Nauji prancūzų mokslininko darbai apie lietuvių kalbą

milyen az eloszlás. jų Ez nemcsak a nyelvtan elméletéhez ne fontos į hozzájárulás. Az összes változat részletes tų leírása nagyon szükséges a nyelvgyakorir lathoz. Miután felütöttük a „Funkcionális litván nyelvtan” utolsó lapját, ki kell mondanunk, hogy ez a litván nyelv grammatikai rendszerének nagyszabású leírása, amely nemcsak magának a szerzőnek, hanem számos más nyelvész ne nyelvtani kutatásait is összegzi, és teret nyit ir az újonnan felvetett problémák megvitatására. ir Be e munka nélkül nemcsak a hivatásos ne nyelvészek, hanem a litván nyelvet tanító ir tanárok, a filológushallgatók, valamint a köznyelvi litván nyelv műveltebb használói sem boldogulhatnak. A nyelvtant, amelyet a Tudományos Enciklopédiák ir Kiadóintézete ízlésesen és vonzóan ir adott ki, a Litván Köztársaság melletti Állami Litván Nyelvi Bizottság Litvánia Köztársaság A Parlamentus költségén jelentősen gyarapítja a litván nyelvtudomány kincsestárát. Albertas Ružė, a Vilniusi Egyetem Kaunasi Bölcsészettudományi Kar ÚJ FRANCIA TUDÓS MUNKÁI A LITVÁN NYELVET Daniel Petit A litván nyelv de la bemutatása. — Lalies. A nyelvészeti és irodalmi de ülésszakok et de aktái 19, Párizs, 1999, 7—22. A litván fonológiája. Magánhangzórendszer és hangsúlyozás. — Op. cit., főnévi 23—42. morfológia du Litván. Le a deklinációs rendszer et a du grammatikai nem kifejezése. —Op. i. m., 43–74. A litván nyelv igei morfológiája. Diathesis és szenvedő igei mód. —Uo. i. m., 75–111. Litván szintaxis. A participiumok szintaxisa. — I. m. cit., A 113-135. propos du lituanien Sambaris: La racine IE. *bheren keleti balti. —Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 93(1998), fasc. 1, 229-288. A litván nyelv kutatásának Franciaországban Ferdinand de Saussure, Antoine Meillet, Robert Gauthiot kora óta régi hagyományai vannak; később Raymond Schmittlein, Paul Garde, Jean Haudry és más nyelvészek folytatták ezt a munkát, akik a litván nyelvről írtak, és adatait összehasonlító, valamint tipológiai tanulmányokhoz használták fel. Az utóbbi évtizedekben azonban, amikor Lengyelországban, Olaszországban, Németországban és más országokban új baltisztikai központok jöttek létre, a litvánisztikai kutatások Franciaországban némileg meggyengültek. Ezért nagy érdeklődést 214 kelt a nemrégiben Párizsban megjelent, a fiatal francia nyelvész, Daniel által jegyzett teljes sorozat Petitnek a litván nyelv fonológiájának, grammatikájának és lexikológiáir jának szentelt munkái. A Felsőfokú Pedagógiai Iskola által Párizsban kiadott (Ecole Normál A „Lalies” című nyelvészeti évkönyv, amelynek 19. kötetében a szóban forgó munkák többsége megjelent, már több éve kötetének nagy részét az egyes nyelvek (például az újgörög, etruszk, arab és kopt) sajátosságainak bemutatására szenteli. Már ennek az évkönyvnek az első kötetében (1979) megjelent a neves indoeuropeista, Jean Haudry „Összehasonlító bevezetés a au litván nyelvbe” (Introduction comparative lituanien) című műve. Öt Danielio Petitnek a litván nyelv grammatikai szerkezetéről szóló tanulmánya 135 terjedelmes oldalt foglal magában a 19. kötetben, így már terjedelmét tekintve is monográfiához mérhető. A bevezető tanulmányban (7—22) tárgyalja a balti nyelvek helyét az indoeurópai nyelvcsaládban, a keleti és nyugati balti nyelvek legfontosabb különbségeit (amelyek főként a keleti balti nyelvek újításaiból keletkeztek), valamint a litván nyelv konzervativizmusát. A nyugati finn nyelvekkel, valamint a szláv és germán nyelvekkel fennálló legősibb