Nauji prancūzų mokslininko darbai apie lietuvių kalbą

milyen alakváltozatok vannak, és hogyan oszlanak meg. Ez nemcsak a nyelvtanelmélethez jelent fontos hozzájárulást. Mindezen változatok részletes leírására a nyelvi gyakorlatnak is nagy szüksége van. A „Funkcinė lietuvių kalbos gramatika” [A litván nyelv funkcionális grammatikája] utolsó lapját felütve el kell mondanunk, hogy ez a litván nyelv grammatikai rendszerének alapvető leírása: nemcsak a szerző, hanem számos más nyelvész nyelvtani kutatásait is összegzi, és teret nyit az újonnan felvetett problémák megvitatásának. E munka nélkül nem boldogulhatnak sem a hivatásos nyelvészek, sem a litván nyelvet oktató tanárok, a filológushallgatók, illetve a köznyelv műveltebb használói. A Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas által ízlésesen és vonzó kivitelben, a Lietuvos Respublikos Seimo Valstybinė lietuvių kalbos komisija finanszírozásával kiadott nyelvtan jelentősen gyarapítja a litván nyelvtudomány kincsestárát. Albertas Ružė Vilniusi Egyetem, Kaunasi Bölcsészettudományi Kar ÚJ MUNKÁK EGY FRANCIA TUDÓSTÓL A LITVÁN NYELVRŐL Daniel P e t i t A litván nyelv bemutatása. – Lalies. A nyelvészeti és irodalmi ülésszakok aktái 19, Párizs, 1999, 7–22. A litván nyelv fonológiája. A magánhangzórendszer és a hangsúlyozás. – Op. cit., 23–42. A litván nyelv főnévi morfológiája. A ragozási rendszer és a grammatikai nem kifejezése. – Op. cit., 43–74. A litván nyelv igei morfológiája. Diatézis és passzív igealak. – Op. cit., 75–111. Litván szintaxis. A participiumok szintaxisa. – Op. cit., 113–135. A litván nyelvről Sámbaris: Az indoeurópai *bher- tő a keleti balti nyelvekben. – Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 93(1998), fasc. 1, 229–288. A litván nyelv kutatásának Franciaországban Ferdinand de Saussure, Antoine Meillet és Roberto Gauthiot kora óta régi hagyományai vannak; később Raymond Schmittlein, Paul Garde, Jean Haudry és más nyelvészek folytatták e hagyományokat, akik a litván nyelvről írtak, és annak adatait összehasonlító és tipológiai tanulmányaikban használták. Az utóbbi évtizedekben azonban, amikor Lengyelországban, Olaszországban, Németországban és más országokban új balti nyelvészeti központok jöttek létre, a litván nyelv kutatása Franciaországban valamelyest háttérbe szorult. Ezért nagy érdeklődést keltett a hír, hogy… 214 a nemrég Párizsban megjelent fiatal francia nyelvész, Daniel Petit munkáinak egész sorozata, amely a litván nyelv fonológiájával, grammatikájával és lexikológiájával foglalkozik. A Párizsban kiadott, a Felsőfokú Pedagógiai Iskola (École Normal Supérieure) nyelvészeti évkönyvének, a „Lalies”-nak a 19. kötetében jelent meg az említett munkák többsége; az évkönyv már több éve kötetei nagy részét egyes nyelvek (például az újgörög, az etruszk, az arab és a kopt) sajátosságainak bemutatására szenteli. Már az évkönyv első kötetében (1979) megjelent a neves indoeurópai nyelvész, Jean Haudry „Összehasonlító bevezetés a litván nyelvbe” (Introduction comparative au lituanien) című munkája. Daniel Petit öt, a litván nyelv grammatikai szerkezetéről szóló tanulmánya a 19. kötet 135 sűrűn szedett oldalát tölti meg, terjedelmében tehát már önmagában is egy monográfiához mérhető. A bevezető tanulmányban (7–22) a balti nyelvek helyét tárgyalja az indoeurópai nyelvcsaládban, a keleti és nyugati balti nyelvek legfontosabb különbségeit (amelyek főként a keleti balti újítások következtében alakultak ki), valamint a litván nyelv konzervativizmusát. A nyugati finn és a szláv, illetve germán