Kalbos ir teksto atmainas įvardijančių terminų problemos

TERMINOLÓGIA ÉS JELEN Rūta MARCINKEVIČIENĖ Vytautas Magnus Egyetem A NYELVÉS SZÖVEGVÁLTOZATOKAT MEGNEVEZŐ TERMINUSOK PROBLÉMÁI 1. Bevezetés Az utóbbi időben új terminusok megjelenése és egyes korábban használt terminusok tartalmának megváltozása miatt szükségessé vált áttekinteni azokat a nyelvészeti terminusokat, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a nyelv különféle típusaihoz, egységeihez és változataihoz. Ezt a legcélszerűbb rendszeresen, nem elszigetelten, hanem csoportokban és párokban tárgyalva megtenni, hogy kirajzolódjanak a terminológiai jelentések hasonlóságai és különbségei. Ellentétet alkotnak a tárgyalt nyelvészeti terminusok fő kategóriái is. Az egyik a nyelvet mint rendszert foglalja magában, jóllehet a nyelvhasználatra is irányulhat, a másik pedig a nyelv fő kommunikációs egységéhez — a szöveghez — kapcsolódik. A jelen cikk célja a nyelv mindkét változatát megnevező terminuskategória tárgyalása, meghatározásuk problémáinak megjelölésével, valamint a kevésbé tárgyalt terminusok részletesebb jellemzése. A célt három forrás alapján kívánjuk elérni: a rendelkezésre álló tájékoztató kiadványok — szótárak és kézikönyvek —, a nyelvészeti munkák, valamint egyes terminusok használata alapján a Vytautas Magnus Egyetem mai litván nyelvi szövegtárában, amely az 1994–2004 közötti sajtóanyagot foglalja magában. 2. A nyelvi rendszer változatainak elnevezései Az első kategóriába azok a régen megnevezett, leírt és problémamentesen használt nyelvtípusok tartoznának (mivel a nyelvhasználat egybeesik a meghatározásokkal): a köznyelv, illetve irodalmi nyelv, valamint a nyelvjárás, illetve dialektus. A dialektusokat ezzel szemben két csoportra osztják: területi, illetve földrajzi, továbbá társadalmi és szakmai dialektusokra. Az utóbbiak közé tartoznak a szakmai vagy társadalmi zsargonok, az argó, a szleng (Palionis 1985: 16— 7 20). A két említett nyelvtípus közül a szövegkorpuszban az irodalmi nyelvet csaknem négyszer gyakrabban használják, mint a köznyelvet (2615 és 736 alkalommal). Egyébként a KTŽ 1990 a nyelvtípust tipológiailag határozza meg —„az általánosított nyelvi sajátosságok összessége, amely alapján a tipológiai osztályozásban a nyelveket felosztják". A nyelvtípus fogalma tehát Jonas Palionis tankönyvében és a KTZ 1990-ben különbözik. Egy másik, nem teljesen problémamentes különbségtételt a beszélt és írott (könyvi) nyelv terminusaival jelölnek, amelyet a szóbeli és írásbeli kommunikációként értelmeznek. Ezeket néha összekeverik az írott és beszélt (KTŽ 1990) nyelv terminusaival. Használatosak még az élő nyelv és az írásbeliség nyelve terminusok, a saussure-i dichotómiához, azaz a rendszerhez és a használathoz kapcsolva pedig a nyelv és a beszéd, illetve a nyelv és a nyelvhasználat. Hogyan nevezzük összefoglalóan ezt a terminuscsoportot? DLKŽ 2000 nyelv — 3. „a gondolatkifejezés-rendszer bizonyos változata: Köznyelvi (irodalmi) nyelv. Írott, beszélt nyelv. Újságnyelv. Költői nyelv. Verses nyelv. Maironis, Žemaitė nyelve. Élő, természetes, világos, kidolgozott nyelv.” (saját ritkításom — R. M.). A lexikográfusok tehát a változat terminust javasolják, egyébként ugyanúgy, mint a köznyelv (irodalmi nyelv) esetében, amelyet J. Palionis típusnak nevezett. A bemutatott szókapcsolatokból látható, hogy a DLKŽ az airmaina [változat] fogalmát igen tágan értelmezi. A nyelvészeti terminológusoknak pontosabban kellene meghatározniuk a nyelvtípus, a változat, a fajta és néhány más általánosító terminus fogalmát. Bár maga a kalba szó elkerülhetetlenül több terminológiai jelentéssel bír — a gondolatok szóbeli kifejezésének rendszere (anyanyelv), az említett rendszer változata (költői nyelv), a beszélgetés, vagyis a beszélt nyelv bizonyos műfajának szinonimája (beszélgetésbe elegyedni- ), valamint a nyilvános beszéd megnevezése (beszédet mondott- ). A nyelv használati területei (szférái) szerint megkülönböztetünk művészi és nem művészi nyelvet. Ez utóbbi ugyanezen szempont alapján tovább osztható társalgási és szakmai nyelvre, ez pedig tudományos és közigazgatási nyelvre. A használati területek szerint megnevezett nyelvváltozatokat, a publicisztikai szféra nyelvével kiegészítve, funkcionális stílusoknak nevezzük (Župerka 1997: 78). Külön kellene tárgyalni a mindennapi és a szakmai nyelv szembeállítását. Ez a két kritériumcsoport szerint meghatározott nyelvváltozatokat foglalja magában: a magánjelleg és a nyilvános6 ság, vagyis a személyes és a hivatalos kommunikáció, továbbá az általánosság és a szakmaiság jegyeit. A mindennapi, más néven beszélt nyelv ellentéte a nyilvános nyelv. A nyilvános és a mindennapi, illetve beszélt nyelv együtt alkotja a korábban már említett szóbeli nyelvet (Koženiauskienė 1999: 42). Így a szóbeli nyelv terminusa egyaránt érthető a beszélt nyelv szinonimájaként, valamint tágabb jelentésű szóként, amely mind a nyilvános, mind a magánjellegű szóbeli kommunikációt magában foglalja. A különbség csupán az, hogy a beszélt nyelv le is írható, míg a szóbeli csak elmondott, kiejtett lehet. Még a leírt beszélt nyelv sem válik írott nyelvvé, mert megőrzi sajátos szerkezetét és szókincsét (a szóbeli és az írásbeli kifejezés logikai és nyelvészeti különbségeiről lásd: Nauckūnaitė 2003). A társadalmi és szakmai nyelv ellentétpárjának másik tagja a szaknyelv. Erre a terminusra egyre gyakrabban van szükség. Összefoglalja a tudomány és a társadalmi élet egyes konkrét területeinek — a jog, a közigazgatás és más területek — nyelvét. Ezenkívül nagyon alkalmas arra, amikor a litván nyelvre kell lefordítani