Mokslinio ir grožinio stiliaus sakinio ilgis

LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XXXIII (1995) GRAMATIKA IR LEKSIKOLOGIJA AUDRONĖ BITINIENĖ A TUDOMÁNYOS ÉS SZÉPIRODALMI STÍLUS MONDATÁNAK HOSSZA A nyelv funkcionális stílusait leggyakrabban kvalitatív szempontból vizsgálják: a nyelvi eszközök kiválasztásának és elrendezésének tendenciáit figyelik. A litván nyelv stilisztikájában a szépirodalmi és a tudományos stílust olyan jegyek alapján jellemzik, mint a képszerű konkrétság, az emocionalitás és az egyediség, illetve az absztraktság, a logikusság és az objektivitás (Pikčilingis 1971: 287). Ez a megközelítés azonban kvantitatív szemponttal is kiegészíthető, mivel a tendencia fogalma statisztikai jellegű: a kutató az eszközök „statisztikai viselkedését” megfigyelve állapítja meg, hogy az egyes nyelvi eszközök mennyire aktívak, amit a „gyakran”, „ritkán” stb. szavakkal fejezünk ki. Kellően nagy minta vizsgálata után könnyen kiszámítható például, hogy a litván nyelvű tudományos szövegekben milyen gyakran fejezik ki az alanyt főnévi igenévvel, vagy hogy az okhatározói mellékmondatok az összetett mondatok teljes halmazának hány százalékát teszik ki. A funkcionális stílusok valamennyi jellemzője közül a mondat hossza különleges helyet foglal el. Ez a kvantitatív mutató nemcsak stilisztikai információt nyújt, hanem egyúttal a mondatszerkezet egyik összetevője is; az egy- vagy két szóból álló mondat szerkezete alapvetően különbözik az 50 szóból álló mondatétól. Másfelől a mondatok kiválasztása és bővítésük jellege a tevékenységi körtől, a domináns nyelvi funkciótól, a tartalomtól és a nyelvhasználat egyéb feltételeitől függ. A mondathossz tehát mintegy magában foglalja a funkcionális stílus vizsgálatának kvalitatív és kvantitatív szempontját is. Ezért a különböző nyelvek mondathosszát meglehetősen gyakran kutatják. A mondathosszt különböző szempontokból vizsgálják. Egyes munkák abból indulnak ki, hogy a mondathossz a grammatika eleme, amely közvetlenül összefügg a nyelv grammatikai szerkezetének fejlődésével (Admoni 1966). Más esetekben a mondathosszt a nyelvstatisztika összefüggésében elemzik (Meier 1964; Herdan 1960). Számos olyan kutatás is létezik, amely a mondathosszt a funkcionális stílusokat megkülönböztető jegyként (Лесскис 1962; Долежел 1964; Мистрик 1967; Arader 1963; Eggers 1962; Těšitelová 1980), illetve az egyéni stílus jellemzőjeként vizsgálja (Yule 1939; Вашак 1974). A litván nyelvészetben J. Pikčilingis írta le a mondathosszt. Megállapítása szerint „a mondat kisebb vagy nagyobb terjedelmét a nyelvi stílus határozza meg” (1971: 137). A tanulmány célja a tudományos és a szépirodalmi stílus mondathosszának összehasonlítása; ez az elemzés folytatja a litván nyelv stilisztikai kutatásának már említett hagyományát. Minden statisztikai kutatással szemben követelmény, hogy a vizsgált objektumok operatív meghatározását adja meg, azaz a tudományos fogalom olyan értelmezését, amely lehetővé teszi az objektum egyértelmű leírását. Mondatnak a szöveg ponttól pontig, illetve más, a mondat formális lezárását jelölő írásjelig terjedő szakaszát tekintjük (Адмони 1973: 15). A mondathossz mértékegysége a szó, vagyis az intervallumokkal elválasztott graféma vagy grafémasor. Az ilyen meghatározások megadják, hogy a szöveg mely szakasza tekintendő mondatnak, és mely graféma szónak; ez különösen fontos a tudományos szövegekben, amelyekben gyakoriak a címrövidítések, a fogalmakat pedig szimbólumokkal, nem betűjellegű jelekkel stb. fejezik ki. 169 Ez különösen fontos a tudományos szövegekben, amelyekben meglehetősen gyakoriak a címrövidítések, a fogalmakat pedig szimbólumokkal, nem betűjellegű jelekkel stb. fejezik ki. A vizsgált mintát különböző tudományágakból (bölcsészettudományok, természettudományok, matematika, műszaki tudományok) és