Lietuvių ir latvių kalbų daiktavardžių darybos svarbiausi skirtumai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LIETUVIŲ KALBOTYROS KLAUSIMAI XLIII (2000) Saulius AMBRAZAS Litván Nyelvi Intézet, Vilnius A LITVÁN ÉS A LETT FŐNEVEK KÉPZÉSÉNEK LEGFONTOSABB KÜLÖNBSÉGEI A litván főnevek képzésének fejlődését kutatva számos szerkezeti különbséget figyeltem meg a litván és a lett nyelv képzési rendszere között. Ezek közül a legfontosabbakat szeretném röviden áttekinteni ebben a cikkben1. E nyelvekben különösen a cselekvést jelentő főnevek, a gyűjtőnevek és a kicsinyítő képzős alakok képzési szerkezete tér el. Elsőként az tűnik fel, hogy a litván nyelv produktív, *-i-mo-/-ī-mo- képzőjű cselekvésneveinek nem a lettben, hanem a távolabbi szláv (Liukkonen 1987), albán (Jokl 1963: 131–133; Desnickaja 1983: 20) és hettita (Laroche 1956; Kronasser 1963: 177–178) nyelvekben vannak megfelelőik. A lettben, akárcsak a poroszban, ezzel a képzővel csupán melléknevek fordulnak elő, vö. lett nyj. tālīns és lit. tólimas/tólymas (LVG 332), valamint porosz stesmu auktimm-ien (den Obersten) III 91₂₅ (SV 47; PKEŽ I 114–116). A lettben a cselekvést jelentő főnevek meglehetősen nagy számban képződnek egy másik, *-mo- képzőből eredő *-u-mo- képzővel (LVG 333–337; Baltynja 1979: 15–16). Ezzel szemben a litvánban alig egy tucat, *-umo- képzővel alkotott megfelelő származék figyelhető meg, főként a régi írásokban, különösen M. Daukša Postillájában; vö. lit. įradumas/inradumas ’segítőkészség, kötelesség’ DP 289, 551 és lett ieradums ’szokás, megszokás’ (DaiktvDrR 73–75). A litvánban egyébként a *-umo- képzővel rendszerint tulajdonságneveket alkotnak, amelyek a lettben is produktívak; vö. lit. sausumas és lett sausums (LVG 333–334). Ez azonban szintén újítás. A XVI–XVII. századi litván írásokban, különösen azokban, amelyek a žemaitiai és kelet-aukštaitiai nyelvjárásokon alapulnak, a *-umo- képzővel alkotott tulajdonságnevek is viszonylag ritkák még (DaiktvDrR II 8 kk.). Valaha a balti nyelvekben, más rokon nyelvekhez hasonlóan (vö. Hamp 1973; 1983), a *-mo- képzővel feltehetően egyaránt képeztek mellékneveket, amelyekből a jelen idejű szenvedő melléknévi igenevek fejlődtek ki, valamint absztrakt főneveket (cselekvés- és tulajdonságneveket). Később, valószínűleg már az önálló litván és lett nyelvek kialakulásakor, amikor a *-mo- képzőhöz i vagy u tővéghangzó kapcsolódott, új képzők jöttek létre: -imas és -umas. L. Vaba (1995) által közölt, balti-finn nyelvekbeli baltizmusok (vö. észt põrm ’por, hamu’ < balt. *berma- és lit. bėrimas, finn tarmo ’energia,’ 1A litván és a lett főnévképzés szerkezetéről valamivel részletesebben egy angol nyelven írt tanulmány szól, amely a „Linguistica Baltica” című kiadványban jelent meg (8. köt., 2000, 7–33). 111 „erő” < balti *tarpma- és lit. tarpìmas stb.), úgy tűnik, azt mutatja, hogy a litván és a lett nyelv közös korszakában (talán már az V–VI. században, amikor a keleti balti törzsek jelentősen északkeletre, a balti finn népek által lakott területekre húzódtak) az absztraktumokat meglehetősen gyakran képezték a puszta *-mo- képzővel, hasonlóan az óegyházi szláv nyelvhez (vö. Liukkonen 1987). A lett nyelv cselekvésneveinek képzési kategóriájában nem a *-mo- képző, hanem egy másik, melléknévi *-no- képző játszotta a legfontosabb szerepet. Éppen ebből fejlődött ki a lett cselekvésnevek legfontosabb képzőeszköze: a -šana (< *-s-io-nā; pl. būšana ’létezés’, miršana ’halál’ stb.), valamint már régóta a -iens képző (< *-ei-no-; pl. gājiens ’járás’, šāviens ’lövés’ stb.).2 E tekintetben a lett nyelv nem a litvánhoz, hanem a poroszhoz áll közelebb, amelyben a rokon -sna képzővel (< *-s-nā) szintén széles körben képeztek cselekvésneveket, pl. billisna ’beszéd, mondás’ (Sprūche) III 85₆, crixtisna ’megkeresztelés’ (Tauf-fe) III 59₆ stb. (SV 46–47; Bammesberger 1973: 87–89; Parenti 1998; Schmid 1998: 205–206). A *-no- képzős melléknevek főnevesülése nem gyakorolt számottevő hatást a litván cselekvésnevek képzésére, kivéve a žemaitiai nyelvjárást, különösen annak északi részét, ahol egykor a kurók éltek. Itt a -s-ena képzős cselekvésnevek produktívak (DaiktvDr 295). Az aukštaitiai nyelvjárásban kevés ilyen származék található, ráadásul itt a cselekvés módjának sajátosabb jelentését vették fel. Igaz, maguknak a képzőknek az alakja jelentősen eltér: lett -šana, -iens, porosz -sna, kur -sena. Ezenkívül a porosz -sna képzős cselekvésneveknek pontos megfelelőik vannak a litvánban (pl. dulksnā), a lettben azonban nincsenek. Úgy tűnik, a lettben egyáltalán nincsenek *-nā, *-e-nā, *-o-nā képzős cselekvésnevek sem (a *-s- determinatívum nélkül), amelyek a litvánban (DaiktvDrR 58–60) és néhány más rokon nyelvben előfordulnak. Különösen régi a káina származék; vö. szl. *čěna ’ár’, av. kaēnā ’bosszú, büntetés, megtorlás’, gör. ποινή ’vérbosszú; gyilkosságért járó bírság’ (LEW 202; Skardžius 1998: 595; Ind. 809). Lett lehetséges megfelelője, a ciens ’tisztelet, méltóság, figyelem’, a tő magánhangzója miatt nem teljesen egyértelmű (ME I 394–395). Tehát ebben az esetben csupán a lett, a porosz és a kur nyelv közös tendenciájáról beszélhetünk: a cselekvésnevek képzésében szélesebb körben használták a melléknévi *-no-/-nā képzőt. A külön említett nyelvekben azonban ez a tendencia az utóbbiból kialakult, különböző származékos képzők révén valósult meg. A litván és a lett nyelv különbözik a diminutívumképzés kategóriájának középpontjában meghonosodott képzési típusokban. Míg a litvánban a *-el̇io- képzős származékok vannak túlsúlyban, addig a lettben jóval kevesebb van belőlük, és nem minden nyelvjárásban fordulnak elő. Leginkább a kur nyelvjárás nyugati és középső részére jellemzők — 2 Utóbbiak a litvánban ritka, -iena képzős megfelelőkkel vethetők össze, pl. gūsiė-na ’száradás, pusztulás’ Rmš, šalienā ’fázás’ Grž (DaiktvDrR 65). 112 šó és Žiemgala vidékére. Ezenkívül az ezeken a területeken előforduló, *-elio- képzős diminutívumokban gyakran meglágyul a képző előtt álló mássalhangzó (pl. s→š, z→ž stb.). Ezért egyes lett származékok csaknem teljesen megegyeznek a litván alakokkal; vö. lett maìšelis (: maiss ’zsák’) és lit. maišelis, lett āzelis (: āzis ’kecske’) és lit. oželis (DL 246–270). Emiatt A. Bielensteinas (1863: 308–309) és A. Leskienas (1891: 481) még azt is feltételezte, hogy a lett nyelv *-elio- képzős diminutívumai a litván nyelv hatására jöttek létre. J. Endzelīns (1909: 376; LVG 343) és V. Rūķe-Draviņa (DL 259–262) azonban kételkedik ebben, mivel az ilyen típusú származékokat nemcsak a litván