Dialektologė iš pašaukimo

a szervezetek neveit, megváltoztatta, törölte az ar elavult dátumokat. Az ilyen szemléltető példák pszichológiailag meggyőzőbbé váltak. A korábbi „Kanceliarinės kalbos su patarimai”-hoz képest újdonság, hogy a könyvvel együtt ir elkészült a „Patarimai” számítógépes su változata is. ir A számítógépesítés korában ez lehetőséget teremt azok ir számára, akik elszoktak a „Jliteratūros”- -tól, hogy megszokott módjukon ellenőrizzenek egy-egy nyelvi ar tényt. Természetesen nehéz azt remélni, hogy a „Kanceliarinės kalbos patarimai” megoldhatja az ügyiratok nyelvének minden jelenlegi problémáját. A hivatali nyelv csupán a köznyelv egyik — változata, ezért vonatkoznak rá a normatív nyelv követelményei, törvényei és szabályai. ir Ha egy intézmény munkatársa nem tanulta meg jól a litván nyelvet, nem érzi annak rendszerét, egy-egy megtanult hivatali kifejezés ar használata nem javítja a helyzet lényegét. iš De ez már csupán a ne nyelvészek gondja. Hogyan ir lehetne elérni, hogy amikor Litvánia „harmonizálódik” su az Európai į Unióval, a hivatali iš nyelvben a szó szerint lefordított egyezmények, ir szerződések és más dokumentumok révén ismét ne árassza el a ir nyelvet a primitív idegen mintájú tükörfordítások áradata. E betegség tüneteire sajnos már akad példa. ir Ez tanúsítja ir a tárgyalt jį „Hivatali nyelvi tanácsok” című kiadvány értelmét, és azt mutatja, hogy ennek a munkának a vége (mint a további tökéletesítés lehetősége) még nem látható. Gediminas Samulionis DIALEKTOLÓGUS IŠ ELHIVATÁSÁNAK 1999. szeptember 29-én, hosszan tartó betegség után elhunyt a litván nyelvjárások neves kutatója, a bölcsészettudományok doktora Elena Grinaveckienė. Ji született 1928 m. júniusában 10 d. Jurbarkas városában, a Šuopys családban. Gyermekkorát a gyönyörű Imsrė völgyében töltötte, ahol szülei kis gazdasággal rendelkeztek. 1947 m. a Jurbarkasi gimnázium elvégzése után felvételt nyert į a Vilniusi Egyetem Történelmi-- ir Filológiai Karán, ahol litván nyelvet tanult. Itt egy életre ji elkötelezte magát a — ir dialektológia mellett. Elsősorban szülőföldje nyelvjárását kezdte kutatni. A jurbarkasi nyelvjárást diplomamunkájában ir írta le. 1952 m. az egyetem elvégzése után Elena Grinaveckienė nagyon rövid ideig újságíróként dolgozott. Már ugyanabban az évben beiratkozott į A Litván Nyelv és ir Irodalom Intézet aspirantúrájára, és ir azonnal bekapcsolódott a į nyelvjárások tanulmányozásába. A „Mituvai vízgyűjtő területének nyelvjárása” című disszertációjához gyűjtve anyagot, bejárta az egész Jurbarkas járást, és kiváló készségekre tett szert a nyelvjárási tényanyag gyűjtésében. A nyugat-aukštaitis nyelvjárás nagy kiterjedésű területének részletes leírását tartalmazó disszertációját 1958-ban védte meg. Az aspirantúra elvégzése után Elena Grinaveckienė a Litván Nyelv és Irodalom Intézet Nyelvtörténeti és Dialektológiai Osztályán kezdett dolgozni. Már 1950-től megkezdődött az összes litván nyelvjárás rendszeres kutatása, a „Litván nyelvatlasz” kiadására készülve. Grinaveckienė azonnal bekapcsolódott ebbe a munkába — a dialektológia lett a hivatása. Fiatalabb tudományos munkatársként kezdett dolgozni, majd az osztályvezetői 222 tisztségig emelkedett. Később a tőle függetlenül kialakult körülmények miatt a tisztség elnevezése többször megváltozott, de ő erre egyáltalán nem figyelve mindvégig lelkiismeretesen végezte kedvelt munkáját: a nyelvjárási adatok gyűjtését, feldolgozását és közzétételét. ir Grinaveckienė hozzájárult az osztály valamennyi fontos közös munkájának elkészítéséhez vagy szerkesztéséhez. 