Herman Kølln, „Oppositions of Voice in Greek, Slavic, and Baltic“

Herman Kölln, A hang oppozíciói a görög, szláv és balti nyelvekben, København, 1969, 65 p. „A görög, szláv és balti nyelvek igemódbeli oppozíciói” című munkájában Herman Kölln dán nyelvész az említett nyelvek praeteritumképzéseinek szemantikai differenciálódását vizsgálja. A szerző néhány praeteritumtípusra szorítkozik, és részletesen csak azokat elemzi, amelyekről meg tudta állapítani, hogy közösek a balti, a szláv és a görög nyelvekben. H. Kölln következtetései annyira jelentősek, hogy indokolt részletesebben ismertetni a könyv azon fejezeteit, amelyek leginkább a balti nyelvekkel foglalkoznak. A rokon, azonos tövű igéknek, mint ismeretes, a balti nyelvekben rendszerint két praeteritumuk van: az egyik -ē- formánssal, a másik -ā- formánssal (vö. keitė: ki-to). A jelen idejű rendszerben ennek az oppozíciónak az infixumos vagy sta-tövű, illetve je | o-tövű igék közötti oppozíció felel meg, tartalmi síkon pedig a tranzitivitás–intranzitivitás oppozíciója. Ezt szem előtt tartva H. Kölln felvetett és megválaszolt kérdése így fogalmazható meg: vajon a balti nyelvek ē-praeteritum — ā-praeteritum oppozíciója a szláv és a görög nyelvek szigmatikus aorisztosza és erős aorisztosza közötti oppozícióból eredhet-e? Az ismertetés megkezdése előtt meg kell jegyezni, hogy H. Kölln hipotézisében nagy szerepet játszik az általa felállított hatékonyság–nemhatékonyság szemantikai oppozíció. Ez közvetlenül érinti az igemód (diatézis) területét, és a cselekvőnek a cselekvéshez, illetve a cselekvés tárgyához való viszonyát fejezi ki. H. Kölln nem hatékonynak (ineffective) nevezi azt a cselekvést, amely a tárgy szempontjából lényegtelen, nem hat a tárgyra, és amelynek befejeződése után a tárgy olyan marad, amilyen korábban volt. Ezzel szemben, ha a cselekvés során a tárgy létrejön vagy megváltoztatja az állapotát, H. Kölln az ilyen cselekvést kifejező igéket hatékonynak (effective) tekinti. Könnyű belátni, hogy valójában itt a más indoeurópai nyelvekből (görögből, indoárja nyelvekből) jól ismert mediális és aktív igemód szembeállításáról van szó. A nem hatékony és hatékony igék ilyen megkülönböztetése meglehetősen megalapozott, mivel segítségével mélyebben ragadhatók meg és pontosabban fejezhetők ki az igék szemantikai viszonyai. Így például a balti nyelvek infixumos és sta-tövű igéit célszerűbb nem hatékonyaknak nevezni: az „intranzitivitás” kifejezés tartalmi síkjuk jellemzésére nyilvánvalóan túl szűk, hiszen közöttük tranzitív igék is akadnak, vö. jūnita, rañda. A nem hatékony–hatékony oppozíció szempontjából H. Kölln ezután az egyes típusok szemantikáját vizsgálja: először az ā-praeteritumét, majd az ē-praeteritumét. Az ā-praeteritum, mint ismeretes, a balti nyelvek valamennyi infixumos és sta-tövű igéjében megtalálható. Szemantikai szempontból ezek, amint már említettük, intranzitívak, olykor tranzitívak, gyakran inchoatívak, de mindig nem hatékonyak. Következésképpen ā-praeteritumuknak is nem hatékony jelentése van. Az ā-praeteritum a keṛta, kiṛto típusú igékkel is használatos. Szemantikailag ezek az igék, úgy tűnik, periférikus kapcsolatban állnak az infixumos és sta-tövű igékkel. Néhányuk