Egy interfész jelenség: indexikális demonstratívumok azonosító fókuszban

JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) ISSN 2064-9940 – WWW.JENY.SZTE.HU – HTTP://DX.DOI.ORG/10.14232/JENY.2015.1.4 Egy interfész jelenség: indexikális demonstratívumok azonosító fókuszban Tóth Enikő DE Angol-Amerikai Intézet Csatár Péter DE Germanisztikai Intézet Összefoglaló Tanulmányunk kiindulópontját egy korábban lefolytatott kísérletünk képezi, amelyben megállapítottuk, hogy az indexikális demonstratívumok használata a kontextus függvényében változik. Az itt bemutatandó kísérlet egyfelől azt a korábbi eredményünket erősíti meg, hogy ún. semleges kontextusban – az újabban javasolt alternatívákkal szemben – továbbra is a távolság tekinthető a döntő tényezőnek. Másfelől, kísérletünk továbbviszi a kontrasztáló kontextusok vizsgálatát annak egy altípusára koncentrálva, amikor a kontrasztáló kontextust nyelvileg az azonosító fókusz jelöli. Az eredmények megerősítik, hogy az azonosító fókusz jelöli a kontrasztáló kontextust, mivel a kontrasztáló kontextusban, azaz fókuszpozícióban disztális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások elfogadhatósági értéke szignifikánsan magasabb, mint a semleges kontextusú megnyilatkozásoké. Elemzéseink empirikus adatokkal igazolják vissza az azonosító fókusz kommunikatív funkcióját, és rámutatnak arra, hogy az azonosító fókusz – mint interfész jelenség – vizsgálatában produktívan lehet támaszkodni a kísérleti pragmatika eredményeire. Kulcsszavak: proximális és disztális demonstratívumok, távolság, kontextus, kontrasztáltság, kísérletes pragmatika, azonosító fókusz 1. Bevezetés Tanulmányunkban egy olyan kísérlet eredményeit mutatjuk be, amely a magyar indexikális demonstratívumok használatával foglalkozik, és megnyilatkozások elfogadhatósági ítéleteinek mérésén alapszik. Eredményeinkkel azt a feltevést kívánjuk alátámasztani, hogy az indexikális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások elfogadhatósági értékei a kontextus természetének függvényében változnak. Vizsgálatunk során két kontextusban, semleges és kontrasztáló kontextusban teszteltük a demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások elfogadhatósági ítéleteit. A kontrasztáló kontextusnak azonban csak egy altípusa szerepelt a vizsgálatban, mégpedig az, amelyet az azonosító fókusz jelöl a magyarban. Eredményeink egyfelől hozzájárulnak az indexikális demonstratívumok használatának leírásához, másfelől empirikus adatokkal igazolják vissza az azonosító fókusz kommunikatív funkcióját, és rámutatnak arra, hogy az azonosító fókusz – mint interfész jelenség – vizsgálatában produktívan lehet támaszkodni a kísérleti pragmatika eredményeire. 64 TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) 2. A demonstratívumok leírásának újabb irányai Az utóbbi időben különböző nyelvek – részben – összehasonlító elemzésével több kutató is arra a következtetésre jutott, hogy megkérdőjelezhető a demonstratívumok (ez/az) használatának hagyományos megközelítése, amely szerint a demonstratívumok megválasztása alapvetően a beszélőtől való távolság tényezőjén alapul (Enfield 2009; Diessel 2012; Coventry–Griffiths–Hamilton 2014). A hagyományos felfogás újragondolását azok a megfigyelések is szükségessé teszik, amelyek a demonstratívumoknak a deiktikus, illetve anaforikus funkcióitól eltérő, a szakirodalomban összefoglalóan „emotívnak” nevezett használatára vonatkoznak, és amelyek szétfeszítik a demonstratívumok funkcióinak hagyományos leírási modelljét. 