1963-ban jelent meg az általa és Juozas Senkus által szerkesztett „Litván folyók és tavak névjegyzéke”. 1970-ben adták ki a „Litván nyelvjárások” című chrestomathiát, amelynek jelentős részét ez a dialektológus állította össze és szerkesztette. A nyelvjárási adatok mintegy 20 éven át tartó gyűjtése és feldolgozása a „Litván nyelvatlasz” számára Grinaveckienė fő munkája volt. E mű 1977-ben (Lexika), 1982-ben (Fonetika) és 1991-ben (Morfológia) megjelent három kötetének egyik szerzője, szerkesztője, valamint a Köztársasági Tudományos Díj (1994) egyik kitüntetettje. Grinaveckienė mintegy 90 tudományos cikket publikált. Ezek közül sok az Intézet „A litván nyelvészet kérdései” (LKK) című periodikájában jelent meg. Az első három kötetében (1957, 1959, 1960) disszertációjának egyes fejezeteit közölték. A disszertáció értékes anyagát később is nyomtatásban közölték (pl. LKK XV. köt., 1974: „A Mituvos vízgyűjtő területének nyelvjárási igéje”). Az expedíciókon gyűjtött anyagot időről időre továbbra is megvitatja tanulmányaiban. Grinaveckienė dialektológiai tevékenysége hamarosan Litvánia határain túlra is kiterjedt. A fehéroroszországi litván nyelvjárások kutatásának szentelte magát. Itt megismerkedett a Fehéroroszországi Nyelvészeti Intézet munkatársaival, bekapcsolódott a fehérorosz nyelvjárásokat és a Fehéroroszország Litvánia menti határvidékének helyneveit vizsgáló expedícióikba, és több, a fehérorosz nyelvben használt helynév vagy közszó litván eredetét tisztázta. Breslauja és Rodūnia járásaiból sok litván nyelvjárási szöveget gyűjtöttek, és néhány tanulmányt is közzétettek. Tekintélyt szerezve felkérték a „Fehéroroszország mikrotoponímiája” és „Északnyugat-Fehéroroszország és peremvidékének fehérorosz nyelvjárásainak szótára” című alapvető munkák szerkesztőjének. Fel szoktak neki telefonálni Minszkből, ő pedig sietett a vasútállomásra — segíteni kellett a szomszédoknak, tanácsot adni nekik. Grinaveckienė a lett nyelvjárásokat Lettországban is kutatta, Daugavpils és Kraszlava környékén, és cikkeket közölt sajátosságaikról (pl. „A daugavpilsi litván nyelvjárás néhány grammatikai sajátossága”, LKK XXIII. köt., 1983). Elsajátította a lett nyelvet, szívesen érintkezett lettországi nyelvészekkel, és gondjukat viselte, amikor a Litvániában rendezett tudományos konferenciákra érkeztek. Grinaveckienė, miközben ereje nagy részét a dialektológiának szentelte, a litván nyelvtudomány más területei iránt sem volt közömbös, különösen a nyelvművelés iránt. Számos cikket publikált az Intézet által kiadott „Kalbos kultūra” című folyóiratban, a Nyelvi Szekció „Mūsų kalba” című kiadványában, valamint a periodikus sajtóban. Az utóbbi időben cikkeit rendszeresen lehetett olvasni a „Lietuvos aidas” című lapban. Már az egyetemen Juozas Balčikonis bevonta Grinaveckienėt a „Litván nyelv szótára” anyagának gyűjtésébe. És ez a munka kiválóan ment neki. Úgy tudta szóra bírni beszélgetőpartnerét, hogy az megnyílt, és a már-már elfeledett lexika új életre kelt. A szavak gyűjtőinek pedig éppen erre volt szükségük. Minden expedícióról vagy kirándulásról egy nagy köteg, gondosan feljegyzett érdekes mondatokat tartalmazó cédulát hozott a Szótár számára. 