határ közelében, hanem attól jóval távolabb is használják. A poroszban a **-elio- képzős diminutívumok sem voltak, úgy tűnik, különösebben elterjedtek. E képző található a rokonsági terminussá vált patowels ’mostohaapa’ (Stiffater) E 179 származékban, talán a wayklis alakban is (< *vaikelis, vö. woikello GrG) ’fiú’ (Son) E 190 (PKEŽ IV 213; Smoczyński 2000: 199–200), egyes személynevekben (pl. Madelle, Jannell, Katell, lásd Trautmann 1925: 175) és helynevekben (pl. Grabelle, Scabelle, Wirbell, lásd Gerullis 1922: 250). Tiszta kicsinyítő jelentés legfeljebb abban a thewelyse származékban fedezhető fel, amely a Bázeli Egyetem könyvtárában megtalált, kéziratos porosz epigrammában szerepel, és V. Mažiulis (1975; 1981: 62), valamint F. Kortlandt (1998; 1998a) véleménye szerint ’nagy bácsit’ jelentett. E szó jelentéséről és alakjáról azonban továbbra is vita folyik (vö. McCluskey, Schmalstieg, Zeps 1975; Schmid 1994: 287–290; Bammesberger 1998). Tehát a **-elio- képzős diminutívumok a litván nyelv önálló fejlődésének időszakában honosodtak meg a leginkább. A litvánban jóval több diminutívumot képeztek a determinatívumokból eredő más képzőkkel is, mint a lettben: *-l-, *-g-, *-s-, *-t- (vö. DaiktvDr II 93–105). A lettben a diminutívumokat leggyakrabban a *-inio- és a *-ītio- képzővel alkotják. Ezek sajátos komplementer eloszlásban állnak egymással. A *-ītio- képzővel rendszerint īo- és ē-tövű főnevekből képeznek diminutívumokat, míg a *-inio- képzős megfelelő származékok minden más tőtípusú névszóból jönnek létre; vö. brālītis, saulīte, de dēliņš. Természetesen a nyelvjárásokban ettől az általános szabálytól kisebb-nagyobb eltérések is előfordulnak (DL 168–188, 232–242). A litvánban csak egy-két *-inio- képzős származéknak van diminutív jelentése, pl. bóbinė ’alacsonyrendű nő’ Tvr; Aps (LKŽ I² 962), karvinė ’tehénke’ Šv (Salys 1992: 338), lazdinė ’pálcika’, pirštinė ’kis kesztyű’ Grdm (LKA III 135), mergelinė ’kislány’ Sv, merginė ’szolgálólány’ Pnd; Kp; Sb; Sl (LKŽ VIII 26, 28), vaikinis ’fiatalember’ K. Donel (Kabelka 1964: 249). Egyébként itt a *-inio- képzővel leggyakrabban mellékneveket képeznek, amelyek a lettben igen ritkák, és csak egyes nyelvjárásokban fordulnak elő (vö. lit. geležinis és lett dzelzinis, lit. lapinis és lett lapiņš ’levélből készült’, lit. mólinis és lett màlinis, lásd LVG 312–313; Vulāne 1986; Reķēna 1996: 61–62). Főnevesülve a litvánban többnyire valamilyen tulajdonsággal rendelkező személyek megnevezésévé válnak. Ez sem jellemző a lettre; vö. lit. káiminis ’falusi ember’ és lett kàimiņš ’szomszéd’ (LVG 113 313), lit. rytinis és lett rītinis „keleti szél”, lit. kelminė/kélminė és lett cēlminė „közönséges tuskógomba” (Rekēna 1996: 63–64)3. A litván nyelvben a deminutívumok a régebbi, a melléknévi *-no- képzőből származó képzőkkel sem különösebben gyakoriak. A *-īno- képzős deminutívumok ma a déli és keleti aukštaitiai nyelvjárásokban keletkeznek, a *-ino- képzővel pedig a žemaitiai nyelvjárás nyugati részén, hozzávetőleg Klaipėda és Šilutė között (LKA III Žemėl. Nr. 119, p. 134–135); korábban Kelet-Poroszországban is előfordultak (Gerullis, Stang’as 1933: 26–27; DaiktvDrR II 106–107). Mindezek a nyelvjárások közel vannak Lettországhoz, ahol a megfelelő, *-īno-, *-ino- képzős