1 Azok a törekvések, amelyek igyekeznek egységes keretben kezelni ezeket az eltérő funkciókat, vitatják a távolság tényezőjének elsődlegességét a demonstratívumok megválasztásában. A hozzáférés elmélete (Accessibility Theory, Ariel 2001) szerint a demonstratívumok használatával a beszélő azt jelzi, hogy megítélése szerint mennyire könnyen hozzáférhető a hallgató számára a referált entitás, mégpedig mentális értelemben. Ha a referált entitásnak a beszélő könnyű elérhetőséget tulajdonít, akkor proximális (pl. ez, this) demonstratívumot, ha pedig úgy gondolja, hogy a referált entitás elérése erőfeszítést jelent (mivel az a kontextusban a megítélése szerint váratlannak, fontosnak számít), akkor jellemzően disztális demonstratívumot (pl. az, that) használ. Ehhez hasonló álláspontot fogalmaz meg Gundel et al. (1993) az ismertség hierarchiájának (givenness hierarchy) modelljével, amelyik abból indul ki, hogy a különféle demonstratívumok megválasztása az entitásokra való utaláskor attól függ, hogy milyen kognitív státuszt rendel a beszélő az adott entitáshoz. A proximális demonstratívum az inkább ismert, a disztális pedig az inkább nem ismert entitásokra utalhat ebben a megközelítésben. Újabban Tóth–Csatár (2014) és Tóth et al. (2014) három nyelvben – a magyarban, az angolban és a hollandban – vizsgálták meg azokat a tényezőket (távolság, elérhetőség, kontrasztáltság), amelyek befolyásolhatják az indexikális demonstratívumok használatát. Végkövetkeztetésük szerint a demonstratívumok mintázata a kontextus típusának (semleges vs. kontrasztáló) függvényében változik. Bővebben, semleges kontextusban a távolság, és nem az elérhetőség 2 határozza meg az indexikális demonstratívumok használatát, azaz a beszélők proximális demonstratívummal referálnak a hozzájuk közel lévő entitásokra, míg disztális demonstratívummal a távolabbra eső entitásokra utalnak. Ezzel szemben kontrasztáló kontextusokban a távolság mint tényező önmagában nem magyarázza a demonstratívumok használatát. Ebben a dolgozatban nem kívánunk állást foglalni valamely elmélet mellett, hanem azt vizsgáljuk, hogy közel lévő entitásokra történő utalás esetén semleges kontextusban valóban a távolság-e a döntő tényező, illetve, hogy kontrasztáló kontextusban – szemben a semleges kontextussal, de összhangban az azonosító 1 Vö. a demonstratívumok „szimbolikus” (Fillmore 1971), „emocionális” (Lakoff 1974; Chen 1990), „felismerő-azonosító” (Diessel 1999), „együttérző/empatikus” (Cornish 2001) és „affektív” (Riddle 2010) funkcióit, és ezek egységes elméleti keretbe történő beilleszthetőségének problémáit (Scott 2013: 54). 2 Megjegyzendő, hogy az elérhetőség hipotézisét a szakirodalom több szempontból is – fogalmi kidolgozottság (Burenhult 2003; Hanks 2009), alkalmazhatóság különböző nyelvi példákra (Piwek–Beun–Cremers 2008; Jarbou 2010) – problematikusnak ítéli. JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER 65 fókusz kontrasztáló funkciójával – az anyanyelvi beszélők a disztális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozásokat elfogadhatóbbnak találják-e. 3. A magyar demonstratívumok semleges és kontrasztáló kontextusokban 3.1. A demonstratívumok használata a magyarban A magyar nyelvben a demonstratívumok két fajtája lelhető fel: ez/ezek (proximálisok), és az/azok (disztálisok). Ezek a demonstratívumok mondattani szempontból vagy önmagukban is DP-t alkotnak, vagy két mellérendelt DP alkot egy értelmező szerkezetet, de végső soron ebben az esetben is egy DP-vel van dolgunk: (1) Ezt kérem. (2) Ezt a dinnyét kérem. (3) Az a futó nyert. A köznapi nyelvhasználatban a fenti megnyilatkozásokat vélhetőleg egy rámutató gesztus használata kíséri. Ezt a használatot a szakirodalom indexikális