Filosofija ir gimtoji kalba

NAGLIS KARDELIS Vilniusi Egyetem ORCID id: orcid.org/0000-0002-2179-3754 Kutatási területek: nyelvfilozófia, ókori filozófia, ókori filozófia, középkori filozófia, vallásfilozófia. DOI: doi.org/10.35321/all89-13 FILOZÓFIA ÉS ANYANYELV A kérdés, hogy a filozófusnak mely nyelven kellene filozofálnia, látszólag nagyon egyszerű, akárcsak a rá adott válasz: azon a nyelven kellene filozofálni, amelyen gondolkodunk – hiszen a filozófia közege a gondolkodás, mégpedig nem akármilyen, hanem éppen a megszólaltatott és szavakba öntött gondolkodás közege. Ha az ember nem vesztette el teljesen nemzeti identitását, anyanyelvén, pontosabban az anyja nyelvén gondolkodik, ezért a kérdésre, hogy mely nyelv volna a legalkalmasabb a filozofálásra, a válasz már önmagában teljesen világosnak és egyszerűnek tűnik, különösen a mindennapi és személyes tapasztalat szempontjából: anyanyelven, az anya nyelvén kellene filozofálni. Mindazonáltal a kérdés, hogy a filozófusnak mely nyelven kellene filozofálnia, valódi vagy látszólagos könnyűsége ellenére alapvető filozófiai kérdés, amely megfontolást és mélyebb elméleti elemzést igényel. Bár a mindennapi tapasztalatnak és a józan észnek megfelelő kezdeti, reflektálatlan intuíció, miszerint inkább anyanyelven volna célszerű filozofálni, önmagában helyesnek tekinthető, kívánatos elméleti érveket is felhozni ezen belátás alátámasztására – ezt kíséreljük meg ebben a tanulmányban. De miért kellene egyáltalán felvetnünk és megvitatnunk ezt a kérdést? Aktuális-e – és milyen konkrét okok miatt – az anyanyelv ápolói és maguk a filozófusok számára? Talán bármely más, később megtanult nyelven is ugyanolyan jól lehet filozofálni, így az idegen nyelveken való filozofálás során sem az anyanyelv, sem maga a filozófia nem veszít semmit? A filozófia világtörténetére vetve pillantásunkat világosan látjuk, hogy a nagy gondolkodók abszolút többsége – az ókortól egészen napjainkig – filozófiai műveit anyanyelvén írta. Elképzelhető-e Platón és Arisztotelész, amint szóban és írásban az ókori görögtől eltérő nyelven filozofál, illetve Szókratész (bár semmit sem írt), amint Athén polgárait szólítja meg – vagy saját belső daimónjával kommunikál – valamely idegen nép nyelvén? Vagy Kant, Hegel, Nietzsche és Heidegger, amint nem németül filozofál? És még inkább Sartre vagy Derrida, akik nem franciául alkottak? A filozófia világtörténetében mégis akadnak olyan esetek, amikor a legmagasabb elméleti szintű és nyelvi kifejezésbeli finomságú szövegek Įžvalgos / Insights 285 NAGLIS KARDELIS nem anyanyelven születtek. A legszembetűnőbb, bár nem egyedüli példák a középkori skolasztikus filozófia képviselőinek, mindenekelőtt Aquinói Szent Tamásnak latinul írt művei. Egyes római gondolkodók, például Cicero, olyan kiválóan tudtak ókori görögül, hogy nemcsak Platón dialógusait fordították le onnan anyanyelvükre, a latinra, hanem görögül is képesek voltak filozofálni és szónoklatokat tartani; Cicero azonban – a filozófiai latin nyelv megteremtője – gondolkodásának és ékesszólásának képességeit mégis anyanyelvének, a latin nyelvnek a közegében bontakoztatta ki a legjobban. A szellemi Római Birodalom császára, Marcus Aurelius hadjárata során görögül írt egy nem nyilvánosságra szánt, kizárólag önmagának címzett naplót. A hadvezér halála után ezeket a feljegyzéseket, amelyekben egy idegen nyelven tárultak fel önmaga előtt az élet értelmét kereső lélek legbensőségesebb titkai, mondhatni a szerző akarata ellenére adták ki, és azóta az egész világon a kiadó által adott ékesszóló címen ismertek: „Önmagához”. Litvánia filozófiatörténetére tekintve azt látjuk, hogy a Litván Nagyfejedelemség idején a régi litván filozófiát az ebben az államban élő különböző népek képviselői, köztük az etnikai litvánok is, főként latinul művelték – ezt a latin nyelvnek az európai tudomány fejlődésének és terjesztésének egyetemes közegeként betöltött akkori státusza határozta meg. A modern litván filozófia körvonalai a 19. század végén kezdtek kirajzolódni, a nemzeti újjászületési mozgalom kezdetével, amelynek hírnökei világosan felismerték, és írásaikban folyamatosan hangsúlyozták az anyanyelvi litván nyelv fontosságát az újjászülető nemzet öntudatának felébresztésében és nevelésében. Mindazonáltal e korszak legkiemelkedőbb gondolkodói közül is, például Stasys Šalkauskis, akiket a modern litván filozófia alapító atyáinak tekinthetnénk, a filozófia doktori disszertációi idegen nyelven íródtak, miközben szerzőik külföldön tanultak. Bár Stasys Šalkauskis, Pranas Kuraitis, Antanas Maceina, Juozas Girnius és a két világháború közötti Litvánia más kiemelkedő litván gondolkodói kiválóan tudtak idegen nyelveken filozófiai szövegeket írni, a litván filozófiához való hozzájárulásukat elsősorban az e gondolkodók által litvánul írt filozófiai szövegeik és magának a filozófiai litván nyelv megteremtésére irányuló munkájuk, különösen a litván filozófiai terminológia kialakítása alapján értékeljük. Ékesszóló a két világháború közötti Litvániában alkotó orosz filozófus, Lev Karsavin esete is: ez a gondolkodó szinte tökéletesen megtanult litvánul, így nemcsak filozófia- és kultúrtörténeti műveket, hanem önálló filozófiai szövegeket is képes volt litvánul írni; ennek ellenére Karsavin legértékesebb filozófiai és teológiai művei anyanyelvén, oroszul íródtak. Nem nehéz felismerni egy bizonyos törvényszerűséget, amely konkrét történelmi körülményekkel függ össze, és megmagyarázza, miért kellett a gondolkodóknak a filozófia fejlődésének bizonyos időszakaiban nem anyanyelvükön filozofálniuk: valahányszor Európában, valamely más civilizációs térségben vagy az egész világ léptékében egy bizonyos kultúra és az ahhoz kapcsolódó nyelv mint e kultúra kifejező közege egy kisebb vagy nagyobb mértékű egyetemességre igényt tartó kultúra alapjává vált, 286 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba ez a kultúra és nyelv vált uralkodóvá az adott földrajzi régióban és történelmi korban. Nemcsak a domináns lingua franca kulturális