származékokat két, egymással össze nem függő területen használják: a délnyugati sarokban, a litván határ mentén, valamint egy kiterjedt északkeleti vidéken, Észtország közelében (DL 198–199, Žemėl. Nr. 1). Így elképzelhető, hogy Lettországban volt a *-no- képzős balti deminutívumok elterjedési központja4. Más rokon nyelvek adatai is azt mutatják, hogy ez a melléknévi képző meglehetősen későn került be a deminutívumképzés paradigmájába. Bár *-īno- képzős deminutívumok a szláv, germán, italikus, kelta, albán és görög nyelvekben is vannak (Brugmann 1906: 275; Jokl 1963: 134), ezek azonban viszonylag új keletűek, és rendszerint olyan, mélyebb indoeurópai gyökerekkel rendelkező melléknevek mellett használatosak, amelyek *-īno- képzősek. Így például a latinban a *-īno- képzővel kezdetben mellékneveket alkottak, e képzővel ellátott deminutívumok pedig csak a nyelv fejlődésének késői szakaszában, az úgynevezett népi latinban jelentek meg, és csak az abból kialakult újlatin nyelvekben, különösen az olaszban és a portugálban terjedtek el szélesebb körben (Niedermann 1954; Ettinger 1980: 28–29). A germán nyelvekben a *-īno- képzős melléknevek főnevesülésével először feltehetően állatkölykök elnevezései jöttek létre (vö. germ. *gaitīnaz „gidácska” és lat. haedīnus „kecskegida”), és csak később (különösen a német nyelvben) másféle deminutívumok is (Meid 1967: 110–114). A litván nyelvben is jóval kevesebb a *-ītio- képzős deminutívum, mint a lettben, vö. lit. brolytìs, saulýtė. A litvánra sokkal jellemzőbbek e képző apofonikus változatával, a *-oitio- képzővel alkotott deminutívumok (pl.: broláitis, mergáitė DaiktvDr 271–272), amelyeknek egyáltalán nincs lett megfelelőjük. A *-ītio-, *-oitio- képzők, amelyeket ma gyakrabban használnak deminutívumok alkotására, valamint a *-eitio- képző, amellyel a litván nyelvben még ma is széles körben képeznek valamely tulajdonság hordozóit megnevező főneveket, mind ugyanannak a képzőnek az apofonikus változatai; vö. lit. vókietis, lett vācietis, valamint lit. vókytis, lett vācītis, lit. gimináitis ir giminiėtis stb. Ezzel a képzővel kezdetben 3 A porosz nyelvben is vannak rokonaik; vö. lit. drėvinė „zsír tárolására szolgáló kis hordó” és por. drawine „(fatörzsből vájt) kád” (Bōte) E 393 (PKEŽ I 223–226), lit. šōninė és por. grawyne „oldaldeszka (kocsinál)” (Tuncbret) E 304 (PKEŽ I 404). 4 A litván nyelvben (a lettel ellentétben) a *-no- képzős melléknevek főnevesülése nem a deminutívumok, hanem a valamely tulajdonság hordozóit megnevező főnevek (vö. DaiktvDrR II 144–167), valamint részben a cselekvők megnevezésének képzési kategóriáira (vö. DaiktvDrR 124–129) gyakorolt jelentős hatást. 114 korábban tulajdonságot hordozó személyek megnevezéseit képezték⁵, később pedig a diminutív képzés kategóriájába került. Egyik apofonikus változata inkább a lett, a másik a litván nyelvben terjedt el. A lett nyelvből teljesen eltűntek az emberek vagy más élőlények csoportját jelölő gyűjtőnevek. A litván nyelvben az ilyen származékok még ma is produktívak. Többnyire az -ija képzővel alkotják őket (vö. lit. brolija „testvérek” és szl. *bratьja „testvérek”, gör. φρατρία „nemzetség, rokonság”, lásd Brugmann 1906: 647), olykor az -(i)ava képzővel (vö. lit. broliavà „testvérek” és szl. *dět(ь)va „gyermekek”, lásd Otrębski 1935: 115, 117), valamint annak változataival: -(i)uva (vö. lit. broluvà „testvérek”), -auja (vö. lit. šunavà és šunaujà „kutyafalka”); ezeknek egyáltalán nincs lett megfelelőjük. Az említett képzők feltehetőleg a *-ā képzői végződésből fejlődtek ki, amellyel egykor széles körben alkottak gyűjtőneveket⁶. A litvánban és a lettben azonban alig ismerhető fel néhány ilyen típusú maradvány, vö. lit. álksna/alksnà „égeres; mocsár, mélyedés, völgy” és lett álksna „mocsaras hely” (DaiktvDrR II 48). Igaz, a lett nyelvjárásokban számos, egy helyen összegyűlt növényt vagy más tárgyakat jelölő származék található *-ā-jo- képzővel (LVG 284), amely szintén a *-ā képzői végződésből ered; vö. lett álksnājs „égeres” és lit. álksna/alksnà. Litvánul alig akad néhány ilyen, *-ājo- képzős származék, például: riešutójas „mogyorós” Kč; Vvs (DaiktvDrR II 53)⁷. Másfelől a litván nyelvjárásokban (főként a nyugatiakban) néhány hasonló gyűjtőnév is előfordul *-ā-to- képzővel (vö. alksnótas „égeres” J I 96 és álksna/alksnà, lásd DaiktvDrR II 58); ezeknek nincs lett megfelelőjük, de összevethetők a porosz Rikoyot: rikijs „úr” (Herr) III 37₁₂ helynévvel (Būga 1958: 160 skk.). A litván nyelvben sok a *-ī-no- képzővel alkotott gyűjtőnév, amelyek többnyire egy helyen összegyűlt növényeket és tárgyakat jelölnek. Megvannak a megfelelőik a poroszban (vö. lit. šeimýna és porosz seimīns (Gesinde) III 83₄), a szláv nyelvekben (vö. lit. beržýnas és szl. *berzina, lásd Sławski 1974: 121, 123), részben a latinban, talán a germán és az albán nyelvekben is (Jokl 1963: 133–134; Butler 1971: 27–28), a lett nyelvben viszont egyáltalán nincsenek jelen. E funkcióban itt nem a *-ī-no-, hanem annak apofonikus *-ei-no-/-oi-no- változatát használják (vö. lit. eglýnas és lett egliene, egliens, eglainis, lásd LVG 322–324, 327; MLLVG I 86–87, 132, 137). Másfelől a litvánban ma már alig lehet *-eino-/-oino- képzős gyűjtőneveket találni, vö. ražienos, dirsainė „rozskenyér” JR 39 (DaiktvDrR II 56). Igaz, egykor talán több ilyen is volt, és ⁵ Ez a balti, szláv (vö. délszláv golīt’b „meztelen, szegény ember”, brātīt’b „a fiútestvér fia”, lásd Sławski 1976: 55 skk.), valamint a germán nyelvek (vö. ófelnémet jungidi „állatkölyök”, lásd Mezger 1953) közös újítása lehet. ⁶ Az Elbing-szótár porosz nyelvi anyagában egész sor gyűjtő jellegű, semlegesnemű főnév található *-ā képzővel, például: slayo „szán, szánkó” (Slete) 307: slayan „szántalp” (Sletekuffe) 309 (Mažiulis 1981; PKEŽ I–IV; Degtjarev 1994). Hasonló eredetűek lehetnek a litván -ai végű gyűjtő többes számú alakok is, vö. liepai, liepynas Št (Stundžia 1981). ⁷ Porosz nyelvben is lehettek ilyenek, vö. a Stabaven: stabis „kő” (Steyn) E 32 és a Wangayen: wangus (Dameraw) E 588 helyneveket (Gerullis 1922: 247). 