használatnak nevezi, amelynek Levinson (2004) két alcsoportját különbözteti meg; a kontrasztáló és a nem kontrasztáló használati módot. (1)–(3) egyike sem kontrasztáló, az alábbi példa viszont igen: (4) Ezt a fülhallgatót veszem meg, nem azt. Levinson (2004) ezen felfogását kiterjesztve, valamint Chafe (1994) elemzésére támaszkodva a következőket rögzíthetjük a kontrasztálásról: (i) a kontrasztálás magában foglalja egy bizonyos jelölt azonosítását egy adott, a szövegelőzményből vagy a beszédhelyzetből kikövetkeztethető halmaz elemei közül; (ii) a kontrasztálás mint konverzációs jelenség gyakran átível egy beszédforduló határain. A kontextus fogalmát a hagyományos pragmatikai megközelítések általában négy komponens mentén határozzák meg. Ha elfogadjuk a kontrasztálás fentebbi felfogását, valamint Levinson (2004) fogalmi különbségtételének kiterjesztett változatát a kontrasztáló és a nem kontrasztáló használat között, továbbá figyelembe vesszük azt a tényt, amely szerint a demonstratívumok kétosztatú rendszerei inherensen tartalmazzák a kontraszt lehetőségét (É. Kiss 1998; 2011; Zimmermann 2008; Enfield 2009; Kaiser 2011; Scott 2013), akkor a kontrasztáló kontextusokat a következő négy sajátosság alapján határozhatjuk meg: (i) fizikális kontextus: nincs megszorítás; (ii) episztemikus kontextus: a kontrasztált entitások jól ismertek a résztvevők számára; (iii) diskurzuskontextus: a kontrasztálás explicit módon jelölve van nyelvileg, például kontrasztáló jelentésű mellérendelő kötőszavakkal (de, azonban, viszont), vagy a megnyilatkozásban fellelhető azonosító fókusszal; (iv) szociális kontextus: nem releváns. 3 3 A kontextus fogalmához és a kontrasztáló kontextus részletes leírásához l. Csatár–Tóth (2015). 66 TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) Azokat a kontextusokat, amelyek nem elégítik ki a fenti definíciót, semleges kontextusoknak fogjuk nevezni. Ahogyan azt egymástól eltérő jellegű kísérleteik eredménye alapján több kutató is megállapítja, a nyelvhasználóknak erős intuíciója van a demonstratívumok használatát illetően (l. például Maes–de Rooij 2007). Tóth et al. (2014) eredményei is azt mutatták, hogy a demonstratívumok eloszlása (azaz a proximálisok és a disztálisok gyakorisága) szignifikánsan eltér semleges és kontrasztáló kontextusokban, ha a referált entitás közel van a beszélőhöz. Jelen dolgozat a kontextusok jellegének hatását vizsgálja tovább: semleges kontextusban a távolság mint tényező szerepét kívánja megerősíteni, továbbá arra vállalkozik, hogy alaposabban megvizsgálja a kontrasztáló kontextusok egyik altípusát, amit nyelvileg a magyar azonosító fókusz jelöl. 3.2. A magyar demonstratívumok és az azonosító fókusz Ahogy az a mondattani kutatásokból jól ismert (É. Kiss 1998; 2003), a magyarban az azonosító fókuszban lévő összetevő közvetlenül az ige előtti pozícióban helyezkedik el és főhangsúlyt visel, azaz a fókusz utáni ige hangsúlytalanná válik. Igekötős igék esetén az igekötő az ige utáni pozícióba kerül, ahogy azt az alábbi példában a válasz is illusztrálja: (5) – Melyik farmer tetszik a legjobban? – Azt a kéket próbálom fel. Az azonosító fókusz szintaktikai és szemantikai tulajdonságairól az újabb elméleti megközelítések többféle módon adnak számot. A szintaktikai elméletek elsősorban arra összpontosítanak, hogy a fókuszban lévő összetevő mozgatását mi váltja ki, a szemantikai elméletek pedig az azonosító fókuszhoz társított sajátos jelentéstartalmat, a kimerítő azonosítást igyekeznek megragadni. Az azonosító fókusz funkciója É. Kiss (1998; 2003) szerint: „A fókusz […] arra szolgál, hogy kimerítően azonosítsa