nyelvekkel fennálló legősibb kapcsolatok bemutatásakor szemlélteti a balti nyelvterület fokozatos beszűkülését és a litván nyelv legősibb nyelvjárási különbségeit (egyébként a 19. oldalon ezeket a hagyomány szerint a 13. századra datálja, noha az újabb kutatások adatai alapján valószínűleg régebbiek). Ezután felsorolja az írásbeliség legfontosabb emlékeit, és nagy vonalakban ismerteti a nyelv további fejlődését. Ez a litván nyelvről szóló tömör bevezetés rendkívül informatív, pontos és módszeres, a legújabb szakirodalom összegzésére épül. Csupán azt az állítást kellene pontosítani, hogy Daukša Postillája a žemait nyelvjárás nyugati változatában íródott („dans un dialecte bas-lituanien de l’Ouest“ 19) – ez feltehetően a žemaitok nevének litván forrásokban előforduló kétértelmű használatából adódik. Úgy vélem, a harmadik személyű többes és egyes számú igealakok egybeesését sem kellene fenntartás nélkül balti veszteségnek tekinteni (9), mivel ez ősi maradvány is lehet1. A litván nyelv fonológiájáról szóló tanulmány elsősorban a magánhangzórendszerrel és a hangsúlyozással foglalkozik; ez utóbbi a dinamikus és a tonális hangsúly sajátos ötvözete miatt régóta foglalkoztatja a világ nyelvészeit. A francia nyelvészeti hagyományt folytatva2 a szerző a moraelmélet alapján írja le a litván nyelv hosszú és rövid, valamint az akut és cirkumflex intonációjú magánhangzói, kettőshangzói és vegyes diftongusai közötti különbségeket: a rövid magánhangzók egymorásak, a hosszú magánhangzók, kettőshangzók és diftongusok kétmorásak; a hosszú akutak első morája hangsúlyos (ū̄ = U + u, áu = A + u, ár = A+r), a hosszú cirkumflexeké a második mora (ū̄ = u + U, aū = a + U, ar̄ = a + R). A névszók hangsúlytípusait a szó hangsúlyozási tendenciája (tőhangsúly – végződéshangsúly) és a tő intonációs szerkezete alapján különíti el 1 Vö. Pisani 1958: 343; Toporov 1961: 62–63; Kazlauskas 1968: 303; Watkins 1969: 49 skk., 85, 126, 213 skk.; 1970: 166–170; Ivanov 1981: 58–59. 2 Martinet 1960; Garde 1968: 14 skk., hasonlóan Trubetzkoy 1977: 180. 215 (akut – cirkumflex tövek). Az így elkülönített négy hangsúlytípus megfelel a hagyományos hangsúlyozási paradigmáknak, jelölésük azonban eltérő: A2=1, B2=2, A1=3, B1=4 (32). Ezután azt tárgyalja, hogyan valósulnak meg a fent említett alapvető hangsúlyozási elvek a különböző kontextusokban. Itt elsősorban nem a paradigmán belüli állandó vagy mozgó hangsúlyra összpontosít, hanem az egyes esetekre külön-külön meghatározott tőhangsúly és végződéshangsúly viszonyára. Ebből a szempontból a szerző névszói hangsúlyozásról adott leírása eltér a litván akcentológiában megszokottól. A litván hangsúlyozás rendkívül összetett és sajátos szerkezete miatt a szerző szerint nemcsak történeti, hanem tipológiai kutatásoknak is fontos tárgya. A névszói morfológiáról szóló fejezetben (43–74) részletesen vizsgálja a litván ragozási típusok és a nyelvtani nem kategóriájának kapcsolatát. Magukat a ragozási típusokat, vagyis a névszóragozási osztályokat – ahogyan az a leíró litván nyelvtanban ma már szokásos – a flexiós tövek alapján különíti el; az előző osztályozás és számozás hiányosságaira is rámutat. Megállapítja, hogy a főnevek semleges nemének eltűnése elősegítette a hímnemű és nőnemű ragozási típusok polarizálódását: elkülönült a hímnemű (i)a/u, a nőnemű o/ė és a vegyes típusú i ragozás. Azt a hipotézist veti fel, hogy az úgynevezett „közös nem” történetileg nőnemű elvont főneveken alapul, vö. pabaisa – baisà ‘félelem’, gyrà ‘dicsekvő’ – gyrà ‘dicséret’; emellett arra is