alstílusokból (elméleti, oktatási, módszertani) származó 34 szöveg alkotta, amelyekből véletlenszerűen 10 ezer mondatot választottunk ki, továbbá prózaírók (szerzői elbeszélés) 32 szövege, amelyekből szintén 10 ezer mondatot elemeztünk. Nem csupán az egyes mondatok hosszát vizsgáltuk, hanem a mondatszerkezet néhány jellemzőjét is: a mondat típusát és az összetett mondatok tagmondatainak számát. A mondattípus meghatározásakor a „Lietuvių kalbos gramatikoje” (1976) című munkában közölt mondatosztályozást vettük alapul. Az adatokat a Vilniusi Egyetem Számítóközpontjában dolgoztuk fel a „Paula” statisztikai elemzőprogrammal, amely PL/1 nyelven készült. Az eredmények tárgyalásakor két megszorítást kell figyelembe venni: először is eltekintünk a szavak hosszától, lexikai és grammatikai jelentésétől, vagyis a mondatot alkotó összes szót egyenértékűnek tekintjük; másodszor minden mondat hosszát egész számú szóban mérjük, ezért a tized- vagy akár századrészekkel megadott jellemzői bizonyos fokú absztrakciót jelentenek. A mondathossz szigorú jellemzéséhez meg kellene adnunk az egy szótól az elérhető legnagyobb szószámig terjedő hosszúságú mondatok százalékos arányát (a mintánkban ez 121 szó). Ez azonban kényelmetlen, és az olvasó számára még nehezen is lenne értelmezhető. Ezért gyakorlatilag minden kutató a mondathossz gyakorisági eloszlásának fő paramétereivel, a mondatok átlagos hosszával (x̄) dolgozik. Ez a paraméter azonban túlságosan hozzávetőlegesen írja le a mondatok szövegbeli tényleges eloszlását, ezért további paraméterekre is szükség van: a szórásra (s), a variációs együtthatóra (v) és a terjedelemre. Lényeges szerepe van az eloszlás aszimmetriájának: a mondathossz gyakoriságai rendszerint pozitív aszimmetriájú eloszlást alkotnak, vagyis az átlagos mondathossz meghaladja mind a móduszt (a leggyakoribb értéket), mind a mediánt (az eloszlást két egyenlő részre osztó értéket) (lásd az 1. táblázatot). 1. táblázat A tudományos és szépirodalmi stílus mondathossz-eloszlásának paraméterei Funkcionális stílus | Átlagos hossz x̄ | Standard eltérés s | Variációs együttható v | Terjedelem | Medián | Módusz | Aszimmetria-együttható | Standardizált standard eltérés | Tudományos | 18,0 | 8,8 | 48,8 | 2—57 | 16,3 | 16 | 0,79 | 0,06 | Szépirodalmi | 12,3 | 9,9 | 80,5 | 1—121 | 10,4 | 5 | 0,93 | 0,04 A táblázatban közölt adatok azt mutatják, hogy a tudományos és a szépirodalmi stílus mondathossza eltérő. E különbség statisztikai szignifikanciája (a minta nagyságát figyelembe véve) a következőképpen értékelhető. Az átlagos hossz t= 3,38, p<< 0,001, vagyis az átlagos hossz különbsége statisztikailag abszolút szignifikáns. A standard eltérések különbsége kevésbé kifejezett (t= 2,1, p< 0,05), de statisztikailag szintén szignifikáns. 170 Az aszimmetria-együtthatók kellően jelentősen különböznek (t= 2,0, p< 0,05); a variációs együttható, a terjedelem, a módusz és a medián különbségeinek statisztikai szignifikanciáját ebben az esetben meglehetősen nehéz ellenőrizni, az abszolút különbségek azonban nem kétségesek. Bár mindkét stílus mondatai jobbra ferde eloszlást mutatnak, ez a sajátosság a szépirodalmi stílusban sokkal kifejezettebb. A tudományos stílus eloszlásának mediánja és módusza két szóval tér el az átlagos hossztól, a szépirodalmi stílusban viszont a módusz eltérése akár 7 szó is (a medián itt is két szóval tér el). A tudományos stílus mondathossz-eloszlása kompaktabb (kisebb a terjedelem, és nagyobb átlagos hossz mellett kisebb a standard eltérés). Más szóval, a szépirodalmi stílusú szövegek mondathossza jobban változik, mint a tudományos stílusú szövegeké. A mondathossz részletesebb elemzéséhez, különösen pedig a nyelvi és nyelven kívüli tényezők hatásának feltárásához célszerű a mondatokat csoportosítani, és kiszámítani az egyes hosszúsági csoportok