Lietuvių kalbos studijų vadovas

Smoczyński által összeállított bibliográfia Kuryłowicz műveiről (XXXV–XLVII), a könyv végén pedig szó- és névmutatók találhatók. Ez a kiválóan szerkesztett és igen tartalmas könyv semmiben sem marad el a legjobb nyugat-európai kiadványoktól. Az említett, Kuryłowicznek szentelt második kötettel (Linguistica Baltica 4), valamint a szintén Wojciech Smoczyński által Jan Safarewicz emlékére szerkesztett kötettel (Analecta Indoeeuropea Cracoviensia Vol. 1, Cracoviae, 1995) együtt példaként szolgálhat arra, miként kellene nekünk is tisztelegnünk a legjelentősebb litván nyelvészek emléke előtt. Vytautas Ambrazas A LITVÁN NYELV TANULMÁNYOZÁSÁNAK KÉZIKÖNYVE T E R J E M A T H I A S S E N. A SHORT GRAMMAR OF LITHUANIAN, Columbus, Ohio, 1996: Slavica Publishers, INC, 256 P. Az elmúlt évtizedben számos európai országban tapasztalhatjuk a litván nyelv tanulmányozásának fellendülését. Litván nyelvi kurzusokat nemcsak Lettország, Németország, Lengyelország és Oroszország, hanem Olaszország, Svédország, Norvégia, Finnország, Csehország és más országok egyetemein is tartanak; sok helyen jelentős litvániai kutatások folynak, és új baltisztikai folyóiratok jelennek meg1. Az egyetemi tanulmányokhoz megfelelő, angol nyelvű litván nyelvtani kézikönyvek azonban mindeddig nagyon hiányoztak. E hiány pótlásához járul hozzá az Oslói Egyetem professzorának, Terje Mathiassennek nemrég megjelent „Rövid litván nyelvtan” című műve. A nyelvtan szerzője a litván nyelvészek körében jól ismert baltista és szlavista, aki Norvégiában folytatja tanára, Christian Stang litvániai tanulmányainak hagyományát. Kiválóan beszél litvánul, és számos fontos, a litván nyelvtudomány szempontjából jelentős munkát publikált. Az Oslói Egyetemen hosszú időn át tanított litván nyelv révén jelentős tapasztalatot szerzett ezen a területen, amelyet nyelvtanában is hasznosított. A nyelvtan rövid bevezetésből és 14 fejezetből áll. A bevezetés néhány adatot közöl a litván nyelv más nyelvek közötti helyéről, főbb nyelvjárásairól és jelenlegi állapotáról. Az első fejezetben (21–36) bemutatja a köznyelvi litván fonológiai rendszerét, annak megvalósulását a beszélt és írott nyelvben, továbbá a magán- és mássalhangzó-váltakozást, a hangsúlyt és a hanglejtést. A 2–7. fejezet (37–177) a morfológiai kérdéseket tárgyalja a szóosztályok (az úgynevezett szófajok), azok morfológiai kategóriái és ragozása szerint. A könyv használójának gyakorlati igényeit figyelembe véve az alakok és funkcióik leírása nincs szigorúan elkülönítve egymástól; 1 A legújabbak egyike Pietro U. Dini és Nikolaj Mikhailov szerkesztésében Res Balticae. Miscellanea italiana di studi baltistici. 1, 1995; 2, 1996; 3, 1997, Pisa. 252 A könyvben még a morfológiának és a szintaxisnak különálló részei sem találhatók meg. A formák használatával kapcsolatos számos kérdés a melléknév, a számnév és az ige fejezeteiben szerepel, különösen a melléknévi igenevek alakjainak bemutatásakor. A főnév, a melléknév és az ige fejezetének végén röviden a legfontosabb szófajképzési sajátosságok is említésre kerülnek (előtagos és képzős származékok). A ragozóragokkal (8), az elöljárószavakkal (9) és a kötőszavakkal (11) foglalkozó fejezetek már teljes egészükben a szintaxisnak szenteltek (178–202). Külön fejezet (10) írja le az idő kifejezésének eszközeit (202–206), majd a 12–14. fejezet a tőmondat és az összetett mondat szerkezetét (210–229), az egyeztetést (230–235) és a szórendet (236–247) tárgyalja. A könyv végén a legfontosabb szakirodalom jegyzéke és tárgymutató található. A könyv a nyelvtani jelenségeket a mai nyelvi norma alapján írja le. Rövid, apró betűs történeti megjegyzések rendszerint csak ott szerepelnek, ahol a szerző fontosnak tartotta egyes alakok közötti különbségek (például a magánhangzó-váltakozás fokozatai, a metatónia, Saussure és Leskien törvényei) magyarázatát vagy a litván nyelv nyelvtani szerkezetének sajátosságait kívánta kiemelni. Terje