A finn nyelv korpusztervezése, korpuszpolitikája

This is an electronic reprint of the original article. This reprint may differ from the original in pagination and typographic detail. Author(s): Title: Year: Version: Please cite the original version: All material supplied via JYX is protected by copyright and other intellectual property rights, and duplication or sale of all or part of any of the repository collections is not permitted, except that material may be duplicated by you for your research use or educational purposes in electronic or print form. You must obtain permission for any other use. Electronic or print copies may not be offered, whether for sale or otherwise to anyone who is not an authorised user. A finn nyelv korpusztervezése, korpuszpolitikája Laihonen, Petteri Laihonen, P. (2010). A finn nyelv korpusztervezése, korpuszpolitikája. Magyar nyelvjárások, 48(1), 169-190. http://mnytud.arts.klte.hu/mnyj/48/12laihonen.pdf 2010 169 „MAGYAR YELVJÁRÁSOK” KIADJA XLVIII, 169–190 DEBRECE A DEBRECEI EGYETEM 2010. MAGYAR YELVTUDOMÁYI TASZÉKE A finn nyelv korpusztervezése, korpuszpolitikája* 1. Bevezető Nyelvi tervezésen a nyelvhasználat befolyásolására irányuló tudatos törekvéseket értem. A nyelvpolitika valamivel tágabb fogalom, mint a nyelvtervezés. Nyelvpolitikán mindenféle, a nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatos gondolkodást, vélekedést, ezekről szóló diskurzust és gyakorlati cselekvést értek, amelyek a nyelvhasználat befolyásolására alkalmasak, a hétköznapi megoldásoktól a törvényhozás szintjéig. A nyelvpolitika a nyelvtervezéssel szemben nem mindig tudatos vagy szándékos. A fenti különbségtétel ellenére a nyelvi tervezés terminust a nyelvpolitikával felváltva használom a dolgozatomban azért, hogy rámutassak: a leírt jelenségek nem mindig tudatos törekvések — bár többnyire azok —, illetve azért, hogy utaljak a különféle vitákra, diskurzusokra, amelyek a leírt eseményeket kísérték. A nyelvi tervezésnek, illetve a nyelvpolitikának három területét szokás megkülönböztetni (pl. C OOPER 1989): a státustervezésre, a korpusztervezésre és a nyelvelsajátítás-tervezésre irányulót. Ebben az írásomban elméleti alapú szintézisre törekszem a finn korpuszpolitikát illetően. A korpusztervezés történeti fordulópontjai státuspolitikai fordulópontokkal függnek össze. Ahogy a finn nyelv használata újabb és újabb területekre és funkciókra terjed ki, úgy egyre többen és egyre tudatosabban kezdenek foglalkozni a finn nyelv korpuszával is (itt a korpusz a nyelv teljes leltárát, vagyis hangkészletét, szókincsét stb. jelenti, nem egy konkrét szöveggyűjteményt ’szövegkorpusz’ jelentésben). Jelen dolgozatom korábbi cikkem (L AIHONEN 2009) folytatása, s mivel az elsősorban státuspolitikai kérdésekkel foglalkozott, e helyütt a státuspolitikára csak a szükséges minimális mértékben térek ki. A finn korpusztervezés részterületeiről, egyes korszakairól jeles nyelvészek tollából magyarul is készült már több írás (pl. K ÁLMÁN 1948, N YIRKOS 2005), de átfogó képet, illetve nyelvtani részletekbe menő elemzést ezekből a rövid dolgozatokból nem kaphatunk. Ráadásul új, egészen friss szempontokat kínáló finn források állnak rendelkezésre (pl. M ANTILA 2010). Az újabb finn és nemzetközi (pl. M ILROY 2001, G AL 2001) kutatások mintájára külön figyelmet érdemelnek a * Az írás a 2010. december 8-án a pozsonyi Comenius Egyetemen tartott előadás bővített, átdolgozott változata. Köszönöm Lanstyák Istvánnak, hogy a téma fontosságára felhívta a figyelmemet. 170 korpuszpolitikával kapcsolatos nyelvideológiák. A nyelvideológiák kulturális elképzelések, előfeltevések, amelyek a nyelvről szólnak — a nyelv természetéről, szerkezetéről és használatáról —, illetve a társadalom és a nyelv kapcsolatairól (lásd L AIHONEN 2011). Jelen írásomban igyekszem bemutatni a finn korpuszpolitikával kapcsolatos, különböző korokban megjelenő ideológiákat és ezek gyakorlati vetületeit is. A korpusztervezés területei C OOPER (1989: 125) alapján a következők: 1. a helyesírás kialakítása, 2. standardizáció, 3. modernizáció és 4. kiigazítás. 1. Az írásrendszer, a helyesírás, az ortográfia kialakítása gyakran a korpusztervezés első lépése. Ilyen értelemben a korpusztervezés elsősorban az írott nyelvvel foglalkozik, habár — mivel általában egy adott beszélt nyelvváltozat rögzítésére törekszik, amely ezáltal is presztízsváltozattá válik — visszahat a beszélt nyelvre is. Azonkívül, ha a helyesírás a beszélt nyelvben nem található formákat rögzíti — ahogyan ezt a finn esetében látni fogjuk —, az írott nyelvváltozatból átterjedhetnek hangok és formák a beszélt nyelvre is. 2. A nyelvi standardizáció a nyelvi variabilitás, a változatosság visszaszorítását, csökkentését tűzi ki célként (M ILROY 2001: 531), azaz általában a nyelvjárások vagy nyelvváltozatok közötti válogatást jelenti. A kérdés többnyire az, hogy melyik területről (nyelvjárásból), illetve melyik nyelvváltozatból (pl. „népnyelv” vagy „értelmiségiek nyelve”) válogassák az írott nyelvbe emelendő nyelvi formákat, vagy esetleg a teljesen új, kitalált, netán a beszélt nyelvben ritkán használt nyelvtani formákat rögzítsék-e. Az ilyen döntéseket gyakran a nyelvtanok, szótárak rögzítik, kodifikálják (kodifikált standard). 3. Amikor egy nyelv státuszában történik változás, vagyis újabb területeken kezdik használni az adott nyelvet, a nyelv korpuszát is bővíteni, kiegészíteni, azaz modernizálni kell. Ilyenkor jellegzetesen, de nem kizárólag a szókincsét gyarapítják újabb szemantikai területeken. A szókincs bővítését vagy belső keletkezésű szavakkal (például jelentésbővítéssel), vagy kölcsönelemekkel lehet elérni. A tudatos kiválasztást gyakran nyelvideológiák, mint például a purizmus (a belső keletkezésű szavak preferálása) vezérlik. 