gyakoriságát. A szakirodalomban a mondatokat igen sokféleképpen csoportosítják. Egyes szerzők azonos és eltérő hosszúságú intervallumcsoportokat különítenek el, anélkül, hogy minőségileg értékelnék ezeket a csoportokat (Статистични 1967); mások minőségileg jellemzik a csoportosított mondatokat: rövid mondatok — legfeljebb 20 szó, hosszúak — 20–60 szó, nagyon hosszúak — több mint 60 szó (Meier 1964: 186). Megjegyzendő, hogy a csoportosítás alapját többnyire nem adják meg, és nem kapcsolják össze a funkcionális stilisztika vagy a szintaxis igényeivel. Ebben a vizsgálatban a mondatok hosszúsági intervallumok szerinti csoportosítása statisztikai kritériumon alapult: az intervallumhatárokat az empirikus (minta-)eloszlás percentilisei, valamint az integrális eloszlásnak a mondathosszaknak megfelelő „ugrásai” határozzák meg. E határok megadásával öt informatív mondathosszúsági csoportot kaptunk: nagyon rövid mondatok — legfeljebb 8 szó, rövidek — 9–17 szó, közepes hosszúságúak — 18–30 szó, hosszúak — 31–46 szó, nagyon hosszúak — 47 vagy több szó (lásd a 2. táblázatot). 2. táblázat A mondathosszúsági csoportok megoszlása (százalékban) Mondatcsoportok Nagyon rövid, 1—8 szavas Rövid, 9—17 szavas Közepes hosszúságú, 18—30 szavas Hosszú, 31—46 szavas Nagyon hosszú, 47 vagy több szavas Stílus Tudományos 10,4 42,8 38,3 7,8 0,7 Szépirodalmi 43,0 36,2 15,8 3,8 1,2 Látható, hogy a tudományos és szépirodalmi stílus mondatcsoportjainak gyakorisága egy „fázisban” tér el egymástól, vagyis a tudományos stílusban a rövid és közepes hosszúságú mondatok a leggyakoribbak, míg a szépirodalmi stílusban a nagyon rövid és rövid mondatok; e csoportok mondatai mindkét stílusban körülbelül 80 százalékot tesznek ki. Az adatokból kitűnik, hogy valamennyi csoport mondatai a tudományos és a szépirodalmi stílus megkülönböztető jegyeinek tekinthetők (a különbségek statisztikailag szignifikánsak a következő szinten (különb- 171 ségek statisztikailag szignifikánsak p < 0,001 szinten). A nagyon rövid mondatok megkülönböztető ereje különösen jelentős. Ezt a csoportot alcsoportokra bontva kiderül, hogy az 1—2 és 3—5 szavas mondatok a szépirodalmi szövegekben ötször gyakoribbak, mint a tudományos szövegekben. Ezt a tényt a következőképpen lehetne magyarázni. Amikor a tudományos szövegben nagyon rövid mondatokkal próbálnak élni (úgy vélik, az ilyen szöveg könnyebben hozzáférhető a címzett számára), a redundancia problémájával szembesülnek — az önálló mondatok összekapcsolásához további konnektorokra van szükség, amelyek ilyen esetben a szöveg akár 1/3-át is kitehetik (Schlesinger 1968: 73). A tudományos stílus fő jellegzetessége, a hangsúlyozott logikusság tehát megmagyarázza a nagyon rövid mondatok ritkaságát. Másfelől a nagyon hosszú mondatok gyakoriságában a szépirodalmi szövegek felülmúlják a tudományosakat (az ingadozás amplitúdójában pedig — igen jelentősen): a tudományos szöveg túlságosan összetett mondatszerkezete akadályozhatja az elvont tudományos információ megértését. A szépirodalmi stílus sajátosságai — a képszerűség, a képi konkrétság, a művészi pontosság és a befejezetlenség (Župerka 1983) — lehetővé teszik, hogy a szöveg asszociációk mentén szerveződjék; a mondatokat összekapcsoló konnektorokra nem mindig van szükség, az implicit mondatkapcsolási módok vannak túlsúlyban. A két funkcionális stílus érintkezési zónáját a 12—17 szavas mondatok alcsoportjai alkotják, amelyek mindkét stílusban csaknem azonos gyakoriságúak (a tudományosban — 14,8 százalék, a szépirodalmiban — 16,3 százalék). Vagyis az ilyen mondatok mindkét stílus invariáns jegyének, „nyelvi állandónak” tekinthetők (Долежел 1964: 24). Feltételezhető, hogy az ebbe az intervallumba tartozó mondatok optimálisak a megértés és a megjegyzés szempontjából: a felnőtt ember a 15—17 szavas mondatokat jegyzi meg a