támaszkodik, hogy az úgynevezett „közös nemű” főnevek közül sok igei származék, vö.: dílba: delbti, niùra: niùrti. A régi nőnemű elvont főnevek (mirtis, mintis) általánosításával magyarázza azt is, hogy azok között az i tövű főnevek között is a nőnem uralkodik, amelyek más indoeurópai nyelvekben ősidők óta hímneműek voltak (például: avis, ugnìs). Feltételezése szerint a régi mássalhangzós tövű főnevek nem szerinti megkülönböztetésének tendenciája (n tövűek – hímneműek, r tövűek – nőneműek) összefügghet egyes r tövű főnevek (például *bhrātēr, vö. lit. broterėlis) tőváltozásával (52–53). Mivel a melléknévragozási osztályok a legvilágosabban a nemek alapján különülnek el, feltételezi, hogy a melléknévrendszer lehetett az a minta, amely alapján a főnevek megfelelő átcsoportosítása is megindult. A főnevek és melléknevek flexiós töveinek morfológiai hasonlósága kedvező feltételeket teremtett ehhez a folyamathoz (60). Az a körülmény, hogy a litvánban már nincsenek i tövű melléknevek (a didime típus helyhatározói eseteinek maradványait kivéve), azt is megmagyarázhatja, miért ilyen változatos az i tövű főnevek nyelvtani neme. Miután megvizsgálta a nemi tövek különbségeit az egyszerű és a névmási melléknevek paradigmáiban (vö. didìs – didė, de didýsis – didžióji stb.), a szerző arra a következtetésre jut, hogy a litván melléknevek nemi korrelációinak alapját két, az indoeurópai őskorból örökölt rendszer alkotja: 1) az elsődleges: hímnemű -as, nőnemű -ā < indoeurópai *-ōs, *-ā; 2) a másodlagos: hímnemű -us, nőnemű -i < indoeurópai *-ūs: *iH₂, *ieH₂; a mai litván nyelvre jellemző -is: -ė modell (didẽlis: didelė) az elsődleges rendszer változatának tekinthető, ha a -ė-t *-iā < indoeurópai *ieH₂ alakból származtatjuk (67). Újításnak tekinti továbbá az ė flexiós tövet, amely az embereket vagy állatokat jelölő hímnemű és nőnemű főnevek korrelációjában uralkodik 216 (vilkas – vilkė, élnias – élnė, bríedis – briédė, miegalùs – miegalė). Az ősi a: o korrelációt (< *o: *ā, vö. szkr. ásvah ‘ló’: ásvā ‘kanca’) továbbra is őrzi a -tojas, -ėjas képzőkkel alkotott substantyva mobilia, vö.: mokytojas: mokytoja, vežėjas: vežėja. Feltehetően a *į-a į-e alakra történő cseréjét itt az akadályozta, hogy meg kellett őrizni maguknak a képzőknek az alakját, mivel a *į-e fonetikailag -e-vé kellett volna válnia (68). Az igei morfológia fejezetében (75–111) a diatézis és a passzívum fejlődését tárgyalja. A szerző a diatézist az aktánsok és az ige közötti viszony morfológiai kifejezéseként határozza meg (78), de főként a tranzitivitás és intranzitivitás szembeállítására összpontosít, amelyet a következő eszközök fejeznek ki: 1) ugyanazon igék alakjai, 2) prefixáció, 3) belső flexió (vagyis ablaut), 4) külső flexió (képzők) és agglutináció (visszaható igék). A továbbiakban e módszerek szinkrón és diakrón áttekintése következik. A diatézis legrégebbi, reliktumként fennmaradt kifejezési módjának az ugyanazon igealakokkal történő jelölés tekinthető (pl.: dègti, kèpti). A prefixumos és prefixum nélküli igék párjai sem alkotnak valódi, tranzitivitáson alapuló szembeállítást; a szerző hangsúlyozza, hogy egyes prefixumos igék (pl. palikti) szintén ősidők óta kettős (azaz az első típusba tartozó) diatézissel rendelkeznek. A belső flexió, vagyis az ablaut alkalmazása a tranzitivitás és intranzitivitás szembeállításának kifejezésére a balti nyelvekre jellemző innovatív folyamatként kerül tárgyalásra. A szerző ezt egyes, *to képzővel rendelkező igei melléknevek alakjaiban megjelenő ablauttal hozza összefüggésbe (gérti: gìrtas, kélti: kìltas), továbbá ismerteti a különböző ragozási tőalakok, a *stō formáns és az infixum szerepét. Megállapítja, hogy a diatézis kifejezésének ez a módja produktív volt a balti nyelvekben, de két okból nem vált rendszerszerűvé: egyrészt ablaut csak bizonyos igék gyökerében lehetséges (formális tényező), másrészt az intranzitív igék leggyakrabban természeti vagy spontán folyamatokat fejeztek ki: fúj a szél, hajlanak az ágak stb. (92–93). Hozzátehetjük, hogy a tranzitív és intranzitív igék különböző magánhangzóváltási fokozatokat mutató szembeállítása (keisti: kìsti, lenkti: lìnkti stb.) a balti nyelvekben valószínűleg egy régebbi, aktív cselekvést és spontán állapotot szembeállító oppozíció alapján alakult ki. A tranzitivitás és intranzitivitás szembeállításának viszonylag új keletkezésére nemcsak morfológiai, hanem a litván nyelv történetében világosan felismerhető szintaktikai folyamatok is utalnak: a ragok önálló szerepének gyengülése, a velük való szemantikai egyeztetésnek az igével történő grammatikai függéssé alakulása, valamint az igei vonzatosság erősödése. Mielőtt az igei gyöki eX: X típusú ablaut a balti nyelvekben a tranzitivitás és intranzitivitás kifejezésének eszközévé vált volna, valószínűleg szemantikai (derivációs) szerepe volt, amely részben mindmáig fennmaradt. Az infixáció (az ablauttól eltérően) nem függ a gyök felépítésétől, és a tranzitivitás és intranzitivitás szembeállításának kifejezésére többféleképpen alkalmazható: a tranzitivitást jelölheti képzős ige (áugti – augìnti), képző nélküli ige (svérti – svérdėti), a szembeállítás mindkét tagja lehet képzős (gražėti – grąžinti), a szuffixáció pedig különféleképpen kapcsolódhat az ablauthoz (sėsti – sodinti stb.). Gyak- 217 rabban az -inti és -yti képzős igék rendelkeznek tranzitív jeggyel, ám ezek a képzők más jelentéseket is kölcsönöznek az igéknek: az -inti képzővel leggyakrabban kauzatív, az -yti képzővel iteratív igék keletkeznek; az intranzitív igék tövéhez illesztett -yti képző pedig csak ekkor változtatja meg diatézisüket. Így a szerző áttekintéséből világosan kiderül, hogy a tranzitív és intranzitív igék szembeállításán alapuló infixáció sem grammatikalizálódott a litván nyelvben, hanem szemantikai és szóalkotási jellegű. A litván nyelvben az igék visszaható formánsa bizonyos esetekben produktív eszközévé vált az intranzitivitás kifejezésének. A szerző hagyományosan datívuszinak tekinti az si eredeti jelentését (100), ezt azonban nehéz összeegyeztetni az akkuzatívuszi bővítmény elhagyásának régi és meghatározó funkciójával, amely később lehetővé tette, hogy a visszaható igék a többi indoeurópai nyelvben az ókorban jellemző mediális alakok megfelelőivé váljanak. A mű tömören bemutatja a visszaható igék legfontosabb csoportjait, köztük a passzívumhoz közeli potenciális és feltételes állapotú reflexívumokat is (laukas gerai susiarė; daug duonos susivalgė). Az ilyen használati esetek marginálisnak számítanak (amit egyébként az igék lexikai korlátozottsága is mutat); a szerző megalapozottan arra a következtetésre jut, hogy a visszaható igék — bár produktívak — a litván nyelvben nem fejlődtek ki annyira, hogy passzívummá váljanak, ahogyan a szláv nyelvekben történt (103). A nyelvtipológia szempontjából az ilyen passzívumhoz közeli szerkezetek (az úgynevezett kvázi-passzív reflexívumok) a dekauzatív reflexívumok és a passzívum közötti összekötő láncszemnek számítanak3, ami arra enged következtetni, hogy a balti nyelvek e tekintetben egy régebbi állapotot őriztek meg. A szerző a passzívum