Kirčiuotų trumpųjų balsių ilginimo polinkiai 1960–2011 m. informacinėse laidose

178 Nyelvkultúra | 85 RAMUNĖ ČIČIRKAITĖ Litván Nyelvi Intézet A RÖVID MAGÁNHANGZÓK MEGNYÚJTÁSÁNAK TENDENCIÁI 1960–2011 KÖZÖTT A HÍRMŰSOROKBAN KULCSSZAVAK: hírműsorok, köznyelv, magánhangzó-megnyújtás. 1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK Az az állítás, hogy a média által használt nyelv közvetlenül befolyásolja a mi – televíziónézők és rádióhallgatók – nyelvünket, csupán egy lehet a számos nyelvi mítosz közül (Chambers 1998), azonban a média nyelve hatással lehet nyelvi attitűdjeinkre, a változó attitűdök pedig ösztönözhetik mind a nyelvi viselkedés, mind a nyelvi kód megválasztásának változásait, valamint magának a nyelvnek egyedi vagy rendszerszintű változásait is (vö. trudgill 1986; Milroy, Milroy 1999; Kerswill 2003 és mások. ). Az utóbbi időben számos európai ország kutatói összefüggéseket keresnek a hírterjesztés szerepe és a társadalomban zajló köznyelv (bk) destandardizálódási, illetve új bk-központok kialakulási folyamatai között (Kristiansen, Coupland 2011). Feltételezik, hogy egyes országokban a bk-normák kialakulásának új központjaivá a nagyvárosok válnak, ezért a média nyelvi normáit egy ideje már a városi nyelv normáival is igyekeznek összekapcsolni (thoegersen, Kristiansen, Östman 2012; vö. még Coupland 2012). Úgy vélik, hogy a média nyelvének ilyen változásai a társadalmi változásokkal együtt válhatnak érzékelhetővé, amikor a magánés a nyelvhasználat nyilvános szférájának határai halványulni kezdenek, és a közélet valamennyi területén egyre inkább meghonosodik az informális kommunikáció. Hogy ezek a folyamatok végbemennek-e hazánkban, azt a litván kutatók csak most kezdik intenzívebben vizsgálni (lásd tamaševičius 2012). A nyelvi normák kodifikálói már egy ideje felhívják a figyelmet arra, hogy a beszélt médiában megfigyelhető a litván köznyelvi kiejtés rendszerét sértő jelenség: mind a hangsúlytalan, mind a hangsúlyos szótagokban csökken a rövid és hosszú magánhangzók mennyiségi oppozíciója, más szóval megfigyelhető a hosszú magánhangzók rövidítésére és a rövidek hosszabbítására való hajlam (Pupkis 1999, r. ČIČIrKaItĖ. Kirčiuotų trumpųjų balsių ilginimo polinkiai 1960–2011 m. informacinėse laidose 179 2007; Kačiuškienė, Kruopienė 2008; Kavaliauskas, Šmitas 2010). Azok az állítások, miszerint a hosszú magánhangzók rövidítése az új, vilniusi kiejtés terjedő jellemzője (Pupkis 1999), a rövid magánhangzók hosszabbítása pedig (különösen a szó végén) a vilniusi kiejtés sajátossága (erről bővebben lásd Čičirkaitė, Vaicekauskienė 2012), lehetővé teszik annak feltételezését, hogy médiánkban is változik a bk fogalma, és ezzel együtt annak tartalma is. A tanulmány retrospektív módon vizsgálja, hogy az elmúlt öt évtizedben (1960–2011) sugárzott hírműsorokban milyen mértékben terjedt el a hangsúlyos rövid magánhangzók hosszabbítása, és hogyan változik. 