Sociolingvistiniai lietuvių kalbos tyrinėjimai

SOCIALINĖS LINGVISTIKOS PROBLEMOS LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XIX (1979) ÁTTEKINTÉS, RECENZIÓK A litván nyelv szociolingvisztikai kutatásai A „Nemzeti nyelvek fejlődési törvényszerűségei a szocialista nemzet fejlődésével összefüggésben” című komplex probléma tudományos tanácsának kezdeményezésére készült el és jelent meg 1969–1976 között a „A Szovjetunió népeinek irodalmi nyelvei fejlődésének törvényszerűségei a szovjet korszakban” közös című mű. E többkötetes alapművet a nevezett tanács elnöke, J. Dešerijev szerkesztette, és ő írta hozzá a terjedelmes elméleti bevezetőt is. A mű különálló kollektív monográfiákból áll, amelyek pedig az egyes nyelvek leírásait foglalják magukba. Az első monográfia, „Az iráni és az ibériai–kaukázusi nyelvek strukturális fejlődésének alapvető folyamatai”, a tadzsik, az oszét, a kurd, az adige, a lak és az abház nyelvvel foglalkozik. A második monográfia, „A török, a finnugor és a mongol nyelvek strukturális fejlődésének alapvető folyamatai”, a kazah, a baskír, a tuva, a gagauz, az észt, a komi-zürjén, a burját és a szamojéd, valamint más északi kis népek nyelvét mutatja be. Az örmény, a litván, a moldáv, az azerbajdzsáni, az üzbég és a grúz irodalmi nyelvek szovjet kori változásait „Az óírásos nyelvek strukturális fejlődése” című monográfia elemzi. A szóban forgó mű zárókötete J. Dešerijev „Az irodalmi nyelvek társadalmi funkcióinak fejlődése” című monográfiája1. „A Szovjetunió népeinek irodalmi nyelvei fejlődésének törvényszerűségei a szovjet korszakban” olyan komplex módszerekre épülő, átfogó vizsgálat, amilyenre sem a szovjet, sem a külföldi nyelvtudományban nem volt példa. Egyrészt az egyes nyelvek szakértői által írt fejezetek a nyelvi struktúrák változásait, valamint a Szovjetunió népeinek nyelveiben a szovjet évek során végbement lexikai, frazeológiai és stilisztikai gazdagodást vizsgálják; másrészt J. Dešerijev monográfiája mintegy „kívülről” tekint a vizsgált nyelvekre: szociológiai szempontból elemzi a nyelv társadalmi működését, meghatározza a nyelv társadalmi használatának színtereit, valamint azoknak a kultúra, a gazdaság és a társadalom fejlődésétől függő változásait. Az említett monográfia a Szovjetunió népei irodalmi nyelveinek használatát és fejlődését meghatározó törvényszerűségeket vizsgálja. Ez a tanulmány több szempontból is különleges. Mindenekelőtt szociológiai vizsgálat, amely nem a nyelvi struktúrát, hanem a nyelv funkcionális oldalát, vagyis társadalmi használatát veszi figyelembe. A tanulmány arra törekszik, hogy közvetlen megfelelést mutasson ki a nyelvhasználat és a társadalmi tevékenység területei között; feltételezése szerint például az ipar növekedése intenzívebbé teszi az azt kiszolgáló nyelv használatát, és bővíti a nyelv alkalmazási körét. Ilyen és hasonló problémákat a társadalmi nyelvészet és a szociológia szakirodalma most vet fel először, és már ez önmagában is értékessé teszi J. Dešerijev könyvét. A szociológiai megközelítésű munka jellege a statisztikai módszerek alkalmazását is meghatározza. A mű széles körben használ statisztikai adatokat, amelyeket csoportosít és elemez annak érdekében, 1 A Szovjetunió népei irodalmi nyelveinek fejlődési törvényszerűségei a szovjet korszakban. Szerk. Yu. D. Desheriev, a filológiai tudományok doktora. [1. könyv]. Az iráni és az ibériai-kaukázusi nyelvek belső szerkezeti fejlődésének fő folyamatai. A kötet felelős