viszonylag új, szenvedő melléknévi igenevekkel alkotott perifrasztikus szerkezetek révén történő kifejezését tárgyalva kiemeli e kifejezési mód litván nyelvre jellemző sajátosságait: passzívum képzését nemcsak akkuzatívuszi, hanem más eseteket vonzó igékből, továbbá intranzitív igékből is (az úgynevezett személytelen passzívumot). Arra a következtetésre jut, hogy az indoeurópai alapnyelvből örökölt litván igerendszer a médium elvesztése, valamint az intranzitív alakok képzésének történeti sajátosságai miatt a fejlődés során híján maradt a passzívum létrehozásához szükséges belső eszközöknek, ezért ehhez külső formákat, azaz igeneveket kellett igénybe vennie (107). A nyelvtani tanulmány utolsó fejezete (113–134) a litván nyelv igeneveinek szintaxisát tárgyalja, főként Litvániában végzett kutatások összegzéseként. A szerző hangsúlyozza, hogy a litván nyelv az indoeurópai őskorból örökölt igenévi használati lehetőségeket mind kibontakoztatta, ami az igenevek központi helyét mutatja a nyelv szintaktikai szerkezetében (132). A Párizsi Nyelvészeti Társaság évkönyvének 93. kötetében, annak első részében megjelent tanulmányban („A litván Sámbaris: az indoeurópai *bher- gyök a keleti balti nyelvekben”) a szerző részletesen megvizsgálta a ber-/bir- gyököt tartalmazó litván szavakat, figyelembe véve rokon nyelvi megfelelőiket. Ezek a szavak etimológiailag kapcsolatba hozhatók 3 Geniu šienė 1987: 351. 218 a ie. *bher- ‘vinni’ szóval, a keleti balti nyelvekben sajátos, eltérő jelentéssel bír: ‘szórni, ömlesztett dolgot önteni’. A szerző az indoeurópai használat maradványait igyekszik felismerni az sámbaris származékszóban, amely a litván nyelvben a következőket jelenti: ‘a vetés befejezésekor vagy a termés betakarításakor tartott közös lakoma’, ‘pásztorok pünkösdi lakomája’, ‘gyűjtés, beszolgáltatás’, ‘összegyűjtött tárgyak vagy pénz’. Régi írott források, néprajzi adatok és nyelvjárási adatok alapján a tanulmány bemutatja, hogyan használatosak e szó változó tőalakjai (sámbaris, sámbariai, sá mbaras, sámbara, sámbare, sámbarės), valamint ezek lett megfelelői. Megállapítja, hogy a sámbaris szóval egy ősi földműves rítust jelöltek, amelynek két része volt: a gabona összegyűjtése, összehordása és közös szétszórása. A rítus első része a szerző véleménye szerint a suberti ige legrégebbi, ‘összegyűjteni’ jelentését tükrözi; ez a szláv megfelelő, a súbirati esetében is megvan. A rítus második részéből – a gabona szétszórásából – alakulhatott ki a ber- tőhöz tartozó ige ‘gabonaszemeket szórni’ jelentése, amely később általánosult más apró tárgyak szétszórására is. Mind a balti, mind a szláv nyelvek számára rekonstruálható a *sm-bher- ‘összegyűjteni’ ige, ám a szláv nyelvekben ennek származéka, a súborŭ a görög συναγωγή hatására ‘papság gyűlése, székesegyház’ jelentésűvé vált, míg a balti nyelvekben az ige eredeti jelentése nem emberek, hanem az áldozati gabona összegyűjtésére vonatkozott. A szerző arra a következtetésre jut, hogy az eltérő fejlődési utak és az önállóan lezajlott szemantikai folyamatok miatt a litván sámbaris és a szláv súborŭ nem tekinthető a balti és szláv népek közös kultuszának nyomaként4. Danielius Petit munkáinak már e rövid áttekintéséből is valószínűleg kitűnik, hogy fontos litván nyelvészeti kérdéseket tárgyalnak. A munkák igen tartalmasak és tömörek, jól tükrözik a tárgyalt témák alapos ismeretét és a filológiai kultúra magas színvonalát. Kétségtelenül hozzájárulnak majd a tárgyalt kérdések további megoldásához. A szerző behatóan tanulmányozta a kortárs balti