Mathiassen könyve mind szerkezetét, mind a nyelvtani adatok bemutatásának módját tekintve új és eredeti munka. Módszertani előnyeit kétségtelenül értékelni fogják azok a használók, akik számos külföldi országban tanulják a litván nyelvet, és adatait nyelvészeti kutatásaikban alkalmazzák. Itt csupán arra szeretnék rámutatni, hogyan mutatja be és magyarázza a szerző azokat a jelenségeket, amelyeket a nyelvtani leírásokban és a litván nyelvészeti munkákban mindmáig eltérően értelmeznek, és amelyek gyakran vita tárgyát képezik. Ezek egyike a melléknévi ragozhatatlan alakok csoportja (gėra, malonų stb.), amelyeket egyes kutatók a nyelvtani nem kategóriájától elkülönítendő, nemsemleges alakoknak (Aldona Paulauskienė), határozószóknak (Aleksas Girdenis, Vladas Žulys), illetve egy külön „állapotkategória” szavainak (Kazimieras Musteikis) javasoltak tekinteni, mások viszont az uralkodó hagyomány szerint semlegesnemű alakoknak tartják őket (Adelė Valeckienė, Dalija Tekorienė stb.). Mathiassen ezeket speciális „semlegesnemű” alakoknak (special neutral forms, 62. o.) nevezi, és kifejti, hogy a semlegesnem (neutral) terminus diakrón szempontból indokolt. Egyúttal alternatív terminust is javasol: (a melléknév) ragozhatatlan alakja (the indeclinable form). Ez a terminus kétségtelenül jobb, mint a nemsemleges alak, de nehezen alkalmazható az olyan melléknévi igenevekre, amelyeknek másfajta ragozhatatlan alakjaik is vannak – a féligeragozott alakokra. Maga a szerző, aki ezt a terminust javasolta, a továbbiakban csak speciális semlegesnemű (neutral) alakokról ír. Az ige leírása azon, a mai litván nyelvészetben már meghonosodott felfogáson alapul, amely szerint az egyes szám harmadik személyű alak puszta tő, az első és második személyű alakok végződése pedig valamennyi igeidőben azonos. Ez lehetővé teszi, hogy az ige teljes alakrendszerét egyszerűbben és következetesebben, a korábban alkalmazottnál jóval kisebb számú morfológiai formáns segítségével írjuk le. E tekintetben a szerző jó példát mutat Litvánia iskolai nyelvtanai, valamint egyes egyetemi kurzusaink számára, amelyek még mindig az egyes szám harmadik személyű alakok tővégi magánhangzóját tekintik végződésnek. A nyelvtan négy igei módot különböztet meg: kijelentő, felszólító, feltételes és közvetett módot. A közvetett módról (the re- beszélve 253 lative mood) a szerző rámutat, hogy ennek idő- és aspektusalak-készlete megegyezik a kijelentő módéval. Ez nem általános sajátossága a jelölt módoknak (ezeknek rendszerint kevesebb igeidejük van, mint a kijelentő módnak); ez felvetheti a kérdést, milyen különleges helyet foglal el ez a mód a nyelv rendszerében (134–135). A szerző gondolata ismét emlékeztet arra a lehetőségre, hogy a közvetett mód képződését külön evidencialitási kategóriaként is értelmezzük, amelyet Roman Jakobson is elkülönített és leírt. A felszólító mód alakjainak egyik csoportját az úgynevezett megengedő/kívánó módnak tekinti (permissive / optative). E tekintetben a tárgyalt munka egyetért a többi mai nyelvtannal. Az említett felszólító módbeli alcsoporthoz azonban a jelen idő egyes szám harmadik személyű alakjait sorolja a tegù(l) és tè partikula mellett, például: tegù(l) ateina, teateina (129). A litván nyelvészek munkáiban ezeket az alakokat manapság a kijelentő módhoz sorolják, akárcsak a jövő idő egyes szám harmadik személyű, ugyanezekkel a partikulákkal álló alakjait, például: tegù(l) ateis, teateis (ezeket a szerző egyáltalán nem említi); a felszólító mód sajátos alcsoportjának pedig csak a -ie, -ai (teatemìe, terãšai) végződésű alakokat tekintik. Itt vitába lehetne szállni a szerzővel arról, hogy a hozzáadott modális partikula elegendő alap-e arra, hogy a kijelentő mód jelen és jövő idejű alakjait egy másik módhoz, a felszólítóhoz soroljuk. A feltételes módnak két idejét különbözteti meg: a jelent (present subjunctive) és a múltat (past subjunctive). Teljesen indokolt az a felfogás, amely az būti ige feltételes