Kalbotyros pastabos

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI, XXXI (1994) KALBOS NORMALIZACIJOS KLAUSIMAI SIMAS KARALIŪNAS NYELVÉSZETI MEGJEGYZÉSEK* 9. Dial. arūnas Arūnas „tapló, szivacs” szűk körben használatos keleti szó (Tvr, Dglš, Slk) (LKŽ II 261, I² 323). Az északnyugat-fehérorosz nyelvjárásokban megtalálható az apýn „szivacs, tapló”, amely a *горун alakból származik, és a szláv *gorěti „égni” szóval hozható kapcsolatba1 (a szemantikai kapcsolatokra vö. a német Zunder „tapló, szikragyújtó” szót a zünden „meggyújtani, lángra lobbantani” mellett). Innen származik a litván dialektális arūnas is (a spiránsan [h]-nak ejtett g- elhagyására vö. például adynà „óra” < fehérorosz годзіна; arielkà „vodka” < fehérorosz горелка; ãdnas „érdemes” < fehérorosz годный). 10. Brāvaras, Briaūnis A víznevek: Brāvaras (folyó, Vilkija), Bravar-ātis (folyó, Jurbarkas, a Mituvos jobb oldali mellékfolyója), Bravar-iukas (folyó, Kražiai, a Kražantės mellékfolyója), Bravar-upis (folyó, Laižuva, a Vadaksties bal oldali mellékfolyója) és Briaūnis (tó, Semeliškės), valamint Briaun-iukas (tó, Semeliškės)2, úgy tűnik, az indoeurópaiak egyik létfontosságú, ősi fogalmának — a forrásnak — a legrégibb elnevezését rejtik magukban: ide. *bhṛēu̯-j-, váltakozó n-tövű alakja pedig *bhṛēu̯-n- (gör. φρέαρ, -ατος < ősgr. *φρήαρ, örm. albīwr, albęwr „forrás”, talán az óír tipra „forrás” is, ha az óír *tiprar < *to-ek’s-bhṛēu̯-ból, a gen. sing. tiprat pedig < *to-ek’s-bhṛēu̯n-tos-ból ered). A Briaūnis tő pontosan megfelel az ide. *bhṛēu̯-n- alaknak (az ēu a balti nyelvekben iau-vá vált), de a tőhangsúly megváltozott (ide. *bhṛēu̯-n- > balti *briáun-). A Brāvaras és a többi alak az ide. *bhṛēu̯-r közvetlen folytatásaitól a tőmagánhangzó-fokozatban tér el: a tő nulla fokú magánhangzója (*-ēu-: *-au- > lit. -av-), a tővégi normálfokú magánhangzóval (*-r-: *or- > lit. ar). A tő- és tővégi magánhangzók fokozatainak ilyen megoszlása megfelel annak a szabályszerűségnek, amelyet E. Benveniste az indoeurópai névszók legrégibb típusánál állapított meg: ha a tővégi mássalhangzó normál fokú magánhangzót tartalmaz, a gyökér magánhangzója redukált fokú, és fordítva³. Az indoeurópai forrásnév tehát heteroklitikus ragozású volt, amelyre nemcsak a különböző * A kezdetet lásd: Lietuvių arealinės lingvistikos klausimai: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1977. T. 17. P. 207—209; folytatása: Lietuvių leksikos ir terminologijos problemos: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1991. T. 29. P. 65—79. 1 Этымалагічны слоўнік беларускай мовы. Мінск, 1985. Т. 3. С. 65. 2 Lietuvos TSR upių ir ežerų vardynas. V., 1963. P. 21, 22. — Brāvaras, Bravār-upis ir kt. siejimas su slavizmu brāvoras, brāvaras „spirito varykla ar alaus darykla“ (Vanagas A. Lietuvių hidronimų etimologinis žodynas. V., 1981. P. 69) yra liaudies etimologija. 3 Бенвенист Э. Индоевропейское именное словообразование. М., 1955. С. 50, 205 т.т. 125 a tővégi mássalhangzók (r/n) váltakozása, hanem a tőhangváltakozás és a paradigmaszerű hangsúlyváltakozás is jellemző volt (*bhrēu-r / *bhrau-ōr: *bhrēu-n-). Ezzel magyarázható a hangsúly helyének ingadozása a litvánban: Brāvaras / Bravār-upis. Ha ezek a megfontolások helytállóak, a litván nyelv megőrizhette az indoeurópai forrásnevet, és a balti nyelvek szókincsébe rekonstruálhatjuk a *brau-ár / *brēu-n- „forrás” alakot, mivel a ma használatos forrásnevek, a šaltinis, šaltinys, šaltynas (: šaltas), verdenė, versmė < *verd-smē (: lett verdēt „feltörni, bugyogni”) viszonylag későiek. 