kapcsolatok jellemzése során bemutatja a balti nyelvek területének fokozatos beszűkülését és a litván nyelv legősibb nyelvjárási különbségeit (egyébként a 19. oldalon ezeket a hagyomány szerint a XIII. századra datálják, bár az újabb kutatások adatai szerint valószínűleg régebbiek). Ezt követően megnevezi az írásos emlékek főbb darabjait, és nagy vonásokban jellemzi a nyelv további fejlődését. Ez a litván nyelvhez készült tömör bevezetés rendkívül informatív, pontosan és módszeresen íródott, a legújabb szakirodalom összefoglalásával. Csupán azt az állítást kellene pontosítani, hogy Daukša Postillája a žemaitis nyugati dialektusában íródott („dans un dialecte bas-lituanien de |'Ouest“ 19) — ez nyilvánvalóan a žemaitis név litván forrásokban való kétértelmű használatából eredhetett. Úgy vélem, az igék 3. személyű többes és egyes számú alakjainak egybeesését sem kellene fenntartás nélkül a balti nyelvek veszteségének tekinteni (9), mivel ez egy ősi maradvány is lehet'. A litván nyelv fonológiájáról szóló tanulmány főként a magánhangzórendszerre és a hangsúlyozásra összpontosít, amely a dinamikus és tonális hangsúly sajátos szintézise miatt régóta érdekli a világ nyelvészeit. A francia nyelvészeti hagyományt folytatva“ a szerző a morák elméletének alapján írja le a litván nyelv hosszú és rövid, valamint akut és cirkumflex magánhangzóinak, kettőshangzóinak és vegyes diftongusainak különbségeit: a rövid magánhangzókat egymorásnak, a hosszú magánhangzókat, a kettőshangzókat és a diftongusokat kétmorásnak tekinti; a hosszú akut magánhangzókról úgy tartják, hogy hangsúlyos első morájuk van (i = U + u, du = A + u,ar = A+r), a hosszú cirkumflexeknek pedig a második morájukon van a hangsúlyuk (i = u + U, att = a + U,ar = a + R). A névszók hangsúlytípusait a szó hangsúlyozási tendenciája (tővagy végződéshangsúly) és a tő intonációs szerkezete szerint különböztetik meg, vö. Pisani 1958: 343; Toporov 1961: 62-63; Kazlauskas 1968: 303; Watkins 1969: 49 skk., 85, 126, 213 skk. ; 1970: 166—-170; Ivanov 1981: 58-59. > Martinet 1960; Garde 1968: 14 skk., hasonlóan Trubetzkoy 1977: 180. 215 (akut és — cirkumflex tövek). Az így elkülönített négy hangsúlyozási típus megfelel a hagyományos hangsúlyozási paradigmáknak, de eltérően vannak jelölve: A2=1, B2=2, A1=3, B1=4 (32). A továbbiakban a fent említett fő hangsúlyozási elvek különböző kontextusokban való megvalósulását tárgyaljuk. Itt mindenekelőtt a paradig­mában állandó és ne į mozgó — hangsúlyra mą irányul a figyelem, o į valamint az egyes esetekre külön-külön meghatározott tőés ir végződéshangsúly viszonyaira. E tekintetben a szerző által bemutatott főnévi hangsúlyozási leírás eltér a litván akcentológiában megszokottól. A litván nyelv akcentuációja rendkívül összetett, ir sajátos szerkezete miatt a szerző véleménye szerint nemcsak történeti, hanem tipológiai ne kutatásoknak is fontos tárgya. A ir főnévi morfológia fejezetében részletesen vizsgálják a litván nyelv (43-74) ragozási típusainak és a nem kategóriájának viszonyát. su Magukat a ragozási típusokat, vagyis a ragozásokat — ahogyan ez a leíró litván nyelvtanban ma már szokásos — a flektív tövek alapján különítik el; megjelölik a korábbi osztályozás és számozás hiányosságait. Megállapítást nyer, hogy a ir főnevek semleges nemének eltűnése elősegítette a hímnemű és nőnemű ragozási típusok polarizálódására irányuló tendenciát: elkülönült a hímnemű ir (i)a/u, valamint a nőnemű o/é vegyes típusú — ragozása. Az a ir hipotézis merül fel, hogy i az ún. „közös nem” történetileg a nőnemű absztraktumokon