szerkesztője N. A. Baskakov, a filológiai tudományok doktora (M., 1969). [2. könyv.] A török, finnugor és mongol nyelvek belső szerkezeti fejlődésének fő folyamatai. A kötet felelős szerkesztője N. A. Baskakov, a filológiai tudományok doktora (M., 1969). [3. könyv]. Az írásbeliséggel régebb óta rendelkező nyelvek belső szerkezeti fejlődése. A kötet felelős szerkesztője Yu. D. Desheriev, a filológiai tudományok doktora (M., 1973). [4. könyv]. Desheriev Yu. D. Az irodalmi nyelvek társadalmi funkcióinak fejlődése. — M., 1976. 185 hogy teljes képet adjon a forradalom előtti helyzetről és a szovjethatalom éveiben elért, a nyelvek társadalmi használatára vonatkozó eredményekről. Minden egyes szövetségi köztársaságnak külön fejezetet szentel. A Szovjetunió nemzeti irodalmi nyelveinek használatát az állandó nyelvi működési színterek elkülönítésével jellemzi, nevezetesen: az ipar, a mezőgazdaság, az általános közép- és szakoktatás, a felsőoktatás, a technika és a tudomány, a sajtó, a szépirodalom és a művészet, valamint a társadalmi élet és tevékenység egyéb területein. Ezt az egységes tervet követve részletesen írja le a nemzeti irodalmi nyelvek, illetve az orosz mint a Szovjetunió népei közötti érintkezés nyelvének használatával kapcsolatos lingvoszociális helyzeteket az Ukrán, a Belorusz, az Üzbég, a Kazah, a Grúz, az Azerbajdzsáni, a Litván, a Moldáv, a Lett, a Kirgiz, a Tádzsik, az Örmény, a Türkmén és az Észt SZSZK-ban. Az ilyen átfogó összehasonlítás és vizsgálat, valamint a nemzeti irodalmi nyelvek társadalmi használatának általános elemzése értékes, nagy elméleti és gyakorlati jelentőségű szociolingvisztikai eredményeket hoz. A Szovjetunióban megteremtették a nemzeti nyelvek és kultúrák korlátozás nélküli működésének és fejlődésének szükséges feltételeit. Számos nemzeti nyelvet széles körben használnak az oktatásban, a tudományban, a technikában, a szellemi kultúrában és más területeken. A szovjet rendszer éveiben számos autonóm köztársaság vagy terület népe, illetve kis népcsoportja kapott anyanyelvű írásbeliséget; kialakult a nemzeti értelmiség, és anyanyelven jelentek meg könyvek és folyóiratok. Másfelől természetes társadalmi szükségletként jelentkezett, hogy a Szovjetunió valamennyi nemzete és népe egy közös érintkezési nyelvet használjon; ezt a szerepet az orosz nyelv töltötte be. „Az orosz nyelv szerepének növekedését a szovjet társadalom életében, a szovjet népnek mint új történelmi közösségnek a kialakulása és fejlődése, valamint a nemzetek, népek és kultúráik közeledési folyamatainak intenzívebbé válása mellett, társadalmi tényezők, a szocializmus és a kommunizmus építésének objektív törvényszerűségei határozzák meg” – hangsúlyozza a könyv szerzője (420. o.). Az, hogy a Szovjetunió valamennyi nemzetének és népének nyelve közül éppen az orosz lett az érintkezés nyelve, annak köszönhető, hogy a Szovjetunió lakosságának több mint fele számára az orosz az anyanyelv; az ukránok és a beloruszok könnyen elsajátítják és jól beszélik az oroszt, amely genetikailag nagyon közel áll nyelveikhez; a Szovjetunió lakosságának fennmaradó része, mindenekelőtt az értelmiség, szintén beszél oroszul. Helyesen emeli ki a szerző, hogy a Szovjetunió népei maguk, önként választották az orosz nyelvet a nemzetek közötti érintkezés nyelvéül, és rámutat az orosz nyelvnek a szovjet társadalom életében betöltött haladó szerepére. Az orosz nyelv társadalmi szerepének négy aspektusát különbözteti meg: az orosz mint a nagy orosz