4. A kiigazítás olyan korpusztervezés, amely az előző pontokban található megoldások felülbírálására irányul, például helyesírási reform, meghonosodott kifejezések újakkal való helyettesítése vagy nyelvtani szerkezetek újraértékelése által. A kiigazításoknak nem az a célja, hogy új írásrendszer jöjjön létre, vagy új szavak, nyelvtani szerkezetek kerüljenek be a nyelvbe. Sőt arra sem irányul, hogy a nyelv új funkciókban váljon használatossá; ehelyett az a célja, hogy a nyelvet a már meglévő funkcióban, de új formában lehessen használni (C OOPER 1989: 154). A mai finnek nyelvváltozatokhoz való viszonyát, a mai finn köznyelvváltozatokat, illetve a mai finn korpuszpolitika elveit és gyakorlatát történelmi folyamatok, előzmények ismerete nélkül lehetetlen megérteni. Például a finnt idegen 171 nyelvként tanulók csupán a mai nyelvállapot megismerése után azt a téves következtetést hajlamosak levonni, hogy azért különbözik a mai beszélt finn nyelv nagymértékben az írott nyelvtől, mert a beszélt nyelv eltávolodott tőle, noha itt inkább fordított folyamatnak lehetünk tanúi. Más szóval, a finn korpusztervezés kb. 500 éves története bőven kínál tanulságokat és viszonyítási pontokat a mai kérdések értelmezésére. 2. A finn korpuszpolitika kezdetei: Mikael Agricola A középkorból nem maradt fenn jelentős írásos finn nyelvemlék. A finn nyelvet nyomtatott, ma is tanulmányozható formában a reformáció korában kezdték használni. Az első státusbeli változást a finn nyelv számára a nemzeti nyelveken történő hitterjesztés jelentette. A finn bibliafordító Mikael Agricola (1510?– 1557) tevékenysége a helyesírás, a standardizáció, illetőleg a modernizáció területén egyaránt jelentős volt. LA URI H AKULINEN szerint a finn hangtan alapelve a megerőltetést igénylő hangok elkerülése (1968: 17). A közgondolkodás szerint a mai finn nyelvben egy-egy betű mindig ugyanazt a hangot jelöli, vagyis úgy írunk, ahogyan beszélünk. Ez nagyjából ma is igaz (lásd M ATICSÁK –T ARVAINEN 2010: 10), legalábbis például az angollal összehasonlítva. A helyesírást illetően ez a helyzet azonban hosszú történeti folyamat eredménye. A finn írott nyelv megteremtője, Agricola nem is törekedett erre, egyrészt azért, mert idegen nyelvű, indoeurópai minták alapján alakította ki a helyesírási gyakorlatát (H ÄKKINEN 2007: 66). Így Agricola a finn eredetű kifejezések lejegyzéséhez latin, német, svéd és görög mintára a b, c, f, q, w, x, z betűket is használta, amelyek a mai helyesírásban már csak idegen szavakban fordulnak elő (H ÄKKINEN 1994: 171). Agricolánál a hangok jelölése még ingadozó volt, az e jelölte például az [e] és az [ä] hangot is, a k, q és c betűk pedig egyaránt a [k] hangot jelölték. Agricola az írott alakokat is variálja, például a maailma ’világ’ szót néha rövid a-val mailma alakban írja, néha pedig hosszú a-val: maailma (H ÄKKINEN 2007: 67). H ÄKKINEN szerint ez is azt mutatja, hogy akkoriban a nyelvi variabilitás ugyanúgy hozzátartozott az írott nyelvhez, mint a beszélthez (a mai finn nyelvváltozatokban is megvan a két változat, a standardizáció miatt a mailma azonban már stigmatizált az írott nyelv normatív változatában). Agricola helyesírása abban különbözik a maitól, hogy nem volt következetes, néhány hang jelölésénél ingadozott (különösen a hosszú és a rövid hangok lejegyzése során), és természetesen régebbi nyelvállapotot tükrözött. Az akkori főváros, Turku Délnyugat-Finnországban van, Agricola DélkeletFinnországban, Viipuriban nőtt föl. Munkái javarészt a délnyugati nyelvjárások jegyeit hordozzák, ahogy maga Agricola is megjegyzi az Újtestamentum előszavában (Agricola [1543]: [A-II-018-[UT-e]), de találhatók benne olyan elemek is, amelyek egyáltalán nem ismertek a délnyugati nyelvjárásokban. Néha ugyanazt 172 a kifejezést váltakozva különböző nyelvjárási alakokban is használja (H ÄKKI - NEN 2007: 62). Agricola írott finn szövegei elsősorban fordítások voltak; H ÄKKINEN szerint számára minél pontosabb, szó szerinti fordításra törekedett, vagyis fontosabb volt az eredetivel való megegyezés, mint a célnyelvi meghonosítás (2007: 62). Ideológiák nyelvére fordítva ez pedig azt jelenti, hogy „a nyelvi purizmus kora jóval később következik be” (uo.). Agricolánál a pontos, szó szerinti fordításra való törekvés abban is megmutatkozik, hogy a forrásnyelv mintájára olyan nyelvtani formákat is használt, amelyek ismeretlenek voltak a népnyelvben (bár talán a korábbi egyházi nyelvhasználatban lehetett szerepük). Például idegen szórendet: Pater noster — Isä meidän (ma is!), sok igekötős igét (J USSILA 1988 alapján 250-at), illetve főnévi igenevek passzív alakjait vagy névelőket (Se Wsi Testamenti, ’Az Új Testamentum’), amelyek teljesen eltűntek a mai nyelvből. Arra is idéz példát H ÄKKINEN , hogy a latin accusativusi rag (-m) áttevődött az idegen szó finn (máig használatos) formájára: mirhami (2007: 89). Agricola írásaiban a finn szókincs központi elemeit használta: a száz leggyakoribb mai szó közül csak három nem szerepel nála (J USSILA 1988: 223). Mivel sok szó első előfordulása Agricolához köthető, ezért nem mindig lehet tudni, hogy melyik az, amit ő alkotott, és melyik volt már széleskörűen használatos ezt megelőzően is. Mégis világos, hogy például a Biblia sok olyan szócsoportot is tartalmaz, amelyek nem szerepelhettek az akkori népnyelvben. Így Agricolának új szavakat kellett alkotnia olyan jelenségek elnevezésére, mint például a déligyümölcsök, Finnországban nem ismert állatok vagy ótestamentumi hangszerek (lásd H ÄKKINEN 2010). Agricolánál találhatók mind belső keletkezésű elemek (képzők, meglevő népnyelvi szavak használata, pl. kantele, jalopeura „nemes + őz” = ’oroszlán’), mind idegenből, különösen a svédből való átvételek (pl. förbannata ’átkozni’, a mai finnben: kirota), és vannak olyan, forrásnyelvben maradt fogalmak is, például ősi, a zsoltárokhoz használt kísérőhangszerek megnevezései: githit, mahelat és alamot, amelyek jelentését a mai napig alig sikerült tisztázni (H ÄKKINEN 2010). 