11. Dial. hattyú A „Vilniaus žinios”-ban (1905. 279. sz.) a hattyú szó „puska tusája” jelentésben szerepel, LKŽ III 705: „... mi, tudatlanok, ököllel és puskatussal ütöttük őket”. F. Kursaitis a „Német–litván szótár”-ában (1874) az be-gūlbinti alakot adja meg „a puskát faágyazatba tenni (schäften eine Flinte)” jelentéssel (II 146). A hattyú „puska tusa” jelentésű szó és származéka, az be-gūlbinti, valamint a „Lietuviškoji enciklopedija” (V 1326) által említett hattyú „ácsmunka-eszköz, véső” jelentésű szó valószínűleg a litván nyelv talaján meghonosodott germanizmusok. Sok nyelvjárásban használatos a kūlbė szó: „levágott rönkdarab; cséphadaró, döngölő; (puska) agyának vastag vége, tusa…” LKŽ VI 820 (amely a német kolbe „(puska) tusa…” szóból ered)⁴; vö. még a litván nyelvjárási kólba alakot, LKŽ VI 307. A zöngésségi hasonulás következtében (k—b > g—b) könnyen hattyú alakúvá válhatott. Így a kūlba „szánra helyezett láda” helyett (ugyanabból a német Kolbe szóból) keletkezhetett a Radviliškisben és Biržaiban használatos hattyú „kulba” jelentésű szó. A k- g--vé válását az a körülmény könnyítette meg, hogy a litvánban előfordul, hogy rokon vagy egyébként szemantikailag közeli szavak tövének kezdetén váltakoznak a zöngés és zöngétlen mássalhangzók⁵; vö. például: gaurai: kaurai, gur̃bas „kosár, vesszőkosár”: kur̃bas „ua.”, gūoga „bot, vastag végű bunkó”: kioka „ua.”, griaūnos: kriaūnos. 12. *Ištymas, *ištinti Az LKŽ IV 153 az istymas „gyógyítás” és az istinti „gyógyítani” szavakat adja meg. A „Naujasis keleivis” (1881. 5. sz. 27. o.) szemléltető mondataiban azonban mindenütt paistymas és paistinti szerepel; ezeket az LKŽ szerzői „gyógykezelés” és „meggyógyítani” jelentéssel magyarázzák. Ezért kétségek merülnek fel az ilyen morfémákra bontással kapcsolatban (pa- előtag és ist- tő). Hogy itt valójában a paistymas „gyógyítás” és a paistinti „gyógyítani”, tehát a paist- tő szerepel, az világosan látható A. Juška „Słownik polsko—litewski” című szótárának kéziratában található paistyti (-o, -ė) „gyógyítani, gyógyszerezni” és paistas „gyógyszer” szavakból. Az utóbbi igéből, a -mas képzővel alkották meg a „Naujasis keleivis” paistymas alakját. Ahogyan a vaistyti (-o) „gyógyítani”, a váistas „gyógyszer” szavakat a porosz < *vaid-(s)t- „tudni” jelentésű szavaktól waidimai „tudjuk”, az ószláv věděti „tudni” és végül a litván iš-výsti (-výdo) „meglátni” különbözteti meg, 4 Frischbier H. Preussisches Wörterbuch. Ost- und Westpreussische Provinzialismen in alphabetischer Folge. Berlin, 1882. Bd. 1. S. 403. 5 Plačiau — Būga K. Rinktiniai raštai. V., 1958. T. 1. P. 448. 126 A „nézni, keresni” jelentésű veizdėti (véizdi) igével azonos tőhöz tartozik; úgy tűnik, hogy a paistinti, paistyti, paistas is tovább kapcsolódik a páistyti (-o) „ostobaságokat beszélni, fecsegni, összevissza beszélni; gondolkodni, töprengeni; figyelmet fordítani valamire, tekintettel lenni valamire…” és a páisyti (-o) „figyelmet fordítani valamire, reagálni; nézni, megfigyelni; igyekezni felfogni, megérteni” igéhez. Ebből az alkalomból még meg kell említeni a peistúoti (-úoja, -ávo) „ajánlani, beszerezni” és a piestúoti (-úoja, -ávo) „uo.” J (LKŽ IX 748, 927) alakot is, mint e tő lehetséges képviselőit. 