egy, a szövegelőzményből vagy a beszédhelyzetből kikövetkeztethető halmaz azon részhalmazát, melyre a VP-ben kifejezett állítás igaz” (É. Kiss 2003: 40). Az alábbiakban a fókuszhoz társított jelentéstartalomra vonatkozó különböző elméleti megközelítéseket vázoljuk fel röviden. Ezekről általában elmondható, hogy elfogadják a fókusz kimerítő értelmét, azonban azt, hogy ez miképpen jön létre, eltérően magyarázzák. A sztenderdnek tekinthető fókuszelmélet képviselői (Szabolcsi 1981; É. Kiss 1998; Maleczki 2006; Kenesei 1986; 2006; 2009) a kimerítő azonosítást szemantikai jegynek tekintik, azaz a kimerítő azonosítást a fókuszos mondatok igazságfeltételeinek a részeként kezelik. Néhány szerző azonban újabban megkérdőjelezte ezt a felfogást; Wedgwood (2005) például relevanciaelméleti keretben amellett érvel, hogy a kimerítő azonosítás implikatúraként kezelendő, Balogh (2009) pedig kötelező implikatúraként értelmezi a fókusz kimerítő értelmezését inkvizitív szemantikai megközelítésben. Újabban empirikus tanulmányok is kétségbe vonták a sztenderd szintaktikaiszemantikai elemzésnek a fókusz kimerítő jegyére vonatkozó feltevését. Kas– Lukács (2013) gyerekek és felnőttek részvételével igazságérték-megítélési teszt alapján vizsgálta, hogy érzékenyek-e az azonosító fókusz által kifejezett kimerítő azonosításra. Eredményeik a felnőttek esetében azt mutatják, hogy a felnőttek JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER 67 érzékenyek a fókusz által kifejezett kimerítő azonosításra, bár azon kontextusokban, amikor nincs szó kimerítő azonosításról, meglepően nagy arányban fogadják el a fókuszos mondatokat. Ezzel szemben kísérletük alapján a gyerekek esetében egyáltalán nem beszélhetünk fókusz iránti érzékenységről, azaz úgy tűnik, a gyerekek nem képesek arra, hogy megkülönböztessék egymástól a fókuszt tartalmazó, illetve nem tartalmazó mondatok jelentését. Mind a gyermekek, mind a felnőttek figyelemreméltó inkonzisztenciát produkáltak a fókuszos és nem fókuszos mondatok értelmezése során. Kas–Lukács (2013) tehát úgy véli, hogy kísérleti eredményeik ellentmondanak a sztenderd szintaktikai-szemantikai elmélet kimerítő azonosításra vonatkozó feltevésének, és inkább összevethetők a pragmatikai alapokon nyugvó megközelítésekkel. Hasonló eredményről számolnak be Gerőcs, Babarczy és Surányi (2014), akik két kísérlet során vizsgálták a fókuszhoz társított kimerítő azonosítást. Gerőcs– Babarczy–Surányi (2014) úgy vélik, hogy a magyar azonosító fókusz, az angol szétszakított szerkezetekkel szemben (cleft sentences), amit általában a magyar azonosító fókusz megfelelőjének tartanak, nem hordoz inherens kimerítő jegyet, azaz a kimerítő azonosítás nem része a mondat igazságfeltételeinek, és amellett érvelnek, hogy inkább pragmatikai implikatúraként, mégpedig konvencionális implikatúraként kezelendő. Kurrens tanulmányaiban É. Kiss a fókuszos mondatokat specifikációs állításként kezeli (É. Kiss 2006; 2011), és a fókusz kimerítő jegyét a fókuszmozgatással létrehozott specifikációs szerkezet szemantikai következményének tekinti. Ebben a megközelítésben a fókusz specifikáló predikátum, melynek alanya a fókuszt követő mondatszakasz, ami egy nyitott mondat. Ekkor a fókusz funkciója úgy írható le, hogy specifikálja, azaz referenciálisan azonosítja a nyitott mondat által meghatározott halmazt, mégpedig úgy, hogy felsorolja annak elemeit (É. Kiss 2006; 2011). Összességében megállapíthatjuk tehát, hogy bár a fókuszhoz társított kimerítő azonosítást a különböző elméletek másképpen elemzik, valamilyen módon (inherensen, implikatúraként, következményként) a fókuszos mondatok értelmezése során létrejön a kimerítő azonosítás. Már É. Kiss (1998) is rámutat arra, hogy az azonosító fókusz [±kontrasztív] lehet. 