legjobban, az optimális megértés határa pedig 20 szó (Ogburn 1963: 101). Természetesen ezeket a határokat nem szabad abszolutizálni, mivel számos nyelven kívüli tényezőtől függenek — a közvetített információ jellegétől, a szöveg típusától, a címzett sajátosságaitól stb. Sakinio ilgis laikomas sakinio struktūros funkcija (Лесскис 1962: 83), todėl būtina atsižvelgti į vientisinių ir sudėtinių sakinių pasiskirstymą kalbamuosiuose stiliuose bei į jų ilgį. A tudományos stílusban az összetett mondatok vannak túlsúlyban (55,9 százalék), a szépirodalmi szövegekben kisebb a gyakoriságuk (46,5 százalék); a különbség statisztikailag szignifikáns (p < 0,001). Az összetett mondatok túlsúlya a tudományos stílusban stabil, és kevéssé függ a nyelven kívüli tényezőktől (a tudományágazattól, az alstílustól, a szerzőtől). Közismert, hogy a tudományos stílusra jellemző a sztereotip jelleg; a tudományos szöveg szerzőjének számolnia kell azzal, hogy publikációja hasonlítani fog egy másik, azonos témájú munkához. Az egyéni szintaktikai stílus csupán egy bizonyos lehetőség, amelynek megvalósulása a tudományos munka szerzőjének nyelvhasználóként megmutatkozó egyéni sajátosságaitól függ (Винокур 1980: 122), nem pedig attól, hogy szakemberként milyen képzettséggel rendelkezik. A szépirodalmi stílus szövegeiben nincs ilyen stabilitás; sok minden a szerzőtől függ: az egyszerű mondatok gyakorisága 26 százalék (Mušinskas) és 70 százalék (Bubnys, Vilimaitė) között változik. Ez az ingadozás attól függhet, hogy a próza melyik szintaktikai típusa — a szintagmatikus (hierarchikus) vagy a tagolt (aktualizált) — uralkodik az adott szépirodalmi szövegben. A mondatok hossza a szintagmatikus prózában növekszik, amikor „az egyes mondat egyetlen összetett szintagmatikus ciklusba integrálódik” (Арутюнова 1972: 163). A tagolt próza szövegeiben a hierarchikus kapcsolatok fellazulnak, minden egyes információs elem egy-egy mondat alapját képezi. Például: 172 Ügyetlenül tapogatták az esőktől megfeketedett házak tornácainak ajtókilincseit és küszöbeit, a földeken hagyott ekéket, boronákat, majd a fák koronáján áthatolva ott, ahol Kristupas Kazimieruval kóccal tömte a csónak fenekét, megnyaldosták a földet borító, megfeketedett égerleveleket, és úgy tűnt, nyomban dér lepi be őket, s amikor ezek a férfiak hálókkal mennek majd át a réteken, azok egészen fehérek lesznek a fagytól, lábuk alatt pedig a fagy által megkötött föld dübörög majd (Radz PV 99). És éjszaka volt. A házban és az udvaron. Mindenütt éjszaka. Sötét, mély, hosszú, csendes. Pislákoltak a mennyezet alatti égő lámpa burái. Tompán. Hogy kevesebb petróleumot fogyasszanak (Balt SJ 250). Liudas Skirmonis mosolygott. Fedetlen fővel, a hidegtől kipirult ajkakkal. Az otthonuknak. A járókelőknek. Végül annak a hámló vakolatú falnak (Avyž Ch S 8). A stílusok még szembetűnőbben különböznek az egyszerű és az összetett mondatok hosszában (3. táblázat). 3. táblázat Az egyszerű és összetett mondatok hosszúsági csoportjainak megoszlása (százalékban) Mondattípus | Stílus | Mondatcsoportok: nagyon rövid (1—8 szavas), rövid (9—17 szavas), közepes hosszúságú (18—30 szavas), hosszú (31—46 szavas), nagyon hosszú (47 vagy több szavas). Egyszerű mondatok: tudományos 20,4; 46,9; 28,8; 3,6; 0,3. Szépirodalmi 68,5; 26,9; 4,2; 0,3; 0,0. Összetett mondatok: tudományos 2,4; 29,3; 50,0; 17,4; 0,9. Szépirodalmi 13,7; 46,9; 29,1; 7,7; 2,6. A táblázat által jelzett tudományos stílus talán legszembetűnőbb sajátossága az egyszerű mondatok összetettsége. Bár arányuk kisebb, mint a szépirodalmi stílusban, jelentősen hosszabbak a szépirodalmi szövegekben található mondatoknál (x̄m = 14,5; x̄g = 7,4; sm = 7,6; sg = 5,1). Más szóval, a tudományos szövegekben számos összetett szerkezetű egyszerű mondat fordul elő, amelyeket bővített, azonos mondatrészekből álló