az angol nyelv széles körben elterjedt, ma már csak betűszóval jelölt terminusát: LSP — Language for Specific Purpose (szó szerint lefordítva: különleges célra szánt nyelv). Az angol nyelvben ennek a terminusnak az ellentéte is létezik, amelyet szintén betűszóval jelölnek: LGP — Language for General Purpose (általános, vagyis egyszerű célra szánt nyelv). A számítógépes nyelvészetben és más területeken az LSP szinonimája, a sublanguage is meghonosodott és elterjedt (morfémánként lefordítva: alnyelv). Ezzel bármilyen korlátozott témájú — például időjárás-előrejelzési, navigációs vagy távirati — nyelvet jelölnek, amelyet érdemes lenne megkülönböztetni a tágabb terjedelmű szaknyelvtől, és talán különleges nyelvnek nevezni, nem tévesztve össze a szakterületi nyelvvel, amelyet a hallgatóknak oktatott, konkrét szakterületükhöz kapcsolódó litván nyelvként értelmeznek. A litván nyelvészetben nemrég kezdték használni a domén terminust is, amely a nyelvhasználat területét jelöli. Ez a terminus különböző nyelvek idegenszavainak kutatásában megszokott, különösen akkor, amikor doménvesztésről, a nyelvhasználati területek visszaszorulásáról van szó (bővebben lásd: Vaicekauskienė 2004: 10). Így több olyan terminus is létezik, amely valamilyen szempontból különleges, specifikus nyelv megnevezésére szolgál. Sajnos a litván nyelvben nincs olyan terminus, amely az egész nem szakmai vagy nem szaktárgyi nyelvet felölelné. Sem a mindennapi nyelv, sem pedig a köznyelv terminusa nem megfelelő itt; új, akár általános jellegű terminusra lenne szükség: általános nyelv vagy egyszerű nyelv. A Litván Nyelvi Bizottság anyagaiban felbukkant Language for General Purpose megfelelője, a bendrosios aplinkos kalba, nem igazán illik a szakmai nyelvhez. Bárhogyan nevezzük is, a két különböző jegy alapján kialakított mindennapi és szakmai nyelv oppozícióját jobb lenne két oppozícióra felosztani: a nyilvánosság jegye alapján mindennapi 9 vagy magánnyelvre és nyilvános nyelvre, a specifikusság jegye alapján pedig általános jellegű, általános, egyszerű és szakmai, illetve szakterületi nyelvre. Különösen jól illene össze az egyszerű és a szakmai nyelv terminuspárja. Úgy tűnhetne, hogy a funkcionális stílusok régóta meghonosodott elnevezéseinek (tudományos, hivatali, publicisztikai, mindennapi, művészi) használatakor már nincs szükség az olyan hasonló terminusokra, mint a hivatali vagy a mindennapi nyelv. A nyelv azonban nem azonos a stílussal, ezt az olyan kifejezések is mutatják, mint az órai nyelv stílusa (Zuperka 1997: 83). A nyelv itt a nyelv egy bizonyos változataként értendő, a stílus pedig ennek a nyelvnek a sajátosságaként, bizonyos jegyeiként. Egyébként a stílus mint terminus a filológiában két különböző dolgot jelent: az egyéni, vagyis szerzői stílust és a funkcionális stílust, amely „a nyelv különböző kommunikációs területeken való használatának kollektív szokásaként” értendő (Zuperka 1983: 11), tehát a nyelv egy bizonyos változatát, amelyet nem kellene összetéveszteni egy konkrét szöveg stílusával. Az angol nyelvben ebben az esetben két terminust használnak: style és functional style (stílus és funkcionális stílus), illetve gyakrabban style és register (stílus és regiszter). A regiszter a funkcionális stílushoz hasonlóan a nyelvhasználat típusait nevezi meg a nyelv tartalma, jellege vagy funkciói alapján, amelyek ilyen vagy olyan módon magát a nyelvi formát is meghatározzák (Halliday és mtsai 1964: 77; Leckie-Tarry 1993: 28). A register terminus angol nyelvű használatakor különböző dolgokat értenek alatta — széles tevékenységi területeket, például a jogot, a tudományt, a vallást. Ebben az esetben a regiszter terminusa a diskurzus szinonimája. Más esetben regisztereknek nevezik a beszélt és az írott nyelvi változatokat, leggyakrabban azonban a regiszter a nyilvánosság–magánszféra skáláját és az azon elhelyezkedő nyelvtípusokat jelöli; vö. M. Joos széles körben ismert regisztereit: frozen, formal, informal, collogual, intimate (Joos 1961), azaz rituális, formális, informális, köznyelvi. A regiszter terminusa már a litván nyelvre fordított irodalomelméleti munkákban is megjelent, természetesen az angol nyelvben használatos terminus jelentésében (Hawthorn 1998; PMLS 2000). Tárgyalják a nyelvészek is, a funkcionális stílussal összevetve (Vladarskienė 2000). Ezért érdemes volna elgondolkodni azon, hogy nem kellene-e a regisztert meghatározni, és beilleszteni a saját nyelvészeti terminusaink rendszerébe a köznyelvi vagy magánjellegű, illetve a nyilvános nyelvhasználat skálájának megnevezésére szolgáló felosztások megjelölésére. Más szóval a regiszter legitimált terminussá válhatna a nyelvváltozatoknak a magánjellegűség–nyilvánosság vagy a hivatalosság–intimitás szempontja szerinti megjelölésére. 