nép nemzeti nyelve; az orosz mint a Szovjetunió népei közötti érintkezés nyelve; az orosz mint a Szovjetunió népei nyelvei fejlődésének és gazdagodásának egyik fő forrása; valamint az orosz mint a nemzetközi érintkezés egyik nyelve. Az orosz nyelvnek mint a Szovjetunió népei közötti érintkezés nyelvének a szovjet nép életében betöltött szerepét először is azért kell növelni, hogy elejét vegyék a köztársaságok közötti nyelvi akadályok erősödésének; másodszor azért, hogy a Szovjetunió valamennyi nemzetének és népének képviselői átvehessék a szovjet és a külföldi kulturális örökséget; harmadszor pedig azért, hogy a tudományos-technikai forradalom eredményei, valamint az egyes szovjet köztársaságok gazdasági és kulturális vívmányai minden nép javára váljanak. A nyelvi érintkezés és a kétnyelvűségi helyzetek empirikus megfigyelései azt mutatják, hogy a nyelv konstitutív elemei lényegében állandóak. Következésképpen egyetlen nyelv sem asszimilálhat egy másik nyelvet azáltal, hogy kisajátítja annak legjellemzőbb vonásait. Épp ellenkezőleg: a nemzeti nyelvek fejlődnek és virágoznak. Különösen nagy elméleti és gyakorlati értéke van a szerző következő megállapításának: „A Szovjetunió népeinek nyelveiben bizonyos közös vonások (a fonetikában, a nyelvtanban) megjelenése meglehetősen hosszú folyamat. Ezért a Szovjetunió nyelvi fejlődésének előrejelzését vizsgálva nem indulhatunk ki a nyelvek közeledésének, összeolvadásának, illetve nyelvi unió kialakulásának koncepciójából, mint nagy társadalmi jelentőségű és eredményességű koncepcióból” (425. o.). A kis létszámú, írásbeliséggel nem rendelkező népek és etnográfiai csoportok nyelvi fejlődésére jellemző, hogy képviselőik önként kezdik használni annak a nemzetnek az irodalmi nyelvét, amelynek 186 közöttük élnek, és kultúrájuk, valamint gazdaságuk fejlettebb, míg e kis népek és etnográfiai csoportok nyelvei fokozatosan elveszítik használati területeiket, és kikerülnek a használatból (például a 6900 karaim közül mindössze 16,5% tekinti anyanyelvének a karaimot). A könyv tizedik, „A litván és más irodalmi nyelvek társadalmi funkcióinak fejlődése a Litván SZSZK-ban” című fejezete a litván nép legjelentősebb történelmi eseményeit, a társadalmi-gazdasági élet és a lakosság társadalmi szerkezetének változásait, az etnolingvisztikai folyamatokat, valamint azoknak a nyelvek (litván, orosz, lengyel) használatára gyakorolt hatását mutatja be. Bőséges statisztikai adatok alapján szemlélteti, hogyan fejlődik Szovjet-Litvániában az alap-, az általános és a szakoktatás, valamint a közép- és felsőoktatás, a tudomány és a technika, hogyan gyarapszik a társadalmi-politikai, tudományos-műszaki és pedagógiai irodalom, valamint a sajtó, hogyan bővül a kulturális-oktatási és gyermekintézmények hálózata, miként fejlődik a művészet és a szépirodalom, és hogyan használják itt a litván nyelvet. Statisztikai adatok jellemzik a litván nyelv működését az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés és hírközlés, a kereskedelem, a közétkeztetés, a lakosság háztartási szolgáltatásokkal való ellátása, az egészségügy és a pénzügy, az ügyvitel és a hivatalos levelezés, valamint a rádió és a televízió területén is. Ezzel kapcsolatban J. Dešerijev megjegyzi: „A litván nyelv társadalmi funkciói – a lett nyelvéhez hasonlóan – maximálisan kibővültek, lexikai-szemantikai, stilisztikai és szintaktikai rendszere pedig példátlanul fejlődött. Litvánia sok évszázados történelme során a litván nyelv