2. VIZSGÁLT ANYAG A jelen tanulmány vizsgálatának tárgya az 1960–2011 között sugárzott rádióés televíziós hírműsorok nyelve, mivel éppen ez monologikus jellege, magas fokú előkészítettsége és nagyfokú formalitása miatt a dialogikus (polilogikus), spontán műsoroknál inkább közelíthet a bk normáihoz, és felfedheti, hogy a beszélők, akik külön felkészültek, és maximálisan a nyelvre összpontosítanak, milyen mértékben képesek megvalósítani a bk kiejtését, illetve hogyan változik az. A műsorokat a beszélt média reprezentatív, 62 órás korpuszából1 válogatták, amelyet feltételesen a média fejlődésének három különböző szakaszára osztottak – a szovjet korszakra (1960–1987), az átmeneti időszakra (1988–1992) és a jelenlegi időszakra (1993–2011)2. A tanulmány a korpuszból véletlenszerűen kiválasztott hírműsorok 80 százalékát vizsgálja, azaz a Litván Rádió riportjait, az LTV esti híradóját, az LTV „Labas rytas” és „Panorama” című műsorait, valamint azok részleteit, továbbá a Baltijos televizija, az LNK és a TV3 híradóit. Összesen 37 hírműsort, amelyek együttes időtartama megközelítőleg 10 óra, csak a műsorok készítőinek – bemondók, hírműsorvezetők, tudósítók és más hivatásos beszélők – nyelvét vizsgálják; összesen 122 beszélő (közülük 76 férfi és 46 nő) beszédét. Több műsor újságírói ugyanazok a személyek, azonban a különböző időszakok műsoraiban külön beszélőként számították őket (az azonos időszak műsoraiban az újságírót egy beszélőnek tekintették) (lásd az 1. táblázatot). 1 A korpusz összeállítása és a tanulmányban bemutatott kutatás a „Litván nyelv: eszmények, ideológiák és az identitás törései, 2010–2013” című projekt keretében valósult meg. A projektet a Litván Nyelvi Intézet hajtja végre (vezetője Loreta Vaicekauskienė), a Litván Tudományos Tanács támogatásával, a szerződés száma: Vat14/2010. 2 A műsorok kiválasztásáról és a korpusz összeállításának elveiről bővebben lásd: Nevinskaitė 2012. 180 Nyelvi kultúra | 85 1. TÁBLÁZAT. Az információs műsorok és résztvevőik megoszlása a dos raidos etapais tömegkommunikációs információs műsorok fejlődésének különböző szakaszaiban szovjet időszak (1960–1987) 334 perc 47 (36 férfi és 11 nő) Átmeneti időszak (1988–1992) 138 perc 25 (15 férfi és 10 nő) Jelenlegi időszak (1993–2011) A vizsgálat során 158 perc 50 másodpercnyi anyag (25 férfi és 25 nő) elemzésekor nem veszik figyelembe a beszélő életkorát, nyelvjárását vagy származását, mivel a legtöbb esetben (különösen a rádióműsorok újságíróinál) a személyes adatok nem ismertek, és ezek meghatározása lehetetlen. Ezenkívül abból a feltevésből indulnak ki, hogy a hivatásos újságírók nyelvét elvileg nem szabadna befolyásolniuk ezeknek a tényezőknek, hanem követniük kellene a köznyelvi normákat. Annak vizsgálatakor, hogy a média fejlődésének különböző szakaszaiban mennyire elterjedt a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtása, minden beszélő megnyújtott magánhangzóinak relatív gyakoriságát kiszámítják. Ezt a mutatót használják a férfiak és nők, illetve az egyes időszakok megnyújtott magánhangzóinak relatív gyakoriságának általános kiszámítására. A vizsgált mintát – amint említettük – 37 hírműsorból és azok részleteiből származó 5994 szó alkotja. A mintába a következők kerültek be: 1) két szótagú (a) és többszótagú (b) litván szavak, amelyek szótagmagját hangsúlyos rövid a, e, i vagy u magánhangzó alkotja, pl. : a) bùtais, did, džiugià, mèsti, metù, ràsti; b) atneša, devyni, kris da vo, netrukus, pabaigoje, pranešime, šiluminę, užvirė; 2) nem litván szavak, amelyekben a hangsúly a litván szótőre – képzőre vagy ragvégződésre – esik, pl.: centrnio, eksponatùs, fonè, programà, respubliknis, rezultatù, specialybè3. A nem ragozható, nem litván szavak (pl.: interviu, taksi, žiuri stb.) nem kerültek be a vizsgált mintába, mivel