sorok, igenévi szókapcsolatok, közbevetések és betoldások terjesztenek ki. Az ilyen mondatok a részletes és tárgyszerűen pontos információátadás lehetőségeit tekintve felérnek az összetett mondatokkal, ez pedig megmagyarázza gyakoriságukat a tudományos szövegekben. A szépirodalmi stílusú szövegek egyszerű mondatainak szerkezeti egyszerűségét (természetesen a tudományos stílussal összehasonlítva) az a tény is megerősíti, hogy az 1—2 szóból álló mondatok aránya a szépirodalmi szövegekben 5,3 százalék, míg a tudományos szövegekben mindössze 0,3 százalék. Az összetett mondatok működésének képe más. Bár az átlagos hossz statisztikailag eltér (x̄m = 21,2; x̄g = 17,7; p< 0,001), ez az eltérés nem bír 173 minőségi jelentőséggel. Ez akkor válik világossá, ha az összetett mondatokat részletesebben csoportosítjuk (4. táblázat). 4. táblázat Az összetett mondatok hosszúságának megoszlási mutatói Mondattípus Tudományos stílus Szépirodalmi stílus % x̄ S % x̄ S Mellérendelő 11,8 20,6 7,7 15,9 14,8 7,3 Alárendelő 68,2 19,7 8,1 40,5 15,5 8,0 Kötőszó nélküli 6,3 22,3 8,2 18,1 13,7 7,4 Vegyes 13,7 28,5 7,8 25,5 26,3 14,5 Látható, hogy a tudományos stílus összetett mondatai átlagosan hosszabbak a szépirodalmi szövegek mondatai­nál; a hozzávetőleg azonos szórások azt mutatják, hogy ez az eltérés invariáns. Az egyetlen kivételt a vegyes mondatok jelentik, amelyek szépirodalmi szövegekben való eloszlását nagyobb szórás jellemzi, következésképpen a hosszúság ingadozási tartománya is jóval nagyobb. A szépirodalmi stílus vegyes összetett mondatai között 1,3 százalék a nagyon rövid (legfeljebb 8 szavas), 8,7 százalék pedig a nagyon hosszú (47 szónál több) mondatok aránya. Összehasonlításképpen meg kell jegyezni, hogy a tudományos szövegek vegyes összetett mondatai szabályosabbak: nagyon rövidet egyáltalán nem regisztráltak, a nagyon hosszúak pedig teljes számuk mindössze 0,7 százalékát teszik ki. A különböző funkcionális stílusok mellérendelés nélküli összetett mondatai is különböznek: a szépirodalmi szövegekben több van belőlük, mint a tudományosakban, és jóval rövidebbek (P < 0,001). Ezt a tendenciát a szépirodalmi stílus fontos sajátossága, a dinamizmus határozza meg (a tudományos stílus ellentétes sajátossága a statikusság). A viszonylag rövid, mellérendelés nélküli mondatok ebben a stílusban az események váltakozásának és ritmusának érzékeltetését, a feszültség megteremtését segítik, vagyis további szemantikai terhet vesznek át a szövegben. A tudományos szövegekben a logikai kapcsolatok kiemelésére és pontosabb megfogalmazására törekednek, ezért az alárendelő mondatok kapnak elsőbbséget; ez a tendencia minden tudományos szövegre jellemző, és nem függ sem a tudományágtól, sem az alstílustól. Azokat az alárendelő mondatokat, amelyek „tiszta” logikai viszonyokat (célt, feltételt, okot, engedményt stb.) fejeznek ki, a tudományos stílus releváns jegyének tekinthetjük. A valóság jelenségeinek leírásakor, a gondolatok szinkron kifejtésekor és az érvelés során vonatkozó és magyarázó mondatokat használnak (az ilyen alárendelő mondatokból a tudományos szövegben is sok van). Az összetett mondatok bővítési lehetőségeit, amelyek „átlagos grammatikai potenciáljuktól” függnek (Ярцева 1969: 174), a tagmondatok száma határozza meg (5. táblázat). 