4 É. Kiss (1998) alapján az azonosító fókusz [+kontrasztív]-nak minősül, ha az alternatívahalmaza véges, és a diskurzus résztvevői számára ennek az alternatívahalmaznak az elemei ismertek. Ebben az esetben ugyanis a véges alternatívahalmaz két diszjunkt részhalmazra osztható fel; az egyik az azonosító fókusz által jelölt halmaz, a másik pedig a vele kontrasztált halmaz, a fókusz által jelölt halmaz komplementerhalmaza, amely elemei az alternatívahalmaz véges volta miatt egyértelműen azonosíthatók. A komplementerhalmaz elemeire a mondatban kifejezett állítás hamis lesz. Nyilvánvaló, hogy az alternatívahalmaznak legalább két elemet kell tartalmaznia (Surányi 2011), hiszen a kontrasztálás csak így jöhet létre. Hasonló álláspontot képvisel Molnár (2011), aki a mondat információstruktúrájának tipológiai vizsgálata során Gundel–Hedberg–Zacharski (1993) ismertséghierarchiájából kiindulva létrehoz egy kontraszthierarchiát, amelyen elhelyezi az 4 Az azonosító fókusz jellemzésekor a generatív irodalom megkülönböztet explicit és implicit kontrasztot tartalmazó kontextust (ezekről bővebben l. Surányi 2011). Az ebben a tanulmányban bemutatandó kísérlet során É. Kiss (1998) kontrasztivitásfogalmát követjük. 68 TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) azonosító fókuszt is. A hierarchia azt mutatja, hogy az azonosító fókusz kontrasztáló funkciója akkor a legerősebb, amikor az alternatívahalmaz egyértelműen adott a kontextusból. Az azonosító fókusznak ezt a tulajdonságát a kísérlet tervezése során is figyelembe vettük. 4. A kísérlet 4.1. A kísérlet felépítése és az alkalmazott módszerek Mint korábban már utaltunk rá, Tóth–Csatár–Banga (2014) kimutatták, hogy semleges kontextusban a távolság játszik döntő szerepet a demonstratívumok megválasztásakor, illetve hogy a semleges kontextusokhoz képest kontrasztáló kontextusokban megnövekszik a disztálisok aránya, holott a referált entitások mind közel vannak a beszélőhöz; vagyis a távolság kontrasztáló kontextusokban önmagában nem képes megmagyarázni a demonstratívumok eloszlását. Az alábbiakban bemutatandó kísérlet egyfelől a távolság szerepére vonatkozó eredményeinket kívánja megerősíteni semleges kontextusokban, amelyekben a referált entitások mindig közel vannak a beszélőhöz. Másfelől, kísérletünk azt az elméleti feltevést teszteli, amely szerint az azonosító fókusz által jelölt kontextusok a kontrasztáló kontextusok egyik altípusának tekinthetők. Ezt úgy vizsgáltuk, hogy korábbi kísérletünkre (Tóth–Csatár–Banga 2014) támaszkodva disztális demonstratívumokat szerepeltettünk fókuszpozícióban. Vagyis azt teszteltük, hogy van-e eltérés az alábbi megnyilatkozások megítélése között: – indexikális disztális demonstratívumok azonosító fókuszban (kontrasztáló kontextus) versus – indexikális disztális demonstratívumok fókusz nélküli megnyilatkozásokban (semleges kontextus). Korábbi eredményeink alapján azt vártuk, hogy a fókuszos megnyilatkozások, ahol disztális demonstratívum van a fókuszban, magasabb értékítéleteket kapnak, mint a disztálisokat nem fókuszpozícióban tartalmazó, azaz semleges kontextusúnak tekintett megnyilatkozások. Tehát a vizsgált hipotézisek a következők: Hipotézis 1 (távolság) Semleges kontextusban a beszélőhöz közel lévő entitásokra való utaláskor az indexikális proximális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások magasabb értékítéleteket kapnak, mint az indexikális disztális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások. Hipotézis 