intranzitív, vö. sniēgti | sniēga, brēda, slēnka, leñda, telpa, sērga. Lassú mozgást jelölve különböznek az infixumos és sta-tövű igék többségétől, de olykor maguk is ilyenek, vö. sniñga, brēda, nyj. slīnksta, tilpsta. E típus más igéi, noha tranzitívak, szintén nem hatékonyak, vö. lieka, perka, perša, renka, velka, mivel nem jelölik a tárgy megváltoztatását: a tárgy olyan marad, amilyen volt. A kreñta, kērpa, kērta igék romboló cselekvéseket jelölnek. Egyértelműen csak a kemša, melža (praet. milžo) és a treñkia. hatékony. 250 A kêrta, kirto típusú igékkel ragozásuk révén olyan ablautot mutató igék állnak kapcsolatban, mint a nyj. dėla, dilė, nyj. svėla, svilė, nyj. gema, gimė, mėna, minė, gėna, ginė, vėja, vijo. Ezen igék régebbi ā-praeteritumát régi szótárak (például a gimau Milkės és Nesselmanno szótárában) és a lett nyelv is tanúsítja, vö. dilu, svilu, dzinu (ā). Az ā-praeteritum az e/o jelen idejű alakú és akut hangsúlyú tőmagánhangzót tartalmazó igék egy csoportjában is megvan, vö. augo, bėgo stb. A litvánban és a lettben vannak olyan esetek, amelyekben a praeteritum ā formánsa nem szemantikai tényezők következtében keletkezett, hanem a fonetikai sajátosságok hatására általánosult. A litvánban ma az ā-praeteritum mindenütt j után található. Úgy tűnik, általánosult a lipa, lipo típusú igékben is, ahol felváltotta a nyelvjárásokban még fennmaradt régebbi ē-praeteritumot (lipė): az ā formáns, amely rendszerint a tő zérófokával társul, azért jelenhetett meg könnyen itt, mert éppen e típusú igék tőhangzózása mutatja a redukált fokot. A vizsgált igetípusok tehát szemantikailag meghatározott igecsoportot alkotnak, amelynek domináns jelentése nem hatékony. Morfo(no)lógiai sajátosságaik révén néhány, romboló cselekvést kifejező ige is hozzájuk kapcsolódik. A vizsgált típusok igéinek ā formánsú praeteritumuk van, vagy korábban volt, amelynek jelentése tehát szintén nem hatékony. H. Kölln megállapította, hogy a szláv és görög nyelvek praeteritumrendszerében az erős (gyöki és e/o) aorisztosz jelentése nem hatékony. H. Kölln etimológiai párhuzamokkal meggyőzően bizonyítja, hogy a balti ā-praeteritum történetileg kapcsolatban áll a szláv és görög nyelvek erős aorisztoszával. Így például a szláv nyelvek nazális igéinek rendszerint e/o (tematikus) aorisztoszuk van, vö. sędą: aor. sědo, „leültem”. A litván lieka, liko ragozása pontosan megfelel a görög praes. λείπω „elhagyok, eldobok”, aor. ἔλιπον „elhagytam, eldobtam” alakoknak. A romboló igék, amelyek első pillantásra ellentmondani látszanak H. Kölln hipotézisének, valójában alátámasztják azt, mert a görögben e/o aorisztosszal rendelkezve ezek is, a balti nyelvekhez hasonlóan, a nem hatékony igékhez kapcsolódnak, vö. lit. kirto, kirpo és gör. ἔταμον „vágtam, hasítottam”; krimto és gör. ἔδακον „haraptam, rágtam”. Az auga, augo típusú igék megfelelői a szláv és görög nyelvekben mindenütt tematikus aorisztosszal rendelkeznek, vö. bėgo, szl. běgo, puolo, szl. padъ, sėdo, szl. sědъ stb., kando, gör. ἔδακον „haraptam, rágtam”. E megfelelésekből adódó logikus következtetés, amelyre H. Kölln is jut, az, hogy a vizsgált igetípusoknak a balti nyelvekben korábban szintén erős (gyöki és tematikus) aorisztoszuk volt. Az