soha nem érte el a funkcionális és szerkezeti fejlettség ilyen átfogó szintjét” (230. o.). A litván nyelv működésének ilyen jellemzésével csak egyetérteni lehet. A „A nemzeti-orosz kétnyelvűség fejlődése”2 című kollektív monográfia bevezetőjében J. Dešerijev ismerteti a nemzeti-orosz kétnyelvűség jelentőségét, valamint a kétnyelvűség vizsgálatának elméleti-módszertani alapjait és szempontjait. A szovjet valóság viszonyai között a kétnyelvűség – mindenekelőtt annak fő típusa, a nemzeti-orosz kétnyelvűség – célja, hogy minden tekintetben elősegítse a népek közeledését és a nemzeti kultúrák gazdagodását. Ebben az orosz nyelv ismerete nyújt segítséget: ez az egyik legfejlettebb nyelv a nemzetközi és a nemzetek közötti érintkezésben. A kétnyelvűség vizsgálatának számos szempontja közül a szociológiai kap elsőbbséget. E szempontból a következőket vizsgálják: 1) a kétnyelvűség fejlődésének társadalmi-gazdasági, etnolingvisztikai és történelmi előfeltételeit az Azerbajdzsáni, a Litván és az Észt SZSZK-ban, valamint a Burját ASZSZK-ban; 2) a nyelvek működésének társadalmi, demográfiai és nemzeti sajátosságait. A monográfia egyik pozitív sajátossága, hogy a kétnyelvűséget dinamikusan vizsgálja, azaz figyelembe veszi annak minőségi és mennyiségi paramétereit, valamint társadalmi változatait. E tekintetben a litván–orosz kétnyelvűséget négy fokozatra osztják. Az első fokozatú litván–orosz kétnyelvűség megfelel az orosznyelv-oktatási programok II–IV. osztályokra vonatkozó követelményeinek, a második fokozatú pedig az V–VIII. osztályos programok követelményeinek. A harmadik fokozatú litván–orosz kétnyelvűséget a középiskolák IX–XI. osztályos orosznyelv-oktatási programjainak követelményei alapján határozzák meg. A negyedik fokozatú kétnyelvűség a felsőoktatási hallgatók orosznyelv-tudásának felel meg. A litván–orosz kétnyelvűség e négy fokozatát V. Michalčenko részletesen jellemzi. A köztársaságban jelentős tendencia mutatkozik a litván–orosz és az orosz–litván kétnyelvűség terjedésére. Az 1970. évi népszámlálás adatai szerint a litvánok 34,8%-a folyékonyan beszél oroszul. Az orosz nyelvet a litván lakosság legszélesebb körben a köztársasági jelentőségű városokban használja, a járási központokban kevésbé elterjedt. A falusi lakosság gyengébben tud oroszul – az idősebb nemzedék többnyire nem ismeri a nyelvet. „A litván–orosz kétnyelvűség jellemző vonása, hogy a litván nyelv nemzeti nyelv, gazdag írásbeliségi hagyományokkal. Társadalmi funkcióinak jelentős kibővülése a szovjet években felgyorsította az irodalmi nyelvi forma normalizálódásának folyamatát, és nagymértékben kiterjesztette az irodalmi nyelv használatát a litván nép körében. A litván nyelv kielégíti a szocialista litván nemzet kommunikációs igényeit” – jegyzi meg V. Michalčenko. 2 Развитие национально-русского двуязычия. Отв. редактор д-р. филол. н. Дешернев Ю. Д. М., 1976. 187 A járásokban (Zarasai, Ignalina, Švenčionys stb.), ahol régóta jelentős számú orosz és más nemzetiségű ember él, két tendencia figyelhető meg: 1) a társadalmilag aktív litván–orosz kétnyelvűség kialakulása és 2) az aktív orosz–litván kétnyelvűség iránti viszonylag csekély társadalmi igény. Ezek a tendenciák abból adódnak, hogy a nemzetiségi szempontból vegyes járásokban az orosz nyelv széles körben a nemzetek közötti érintkezés eszközeként működik. A litván nyelvet azok az oroszok tanulják meg, akik hosszabb ideje élnek a köztársaságban, és akiknek munkájában, tevékenységében