a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyúlását bennük a litván szavakétól eltérő tényezők, mindenekelőtt magának a szónak az idegen eredete határozhatja meg. ezenfelül a vizsgált mintába csak az explicit módon, 3 A példák megadásakor megőrződik a szavak autentikus hangsúlyozása. r. ČIČIrKaItĖ. A hangsúlyos rövid magánhangzók megnyúlási tendenciái az 1960–2011 közötti információs műsorokban 181 kifejezett dialogikusságot és spontaneitást nem mutató információs műsorokban és azok részleteiben használt szavak kerültek. A dialogizált és / vagy spontán beszédet tartalmazó szakaszokban a hangsúlyos rövid magánhangzók használatát nem vizsgálták, mivel az ilyen szakaszok és az előre elkészített, az információs műsorokra jellemző monologikus beszéd eltérő nyelvi helyzetek, amelyek eltérő nyelvi viselkedést eredményezhetnek. Annak vizsgálatakor, hogy a hangsúlyos pozícióban használt rövid magánhangzó rövid marad-e, vagy megnyúlik-e (félig hosszú vagy hosszú hanggá), auditív, vagyis halláson alapuló módszert alkalmaznak. A rövid és a nyújtott magánhangzók megkülönböztetésének legfontosabb jegye a magánhangzó mennyisége (időtartama), a kiegészítő jegy pedig annak minősége (feszítettsége). Mivel e kutatás szempontjából alapvetően nem lényeges, hogy a hangsúlyos rövid magánhangzó félhosszú vagy hosszú hanggá4 nyúlik-e, az elemzésben a magánhangzók két csoportját különítjük el: a megőrzött rövid és a nyújtott magánhangzókét. Éppen ezek egymáshoz viszonyított arányát (a nyújtott magánhangzók százalékban kifejezett relatív gyakoriságát) számítjuk ki ebben a kutatásban annak megállapítása céljából, hogyan változott a nyújtás jelensége a média fejlődésének különböző szakaszaiban. 3. A KUTATÁS EREDMÉNYEI A kutatás elvégzése után megállapítást nyert, hogy a média fejlődésének mindhárom szakaszában (a szovjet korszakban, az átmeneti időszakban és a jelenlegi időszakban egyaránt) készült hírműsorokban hangsúlyos helyzetben a rövid magánhangzó helyett különböző mennyiségű változatai használhatók: rövid (a) vagy nyújtott (fél hosszú (b) vagy hosszú (c)) magánhangzó. Amennyire ez auditívan megállapítható, a szó tövében rövid, félhosszú és hosszú magánhangzók (a1, b1, c1) használatosak. A vizsgált anyagban nem fordult elő olyan eset, hogy a hírműsorokban a hangsúlyos szóvégen a rövid helyett hosszú magánhangzót használtak volna: ebben a helyzetben, a szó tövével ellentétben, csak rövid és félhosszú (a2, b2) magánhangzók fordultak elő (a példában a rövid magánhangzó valamennyi változata dőlt betűvel szerepel), vö.: a1. bùvo, ktas, pàdeda, nèkviestas, b1. n.davė, p.neša, .žsienis, v.skas, c1. dirbt·vė, gerẽ·snis, įteik·mas, sã·vo, a2. dienà, kartù, neštè, pirm, b2. elektrin., nėr., nuošird.s, vis.. 4 svarbus tik pats balsio pailginimo faktas, todėl papildomi trukmės matavimai, leidžiantys atskirti pusilgį balsį nuo ilgojo, nebuvo atliekami. 