2 (kontrasztálás) A beszélőhöz közel lévő entitásokra való utaláskor az indexikális disztális demonstratívumokat fókuszban tartalmazó kontrasztív kontextusú megnyilatkozások magasabb értékítéleteket kapnak, mint az indexikális disztális demonstratívumokat nem fókuszpozícióban tartalmazó semleges kontextusú megnyilatkozások. A fenti hipotézisek tesztelésére egy online kérdőívet állítottunk össze. A résztvevőknek az volt a feladatuk, hogy kérdésekre adott válaszok elfogadhatóságát JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER 69 négyfokozatú Likert-skálán 5 értékeljék. A lehető legnagyobb megbízhatóság érdekében tesztünkben „gazdag kontextusokat” alkalmaztunk (Meibauer 2012): a tesztmondat egy mini dialógus része volt, a dialógust egy narratív mondat vezette fel, és egy kép egészítette ki (l. 1. ábra). A dialógusokban szereplő kérdés mindig nyitott, kiegészítendő kérdés volt. Úgy véljük, hogy a használt kérdések, illetve képek önmagukban nem teremtik meg a kontrasztálás lehetőségét, anélkül, hogy a kontrasztálás nyelvileg jelölve lenne (l. 2. szakasz). Tehát a fő különbség a kétféle kontextus között az, hogy semleges kontextusokban a kontrasztáltság a fenti értelemben nyelvileg egyáltalán nincs jelölve. Mivel online kérdőíves módszert használtunk, ezért nem hagyatkozhattunk a hangsúlyra sem, ami a beszélt nyelvben egyértelműen jelöli az azonosító fókuszt. A tesztmondataink ezért igekötős igéket tartalmaztak, ugyanis ezek esetében az azonosító fókuszt írásban is világosan jelöli az igekötő elmozgatása a posztverbális pozícióba. Ez egyúttal maga után vonja a kimerítő olvasat kötelező voltát (Balogh 2009). A gazdag kontextusok alkalmazása azt is lehetővé tette, hogy a fókuszos mondatok specifikációs állításként történő kezelésével összhangban (É. Kiss 2011) egy rásegítő inger megjelenítésével segítsük az azonosító fókusz specifikációs funkciójának érvényesülését, azaz a fókusz által specifikált halmaz elemeinek referenciális azonosítását. A rásegítő inger azt a szerepet töltötte be, hogy nyilvánvalóvá tegye a nyitott mondat által meghatározott halmaz és a komplementer halmaz elemei közti különbséget (l. például a zsiráfok közti különbséget ─ a kötést az egyik zsiráf lábán ─ az 1. ábrán). Természetesen a semleges kontextusokat ugyanezen elvek mentén hoztuk létre (l. a kenyér és a jegesmedvék elhelyezését a 2. ábrán). 1. ábra Kontrasztáló kontextus 5 Ezt a módszert gyakran a kényszerített választás eszközének (forced choice method) is nevezik. A két gondozó délután az állatorvoshoz készül a zsiráfokkal. – Melyik zsiráfot visszük el délután az állatorvoshoz? – Azt a zsiráfot (rámutat) visszük el. ○ 1 teljesen elfogadhatatlan ○ 2 kevésbé elfogadhatatlan ○ 3 kevésbé elfogadható ○ 4 teljesen elfogadható 70 TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) A kontextuális információ minél sokrétűbb prezentálására képeket is használtunk a tesztben, melyeken Lego DUPLO figurák jelenítettek meg egy-egy állatkerti szituációt. Ily módon a fizikális kontextus viszonyrendszere (beszélő, címzett, referált entitások, egyéb entitások elhelyezkedése) világosan kivehető volt a kontextusból, továbbá minden referált entitás közel volt a beszélőhöz. A mini dialógusok résztvevői szintén láthatók voltak a képeken, miként az a rámutató gesztus is, ami a főnévi mutató névmások indexikális használatát kísérte, függetlenül a kontextus típusától. A rámutató gesztus meglétére a szövegben is expliciten utaltunk. A tesztben szereplő egyik kontrasztáló kontextust mutatja be az 1. ábra, míg a 2. ábrán egy semleges kontextus látható. 