10 3. A kommunikációs nyelvi egységek elnevezései A stílus terminusa mindkét olyan terminuskategóriában használatos, amely a nyelvtípusok, nyelvfajták és nyelvváltozatok sokféleségét nevezi meg. Érthető mind az egész nyelv, mind pedig egy konkrét szöveg stílusaként. Az utóbbi kategória, vagyis a kommunikációs nyelvi egységek terminusai a szöveghez kapcsolódnak. Ezeket a szöveg alapterminusa alkotja, amelyet leginkább a diskurzussal és a nyelvvel szembeállítva lehet meghatározni; ez utóbbi nyilvános szóbeli nyelvként, illetve beszédként értendő (Koženiauskienė 1999: 42). A terminuspár másik tagja a szövegtípus és a műfaj. A szöveg és diskurzus, valamint a szövegtípus és műfaj terminuspárokat részletesebben kell jellemezni, mivel ezeket a széles körben használt terminusokat a nyelvészek nem tárgyalták, noha a szövegés korpusznyelvészet, a szövegés műfajelemzés, a retorika, a stilisztika és a nyelvtudomány más területeinek munkáiban használják őket. A nyilvános beszédeket retorikai könyvekben vizsgálták (Koženiauskienė 1999; Nauckūnaitė 2000), ezért ezt a terminust itt nem tárgyaljuk. A terminusok meghatározásának több, egymást kiegészítő módja van. Az egyik ezek közül az, hogy a különböző, ezeket használó szerzők felfogására támaszkodunk, a másik, kiegészítő mód pedig az, hogy figyelembe vesszük tényleges nyelvi használatukat is, különösen a szakmai nyelvben. Az említett terminuspárokra mindkét módszert alkalmazni fogjuk, miután előzőleg ellenőriztük, hogyan határozzák meg ezeket a terminusokat a szótárakban és enciklopédiákban, hiszen ezek a szavak nemcsak a nyelvtudomány terminusai, hanem a mindennapi lexikai használat szavai is. 3.1. Tájékoztató kiadványok áttekintése Az általános jellegű értelmező szótárakban csak néhány, számunkra fontos szó szerepel. A DLKŽ 2000-ben a szöveg jelentései a következőképpen vannak meghatározva: 1. „összefüggő nyelvi képződmény”, 2. „szöveges rész, a rajzoktól, ábráktól stb. megkülönböztetve”, 3. „a zenemű szövege- ”, a műfaj ~ „a műalkotások szerkezeti sajátosságok szerinti felosztásának egysége- ”. Két idegen szavak szótára hasonlóképpen határozza meg a szöveget, néhány további sajátos jelentéssel kiegészítve [az ezekben szereplő nyomdászati és számítógépes szövegjelentések (TZZ 2001a; TZZ 2001b) itt nem fontosak]. E szótárak a műfajt ugyanúgy határozzák meg, mint a DLKŽ 2000, a diskurzust pedig nagyon elvontan, csupán két tudományág 11 terminusaként írják le —[fr. discours —beszéd, beszédtípus, szöveg] 1. nyelvt. „egy bizonyos rendszer szerint összeállított, általában valamely dologról alkotott gondolat kifejtett kifejezése“, 2. „a szemiotikában — egy bizonyos jelentéssel rendelkező nyelvi vagy nem nyelvi folyamat“. Ahogy az várható, az általános jellegű szótárakban nem terminológiai, hanem csak a szöveg, a műfaj, a diskurzus általános, valamint csak néhány terminológiai jelentése szerepel, amelyek nem tükrözik az e szavakkal jelölt dolgokhoz való, jelentősen megváltozott viszonyulást. A speciális filológiai kiadványoktól többet várhatnánk, azonban csalódnunk kell, mivel itt is hiányos információkat közölnek. A KTŽ 1990 a négy terminus közül csak egyet — a szöveget — jellemez. Ez „a beszéd olyan alkotása vagy szakasza, amely nyelvi hangok vagy írásjelek sorozatát alkotja, és meghatározott tartalmat közvetít. Terjedelmi szempontból a szöveg korlátlan“. Az LKE 1999-ben nincsenek a műfajról, a diskurzusról és a szövegtípusról szóló szócikkek, a szöveget pedig csak két szempontból jellemzik: írott formája és összefüggősége, azaz mint a) „a nyelv lejegyzett szakasza” és b) „értelmük szerint összefüggő mondatok összessége”. Itt rögtön három szövegtípust is megadnak: az elbeszélést, a leírást és az érvelést. Az LL E 2001-ben és a lefordított irodalomelméleti kézikönyvekben ezzel szemben a műfajt és a diskurzust határozzák meg, a szöveget vagy a szövegtípust azonban nem. Talán azért van ez így, mert ez utóbbi terminusok hagyományosan inkább az irodalomtudományhoz, mint a nyelvészethez kapcsolódnak. A műfajt itt hagyományosan és nagyon szűken határozzák meg, csupán mint „az irodalmi (a kiemelés tőlem —R.M.) műnemek — a líra, az epika és a dráma — kisebb tagolási egysége, amely szerkezetileg hasonló művek csoportjait egyesíti” . Jeremy Hawthron Modern irodalomelméleti kézikönyvében (Hawthron 1998) a műfaj, bár továbbra is a műfaj mint irodalmi típus vagy alfejezet hagyományos jelentése által korlátozott, fogalmának határai kiszélesednek —„a műfaj egyszerre társadalmi és irodalmi vagy nyelvi kategória- “. Itt a szerző számára elfogadható a feminista műfajkutató Anne Cranny-Francis álláspontja: „bár az általa adott műfajmeghatározás textualitáson alapuló dolgokra (konvenciókra, formulákra, terjedelemre) épül, a kutatások társadalmi, történelmi és ideológiai kérdéseket is felvetnek“ (ugyanott- ). A műfajnak ez a felfogása, amint később kifejtésre kerül, közelít a műfaj interdiszciplináris meghatározásához. A diskurzust a műfajjal ellentétben az irodalmi enciklopédiák sokkal változatosabban határozz12 ák meg. Az LLE 2001 a diskurzusnak nem kevesebb mint három jelentését adja meg: 1. „beszélgetés vagy vita filozófiai, politikai, vallási, irodalmi vagy hasonló témáról; tudományos mű, értekezés“, 2. „A nyelvészetben a diskurzus minden olyan nyelvi szakaszt jelent, amely nagyobb a mondatnál. E tekintetben a diskurzus és a szöveg fogalmát gyakran szinonimaként használják. Diskurzusnak tekinthető bármilyen nyelvi tevékenység — vers, bibliai kommentár, újság vezércikke vagy pohárköszöntő“, 3.,,A modern kulturális elméletekben diskurzusnak nevezik az egyéb, nem verbális megnyilvánulásokat is (film, reklám, zenei mű, rítus). Tágabb értelemben diskurzusnak nevezik bármely társadalmi tevékenységre jellemző megnyilatkozások, állítások (mind a szóbeli, mind a más módon, például vizuális vagy gesztusnyelven kifejezettek) összességét (orvosi, jogi, politikai diskurzus stb.)