ā-praeteritum régebben feltehetően a kāsa, kāšė típusú igékre is jellemző volt, vagyis azokra, amelyeknek a jelen idejük a tövükben a-t, gyöki vokalizmusukban pedig a-t tartalmaz. Régi praeteritumalakjaik, a lako (inf. lakti), a rako (inf. rakti), valamint a kaso, baro, kalo, malo, aro, kavo, šavo régi nyelvtanokban, nyelvjárásokban és a lettben találhatók meg. Ezen igék kapcsán meg kell jegyezni, hogy a praeteritum ā formánsa – a korábban említett nem hatékony igékkel ellentétben – itt hatékony jelentéssel társul. A kāsa, kāšė típusú igék folyamatos, ritmikusan ismétlődő cselekvést jelölnek, vagyis olyan cselekvést, amely az eredeti o-vokalizmusú igékre volt jellemző. Az ā-praeteritummal kapcsolatban H. Kölln ezután áttekinti az úgynevezett „második” ā-s tövű igéket, vö. ieško (Univ. ieszku), ieškojau, ieškoti. Az ebbe a típusba tartozó igék, mivel tövük normál ablautfokú és állapotot jelölnek, szemben állnak a redukált fokú inchoatív, infixumos és sta-tövű igékkel, vö. ieško: dial su-ýška. Az ant- 17* 251 A második ā-tövű igék szélesebb körben képviseltetik magukat a szláv nyelvekben, vö. iska, iskachǫ, iskati. Ezen igék egy csoportja je/o jelen idejű alakjával hosszan tartó, ritmikusan ismétlődő cselekvést fejez ki, vö. posati ’írni’, lozati ’nyalogatni’, tesati ’faragni’, stenati ’nyögni’ stb. H. Köllnas úgy véli, hogy éppen ez a kontinuatív jelentés volt az oka annak, hogy a je/o jelen idejű alakkal és -ati infinitivusszal rendelkező igéket a perfektív (befejezett aspektusú) igék erős aorisztoszából képezték, például emljǫ, imati a jьetъ ’venni’ igéből (2–3. személyű egyes számú aorisztosz: jьetъ), dušǫ, dъchati a dъchnǫti ’lélegezni, fújni’ igéből. Normál fokú vokalizmust és második ā-tövet csupán öt ige mutat (miegōti, giedōti, raudōti, ieškōti, saugōti); úgy tűnik, ez az igetípus a szláv nyelvekkel ellentétben a balti nyelvekben nem fejlődött ki. Ezért azok a balti igék, amelyeknek a szláv nyelvi megfelelőik alapján második ā-tövet kellett volna kapniuk, gyakran csak a preteritumban őrzik az ā-t, ami feltehetőleg archaikusabb állapot. A kutatók már korábban is megfigyelték, hogy a balti ā-preteritumok bizonyos esetekben a második ā-tövű szláv igéknek felelnek meg, vö. kāvo, kāuti, szl. kovati, lāko, lāk­ti, óor. lokati, kāso, kāsti, szl. česati. Ebből könnyű arra következtetni, hogy a balti és a szláv nyelvekben a második ā-tő (*ieškā-ti) az indikatívuszi preteritum -ā- szuffixumának általánosításával jött létre (praet. *ieškā-). Mivel, amint említettük, a balti és a szláv nyelvek második ā-tövű igéi folyamatos, ritmikusan ismétlődő (kontinuatív) cselekvéseket jelölnek, logikus azt feltételezni, hogy a régi ā-preteritum jelentése is kontinuatív volt. Az ā-preteritummal rendelkező balti igék többsége azonban, mindenekelőtt a nazális infixumos és sta-tövű igék, nem egy cselekvés vagy állapot folytatódását, hanem annak kezdetét jelöli. Felmerül a kérdés, miként magyarázható, hogy ezek az igék, amelyek inefektív-inchoatív jellegűek, és H. Köllnas szerint korábban e/o-aorisztosszal rendelkeztek, a balti nyelvekben ma szabályosan ā-preteritumot mutatnak, amelynek korábban kontinuatív jelentése volt. H. Köllnas a kérdésre válaszolva ezt