115 akár több is, mivel talán a kulturális növények termesztési helyeit jelölő, -iena képzős származékok is gyűjtő jellegűek, például: bulviena, kopūstiena stb. (ŽD 288; DaiktvDr 400). Továbbá a seweynis „disznóól” (Sewstal) E 229 (Karaliūnas 1992: 21) származék, valamint az olyan helynevek, mint Alkayne, Alkeyne, Zaseynen stb. (Gerullis 1922: 252; Blažienė 1998), arról tanúskodhatnak, hogy a porosz nyelvben is léteztek *-eino-/-oino- képzős gyűjtőnevek. Ez azonban nem teljesen bizonyos (vö. Smoczyński 2000: 74). Hasonlóképpen, a magánhangzóváltakozás tekintetében a litván és a lett nyelv még két, gyűjtőnevek képzésére használt képzőben különbözik. Egyes keleti és nyugati aukštait nyelvjárásokban találunk -ytė képzős gyűjtőneveket, amelyek jelentése megegyezik az -ynas (valamint -ynė) képzős származékokéval, például: alksnýtė „égeres” J; Šd; Rs; Pg; Klv; Rgv (LKŽ I² 105), ąžuolýtė „fiatal tölgyek erdeje” J; Grk; Kp; Rm (I² 535–536), beržýtė „fiatal nyírfák erdeje” Rs; Grk (I² 777), eglýtė „fenyves” J I 694, karklýtė „fűzfával benőtt hely” Rgv; Rm (LKŽ V 294), kelmýtė „tuskós hely” Grk; Kp; Dl (V 526), kemsýtė „zsombékos rét” Vdšk (V 564), lazdýtė „hely, ahol mogyoró nő” Er (VII 214), liepýtė „hársfacsoport” Rgv (VII 426), molýtė „agyagos hely” Knr; Er (VIII 340), nendrytė „nádas” Rm (VIII 655), samanytė „mohával benőtt hely” Er (XII 90). A lett nyelvben legfeljebb az Apsīte, Kalmīte és hasonló helynevek (LVG 388)8 emlékeztethetnek arra, hogy ez a képzéstípus korábban létezett. Egyébként ma itt a megfelelő származékokat egy másik, magánhangzóváltakozásban eltérő, -aitė képzővel alkotják; vö. lit. beržýtė és lett bērzīte „nyíres” (LVG 389; Laumane 1990). A litvánban alig vannak megfelelő -aitė képzős gyűjtőnevek; talán csak az alksnaitė „égeres” és a beržynaitė „nyíres” J I 12, 205 (ŽD 360)9 kivételével. Ezenkívül megjegyzendő, hogy a lett nyelvben egyáltalán nincsenek megfelelőik azoknak a litván gyűjtőneveknek, amelyeket a tulajdonságnevekből származó képzőelemekkel alkottak (DaiktvDrR II 59–63). Közülük a *-ō-men- képzős származékok a legproduktívabbak. E képzővel kezdetben tulajdonságneveket alkottak, később pedig gyűjtőnevek képzésére is használták. Így például a keleti aukštait nyelvjárásban a *-ōmen- képzős származékok némelyike a gyűjtő jelentés mellett a régebbi, tulajdonságot jelölő jelentést is megőrizte, például: jaunúomenė „ifjúság” Ds (LKŽ IV 315), mažúomenė „gyermekkor” Ds; Str; Švnč; Tvr; Brsl (VII 978, vö. még gót aldōmin „öregség”, lásd Endzelin 1924: 124; Bammesberger 1998: 110). Maga a származék 8 E típus származékai részben a germán nyelvek -īde képzős gyűjtőneveivel hozhatók kapcsolatba (vö. ófelnémet pflūogide „ökörpár”, lásd Meid 1967: 149), valamint az -ithi- képzős helynevekkel, amelyek főként Németországban fordulnak elő, vagyis nem túl messze a balti nyelvek areájától (Udolph 1996: 258–274). 9 Talán összevethetők a porosz krischaytos „kökények (kökény szilvák)” (Krichen) E 621, sliwaytos „szilvák” (Pflumen) E 619, wisnaytos „cseresznyék” (Kirsen) E 620 alakokkal. Az a körülmény, hogy a szokásos értelmezés szerint ezeket a származékokat diminutívumnak tartják, akadálya annak, hogy egyértelmű bizonyítékunk legyen a *-oitio- képzős diminutívumok porosz nyelvi létezésére. Ez kizárólag a litván nyelv újítása is lehet (DaiktvDrR II 109). 