alapul, vö. pabdisa — baisa ‘félelem’, gyra „pagyrunas- — z” dicséret „dicséret- ”; arra a ir ta körülményre támaszkodnak, hogy az ún. „közös nemű” főnevek közül sok igei származék, vö.: dilba delbti, niūra niūrti. : : A régi nőnemű elvont főnevek (mirtis, mintis) általánosításával magyarázzák a nőnem ir túlsúlyát a tų i főnevek no között, amelyek más indoeurópai nyelvekben ősidők óta hímneműek voltak (pl.: avis, ugnis). Feltételezik, hogy a régi mássalhangzótövű főnevek törzsének nemek szerinti megkülönböztetésére való hajlam (n — nőnemű r tő — g.) összefügghet egyes tőfőnevek su r (pl. *bhratér, vö. fekvő a broterélis) tő változásával (52-53). Mivel a melléknevek ragozási típusai a nem alapján oszlanak meg a legmarkánsabban, feltételezhető, hogy a melléknévi rendszer olyan modell lehetett, amely alapján a főneveket ti ennek megfelelően kezdték újraosztani. ir A főnevek és melléknevek flektált ir töveinek morfológiai közelsége kedvező feltételeket teremtett ehhez a folyamathoz; az a körülmény (60). Ta pedig, hogy a litván nyelvben már nincsenek töves i melléknevek (a vt. didime típusú reliktumok kivételével), magyarázhatja a töves i főnevek nemének sokféleségét is. A közönséges névmási melléknevek paradigmáiban a nemek ir töveinek különbségeit megvizsgálva (vö. didis —didė, de didysis —didžioji stb.) a szerző arra a következtetésre jut, hogy a litván melléknevek nemi korrelációinak alapját két, az indoeurópai ókorból örökölt rendszer alkotja: 1) az alapvető: hímnem -as, nőnem -a < ide. *-0s, *-a; 2) a másodlagos: hímnem -us, nőnem -i < ide. *IH,, *ieH; a mai litván nyelvre jellemző modell -is: -¢ (idl: oi az alaprendszer változatának tekintendő, amikor a -ė eredetét *-ia < ide. alakból vezetjük le *ieH, (67). Innovatívnak tekinthető az ė fleksiós tő is, amely a személyeket vagy állatokat jelölő, hímnemű–nőnemű főnevek korrelációjában uralkodik 216 (vilkas — vilkė, ėlnіas — ėlnė, briedis — briedė, miegalius — miegаlė). Ősi korreláció a : 0 (< *o : *a, vö. szkr. dšvah ‘ló’ ašva : ‘kumele’) tebeturi substantimva obilia su priesagomis -tojas, -€jas, vö.: mokytojas mokytoja, : vežėjas veZéja. : Feltételezik, hogy megváltoztatni *i-a į-ė itt į a trukdes alakok megtartásának szükségessége miatt, mert Az *i-ė-nek fonetikailag kellett volna átalakulnia -ė (68). Az igei morfológia fejezetében a (75-111) diatézis passzív ir fejlődését vo vizsgálják. A szerző a diatézist az aktánsok és az ige viszonyának morfológiai su kifejeződéseként határozza (78), meg, de főként a tranzitivitás és intranzitivitás — szembeállítására összpontosít, amely a következő módokon fejeződik ki: 1) tų maguknak az igéknek a formáival, prefixeléssel, 2) belső flexióval 3) (resp. apofónia), külső 4) flexióval (képzőkkel), agglutinációval ir (visszaható igékkel). Az alábbiakban ma e módszerek szinkrón és ir diakrón áttekintését mutatja be. A legrégebbinek, reliktumszerűnek, joggal tekinthető a diatézis kifejezése ugyanazon igealakokkal (pl.: dėgti, kėpti). A prefixumos — és prefixum nélküli igepárok szintén nem alkotnak valódi szembenállást a tranzitivitás alapján; hangsúlyozza, hogy egyes prefixumos igék (pl. palikti) szintén kettős no (t. y. első típusú) diatézist. A belső flexió, az apofónia alkalmazását t. y. a tranzitivitás és — intranzitivitás szembeállításának kifejezésére a balti nyelvekre jellemző innovatív folyamatként tárgyalják. A szerző jį egyes, képzős su igenevek apofóniáját összekapcsolja *to, formose (gėrti: girtas, kėlti : kiltas), különböző ir flektív tövek, valamint a formáns jellemzi *st6 és az infixum szerepét. Megállapítható, hogy a diatézis kifejezésének ez a módja a balti nyelvekben produktív volt, de két ok miatt nem vált rendszerszerűvé: először, az apofónia csak egyes igék töveiben lehetséges (formális tényező), másodszor, az intranzitív igék többnyire természeti vagy spontán folyamatokat fejeztek ki: feltámad a szél, meghajolnak az ágak stb. (92-93). Itt hozzátehetnénk, hogy a különböző magánhangzó-váltakozási fokkal rendelkező tranzitív — intranzitív igék szembeállítása (keisti : kisti, lefikti : linkti ir stb.) a balti nyelvekben minden valószínűség szerint az aktív cselekvés — önként bekövetkező állapot régebbi szembeállításának alapján alakult ki. A tranzitivitás intranzitivitás szembeállításának viszonylag új keletű kialakulását nemcsak morfológiai, hanem a litván nyelv történetében — világosan felismerhető szintaktikai folyamatok is mutatják: a ragok önálló szerepének gyengülése, a velük való szemantikai egyeztetésnek az igével való grammatikai függéssé válása, az igei vonzatosság erősödése. Mielőtt az ige gyökének eX: X típusú apofóniája a tranzitivitás — intranzitivitás kifejezésének eszközévé vált volna, a balti nyelvekben minden valószínűség szerint szemantikai (derivációs) jellegű volt, amely részben mindmáig fennmaradt. Az infixáció (az apofóniától eltérően) nem függ a gyök felépítésétől, és különféleképpen alkalmazható a tranzitivitás — intranzitivitás szembeállításának kifejezésére: a tranzitivitást jelölheti képzős ige (dugti —auginti), képző nélküli (sverti —svėrdėti), a szembeállítás mindkét tagja lehet képzős (gražėti — grūžinti), a szuffixáció különféleképpen kombinálódhat az apofóniával (sėsti —sodinti stb.). Leggyakrabban a tranzitivitás jegyével a következő képzőkkel ellátott igék rendelkeznek 217 su -inti ir -yti, ám e toldalékok együttesen azonban más jelentéseket is kölcsönöznek az igéknek: az inti ir toldalékkal leggyakrabban su kauzatív, a - su -yti toldalékkal — iteratív igék képződnek, az yti toldalék ir pedig csak intranzitív igetövekhez járulva változtatja meg a diatézist. - jų Így a szerző iš által közölt áttekintésből világosan látható, hogy az intranzitív és tranzitív ir igék szembeállításán alapuló — infixáció a litván nyelvben nem grammatikalizálódott, hanem szemantikai és szóképzési jellegű. A litván nyelvben az igék visszaható formánsa bizonyos esetekben az intranzitivitás kifejezésének produktív eszközévé vált. A szerző a hagyományt si követve elsődleges jelentésének a datívuszt tekinti, ezt (100), azonban nem könnyű összeegyeztetni az akuzatívuszi su bővítmény ir kiküszöbölésének régi, uralkodó funkciójával, amely később lehetővé tette, hogy a visszaható igék más ide. nyelvekben az ókorban szokásos gų mediális formák megfelelőivé váljanak. A dolgozat röviden jellemzi a visszaható igék legfontosabb csoportjait, amelyek között a passzívumhoz közeli ir potenciális, valamint a feltételes állapot refle­xív igéi is szerepelnek (a mező jól felszántódott; sok kenyeret megevett). Az ilyen használati eseteket marginálisnak tekintik (egyébként ez az igék lexikai korlátozottsáir gára utal); megalapozottan arra a következtetésre jutnak, hogy a visszaható igék, bár produktívak, a litván nyelvben ir nem fejlődtek ki annyira, hogy passzívummá váljanak, ahogyan a szláv nyelvekben váltak (103). A nyelvtipológia szempontjából az ilyen, a passzívumhoz közel álló szerkezeteket (úgynevezett kvázpasszív visszaható szerkezeteket) a dekausatív visszaható szerkezetek és a passzívum közötti összekötő láncszemnek ir tekintik“, ez