írja: „El kell ismernünk, hogy az e/o-aorisztosz és az ā-preteritum korábban egymás mellett létezett, hogy ezek az igék e/o-aorisztoszt és ā-preteritumot egyaránt kaphattak, és hogy amíg a tematikus aorisztosz még használatban volt, e két preteritumtípus között szemantikai ellentét állt fenn. Csak azután, hogy az e/o-aorisztosz – feltehetőleg fonetikai okokból – eltűnt, és az ā-preteritum lett ezen igék egyetlen preterituma, vált ez alkalmassá arra, hogy a preteritum valamennyi funkcióját átvegye. A két preteritum közötti oppozíció konkrét jellegét illetően úgy vélem, hogy ez a preteritum síkján fennálló aspektusbeli oppozíció volt, hasonló ahhoz, amely más nyelvekből is ismert, például az aorisztosz és az imperfektum közötti oppozícióhoz… Az ā-preteritum kontinuatív jelentése arra késztet, hogy itt aspektusbeli oppozíciót feltételezzek; egy másik preteritummal – jelen esetben az e/o-preteritummal – szembeállítva az ā-preteritum feltehetőleg az imperfektum szerepét töltötte be” (41. o.). A szláv nyelvek aorisztosz–imperfektum oppozícióját a megfelelő balti adatokkal összevetve azt látjuk, hogy a szláv nyelvekben aorisztoszként ismert preteritumok a balti nyelvekben eltűntek, és ami fennmaradt, az a régi imperfektum, amely közeli rokonságban áll a szláv imperfektummal. A kutatók már régóta megfigyelték, hogy a balti ieškojo és sėdėjo preteritum jobban hasonlít a szláv iskaaсhъ, sěděachъ imperfektumra, mint az iskachъ, sěděchъ aorisztoszra. Hasonlóképpen a balti ē-preteritum, a vėdė, inkább a szláv veděachъ imperfektumra emlékeztet (aorisztosza: vesъ). A szláv nyelvekben az erős (gyöki vagy e/o-) aorisztosszal rendelkező igékből képzett imperfektumok -ēachъ formánst kapnak; H. Köllnas azon hipotézise alapján viszont, hogy a balti-szláv nyelvjárásokban az ā-imperfektumokat ugyanazokból az igékből képezték, mint az erős aorisztoszokat, inkább -aachъ formánsú imperfektumokat várnánk. Ezt az eltérést kiküszöbölve H. Köllnas meglehetősen meggyőzően kimutatta, hogy történeti szempontból a balti inefektív- 252 inchoatív igék ā-preterituma kapcsolatban áll a -ati formánssal rendelkező szláv imperfektív (folyamatos aspektusú) igékkel. Így például a szl. dušą, dėchati második töve dōcha-, amely a gyöki vokalizmus tekintetében is összevethető a balti nazális infixumos és sta-tövű igék dūso preteritumával. Feltételezhető, hogy a szláv második -ā- tövű alak a balti-szláv inchoatív igék imperfektív ā-preteritumát, illetve ā-imperfektumát folytatja, amely a balti nyelvekben dūso formában tükröződik. A -ā- tövű második töv (dōcha-) a szláv nyelvekben valószínűleg csak azután társult a je/o jelen idejű alakkal (vö. dušą), hogy e statív igéket imperfektívként értelmezték újra. H. Köllnas úgy véli, hogy az imperfektum kialakulásának kezdeti szakaszai közösek voltak a balti és a szláv nyelvekben. Az ā-preteritum, amely kezdetben kizárólag a kontinuatív igék (ieškoti, iškati) preteritumaként szolgált, idővel elterjedt, és sajátosabb jelentést vett fel: imperfektív preteritummá, vagyis imperfektummá vált (dūso, dōcha-), amely szembeállt az inchoatív nazális infixumos ige erős aorisztoszával (dūsta, duńsa, dōchna). Miután az aorisztosz–imperfektum oppozíció végleg