presztízse, hanem a kulturális és akadémiai kommunikáció puszta megkönnyítése is előidézte egyik vagy másik, egyetemessé vált vagy akár formálisan annak elismert nyelv meghonosodását a tudomány és a kultúra területén. Így például a keresztény középkori és újkori Európában a zsidó származású gondolkodók filozófiai műveiket latinul írták, az iszlám civilizáció térségében pedig arabul. Érdekes és sokatmondó a zseniális zsidó filozófus és költő, Salamon ibn Gabirol (Avicebron) példája: vallásos és világi költészetét héberül alkotta, rendkívüli finomságú filozófiáját pedig arabul. Abban a földrajzi térségben, ahol hosszú időn át az indiai civilizáció kulturálisan dominált, különböző népek gondolkodói filozófiai szövegeiket többnyire szanszkritul írták, amely e térség lingua franca nyelve volt. Felismerve, hogy minden valódi tudománynak tartalmában és formájában egyetemesnek, valamint egyetemesen érvényesnek kell lennie, és azt is elfogadva, hogy a filozófia bizonyos fajta tudomány, nem nehéz megérteni, miért várták el bizonyos civilizációs körülmények kialakulásakor a filozófiától, hogy egyetemes tudománnyá váljon, amelynek egyetemes nyelve van. Egy-egy egyetemes nyelv státuszának elismerése azon a feltevésen alapult, hogy maga az emberi természet, akárcsak az egész emberi tapasztalat, legmélyebb lényegét tekintve egyetemes, nem függ a helyi kultúrák különbségeitől, ezért egyetemesen érvényes filozófiai fogalmakkal fejezhető ki, amelyeket – úgy hitték – mindenki képes létrehozni és egységesen használni, aki az egyetemes filozófiai nyelven beszél. A szemantikai szempontból rugalmas szépirodalmi nyelvvel ellentétben, amelynek szavaira a többértelműség jellemző, és amelyben játékosan fonódnak össze és fedik át egymást a közvetlen és átvitt értelemben használt szavak rétegei, a tudományos nyelv szigorúan meghatározott jelentésű terminusokkal dolgozik. A természettudományokban használt, az empirikus valóságot leíró terminusok jelentése nem függ a különböző nyelveken létrehozott szépirodalomban kifejeződő konkrét emberi kultúrák sajátosságaitól, és nem is tükrözi azokat. Mivel a tudomány – különösen a természettudomány – terminusaiból hiányzik az a kulturális sajátosság, amelyet könnyű anyanyelven, a saját kultúra talaján kimunkált nyelven kifejezni, más, más kultúrák természetét kifejező nyelveken azonban nehéz átadni, a tudományos szövegeket a bennük használt terminusok egyértelműsége miatt nem nehéz más nyelvekre lefordítani. Valójában nincs nagy – vagy egyáltalán semmilyen – különbség abban, hogy milyen nyelven íródott egy természettudományos szöveg, mert a nyelvtől függetlenül ugyanazt a tudományos információt közvetíti, amely semmilyen kapcsolatban nincs a konkrét emberi kultúrák sajátosságaival. Ha úgy gondoljuk, hogy nincs különbség abban, milyen nyelven írják a tudományos szövegeket, természetes módon kialakul az a nézet, hogy a tudomány létrehozására használt nyelvek sokfélesége és az ebből fakadó szükségesség, hogy a tudományos szövegeket egyik nyelvről a másikra fordítsák, csupán az emberi erőforrások pazarlására kényszerít Įžvalgos / Insights 287 NAGLIS KARDELIS a fordításra, magának a tudománynak pedig nem ad semmiféle többletértéket. Így következetesen arra a következtetésre jutunk, hogy a tudomány egyetemességét és globalitását szem előtt tartva, valamint a tudományos kommunikáció megkönnyítése érdekében arra kell ösztönözni a különböző anyanyelvű, különböző nemzetiségű tudósokat, hogy a tudományos kommunikáció terén térjenek át valamelyik, a tudományban már ma is széles körben használt nyelvre. Ahogyan a latin nyelv a középkori Európa akadémiai világában, korunk globális tudományának lingua franca nyelvévé az angol vált. Mindazonáltal még ha úgy vélnénk is, hogy az egyetlen domináns nyelven létrehozott világtudomány önmagában semmit sem veszítene, sőt talán még nyerne is valamit, akkor is el kell ismernünk, hogy a helyi nyelvek tudomány területéről való tudatos kiszorítása rendkívüli mértékben elszegényítené a nemzeti nyelveket és kultúrákat. A tudomány nem csupán az ember valósághoz fűződő intellektuális viszonyának sajátos formája, hanem a magas kultúra fontos része is, amely, mondhatni, az emberi tapasztalat külön regiszterét alkotja; ha tehát lemondunk arról a jogunkról és kötelességünkről, hogy a tudományt nemzeti nyelveken műveljük, egész emberi tapasztalati regisztert iktatnánk ki belőlük, annak nyelvi kifejezési lehetőségével együtt. A tudományok és a művészetek – az ember szellemi tevékenységének, legmagasztosabb szellemi tapasztalatának csúcspontjai –, és ha ez a legmagasabb szintű szellemi tevékenység és tapasztalat nem szólal meg és nem ölt nyelvi formát a nemzeti nyelven, akkor ez a nyelv elveszíti azt, amit átvitt értelemben felső emeletének és tetejének nevezhetnénk: szellemi és társadalmi presztízsét, méltóságát, vonzerejét és kommunikációs karizmáját; emiatt pedig lassan morzsolódni és összeomlani kezdenek a nyelv palotájának alsóbb emeletei is: a legmagasabb szellemi tapasztalatok területéről kezdetben a mindennapiság területére visszahúzódó, megalázott és elszegényített nemzeti nyelv később a mindennapi életből is kivonulni kezd. Az a nyelv, amelyen már csak a konyhában a krumpliról beszélnek, később elkerülhetetlenül a konyhai szemetesvödörben végzi a krumplihéj mellett. Még ha a helyi nyelveken írt tudományos szövegek és a tudományos terminológia megalkotása nem is teremt semmiféle többletértéket magának a globális tudománynak, fejleszti és érleli a nemzeti kultúrákat, amelyek puszta létezésükkel és virágzásukkal jelentősen hozzájárulnak a világkultúra fejlődéséhez. Azt is feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a tudomány jóval több, mint pusztán természettudomány, még ha ezt pontossága miatt gyakran a tudomány mércéjének tekintik is. Ha a bölcsészettudományokat egyáltalán tudományoknak, mégpedig az emberről szóló tudományoknak tekintjük, el kell ismernünk, hogy az emberi valóságot nemcsak az emberi tapasztalat egyetemességének, hanem