o arra enged következtetni, hogy a balti nyelvek e tekintetben egy régebbi állapotot őriztek meg. A szerző a passzívum viszonylag új, szenvedő melléknévi igeneves perifrastikus su szerkezetekkel történő kifejezését tárgyalva kiemeli e kifejezésnek a litván nyelvre jellemző sajátos módjait: a passzívum képzését nemcsak akuzatívuszt, hanem más ne eseteket vonzó iš igékből, valamint intranzitív ir igékből is iš (úgynevezett személytelen passzívum). Arra a következtetésre iš jutnak, hogy az ide. A litván nyelv örökölt igéje a medium elvesztése miatt, az intranzitív formák képzésének ir történeti alakulása következtében belső eszközök híján maradt a passzívum je létrehozására, és e célból külső formákhoz, participiumokir hoz kellett folyamodnia t. y. (107). A nyelvtani tanulmányok utolsó fejezete a (113-134) litván nyelv participiumainak szintaxisát tárgyalja, elsősorban a Litvániában végzett kutatások összegzéseként. A szerző hangsúlyozza, hogy a litván nyelv az indoeurópai ősből örökölt participiumhasználat valamennyi lehetőségét kifejlesztette, és ez a participiumok központi helyét mutatja a nyelv szintaktikai struktúrájában (132). A Párizsi Nyelvészeti Társaság Évkönyve 93. kötetének első részében közzétett, „A litván Sambaris: ide. *bherr gyök a balti nyelvekben” című tanulmányában a szerző részletesen megvizsgálta a ber-/birgyököt tartalmazó litván szavakat, figyelembe véve a rokon nyelvek megfeleléseit. 218 su E szavak etimológiailag összefüggnek 3 Geniušienė 1987: 351-cel. fájl: ide. *bher- „nešti“, rytų baltų kalbose turi savitą, skirtingą reikšmę „berti, pilti birų daiktą“. Autorius stengiasi įžvelgti indoeuropietiškos vartosenos liekanų vedinyje sambaris, lietuvių kalboje reiškiantį: „sėjos baigimo arba derliaus nuėmimo sudėtinės vaišės*, „(piemenų vaišės per Sekmines’, „surinkimas, rinkliava\ sudėti daiktai pinigai’. ar ir Remiantis senųjų raštų, tautosakos tarmių duomenimis ir ju darbe parodyta, kaip vartojamos įvairuojančios šio žodžio kamienų formos (sambaris, sambariai, simbaras, sambara, sūmbarė, simbarés) atitikmenys latvių kalboje užfiksuoti variantai atitikmenys latvių kalboje: sambaris ir jo variantai.] A rituálé első része a szerző véleménye szerint a suberti ige legősibb, „összegyűjteni” jelentését tükrözi, amellyel a szláv megfelelő, a sibirati is rendelkezik. A rituálé második részéből — a gabonaszórásból — fejlődhetett ki a ber ige „gabonát szórni” jelentése, amelyet később más apró tárgyak szétszórására is általánosítottak. Mind a balti, mind a szláv nyelvek számára rekonstruálják a *smi-bher- „összegyűjteni” igét, azonban a szláv nyelvekben ennek sitborit származéka a gör. cuvayoynmn hatására „a papság gyülekezetét, katedrálist” kezdte jelenteni, míg a balti nyelvekben ennek az igének az eredeti jelentését nem emberek, hanem az áldozati gabona összegyűjtésére alkalmazták. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a különböző fejlődési utak és az önállóan végbement szemantikai folyamatok miatt a lie. simbaris és a szl. stiborii nem tekinthetők a közös balti–szláv kultusz nyomainak- “. Danielius Petit munkáinak már ebből a rövid áttekintéséből is bizonyára látható, hogy azok a litván ir nyelvtudomány fontos problémáit vizsgálják. A munkák igen tartalmasak, tömörek, jól kirajzolódik bennük a vizsgált tárgyak alapos ismerete és a filológiai kultúra magas szintje. Ezek minden bizonnyal hozzájárulnak majd a megvitatott kérdések további megoldásához. A szerző alaposan tanulmányozta a modern baltisztikai szakirodalmat, a litván nyelvészek legújabb