módú alakjából és a múlt idejű aktív melléknévi igenévből álló összetett feltételes alakokat ennek a módnak a múlt idejű formáiként kezeli; ezeket ugyanis időjelentésük alapján szemantikai ellentétpárba állíthatjuk az egyszerű alakokkal, vö.: pirkčiau: būčiau pirkęs, turėčiau: būčiau turėjęs (132). Az igemód kategóriájáról szóló fejezet kiemeli annak kapcsolatát a mondat funkcionális perspektívájával, amely jelentősen különbözik az angoltól: mivel a tárgy helye az igéhez képest nyelvtanilag nincs meghatározva, a litvánban az angol passzív szerkezeteknek (különösen a háromtagúaknak) sokféle megfelelője lehetséges (142–145). Csupán indokolatlanul tekinti a személytelen szerkezet patvirtinama, kad... (one confirms that...) egyik változatának az ilyen jelentésben a köznyelvre nem jellemző patvirtina, kad... kifejezést (143). A litván nyelv számos vitát kiváltó, intranzitív igék passzív melléknévi igenevének semlegesnemű alakjait tartalmazó szerkezeteit (čia žmonių gyvenama / gyventa stb.) a szerző formailag passzív szerkezetekként (formal passives) írja le, utalva személytelen jellegükre és modális árnyalataikra (144). Egyébként a visszaható alak nélküli igék között nem kellene megemlíteni a bijóti igét (148), mivel gyakran ugyanabban a jelentésben a visszaható képzővel együtt használják. A könyv az ige nem személyragozott alakjait három csoportba sorolja: 1) főnévi igenév (infinitive), 2) határozói igenevek és melléknévi igenevek (gerunds and participles), 3) igei főnév (verbal noun). Újszerű és sajátos módon határozza meg és tárgyalja az úgynevezett „gerundiumok” csoportját is, amelybe az „igei alakok 254 „adverbiális funkcióban használatosak” (163). A szerző szerint ezt a csoportot két ragozhatatlan (indeclinable) gerundium alkotja, amelyek a jelen idejű és a múlt idejű határozói igeneveknek felelnek meg (išeinant, išėjus), valamint két részben ragozható gerundium, amelyek a félig határozói igenévnek és a múlt idejű cselekvő igenév alanyesetének felelnek meg (išeidamas, -à, išėjęs, -usi). A félig határozói igeneveknek a mellékmondati cselekvést kifejező (illetve adverbiális) igenevekkel való korrelációját már többször megállapították, és a litván nyelvészetben ma általában az a felfogás terjed, hogy a félig határozói igenevet a jelen idejű cselekvő igenév adverbiális funkcióra szakosodott alakjának tekintik. Ezáltal a félig határozói igenév az igenévi alrendszerbe kerül. A tárgyalt nyelvtan ennek ellenkező útját választja: mind a félig határozói igenevet, mind a vele korreláló múlt idejű cselekvő igenév alanyesetét a gerundiumok közé sorolja. Ezt az eljárást követve azonban a jelen és múlt idejű szenvedő igenevek alanyeseti alakjait is gerundiumoknak (félig határozói igeneveknek) kellene tekinteni, mivel ezek adverbiális funkcióban a félig határozói igenevekkel, illetve a múlt idejű cselekvő igenevek alanyesetével korrelálnak nem és idő alapján (atnešdamas: atnešęs = àtnešamas: àtneštas). A szerző által javasolt megoldás tehát jelentősen kibővítené az igenévi alakok homonímiáját: a múlt idejű cselekvő, valamint a jelen és múlt idejű szenvedő igenevek azonos alanyeseti alakjait funkciójuktól függően vagy igeneveknek, vagy részben ragozható gerundiumoknak kellene tekinteni. Egyébként a „részben ragozható gerundiumok” között megadott domėjęs (154) alakot a visszaható domėjęsis alakra kellene javítani. A ragozhatatlan gerundiumok (illetve határozói igenevek) jellemzésekor a szerző csak azok adverbiális használatát említi. A magyarázó jelentésű határozói igenevekkel alkotott sajátos szerkezetek (például: žinau ją verkìant / verkus / verksiant) nem kerültek be a nyelvtanba; talán ezért maradtak ki belőle a múlt gyakori és a jövő idejű határozói igenevek is, amelyek a szerző szerint „különösen ritkák” (extremely rare 152). A nyelvtan a nem ragozott igealakok harmadik csoportjába az -imas / -ymas képzős igéből képzett főneveket (verbal nouns) sorolja (165–167). A szerző kiemeli