lokalitásának szempontjából is elemzik. A természettudománytól eltérően a bölcsészettudomány, amelyet az emberi tapasztalat egyetemessége éppúgy érdekel, mint annak egy földrajzi helyen és történelmi időben megmutatkozó sokfélesége, nemcsak figyelembe veszi a kultúrák sajátosságát, hanem kifejezetten erre irányítja figyelmét mint a legnagyobb érdeklődésre és tiszteletre méltó kutatási tárgyra. Bár a bölcsészettudományokban szintén törekednek szigorú tudományos terminusrendszer létrehozására, és magukat e tudományokat is igyekeznek a lehető legpontosabbá tenni, a bölcsészettudományok tárgyai, bármik legyenek is, 288 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba elválaszthatatlanok a kultúrák sajátosságaitól, ezért korántsem mindegy, milyen nyelven beszélnek róluk tudományosan. A bizonyos nyelven írt bölcsészettudományi szövegeket kétségkívül más nyelvekre is le lehet fordítani, ám a közvetített jelentés legalább minimális elvesztését vagy torzulását nem lehet elkerülni. A bölcsészettudományi műveket jóval nehezebb más nyelvekre fordítani, mint a természettudományosakat, mert a kultúrák sajátosságához kapcsolódó bizonyos dolgokat egyes nyelveken könnyebb megnevezni és jobban megmagyarázni, mint másokon. Így még ha a bölcsészettudományi diszciplínákat tudománynak tekintjük is (amire van alapunk), a különböző nyelveken írt bölcsészettudományi szövegek némileg hasonlítanak az e nyelveken írt szépirodalmi művekre – bár mindkettőt legalább kielégítően le lehet fordítani más nyelvekre, egyiket sem lehet kifogástalanul, a jelentés nagyobb vagy kisebb hiánya, többlete vagy torzulása nélkül lefordítani. Ahogyan egy helyi nyelven írt bölcsészettudományi szöveg valamely egyetemesnek tekintett, globális tudományos nyelvre fordítója soha nem lesz képes úgy lefordítani a szöveget, hogy ne vesszenek el fontos jelentésárnyalatok, úgy az a bölcsészettudós sem, aki eleve nem anyanyelvén, hanem a globális tudomány nyelvén próbál írni, nem lesz képes gondolatait úgy közvetíteni, ahogyan anyanyelvén írva képes volna. Azoknak a sürgető felhívásoknak való engedelmesség, amelyek szerint a bölcsészeknek – a természettudományok képviselőihez hasonlóan – hosszú távon át kellene térniük egyetlen egyetemes tudományos nyelvre, még nagyobb kárt okozna, mint a természettudomány területén: a helyi nyelvek kiszorítása a bölcsészettudományból már nemcsak – a természettudomány esetéhez hasonlóan – egy-egy nemzeti nyelv és kultúra, s vele együtt a világkultúra elszegényedését jelentené, miközben magának a globális tudománynak nem ártana, hanem magának a globális tudománynak, mégpedig a világ bölcsészettudományának a lehetőségeit is megsemmisítené. Azokban az esetekben, amikor maga a kutatás tárgya lényegileg összefügg a nyelvek és kultúrák sajátosságával, az objektum megfelelő megértésének és adekvát tudományos magyarázatának lehetősége részben függ a kutató számára az adott nyelv által kínált nézőponttól, és általában a finom nyelvi kifejezőeszközöktől is. De térjünk vissza ismét a filozófia és az anyanyelv kapcsolatának vizsgálatához. Az a kérdés, hogy mit veszít a filozófus, ha lemond arról, hogy anyanyelvén gondolkodjon, beszéljen és írjon, két másik kérdéssel függ össze: vajon a filozófia egyáltalán tudomány-e, és ha igen, természeténél fogva mihez áll közelebb – a természettudományhoz vagy a bölcsészettudományhoz. Az ókori Görögországban megszületett nyugati filozófia minden tudomány anyjának és a tudomány bölcsőjének tekinthető. Mind a filozófia, mind az általa világra hozott tudományok az ember őt körülvevő világ megismerésére és megértésére irányuló vágyából fakadnak, a kritikai ész képességeire épülnek, és a valósághoz való racionális viszonyt művelik. A filozófia mégis elvontságával felülmúlja az egyes tudományokat – az egyes tudományok módszertani megközelítéseit kialakítva átgondolja és egybefoglalja más tudományos diszciplínák eredményeit, így felsőbb tudományként vagy a tudományokról szóló tudományként (metatudományként) jelenik meg. A filozófia azonban, különösen úgy értelmezve, ahogyan megalkotói, a görögök értették, arra hivatott, hogy Įžvalgos / Insights 289 NAGLIS KARDELIS ne csak a külső valóságot gondolja át, hanem az ember belső világát, a gondolkodó szellemi tapasztalatát is, továbbá bátor víziókat kínáljon az emberi lét átalakítására. A filozófia, még ha bizonyos szempontból tudománynak, felsőbb tudománynak vagy metatudománynak tekinthető is, korántsem csupán tudomány – rokonságban áll a művészetekkel is, mert nemcsak a világ megismerésére és megértésére, hanem nagyságának, szépségének és harmóniájának szemlélésére is hív, feltárva az empirikus tényektől független etikai és esztétikai értékek területét, elvont nyelven artikulálva az ember esztétikai tapasztalatát és etikai döntéseinek következményeit. A hét szabad művészet klasszikus – septem artes liberales – felfogásában világosan megmutatkozik a szabad ember által művelt művészetek és tudományok rokonságának eszméje: hiszen a hét szabad művészetet hét szabad tudománynak is nevezhetjük, mivel a latin ars szó és görög előzménye, a technē, amelyek egy meghatározott területen való jártasságot jelentenek, egyaránt megnevezhetik a művészetet és a tudományt. A hét szabad művészet között olyan diszciplínákat is találunk, amelyeket ma tudományoknak neveznénk, nevezetesen az aritmetikát, a geometriát és a csillagászatot, valamint olyanokat, amelyeket habozás nélkül művészetnek tartanánk, például a zenét. A tudományok és művészetek rokonságának klasszikus eszméjét a kilenc Múzsa által gondozott területek is kifejezik – egy részüket ma tudományoknak neveznénk, más részüket pedig művészeteknek. A filozófia ókori görögországi megszületésének és fejlődésének körülményei tökéletesen megmutatják, milyen rövidlátó dolog a filozófiát tik tudománynak tekinteni, annak ellenére, hogy a tudományok bölcsőjének, a tudományok anyjának, minden tudomány tudományának vagy bizonyos fajta felsőbb tudománynak tekinthető. Azt, hogy a filozófia nem pusztán tudomány – vagy