“. A már említett J. Hawthorn- -féle Modern irodalomelméleti kézikönyvben (Hawthorn 1998) a diskurzus az egyes szerzők által vallott nézeteken és a munkáikból kirajzolódó diskurzus terminushasználaton keresztül kerül bemutatásra; ez egyébként nem mindig esik egybe ugyanazon szerzők által megadott definíciókkal, más szóval a szerzők nem mindig következetesen használják az általuk sajátosan definiált terminusokat. A terminusok jelentésének ez utóbbi felfogása, amikor nem annyira a definíciókat, mint inkább a tényleges használatot vizsgálják, közel áll az alább alkalmazott korpusznyelvészeti módszerhez. J. Hawthorn kézikönyve a diskurzus zavaros és kétértelmű használatát hangsúlyozza. A nyelvészetben, különösen a pragmatikában, diskurzusnak a használt nyelvet nevezik, nem pedig a nyelvet mint absztrakt rendszert. Michael Stubbs szerint a szöveggel összehasonlítva a diskurzus a fogalom tágabb terjedelmét implikálja, továbbá interakciót is implikálhat, bár nem szükségszerűen. Michael Foucault koncepcija került idézésre, amely szerint a diskurzusok „nagy közleménycsoportok”, szabályok által irányított nyelvi területek, amelyekre bizonyos „stratégiai lehetőségek” jellemzők. Ezek a szabályok, konvenciók és rendszerek ellenőrzik, hogy egy-egy diskurzusban, például az orvostudomány diskurzusában, hogyan, mikor, hol és ki beszél. M. Foucault szerint minden társadalom bizonyos módon ellenőrzi, kiválogatja, megszervezi és elosztja a diskurzusok produkcióját, e diskurzusokat ellenőrző folyamatok célja pedig az „erőktől és veszélyektől” való védelem. E kiadvány bemutatja még E. Benveniste, R. Fowler és M. Bachtin diskurzusnak tulajdonított jelentését is. Az utóbbi két szerző álláspontjára egyéb szempontok mellett a diskurzus ideológiaként való értelmezése jellemző, amely szerint a diskurzus megerősíti a meggyőződéseket, értékeket és kategóriákat (Stubbs 2001: 165). 13 Az idézett kiadványokat összefoglalva elmondható, hogy a szöveget azokban mindössze három jellemző alapján határozzák meg: koherencia, korlátlan terjedelem és verbalitás. A DLKŽ 2000 és a KTŽ 1990 a verbalitást tágabban határozza meg — mint a kimondott és leírt szót, míg az LKE 1999 szűkebben, csupán leírtként. A műfajt meglehetősen tömören, csupán a művészet, illetve kizárólag annak egyik ága — az irodalom műveinek felosztásaként határozzák meg, hozzáfűzve elemzésének valamivel tágabb, azaz társadalmi, nem csupán nyelvi vagy irodalmi szempontját. A diskurzus legtágabban értelmezve, egyébként nagyon hasonlóan az LLE 2001-ben és a fordított kézikönyvekben. A diskurzus sokrétű használatát hangsúlyozva a következő, ezzel a terminussal megnevezett dolgokat sorolják fel: a) vita, olyan mű, amely kölcsönhatást vagy dialogikusságot implikál, b) bármely verbális szöveg, más szóval egy adott kontextusban használt nyelv, illetve nem verbális művek is, c) a társadalmi tevékenységre jellemző megnyilatkozások összessége, bizonyos ideológiailag elkötelezett nyelvi területek. 3.2. A nyelvészeti munkák áttekintése A nyelvhasználat változatait megnevező terminusok meghatározásának másik módja az lenne, ha áttekintenénk a legjelentősebb teoretikusok munkáit, amelyekben e terminusokat és az általuk megnevezett fogalmakat részletesen jellemzik. Mindjárt le kell szögezni, hogy a tájékoztató kiadványok és a különböző szerzők nézetei nem feltétlenül esnek egybe. Emellett a definíciók terjedelme is nagyon eltérő — a tájékoztató kiadványokban szereplő szótári meghatározásoktól a monografikus meghatározásokig terjed, amelyekkel a fogalmakat részletesen és átfogóan próbálják jellemezni. 3.2.1. A szöveg elméleti felfogása A szöveget sokféleképpen értelmezik és határozzák meg, különböző jellemzőire vagy a létrejöttének feltételeire utalva. M. Halliday talán a legátfogóbban határozza meg a szöveget — bármilyen funkcionális nyelvhasználatként, a tényleges nyelv bármely olyan példájaként, amely a nem nyelvi helyzet kontextusában bizonyos szerepet tölt be. A szöveget nem annyira a felszínen látható szavak és mondatok alkotják, mint inkább azok a jelentések, amelyeket szavakkal kódolnak, majd dekódolnak, ezért a szöveg szemantikai egység. A nyelv más szemantikai egységeitől (morfémától, szótól, szókapcsolattól vagy mondatt14 ól) a szöveget lényegében nem annyira terjedelme, mint inkább eltérő szerkezete, a kontextussal való kölcsönhatása, valamint létrehozásának és befogadásának sajátosságai különböztetik meg. E tekintetben a szöveg egyedülálló és egyetlen ilyen nyelvi képződmény (Halliday, Hasan 1991: 10). Arra a kérdésre, hogy mitől lesz a szöveg szöveg, többféle válasz adható. Mindenekelőtt grammatikus mondatokra van szükség, de önmagukban ezek nem elegendők. A mondatok között kapcsolatnak kell lennie. Ezt az olvasónak éreznie és értelmeznie kell tudnia. A mondatok közötti kapcsolat megteremtését és meghatározását a szövegkohézió eszközei (fextforming devices), vagyis a mondatokban előforduló szavak és kifejezések is segítik. De még ez sem minden — e nyelvi dolgokon kívül a szöveget nem nyelvi tényezők, azaz a tárgyi és a szöveg tartalmával összefüggő nem nyelvi kompetencia is koherenssé teszi. E felfogás szerint tehát a szöveg több mondatból álló egységes beszédalkotásként jellemezhető (Nunan 1993: 4-5). Teun van Dijk (1998: 39) kijelenti, hogy csak azok a mondatsorozatok tekinthetők szövegnek, amelyek bizonyos makrostruktúrával rendelkeznek. A makrostruktúra itt a szöveget átfogó tematikus és propozicionális vázként értendő, amely a nyelvi elemeket szövegegésszé kapcsolja össze. M. Halliday rámutat a szöveg fogalmának alapvető meghatározatlanságára. Számára a szöveg bármi, aminek egy adott helyzetben jelentése van; szövegnek a folyamatos szemantikai szelekciót tekinti (1978: 136-137). Tehát a kontextus, a szituáció a szöveg létrehozásának és megértésének egyik biztosítéka. Társadalmi szempontból a szöveg elválaszthatatlan a kontextustól, amely etimológiailag együtt haladó szövegekként értelmezhető, jóllehet valójában nemcsak ezek fontosak, hanem a nyelvi és nem nyelvi szituáció teljes kontextusa is. Éppen a kontextus késztet arra, hogy a szövegre kettősen