nyelvészeti szakirodalmat, a litván nyelvészek legújabb munkáira támaszkodik, és beemeli őket az európai nyelvészeti gondolkodás vérkeringésébe. A litván nyelv kiváló ismerőjeként szabadon bánik annak adataival; csupán a džiaugiasi būti (= esąs) giriamas (130) szerkezetet szeretném kijavítani, amelyet nyilván mesterségesen, a nori būti giriamas szerkezet mintájára alkottak. A számos litván példában nem találtam sajtóhibát, csupán néhány apróságot a nevekben: Velius = helyett Vėlius (9, 18, 22), Rindaugas = helyett Mindaugas (18), Genušienė = helyett Geniu šienė (102, 103, 108). Általában véve Danielius Petit itt említett munkái jelentősek a balti nyelvészet fejlődése szempontjából, és megérdemlik a litván nyelvészek figyelmét. Elolvasásuk után világossá válik, hogy a frankofón világban tehetséges balti nyelvkutató tűnt fel. Most várjuk további, e területre vonatkozó munkáit. 4 Tokią bendrumo hipotezę yra iškėlęs Pietro Dini 1995: 147–152. 219 LITERATŪRA Dini P. 1995: A propos du vieux sl. sъborъ. – Analecta Indoeuropaea Cracoviensia Ioannis Safarewicz Memoriae Dicata, ed. W. Smoczyński, Cracoviae: Universitas, 147–152. Garde P. 1968: L'accent, Paris: Presses Universitaires de France. Geniušienė E. 1987: The Typology of Reflexives, Amsterdam: Mouton de Gruyter. Ivanov Vjač. Vs. 1981: Иванов Вяч. Вс. Славянский, балтийский и раннебалканский глагол. Индоевропейские истоки, Москва: Наука. Kazlauskas J. 1968: Lietuvių kalbos istorinė gramatika (kirčiavimas, daiktavardis, veiksmažodis), Vilnius: Mintis. Martinet A. 1960: Éléments de linguistique générale, Paris: Armand Colin. Pisani V. 1958: L’indoeuropéen reconstruit. – Lingua 7. Toporov V. N. 1961: Топоров В. Н. К вопросу об эволюции славянского и балтийского глагола. – Вопросы славянского языкознания 5, 35–70. Trubetzkoy N. S. 1977: Grundzüge der Phonologie, Göttingen: Vandenhoeck und Ruprecht. Watkins C. 1969: Indogermanische Grammatik 3: Formenlehre 1: Geschichte der indogermanischen Verbal flexion, Heidelberg: Carl Winter. Watkins C. 1970: Remarks on Baltic verb inflection. – Baltic Linguistics, ed. Magner T., Schmalstieg W. R., University Park and London: The Pennsylvania State University Press. Vytautas Ambrazas Kanceliarinės kalbos patarimai. Pataisytas ir papildytas leidimas / Lietuvių kalbos institutas; [parengė Pranas Kniūkšta], Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos inst., 1998, 339 p. 1993 m. išleistų „Kanceliarinės kalbos patarimų“ ir 1994 m. pasirodžiusio pakartotinio jų leidimo knygynuose seniai nebepavykdavo užtikti, o ne vienas šią įsigytą parankinę knygą buvo ir gerokai suskaitęs. Kadangi reikalų raštų tvarkytojams, gausiam tarnautojų būriui tokio tipo knyga aktuali ir reikalinga ir dėl to, kad per keletą pastarųjų metų nemažai kas pasikeitė, Lietuvių kalbos instituto Kalbos kultūros skyriuje parengti nauji – pataisyti ir papildyti „Kanceliarinės kalbos patarimai“. Rengdami šią knygą, autoriai (pagrindinis rengėjas ir tvarkytojas Pranas Kniūkšta) turėjo peržiūrėti pačius kanceliarinės kalbos reiškinius ir faktus, juos atrinkti. Buvo atsisakyta pasenusių ir iš reikalų raštų dingusių dalykų. Į „Patarimus“ nebeįrašyti tokie nebent pačioje nevalyviausioje rašliavoje besitaikantys žodžiai kaip atsinešti (požiūriui, elgsenai reikšti), davinys (faktams, duomenims nusakyti), išnešti (kai nėra nešimo, pvz., išnešti sprendimą, pasiūlymą, pakeikimą) ir kt. Kaip antraštiniai įtraukti apie du šimtai per praėjusius metus reikalų raštuose atsiradusių ar pradėtų aktyviau vartoti teisės, administracinės 220