hogy nem egyszerűen tudomány, illetve nem csak még egy tudomány –, többek között a filozófiai gondolkodás eredményeinek a tudományos eredmények sorsához viszonyított eltérő történelmi sorsa is tanúsítja. Egyfelől a filozófia – ellentétben a természettudománnyal, amely az örökké érvényes természeti törvények feltárására és matematikai kifejezéseik szigorúságával a róluk szóló „végső igazság” megnyitására törekszik – soha nem igényelte, hogy végleges válaszokat adjon a lét alapvető kérdéseire, hacsak nem kínált ilyen végső válaszok hipotetikus változatait. Mindazonáltal e filozófiára jellemző szerénység ellenére egyetlen, még az ókorban megalkotott filozófia sem avult el olyan reménytelenül, mint bármely ókori tudomány. Így például az ókori görög metafizika nemcsak a filozófiatörténet, hanem a kortárs filozófia számára is érdekes és aktuális marad, míg az, amit ókori görög fizikának nevezhetnénk (nem az antik, hanem éppen a „fizika” szó modern jelentése szerint), senki számára nem aktuális a tudománytörténészeken kívül. Joggal állíthatjuk, hogy a filozófia általában nem öregszik – vagy nem hajlamos olyan gyorsan megöregedni, mint a tudomány. A modern nyugati kultúra sajnos nemcsak a tudományok és művészetek „múzsai” egységének eszméjét nem őrizte meg, hanem a klasszikus filozófia fogalmát sem, amely elméleti tekintettel igyekszik átfogni és egyesíteni az egyes tudományok és művészetek tapasztalatát, miközben azt az egyetemesség még magasabb szintjére emeli. Az instrumentális racionalitáson alapuló modern nyugati tudat végzetesen meghatározta azt, amit a tudományok 290 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba a művészetektől való elválasztásának, vagyis a tudomány és a művészet, a valóság tudományos és művészi megtapasztalási regisztereinek skizmájának nevezhetnénk a modern nyugati kultúrában. Ezt a skizmát nemcsak – nagy léptékben szemlélve – a modern társadalom egész társadalmi és kulturális gyakorlatában látjuk, amelyben a tudomány és a művészet világa mintha két egymással kapcsolatban nem álló edény volna, hanem – kisebb léptékben – magában a kortárs filozófiában is, amely radikális filozófiai skizma révén úgy szakadt két irányzatra, amelyeket úgynevezett analitikusnak (amely főként az angolszász országokban alakult ki és ott gyakorolják) és úgynevezett kontinentálisnak (amely a kontinentális Európában formálódott) neveznek. Ez a filozófiai skizma alapvető jelentőségű az anyanyelv filozófiában betöltött fontosságának átgondolásakor. Az analitikus filozófia önmagát nem is egyszerűen tudományként, hanem szinte természettudományként vagy ahhoz közel álló, sajátos fajtájú egzakt tudományként fogja fel és határozza meg. Az ókori görög filozófiától a valóság racionális vizsgálatának törekvését örökölve sajnos jelentős részben elveszítette a filozófiai gondolkodás egzisztenciális, jelentésbeli dimenzióját. A fizikában, az idegtudományokban, az evolúciós pszichológiában és az információelméletben elért eredmények – a legújabb logikai irányzatokról nem is beszélve – számára sokkal érdekesebbek és fontosabbak, mint bármi, ami bármely bölcsészettudományi diszciplínában történik. Bár a filozófia egészében véve hagyományosan a bölcsészettudományok közé sorolandó, nagyon fontos része, mondhatni nagyobb és befolyásosabb fele, nevezetesen az analitikus filozófia olyannyira dehumanitarizálódott és dehumanizálódott, hogy bölcsészettudományi diszciplínának nevezni szinte contradictio in adjecto. Az analitikus filozófia szövegeinek nyelvében használt terminusok szigorúan meghatározottak, ezért egyértelműek, a közönséges szavakat pedig gyakran logikai formulák helyettesítik. E szövegek nyelvében általában sem az ember egyedi egzisztenciális tapasztalata, sem a helyi kultúrák sajátossága nem tükröződik. Az analitikus filozófiai munkák szerzői módszeresen kerülik a metaforák és más trópusok használatát, ezért az analitikus filozófia szövegeit – akárcsak az egzakt tudományok műveit – viszonylag könnyű más nyelvekre fordítani. Mivel az analitikus filozófiai szövegek írásakor – különösen az érvek megfogalmazásakor – az anyanyelv nem teremt semmiféle többletértéket, általában nincs jelentősége annak, milyen nyelven írják őket; és mivel ez az irányzat történetileg az angolszász világban alakult ki, az analitikus filozófiai szövegeket hagyományosan, szerzőik nemzetiségétől függetlenül, többnyire éppen angolul írják. Így emberi erőforrásokat takarítanak meg, és megkönnyítik a tudományos kommunikációt, annál is inkább, mivel maga az analitikus filozófia szinte teljesen személytelen, és kollektív gondolkodási projektként, nem pedig szerzői filozófiai alkotás gyümölcseként értelmeződik. Ahogyan a latin nyelv a középkori skolasztikus filozófiában, úgy a modern analitikus filozófiában is, amelyet korunk szekularizált és metafizikátlanított skolasztikájának nevezhetnénk, az angol nyelv dominál. Az analitikus filozófia vaksága az emberi egzisztenciával, az emberi jelentéskereséssel és a helyi kultúrák sajátosságaival szemben egyébként semmilyen alapot nem ad az analitikus filozófia eredményeinek lebecsülésére, Įžvalgos / Insights 291 NAGLIS KARDELIS amelyek valóban lenyűgözőek, és jelentőségükben, valamint alapvető voltukban a kortárs természettudomány eredményeire emlékeztetnek. Az egyértelmű fogalmakkal operáló analitikus filozófiával ellentétben a kontinentális filozófia – annak technikai jellege ellenére is – sokkal inkább támaszkodik a mindennapi nyelv rugalmasságára és a trópusi kifejezés tartalékaira, a szavak és ugyanazon szó eltérő jelentéseinek játékát pedig a filozófiai intuíciók lényegének közvetítésére használja. Az egzisztencializmusnak, a fenomenológiának, a filozófiai hermeneutikának, a posztstrukturalizmusnak és a posztmodern filozófiának szintén megvan a maga specializált terminológiai szótára, de az e filozófiai irányzatokat képviselő szerzők új filozófiai fogalmak megalkotásakor a mindennapi élő nyelv ösztönös erejéhez és saját személyes egzisztenciális tapasztalatukhoz is