182 Kalbos Kultūra | 85 Azok a beszélők, akik hangsúlyos helyzetben gyakrabban használják nem a rövid, hanem a megnyújtott magánhangzót, a média fejlődésének minden szakaszában jelen vannak, azonban a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtására való hajlamot gyakrabban figyelték meg a szovjet időszakban készített hírműsorokban. továbbá 2000-től egyre több olyan újságíró jelenik meg, akiknek beszédében a megnyújtás jelenségei egyáltalán nem rögzíthetők. így a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtásának esetei a hírműsorokban fokozatosan csökkennek: a szovjet időszakban minden harmadik, az átmeneti időszakban minden ötödik, a jelenlegi időszakban pedig minden hetedik hangsúlyos szótagban található rövid magánhangzó megnyújtására hajlanak (lásd az 1. ábrát). Amint látható, a hírműsorok jelenlegi időszakbeli nyelvében a hangsúlyos helyzetben használt megnyújtott magánhangzók kétszer ritkábban fordulnak elő, mint a szovjet időszakban. Amellett, amennyire ezt a hangsúlyos helyzetben használt rövid magánhangzók auditív elemzése lehetővé teszi megállapítani, a szovjet korszakban gyakrabban hajlottak arra, hogy a rövid magánhangzó helyett hosszú hangot használjanak (a), a jelenlegi időszakban pedig félhosszú hangot (b), például: a. dvasinink·jos, liet·viais, praneš·mų (a „Kulturális Kapcsolatok Bizottságának plenáris ülése” című rádióriport tudósítója, 1966) elektrėn·škių, ·šrenkamas, part·nio, praneš·mo, resp·blikos (az „Ünnepségek Vlagyimir Lenin születésének századik évfordulója alkalmából” című rádióriport tudósítója, 1970) al·s, ned·delės, resp·blikos, sã·vo, t·ri (a LTV „Panoráma” című műsorának tudósítója, 1977) 1. ábra A megnyújtott magánhangzók relatív gyakorisága (százalékban) különböző médiados raidos etapais R. ČIČIRKAITĖ. A hangsúlyos rövid magánhangzók nyújtásának tendenciái az 1960–2011 közötti időszak információs műsoraiban 183 b. įt.kinamo, pridėt.nės, .žsienio (a Baltijos Televízió hírműsorának műsorvezetője, 1994) b.vo, dv.dešimt, istorišk.mo, n.tarė, pagrind.niai, visuomen.nė (az LTV „Jó reggelt” című műsorának tudósítója, 1999) pritar.mo, tarptaut.nio (az LNK hírműsorának tudósítója, 2011) Hasonlóképpen hangsúlyos helyzetben a férfiak és a nők is használnak megnyújtott magánhangzókat: hangsúlyos helyzetben a rövid magánhangzók helyett leggyakrabban a szovjet korszakban ejtettek megnyújtott magánhangzókat, legritkábban pedig a jelenlegi időszakban (lásd a 2. ábrát). Arra a kérdésre, hogy miért csökken a megnyújtott magánhangzók aránya az információs műsorokban, nem könnyű egyértelmű választ adni. Lehetséges, hogy ezt a kiejtésbeli változást a nyelvi normatívák hosszú éveken át tartó erőfeszítései idézték elő: normatív hagyományunkban a hangsúlyos rövid magánhangzók nyújtására való hajlamot már az első rádióadásoktól kezdve (vö. Talmantas 1933: 6), később pedig az első televíziós műsorok sugárzásától kezdve (vö. Vaitkevičiūtė 1965: 59) negatívan ítélik meg. Ezenkívül ez a nyújtási jelenség már több évtizede társadalmilag stigmatizált (erről részletesebben lásd: Čičirkaitė, Vaicekauskienė 2012). Érdekes, hogy a második és harmadik generációs vilniusi litvánokkal készített klasszikus szociolingvisztikai interjúk hasonló tendenciákat tártak fel a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtására vonatkozóan (Čičirkaitė, Vaicekauskienė 2012): a beszédre leginkább összpontosító vilniusiak, vagyis amikor egyetlen jegyben különböző minimális párokat olvastak, akárcsak a bemondók, tudósítók vagy hírműsorvezetők az előre elkészített, felolvasott, olykor még hangsúlyjelekkel is ellátott hírműsorszövegekben, minden hetedik hangsúlyos szótagot megnyújtottak. vagy a megnyújtott magánhangzók relatív gyakorisági mutatói a hírműsorokban és a vilniusiak beszédében2 PaV. A megnyújtott magánhangzók relatív gyakorisága (százalékban) a