3. A „bibliai” finn (1810-ig) Agricola nem tudta lefordítani az egész bibliát, a teljes finn nyelvű biblia csak 1642-ben jelent meg. Ez a munka kb. 200 évig meghatározó volt a finn írott nyelv vonatkozásában (az utolsó változata Lizelius szerkesztése 1776-ban). Az 1642-es fordítógárda Agricolához képest néhány változtatást vitt véghez. A helyesírásban törekedtek arra, hogy az egymáshoz közeli hangokat következetesebben különböztessék meg, például az i–j, u–v, e–ä jelölése közel áll már a mai finn nyelvhez is (H ÄKKINEN 1994: 177). 1776-ig tartott viszont, hogy a hosszú [i:] hangot ij jelölte ii helyett, vagy az idegen hangokat (b, d, g) a finnes kiejtést követve bizonyos hangkapcsolatokban következetesen p, t, k betűkkel jelölték. 173 L AURI H AKULINEN szerint a teljes fordításban valamelyest már megjelent a purizmus eszménye, vagyis a forrásnyelvből eredő idegen átvételeket helyettesítették, ugyanakkor új kifejezéseket nem alkottak (1967: 346, vö. H ÄKKINEN 1994: 495–497). Az alábbi példák a 1642-es biblia és az Agricola munkája közötti szókincskülönbségeket mutatják (H AKULINEN 1967: 347 alapján): Agricola 1642-es biblia a szó jelentése magyarul tasku laukku táska piili nuoli nyíl räntty vero adó planttu vesa csemete balsami voide kenőcs trumpu vaskitorvi trombita Az elvégzett lexikai kiigazítások leginkább arra engednek következtetni, hogy a kérdéses szavakról kiderült: nem voltak használatosak az egész finn nyelvterületen, illetve hogy a népnyelvben létezett egy szélesebb körben elterjedt kifejezés is. Vagyis nem arról lehet szó, hogy csupán az idegen eredet vagy idegen hangzás miatt cserélték ki őket, ami egyértelműen purista ideológiára vallana. Végül érdemes megjegyezni, hogy a mai köznyelvben is használatos a balsami (palsami) szó, illetve a beszélt nyelvben a planttu (lásd Kielitoimiston sanakirja 2.0.). A népnyelvből hiányzó igekötős igéket sem mindig vették át Agricolától a bibliafordítók. Az alábbi példák az igekötők eltűnését mutatják az 1642-es Bibliában (H AKULINEN 1967: 347 alapján): Agricola 1642-es biblia a szó jelentése magyarul ylöslyödä ’fel + üt’ avata nyit ylenantaa ’fel + ad’ hyljätä elhagy edeskäydä ’előre + jut’ menestyä boldogul päällepanna ’rá + tesz’ määrätä rendelkezik, kötelez ylöspitää ’föl + tart’ tukea támaszt ylitsekäymäri ’(törvény) felett + jár’ väärintekijä gonosztevő Ahogy LA URI H AKULINEN megjegyzi, ezek az agricolai szóalkotások, az igekötős igék nem tudtak meghonosodni a finn nyelvben. Szerinte „ez hozzájárult ahhoz, hogy a finn szókincs szerkezete egyéni, az összes egyéb európai kultúrnyelvtől eltérő jelleget öltsön” (1967: 348). Például az avata ige az 1642-es fordítástól kezdve nem tesz különbséget a fiók kinyitása vagy a láda felnyitása között (a magyar igekötős igék finn fordítási lehetőségeihez lásd P USZTAY 1993). Agricola ilyen alkotásai közül csupán néhány él a mai finnben, például ristiinnaulita ’keresztre feszíteni’, myötäja vastoinkäymisissä ’jó és balsorsban’. Agri- 174 colán kívül is voltak (és lesznek), akik igyekeztek igekötős igékkel gazdagítani a finn nyelvet. A mai finnben főleg a hivatali és jogi nyelvben születnek igekötős igék: pl. aikaansaada ’elérni’, julkipanna ’kihirdetni’, hyväksilukea ’jóváírni’ (H ÄKKINEN 1994: 415–417). H ÄKKINEN szerint Agricola igekötős igéi latin és görög mintára születtek. A 19. századtól a hivatali nyelvbe pedig svéd tükörfordításként kerültek igekötős szerkezetek (1994: 488–490). Az új bibliában nem szerepeltek a névelők sem, ahogy a címe is elárulja: Biblia (vö. Agricola: Se Wsi Testamenti). A svéd korszakban (1809-ig) a finn nyelvet írásban jóformán csak az egyház használta, a finn nyelv írott változatának mintájául mindig ez szolgált. A bibliafordítók és szerkesztők törekedtek arra, hogy minél szélesebb körben ismert kifejezéseket, vagyis nemcsak egy-egy nyelvjárásban előfordulókat használjanak. Néhányan igyekeztek minél közelebb hozni a bibliát a népnyelvhez, „finnesebb” nyelvtant és szókincset használni. Viszont volt olyan szerkesztő is (Florinus), aki visszahozta Agricola idegen mintára használt névelőit és igekötős igéit stb., mivel ezt emelkedettebbnek, kevésbé hétköznapinak érezhette (H ÄKKINEN 1994: 497–498). Florinus fontosabbnak tartotta továbbá az eredeti szöveg kifejezéseihez való ragaszkodást és a szó szerinti fordítást, mint a célnyelvi honosítást (K IU - RU 1993: 58). K IURU szerint a későbbi fordítások is inkább Florinus és Agricola változatához kötődnek, mintsem a „népnyelvi” 1642-es bibliához (1993: 66). 4. A finn nyelv nemzeti nyelvvé válása, a nyelvújítás (1810–1880) 1809-ben Finnországot a napóleoni háborúk következtében Oroszországhoz csatolták, és Finnország autonóm nagyhercegség lett. Hatalmának megszilárdítása szempontjából az orosz birodalom érdeke az volt, hogy a finnek eltávolodjanak Svédországtól. Ugyanebből a célból a kultúra területén is támogatták a finn nyelv használatának terjesztését és a finnek öntudatra ébredését, olyan helyzetben, amikor a teljes finn értelmiség, a városok polgársága, a hivatalnoki és nemesi réteg svéd anyanyelvű. A finn nyelv státuszának megváltoztatásához ekkoriban az európai eszmetörténeti kontextus is kedvezett. A kis, fiatal népek és kultúrák életerejéről szóló eszméket német filozófusok, Herder, Hegel és mások terjesztették. A finnek nemzeti filozófusa, J. V. Snellman (1806–1881) hangsúlyozta azt a tézist, hogy a gondolkodás nyelvfüggő. Szerinte Finnország finn nyelvű többségének