Reikšmingi darbai iškilaus kalbininko šimtmečiui

Az adatközlők száma még közel ezer fő volt; legtöbben Zasečiai faluban éltek, kevesebben Pagiriuose, Narčiuose, Streloje, Teteikiuose stb. Nem tudni, a lengyel nyelvészek mennyi publikálható anyagot találnak még J. Rozwadowski hagyatékának archívumában, de „A litván nyelvjárás a Zietela környékén, a novogrudoki vidéken” című kiadvány J. Rozwadowski egyik legértékesebb litván tárgyú munkája marad, amely gazdagította a litván dialektológiát. Ezért a munkának a nyomdai előkészítésében közreműködő valamennyi lengyel nyelvésznek a legnagyobb köszönetünket fejezzük ki. Aloyz as Vidugiris JELENTŐS MUNKÁK EGY KIEMELKEDŐ NYELVÉSZ SZÜLETÉSÉNEK CENTENÁRIUMÁRA A 20. századi európai nyelvtudomány elválaszthatatlanul összefonódik a lengyel nyelvész, Jerzy Kuryłowicz nevével. A strukturális elemzés módszereire támaszkodva ez a rendkívül széles látókörű kutató új távlatokat nyitott az összehasonlító és az általános nyelvészetben, úttörő gondolatait pedig számos monográfiában és egyéb munkában valósította meg, amelyek témájukat tekintve nemcsak az indoeurópai, hanem más nyelvcsaládok – különösen a sémi – nyelveit is felölelik. Két, Wojciech Smoczyński szerkesztésében megjelent nagy tanulmánykötet is jól mutatja, milyen elevenek ma is Kuryłowicz gondolatai és hagyományai; a kötetek a tudós születésének századik évfordulójára készültek. Az egyik, a baltisztikának és a szlavisztikának szentelt kötet az általunk jól ismert nemzetközi folyóirat, a „Linguistica Baltica” negyedik köteteként jelent meg (Kuryłowicz Memorial Volume Part Two, Kraków, 1995, 333 p.). A másik, terjedelmesebb gyűjtemény a nyelvtudomány általános és módszertani kérdéseivel, valamint különféle – főként indoeurópai – nyelvek fejlődésével foglalkozik (Kuryłowicz Memorial Volume Part One. Analecta Indoeuropaea Cracoviensia Vol. II, Kraków,1995, 593 p.). Ezt a kötetet szeretnénk itt röviden ismertetni. A benne közölt tanulmányokból látható, hogyan élnek tovább Kuryłowicz gondolatai, és miként tükröződnek a különböző nyelvek fejlődésének mai kutatásában. Kuryłowicz munkái módszertani és elméleti alapelveik miatt különösen fontosak a litván történeti nyelvészet számára. A kötetben megjelent számos tanulmány közül itt azokra szeretném felhívni a figyelmet, amelyek tárgyalt kérdései arra ösztönözhetik nyelvészeinket, hogy elgondolkodjanak a litván és más balti nyelvek megfelelő jelenségeinek fejlődésén, és alaposabban megvizsgálják azt. A jeles nyelvész életrajzát, tudományos munkásságát és módszertani posztulátumait a kötet összeállítója és szerkesztője, Smoczyński tárgyalja bevezető tanulmányában („Jerzy Kuryłowicz 1895–1978. On the hundredth anniversary of his birth“, XI–XXIV). Az indoeurópai nyelvek összehasonlító nyelvtanának vizsgálatában funkcionális nyelvszemléletet alkalmazva Kuryłowicz elsősorban nem az egyes nyelvi elemeket, hanem azok egymáshoz való viszonyát és rendszereik genealógiáját kutatta; a nyelvi egységek közötti viszonyokat pedig oppozícióik, neutralizációs eseteik és hierarchiájuk figyelembevételével határozta meg. 248 Az oppozíciók változásának és fejlődési irányának vizsgálatával megállapítható a nyelvi változások relatív kronológiája. Megjegyzendő, hogy a Kuryłowicz által meghatározott és