Lakarra, On Ancient European and the Reconsttischer Komparatistik (325–359. o.). Ez a három cikk világossá teszi, hogy Vennemannnak ezeken a ruction of Proto-basque (s. 65–150), hayim y. sheyim, indo-european, old-european, and afrasian, or contra Vennemann (s. 181–210), und rainer Voigt, europa semitica? bemerkungen zu Vennemanns semit(ohamit)istisch-(indo)germanisterületeken meglévő kompetenciái meglehetősen aggasztó természetűek: körülbelül Udolph indogermanisztikai ismereteihez hasonlíthatók: a releváns szakirodalom ismeretlen számára, ehelyett elavult, és a szakmai közösség által már régen gyakran elvetett nézeteket idéz, és érvelésének alapjává teszi őket. Sokkal aggasztóbb azonban Vennemann módszertani eljárása, és indogermanisztikai szempontból ehhez még hozzá kell tenni, hogy amúgy is fennáll a fent már említett probléma: ha egy név 202 Acta haraLd bichLMeier Linguistica Lithuanica LXX Olyan eljárás ez, amelyet korábbi szerzők már többször is felróttak neki: vidáman összehasonlítja az itt rekonstruáltat az ott aktuálisan tanúsítottal, anélkül hogy az aktuálisan tanúsított esetében törődne az előzmények alakjával. A recenzens alapvetően minden dicséretre méltónak tartja, hogy Európában az indoeurópai nyelvek előtti nyelvek maradványai után kutatnak. Csak ha ezután az európai indoeurópait a baszkkal vagy a sémitával akarjuk összehasonlítani, akkor ezt ugyanazon a szinten kell megtennünk (amire a három tanulmány szerzői is rámutatnak), vagyis mindent az i. e. 1. vagy akár 2. évezred szintjén kell összehasonlítani, különben semmi (vagy legfeljebb véletlenül egyszer-egyszer valami) helyes nem származhat belőle. Minden más olyan lenne, mintha almát hasonlítanánk össze körtével. számára plauzibilis indogermán etimológiát lehet kimutatni, akkor tulajdonképpen már nem lehet a szó szoros értelmében bizonyítani, hogy a név eredetileg nemindogermán kellett/kellett hogy legyen, illetve lehetett. Nincs értelme tagadni, hogy e nevek nagy része ellenáll az egyszerű indogermán etimologizálásnak, de ez egyszerűen annak is lehet a következménye, hogy olyan nyelvi réteggel van dolgunk, amely a ma tanúsított nyelvekben nem maradt fenn, hanem azok előzményformái rátelepedtek, illetve felülrétegezték (vö. fent az Anreiter-tanulmányhoz fűzött megjegyzéseket), ezért még nem ismerjük kellőképpen. Ha azonban a mai indogermanisztika módszereit alkalmazzuk, már valamivel tovább jutunk. A kötetet a genetika kérdéseivel foglalkozó tanulmány zárja (Jürgen Udolph, Kérdések a genetikai kutatáshoz, 361–386. o.), amely Udolph bevezetőjéből áll, benne Vennemann e problematikára vonatkozó fejtegetéseinek és néhány további szerző álláspontjának bemutatásával, valamint egy Udolph és két genetikus között készült interjúból. Sajnos sem az interjú időpontjáról nem értesülünk, sem arról, hogy valójában milyen formában zajlott (inkább írásbeli interjúnak tűnik, mivel a beszélgetőpartnerek többször is „fentebb” utalnak). a két interjúA partnerek igen eltérő mértékben közlékenyek. A beszélgetés a Vennemann és tanítványai által érvelésükben felhasznált genetikai kutatások értékeléséről szól. az ilyen vizsgálatokat csak a legnagyobb óvatossággal szabad felhasználni, mivel attól függően, hogy mely markereket als Quintessenz kann man daraus vielleicht ziehen, dass man eigentlich diese vizsgálják, meglehetősen eltérő eredmények születnek, amelyeket aztán még különbözőképpen is lehet értelmezni. összességében azonban így is elsikkad az egész ügy lényegi pontja: bizonyos gének/markerek/vércsoportjellemzők jelenléte/hiánya talán valóban összefoglalva, hogy mit lehet a jelen tanulmánykötetből Vennemann téziseire vonatkozóan megállapítani, joggal mondhatjuk: halottak. még ha időről időre fel is bukkannak folyóiratokban vagy hasonló jürgen udolph (hrsg.) Europa Vasconica – Europa Semitica? Kritische Beiträge zur Frage nach dem baskischen und semitischen Substrat in Europa 203recenzijos / reviews valamit annak valószínűségéről állítani, hogy egy egyén/egyének egy csoportja egy adott időpontban egy meghatározott populációhoz tartozik; az egyének e csoportja által beszélt nyelvről mindez természetesen semmit sem mond, hacsak az egyének e csoportja nem hagyott írásos tanúbizonyságokat is. (és ezen belátható időn belül aligha fog bármi is változtatni.) mivel itt, például az ‚óeurópai hidronímia‘ (kialakulása) esetében egy írásbeliséget megelőző időszakról van szó, meglehetősen csekély annak