az életminősége alacsony marad, és gondolkodásának határai is beszűkülnek, ha nincs finn nyelvű irodalom és emelkedett finn társadalmi, kulturális nyelvhasználat (P ULKKINEN 1999: 128). A 19. századi Európában a nyelvi alapú nemzetfogalom együtt terjedt el a nyelvhelyesség és a purizmus gondolatával is. Ahhoz, hogy egységes finn népről lehessen beszélni, először létre kellett hozni az egységes, mindenki által ismert finn nyelvet. A korpusztervezési feladatok adottak voltak: az írott nyelvet egységesíteni kellett, megtisztítani az idegen hatásoktól és modernizálni az újabb területeken (iskola, irodalom, mé- 175 dia, adminisztráció, szakmák, tudományok területén) történő használat céljából. A nyelvújítás döntései és eredményei nagy befolyással voltak a finn nyelvre, és a mai napig ezek adják az írott standard alapját. A finn nyelv és kultúra „ébredését” szolgálta a népköltészet, a Kalevala kiadása (1835). A korpusztervezés számára a Kalevala anyagot kínált az eredeti, népnyelvi kifejezések dokumentálásában. A Kalevala a „romlatlan”, „életerős”, keleti nyelvjárásokat képviselte, amelyektől különösen a szókincs fejlesztésében reméltek segítséget. A Kalevala a nemzeti romantika jegyében született — Lönnrotot a néplélek kifejezésre juttatása és a finn nemzeti múlt keresése vezérelte —, így a 19. századi nyelvújítók is a múltban és a „romlatlan” népnyelvben keresték a finn írott nyelv alapjait. 4.1. Standardizáció: a nyelvjárások harca Az egységes nyelv összekovácsolásához tartozott a normatív nyelvváltozat kiválasztása. A korábbi írott nyelv alapja nagyjából a délnyugati nyelvjárás volt. A tengerparti nyelvjárásokban viszont jellegzetesen sok kölcsönszó volt a svéd és a német nyelvből, amelyek nehezen voltak érthetők a keleti országrészben lakóknak. Sem a standardizáció szükségességéről, sem az alapelveiről nem alakult ki egységes vélemény. Volt olyan nézet is, hogy az egységesítés egyáltalán nem szükséges, mindenki úgy írjon, ahogyan beszél (H ÄKKINEN 1994: 499). A legismertebb „anarchista” Gottlund (1796–1875) volt, aki sokáig negatív hősként szerepelt a finn írott nyelv történetéről szóló munkákban (lásd pl. H AKULINEN 1967: 357–358). A standardizációt szorgalmazóknál három alapideológiát szokás említeni (KSK. 184–185): 1. grammatikai, 2. népnyelvi és 3. a szókinccsel kapcsolatosan: purista. Grammatikai ideológián az értendő, hogy a nyelvnek van saját, általánosan időtlen logikája, amelyet csak a nyelvészek tudnak leírni. Ez az ideológia a gyakorlatban a „tökéletes” és a szabályszerű formák preferálásában mutatkozott meg, a támogatói között volt például idősebb korában a Kalevala és a finn–svéd nagyszótár szerkesztője, Elias Lönnrot. Lönnrot szótára a mai napig a finn lexikográfia alapköve. A későbbi szótáraktól az különbözteti meg, hogy Lönnrot nemcsak a használatban levő szavakat szótárazta, hanem új, saját szóalkotásait is (H ÄKKINEN 1994: 419–420). Az úgynevezett grammatikai kiindulású nézet szélsőséges változatához (amit például August Ahlqvist képviselt) tartozott az is, hogy minél régebbi egy adott forma, annál jobb, vagyis a nyelv az idők folyamán alapvetően nem fejlődik, hanem romlik (KSK. 184). A grammatikai nézet riválisa a népnyelvi eszme volt. A 19. század elején uralkodó nézet szerint a nyelvi normának a népnyelven, a mindennapi nyelvhasználaton kell alapulnia (uo.). A népnyelvi nézet a kezdeti sikerek ellenére alul maradt a d körüli csatában (KSK. 184): A d mint a t zöngés párja a fokváltakozásban nem létezett a nyelvjárások nagy többségében, mégis — a régebbi írott szövegek, esetleg indoeurópai nyelvek ortográfiájának mintájára — használták a d betűt. Ennek a nyelvtör- 176 téneti magyarázata az, hogy korábban egy dentális spiráns hangot [δ] d vagy dhval jelöltek a bibliafordítók, viszont ez a hang a 19. században már csak igen szűk nyelvjárási területen fordult elő (H ÄKKINEN 1994: 165–166). Először úgy gondolták, hogy az írott nyelvből is ki lehet hagyni a d betűt, ahogy ez végleg megtörtént az x és a z betűkkel. Később mégis visszahozták a d-t ahelyett, hogy a nyelvjárásokban széles körűen (ma is) megtalálható [r]-t, [l]-t vagy mássalhangzó-kiesést jelölték volna, pl. meidän vs. meirän, meilän, meiän ’miénk’ stb. (H ÄKKINEN 1994: 166). Hasonló megoldás született a -tskérdésében is (ennek a nyelvtörténeti magyarázatára lásd H ÄKKINEN 1994: 167–169). Ez a hangkapcsolat csak a délkeleti nyelvjárásokban volt általános. A standardizáció korában (és ma is) a nyelvjárási alakok tt, ht, ss alakban hangzottak, például az ’erdő’ jelentésű metsä vs. mettä, mehtä, messä szóban. Mind a két kérdésben a szabályszerűség kedvéért egy ritka vagy nem létező változat lett az írott nyelvi norma része. Néhány egyéb megoldást is érdemes említeni. Egy későbbi kritikát (P AUNO - NEN 1993) kiváltó döntés volt az idegen nyelvek mintájára az emberi [+human] — nem emberi [–human] kategória bevezetése a névmásoknál. A mai napig nincs népnyelvi vagy beszélt nyelvi alapja megkülönböztetni harmadik személyben az embert (hän/he) más referensektől (se/ne). A korábbi írott nyelvi gyakorlat sem tükrözte ezt (H ÄKKINEN 1994: 372–373). Ezek jellegzetesen olyan, a mai napig ható mesterséges döntések voltak, amelyek miatt az írott nyelv eltávolodott a népnyelvtől és a mai beszélt nyelvtől is. Ezek mögött érthetően a rendszerszerűségre, szabályszerűségre való törekvés húzódott meg, vagyis a grammatikai ideológia. Az ideológia későbbi fő képviselője, L AURI H AKULINEN így írt a grammatikai irányzat 19. századi eredményeiről: „A nyelvtaníróink tudatos mérlegelés alapján olyan irányba terelték köznyelvünk hangrendszerét, amelyben a nyelv érthetősége nagyobb, például a káros homonimák csökkentésével; mesterségesen visszaállítottak