kipróbált belső rekonstrukciós módszert a litván nyelvészek, Jonas Kazlauskas, Vytautas Mažiulis és mások munkáiban is alkalmazták; a módszer ma is sikeresen használatos. A litván és más balti nyelvek igei idő- és aspektuskategóriáit kutató szakemberek érdeklődésére tarthat számot Axel Holvoet tanulmánya („Jerzy Kuryłowicz on verbal aspect“, 19–24). A tanulmány továbbfejleszti az indoeurópai alapnyelvre rekonstruált, differenciálatlan aspektus/idő kategóriáról szóló gondolatokat, amelynek keretében az imperfektív jelen idő szemben állt a perfektív múlt idővel (a preteritummal). A szláv nyelvekben az aspektus közvetlenül független az időtől, az imperfektum pedig múlt idővé vált; Kuryłowicz ezért ezt az állapotot az idő/aspektus kategória fejlődésének késői fokaként értelmezte. A szláv, a román és a görög nyelvek adatainak összehasonlítása után Holvoet arra a következtetésre jutott, hogy a szláv igék eltérő aspektustövei az aspektus szempontjából jelölt időalakoktól függetlenül is kialakulhattak. Így a szláv imperfektív (folyamatos aspektusú) alakok közelebb állhattak a régi imperfektumhoz, mint azt eddig gondolták. Holvoet egyúttal hangsúlyozza, hogy az aspektuskategória további vizsgálatakor nagyon fontos megkülönböztetni az aspektusoppozíciók két típusát: az egyik közvetlenül összefügg az idő jelölésével, a másik pedig független attól. Leszek Bednarczuk tanulmánya („Typologie et isomorphisme du système indo-européen“, 39–48) az indoeurópai alapnyelv grammatikai rendszerének legfontosabb sajátosságait tekinti át a modern nyelvtipológia szempontjából. Ezek között a szerző kiemeli a posztpozíciós deriváció jelentős szerepét, a ragozott végződések szinkretizmusát, a főnévi kategóriák fejlettebb, az igei kategóriák pedig kevésbé kiterjedt rendszerét. A szavak közötti viszonyokat esetekkel és posztpozíciós névutókkal (vagyis névutókkal, illetve posztpozíciókkal), valamint posztpozíciós kötőszókkal és számos partikulum segítségével fejezték ki. A szórend változó volt, de az SOP (vö. SOV) modell uralkodott. A szerző szerint egyes nyelvészek által feltételezett ergatív vagy aktív mondatszerkezet nem hagyott egyértelmű nyomokat az indoeurópai nyelvek legrégibb szövegeiben. A tárgyeset közvetlen tárgy eseteként való használata olyan érvnek számít, amely ellentmond az ergatív mondatszerkezet rekonstrukciójának arra az időszakra nézve, amikor az indoeurópaiak flektáló típusú nyelvtani rendszerrel rendelkeztek. A tanulmány felveti, hogy az egyes indoeurópai nyelvekben megfigyelhető agglutináló és izoláló típusú elemek más nyelvcsaládok és eltérő típusú nyelvek hatására alakulhattak ki. A nyelvek külső, más típusú hatásával magyarázza egyes nyelvekben az igeidőrendszer beszűkülését, az evidenciális (vö. közvetett mód) kategória, az ergatív mondatszerkezet és az ige mondatkezdő helyzetének kialakulását is. Mindazonáltal figyelembe kell venni, hogy az indoeurópai nyelvek régi korszakában több agglutinációs vonást figyelhetünk meg, a grammatikai morfémák funkciói pedig differenciáltabbak, mint a későbbi fejlődési szakaszokban, amikor a morfémák fúziója és szinkretizmusa felerősödött. Ez egyébként a litván flektálás, különösen a névszóragozás történetében is jól megfigyelhető. Így legalább bizonyos agglutinációs jelenségek (például a grammatikai morfémák, különösen a képzők nagyobb fokú szemantikai önállósága) eredhetnek abból, hogy 249 öröklöttek, ezért nem szükséges őket más típusú nyelvekkel való érintkezéssel magyarázni. A balti nyelvek infinitivusi és supinumi (célhatározói) szerkezeteinek fejlődése segít világosabban megérteni a José Luis Garcia-Ramón tanulmányában közölt védikus nyelvi adatok vizsgálatának eredményeit („Zur Konkurrenz von Dativ und Akkusativ von Nomina actionis und Abstrakta im Indogermanischen“, 101–114). Ezekből kitűnik, hogy a cselekvést jelentő elvont főnevek akkuzatívusza a legrégebbi időktől irányultságot (Ziel) fejezett ki, míg a datívusz célt (Zweck) jelölt. A kontextus által meghatározott esetekben azonban a mozgást jelentő igék mellett (védikus ā-yā ‘menni’, vah ‘utazni’ stb.) e jelentések közötti különbség semlegesítődött, és mindkét eset alakjai rendeltetést fejezhettek ki. Az akkuzatívuszt gyakrabban használták igekötő nélküli és intranzitív, a datívuszt pedig igekötős és tranzitív igékkel. A balti nyelvek infinitívuszai szintén a rendeltetést kifejező datívuszból fejlődtek ki, a supinum pedig az akkuzatívuszból, a supinumot azonban itt rendszerint csak mozgást jelentő igékkel találjuk. Mindazonáltal a litván és lett nyelvjárásokban a supinum ‘akarni’, ‘tudni, képesnek lenni’ jelentésű igékkel való használatának példái (vö. a szerzőtől: LKK XXXIII, 100) arra engednek következtetni, hogy egykor a balti nyelvekben is a cselekvést jelentő elvont főnevek datívuszait és akkuzatívuszait – az infinitívusz és a supinum előzményeit – a védikus korszak óind nyelvéhez hasonlóan használták. A -tum végződésű, a cselekvést jelentő elvont főnevek akkuzatívuszaiból eredő szanszkrit infinitívuszok használatáról Jostas Gipperts tanulmánya is szól („Zur Syntax des Infinitivs auf -tum im Altindischen“, 255–277). A nagy mennyiségű és részletesen elemzett adatból kitűnik, hogy a személytelen szerkezetekben, a semleges nemű melléknév śākyam ‘lehetséges’ alakjával, ezek az infinitívuszok az akkuzatívusszal és a nominativusszal egyaránt társultak, hasonlóan a litván galima pjauti rugius / rugiai ‘lehet rozsot aratni / a rozs aratható’ szerkezethez és más hasonló példákhoz. Ezért figyelemre méltó a szerző következtetése, miszerint az ilyen szanszkrit személytelen szerkezetek újabb eredetűek, és személyes szerkezetekből fejlődtek ki. Ezt érdemes szem előtt tartani a litván és lett nyelv úgynevezett tárgynominatívuszának eredetét vizsgálva. Az igeidőrendszer fejlődését vizsgáló baltistáknak érdemes felfigyelniük Paolo di Giovine tanulmányára, amely a hosszú tőmagánhangzós preteritumról szól a nyugati indoeurópai nyelvekben („Sul preterito a vocalismo radicale lungo nelle lingue indoeuropee ‘occidentali’“, 115–129). Mint ismeretes, a balti nyelvek hosszú magánhangzót tartalmazó múlt idejű alakjait mindmáig eltérően értelmezik: egyes kutatók Nicolas van Wijkkel, Christian Stanggal és Jonas Kazlauskasszal együtt ősi, örökölt alakoknak tartják őket, mások pedig Kuryłowicz álláspontját osztják, aki újabb, a balti nyelvek talaján kialakult formáknak tekintette őket. A tanulmány szerzője, aki 1990-ben nagy könyvet publikált az indoeurópai perfektumról (Studio sul perfetto indoeuropeo. Parte I, Roma: „La Sapienza“), új