megszilárdult az inchoatív igékben, maguk a kontinuatív igék is aspektuálisan differenciálódtak a preteritum síkján: ā-preteritumuk aorisztoszra (iškachō) és – a -ā- formáns ismételt hozzáadásával – imperfektumra (iskaa-chō) vált szét. A szláv nyelvekben azonban, amint említettük, az ā-preteritum (dōcha-) a je/o jelen idejű alakkal (dušą) társult, emiatt elveszítette imperfektumi jellegét, és az (imperfektív) igék önálló preteritumává vált. E változás eredménye nem csupán a második ā-tő létrejötte volt, hanem az is, hogy a dušą, dōchati típusú imperfektív igék követték a kontinuatív igék mintáját, és -ā- jelű preteritumukat egyértelműen kifejezett, -ā- formánsú imperfektummá fejlesztették (az *-ājā- alakból). H. Köllnas az ē-preteritumtípusok elemzését a lēsa, lēsē típusú igékkel kezdi. E típus igéi e/o jelen idővel és ē-preteritummal rendelkeznek, és a tranzitív igék külön osztályába tartoznak. Mivel (a sėkti kivételével) tárgyváltoztatást vagy tárgy létrehozását jelölik, feltételezhető, hogy az effektív igék osztályából erednek. Megfelelő szláv igéik szintén effektívek, és szigmatikus aorisztoszuk van, vö. vėsō „vezettem”, nėsō „vittem”, grēsō „legyőztem” (praes. grebą), basō „szúrtam” (praes. bodą). H. Köllnas úgy véli, hogy e típus igéi a balti nyelvekben is szigmatikus aorisztosszal rendelkeztek, mivel a szigmatikus aorisztosz a görög és a szláv nyelvekben effektív jelentésű. Az igék egy másik csoportja, amelyben az ē-preteritum működik, a je/o-tövű igékből áll. Többségük tranzitív, és mellettük azonos gyökű, intranzitív jelentésű nazális infixumos és sta-tövű igék állnak. Emellett azonban a je/o-tövű igék között olyanokat is találunk, amelyek diatézisük tekintetében nem különböznek a nazális infixumos és sta-tövű igéktől; más szóval, akárcsak az utóbbiak, inefektívek. Ilyenkor az utóbbiakkal együtt állapot–kezdet oppozíciót alkotnak, vö. jaučia: junta. Figyelemre méltó H. Köllnas kísérlete a je/o-tövű igék – tranzitív-effektív versus statív-ineffektív – eloszlásának meghatározására: ha a nazális infixumos és sta-tövű igék alanya személy vagy legalábbis élőlény (élő alany), akkor a megfelelő je/o-igék statívak (állapotot jelölnek), vö. junta: jaučia, pra-virsta: verčia. Ha az alanyuk élettelen vagy passzív (például alvó személy), akkor a megfelelő je/o-tövű igék tranzitívak (effektívek), vö. plýšta: plėšia, lūžta: 253 megtörik. Ez a szabály, noha meglehetősen jól kiemeli a két je/o-tövű igecsoport közötti szemantikai különbséget, nem tűnik igazán szerencsésnek, mert nem mindig könnyű megmondani, hogy az alany élő vagy élettelen-e, továbbá egyes esetekben — ezeket maga H. Kölln is észrevette — az infixumos és sta-tövű igék mellett tranzitív és statív je/o-tövű igék is állnak, vö. švinta: šviečia, šveičia. H. Kölln úgy véli, hogy a balti nyelvek tranzitív-effektív je/o-tövű igéinek régebben sigmatikus aorisztoszuk lehetett, mivel a megfelelő szláv igék éppen ezt mutatják, vö. praes. bljudą: aor. bljušь „figyeltem” (rokon a lit. baudžia: baudė igével). A statív (ineffektív) je/o-tövű igék esetében azonban rosszabb a helyzet: je/o-jelen idejük talán régi, hiszen a szláv nyelvek is tanúsítják, vö. emlją „veszek”, dušą „megfulladok”; azt azonban