13. Kėvė A Kėvė „közönséges, sovány háziállat; gebe” (felföldi), a kėvinas, kėvīnas „rossz ló, gebe” Vkš (Būga RR I 310; III 820; LKŽ V 672, 677) inkább a kėvalas, kėvėlas „héj, burok; gabonahéj, pelyva”, valamint a kėvetas, kėvatas „héj, burok” szóval rokon, amelyek a lív kėv „kanca” szóból kölcsönzöttek⁶ — szemantikailag vö. az óészaki skjáta fem. „kiszáradt bőr; rossz, hitvány dolog; sovány juh, sovány ló” alakot az óészaki skjár masc., skjá fem. „átlátszó bőr (üveg helyett ablakokhoz használják)”, valamint a norvég skjaa „átlátszó bőr, hártya” szóval⁷. A k- kezdetű lett kėve, kėve „kanca” alakok kölcsönszavaknak tekintendők — valószínűleg a litván nyelvjárásokból kerültek át. A lett nyelvi közegben ezekből a kēvene, kēvēne, kēvēna, kēvēns, kēvēns „kis, sovány kanca”, a kēvine „(fiatal) kanca” (a kēve becéző kicsinyítő képzős alakja), valamint a kēvele „(lekicsinylően) kanca” származékok alakultak ki. 14. Lett kursts A lett kursts2 „kis erdő, liget (meža pudurītis, ein Wäldchen)” EH I 679, valamint az ófelnémet horst, hurst masc. „bozót”, a középalsónémet horst, hurst „ua.”, az óangol hyrst masc. „erdő”, valamint a norvég nyelvjárási rust „liget, kis erdő” alakok mind formájukban (néhány germán nyelvi szó, például az óangol hyrst szóvégi mássalhangzóit kivéve), mind jelentésükben egyeznek. Egyelőre aligha dönthető el, hogy e szavak között régi rokonság (Urverwandtschaft) áll-e fenn, vagy a lett lexéma a germán nyelvekből kölcsönzött szó. A kérdés eldöntését az is nehezíti, hogy az indoeurópai szótagképző szonoránsok l̥, r̥, m̥, n̥ a germán nyelvekben ul, ur, um, un alakban fejlődtek, a balti nyelvekben pedig il, ir, im, in alakúvá váltak; ritkábban, egyes kutatók szerint, veláris mássalhangzók után⁸ ul, ur, um, un alakban jelentkeztek. A vizsgált szóban az r̥ éppen veláris mássalhangzó után állt. Így rokonság esetén e szavak szabályos hangfejlődése a balti és a germán nyelvekben azonos eredményre vezetett. 6 Fraenkel E. Litauisches etymologisches Wörterbuch. Heidelberg—Göttingen, 1962. Bd. 1. S. 248; Sabaliauskas A. Baltų kalbų naminių gyvulių pavadinimai // Baltų ir slavų kalbų ryšiai: Lietuvių kalbotyros klausimai. V., 1968. T. 10. P. 158. 7Az óizlandi szavakról és jelentésekről lásd Jóhannesson A. Isländisches etymologisches Wörterbuch. Bern, 1956. S.809. 8 Kurylowicz J. O jedności językowej bałto-słowiańskiej // BPTJ. 1957. T. 16. S. 81—94; Курилович Й. О балто-славянском языковом единстве // Вопросы славянского языкознания. 1958. Т. 3. С. 23—24. 127 15. Nyelvjárási svýnas Az északi dounininkai (Trš, Akm, Lž, Trk, Mžk) és az alföldi aukštaitis (Škn) nyelvjárásokban a sertések fekvőhelyét a különös svýnas szóval jelölik LKŽ XIV 363. A. Juška kéziratos szótárában is megtaláljuk. Szűk körű nyelvjárási szóként a kutatók figyelmét mindeddig elkerülte, ezért érthető, hogy eredete is ismeretlen. Történeti-összehasonlító szempontból az teszi lehetővé e szó meghatározását, hogy a litván nyelvjárási svýnas pontosan megfelel a germán nyelvek sertéselnevezésének: gót swein, óészaki svín, óangol swīn (angol swine), ófríz, óészaki swīn (holland zwijn), ófelnémet swīn (német Schwein) < germ. *swīnam. Mind a balti, mind a germán szó hosszú tőmagánhangzót tartalmaz — a balti ráadásul akútuszos —, és o-tövű. Nemük különbözik: a balti szó masculinum, a germán neutrum; jelentésük is némileg eltér („a sertések fekvőhelye”: „sertés”). Nem lehetséges-e, hogy a litván nyelv a svýnas szóban megőrizte a sertés régi, bár nyelvjárási indoeurópai *su-ino- elnevezését? A jelentésváltozás („sertés” > „a sertések