érveket sorakoztat fel amellett, hogy a latin, kelta és germán nyelvek hosszú tőmagánhangzós preteritumalakjai sem a régi perfektum reflexumai, hanem újítások, amelyek az egyes nyelvcsoportokban egymástól függetlenül alakultak ki, a reduplikáció szerepének csökkenése és magának a perfektumnak az eltűnése következtében. Az indoeurópai perfektum eredetéről, amely egy igei névszót és kopulát tartalmazó körülíró szerkezetből vezethető le, Witold 250 Stefański tanulmánya is szól („L’origine du parfait en indo-européen“, 131–135). 1976-ban a „Baltistica“ XII (1), 25–29. számában jelent meg Erik P. Hamp érdekes hipotézise az indoiráni, görög és örmény perfektumra jellemző augmentum lehetséges nyomairól a litván igekötős igék múlt idejű alakjaiban: e nyomokra az utal, hogy a hangsúly az igekötőre húzódott vissza egy egykor a tő előtt álló, később eltűnt hangsúlyos augmentumról (vö. paduoda – padavė stb.). A kötetben megjelent tanulmányában a szerző hasonló módon rekonstruálja az augmentumot (ie. e-) az albán dha ‘adni’ ige alakjaiban is. Ezeket a balti nyelvek megfelelő igealakjaival összehasonlítva úgy véli, hogy ez az albán, balti és szláv nyelvek közös vonása lehet („Albanian dha ‘give’“, 395–398). Az indoeurópai nyelvek igerendszerének kialakulásával kapcsolatos fontos kérdéseket tárgyal Reinhard Stempel tanulmánya is, amely a stativum, a perfektum és a mediális alakok viszonyáról szól („Stativ, Perfekt und Medium: Eine vergleichende Analyse für das Indogermanische und Semitische“, 518–528). Az állapot és a cselekvés szembeállítását tekintik elsődlegesnek, a legrégebbinek. Kifejti, hogy az állapotigék egykor sem az idő, sem a mód vagy az igenem szerint nem voltak differenciálva, és az indoeurópai perfektum alapját alkották. Az igenem kategóriáját, valamint az aktívum és mediális alakok szembeállítását kizárólag a cselekvést jelentő igék formáihoz kapcsolják. A szerző olyan eseteket tárgyal, amelyekben a mediális alakok az eredeti állapotigéktől örökölték az állapotot (statív) és az eredményességet kifejező jelentést, és sémi nyelvi párhuzamokat is bemutat. A litván tőszámneveket, a septyni ir devyni ‘hét és kilenc’ alakokat régóta a rekonstruált ie. *septṇ/septṃ és *neun alakokból vezetik le. A megfelelő germán és anatoliai alakokat Kenneth Shields Jr. tanulmánya vizsgálja („On the Indo-European origin of the Germanic cardinals ‘7’ and ‘9’“, 505–512). Eszerint a ‘7’-et jelölő indoeurópai számnév töve *sep- volt, amelyhez „nem egyes számú” *-t és *-n elemek járultak. Így jöttek létre a *sep-t és *sepṇ > *sepṃ változatok, ezek kontaminációjából pedig a *septṃ alak, amelynek latin megfelelője a septem. Még mielőtt azonban a *sepṇ *sepṃ alakra változott volna, a germán és anatoliai dialektusokban egy második „nem egyes számú” elem, a -t járult hozzá, és így jött létre a germán nyelvekre rekonstruált *sepṇ t előalak. Hasonlóképpen a *new- tőhöz „nem egyes számú” *-n járult, a germán és anatoliai nyelvekben pedig még *-t is. A szerző szerint az eredeti *sepṇt és *newṇt alakok egykor legalább két dialektusban, a germánban és az anatoliaiban léteztek. E magyarázat szerint a ‘7’-et és ‘9’-et jelölő germán számneveket némileg eltérő előalakokból kell levezetni, mint a megfelelő balti számneveket. Az itt említett, a litván