aligha lehet feltételezni, hogy itt sigmatikus aorisztosz is volt, még ha jelentés szempontjából jelöletlen is, mert a megfelelő szláv igéknek itt második ā-tövük van, vö. imati, dočati. Meglepő, hogy ezek a tranzitív (effektív) igék a balti nyelvekben je/o jelen időt kapnak: más nyelvekben ugyanis e/o jelen idejük van, amely, úgy tűnik, az indoeurópai alapnyelvre is rekonstruálható; vö. büntet, de szl. bljudą, gör. πεύθομαι, óind. bódhati; kényszerít, de lat. verto, óind. vártate. Az e/o és a je/o jelen idejű alakok megjelenése az ē praeteritumú tranzitív igéknél feltehetően a tő szerkezetétől függ: az e/o jelen időt csak azok az igék őrizték meg, amelyek tőszerkezete TeT- típusú, míg a T(e)RT- tövű igék je/o jelen időt kaptak (ha megőrizték az ē praeteritumot); vö. visz, de büntet, kényszerít. A jelen idejű tőalakok ilyen differenciálódásának feltétele a tőbeli mássalhangzó-váltakozáshoz fűződő eltérő viszony lehetett. A TeT- típusú tövek nem vesznek részt a tőbeli váltakozásban, míg a TeRT- típusú tövek könnyen zérófokú morfémákká alakulnak. Csak az utóbbi típus töveiben alakulhattak ki tranzitivitás szerint szembeállított párok. H. Kölln szerint a praeteritumrendszer diatézisoppozíciói, vagyis az ē praeteritum és az ā praeteritum közötti különbség (vö. vitt: vált), illetve a szigmatikus aorisztosz és az erős aorisztosz közötti különbség a jelen idejű tőalakok differenciálódását is motiválta. Az effektív-tranzitív jelentésű szigmatikus aorisztosz, amelynek helyén H. Kölln szerint később a balti nyelvekben az ē praeteritum jelent meg, a jelen idő rendszerében csak a je/o tővel társulhatott, mivel az e/o tő a nazális infixumos és a sta tövű igéknek, valamint néhány más, švīta típusú intranzitív igének volt sajátja. A tranzitív jelentés fokozatosan társult a je/o jelen idejű tővel. A je/o tő csak később vált a tranzitív igék produktív mintájává, amikor a régi e/o jelen idejű alakokat je/o jelen idejű alakok váltották fel. A jelen idejű tőalakok ilyen cseréjének és az imént említett minta kialakulásának előfeltétele azok a tranzitív igék voltak, amelyeknek – amint a szláv nyelvek etimológiai megfelelőiből következtetni lehet – már ősidők óta je/o tövük volt; vö. liežia, szl. lizą, piešia, szl. pišą, rėžia, szl. rězǫ stb. Az e/o tövű tranzitív igék eltérő jelentésárnyalatuk miatt egy ideig megférhettek ugyanazon tő je/o tövű tranzitív igéi mellett, hasonlóan az óegyházi szlávban előforduló kettősségekhez; vö. vezą ir vežą, leką ir lečą. Továbbá a szigmatikus aorisztosz sem követel meg mindig e/o jelen időt: je/o jelen idejű alakokkal is használható (például a görögben). Bár az ėsti, dioti, imti igék nem effektívek, H. Kölln véleménye szerint ē praeteritumuk mégis régi lehet. Szláv megfelelőik gyökaorisztoszt mutatnak, vö. jasrъ, dastъ, jetъ (praes. jamъ „eszem”, damb „adok”, imą „veszek”). H. Kölln itt kénytelen, azon túl, amit megállapított 254 a balti ē praeteritum és a szláv sigmatikus aorisztosz szabályos megfeleléséről, a balti ē praeteritum és a szláv gyökaorisztosz történeti azonosságát is elismerni. Ez a feltevés megbontja H. Kölln hipotézisének egységét, amely szerint a szláv erős aorisztoszok (gyökaorisztosz és tematikus aorisztosz) a