média fejlődésének különböző szakaszaiban a férfiak és a nők beszédében 184 Kalbos Kultūra | 85 A minimális párokban a megnyújtott magánhangzók aránya azt mutatja, hogy a média kiejtése közeledik a bk-hoz, vagy esetleg azt, hogy a vilniusi kiejtés alapján a médiaszabványok új központja alakul ki, túl korai lenne megválaszolni: a vilniusiak és a média nyelvének részletes összehasonlító vizsgálatai a litván nyelvészetben továbbra is hiányoznak. Mindhárom vizsgált médiaszakaszban a megnyújtott magánhangzók ugyanabban a csökkenő gyakorisági sorrendben helyezkednek el: i, u, a, e. Ez azt jelenti, hogy mind a szovjet korszakban, mind az átmeneti, mind a jelenlegi időszakban a hírműsorokban a hangsúly miatt leggyakrabban az i magánhangzó nyúlik meg (pl.: k.tas5, vis., dv. dešimties, lik.mas, v.siškai, ąžuol.nis, asmen.nis, hitler.nis), valamivel ritkábban az u (instit.tas, gr.pė, liet.viai, t.rite, svarb., resp.blika, sutri.škino, b.deliai), még ritkábban az a (s.vo, p.neša, man.sis, pirm.sis, .tvežė), és legritkábban az e (did.snė, teb.kvepiančioje, suv.stumėt). Más szóval a hangsúly miatt gyakrabban nyúlnak meg a felső nyelvállású i és u magánhangzók, míg az alsó nyelvállású a és e megnyújtott változatai jóval ritkábbak6. Ha összehasonlítanánk, hogyan változott az egyes, a hangsúly miatt megnyújtott magánhangzók megoszlása a média fejlődésének különböző szakaszaiban, azt látnánk, hogy a beszélt nyelvben a hangsúlyos helyzetben használt rövid alsó nyelvállású a és e magánhangzók megnyújtásának esetei5 Az itt és a továbbiakban közölt példákban a félhosszúság jele feltételesen használatos: nem félhosszú, hanem a hangsúly miatt félhosszú vagy hosszú magánhangzóvá megnyújtott magánhangzót jelöl. 6 A felső nyelvállású i és u magánhangzók gyakrabban történő megnyújtásának tendenciája, szemben az alsó nyelvállású a és e magánhangzókkal, a második és harmadik generációs vilniusiak beszédében is megfigyelhető (Čičirkaitė, Vaicekauskienė 2012). 3. ábra. Az i, u, a, e nyújtott magánhangzók relatív gyakorisága (százalékban) a tömegtájékoztatás fejlődésének különböző szakaszaiban. R. ČIČIRKAITĖ. A hangsúlyos rövid i, u, a, e magánhangzók nyújtásának tendenciái 1960–2011 között. Az információs műsorokban a médiában csökken: napjainkban az a magánhangzót a hangsúly miatt háromszor, az e magánhangzót pedig ötször-hatszor ritkábban nyújtják, mint a szovjet években. A hangsúly miatt leggyakrabban nyújtott i magánhangzó nyújtott változatainak relatív gyakorisága azonban csak csekély mértékben változik – mind a szovjet korszakban, mind az átmeneti, mind a jelenlegi időszakban éppen a nyújtott, nem pedig a rövid változat alkotja a hangsúlyos helyzetben használt i magánhangzó valamennyi esetének mintegy háromötödét. Az u magánhangzó hangsúlyos helyzetben egyre ritkábban marad rövid: a nyújtott u magánhangzó relatív gyakorisága mindhárom időszakban fokozatosan növekszik: a szovjet időszakban a nyújtott változat 27%-ot, napjainkban pedig csaknem 37%-ot tesz ki7 (lásd a 3. ábrát). A hangsúlyos nyújtott i, u, a, e magánhangzók férfiak és nők beszédében való megoszlása hasonlóságokat és különbségeket egyaránt feltár (lásd a 2. táblázatot). 