tekintsünk: termékként és folyamatként, vagyis zárt, autonóm képződményként, illetve a kontextus által meghatározott képződményként. A szöveg mint folyamat a szöveg interaktivitása, valamint az általa kínált jelentésmeghatározási lehetőség révén válik érthetővé, és leginkább a dialógusban bontakozik ki. A szöveg felfogható bizonyos tárgyként, valamint egy konkrét szituáció és környezet által meghatározott folyamatként is. Mind a szöveg, mind a kontextus szemiotikai jelenség, a jelentések közvetítésének bizonyos módja, ezért a szöveg annak alapján határozható meg, hogyan kapcsolódik a szituáció kontextusához, hogyan következtetnek az emberek a szöveg jelentéseire a szituáció kontextusa alapján. Feltételezik, hogy a szöveget és általában a nyelvet funkcióik és céljaik formálják (Halliday, Hasan 1991: 11-12). Hasonlóképpen Tony Bex is kizárólag a kontextuson keresztül tekint a szövegre. Szerinte a szövegek nem lehetnek autonómok és a kontextustól függetlenek, mindig azoknak a kommunikációs helyzeteknek a részei, amelyekben megjelennek. Mind a műfajnak, mind a diskurzusnak sajátos, társadalmilag meghatározott jelentése van, ezért a szövegek kettősen determináltak: a diskurzustípus és a konkrét műfaj korlátai által. Mind a diskurzusok, mind a műfajok egy adott társadalom struktúrájából és a benne zajló különféle folyamatokból 15 erednek; a műfajok a társadalmi alkalmak konvencionális kísérői, amelyeken keresztül a társadalmi élet zajlik. A diskurzus határozza meg, hogy mit mondanak, a műfaj pedig azt, hogyan valósítják meg, a kontextus által meghatározott formákat követve. Bár mindkettő — a diskurzus és a műfaj — meghatározza a szöveg nyelvi kifejezését, mégis különböző dolgok; például a vallási diskurzus a helyzettől és a közönségtől függően különböző műfajú lehet, vö. a pap prédikációját és az ötödikeseknek szóló hittankönyvet. A szövegek jelentésének és formájának e két forrásában sok közös van. Először is mindkettő társadalmi és kulturális természetű, másodszor pedig az egyes, bizonyos diskurzust generáló társadalmi intézményeknek többé-kevésbé állandó műfaji készleteik vannak. Egyes diskurzusok összeegyeztethetetlenek bizonyos műfajokkal (vö. Kress 1989: 20-29). Mindenesetre a műfaj szűkebb szemantikai terjedelmű terminus, mint a szöveg vagy a diskurzus, mivel ezeket saját műfajaik írják le, nem pedig fordítva. Így a műfaj fogalma a szövegéhez és a diskurzuséhoz hasonlóan kibővült, és a társadalmi kontextus több jelenségét foglalja magában, mint korábban. A műfaj értelmezése e tekintetben változott a leginkább, mivel a műfaj többé nem csupán a műalkotások faji konvencióit jelenti, hanem a kommunikáció minden olyan fajtáját, amelyet az egyes fajtákra jellemző kommunikációs célok határoznak meg. A tágabb értelemben vett műfaj tipikus társadalmi cselekvéseket, kulturális-ideológiai jelenségeket nevez meg. 3.2.5. A műfaj és a szövegtípus Sok kutató nagyon hasonlóan jellemzi a szövegtípus és a műfaj kapcsolatát. Azt állítják, hogy a szövegek közötti különbségek különböző szövegtípusok vagy diskurzusok jellemzőiként értelmezhetők. Maguknak a szövegeknek a belső különbségeit (szerkezetük és tartalmuk alapján) szövegvagy diskurzustípusoknak nevezik, míg a műfajokat vagy regisztereket külsőleg meghatározható szövegosztályokként értelmezik (Ostman, Virtanen 1995: 246-247). Így a szövegtípusok és a műfajok közötti különbségtétel egybeesik a szövegek belső és külső jellemzőivel. A belső jegyek nyelviek (formaiak vagy szemantikaiak), a külsők pedig — kommunikációs 22 cél és téma. Az ilyen következetes jegytípus-megkülönböztetést azonban nehéz betartani, és a belső, valamint a külső jegyek gyakran együtt járnak (Pilergaard, Frandsen 1996: 2-3). Az írás céljai vagy a szövegek funkciói alapján hagyományosan retorikai szövegtípusokat különböztetnek meg. Jų mennyiség ir A sokféleség a célok közösségétől függ. Leggyakrabban 3–5 tiszta retorikai szövegtípust különböztetnek meg: leírás (description), elbeszélés (naration), magyarázat (exposition) és meggyőzés (argument). Más szerzők ezekhez még hozzáadják az ösztönzést (hortatory type) és az utasítást (instruction). A litván szerzők munkáiban meghonosodott a szövegtípusok hármas felosztása: leírás, elbeszélés, okfejtés vagy érvelés (Koženiauskienė 1999: 155-178; Sirtautas, Grenda 1988: 185). A szövegtípusok abban is különböznek a műfajoktól, hogy a szövegtípusoknak még nincs általánosan elfogadott osztályozása, ezért a különböző szerzők által megadott különféle szövegtípusokat köztes, nem pedig végleges kategóriáknak kell tekinteni. A műfajok ezzel szemben egy adott nyelvi közösségben elfogadott szövegosztályozások. A szövegtípus és a műfaj közötti másik különbség az, hogy a szövegtípusok esetében gyakran elegendő a szöveg egyes része, annak töredékei, míg a műfaj már az egész szöveg jellemzője (Pilergaard, Frandsen 1996: 3). A műfajok és a szövegtípusok különféleképpen lépnek kölcsönhatásba, vagyis a műfajok nem felelnek meg a szövegtípusoknak — egy műfaj szövegei különböző típusokból állhatnak, egyetlen szövegtípus pedig különböző műfajokban használható fel, például az elbeszélés — mesékben, üzenetekben, naplókban, tudományos kísérletek leírásaiban. És fordítva, a napló iš nemcsak elbeszélést, ir hanem más szövegtípusokat is magában foglal (Ostman, Virtanen 1995: 246-247; Lee 2001: 41; Vestergaard 2000: 151-175). 