a hangtörténeti fejlődés által a nyelvjárásokból eltűnt rag-, jelés képzőelemeket, és így következetesebbek lettek a köznyelv számára fontos kategóriajelzők, kiválasztották a nyelvjárásokból a célszerű és hasznos morfoszintaktikai szerkezeteket; sokat dolgoztak azért, hogy távol tartsák a köznyelvtől a nyelvjárások zavaros logikájú mondattani szerkezeteit…” (1957 [1938]: 83). A nyelvjárások harca végül úgy végződött, hogy az írott nyelv nyelvtanilag jórészt megmaradt a régi délnyugati nyelvjárások mintája mellett, a szókincs bővítése viszont a keleti nyelvjárásokon keresztül történt. A nyugati nyelvjárásokból vették például a többes számú személyes névmásokat (me, te, he, vö. keleti myö, työ, hyö). A többes birtokos jelet e-s formában (leipämme, vö. keleti leipämmä ’kenyerünk’). A keleti nyelvjárásokból a diftongusokat uo, ie, yö formában: nuori ’fiatal’, työmies ’munkásember’, vö. nyugati nuari, tyämiäs vették át, illetve megőrizték azt, hogy a régebbi kölcsönszavak elején csak egy mássalhangzó van: lasi ’pohár’, renki ’szolga’, vö. nyugati klasi, trenki (L EHIKOINEN – K IURU 1998: 159–161). 183 K ORHONEN (2007) szerint nem kell szégyellni a finnes kiejtést, amely továbbra sem tartalmazza a b, d, g stb. zöngés hangokat. Így a barbaari [parpaari]; hygienia [hykienia]; googlata ’guglizni’ [kuuklata] kiejtések kritikája sem indokolt. J ARVA (1997) vizsgálata szerint a zöngés [d] hangot már képesek kiejteni a finn fiatalok, a zöngés [b] is meghonosodóban van, de a zöngés [g] ejtése még igen ritka és esetleges. Ezek ellenére M ANTILA (2010: 200) szerint a helyesírás egyre nemzetközibb irányba változik. A finn iskolázott rétegek nem fogadják el a pitsa (helyette: pizza) vagy tsätti (h: chatti) alakokat, habár a hivatalos nyelvművelés mind a két formát ugyanolyan helyesnek találja (K ORHONEN 2007 finnes alakokat támogató véleménye így akár „népiesnek” tekinthető). M ANTILA (2010: 188) szerint a helyesírási kérdésekben a purista álláspont ma már egyáltalában nem meghatározó. Ezt azzal támasztja alá, hogy például a 2002-es ajánlás szerint a jövőbeni európai uralkodók neveit már nem finnesítik: Charles marad majd, nem lesz belőle Kaarle, Victoria-ból sem lesz Viktoria, ha majd megkoronázzák. A másik példája az, hogy a szuahéli finn írásképének inkább a swahili-t javasolják a korábbi finnes suaheli helyett. A kölcsönszavak hangtani honosítását általában nem kell erőltetni, ha ez spontánul nem következik be, de például terminológiai munkában idegen hangalakú formák alkotása továbbra sem ajánlott (M ANTILA 2010: 200). 6.2. A mai standardizációs kérdések A beszélt nyelvet illetően az 1990-es évek elejétől általánosan elfogadottá válnak a nyelvjárási és beszélt nyelvi elemek formálisabb helyzetekben is (média, tudomány, politika, gazdaság). A nyelvjárások írásbeli használata is reneszánszát éli, különféle szövegeket írnak nyelvjárásban és nemcsak lokálpatrióta összefüggésben. Például Rosa Liksom nyelvjárásban íródott novellái és regényei, valamint Heli Laaksonen regionális beszélt nyelven született költészete nagyon népszerű. Így a standard nyelvváltozat használata beszélt nyelvi kontextusban nagyon ritka, írásban is már csak egy nyelvváltozat a többi között, a funkciója jellegzetesen a hivatalos és széles befogadó közönség számára történő információközlés (például törvények, adóbevallás). A mai finn nyelvészek között teljes egyetértés van abban a tekintetben, hogy a nyelvváltozatok és a nyelvhasználat sokfélesége, variabilitása a finn nyelvnek az erejét tükrözi. N UOLI - JÄRVI (2009: 25) szerint a standard születése, fejlődése nem végpont vagy akár csúcspont egy nyelv vagy nyelvközösség életében, hanem inkább a státus tekintetében van fontos szerepe. A finn írott nyelv történetét szemlélve, szerinte inkább az írott és beszélt nyelvváltozatok történeti egymás mellett éléséről és kölcsönhatásáról van szó. A jelenlegi helyzetben destandardizációs folyamatoknak lehetünk tanúi, mivel az írott nyelvi műfajok nagymértékű szaporodása miatt már nem tartható az egyetlen egységes nyelvi norma az írott nyelv számára. A mai finn nyelvre jellemző a regionális standardok megerősödése, terjeszkedése 184 és egy bizonyos relativizmus, a nyelvváltozatok gyakori egymáshoz való viszonyítása és az írott standard változatok sokasodása is (N UOLIJÄRVI 2009: 26). M ANTILA szerint a hivatalos nyelvtervezés is számol azzal, hogy több standard nyelvváltozat létezik. Mivel a nyelvművelés a gondolatközlés mellett már a társas viszonyok építését és az érzelmek kifejezését is a nyelv funkciói közé sorolja, nem lehet ugyanolyan nyelvi tanácsokat adni egy jegyzőkönyv, reklám, tankönyv vagy regény szerzőjének. M ANTILA ugyanakkor megjegyzi, hogy ezzel ellentétes felfogás az, hogy bizonyos helyesírási elvek nem lehetnek helyzetfüggőek (például rövidítések) vagy bizonyos hangés alaktani kérdésekben a rendpárti hagyományoktól nem lehet egyhamar eltekinteni, vagyis néha a standard stabilitását is óvni kell (2010: 196). A mai finn standardot már nem a grammatikai ideológia vezérli. M ANTILA felsorol néhány nemrég elfogadott, korábban a finn nyelv rendszerébe nem illőnek tartott kifejezést. Például az entisöidä ’restaurál’ és uutisoida ’hírt ad’ igéket 2004-ben elfogadhatónak találta a Finn Nyelvi Bizottság, mivel meghonosodottnak és szükségesnek találta ezeket, habár nem felelnek meg a szóképzési eszményeknek (2010: 195–196). Hasonlóan elfogadhatónak találták a huomioida formát ’figyelembe vesz’ jelentésben az 1990-es évek végén (M ANTILA 2010: 183). I KOLA 1992-ben még tiltakozott ezek ellen a formák ellen (1992: 429), de ma már nincs olyan nyelvész, aki ragaszkodna a grammatikai nézethez; a mai spontán szóképzés gyakran analógián vagy szabad asszociáción