visszafordulnak, amelyet éppen anyanyelvük képes a legjobban megszólaltatni. A kontinentális filozófiai hagyományhoz tartozó művekkel találkozva világosan látjuk, hogy szerzőik anyanyelve maga is nyilvánvaló és jelentős hatást gyakorol az azon a nyelven kifejezett filozófiai intuíciókra. Martin Heidegger vagy Jacques Derrida némely finom belátása egyáltalán nem fordítható le nagy jelentésbeli torzulás nélkül más nyelvekre, például valamely „egyetemes” tudományos nyelvre, amilyen mondjuk az angol. Heideggert csak úgy leszünk képesek megfelelően megérteni, ha műveinek német eredetijét olvassuk, Derridát pedig csak úgy érthetjük meg, ha ínyenc módjára élvezzük a filozófiai francia nyelv szójátékát e gondolkodó eredeti szövegeiben. Igaz, a kontinentális filozófiát képviselő filozófusok szövegei is lefordíthatók más nyelvekre, de csak hozzávetőlegesen, a jelentés elvesztését, torzulását vagy nem kívánt további jelentésárnyalatok megjelenését nem kerülve el. Így Heidegger és Derrida szövegeiről, akárcsak a kontinentális filozófiai hagyományhoz tartozó gondolkodók többségének műveiről – az analitikus filozófiát képviselő szerzők műveivel ellentétben – bizonyosan nem mondhatjuk, hogy egyáltalán nem számít, milyen nyelven íródtak. Nyilvánvaló, hogy maguk a gondolkodók is tökéletesen felismerték ezt a különbséget – biztosan nem gondolták volna, hogy képesek gondolataikat ugyanolyan pontosan kifejezni nem anyanyelvükön, hanem a filozófia valamely lingua franca nyelvén. A filozófiai gondolatoknak attól a nyelvtől való hasonló függését, amelyen kifejezik őket, a klasszikus filozófiában is látjuk, mégpedig még a nyugati filozófia analitikus és kontinentális filozófiára történő végzetes kettéválása előtt. Bár az ókori görög filozófiának, amelyet a racionalitás tisztelete és a világos, áttetsző gondolat igénye jellemez, valamint a modern analitikus filozófiának számos érintkezési pontja és közös vonása van, az antik gondolkodók plasztikus szövegeiben még mindig lüktet a természetes nyelv élete, így állíthatjuk, hogy a filozófiai gondolkodás antik hagyománya bizonyos tekintetben a modern kontinentális filozófiához is hasonló. Mindazok, akiknek alkalmuk volt Platón dialógusainak görög eredetijét olvasni, világosan belátják, hogy azokkal pontosságban és kifejezőerőben soha semmilyen más nyelvre készült fordítás nem érhet fel. A távolság 292 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba a görög eredetik és újkori nyelvekre készült fordításaik között még szembetűnőbbé válik, amikor a preszókratikusok, különösen az olyan mélyen gondolkodó és többértelműen fogalmazó szerzők, mint Hérakleitosz, műveinek töredékeihez nyúlunk. Még Arisztotelész gondolatát is, akinek használta filozófiai fogalmai már szigorú terminusokká váltak, könnyebben ragadjuk meg, ha nem fordításokat, hanem értekezéseinek görög eredetijét olvassuk – annak ellenére, hogy az ógörög nyelvet talán rosszabbul tudjuk, mint anyanyelvünket vagy a legújabb idegen nyelveket. Így fel sem merülhet bennünk az az abszurd gondolat, hogy az ókori görög filozófusok számára közömbös lett volna, milyen nyelven írják halhatatlan műveiket, ahogyan nekünk, e szövegek olvasóinak sem közömbös, milyen nyelven olvassuk őket. Az ókori görögök, amikor a nyugati filozófia mint a valósághoz fűződő teljesen új szellemi viszony projektjét létrehozták, olyan filozófiai világképet kívántak elérni, amelyben a gondolkodó személyes egzisztenciális tapasztalata összehangolódik az egész etikai vagy politikai közösség jóval egyetemesebb tapasztalatával. A közhiedelemmel ellentétben az antik ember gondolkodása nem volt személytelen és tapasztalattól elszakított. Ellenkezőleg – éppen az antik ember konkrét, filozófiailag átgondolt egzisztenciális tapasztalata tette lehetővé számára, hogy felismerje azt, ami meghaladja minden egyes ember egyéni tapasztalatát, és egyetemességdimenziót ad neki. Figyelmet kell fordítanunk a tapasztalat és a természet antik gondolkodás összefüggésében igen fontos kapcsolatára: csak az egyes személy, a személyt meghaladó közösség és magát az emberi közösséget meghaladó nem emberi valóság természetes közösségének felismerésével érthető meg, miként válhat az egyén tapasztalata az egész közösség számára jelentőssé, miként válhat annak tapasztalatává, sőt miként nyerhet még egyetemesebb, kozmikus dimenziót. A görög filozófiának, amelyet a valósághoz fűződő teljesen új viszony formájaként alapítottak meg, a világot és a benne zajló folyamatokat reflektálva tükröznie kellett mind az egyén természetét, mind az adott politikai közösség létének természetes kereteit, mind pedig az egész kozmosz, az egész rendezett és harmonikus valóság egyetemes természetét. Éppen az antik gondolkodásra jellemző, természetre irányuló állandó figyelem teszi lehetővé a természetes nyelv – más szóval az anyanyelv – jelentőségének megértését az ókori görög példa nyomán felfogott filozófiai gondolkodásban. A tapasztalat és a természet azon alapvető összekapcsolódása, amelyre fel kívánjuk hívni a figyelmet, lehetővé teszi, hogy felismerjük nemcsak az antik, hanem más korszakok filozófiája számára is rendkívül fontos konkrét és absztrakt, egyedi és egyetemes, lokális és globális kapcsolatát: hiszen a tapasztalatot természetesen a konkrétsággal és az egyéniséggel, a természetet pedig az absztraktsággal és az egyetemességgel társítjuk, ezért az a mód, ahogyan személyes tapasztalatunkon keresztül felfedezzük önmagunk és az egész valóság természetes magvát, általánosabb szabályt alapoz meg, feltárva, miként kapcsolhatjuk össze személyes tapasztalatunkra támaszkodva természetes egyediségünket a természetes egyetemességgel, és miként gyökerezhetünk meg benne. Įžvalgos / Insights 293 NAGLIS KARDELIS E megfontolások következtetései nemcsak az antik, hanem minden más, általa ihletett filozófiára is érvényesek, amely az anyanyelv nedveiből táplálkozva nemhogy nem veszíti el egyetemességét, hanem ellenkezőleg: a valóság különböző szintjeit összekapcsoló természetes hidakon haladva még könnyebben