történeti nyelvészet problémáihoz szorosabban kapcsolódó tanulmányok csak kis részét teszik ki a kötetben megjelent munkáknak. A kötetben 61 tanulmány található, ezek közül 3 Kuryłowicz életével és munkásságával, 8 általános és módszertani kérdésekkel, 9 az indoeurópai nyelvészet problémáival, 4 a hettita, 2 a tochár, 7 az indoiráni, 2 az örmény, 7 a görög, 1 az albán, 3 a latin, 5 a kelta, 6 a germán, 3 a sémi és 1 a török nyelvekkel foglalkozik. A kötetben szerepel Wojcie- 251 Wojciech Smoczyński által összeállított Kuryłowicz-művek bibliográfiája (XXXV–XLVII), a könyv végén pedig a szavak és személynevek mutatója található. Ez a kiválóan szerkesztett és rendkívül tartalmas könyv semmiben sem marad el a hasonló jellegű legjobb nyugat-európai kiadványoktól. A már említett, Kuryłowicz tiszteletére kiadott második kötettel (Linguistica Baltica 4), valamint ugyanennek a Wojciech Smoczyńskinek a Jan Safarewicz tiszteletére összeállított emlékkötetével (Analecta Indoeuropea Cracoviensia Vol. 1, Cracoviae, 1995) együtt példaként szolgálhat arra, miként kellene nekünk is tisztelegnünk a legkiválóbb litván nyelvészek emléke előtt. Vytautas Ambrazas A LITVÁN NYELVTAN TANULMÁNYI KÉZIKÖNYVE T E R J E M A T H I A S S E N. A SHORT GRAMMAR OF LITHUANIAN, Columbus, Ohio, 1996: Slavica Publishers, INC, 256 P. Az elmúlt évtizedben Európa számos országában a litván nyelv tanulmányozása iránti érdeklődés élénkülését figyelhetjük meg. Litván nyelvi kurzusokat nemcsak Lettország, Németország, Lengyelország és Oroszország, hanem Olaszország, Svédország, Norvégia, Finnország, Csehország és más országok egyetemein is tartanak; sok helyen jelentős litvánisztikai kutatások folynak, és új baltisztikai folyóiratok jelennek meg1. Az egyetemi tanulmányok igényeinek megfelelő, angol nyelvű litván nyelvtani kézikönyvekből azonban mindmáig nagy hiány volt. Ezt a hiányt segít pótolni az Oslói Egyetem professzora, Terje Mathiassen nemrég megjelent „A short grammar of Lithuanian” című kötete. A nyelvtan szerzője a litván nyelvészek körében jól ismert baltista és szlavista, aki Norvégiában folytatja tanára, Christian Stang litvánisztikai tanulmányainak hagyományát. Kiválóan beszél litvánul, és számos, a litván nyelvtudomány számára fontos munkát publikált. Az Oslói Egyetemen hosszú időn át tanította a litván nyelvet, így jelentős tapasztalatot szerzett ezen a téren, amelyet a nyelvtan megírásakor is kamatoztatott. A nyelvtan egy rövid bevezetőből és 14 fejezetből áll. A bevezető néhány adatot közöl a litván nyelv más nyelvek közötti helyéről, főbb nyelvjárásairól és jelenlegi állapotáról. Az első fejezet (21–36) a köznyelvi litván fonológiai rendszerét, annak beszélt és írott nyelvi megvalósulását, továbbá a magán- és mássalhangzók váltakozását, valamint a hangsúlyt és a hanglejtést ismerteti. A 2–7. fejezet (37–177) a morfológia témáit tárgyalja a szófajok (az ún. beszédrészek), azok morfológiai kategóriái és ragozása szerint. A könyv használóinak gyakorlati igényeit szem előtt tartva az alakok és funkcióik leírása nincs szigorúan elkülönítve egymástól, a könyv- 1A legújabbak egyike Pietro U. Dini és Nikolaj Mikhailov szerkesztésében jelenik meg: Res Balticae. Miscellanea italiana di studi baltistici. 1, 1995; 2, 1996; 3, 1997, Pisa. 252