alapul, spontán nyelvi újítást pedig nem szabad stigmatizálni. Egy következő standardizációs elv M ANTILÁ nál az, hogy az olyan nyelvhasználati szabályokat meg kell szüntetni, amelyek túl nagy erőfeszítést igényelnének, mivel ellentétesek a nagy többség nyelvérzékével. Vagyis a standard nem tartalmazhat fogós kérdéseket, a standard ne legyen műveltségi teszt, hanem a nagy többség nyelvérzékét kell tükröznie. M ANTILA ezt az elvet a nyelvi demokratikussághoz kapcsolja, és azt a példát hozza fel, hogy korábban a titulusokat jelentő szavak és az azokhoz tartozó jelzők ragozásához nagyon bonyolult szabályok kapcsolódtak. Az új ajánlás követi a nyelvhasználatot: ezeket nem kell ragozni (2010: 197). Ugyanakkor M ANTILA a nyelvközösség szempontjából azt is megemlíti, hogy a köznyelv mindenkié, ami azt jelenti, hogy nem szabad a normát változtatni, ha ennek nincs széleskörű támogatottsága. Vagyis nem elég, hogy például az iskolázott rétegek vagy a fiatal generációk nyelvében terjedjen egy nyelvi jelenség ahhoz, hogy ezt a többieknek is ajánljuk (2010: 198). Így például a minun kirja (minun kirjani ’az én könyvem’ helyett) vagy he lähtee (he lähtevät ’ők elmennek’ helyett) formákat továbbra sem lehet az írott standard részének tekinteni, mivel az idősebb korosztályok ezeket nem tekintik az írott nyelvbe valónak (mivel a 19. századi standardizáció ezeket a formákat kirostálta az írott nyelvből). 185 A mai kornak megfelelően az olyan kifejezéseket kezdik kiűzni a standardból, amelyeket bizonyos csoportok sértőnek vagy igaztalannak éreznek. Ezt M AN - TILA az eufemizmus elvének nevezi (2010: 199). Idetartozik például az a 2000ben hozott döntés, hogy a neekeri ’néger’ szó használatát ezentúl kerülni kell. Nagy figyelmet keltett továbbá az a 2007-es döntés is, hogy ezentúl nemsemleges foglalkozásnevek használatára kellene törekedni. Így ajánlatos például hivatalos szövegben a jogászt finnül juristi-nak hívni a korábbi lakimies (laki ’törvény + mies ’férfi’) helyett, és a toimittaja szót használni a lehtimies (lehti ’újság’) helyett az újságíróra. A nehéz szabályok megszüntetésén túl megfigyelhető a standard általános lazítása is (M ANTILA 2010: 197). A nyelvi iroda legújabb, 2008-as szótárát (Kielitoimiston sanakirja 2.0) szemlélve például feltűnik, hogy egyre ritkábban (vö. PS) található meg a paremmin ’jobban’ minősítés (miszerint létezik egy jobbnak tartott szóalak vagy kifejezés). A legtöbb ilyen példa helyesírási kérdés, ahogyan a pitää olla: ’így kell:’ megjegyzés is. Ezek mellett van egy, talán legerősebben a hagyományos nyelvműveléshez kapcsolódó, kartettavaa käyttöä ’kerülendő használat’ megjegyzés is, amiből összesen már csak 12 van a 100 000 szót tartalmazó szótárban. Az egyik például a löytyy ’talál’ ige ’található’ jelentését próbálja kiiktatni a finn nyelvből, H ÄKKINEN (1994: 491–492) alapján egy 19. századi ajánlást követve. Sokkal gyakoribb a rinn. ’vagy’ rövidítés, ami egy párhuzamos, másik elfogadható változatra utal. Általában elmondható, hogy egy korábban helytelenített forma elfogadása után általában ugyanígy ajánlott marad a régi is (pl. a huomoida mellett az ottaa huomioon ’figyelembe venni’). A finn nyelvészeti kutatásban is történt egy fontos változás a harmadik évezredben: megjelent az Iso suomen kielioppi (A finn nyelv nagy nyelvtana, 2004). Ez az első kísérlet a finn nyelv teljes leírására: a példái írott, beszélt nyelvi, szleng és nyelvjárási adatbázisokból egyaránt származnak. A normativitás szempontjából újdonsága, hogy nem ad útbaigazítást arra vonatkozóan, hogy mi tartozik a standardhoz, és mi nem, vagyis egymás mellett találhatók a standard és a substandard alakok. Nem mindenkinek tetszik a leíró szemlélet. Például H ÄKKI - NEN (2005: 559–560) találóan megjegyzi, hogy nem tanácsos kihagyni a nyelvtörténeti magyarázatokat, és hogy az írott nyelv történetében mindig jelen van a normativitás is. Viszont kevésbé érthető az a véleménye, hogy a beszélt nyelvi szerkezeteket is tárgyaló mű didaktikai szempontból nem lenne használható (H ÄKKINEN 2005: 560, 562, vö. L AIHONEN 2005). 6.3. A mai modernizáció A finn nyelvbe bekerülő új kifejezéseket többféle fórumon tárgyalják és szótározzák. A köznyelvi szavakat a nyelvi iroda négyévenként megjelenő 100 000 szócikkes szótára dokumentálja. Az Európai Uniós terminológiai munkát a finn fordítók együtt végzik a Finn Nyelvtudományi Intézettel, amely foglalkoztat egy EU-s nyelvi kérdésekkel foglalkozó nyelvészt is. A szaknyelvek esetében az 186 adott szakmák foglalkoznak a terminológiai kérdésekkel, néhány szakmának van a terminológiával foglalkozó társasága, például a Duodecim, amely a finn orvosi nyelv fejlesztésével foglalkozik. A Sanastokeskus TSK viszont olyan terminológiai társaság, amely széleskörűen foglalkozik a terminológiai munka elméleti és gyakorlati kérdéseivel is. Számos szótárt készít, a legújabbak között van például a közösségi média terminológiai szótára. Ebből tudhatjuk meg például, hogy az ang. tag cloud finnül asiasanapilvi (’szófelhő’). M ANTILA szerint a mai hivatásos finn nyelvművelést a modernizációs ideológiák jellemzik (2010: 195). Vagyis a finn nyelvtervezésben alkalmazkodni kell a mai kultúra és a modern technológia szükségleteihez akkor is, ha ez a hagyományos elvek feladását jelenti. M ANTILA szerint a finn nyelv helyzete nemzeti nyelvként annyira erős, hogy a nemzetközi hatások inkább gazdagítják, mintsem gyengítenék (2010: 199–200). Vagyis az új kifejezések átvétele mellett törekedni kell ugyan belső keletkezésű szavak alkotására, de ha nincs ilyen, vagy nem terjed el, akkor nyugodtan lehet használni az idegen átvételt is. Továbbá a kölcsönszavak hangtani honosítását nem kell erőltetni, ha ez spontánul nem következik be. Itt a példája a brändi/brandi ’brand, márka’ szó. Az ilyen, spontán használatban meghonosodott, a hagyományos finn hangtani szabályoknak nem megfelelő alakokat már el lehet fogadni, lehet szótározni. 