talál rá. A konkrét, természetes kiindulópont, amelyet az anyanyelv szólaltat meg a filozófiai gondolkodásban, olyan hellyé válik, amelyből az autentikus gondolkodás tölgyfája nő ki, koronája pedig az egyetemesség és az absztraktság magaslataiban terebélyesedik. Nemcsak közülünk sokan, a jelen gondolkodói közül, hanem az ókori görögök is hajlanának egyetérteni Heidegger gondolatával, miszerint a filozófiai gondolkodásnak magát a gondolkodót is be kell vonnia – hiszen minden elméleti reflexiónak tapasztalaton kell alapulnia, amely gondolkodásunknak hitelességet és természetességet kölcsönöz. Így válik láthatóvá a tapasztalat és a természet egy újabb lényeges kapcsolata: ha gondolkodásunkban nemcsak arra támaszkodunk, amit olvastunk vagy másoktól tudtunk meg, hanem személyes tapasztalatunkra is, akkor ennek evidenciája révén gondolkodásunkat jóval autentikusabbá, mondhatni „természetesebbé” tesszük, mert megszabadulunk a felszínes, az evidenciát és a közvetlenséget nélkülöző gondolkodásra jellemző mesterkéltségtől, a természetesség és a természethez tartozás kapcsolata pedig önmagában is világos – hiszen a latin szó natura éppen természetet, születést és természetvilágot jelent. A természethez tartozás egyszerűen ugyanaz a természetesség, csak saját anyanyelvünk, a litván nyelv szavával, nem pedig egy idegen, latin eredetű szóval megnevezve. A mély, nem felszínes filozófiai gondolkodás, amely mindig abból indul ki, ami evidens, lehetővé teszi, hogy még azt is – evidensen, világosan megragadva – megértsük, ami önmagában vagy kezdetben egyáltalán nem evidens. A természetességet nélkülöző gondolkodás soha nem jut el a mélységig – mesterkéltsége, a természetesség ellentéte miatt mindig felszínes marad, bármilyen formában nyilvánuljon is meg ez a mesterkéltség. Egyébként a görög logos főnév, amely egyszerre jelent szót és gondolatot, más szóval nyelvet és gondolkodást, felhívja a figyelmet a nyelv természetessége és a gondolkodás természetessége közötti kapcsolatra. A nyelv, a beszéd természetessége a nyelv és a beszéd természethez tartozása, amelyet anyanyelvünk biztosít számunkra, hiszen éppen ez a mi autentikus, természetes nyelvünk. Ezzel szemben a gondolat, a gondolkodás természetessége a gondolat és a gondolkodás természethez tartozása, amely a beszéd természethez tartozásából, más szóval az anyanyelven való beszédből fakad. Még amikor nem beszélünk másokkal hangosan, hanem csak csendben, magunkban gondolkodunk, akkor is mintegy a lelkünkben beszélünk önmagunkkal azon a nyelven, amelyet a legjobban ismerünk, amelyben a legotthonosabban érezzük magunkat, és amelyet önmagunk legautentikusabb kifejezőjeként fogunk fel – ez pedig szinte mindig az anyanyelvünk. Ha tehát autentikusan gondolkodunk, saját, nem pedig idegen bölcsességünkre és tapasztalatunkra támaszkodva, akkor anyanyelvünkön gondolkodunk, s ha azon gondolkodunk, akkor azon kell beszélnünk és írnunk is, amikor beszédünkkel és írásunkkal a lehető legnagyobb hitelességre, valamint a gondolat és a szó legpontosabb megfelelésére törekszünk. Aki saját, nem pedig idegen elmével akar gondolkodni és autentikusan filozofálni, annak mindig fontosabb a saját tapasztalata mások tapasztalatánál, de még a saját tapasztalat is különbözik 294 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba a közvetlenség fokában. Minél közvetlenebb a gondolkodó tapasztalata, annál autentikusabb, áttetszőbb és mélyebb az erre támaszkodó gondolkodása. A közvetlen tapasztalat, mondhatni, lehetővé teszi a filozófust a külső valóságtól elválasztó fátyol szétnyitását, ideális, bár nehezen megvalósítható esetben pedig e fátyol teljes elkerülését. A filozófia és az autentikus tapasztalat kapcsolatát vizsgálva világossá válik a nyelvi jelenség paradox jellege. Egyfelől az absztrakt filozófiai gondolkodás nyelv, a gondolkodás nyelvi közege nélkül lehetetlen, másfelől azonban ez a nyelvi közeg – miként minden más közeg – elkerülhetetlenül távolságot hoz létre a gondolkodó és a gondolt valóság között, s így magával a gondolkodás nyelvi közvetítésével megszünteti vagy gyengíti a gondolkodás közvetlenségét. A nyelv és a filozófia viszonyának paradox ambivalenciáját az határozza meg, hogy bár a nyelvileg nem közvetített gondolkodás egyáltalán lehetetlen, magának a gondolkodásnak a nyelvi közvetítése, más szóval közvetítettsége, csökkenti a gondolkodás közvetlenségét, és elkerülhetetlenül kisebb vagy nagyobb akadállyá válik a lehető legnagyobb közvetlenségre törekvő gondolkodás számára. Képzeljük el, hogy mi, a valóság külső megfigyelői, valamilyen okból nem tudjuk üveg nélkül megfigyelni a valóságot, amely elválasztja azt tőlünk. Ilyen eset példájaként felhozhatjuk az óceáni fauna megfigyelését egy tengeri múzeum óriási akváriumában, amelyben a megfigyelőket a megfigyelt állatoktól vastag, átlátszó üvegfal választja el: mivel mi magunk nem vagyunk a tenger lakói, semmiképpen sem tudnánk közvetlenül megfigyelni az óceán állatait, a minket tőlük elválasztó üveg nélkül – amely ugyanakkor lehetővé is teszi, és akadályozza is a megfigyelést –, ezért az üvegfalnak, amely lehetővé teszi és egyben közvetíti – közbeiktatja – a megfigyelést, vagy teljesen észrevehetetlennek, mintegy láthatatlannak, vagy legalább a lehető legátlátszóbbnak kell lennie. Az üvegnek olyannak kell lennie, hogy amikor rajta keresztül arra tekintünk, ami a túloldalán feltárul, magát az üveget átlátszósága miatt ne lássuk. Ha az üveg átláthatatlan, repedt vagy karcos volna, szemünk ahelyett, hogy a kívül feltáruló tárgyakat vizsgálná, elkerülhetetlenül magának a megfigyelés közegének – éppen az üvegnek – a tökéletlenségeire figyelne, és ezáltal folyamatosan megzavarttá és szétszórttá válna. E hasonlat alapján magát a nyelvet – a gondolkodás nyelvi közegét – különböző átlátszóságú és simaságú üvegként képzelhetjük el. A bemutatott példa lehetővé teszi, hogy felismerjük az anyanyelv és bármely nem anyanyelv fontos különbségét, amely az anyanyelv és a filozófia természetes kapcsolatának megértése szempontjából