balti ā praeteritumoknak felelnek meg. Kétségbe vonható, hogy ezeknek az igéknek az ē praeteritumai valóban régiek-e: a nyelvjárásokban előforduló ā praeteritum (vö. ēdo) jobban illik ennek az igének az ineffectív jelentéséhez és a szláv nyelvek erős aorisztoszához (vö. jastъ „ettél, evett”). ē praeteritumai eredetére vonatkozó hipotézisét tovább alátámasztva H. Kölln hangsúlyozza, hogy az utóbbi három, ē praeteritumú ige atematikus. H. Kölln úgy véli, hogy az ē praeteritum éppen az atematikus igékben jelent meg először. E nézetét arra alapozza, hogy az atematikus szláv jesmъ (lit. esmi) igének běchъ imperfectuma van, amely a szláv nyelvek egyetlen ē praeterituma. A lenni igének a balti nyelvekben is lehetett ē praeterituma, vö. porosz ast, bēi, bē, be. A statív imperfectum, vagyis az ē praeteritum, běchъ formailag megegyezik az -ēti képzős statív igék aorisztoszával, vö. aor. sěděchъ az inf. sěděti „ülni” igéből. Ez a körülmény azt a mintát mutatja, amely alapján az ē imperfectumok (praeteritumok) létrejöttek. H. Kölln szerint a kiindulópont az inchoatív igék és a második ē-tövű statív igék szembeállítása volt: szl. sěsti: sěděti, balti sēsti: sēdėti. Aorisztoszaik — az erős sědъ „leültem” és az ē-aorisztosz (később sigmatizálódott) sěděchъ „ültem” — kezdetben valószínűleg aspektuális státusz nélküli praeteritumok voltak, amelyek úgy álltak szemben egymással, mint az ige más alakjai, vagyis ahogyan a belorusz sěsti: sěděti, úgy ezek is az inchoáció oppozícióját alkották. A sědъ: sěděchъ minta alapján a lenni ige a bychъ gyökaorisztosz és a 2–3. sing. bystъ mellett megalkotta statív praeteritumát, a bě-chъ alakot, „voltam” jelentésben. A statív jesmъ jelen időnek köszönhetően itt nem jött létre külön -ēti állapotige, a bychъ „factus sum”: běchъ „eram” oppozíciót pedig aorisztosz: imperfectum oppozícióként értelmezték. Ebből az igéből az ē praeteritum először más, gyökaorisztoszú atematikus igékre terjedt át, vö. lit. ėdmi, ėdė, szl. jambъ, 2–3. sing. aor. jastъ, imperf. jaděachъ. Ezeknek az igéknek a mintájára indult meg az ē imperfectum (praeteritum) terjedése: ezt az imperfectumot a régi sigmatikus aorisztoszú igék is létrehozták, vö. szl. vedą, aor. věsъ, imperf. vedě-achъ, bel. věda, vědě. Mivel ezek az igék tranzitívak, az -ē- szuffixum, amelyet a sigmatikus aorisztosz melletti imperfectumképzésre használtak, elveszíti kapcsolatát a második ē-tövű statív igékre jellemző intranzitív (ineffektív) jelentéssel. A balti és szláv nyelvekben az -ē- szuffixum kezdetben feltehetően a statív igék nem jelen idejű alakjainak jelölője volt. Ezzel kapcsolatban H. Kölln megjegyzi, hogy a stativitás három összetevőből áll: ineffectivitásból, kontinuativitásból és konzekutivitásból. A kontinuativitás összetevője eredményezte, hogy az -ē- szuffixum az imperfectum jelölőjévé vált. A második ā-tövű kontinuatív igékhez hasonlóan a második ē-tövű statív igék is aszeptikusan differenciálódtak a praeteritumrendszerben: a sěděchъ aorisztosz mellett az -ā- szuffixum hozzáadásával létrejött a sěděa-chъ imperfectum. Ez H. Kölln hipotézise a balti és szláv nyelvek ā praeteritumának és ē praeteritumának (imperfectumainak) kialakulásáról és fejlődéséről. Az