munkáira támaszkodik, és beemeli őket az európai nyelvészeti gondolkodás körforgásába. A litván nyelvet kiválóan ismerő szerző szabadon bánik annak adataival; csak a džiaugiasi būti (=esąs) giriamas (130) szerkezetet szeretném kijavítani, amely nyilvánvalóan mesterségesen, a nori būti giriamas mintájára alkotott forma. A számos litván példában nem találtam sajtóhibát, csak egy-két apróságot a tulajdonnevekben: Velius = Vėlius (9, 18, 22), Rindaugas = Mindaugas (18), Genušienė = Geniušienė (102, 103, 108). Összességében az itt említett Danielius Petit-munkák jelentősek a baltisztika fejlődése szempontjából, és megérdemlik a lituanisták figyelmes érdeklődését. Elolvasásuk után világossá válik, hogy a frankofón világban tehetséges balti nyelvkutató lépett színre. Most várni fogjuk további, e területre vonatkozó munkáit. * Ilyen általános hipotézist vetett fel Pietro Dini 1995: 147-152. IRODALOM Dini P 1995: A propos du vieux sl. ssbors. — Analecta Indoeuropaea Cracoviensia Ioannis Safarewicz Memoriae Dicata, szerk. W. Smoczyniski, Krakkó: Universitas, 147-152. Garde P. 1968: A hangsúly, Párizs: Presses Egyetemi de Franciaország. Geniusiené E. 1987: A Tipológia of Visszaható névmások, Amszterdam: Mouton de Gruyter. Ivanov Vįjač. Vs. 1981: HBanos Bsu. Be. Craeanckuii, 6aamuiickuti u pannedanxanckui 21az2on. Hndoesponeiickue ucmoku, Mocksa: Haya. Kazlauskas J. 1968: A litván nyelv történeti nyelvtana (hangsúlyozás, főnév, ige), Vilnius: Mintis. Martinet A. 1960: Általános de nyelvészeti elemek, Párizs: Armand Colin. Pisani V. 1958: Rekonstruált indoeurópai. — Nyelv 7. Toporov V. N. 1961: Tonopos B. H. K sBoripocy 06 3BOoJrtormM1H CTaBSHCKOIO H GaJITHHŪCKOTO ruarojia. — Bonpochi caaesnckoz2o szvikosnanus S, 35-70. Trubetzkoy N. S. 1977: Grundziige der Phonologie, Gottingen: Vandenhoeck und Ruprecht. Watkins C. 1969: Indogermanische Grammatik 3: Alaktana 1: Az indoeurópai nyelvek története Igei ragozás, Heidelberg: Carl Winter. Watkins C. 1970: Megjegyzések on A balti igék ragozása. — balti nyelvészet, szerk. Magner T., Schmalstieg W. R., Egyetemi Park és London: A Pennsylvania Állami Egyetety mi Vytautas Ambrazas A hivatali nyelv útmutatója. Javított, ir bővített kiadás / Litván Nyelvi Intézet; [szerkesztette Pranas Kniūkšta), Vilnius: Tudománir yos enciklopédiák kiadóintézete, 1998, 339 p. Az 1993-ban kiadott „Hivatali nyelvi tanácsok” és az 1994-ben megjelent újrakiadásuk könyvesboltokban már régóta nem volt fellelhető, sőt nem egy ember ezt a megvásárolt kézikönyvet alaposan el is használta. Mivel az ügyiratok intézői és a nagyszámú hivatalnoki sereg számára az ilyen típusú könyv időszerű és szükséges, továbbá az elmúlt néhány év alatt sok minden megváltozott, a Litván Nyelvi Intézet Nyelvművelési Osztályán elkészítették a „Hivatali nyelvi tanácsok” új — javított és kiegészített kiadását. A könyv összeállításakor a szerzőknek (a fő szerkesztőnek és gondozónak, Pranas Kniūkštának) magukat a hivatali nyelvi jelenségeket és tényeket is át kellett tekinteniük, majd ki kellett válogatniuk azokat. Elhagyták az elavult és az ügyiratokból eltűnt elemeket. A „Tanácsokba” többé ne kerüljenek be olyan, legfeljebb a leghanyagabb írásművekben előforduló szavak, mint az atsinešti (a szemlélet, a magatartás kifejezésére), a davinys (tények, adatok megnevezésére), az išnešti (amikor nincs szó hordozásról, például: išnešti sprendimą, pasiūlymą, papeikimą) stb. Címszóként mintegy kétszáz, az elmúlt években a hivatalos iratokban megjelent vagy aktívabban használni kezdett jogi, közigazgatási 220