174 Az összetett mondatok megoszlása a tagmondatok száma szerint 5 lentelė Stílus A tagmondatok száma 2 3 4 5–6 7–8 9 és több. Tudományos 66,0 26,0 6,0 1,8 0,2 0,0 Szépirodalmi 57,6 24,2 9,7 6,4 1,3 0,8 Vagyis, bár a szépirodalmi szövegek összetett mondatai átlagosan rövidebbek, tagmondataik száma nagyobb. Mindkét stílusban a két tagmondatból álló mondatok a leggyakoribbak, de a tudományos stílusban gyakrabban fordulnak elő (a különbség statisztikailag szignifikáns, p < 0,001). A tudományos szövegekben nagyon kevés a nyolcnál több tagmondatot tartalmazó mondat (ebben a vizsgálatban ilyenre nem volt példa; pedig még egy ilyen mondatot is nehéz megérteni!). Ezzel szemben a szépirodalmi szövegekben akár 15 tagmondatból álló mondatok is előfordulnak. Ezt a tendenciát megerősíti a mondatok összetettségi együtthatója (az átlagos tagmondatszám): a szépirodalmi stílusban 2,8, a tudományos stílusban pedig 2,2. Egy másik különbség is megfigyelhető: a szépirodalmi stílus összetett mondataiban a tagmondatok hossza (x̄g = 6,3, sg = 4,3) alig tér el az egyszerű mondatok hosszától, míg a tudományos stílusban az egyszerű mondatok jóval hosszabbak az összetett mondatok tagmondatainál (x̄m = 9,2, sm = 6,5). A tudományos stílusban az egyszerű mondatok gyakran megfelelnek az összetetteknek, és átveszik azok funkcióit; erre a tendenciára más nyelvek tudományos stílusát vizsgáló nyelvészek is felhívják a figyelmet. A szépirodalmi stílusban más a helyzet. Az egyszerű mondatok és az összetett mondatok tagmondatai közötti csekély hosszúságbeli különbség, valamint a mellérendelés nélküli és a mellérendelő mondatok gyakorisága a tagmondatok nagyobb önállóságára utal; a szépirodalmi stílusban a mondatok hosszát mindenekelőtt a tagmondatok száma határozza meg. Például a T1 (Aputis) és a T2 (Bubnys) szövegekben az összetett mondatok tagmondatai csaknem azonos hosszúságúak, de e mondatok összetettségi együtthatója jelentősen eltér: 3,8, illetve 2,0. Kiszámítható egy, a mondathosszt összegző mutató, amelyben az összetett mondatok tagmondatainak hossza az egység (Акимова 1973: 74). E mutató alapján a szépirodalmi szöveg egyszerű és összetett mondatai közötti hosszúságarány 1: 1,2: 2,8, a tudományos szövegeké pedig 1: 1,6: 2,3. Ezek a mutatók ismét megerősítik a már tárgyalt jelenséget: a szépirodalmi szövegek önálló egyszerű mondataira és az összetett mondatok tagmondataira azonos bővítési tendenciák jellemzők, míg a tudományos stílusban az egyszerű és összetett mondatok bővítési tendenciái közösek. LITERATŪRA 1. Arader H. Sentence and Word Length in Scientific Writing. — Essays on Thinking and Writing in Science, Engineering and Business. Iowa, 1963, p. 232—238. 2. Egger's H. Zur Syntax der deutschen Sprache der Gegenwart. — Studium Generale, H. 1. 1962. p. 49—59. 175 3. Beneš E. Syntaktische Besonderheiten der deutschen wissenschaftlichen Fachsprache. — Deutsch als Fremdsprache. H. 3, 1966, S. 26—36. 4. Herdan G. Type-token mathematics. — Mouton and s’Gravenhage, 1960. 5. Yule G. U. On a Sentence Length as a Statistical Characteristic of Style in Prose. — Biometrica, 1939, N. 30. 6. Kraus J. Úvod do stylistiky pro informační pracovníky. Praha, 1977. 7. Meier H. Deutsche Sprachstatistik. Bd. 1, Hildesheim, 1964. 8. Ogburn W. F. On Scientific Writing. — In.: Essays on Thinking and Writing in Science, Engineering and Business. Iowa, 1963, p. 92—105. 9. Pikčilingis J. Lietuvių kalbos stilistika. T. 1. V., 1971. 10. Schlesinger I. M. Sentence Structure and the Reading Process. The Hague-Paris, 1968. 11. Tėšitelová M. Využití statistických metod v gramatice. Praha, 1980. 12. Župerka K. Lietuvių kalbos stilistika. V., 1983. 13. Адмони В. Г. Развитие структуры предложения в период формирования немецкого языка. Ленинград, 1966. 14. Адмони В. Г. Пути развития грамматического строя в немецком языке. Москва, 1973. 15. Акимова Г. Н. Размер предложения как фактор стилистики и грамматики. — Вопр. языкознания, 1973, № 1, с. 67—79. 16. Арутюнова И. Д. О синтаксических типах художественной прозы. Общее и романское языкознание. Москва, 1972. 17. Вашак П. Длина слова и длина предложения в текстах одного автора. — Вопросы статистической стилистики. Киев, 1974, с. 314—329. 18. Винокур Т. Г. Закономерности стилистического использования языковых единиц. Москва, 1980. 19. Долежел Л. Вероятностный подход к теории художественного стиля. — Вопр. языкознания, 1964, № 2, 19—29. 