2. TÁBLÁZAT. Az i, u, a, e nyújtott magánhangzók relatív gyakorisága (százalékban) a tömegtájékoztatás fejlődésének különböző szakaszaiban a férfiak és a nők beszédében. Magánhangzók Vyrai Moterys 1960– 1987 1992 1988– 2011 1987 1993– 1992 2011 1960– 1988– 1993– [i.] 60,5 61 51,2 50 62,5 64,1 [u.] 26,5 31,2 44,4 37,5 31,8 32,1 [a.] 10,5 6,9 3,8 6,25 5,7 3,4 [e.] 2,5 0,9 0,6 6,25 0 0,4 A hangsúly miatt megnyújtott rövid, alsó nyelvállású a, e magánhangzók gyakorisága csökken az információs műsorok férfi és női újságíróinak beszédében. A hangsúlyos helyzetben használt megnyújtott felső nyelvállású i, u magánhangzók relatív gyakorisága azonban a férfiak és a nők beszédében első pillantásra eltérő irányú. A férfiak beszédében csökken az i magánhangzó nyújtásának jelensége, viszont hangsúlyos helyzetben a rövid u magánhangzó helyett gyakrabban használják annak megnyújtott változatát. A nők beszédében a jelenlegi időszakban a szovjet évekhez képest 14%-kal nőtt az i magánhangzó megnyújtásának esetszáma, ugyanakkor néhány százalékkal ritkábban var7 Hasznos természetesen megvizsgálni, hogy a szó tövében és mennyire a szóvégződésben elterjedt-e a hangsúlyos rövid a, e, i, u magánhangzók megnyújtása, azonban e két pozíciót kivéve az egyes beszélők beszédében használt magánhangzók száma túl csekély ahhoz, hogy összehasonlításuk alapján általánosítható következtetéseket lehessen levonni. 186 Kalbos Kultūra | 85 használták a megnyújtott u magánhangzó változatait. A vilniusiak vizsgálata kimutatta, hogy a nem jelentős tényező lehet a megnyújtott nyelvi változatok gyakoriságában: a vilniusi férfiak mind a szó tövében, mind a szóvégződésben több mint kétszer gyakrabban hajlamosak megnyújtani a hangsúlyos rövid magánhangzókat, mint a nők (Čičirkaitė, Vaicekauskienė 2012). Mindazonáltal ebben a kutatásban megfigyelt, az újságírók kiejtésében tapasztalható ingadozások túl csekélyek ahhoz, hogy kijelenthessük: a nem a közszereplők beszédének változatosságát is meghatározza. Sőt, inkább az ellenkezőjét igazolják – a köznyelv nagyobb homogenitására, kisebb társadalmi tagoltságára vonatkozó feltételezést. A média fejlődésének különböző szakaszaiban sugárzott hírműsorokban a szó tövében és a szó végén a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtása szintén egyenetlenül oszlik meg: a szovjet években a hangsúlyos tőszótagban minden ötödik, a szóvégződésben pedig minden tizenhetedik rövid magánhangzót nyújtották meg. A jelenlegi időszakban a hangsúlyos megnyújtott magánhangzók használata ritkább: a tőben minden nyolcadik, a szóvégződésben pedig mindössze minden ötvenedik rövid magánhangzót nyújtják meg. Tehát a szóvégződésben a hangsúlyos rövid magánhangzók megnyújtásának jelenségei mindig is jóval ritkábbak voltak, mint a tőben8, azonban a jelenlegi időszakban számuk még kisebb (lásd a 4. ábrát). A litván nyelvészetben általában azt állítják, hogy a rövid magánhangzók meghosszabbítása a szó tövében nyelvjárási eredetű, míg e magánhangzók meghosszabbítását a szó végén városi zsargonnak, az utcai nyelvhasználat jelenségének tekintik, amely más nyelvek hatására vagy azok példáját követve alakult ki (Grumadienė 1983: 87; Pupkis 2006, 2007; 8 A szó végén a hangsúlyos rövid magánhangzókat a szó tövéhez képest jóval ritkábban (ötször) hajlamosak meghosszabbítani a vizsgált második és harmadik generációs vilniusiak is (Čičirkaitė, Vaicekauskienė 2012). 4. ábra A szó tövében és a szó végén meghosszabbított magánhangzók relatív gyakorisága (százalékban) a média fejlődésének különböző szakaszaiban