116 A *-ō-men-10 képző az ősi *-men- képzőből ered, amellyel régóta absztrakt főneveket (mind cselekvések, mind tulajdonságok megnevezéseit) képeztek; vö. lit. mažūomenė és mažmenė „gyermekkor, csecsemőkor” Dkšt; Aps; „apró tárgyak” BM 433; Trgn (LKŽ VII 978). Jelentős különbségek vannak a litván (különösen annak nyugati és déli) és a lett főnévképzési kategóriák más területein is. Egyes képzési sajátosságok tekintetében a litván nyelv nem a letthez, hanem a poroszhoz áll közelebb. A litván nyelvjárások többségében a balti nyelvek legfontosabb tulajdonságmegnevező képzőjének, a *-ībā11-nek megváltozott, ē-tövű *-ibē alakja használatos (vö. LKA III térkép 123. sz., 137. o.); úgy tűnik, ezt a poroszban is megtaláljuk, vö. lit. pagonýbė és por. pagonbē (Heidenschaft) E 79512. A lett nyelv ezzel szemben mindenütt megőrzi a régebbi -ība alakot. A litvánban meglehetősen elterjedtek a -ysta (különösen annak újabb -ystė alakú) képzővel alkotott tulajdonságmegnevezések. Ezeknek is pontos megfelelőjük van a poroszban, vö. lit. krikščionystā és por. cristionisto (Kristenheit) E 794. A lettben viszont úgy tűnik, szinte egyáltalán nincsenek ilyen típusú származékok: J. Endzelÿnas (SV 53) csak egy ritka nyelvjárási származékot, az kenīste „királyság” szót említi. Hasonló, de nem tulajdonságot, hanem helyet jelölő származékok néhány lett nyelvű írásban is előfordulnak. Nem zárható ki, hogy a litván nyelv hatására jöttek létre (vö. DaiktvDrR II 69–70). Így feltehető, hogy a *-istā melléknévi képzővel először a nyugati balti nyelvjárásokban kezdték képezni a tulajdonságmegnevezéseket, majd ez az újítás továbbterjedt kelet felé. E hipotézist a következő körülmények is alátámasztják: 1) amint azt a 16–17. századi litván írásos emlékek mutatják, a -ystė képzővel alkotott származékok egykor különösen termékenyek voltak a nyugati és középső aukštaitis nyelvjárásban (például S. B. Chyliński Újszövetség-fordításában, J. Bretkūnas Postillájában és a 17. századi, „Lexicon Lithuanicum” című névtelen szótárban az ilyen típusú származékok vannak túlsúlyban a tulajdonságmegnevezések között; lásd DaiktvDrR II 9); 2) a *-isto- képzőjű melléknevek számos szláv nyelvben széles körben elterjedtek (vö. óegyházi szláv rěčistъ „ékesszóló”, lengy. jedwabisty „selyemszerű” stb.13), a balti nyelvekben viszont csak néhány akad (például lit. balýstas „mocsaras”, kiaulýstas „udvariatlan”, 10 A képző előtti *ō tővéghangzó a balti nyelvekben nem teljesen egyedülálló jelenség (így Smoczyński 2000: 118). A litvánban például o-tövű névszókból *-ō-to- képzővel mellékneveket képeznek (ŽD 345 kk.; Akelaitienė 1999). Így a jauniuomenė származék viszonya a jaūnas szóhoz ugyanolyan, mint a kalniūotas viszonya a kalnas szóhoz. Talán a por. tickrōmai „igaz, törvényes” (gerecht) III 638 is hasonlóképpen magyarázható: lit. tikras, por. tickars „igaz” (rechter) III 47? 11 E képző eredetéről lásd DaiktvDrR II 15–17. 12 V. Mažiulis (PKEŽ III 208) úgy véli, hogy ennek a származéknak a poroszban *-ibē képzője volt (rövid i-vel), a szláv -bba képzőhöz hasonlóan. Ez azonban kétséges, mivel a *-ībā vagy *-ibē képző balti nyelvekbeli meglétére egyelőre semmilyen más adatunk nincs. Hasonló okokból némileg kétséges az a kísérlet is, hogy a pagonbē származékot *pagonabē alakra javítsák (így Trautmann 1910: 388; Bammensberger 2000). Nem volna-e egyszerűbb tehát a fent említett porosz pagonbē származékot *pagōnibē alakból eredeztetni? 13 Winker-Leszyńska 1963; Vaillant 1974: 469–471; Kiparsky 1975: 219. 