elmondottakból kitűnik, hogy H. Kölln az eredetileg felvetett kérdésre nemmel válaszol: véleménye szerint az ā praeteritum illetve 255 ē a praeteritum nem folytathatja közvetlenül a balti és szláv protodialektusok erős resp. szigmatikus aorisztoszát. ā és ē praeteritumok (imperfektumok), egyrészt, valamint az erős és a szigmatikus aorisztoszok, másrészt, párhuzamos, egymás mellett létező praeteritumképzések voltak, amelyeket ugyanazokból az igékből képeztek. ā és ē praeteritumok (imperfektumok) fokozatosan kiterjesztették használati körüket, átvették az aorisztoszok helyét és funkcióit. Mint minden hipotézisnek, H. Kōllno feltevésének is vannak erősebb és gyengébb pontjai. Módszertanilag megalapozott H. Kōllno azon törekvése, hogy történeti kapcsolatot keressen az ē- és ā praeteritumképzők és a megfelelő igék (úgynevezett „másodlagos”) tövei között. H. Kōllno által megállapított szemantikai ekvivalencia a balti ā praeteritum, illetve a szláv és görög erős aorisztosz, valamint a balti ē praeteritum, illetve a szláv és görög szigmatikus aorisztosz között széles távlatokat nyit meg a balti ige kutatása előtt. A kutatók előtt az a kérdés áll, hogyan értelmezzék ezt a feltételezett megfelelést diakronikus szempontból, mivel H. Kōllno megoldása, miszerint a balti nyelvjárásoknak volt szigmatikus aorisztoszuk, amelyet később elveszítettek, problematikus. A balti nyelvek konzervativizmusát figyelembe véve a szigmatikus aorisztosz teljes eltűnése nem volna egészen érthető, ráadásul aligha lehetne kielégítően megindokolni és megmagyarázni ezt az eltűnést. Az igaz, hogy a balti nyelvekben kifejezett tendenciák mutatkoztak a verbális paradigmák egységesítésére és egyszerűsítésére. De az is igaz, hogy a régi paradigmák egyes formái a balti nyelvekben ma önálló lexikai egységekként létezhetnek. H. Kōllno megállapítása szerint a szláv nyelvek szigmatikus aorisztoszának jelentése rezultatív, a balti nyelvekben viszont az -s- elem képzőként a -ėti és -oti képzős statív igékkel fordul elő, vö.: dubšėti (praes. dùbši a dùbti, dùmba mellett) és vėpsóti (a vẽmpa, vėpti mellett). Az -sā- képzős igék gyakran nyújtott fokú magánhangzót mutatnak, tehát itt az -s- képző a tő nyújtott fokú magánhangzójával társul, ami gyakran előfordul a szláv nyelvek szigmatikus aorisztoszában, vö. fehérorosz *vęp-s- és szláv aor. vẽšo „hajtottam” a *vẽd-s- alakból. Az elterjedt nézet szerint, amelyet maga H. Kōllnas is vall, a szigmatikus aorisztosz a szláv nyelvek újítása, vagyis rezultatív jelentése is később alakult ki. Ilyen esetben a balti nyelvekbeli megfelelőket keresve talán érdemes más igék szemantikai-képzési típusait is figyelembe venni. Például a bēsti, szl. bosti tő esetében a balti nyelvekben a ō magánhangzó statív-inchoatív igékben található, vö. bodėti (praes. bódi), bóstis (praes. -džiasi) és bósti (praes. bōsta), a szláv nyelvekben pedig ez a magánhangzó a szigmatikus aorisztoszban jelenik meg, vö. szl. basъ „döftem” a *bōd-s- alakból. A -sį- képzőben álló szigmatikus elem itt a jelen idejű rendszerben ugyanúgy működik, mint a -sk- (-sk-) szuffixum, amely a balti nyelvekben kezdetben jelen idejű képző volt, az örményben pedig a múlt idejű rendszerben működik. S. Karaliūnas