20. Лесскис Г. А. О размерах предложения в русской научной прозе 60-х годов XIX века. — Вопр. языкознания, 1962, № 2, с. 78—95. 21. Мисик Й. Математические методы в стилистике. — Вопр. языкознания, 1967, № 3, с. 42—52. 22. Статистичні параметри стилі в. Київ, 1967. 23. Ярцева В. Н. Пределы развертывания синтаксических структур в связи с объемом информации. — В кн.: Инвариантные синтаксические значения и структура предложения. Москва, 1969, с. 163—177. ŠALTINIAI MOKSLINĖ LITERATŪRA 1. Basal ykas A. Lietuvos TSR kraštovaizdis. V., 1977. 2. Bernatonis J. Mikroelementų įtaka rūgščių pieno produktų gamybai ir jų savybės. V., 1980. 3. Dagys J. Augalų ekologija. V., 1980. 4. Dav idavičius E. Galvanotechnika ir jos panaudojimas. V., 1979. 5. Dundulis B. Lietuva Napoleono agresijos metais (1807—1812). V., 1981. 6. Fiziologija. V., 1978. 7. Gečiauskas S., Klimka L. Naujieji puslaidininkiniai mikrobangų prietaisai. V., 1977. 8. Gelžbetoninės konstrukcijos. V., 1978. 9. Girdenis A. Fonologija. V., 1981. 10. Girdzijauskas J. Lietuvių eilėdara. V., 1979. 11. Gublinas A., Norvila s H., R aukcis R. Mašinų gamybos techninio paruošimo automatizavimas. V., 1978. 176 12. Jasinskas L., Adomas R., Raguotienė N. Organinė chemija. V., 1979. 13. Januškevičiūtė A. Klinikinė fonokardiologija. V., 1979. 14. Jovaiša L. Psichologinė diagnostika. K., 1975. 15. Kabailienė M. Taikomosios polinologijos pagrindai. V., 1979. 16. Kapustininkaitė T. Alksnynai. V., 1983. 17. Kareckas L. Kombinuotieji pašarai. V., 1981. 18. Kubilius J. Tikimybių teorija ir matematinė statistika. V., 1980. 19. Kumpikas L. Mašinų gamybos technologijos pagrindai. V., 1978. 20. Lozuraitis A. Tiesa ir vertybė. V., 1980. 21. Mačionis A. Stuburiniai gyvūnai. V., 1981. 22. Mickūnas S. Elektrodinamikos pagrindai. V., 1975. 23. Midvikas D. Polių darbai. V., 1978. 24. Mokslinė-techninė pažanga ir gamybos efektyvumas. V., 1983. 25. Nainys V. Virpesiai ir triukšmas pramonėje. V., 1972. 26. Pedagogika. V., 1981. 27. Psichologijos paskaitos. V., 1980. 28. Raugale A., Mitūzas H., Vaičiuvėnas V. Vaikų ligų gydymas antimikrobiniais preparatais. V., 1983. 29. Sauka D. Lietuvių tautosaka. V., 1982. 30. Svogūnų auginimas. V., 1980. 31. Šeštokas V. Keliai, transportas, miestai. V., 1976. 32. Šimakauskas S. Elektra automobilyje ir motocikle. V., 1979. 33. Urbutis V. Žodžių darybos teorija. V., 1978. 34. Vasiliauskas R. Mokinių darbštumo ugdymas. K., 1983. GROŽINĖ LITERATŪRA 1. Aputis J. Gegužė ant nulūžusio beržo. V., 1986. 2. Aputis J. Skrudėlynas Prūsi joje. V., 1989. 3. Aputis J. Keleivio novelės. V., 1985. 4. Avyžius J. Žmogus lieka žmogumi. V., 1975. 5. Avyžius J. Sodybų tuštėjimo metas. V., 1977. 6. Avyžius J. Chameleono spalvos. V., 1979. 7. Būbnys V. Alkana žemė. Po vasaros dangum. Nesėtų rugių žydėjimas. V., 1977. 8. Būbnys V. Pilnaties valandą. V., 1980. 9. Baltušis J. Pard uotos vasaros. T. II. V., 1969. 10. Baltušis J. Su kuo valgyta druska. T. I. V., 1979. 11. Baltušis J. Sakmė apie Juzą. V., 1979. 12. Bieliauskas A. Kauno romanas. V., 1973. 13. Bieliauskas A. Ramūs laikai. V., 1983. 14. Bieliauskas A. Mes dar susitiksim, Vilma! V., 1975. 15. Dirgėla P., Dirgėla P. Žaibai gęsta rudenį. V., 1971. 16. Dirgėla P., Dirgėla P. Šalavijų kalnas. V., 1977. 17. Dirgėla P., Dirgėla P. Sermenų vynas. V., 1980. 18. Granauskas R. Gyvenimas po klevu. V., 1988. 19. Granauskas R. Baltas vainikas juodam garvežiui. 1987. 20. Granauskas R. Duonos valgytojai. V., 1975. 21. Ivanauskaitė J. Mėnulio vaikai. V., 1988. 22. Ivanauskaitė J. Kaip užsiauginti baimę. V., 1979. 23. Jacinevičius L. Apysakos. V., 1981. 24. Jacinevičius L. Arbatą penktą valandą ryto. V., 1979. 25. Jacinevičius L. Atmink pradžią. V., 1986. 26. Jasukaitytė V. Stebuklinga patvorių žolė. V., 1987. 