3.3. A szöveg, a műfaj és a diskurzus használata a szövegkorpuszban A különböző szerzők által megadott szövegés diskurzusmeghatározások áttekintése után megvizsgálhatjuk, hogyan használják ezeket a szavakat a nyelvben, és meggyőződhetünk arról, hogy az elméleti posztulátumok hogyan és milyen mértékben tükröződnek a tényleges használatban. Más ar szóval meg kell vizsgálni, hogy a o terminusokat nem egyféleképpen definiálják- -e, miközben valójában másképpen használják őket. E szavak használatát a legjobb korpuszban ellenőrizni. Ebben az esetben azonban bizonyos módszertani problémákkal szembesülünk. Ezek egyike a különböző nyelvek miatt merült fel. 23 Bár a szöveg és a diskurzus nemzetközi szavak, használatuk sajátosságai az egyes nyelvekben eltérhetnek, vö. az apátia nemzetközi szó angol és litván nyelvbeli használatának elemzését (Marcinkevičienė 2002: 81-93). E terminusok meghatározásait angol anyanyelvű szerzők munkái tárgyalják, 0 a használat elemzéséhez pedig a litván nyelv korpuszát használják. Egy másik probléma — a terminusok használatának vizsgálatához a szövegnyelvészeti és diskurzuselemzési művek szövegének speciális korpuszára lenne szükség, amelyben a vizsgált szavakat terminusként használják. A litván nyelv korpusza általános jellegű, ezért az egyes szerzők számára elfogadható és jellemző terminushasználat, valamint az általuk megnevezett fogalmak értelmezése nem mindig egyezik meg az elterjedt használattal. Litván nyelvű speciális nyelvészeti korpuszt azonban nincs lehetőség létrehozni, mivel az említett nyelvészeti ágak Litvániában teljesen újak. Még e problémákkal szembesülve is érdemes megvizsgálni a tárgyalt szavak használatát, abban bízva, hogy a) a nyelvtől függő használati különbségeik nem túl szembetűnőek, és b) még egy általános jellegű korpuszból is kirajzolódhatnak a terminushasználat bizonyos sajátosságai. A korpusz vizsgálata során elsőként használatuk eltérő gyakorisága tűnik fel. A szöveg jóval gyakrabban és változatosabb kontextusokban fordul elő: az egyes számú alak 14412, a többes számú 10902 alkalommal, a diskurzus pedig 1467, illetve 238 alkalommal. Ezenkívül a diskurzus használata speciális filozófiai, irodalomtudományi és kultúratudományi szövegekre korlátozódik, amelyekből kirajzolódik a diskurzus litván értelmezése. Tágabb értelemben a diskurzus bizonyos sajátosságokkal rendelkező nyelvként vagy beszédként, illetve beszédmódként értendő (pl.: a társadalom intézményeit összekapcsoló diskurzus, a mai diskurzusok érvekkel telítettek, intézmények és diskurzusok, különböző diskurzusokban való megnyilvánulás, a ráerőltetett marxista filozófiai diskurzus keretei között), amely magában foglalja az egyes szerzők szövegeit, illetve azok összességét (pl.: Hegel vallásról szóló diskurzusai, Nyka diskurzusának retorikáját meghatározza, a szerző meggyőző retorikai diskurzusba szőtte, két forrást fedezhetünk fel de Beauvoir diskurzusában). Szűkebb értelemben a diskurzus az egyes társadalmi tevékenységi vagy tudományterületek szféráit jelöli (társadalmi, tudományos, politikai, filozófiai, kortárs társadalmi diskurzus, a művészeti szakemberek diskurzusa, a hivatali diskurzusok nyelve, a neoromantikus diskurzus kritikájának fejlődése), vagy bizonyos sajátosságokkal rendelkező verbális kommunikációt (dekonstruktív, intellektuális, kritikai, erkölcsi, erotikus, hivatalos, totalitárius, interdiszciplináris, ideológiai, mai tudományos diskurzus, a spekulatív és a költői 24 diskurzus között, a posztmodern diskurzus szabályai nem teszik lehetővé Y. Egyes kontextusokból kirajzolódik a diskurzus nyilvános, vitázó jellege (vö.: nyolc éve nem volt komoly diskurzus az új zenéről, az utóbbi diskurzus szembetűnő példája a vita, képtelennek bizonyult a diskurzus valamennyi eseményének ellenőrzésére, a litván „nyilvános értelmiségi diskurzust- ”, a nyilvános diskurzusban csak a férfi arroganciájának cinikus (és olykor naiv) kifejeződésével találkozunk- ), továbbá a diskurzus és a szöveg használatának szinonim lehetőségei is, vagyis azok a kontextusok, amelyekben a diskurzus nagyobb jelentésváltozás nélkül szöveggel helyettesíthető (ez a diskurzus a valóságról beszél, a mondattól —a diskurzusig: a versig, a filozófiai esszéig, így megpróbálom fegyelmezni diskurzusomat, a metaforizáció áthat minden diskurzust: a mindennapi, a tudományos, a költészeti, a filozófiai stb. diskurzust). Más szóval, a diskurzus használata az általános jellegű korpuszban megerősíti annak megadott jelentéseit: a) a használt nyelv, b) bármely szóbeli szöveg, c) az interaktív, vitázó kommunikáció. A szöveg esetében kissé más a helyzet. Használata – ha a leggyakoribb állandósult szókapcsolatokból indulunk ki – egyenletesebb. A leggyakoribb jelzők a szöveg szóbeli, különösen írásbeli formáját jelölik (szóbeli, megírt, olvasott szöveg), azt a nyelvet, amelyen íródott (litván, eredeti szöveg, angol, orosz nyelvű szöveg), valamint a műfaját, jellegét vagy egy konkrét művet (dal-, könyv-, határozat-, nyilatkozat- -, eskü-, hirdetményszöveg, saját beszéd szövege; liturgikus, régi, szakmai, vallási, szépirodalmi, művészi, bibliai szövegek). Egyéb gyakori kifejezések: a szöveg elemzése és értelmezése, a szöveg struktúrája, a szövegben szerepel, és a továbbiakban a szöveg szerint, a szövegben a szavak helyett. Így a terminológiai használaton kívüli szöveghasználat nem tanúsítja a szövegfogalom néhány olyan elemét, amelyet a teoretikusok tulajdonítanak neki, például azt, hogy a szöveg lehet beszélt vagy akár nem verbális is. A tényleges litván nyelvi használatban a leírt szöveg hagyományos felfogása uralkodik. Hasonlóképpen a műfaj is, bár meglehetősen tágan van meghatározva, a szöveggyűjteményben többnyire szokásos jelentésében használatos, azaz bizonyos művészeti alkotások osztályainak jellemzésére. A leggyakoribb állandósult