a valószínűsége, hogy a genetikai konstelláció alapján kikövetkeztethető csoporthoz tartozás valószínűségéből következtetni lehessen e csoport nyelvére. kiadványokban, valójában alig találtak komolyan vehető követőkre. és ez legalább addig így is marad, amíg e tézisek hívei el nem kezdik módszertanilag felzárkóztatni magukat a történeti nyelvészet egyes részterületeinek mai állásához (legyen szó akár sémitisztikáról, indogermanisztikáról vagy baszkológiáról). a tudomány számára ugyanis önmagukban nem elegendők az érdekes ötletek. Sajnálatos azonban, hogy az itt bemutatott, összességében kétségkívül szükséges tanulmánykötet ilyen jelentős késéssel jelent meg, és ráadásul minőségileg ennyire heterogén tanulmányokat tartalmaz. Időközben már megjelent Vennemanns következő tanulmánykötete is: Germania Semitica, Berlin – New York 2012. Érdemes kíváncsian várni, hogy ezzel a könyvvel szemben ismét egy hasonló tanulmánykötet állíttatik-e szembe. és a kiadó már 2015 végére a következő kötetet is bejelentette: robert Mailhammer, theo Vennemann: The Semitic Component of Early Germanic Language and Culture, berlin – boston. ha ezekben a könyvekben az alkalmazott módszer(tan) tudományossága, illetve tisztasága nem növekedett, illetve nem növekszik meg jelentősen, akkor a komoly történeti nyelvészetben és névkutatásban a felhúzott szemöldökökön kívül ők sem hagynak majd nyomot vagy ber gman n rol f 2011: das methodische dilemma der interferenz-onomastik. vagy: az Altmühl német név? – haubrichs, Wolfgang / tiefenbach, heinrich (szerk.). Interferencia-névkutatás. Nevek határés találkozási terekben a történelemben és a jelenkorban. gar Veränderungen bewirken. LITerATur bartolomae christian 1904: Altiranisches Wörterbuch. strassburg: trübner. 204 Acta haraLd bichLMeier Linguistica Lithuanica LXX A Névtudományi Munkacsoport Saarbrückeni Kollokviuma, 5–7. 2006. október (A Saar-vidéki Történeti és Néprajzi Bizottság kiadványai 43). Saarbrückeni Bizottság a Saar-vidék történetéért és néprajzi kutatásáért, 29–44. bichlme ier ha rald 2008: Mi köze van Cynewulfnak és Kunibertnek Calandhoz és Wackernagelhez? vagy: a király halott, éljen a nemzetség? – Greule, Albrecht / Herrmann, Hans-Walter / Ridder, Klaus / Schorr, Andreas (szerk.). Tanulmányok az európai irodalomról, nyelvről és történelemről. Wolfgang Haubrichs 65. születésnapjára ajánlva. St. Ingbert: Universitätsverlag, 229–246. Bichlmeier, Har, Ald 2010: Bajor–osztrák helyés víznevek indogermanisztikai szempontból. – Blätter für oberdeutsche Namenforschung 46, 3–63. bichlme ier h arald 2012: néhány kiválasztott probléma az óeurópai hidronímia területén a modern indogermanisztika szemszögéből – új szemléletmód mellett a dolgokra vetett tekintetben. – Acta Linguistica Lithuanica 66, 11–47. bic hlme ier harald 2013a: Az „óeurópai hidronímia” kutatásainak nyelvtudományi színvonaláról – válasz egy polémiára. – Acta Linguistica Lithuanica 68, 9–50. bich lmeier harald 2013b: Az „óeurópai hidronímiával” kapcsolatos, hagyományos jellegű aktuális kutatások nyelvtudományi standardjainak elemzése és értékelése a mai indogermanisztika perspektívájából. – Namenkundliche informationen 101/102, bichlme ier haral d (nyomtatás alatt a): A 397–437. régi stílusú, óeurópai hidronímiára vonatkozó kutatások megismerési lehetőségeinek határairól: elavult nyelvtudományi koncepciók és mítoszképzés – Bajorországból és Ausztriából származó vízneveken bemutatva (bajor–osztrák helyés víznevek indogermanisztikai szempontból: 4. rész: Attersee és Sinn). – spannbauer-Pollmann rosemarie / janka Wolfgang (szerk.). A 7. A Bajor–Osztrák Névtani Kutatócsoport (ABÖN) konferenciájának iratai, Passau, 2012. szeptember. (Regensburgi névkutatási tanulmányok 9) Regensburg: Edition Vulpes, 2014. bichlme ier ha rald (megjelenés alatt b): jav. aδu-, ap. adu-, a Caland–Wackernagel-féle szuffixumrendszer és az óeurópai hidronímia. – annick Payne és cyril brosch (szerk.). na-wa/i-ViR. Zi/a MAGNUS.SCRiBA. Festschrift Helmut Nowicki 70. születésnapjára Születésnap. (Dresdner Beiträge zur Hethitologie 45) Wiesbaden: Harrassowitz, 2014. Bichlmeier Harald (megjelenés alatt c): A Caland-rendszer és a görög. – Giannakis, Georgios (szerk.). Az ókori görög nyelv és nyelvészet enciklopédiája. Leiden – Boston: Brill, 2014. bichlme ier har ald (im druck d): Was kann man an lexikalischen und morphologiaz úgynevezett „óeurópai víznévanyag” névkincséből származó elemek