szükségük van rá. A litván nyelvre különösen az orosz falusi lakosoknak van szükségük. Az orosz nemzetiségű lakosok litvánnyelv-tudása a köztársaságban általában fordítottan arányos az orosz lakosság sűrűségével. Azokban a járásokban, ahol magas az orosz lakosok aránya, alacsony a litvánnyelv-tudás. Így például az 1970. évi népszámlálás adatai szerint a Zarasai járásban az orosz lakosság aránya 20,3%, de mindössze 41,1%-uk tud litvánul. Ezzel szemben a Šiauliai járásban, ahol az orosz nemzetiségű lakosok aránya mindössze 3,1%, az orosz nemzetiségű emberek 71%-a beszél litvánul. A kétnyelvűek anyanyelvének megállapításakor is bizonyos szabályszerűség figyelhető meg. Ha a családban egyetlen nyelvet használnak, akkor minden nemzetiségű adatközlő (litvánok, oroszok, lengyelek stb.) saját nemzetisége nyelvét tekinti anyanyelvének, a vegyes családok adatközlőinek anyanyelve azonban gyakran nem egyezik meg nemzetiségük nyelvével. V. Michalčenko helyesen különbözteti meg a második nyelv ismeretét annak különböző életszférákban való működésétől. A köztársaság fiatalabb és középkorú lakossága az iskolában tanult oroszul, ezért feltételezhető, hogy a litvánok többsége többé-kevésbé tud oroszul. A nyelv működése azonban egészen más kérdés. A litván–orosz kétnyelvűség csak bizonyos etnikai körülmények között (az orosz és más nemzetiségű lakosok magas aránya esetén) társadalmilag aktív. Az orosz nyelvet itt a különböző nemzetiségű emberek közötti érintkezés eszközeként használják; emellett ezen olvasnak szakirodalmat, és a rádió, a televízió, valamint a sajtó területén is működik. A társadalmilag aktív litván–orosz kétnyelvűség a köztársaság ipari központjaira és néhány járására (Šalčininkai, Vilnius, Švenčionys stb.) jellemző. A köztársaság lakosságának fennmaradó része kevésbé tud oroszul; vagyis az orosz nyelv használata itt passzívabb, az iskolai tanulást nem feltétlenül támasztja alá az élő kommunikáció, ezért az ilyen esetekben csak igen megszorító értelemben beszélhetünk kétnyelvűségről. Simas Karaliūnas Indeks – słownik do „Daukšos Postilė“. Opracował Czesław Kudzinowski. Tom I (A – N), VI + 543 p. Tom II (O – Ž), 527 p. Poznań, 1977. Mikalojus Daukšas 1599-ben kiadott posztillája a régi litván írásbeliség egyik legjelentősebb emléke. Nyelvtani helyessége, szókincsének gazdagsága, különösen pedig a hangsúly helyének jelölése miatt e könyv adatait a nyelvészek széles körben használják nemcsak a litvanisztikai, hanem általában az indoeuropeisztikai munkákban is. A lengyel nyelvész, Česlovas Kudzinovskis most könnyebben hozzáférhetővé tette ezeket az adatokat a kutatók számára: kiadott egy terjedelmes, kétkötetes (összesen 1076 oldalas!) indexszótárt, amelyben Daukšas posztillájának összes szava és alakja szerepel. Č. Kudzinovskis, a poznani egyetem professzora, ismert lengyel balti nyelvész. 1935-ben végzett a Vilniusi Egyetemen, ahol összehasonlító indoeurópai nyelvészetet tanult. 1935–1937-ben Helsinkiben finnugor nyelvészetre szakosodott, 1937–1939-ben pedig Budapesten, ahol megvédte filológiai doktori értekezését („A finn hangrendszer”). Vilniusban élve és tanulva megtanult litvánul, és bekapcsolódott a balti nyelvészet különféle problémáinak kutatásába. 1958-ban más lengyel nyelvészekkel együtt, a londoni British Museumban őrzött S. Chilinskio-féle bibliafordítás kézirata alapján kiadta az „Újszövetség” szövegét. Sajtó alá rendezte O. Kolberg lengyel etnográfus és folklorista írásainak 53. kötetét. 188