szókapcsolatok: /iteratitros, operett, regény, költészet, próza műfaja; műfaj és stílus, szöveg és műfaj, műfaji alkotás, a műfajé vagy műfajé, a téma és a műfaj, különféle 25 műfajé és terjedelmé, különböző, eltérő műfajok. A használat további példái azt mutatják, hogy a műfaj megnevezésére használatos a) művészeti alkotásoknak, leggyakrabban szövegeknek és b) média-műfajoknak vagy általában rendezvényeknek: a) a könyvek műfajai szerint javasolt együtthatók: gyermekeknek és fiataloknak szóló könyvek; különböző stílusú, típusú és műfajú szövegek példáit használni; ez az első, litván nyelvű kálvinista kiadvány a prédikáció műfajában; ez teljesen új műfaj lesz Litvániában — az abszurd opera; a könnyű műfajt, a popzenét nem szeretem; bizonyos műfajú, ünnepi jellegű alkalmi beszédek; a mágikus realizmus műfajába merészkedik; b) maga a műsor műfaja megköveteli; a legnépszerűtlenebb műfaj — a publicisztika és az esszéirodalom; ezt az ilyen rendezvények műfaja, jellege határozza meg; nem idegenkedik a publicisztika műfajától, esszét ír; új televíziós műfajokat is kipróbálni. Amint a példákból látható, a műfaj szót gyakran meghatározatlanul és a stílussal szinonimaként (a publicisztika műfaja), az irodalmi irányzattal (a realizmus műfaja) felcserélve használják, továbbá a szóbeli nyelv alkotásainak megnevezésére is. A műfaj gyakori használata más, a fajtát jelölő főnevekkel (típusok, fajták, stílusok) együtt, az egyes fajták finomabb felosztásainak megjelölése nélkül, szintén a műalkotás műfajának jelentésénél tágabb jelentést jelöl. Így e főnév tényleges használata mind a négy vizsgált terminus közül a leginkább eltávolodott a szótárakban és kézikönyvekben megadott hagyományos jelentéstől, és megközelítette a teoretikusok műfajról alkotott tág definícióját. Egyébként a műfaj a szövegkorpuszban jóval ritkábban fordul elő, mint a szöveg, de gyakrabban, mint a diskurzus: egyes számban 2041 alkalommal, többes számban pedig feleannyiszor — 1027 alkalommal — fordult elő. A szövegtípus terminus a szövegkorpuszban nem fordult elő. 4. Következtetések 1. A dolgozat áttekintette a nyelvi rendszert megnevező egyes terminuspárokat és az azokat összefoglaló terminusokat: a) nyelvtípusok: köznyelv, vagy irodalmi nyelv, valamint nyelvjárások, vagy dialektusok (földrajzi és társadalmi, illetve szakmai); b) nyelvváltozatok: nyelv és beszéd, vagy beszélés, beszélt és írott, illetve könyvnyelvi nyelv, elmondott és leírt nyelv, élő és írott nyelv; c) a nyelv használati területei szerinti nyelvfajták: művészi és nem művészi nyelv, amelyet a mindennapi és a szakmai nyelv alkot, az utóbbit pedig a tudományos és a közigazgatási nyelv; speciális (szakterületi, szakmai nyelv, nyelvi domén, vagy terület) és általános, általános jellegű nyelv; nyilvános és magánnyelv; d) funkcionális stílusok: tudományos, közigazgatási, publicisztikai, társalgási, művészi. 2. E nyelvészeti terminusok definícióinak különböző forrásokban való összehasonlítása során néhány probléma vált nyilvánvalóvá. Nem világos, milyen összefoglaló szóval —változatnak, típusnak vagy fajtának — nevezzük a nyelv teljes funkcionális és strukturális sokféleségét jelölő szavakat. Ezenkívül pontosabban, e terminus használatának tendenciáira támaszkodva, meg kellene határozni a nyelvtípust, megnevezve a szaknyelvvel, szakterületi, tárgyi nyelvvel vagy nyelvi doménnel, illetve területtel szembeállított általános jellegű nyelvet, köznyelvet vagy egyszerű nyelvet; esetleg törvényesíteni kellene a regiszter kölcsönszót, amely a nyilvános és magánnyelv különböző szintjeit jelöli. 3. Részletesebben tárgyaltuk a legfontosabb kommunikatív nyelvi egységgel —a szöveggel kapcsolatos terminuspárokat: e) szöveg és diskurzus; szövegtípus és műfaj. Elemzésük f) három forrás ir alapján történt: e terminusok általános jellegű és speciális filológiai tájékoztató kiadványokban —szótárakban, kézikönyvekben— található meghatározásai alapján. az enciklopédiákban, az e kifejezésekkel megnevezett fogalmak jellemzésével a szövegnyelvészeti, diskurzuselemzési és kommunikációelméleti munkákban, valamint e szavak általános jellegű korpuszban való használatával. 4. Kiderült, hogy a szöveg ir műfaját tágabban kell meghatározni, hogy e terminusok definíciói ne csak az általuk megnevezett dolgok elméleti felfogásának, hanem a nyelvben megváltozott tényleges használatnak is megfeleljenek. A diskurzust és a szövegtípust a szövegnyelvészet és a diskurzuselemzés legújabb művei alapján kellene meghatározni, és beilleszteni a nyelvészeti terminusok közé. 5. E cikk célja egyes nyelvészeti terminusok problémáinak rendszerszerű megvitatása volt, a tárgyalt kérdésekkel kapcsolatos vita és javaslatok reményében. 27 IRODALOM Beaugrande de R. 1981: Introduction to text linguistics. New York-Amsterdam. Bex T. 1996: Az írott angol nyelv változatossága: szövegek a társadalomban: társadalmak a szövegben, London és New York. DLKZ 2000: A kortárs litván nyelv szótára, Vilnius. Fairclough N. 1992: Diskurzus és társadalmi változás, Cambridge. Freedman A. 19944: A műfajkutatás elhelyezése: előzmények és kilátások. —Műfaj és az új retorika. Szerkesztette: A. Freedman és P. Medway. London, 3–20. Freedman A. 1994b: Ki kér egy teniszt? —Műfaj és az új retorika. Szerk. A. Freedman és P. Medway, London, 43–66. Garret P., Bell A. 1998: Médiadiskurzus: kritikai áttekintés. —A médiadiskurzus megközelítései. Szerk. A. Bell és P. Garret, Malden, USA és Oxford, Egyesült Királyság, Halliday M. A. K. 1978: A nyelv mint társadalmi szemiotika, London. Halliday M.A. K.. Hasan R. 1991: Nyelv, kontext2-20. us és szöveg: a nyelv aspektusai in a Társadalmi-szemiotikai perspektíva, Oxford. Halliday M. A. K. és mtsai 1964: Halliday M. A. K., Macintosh A. Strcvens D. D. A nyelvészeti tudományok és a nyelvoktatás, London. Hawthorn J. 1998: A modern irodalomelméletek kézikönyve, Vilnius. Joos M. 1961: Az öt stílusréteg, Bloomington. Koženiauskienė R. 1999: Retorika: az ékesszólás stilisztikája, Vilnius. Kress G. 1989: Nyelvi folyamatok szociokulturális gyakorlatban, Oxford. KTZ 1990: Gaivenis K., Keinys St. Kalvészeti terminológiai szótár, Kaunas. Leckie-Tarry H. 1993: Egy szöveg specifikációja: regiszter, műfaj és nyelvoktatás. —Regiszterelemzés: elmélet és gyakorlat. Szerk. M. Ghadessy, London és New York. 26-42. Lee D. YW 2001: Műfajok, regiszterek, szövegtípusok, domének és stílusok: A fogalmak tisztázása és egy út kijelölése a BNC dzsungelén keresztül. —Nyelvtanulás és technológia 5/3, 37–72. LKE 1999: A litván nyelv enciklopédiája, Vilnius. LLE 2001: A litván irodalom enciklopédiája „Vilnius. Marcinkevičienė R. 2002: Összehasonlító korpuszok — a nemzetközi szavak használatának kutatási forrása. —Nyelvészet 51 (3), 81-93. Marcinkevičienė R. 2004: A sajtóműfajok tipológiája (Nyugati tapasztalat). —Munkák és napok 38, 191-234. Miller C. R.1994a: A műfaj mint társadalmi cselekvés. —Műfaj és az új retorika. Szerk. A. Freedman és P. Medway, London, 23–42. Miller C. R.1994b: Retorikai közösség: A műfaj kulturális alapja. —Műfaj és az új retorika. Szerk. A. Freedman és P. Medway, London, 67–78. Naucktunaite Z. 2000: A beszéd oktatása, Kaunas. Nauckinaite Z. 2003: A beszélt és az írott nyelv logikai és nyelvészeti különbségei. —Žmogus ir žodis 1/5, 78–83. Nunan D. 1993: A diskurzuselemzés bevezetése, London. 28 Ostman J.-O., Virtanen T. 1995: Diskurzuselemzés. —A pragmatika kézikönyve (Manual). Szerk. J. Vershuceren, J.-O. Ostman, J. Blommaert, Ch. Bulcaen, Amszterdam /Philadelphia. 239-253. Palronis J, 1985: A nyelvtudomány alapjai, Vilnius. Pilergaard M., Frandsen E 1996: Szövegtípus. —Handbook of Pragmatics (Kézikönyv). Szerk. J. Vershueren, J.-O. Ostman, J. Blommacrt, Ch. Bulcaen, Amszterdam /Philadelphia, 1-13. PMLS 2000: A modern irodalomtudomány alapfogalmai, Vilnius. Sirtautas V., Grenda Č. 1988: Lietuvių kalbos sintaksė, Vilnius. Stitlar G. 1998: A mindennapi szövegek elemzése. Diskurzus, retorika és társadalmi perspektívák, London, Stubbs M. 1993: Brit hagyományok az elemzésben. Firthtől Sinclairig. —Szöveg és technológia. John Sinclair tiszteletére. Szerk. M. Baker, G. Francis és E. Tognini-Bonelli, Amszterdam/Philadelphia, 1–33. Stubbs M. 2001: Szavak és kifejezések. A lexikai szemantika korpuszvizsgálatai, Malden, USA és Oxford, Egyesült Királyság. Titscher S. és mtsai. 2000: Titscher S, Mever M. Wodak R,, Vetter E. A szövegés diskurzuselemzés módszerei, London. Tolson A. 1996: Közvetítések. Szöveg és diskurzus a médiatudományban, London. TŽŽ 2001a: Vaitkevičiūtė V. Nemzetközi szavak szótára, Vilnius. TŽŽ 2001b: Nemzetközi szavak szótára. Szerk. megj. A. Kinderys, Vilnius. Vaicekauskienė L. 2004: Az új litván nyelvi idegen szavak standardizálásának elmélete és gyakorlata. Doktori disszertáció, Vilnius. van Dijk T. A. 1998: Vélemény és ideológiák a sajtóban. —A médiadiskurzus megközelítései. Szerk. A. Bell és P. Garret, Malden, USA és Oxford, Egyesült Királyság, 23–63. van Dijk T. A. 2001: Diskurzus, ideológia és kontextus. —Folia Linguistica 35 /1-2, Berlin, 11-40. Vestergaard T. 2000: A műfajtól a mondatig: a vezércikk és annak nyelvi megvalósulása. —Angol médiatermékek —Múlt és jelen. Nyelvi és szövegszerkezet. Szerk. F. Ungerer, Amsterdam /Philadelphia, 151-175. Widdowson H. 1995: Diskurzuselemzés. Kritikai nézőpont. —Nyelv és irodalom 4.3. Vladarskienc R. 2000: A funkcionális stílusokról és regiszterekről. —Acta Linguistica Lithuanica 42, 132-140. Zuperka K. 1983: A litván nyelv stilisztikája, Vilnius. Zupcrka K. 1997: Stilisztika, Šiauliai. A NYELVHEZ ÉS A SZÖVEGHEZ KAPCSOLÓDÓ KIFEJEZÉSEK NÉHÁNY PROBLÉMÁJA Összefoglalás A tanulmány a litván nyelvészeti terminusok két csoportjával foglalkozik. Az egyik csoport a nyelv mint rendszer különböző típusaira és fajtáira utaló terminusokból áll, pl. 29 irodalmi nyelv, standard nyelv, nyelv és beszéd, írott és beszélt nyelv, közés magánnyelv, funkcionális stílusok stb. A másik csoport a nyelv kommunikációs egységeinek elnevezéseit foglalja magában, azaz feat, diskurzus, szövegtípus és műfaj. Az első csoport áttekintése csupán arra mutat rá, hogy következetesebb általános elnevezésekre van szükség, valamint a széles körben elterjedt angol nyelvészeti terminusok néhány megfelelőjére. mint például a language for general purpose és a language for specific purpose, valamint a registre. A kifejezések második csoportját három különböző forrás felhasználásával elemzik: szótárak és enciklopédiák, elméleti tanulmányok, valamint a kortárs litván nyelv korpusza. A különböző források elemzése feltárta a fent említett fogalmak elméleti megközelítései, a kifejezések általános és szakosított szótárakban szereplő meghatározásai, valamint az általános korpuszban való használatuk közötti eltérést. Javasolták a szöveg és a műfaj kifejezések meghatározásának kibővítését annak érdekében, hogy azok összhangba kerüljenek a legújabb elméleti megközelítésekkel, valamint a mindennapi használattal. Javasolták továbbá, hogy a diskurzus és a szövegtípus kifejezéseket vegyék fel a nyelvészeti kifejezések jegyzékébe, és határozzák meg őket. Rūta MARCINKEVICIENE Beérkezett 2004-09-09 Vytautasi Nagy Egyetem Donelaičio g. 58, LT-44248 Kaunas E. paštas ruta(a:fc.- vdu.lt 30