223 vo su Ilyen cédulából Grinaveckienė mintegy ennyit nyújtott be 30 000. Csak az iš általa gyűjtött szavakból egy nagy szótárkötet telne ki. Az általa feljegyzett szavak közül sok bekerült į a „Litván nyelv szótárának” kinyomtatott köteteibe. Sokat jų felhasználnak majd ir a Szótár kiegészítéseihez. Szavait egész Litvániáiš ból, minden litvánul beszélő plébániáról gyűjtötte. Litvániábiš ól, minden litvánul beszélő plébániáról. De természetesen legtöbbet iš Jurbarkasról, ahol ji szabadságát töltötte, és ahol sokan ismerték ją és ir tisztelték. A szótár fájóan nélkülözni fogja az ilyen szógyűjtőt... Az, hogy egy tehetséges és szorgalmas ember sokat adott a litván nyelv tudományának, egyáltalán nem meglepő. De ar elképzelhető, hogy munkája legnagyobb részét Grinaveckienė már gyógyíthatatlan betegség kínjai között végezte el. Minden megtett lépés elviselhetetlenül fájdalmas volt számára. Szenvedését magával hordozva járt és járt Litvánián keresztül, a litvánokhoz... míg végül menedékre lelt a szülőházból látható jurbarkasi temetőben. Jonas Paulauskas JANIS ENDZELYNAS A TANÍTVÁNYOK IR MUNKATÁRSAK EMLÉKEZETÉBEN Janis Endzelins emlékei, történetek, levelek. Összeáll. Dzidra Barbare, Brigita Bušmane. Szerk. biz. B. Bušmane, A. Stafecka, V. Skujina (a szerkesztőbizottság vezetője), M. Stengrevica. Riga, 1999: Lett Nyelvi Intézet, 323 p. A Lett Nyelvi Intézet érdekes emlékkönyvet adott ki a lett nyelv legjelentősebb kutatójáról, Jānis Endzelīnsről, akit – amint azt e könyv is megemlíti – a litván nyelvészek a lettek óriásának neveztek. Közel negyven szerző emlékei olvashatók benne. A legidősebb közülük Mērija Saulė-Sleinė, aki a múlt század végén született, J. Endzelīnsszel még ifjúkorában ismerkedett meg, és életének utolsó éveit vele együtt töltötte; a legfiatalabb többek között a könyv szerkesztőbizottságának vezetője, Valentina Skujinia, aki diákküldöttséggel köszöntötte a nyelvészt 85. születésnapja alkalmából, és a temetési menetben egy iš jo rendeknek. Elmondható, hogy J. Endzelinsz valamennyi visszaemlékezésben rendkívüli személyiségként jelenik meg. Mindenkire nagy benyomást tett legendás pontossága, a jegyzetek nélkül tartott tartalmas előadásai, szigorú vizsgái, a nyelvi hibákkal szembeni türelmetlensége (még a legcsekélyebb tájnyelvi sajátosságokkal szemben is), valamint az, hogy semmilyen tekintéllyel nem alkudott meg. Különösen sok érdekes információt csupán ne J. Endzelinsz személyiségéről, ir hanem egész Lettország kulturális életéről, elsősorban az egyetemről és annak professzorairól találunk Kārlis Draviņš, felesége, Velta Rūķe-Draviņa, valamint Rūdolfs Grabis visszaemlékezéseiben (utóbbiak részben már megjelentek az R. Grabisnak szentelt Savai valodai című könyvben, Riga, 1997). 224