28. Jasukaitytė V. Balandė, kuri lauk s. V., 1989. 29. Kašauskas R. Mažos mūsų nuodėmės. V., 1975. 30. Kašauskas R. Suaugusiųjų žaidimai. V., 1988. 177 31. Kašauskas R. Motociklininkai. V., 1973. 32. Klimas R. Gintė ir jos žmogus. V., 1981. 33. Klimas R. Tiktai ugnis užgydys. V., 1989. 34. Klimas R. Atostogos po Aukštaitijos pinatami. V., 1976. 35. Kondrotas T. S. Įvairių laikų istorijos. V., 1982. 26. Kondrotas T. S. Pasaulis be ribų. V., 1977. 37. Kondrotas T. S. Žalčio žvilgsnis. V., 1981. 38. Lankauskas R. Džiazo vežimas. V., 1971. 39. Lankauskas R. Dar viena diena. V., 1982. 40. Lankauskas R. Nė vienas nebuvo pagailėtas. V., 1990. 41. Martinkus V. Negęsta žvaigždė paukščio pėdoje. V., 1988. 42. Martinkus V. Neb ausi prapultim amžina. V., 1987. 43. Martinkus V. Medžioklė draustinyje. V., 1983. 44. Mikelinskas J. Rugpjūčio naktį. V., 1971. 45. Mikelinskas J. Už horizonto — laisvė. V., 1986. 46. Mikelinskas J. Kur lygūs laukai. V., 1981. 47. Mykolaitis-Putinas V. Sukilėliai. K., 1979. 48. Mikulėnaitė E. Ateities lietus. V., 1967. 49. Mikulėnaitė E. Diena, naktis, diena. V., 1976. 50. Mikulėnaitė E. Ona. V., 1981. 51. Mušinskas D. Kol išaušta rytas. V., 1979. 52. Mušinskas D. Mėlynų dilgėlių naktis. V., 1982. 53. Mušinskas D. Šviesa virš Tausado. V., 1987. 54. Paukštelis J. Raštai. T. II. V., 1982. 55. Paukštelis J. Netekėk, saulele. V., 1963. 56. Paukštelis J. Čia mūsų namai. V., 1974. 57. Petkevičius V. Ko klykia gervės V., 1973. 58. Petkevičius V. Sermukšnių lietus. V., 1988. 59. Petkevičius V. Speiguoti pavasariai. V., 1965. 60. Pocius A. Ištirpę migloje. V., 1972. 61. Pocius A. Liepos šešėlyje. V., 1984. 62. Pocius A. Per laukus iki miesto. V., 1979. 63. Radzevičius B. Priešaušrio vieškeliai. V., 1979. 65. Rimkevičius V. Girėnai. V., 1989. 66. Rimkevičius V. Vilniaus novelės. V., 1967. 67. Simonait y tė I. Aukštųjų Šimonių likimas. V., 1973. 68. Simonait y tė I. Vilius Karalius. V., 1967. 69. Simonait y tė I. O buvo taip. V., 1977. 70. Sirijos Gira V. Aleksoto tiltas. V., 1979. 71. Sirijos Gira V. Bėgimas nuo šešėlio. V., 1980. 72. Sirijos Gira V. Raudonmedžio rojus. V., 1978. 73. Sluckis M. Laiptai į dangų. V., 1978. 74. Sluckis M. Saulė vakarop. V., 1976. 75. Sluckis M. Nedidelė avarija. V., 1976. 76. Šaltenis S. Riešutų duona. V., 1972. 77. Šaltenis S. Atminimų cukrus. V., 1983 78. Šaltenis S. Duokiškis. V., 1977. 79. Šavelis R. Amžinoji šviesa. V., 1987. 80. Šavelis R. Paparčio šešėly. V., 1980. 81. Šavelis R. Dievo avinėlis. V., 1974. 82. Vienuolis A. Amžinasis smuikininkas. V., 1973. 83. Vilimaitė B. Vasaros paveikslėlis. V., 1981. 84. Vilimaitė B. Tėvo vardas. V., 1987. 85. Vilimaitė B. Rojaus obuoliukai. V., 1981. 86. Zurba A. Integral as. V., 1983. 87. Zurba A. Molžemis V., 1986. 178 88. Zurba A. Inkilas už miesto. V., 1989. SENTENCE LENGTH IN SCIENTIFIC PROSE AND BELLES-LETTRES STYLE Summary The distinctive feature of scientific prose and belles-lettres styles in Lithuanian is the avarage length of sentence and its parameters. The greatest differentiation is achieved in case of very short sentences, i.e., when their length is 1—5 words. In scientific prose style such short sentences are five times less frequent than in belles-lettres style. Sentence length in both styles depends upon the frequency of simple and complex compound sentences are more frequent than simple ones. Long simple sentences of this style make it possible to convey as full and exact information as that conveyed by complex or compound sentences. Whereas in belles-lettres style complex or compound sentences are less frequent, very shot simple sentences prevail. In scientific prose style the same tendencies of development are characteristic of both simple and compound or complex sentences; in belles-lettres style – of simple sentences and their constituent parts. 179