nagy produktivitásukat: szinte bármely igéből képezhetők. Ez kétségtelenül közelíti ezeket a származékokat a morfológiai alakokhoz, és indokolja az igerendszerbe való felvételüket, különösen egy nyelvtanulási célú munkában. Az igerendszerhez tartozó névszói képzések között Alfred Senn is az 1966-os nyelvtanában sorolta fel a litván -imas / -ymas képzős igéből képzett főneveket (224–225), az infinitívusz, az igenevek, a határozói igenevek stb. mellett; a latin -nd- képzős igéből képzett névszókat, az úgynevezett gerundiumokat szintén hagyományosan az igerendszer tagjainak tekintik. Az egyszerű mondat szintaxisát az ige-központú mondatmodell alapján tárgyalja. Az állítmányt a mondat központi részének tekinti, mivel a) a személytelen mondatok fő része az állítmány, b) a mondat bővítményei (a tárgyak és a határozók) közvetlenül az állítmánytól, nem pedig az alanytól függnek. A mondat központi részéhez, az állítmányhoz, az alany kölcsönös függőségi (interdependency) viszonyban kapcsolódik (212). E tekintetben tehát a litván nyelvészeti intézet nyelvtanaiban követett elvekhez hasonló elvekből indul ki- 255 …zet által kiadott nyelvtanokhoz. Vitathatónak tűnik az az állítás, hogy az általánosító kijelentésekben és az úgynevezett „örök igazságok” megfogalmazásában nem marad el a kopula yra, például: žmogus yra mirtingas (212). Az ilyen típusú, kopula nélküli mondatok, amelyek az indoeurópai névszói mondatokat képviselik, régóta és széles körben használatosak a litván nyelvben (ąžuolas kairūs medis; žmogus mirtingas stb.). Új és érdekes a mondattani egyeztetéssel foglalkozó fejezet (229–235), amely számos, a litván nyelvre jellemző egyeztetési esetet mutat be. A könyv utolsó, a szórendről szóló fejezete (236–247) feltárja a mondat aktuális tagolásának szerepét a különféle szórendmodellek kiválasztásában, e modelleknek az angol nyelv eltérő szerkezeteivel való kapcsolatát, valamint számos más fontos kérdést ezen a területen, amelyeket az ilyen típusú nyelvtani kurzusok mindeddig nem tárgyaltak következetesen. Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy Terje Mathiassen könyve a litván nyelv grammatikai rendszerének következetes, tömör és rendszeres leírását adja, amely nemcsak a litvánul tanulók, hanem a későbbi nyelvtani munkák szerzői számára is hasznos lesz. Vytautas Ambrazas A „LINGUISTICA BALTICA” NEGYEDIK KÖTETE Íme, kezünkbe vehetjük a „Linguistica Baltica” című, 1992-ben Lengyelországban megindított nemzetközi balti nyelvészeti folyóirat immár negyedik kötetét. Ez a kötet különleges: a nagy indoeurópai nyelvész és baltista, J. Kuryłowicz születésének századik évfordulójára emlékezik. A rövid előszó után W. S m o c z y ń s k i (XI–XXV. o.), e kiváló baltisztikai folyóirat kezdeményezője és szerkesztője, áttekinti tanára, J. Kuryłowicz életét és tudományos tevékenységét. Ezután W. S k a ł t m o w s k i (XXVII–XXII. o.), S. U r b a ń c z y k (XXXII–XXXVII. o.) és F. S ł a w s k i (XXXIX–XL. o.) osztják meg emlékeiket J. Kuryłowiczról. Az életrajzi részt W. S m o c z y ń s k i által összeállított, J. Kuryłowicz balti és szláv nyelvészeti munkáinak részletes bibliográfiája zárja (XLI–XLIX. o.). Ezt követően 36, angol, német, francia, olasz és orosz nyelven írt tanulmány következik a baltisztika, a szlavisztika, valamint néhány esetben az indoeurópai nyelvészet különféle kérdéseiről. Öröm látni ebben a „Linguistica Baltica” kötetben (ahogyan a többiben is) litván nyelvészek nevét. Elsőként Z. Z i n k e v i č i u s tanulmányát kell megemlíteni (83–91. o.), amely a M. Mažvydas katekizmusának megjelenése előtt lejegyzett kéziratos szövegek elemzése alapján azt a feltevést veti fel, hogy már Mindaugas korában is létezhettek litván nyelvű kéziratok. S. K a r a l i ū n a s (135–140. o.) eredeti etimológiát ad az amžiaus szóhoz. Az elhunyt V. G r i n a v e c k i s (145–148. o.) a žemait nyelvjárásban előforduló kanka „pūsis” szót a lett kūoks „fa” szóval kapcsolta össze. 256