2. ábra Semleges kontextus Kísérletünkben két változó hatását vizsgáltuk, a kontextus jellege: ±kontrasztáló, illetve az indexikális demonstratívum típusa: ±proximális. Ennek megfelelően a tesztmondatok négy kondícióban szerepeltek, egyenként négy tesztelemmel. 6 Például a fenti tesztelem az 1. ábrán (+kontrasztáló, –proximális), a 2. ábrán pedig (–kontrasztáló, +proximális) tesztelem látható. Ezen felül a teszt 8 disztraktor kontextust is tartalmazott, amelyek nem különböztek a fenti példáktól felépítésük tekintetében. A tesztben előzetesen véletlen sorrendben rendeztük el az tesztelemeket és a disztraktorokat, de az egyes kitöltők a kérdőíves módszernek megfelelően mindig ugyanabban a sorrendben töltötték ki a tesztet. A kísérletben 36 magyar anyanyelvű beszélő vett részt, akiket hólabda módszerrel választottunk ki. Mindannyian a Debreceni Egyetem alapszakos hallgatói voltak, átlagéletkoruk 22 év volt. A résztvevők nem tudták, hogy mi a kísérlet célja. 6 Mivel a szakirodalomban felmerült, hogy különbség lehet az alanyi és tárgyi fókuszra való érzékenység között (l. Kas–Lukács 2013), ezért ennek a tényezőnek a lehetséges hatását minimalizálandó a tesztben fele-fele arányban szerepeltek az alanyi és tárgyi fókuszos mondatok. Az új gondozót körbevezetik az állatkertben. A jegesmedvéknél az új gondozó megkérdezi: – Mit csináltál az előbb a medvéknél? – Ezt a jegesmedvét (rámutat) odacsaltam a száraz kenyérhez. ○ 1 teljesen elfogadhatatlan ○ 2 kevésbé elfogadhatatlan ○ 3 kevésbé elfogadható ○ 4 teljesen elfogadható JELENTÉS ÉS NYELVHASZNÁLAT 2:63–77 (2015) TÓTH ENIKŐ–CSATÁR PÉTER 71 4.2. Eredmények és diszkusszió Az első hipotézis tesztelésére semleges kontextusban vetettük össze a –kontrasztáló, ±proximális megnyilatkozások értékítéleteit az előjelpróba segítségével. Vagyis megvizsgáltuk, hogy semleges kontextusban a proximális, illetve a disztális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások milyen értékítéleteket kaptak (a referált entitások mindig a beszélőhöz közel helyezkedtek el). A próba alapján szignifikáns eltérés van a –kontrasztáló, ±proximális megnyilatkozások között (z = –2,00, p < 0,05); vagyis, amikor semleges kontextusban a beszélőhöz közel lévő entitásra történik utalás, a proximális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások összességében többször kaptak magasabb (3-as és 4-es) elfogadhatósági értéket a skáláról (l. 1–2. táblázat, 3. ábra). A távolság tehát valóban döntő szerepet játszik a demonstratívumok használatában, hiszen közel levő entitásokra való utaláskor (semleges kontextusban) a proximális demonstratívumokat tartalmazó megnyilatkozások bizonyultak elfogadhatóbbnak a négyfokozatú Likert-skála alapján. Értékítéletek Gyakoriságok Relatív gyakoriságok (%) 1 17 12 % 2 22 15 % 3 41 28 % 4 64 45 % összesen: 144 100 % 1. táblázat A –kontrasztáló, +proximális kondíció 4 teszteleméhez a kitöltők által hozzárendelt értékítéletek megoszlása Értékítéletek Gyakoriságok Relatív gyakoriságok (%) 1 21 15 % 2 30 21 % 3 41 28 % 4 52 36 % összesen: 144 100 % 2. táblázat A –kontrasztáló, –proximális kondíció 4 teszteleméhez a kitöltők által hozzárendelt értékítéletek megoszlása Ez az eredmény összhangban van korábbi kísérletünk eredményeivel (Tóth–Csatár– Banga 2014), bár most csak közel lévő entitásokra való utalást vizsgáltunk eltérő designnal. Ezért az itt bemutatott eredmények módszertani szempontból erősebb, ún. konvergáló evidenciát szolgáltatnak a távolság mint döntő tényező mellett. Hasonló következtetéseket vonnak le Coventry et al. (2008) az angol nyelvre, illetve Luz–Van der Sluis (2011) az angol, holland és portugál nyelvre vonatkozóan.