fekvőhelye”) teljesen érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a litvánban e célra az újonnan alkotott kiaulė honosodott meg, amely kezdetben feltehetően szarv nélküli, illetve állatként „duola”-t jelölt általában, amint erre a dél-szláv nyelvekben és az ukrán Kárpátok nyelvjárásaiban található etimológiai megfelelői utalnak: szlovén čūla „koca, kan”, szerb-horvát čūla „kis fülű juh; fül nélküli juh”, bolgár nyelvjárási čýla „kis fülű juh”, чу́ло „fül nélküli állat”, чула „levágott fülű”, ukrán nyelvjárási чýнú „fül nélküli vagy kis fülű (állatról); szarv nélküli vagy kis szarvú” (< prasl. *kiaul- < indoeurópai *keul-). Megfigyelték, hogy sok esetben egy újonnan alkotott, azonos szemantikai mezőhöz tartozó lexéma veszi át a régi szó jelentését, miközben a régi lexéma jelentésváltozással marad fenn. A tárgyalt eset éppen megfelel a lexikai-szemantikai változások e közös tendenciájának. A jelentésváltozás tette lehetővé, hogy a szó a litván nyelvterület egy kis szegletében fennmaradjon. A semlegesnem, mint ismeretes, eltűnt a keleti balti nyelvekből, ahol többnyire hímnem váltotta fel; vö. például a porosz assaran, ószláv jezero neutr.: litván ežeras, nyelvjárási ažeras, lett ezers, ezars masc.; finn heinä „széna, fű” < balti *šeina neutr., szl. *sěno: litván šienas, lett siens masc. Ezért a korábbi balti *svīna(n) „sertés” neutr. (= germ. *swīnam) helyett ma szabályosan a svýnas masc. alakot találjuk. Következésképpen a vizsgált szó lexikai és grammatikai jelentésfejlődésének sajátosságai, valamint a balti és germán szóalakok pontos egyezése hitelt érdemlővé teszik azt a feltevést, hogy a litván nyelvjárási svýnas „a sertések fekvőhelye” a germ. *swīnam „sertés” pontos etimológiai megfelelője, egyszersmind pedig a sertés régi nyelvjárási indoeurópai elnevezése, amely a germán és szláv nyelvekre jellemző. A fent említett germán nyelvi szavak mellett vö. még ószláv svinija, szerb-horvát svinja (plur. svinje), cseh svině, lengyel świnia, orosz свинья stb., amelyek valószínűleg a régi nőnemű *svīni „sertés” főnév átalakult formái⁹. E balti, germán és szláv nyelvekben meglévő izolexéma kizárólagos jellege különösen szembetűnő, ha figyelembe vesszük, hogy az említett nyelvekben a sertés elnevezése a *su-ino- melléknév főnevesülésével keletkezett (latin suīnus „sertésekhez tartozó, sertés-”, ószláv svinъ „ua.”, lett svīns „piszkos, szennyezett”), 9 Фасмер М. Этимологический словарь русского языка. М., 1987. Т. 3. С. 579. 128 a *-ino- képzővel alkotott, az indoeurópai disznónév *sū-/*su- alakjából (avesztai huš, görög šs, latin sūs, ófelnémet sūi, tochár B suwo < *sū-o)10. Az indoeurópai *sū- a lettben is fennmaradt, de hozzáadta a *-ēno- képzőt, és ezáltal némileg megváltoztatta a jelentését: lett nyelvjárási suvēns „malac”, amely a nyelvjárások többségében hangtani úton (uv > iv11) sivēns alakúvá vált, a protobalti *sū-ēno- alakból ered; más szóval az indoeurópai *sū- „disznó” tőből és az -ēno- képzőből áll, mint például a telēns, vēršēns (a telš „borjú”, vēršis „ökör” mellett). A litván nyelvben felfedezett régi dialektális indoeurópai disznóelnevezés alapján bátrabban tekinthetjük ősi örökségnek a porosz nyelv megfelelő adatait is, amelyek, az igazat megvallva, meglehetősen homályosak. A porosz swintian „disznó”, amelyet a kasub svinća12 szóból, újabban pedig a germán nyelvekből13 átvettnek tartanak, inkább magában foglalja a *svīn(a)- (= liet. svỹnas) elemet és egy bizonyos -tian képzőt, amelyet később nyilván a parstian „malac” és a werstian „borjú” példájára illesztettek hozzá14. Ha az elvárt -uw- helyett írás közben a német sewstal15 szóból került volna át a -ew-, akkor a porosz seweynis „disznóól” az indoeurópai *sū- „disznó” elemet rejthetné16, és a helyet jelölő -eynis képzővel17 rendelkezhetne (vö. például a litván buveinė szóval: „lakóhely, lakóhelyül szolgáló hely; a tanya helye”), amelyet ugyanúgy a *sū- „disznó” szóhoz illesztettek, mint ahogy például helyneveket alkottak a Clynteyne, Zan-seynen (: clynth „tehén”, sansy „liba”)18 nevekben. Ha a porosz nyelvi adatok ilyen értelmezése helyes, a poroszban mindkét indoeurópai disznónév fennmaradt volna — *sū- ir *sūna-. A lett nyelvnek fenn kellett őriznie a *sū- „disznó” szót és az abból képzett svīns „piszkos, szennyezett” melléknevet (< *su-ino-), az élő litván nyelv pedig csak a svỹnas „disznóól” szót (< *„disznó”). LINGUISTIC NOTES Summary A litván nyelvjárási arūnas „tapló” nyilvánvalóan belarusz jövevényszó. A litván víznevek, Brūvaras, Bravār-uppis és Brūainis állítólag az indoeurópai *bhreu̯-r / *bhreu̯-n- „forrás” folytatói. A litván nyelvjárási gulbė „puskatusa”, származékával, az i-gulbinti „szárral ellát” igével együtt, 10 Pokorny J. Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. Bern und München, 1959. S. 1038; Fraenkel E. Op. cit. S. 255. 11 Endzelīns J. Latviešu valodas gramatika. Rīga, 1951. 50. lpp. 12 Levin J. F. The Slavic Element in the Old Prussian Elbing Vocabulary. Berkeley—Los Angeles—London, 1974. P. 105 (su literatūra). 13 Smoczyński, W. Elbing szótára: emendációk, olvasatok és etimológiák // Balto-szlavjanszkije isszledovanija 1987. Moszkva, 1989. 39. o. 28. jegyzet. 14 Plg. Endzelīns J. Senprūšu valoda. Rīga, 1943. 260. lpp. — Todėl pr. swintian taisyti į *swinitan ir kildinti iš vid. vok. žem. swīn „kiaulė“ visai nereikia. W. R. Schmalstiegas (Studies in Old Prussian. University Park and London, 1976. P. 25) mano, kad vokietis raštininkas šiuose žodžiuose, gerai jų nesuprasdamas, raidėmis s bus parašęs fonemą š, kas taip pat nereikalinga. 15 Endzelīns J. Op. cit. 246. lpp. 16 W. Smoczyński a porosz sew- alakot a német nyelvjárásokból származó kölcsönzésnek tartja (lásd Смочиньский В. Указ. соч. С. 38–40). 17 Endzelīns J. Op. cit. 46. lpp. 18 Ezért aligha szükséges az -eynis alakot *eynis alakra javítani (vö. litván kinis „állati (rendszerint sertés-) fekhely, vacok”), ahogyan W. Smoczyński teszi A. Bezzenberger nyomán (lásd Смочиньский В. Указ. соч. С. 38–40). 9. Lietuvių kalbotyros klausimai, XXXI 129 a germán Kolbe „tuskoló” szóból kölcsönözték. A *Istymas „(orvosi) kezelés” és az *istinti „gyógyít” a „Litván nyelv szótárába” (IV 153) a paistymas „(orvosi) kezelés” és a paistinti „gyógyít” félreértése folytán került be. Azt, hogy a litván kėvė „gebes, hitvány gebe”, kėvinas, kėminas „ua.” inkább rokon a kėvalas, kėvelas „héj” és a kėvatas, kėvetas „héj; kéreg, háncs” szavakkal, semmint a livóniai kēv „kanca” kölcsönszava volna, alátámasztja az olckolbingi skjàta „száraz bőr, irha; szegény jószág; sovány, aszott, juh vagy ló” jelentésbeli párhuzama. Ma már aligha dönthető el, hogy a lett kufts „fa” és az ófelnémet horst, hurst „bokor” ősi rokon szavak-e, vagy az előbbit az utóbbiból kölcsönözték. A litván nyelvjárási svýnas „sertésól, a disznó búvóhelye” nagy valószínűséggel egy indoeurópai nyelvjárási (germán és szláv) sertéselnevezés folytatása.