Vytautas Stulpinas – statinio srauto poetas

GIEDRIUS ALKAUSKAS ÜNNEPSÉGEK Évekkel ezelőtt, amikor a gimnázium termében várakoztunk egy soha véget nem érő ünnep ünnepségére, egy író-aranyműves csak úgy mellékesen megkérdezte: – Szerinted ki itt a legnagyobb? – Mačernis – mondtuk mindketten. – Mačernis – és elhallgattunk. VYTAUTAS STULPINAS – A STATIKUS ÁRAMLÁS KÖLTŐJE Amikor télen Telšiaiban a Luokės utcából a Vilniaus utcába fordultam, egy bérház negyedik emeletén mindig égett egy kis mécses. Tudtam – Vytautas Telšietisnek most termékeny időszaka van. Hiszen ilyen terekben születnek a legszabadabb szövegek. A Justiníškės-i kalitkában, a Sapiegíškis-i kunyhóban, a bérház tömbjében. A költő, aki újra meg újra újabb folytatást szakít ki magából a kimerítő betegséggel vívott harcban. De a versekben ennek a fáradtságnak nyoma sem látszik. Az, akinek a béke csak a nagyurakkal vívott harc megritkult szigetvilága a nagy tengerben. De verseiben nincsenek óceánok. A harcos, aki a csatában csak a kétféle színű váll-lapokat különbözteti meg. Micsoda színkavalkád azonban a versekben! A költők között nagyobb műveltségűt nem láttam. Csak éppen szövegeiben kevés az absztrakció. Erdész, ács, könyvtáros. Ha nem a gyógynövényekről volna szó, másfajta beszédet nem is várhatnánk tőle. Annyi történetet mesél azonban a múlt irodalmáról, hogy az érzékenyebb tollforgatót ez a névözön egy időre a földhöz nyomja. És szereti az erős fényeket, hogy minden zugot megvilágítsanak. Nemcsak allegorikusan. Már 1971-ben felfigyelt rá a fiatal filológusok versenyén, és maga Marcelijus Martinaitis írt neki egy levelet, amelyet a címzett ereklyeként őrzött: Vytautai, én, mint žemaitis, az Ön képeiben „megérzem” Žemaitija földjét, amelynek lelkét a költészetben valamivel jobban V. Mačernis tárta fel. A tudós Vytautas verseit a nagy költő megőrizte, majd 30 évvel később, a meglepett szerzőnek visszajuttatva, neki ajándékozta. Úgy vélem, ebben az idézetben rejlik Vytautas költészetének 326 Acta Linguistica Lithuanica LXXXV Vytautas Stulpinas – a statikus áramlás költője magva. A költészetnek költészetnek kell maradnia, még ha a tájnyelvből a köznyelvre fordítjuk is. Így Vytautas, akárcsak egykor Mačernis, litvánul ír, de žemaiti módon gondolkodik. Hiszen ami mindenkit egyedivé tesz, az nem választ el. És a levélben említett Mačernis... Mit is mondhatnánk még. Idén, a jubileumi évben, sokat hallottunk Vytautastól erről a žemaitiai föld különlegességéről. Az élettől újra meg újra ajándékot – időt – kisajtolva első könyvét, „A nagy szobát” csak 1998-ban adta ki. Ezt követte „A noktürn fenyegetése” (2002), „Csendes utópiák” (2003). Ezt a két könyvet a aukštaitis Jonas Strielkūnas szerkesztette. Ezután jött a trilógia: „Árnyékok” (2007), „Távolságok” (2013), „Vakarijos” (2016). A Dionizo Poškos- és Salomėjos Nėries-díj kitüntetettje. Költészetében nincsenek tengerek, homályos terek, univerzumok, tüzes gömbök. Ha mégis megjelennek – csak mint a Tausalas fodrozódása, egy kerti lugas térképe, Kolka világítótornya Kurzemében. A versekben rögzített állapotok konkrét, a naptárban megjelölt napokból származnak, ezért a verseket nem könnyű megérteni és teljesen megfejteni. Konkrét események, emberek, felvillanások kódolódnak bennük. Nyilvánvaló, hogy sok szöveg mögött olyan történetek rejlenek, amelyek megfejtésének kulcsai csak a szerző emlékezetében vannak. Amikor arról ír, hogy Cedron a Varduvába fut, megértjük, hogy Žemaičių Kalvarijában járunk. De ha egy lucfenyveskéről esik szó, a pontosabb helyszínt nem tudjuk meg. De szükségünk van-e erre? Ahogy Vytautas mondja, számára az egész ezoterika nem más, mint a Tausalas túlsó partján kékesen derengő naplementés dombok. Ennyi. Amikor minden külső és belső elcsendesedik, elérjük azt a határt, ahol a dinamika törvényei már nem érvényesek. Statika uralkodik el. De micsoda áramlás ez! Igaz, Vytautas nem kedveli az –yság képzőt. És nem szereti a „szív” szót sem. Így hát – semmi nagyság és örökkévalóság. Csak a végtelenség, csak a tágasság. Legyen hát így: amikor minden elcsendesedik, működésbe lép az, ami a legfontosabb: az élet lényege. Az elcsendesedett és immár valódi, statikus áramlás költője. Giedrius Alkauskas Betekintések / Insights 327