különösen jelentős. Gyermekkorunktól kezdve annyira összenőttünk anyanyelvünkkel, minden egyes szavával, amely a külső világ dolgait nevezi meg, hogy az anyanyelv és minden egyes szava mintegy szellemi természetünk részévé vált: anyanyelvünk annyira közel van hozzánk, hogy miközben beszélünk rajta, észre sem vesszük, nem látjuk jelenlétét önmagunkban vagy mellettünk. Olyan, mint a tiszta, szagtalan levegő, amely létfontosságú számunkra, bár belélegezve éppen tisztasága miatt nem figyelünk rá. Ha lelkünket – szellemi természetünket – valamiféle szellemi testtel rendelkezőnek képzelnénk el, akkor bármely nem anyanyelvi, később az életben megtanult nyelvet e szellemi lélektest által viselt ruhához hasonlíthatnánk, míg az anyanyelvet magához a lélek szellemi testéhez, amelyben a lélek megtestesülve még csak nem is érzékeli azt. Įžvalgos / Insights 295 NAGLIS KARDELIS e szellemi lélektest által viselt ruhához, az anyanyelvet viszont magához a lélek szellemi testéhez, amelyben a lélek megtestesülve még csak nem is érzékeli azt. Az anyanyelv szavaival már csecsemőkorunktól kezdve megnevezve a mindennapi, minket körülvevő világ dolgait, különösen azokat, amelyek rendkívül közel állnak hozzánk és kedvesek nekünk, mert nap mint nap velük élünk, naponta látjuk őket és naponta örömünket leljük bennük, e szavakat kimondva nem akadunk fenn rajtuk, hanem, mondhatni, azonnal kimondjuk magukat a dolgokat. Amikor az anyanyelv szavaival megszólaltatjuk a külső világ tárgyait, ezek a szavak minimálisan, tolakodásmentesen, észrevétlenül közvetítik számunkra a világ tapasztalatát, mint az átlátszó üveg, amelyet nem látunk, ezért az anyanyelv szavai, amelyeket természetesen, spontánul, erőlködés nélkül mondunk ki, nem válnak másodlagos szintű vagy másodlagos természetű nyelvi tárgyakká, vagyis magának a nyelvnek mesterséges dolgaivá, amelyek elterelik figyelmünket és elvonják azt a külső világ valódi dolgairól – magáról a napról, a földről vagy a folyóról, magáról az égről, a felhőről, a szélről, a madárról, a fáról... Az anyanyelv, amelynek szavai azonnal, mintha közvetítés nélkül, külső valóság tárgyai felé irányítják lelkünk tekintetét, a világot otthonosként tárja fel előttünk – vagy bizonyos értelemben éppen megszólaltatásával teszi otthonossá. Anyanyelvünkön beszélve – és abban otthon érezve magunkat – magában az anyanyelv által megszólaltatott világban is otthon érezzük magunkat. Amikor idegen nyelvek szavait tanuljuk, majd később minden egyes alkalommal ki is mondjuk őket, magukat a szavakat másodlagos szintű, másodlagos természetű tárgyakként tapasztaljuk, mintha a nyelv világának valamiféle mesterséges dolgai lennének, amelyek gondolkodásunk és beszédünk közben elterelik figyelmünket a külső világ valódi dolgairól – vagy akár általában is megfigyelik őket, akadályozzák megfigyelésüket, valamint hibridizálódnak és amalgamálódnak velük. Az idegen nyelv szavait állandóan különálló tárgyakként kell szemlélnünk, amelyek „versengenek” a nem nyelvi világ valódi dolgaival, amelyeket minden akadály nélkül szeretnénk megtapasztalni. Ez azért történik, mert a bizonytalanság, a beszéd természetességének és spontaneitásának hiánya miatt állandóan ellenőrizzük beszédünket, túlságosan vizsgáljuk és tárgyként reflektálunk rá, és e reflexív mozdulattal az idegen nyelv szavait gyanakvóan szemlélt tárgyakká – mintegy egy különálló, mesterséges nyelvi világ dolgaivá – változtatjuk. Az idegen nyelvek szavai ahelyett, hogy a lehető legközvetlenebbül tárnák fel előttünk a külső valóság tárgyait, maguk válnak általunk aggályosan szemlélt másodlagos tárgyakká: a nem anyanyelv gondolkodásunk és beszédünk tapasztalatában egyenetlen és erősen karcos üvegtáblává válik, amelynek átlátszatlanságain, karcolásain és egyéb tökéletlenségein – mintha új, mesterséges dolgok volnának – szemünk állandóan fennakad, holott inkább a külső világ mezőin, a nem nyelvi valóság valódi dolgai között szeretne kalandozni. Bármilyen jól is beszéljünk egy idegen nyelvet, soha nem fogjuk olyan jól tudni, mint anyanyelvünket. Ezt tökéletesen felismerve – és híján lévén a beszéd magabiztosságának, a nyelvi kifejezés spontaneitásának és természetességének – idővel elismerjük, hogy mind magukban a 296 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba idegen nyelvekben, mind az általuk feltárt külső világban soha nem fogjuk olyan otthonosan érezni magunkat, mint anyanyelvünkben és az általa feltárt valóságban. Amikor Heidegger a nyelvet a lét házának nevezte, arra gondolt, hogy az emberi lét e ház belsejében „telepszik meg”, akkor alapozva meg önmagát, amikor a meghatározatlan, kaotikus lakókörnyezetet körülhatároljuk, bizonyos nyelvi kontúrral, mintegy a ház falaival meghatározva azt. A nyelv és a lét kapcsolatát azonban másként is el lehet képzelni, egy teljesen ellentétes – vagy ellentétesen értelmezett – hasonlat segítségével: a nyelvet olyan házként képzelhetjük el, amelyben maga a lét nem lakik, hanem annak ablakain keresztül tárul fel a szemlélő előtt. A lét, amely valójában nem a lét házának belsejében, hanem azon kívül él, a halandó előtt soha nem tárul fel közvetlenül, e ház terén túl, amelyet nem szabad elhagyni, hanem csak közvetetten, közvetítve, a lét házában, pontosabban a nyelv házában élve, és belsejéből kifelé tekintve e ház átlátszó vagy átlátszatlan ablaküvegén keresztül. Ha az anyanyelv ablakain át tekintünk, a létet olyan áttetszően látjuk, mintha a túloldalon, az átlátszó üveg mögött tárulna fel, szinte közvetlenül; ha pedig idegen nyelvek ablakain keresztül, akkor a lét formái az üveg átlátszatlansága, egyenetlenségei vagy karcolásai miatt ködösen jelennek meg. Ha elismerjük, hogy a szerzői filozófiának, amelyben ki kell rajzolódnia a gondolkodó egzisztenciájának sajátos, autentikus bélyegének, a lehető legközvetlenebb tapasztalatból kell kinőnie, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy szerzői gondolkodásmódban filozofálni csak anyanyelven lehet. E tekintetben a szerzői filozófia nagyon hasonló a