7. Következtetések A finn korpusztervezés közel egykorú az írott finn nyelv történetével. A nyomtatott finn szövegek megjelenése óta foglalkoznak dokumentálhatóan azzal, hogy az írott finn nyelvhez mi tartozzon, milyen legyen a helyesírása, milyen viszonyban legyen az írott nyelv a népnyelvvel, a nyelvjárásokkal és a beszélt nyelvvel. Már az is a kezdetektől foglalkoztatta a finn írástudókat, hogy hogyan kellene a finnel kapcsolatba került más nyelvekből eredő fogalmakkal, hangokkal, nyelvtani szerkezetekkel eljárni. A mindenkori társadalmi ideológiák nagy hatással voltak a nyelvváltozatokkal és nyelvi jelenségekkel kapcsolatos gondolkodásra. A nyelvtervezésben többen voltak azok, akik a kor társadalmi ideológiáival összhangban próbálták befolyásolni a nyelvhasználatot vagy a nyelvről való gondolkodást, de mindig voltak olyanok is, akik az árral szemben úsztak. Az írott nyelv hamar megkülönböztette magát a beszélt népnyelvtől, habár a nyelvújítás előtti írott nyelv még nagyobb hasonlóságot mutatott akár a mai beszélt nyelvvel is. A 19. századi nyelvújításnak fontos szerepe volt a finn írott standard megszilárdulásában. Az egykori sokféleséget azzal szüntette meg, hogy néha csupán feltételezett vagy mesterségesen alkotott formákat standardizált az iskolai oktatás és a hivatalos nyelvhasználat számára. A szókincsbővítésben is igyekeztek a népnyelvi szavakat, az azok mintájára képzett alakokat előtérbe helyezni. A nyelvújítás bizonyos értelemben a nyelv gazdagítását jelentette például 187 új nyelvi regiszterek létrehozásával, más területeken a változatosságot próbálták csökkenteni. A finn nyelvújítást és a 20. század közepéig tartó nyelvművelést sokan a purizmus mintapéldájának tekintik (jellegzetesen pl. H AKULINEN 1967), viszont ezt a véleményt az újabb munkák már árnyalják. A purizmus nem győzött minden területen, és nem mindenki támogatta ezt még a 19. században sem. A független Finnországban (1917–) sokáig normatív, rendpárti nyelvhelyességi eszmék uralkodtak. Az iskolákban stigmatizálták a nyelvjárásias beszédet, és az értelmiségiek beszédét a normatív törekvés különböztette meg a köznépétől. Ugyanakkor az írott finn nyelvben is volt mindig bizonyos változatosság, legjellegzetesebben a szépirodalom területén (lásd K OSKI 2002). Az 1960–70-es években történt meg Finnországban az urbanizáció, akkortájt ért véget a hagyományos nyelvjárások használata. Helyükbe a városi és regionális beszélt nyelvek léptek. Az 1970–80-as évektől mindenki számára elérhető lett a középiskola, és kialakult a jóléti állam, csökkentek a társadalmi különbségek. Ezzel együtt a finnek már nem akarták megkülönböztetni magukat társadalmilag a beszédükben, elitista bélyeget kapott a normatív beszélt nyelv. Az általános középosztályúság is egyre nagyobb tudatosságot eredményezett a nyelvi ügyekben, és ez a korábbi autoriter diskurzusok elutasításához vezetett: a nyelvhelyesség általános eszméje helyébe — nem kötelező erejű — javaslatok, ajánlatok beszédmódja lépett a nyelvművelésben. Az 1990-es években Finnország bekapcsolódott a globális gazdasági folyamatokba, és a korábbi elszigeteltséget felváltotta a nagyfokú nemzetköziség, ami mellett már elavulttá vált a korábbi purista nyelvművelés is. A globalizáció ellenszereként fontossá vált a regionális hovatartozás, a lokálpatriotizmus, ami a mai finnek nagy mobilitása mellett leginkább a nyelvjárások értéknövekedésében öltött gyakorlati és nyelvideológiai formát. A jelenlegi többértékű és egyre inkább multikulturálissá váló finn társadalomban már nem csak egy nyelvi norma, standard létezik, és a kodifikált standardon belül is a változatosság vált elfogadottá. Mégsem mondható az, hogy a mai finn nyelvtervezésben anarchikus viszonyok lennének. Az iskolai oktatásban például a cél „a nyelv normatív elveinek megvitatása és ezek viszonylagosságával való megismerkedés a szélsőséges hozzáállások elkerülése végett. Vannak olyan írott nyelvi jellegzetességek, amelyektől változatlanságot várnak el, ilyenek például bizonyos helyesírási és alaktani szabályok (…), bizonyos kérdésekben megengedett a változatosság…” (KSK. 195). M ANTILÁ val egyetértve a helyesírási (például ai az a helyett a punainen ’piros’ szóban) és alaktani (például a személyes névmások genitivusával együtt használandó a birtokos személyjel, hänen kirjansa ’az ő könyve’) jelenségek tekintetében így is kevesebb a mozgástér, mint a tőtan (például a puu ’fa’ szó többes genitivusa lehet puiden vagy puitten; az isorokko ’himlő’ szót lehet ragozni két részben vagy összetett szóként) és a mondattan (például az ’ő elkészült’ kifejezhető kétféle igeszerkezettel: sai tehtyä ~ sai tehdyksi) területén (2010: 203–204). 188 A legismertebb finn nyelvészek között nehéz találni olyat, aki ne foglalkozott volna korpusztervezéssel, vagy legalább ne fejtette volna ki a véleményét ezzel kapcsolatban. A finn nyelvi korpusztervezést mindig viták, helyenként heves viták övezték. Érdekes, hogy a nyelvtörténetírás is többféleképpen látja bizonyos személyek tevekénységét. Nagyon vitatott például Gottlund és Ahlqvist ilyen irányú munkássága. Igazából nincs olyan írás, amely csupán tárgyszerűen tárgyalná e két nyelvész, nyelvpolitikus pályafutását. Ahlqvistet sokan példaképnek tekintik, például H ÄKKINEN , aki azt írja, hogy „Ahlqvist szigorúan kiállt elvei mellett, de nem volt olyan szörnyeteg, mint amilyenné az utókor formálta” (1994: 508). Az utolsó nagyobb viták az 1990-es években zajlottak, de úgy tűnik, Finnországban — ahol általános ideológia az egyetértésre, konszenzusra való törekvés — sikerült közös nevezőre juttatni a szociolingvisztikát a nyelvműveléssel, nemcsak M ANTILA személyében. A jelenlegi korpusztervezéssel elégedettek a finn szakértők, szerintük a finn nyelv használatának minőségével nincs gond, és a finn nyelv standardja is képes ellátni a feladatát, és képes megbirkózni az új hatásokkal. A jövőbeni korpusztervezés fontos kérdése M ANTILA szerint annak további megvitatása, hogy milyen területeken fontos a normatív köznyelv használata, és milyen területeken kell teret engedni más, csoportés egyéni identitást jelző nyelvváltozatok használatának (2010: 203). P ETTERI L AIHONEN Irodalom A GRICOLA , M IKAEL [1543]: Se Wsi Testamenti. URL: http://kaino.kotus.fi/korpus/vks/ meta/agricola/agri2ut1_rdf.xml. (2010. 