költészethez, amely meghatározása és szelleme szerint mindig szerzői: valóban mély szerzői filozófiai műveket, akárcsak jó verseket, soha nem tanulunk meg idegen nyelveken írni. A szerzői filozófia abban hasonlít a költészethez, hogy mindkettő egyetemes dimenziót kíván adni a személyes emberi tapasztalat egyediségének és megismételhetetlenségének. A különbség csupán az, hogy míg a költészet az egyes személyek egyéni tapasztalatait a minden ember számára jelentős tapasztalat egyetemes formáiba a kifejezés konkrétságát meghatározó nyelvi erők segítségével, különösen a nyelvileg létrehozott konkrét képek és képzetek révén fordítja át, addig a filozófia nemcsak a konkrétság nyelvi kifejezésére, hanem az absztrakt fogalmak erejére is támaszkodik. A jó költészethez hasonlóan az autentikus szerzői filozófia sem a tiszta objektivitás délibábjainak, sem a tiszta szubjektivitás szeszélyeinek nem szolgál, hanem a megvilágosodás csodáját mindig csak az objektivitás és a szubjektivitás kreatívan felfedezett metszéspontjaiban reméli, ahol feltárul minden jelentés átérzése és belátása is, amely szintén soha nem pusztán objektív és soha nem pusztán szubjektív. A költészet és a szerzői filozófia egyaránt a világ mint egységes, értelmes (vagy ellenkezőleg, értelemhiányos) egész tapasztalatát kívánja közvetíteni, mégpedig nem anonim módon, hanem abból a nézőpontból, amely csak az adott költő vagy gondolkodó előtt tárul fel. A szerzői filozófia a költészethez hasonlóan a személyes emberi tapasztalat egyediségének nemcsak térben, hanem időben is megnyilvánuló egységét kívánja közvetíteni. A filozófus, mint minden más halandó, anyanyelvén beszél már csecsemőkorától – jóval Įžvalgos / Insights 297 NAGLIS KARDELIS hosszabb ideig, mint bármely más, később megtanult nyelven, ezért éppen a filozófus anyanyelve, amelynek házában a leghosszabb ideig él, képes jobban közvetíteni időben elnyúló személyként megélt időbeli egzisztenciájának egységét, annak teljes integritását, így csökkentve az egzisztencia és annak hiteles, nyelvileg kifejezett gondolkodással történő közvetítése közötti távolságot. Véleményünk szerint ez újabb, figyelemre méltó érv amellett, hogy a szerzői filozófiát – akárcsak a jó költészetet – könnyebb anyanyelven létrehozni, s bizonyos esetekben csakis azon lehet megalkotni. Mind a költészet, mind a szerzői filozófia nemcsak a valóságot kívánja feltárni – olyannak, amilyen már –, hanem költői képekkel vagy absztrakt filozófiai fogalmakkal alternatív valóságok, egy jobb és értelmesebb világ vízióit is létrehozza. Az a képesség, hogy gondolatokkal és nyelvi képekkel alternatívákat alkossunk a fennálló valóságra, nagyban függ attól a nyelvtől, amelyen a költészet vagy a filozófia létrejön, attól, hogy e nyelv mennyire képes elszakadni a valóság meglévő formáitól; ez a képesség pedig a használt nyelv plaszticitásától függ. Ha a költő vagy a filozófus még nem szakadt el teljesen nemzetétől és nem felejtette el anyanyelvét, akkor anyanyelve volt és marad gondolkodásának, alkotásának és nyelvi kifejezésének legplasztikusabb közege, amelyben a legkönnyebb végrehajtani a szellemi tekintet tudatos fókuszálásának és defókuszálásának mozdulatát, közelítve és távolítva a nyelvi közegben fókuszált valóságképet, ezáltal vagy szellemileg azonosulva és összeolvadva a valósággal, vagy ellenkezőleg, érzelmileg és intellektuálisan eltávolodva tőle, elidegenedve és nagyobb szellemi távolságot létrehozva vele szemben. Éppen az anyanyelv, nyelvi közegként való átlátszósága miatt, képes a legkönnyebben és legmegbízhatóbban otthonossá tenni a fennálló valóságot és örülni a világnak úgy, ahogyan az már most van, még mielőtt átalakulna, a költői és filozófiai tekintetet a valóság legörömtelibb aspektusaihoz vonzva, és lehetővé téve a valósággal való szellemi összeolvadást és érzelmi azonosulást. Másfelől az anyanyelv kivételes plaszticitása és az ehhez kapcsolódó, a költői és filozófiai tekintet defókuszálására való képessége révén az idegen nyelveknél jobban teszi lehetővé a fennálló valóság alternatív változatainak megalkotását; mind a költőnek, mind a filozófusnak lehetőséget adva arra, hogy, mondhatni, kissé megpihenjen a lakott világunk már átalakult valóságától, amikor az túlzottan zorddá és barátságtalanná válik, eltávolodva ettől a világtól, és mintegy elmenekülve tőle a költészet és a filozófia tökéletesebb, a lélek számára barátságosabb világaiba. Egyetlen más nyelv sem olyan nagylelkű a filozófiával, mint az anyanyelv, különösen ha magát a filozófiát valamivel többnek tekintjük pusztán egy szokásos tudománynál. Az anyanyelv lehetővé teszi számunkra, hogy visszatérjünk a filozófia eredetéhez, az ókori görögöktől örökölt autentikus klasszikus filozófiafogalomhoz, és a filozófia mélyén felfedezzük a költészet elemét, a tudomány szigorú formájában pedig a művészetek forrongó magmáját. És ami a legfontosabb: miközben együtt növekednek, a filozófia és az anyanyelv kölcsönösen növelik és nevelik egymást. Az anyanyelv nedveiben megérlelt autentikus szerzői filozófia lehetővé teszi, hogy az anyanyelv megszólaltassa az ember legmagasabb rendű szellemi tapasztalatait – így 298 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIX Filosofija ir gimtoji kalba az anyanyelv leggazdagabb, legfinomabb és legmagasztosabb regiszterén szólal meg, s így megszólalva olyan mértékben érdemli ki a mi, beszélői, sőt az idegenek tiszteletét is, hogy fel sem merül bennünk a gondolat, hogy elfelejtsük és elhagyjuk valamely más, állítólag gazdagabb, értékesebb, tiszteletre méltóbb és nagyobb presztízsű nyelv kedvéért. Éppen az anyanyelv által felnevelt filozófia teszi később lehetővé, hogy maga a zöldellő anyanyelvi tölgy csúcsa is kivirágozzék, ugyanakkor pedig lehetővé teszi, hogy ez a tölgy olyan mélyen eressze gyökereit a földbe, hogy kitéphetetlenné, halhatatlanná váljon... Beérkezett 2023. november 27-én. NAGLIS KARDELIS Vilniusi Egyetem Filozófiai Kar Universiteto g. 9/1, LT-01513 Vilnius, Lietuva [email protected] Įžvalgos / Insights 299