12. 12.). A HLQVIST , A UGUST (1871): Muistutuksia. Kieletär 1: 61–63. C OOPER , R OBERT (1989): Language Planning and Social Change. New York, Cambridge University Press. G AL , S USAN (2001): Linguistic theories and national images in nineteenth-century Hungary. In: G AL , S USAN –W OOLARD , K ATHRYN szerk.: Languages and Public: the Making of Authority. Manchester, St. Jerome Publishing. 30–45. H AKULINEN , L AURI (1957). Kielivirheen suhteellisuudesta. (Suomalainen Suomi 1938). In: H AKULINEN , L AURI –R APOLA , M ARTTI : Kielitietoa suomen kielen opiskelijalle ja opettajalle. Helsinki, SKS. 78–87. H AKULINEN , L AURI (1968): Suomen kielen rakenne ja kehitys. Kolmas, korjattu ja lisätty painos. Helsinki, Otava. H ÄKKINEN , K AISA (1994): Agricolasta nykykieleen. Helsinki, WSOY. H ÄKKINEN , K AISA (2005): Iso suomen kielioppi osana suomalaisen kieliopinkirjoituksen perinnettä. Virittäjä 109: 554–563. H ÄKKINEN , K AISA (2007): Suomen kieli Mikael Agricolan Abckiriassa. In: H ÄKKINEN , K AISA szerk.: Mikael Agricola: Abckiria, Kriittinen editio. Helsinki, SKS. 62–92. 189 H ÄKKINEN , K AISA (2010): Soitinten nimitykset Mikael Agricolan teoksissa. Virittäjä 114: 325–347. I KOLA , O SMO (1967): Suomen kirjakieli. In: H AKULINEN , L AURI –I KOLA , O SMO –R AVILA , P AAVO : Kirjoituksia suomen kielestä. Tietolipas 51. Helsinki, SKS. 34–56. I KOLA , O SMO (1992): Kielemme käytäntö ja kielenhuolto. Virittäjä 96: 426–429. J ARVA , V ESA (1997): Joillekkik kävi melkeim bussi ku pussi — Soinnillisten klusiilien b, d, g variaatiosta nykypuhekielessä. Virittäjä 101: 380–395. J USSILA , R AIMO (1988): Agricolan sanasto ja nykysuomi. In: K OIVUSALO , E SKO szerk.: Mikael Agricolan kieli. Helsinki, SKS. 203–228. K ÁLMÁN B ÉLA (1948): A finn és észt nyelvújítás. Magyar >yelv 44: 11–17. K ARVONEN , P IRJO (1993): Unelma paremmasta eilisestä: harha menneisyyden puhtaasta kielestä. Virittäjä 97: 88–96. Kielitoimiston sanakirja 2.0 = G RÖNROS , E IJA -R IITTA főszerk.: Kotimaisten kielten tutkimuskeskuksen julkaisuja 149. CD-ROM. Helsinki, Kielikone Oy ja Kotimaisten kielten tutkimuskeskus, 2008. K IURU , S ILVA (1993): Agricolan Uusi testamentti ja ensimmäiset Raamattumme. Virittäjä 97: 51–61. K ORHONEN , R IITTA (2007): Urpaanit parpaarit. Oikeinkirjoituksen ja oikeinääntämisen kysymyksiä. Kielikello 2: 26–29. K OSKI , M AUNO (2002): Murteet muodissa. In: H ERLIN , I LONA –K ALLIOKOSKI , J YRKI – K OTILAINEN , L ARI –O NIKKI -R ANTAJÄÄSKÖ , T IINA szerk.: Äidinkielen merkitykset. Helsinki, SKS. 49–74. KSK. = Kieli ja sen kieliopit. (Opetuksen suuntaviivoja). Opetusministeriö. Helsinki, Painatuskeskus, 1994. L AIHONEN , P ETTERI (2005): Puhuttu kieli ja sen kuvaus Isossa suomen kieliopissa. Folia Uralica Debreceniensia 12: 144–149. L AIHONEN , P ETTERI (2009): A finn nyelvpolitika. Magyar nyelvjárások 47: 119–143. L AIHONEN , P ETTERI (2011): A nyelvideológiák elmélete és használhatósága a magyar nyelvvel kapcsolatos kutatásokban. Megjelenés alatt. L EHIKOINEN , L AILA –K IURU , SI LVA (1993): Kirjasuomen kehitys. Helsinki, Helsingin yliopiston suomen kielen laitos. M AAMIES , S ARI –R ÄIKKÄLÄ , A NNELI (1997): Virittäjä kielenhuollon kimpussa. Virittäjä 101: 272–276. M ANTILA , H ARRI (2010): Suomalaisen kielenhuollon periaatekeskustelu 1990ja 2000luvulla. In: L APPALAINEN , H ANNA –S ORJONEN , M ARJA -L EENA –V ILKUNA , M ARIA szerk.: Kielellä on merkitystä: >äkökulmia kielipolitiikkaan. Helsinki, SKS. 179– 205. M ATICSÁK S ÁNDOR –T ARVAINEN , A NNA (2010): Finn nyelv. Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó. M ILROY , J AMES (2001): Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics 5/4: 530–555. 190 N UOLIJÄRVI , P IRKKO (2009): Kirjallistuminen kielisosiologisena ja sosiolingvistisena ilmiönä. In: R UPPEL , K LAUS szerk.: Omin sanoin: kirjoituksia vähemmistökielten kirjallistumisesta. Helsinki, Kotus. 19–28. N YIRKOS I STVÁN (2005): A mai finn nyelvművelésről. Magyar >yelvőr 129: 54–58. P AUNONEN , H EIKKI (1993): Suomen mieli — oikea kieli. Virittäjä 97: 81–88. P AUNONEN , H EIKKI (1996): Suomen kielen ohjailun myytit ja stereotypiat. Virittäjä 100: 544–554. PS. = H AARALA , R ISTO (főszerk).: Suomen kielen perussanakirja 1–3. Helsinki, Kotus. 1990–1994. P IEHL , A INO (1996): Oikakielisyyttä ja kielen käytäntöä Virittäjässä. Virittäjä 100: 290– 503. P ULKKINEN , T UIJA (1999): Kielen ja mielen ykseys. In: L EHTONEN , T UOMAS M. S. szerk.: Suomi, outo pohjoinen maa? Jyväskylä, PS-kustannus. 118–137. P USZTAY J ÁNOS (1993): Suomunkakontut (Suomalais-unkarilaisia kontrastiivisia tutkimuksia). Specimina Fennica, Tomus IV. Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola: Szombathely. R AHTU , T OINI (1992): „Kielemme käytäntö”. Virittäjä 96: 114–117. R INTALA , P ÄIVI (1998): Kielikäsitys ja kielenohjailu. Sananjalka 40: 47–65. TSK. = Sanastokeskus TSK. The Finnish Terminology Centre. URL: http://www.tsk.fi/. (2011. 01. 10.)