117 ugnystas/ugnystas „forró, heves; tűzszínű”). Vajon a melléknévi *-īsto- képző a szláv nyelvekben alakult ki a *-īto- képzőből, majd átkerült a szomszédos nyugati balti nyelvekbe, ahol a *-īstā képzős tulajdonságmegnevezések is létrejöttek? A poroszban igen sok tulajdonságmegnevezés van egy másik melléknévi képzővel, a *-iskā-val, például: deiwūtisku „megváltás” (Seligkeyt) III 7522, labbisku „jóság” (Güte) III 85 stb. (Trautmann 1910: 223 kk.; SV 50). A litvánban néhány -iškė képzős tulajdonságmegnevezést találunk. Közülük csak a jauniškė „ifjúság” származék (vö. a jauniškas „ifjúsági” melléknévvel) elterjedtebb a régi írásos emlékekben és a nyelvjárásokban; a másik kettő igen ritka, mára kihalt: berniškė „gyermekkor, ifjúság” DP 17x (vö. a bérniškas melléknévvel), vieniškė „magányosság” (18–19. századi kis-litvániai szótárakban adatolt). Ezek szintén a nyugati balti nyelvek újításának visszfényei lehetnek14, amely nem jutott el a lett nyelvig. Hasonlóképpen talán egyes, tulajdonsággal rendelkező személyeket megnevező főnévtípusok fejlődése is magyarázható. A litvánban például a -ulis(-ė)15 képzős, tulajdonság hordozóját megnevező főnevek mellett számos megfelelő, -uolis(-ė) képzős származék is van; vö. aukštūlis „a legmagasabb, Isten” és aukštuōlis(-ė) „magas személy”, greitūlis és greituōlis „gyors személy”, bičiūlis és bičiūolis „aki mással együtt méheket tart; közeli barát” stb. (DaiktvDrR II 172–174). Az utóbbi típusú származékoknak van megfelelőjük a poroszban (vö. a litván helynévvel, Aukštuōliai és a por. Auctoliten, lásd Trautmann 1925: 177; SV 48). Ez szintén lehet a porosz és a litván közös újítása, amely nem jutott el a lett nyelvig. Úgy tűnik, a litván nyelv nyugati nyelvjárásait és a poroszt a bőrök és prémek -ena képzős elnevezései is összekötik; vö. lit. arklenà „lóbőr”, kiškenà „nyúlszőrme”, továbbá kojenà „az állatok lábának bőre”, žandenos „az orcák bőre” stb. (DaiktvDrR II 164–165), valamint por. nognan „bőr (kikészített prém)” (Leder) E 498, ha a *nōgenan alakból ered, ahogyan V. Mažiulis véli (PKEŽ III 194–195). A lettben ilyen származékokat nem figyeltek meg. Ott viszont sok olyan, tulajdonság hordozóját megnevező főnév van, amely a képző újabb, io-tövű *-eno-/-enā- változatával, a *-enio- képzővel alakult; például: vecenis „öregember”, rītenis „keleti szél”, mēllene „áfonya” stb. (LVG 298–302). A litvánban viszont nagyon kevés van belőlük, például: bergždėnis(-ė) „meddő, terméketlen állat”, mėlėnė „áfonya” (DaiktvDrR II 166). Ezeknek a poroszban is lehetnek megfelelőik 14 Egyes germán nyelveket is érinthetett, vö. óészaki bernska „gyermekkor” (és lit. berniškė), fōlska „ostobaság” (Meid 1967: 197; Range 1977: 128). Talán ide sorolható még a gót barniski „gyermekkor” (Benveniste 1964: 38; Nepokupnyj 1997: 13), az ófelnémet frōnisci „bolondság”, heidiniscī „pogányság” stb. (Range 1977: 128). Az utóbbiak azonban lehetnek -ja- képzős tulajdonságmegnevezések, akárcsak a gót biuhti „szokás”: biuhts „hozzászokott”, galeiki „hasonlóság”: galeiks „hasonló” stb. (Kubryakova 1963: 78, vö. még Bammesberger 1995: 96). A germán, szláv, italikus, indo-iráni és görög nyelvekben ugyanis (a balti nyelvektől eltérően) széles körben képeztek tulajdonságmegnevezéseket a *-(i)jo-/(i)jā affixummal. 15 Ezeknek egyértelmű megfelelőik vannak a lett és a porosz nyelvben; vö. lit. bėdulis és lett bēdulis, lit. mielūlis és lett mīlulis (LVG 346–347); lit. bandžiūlis „barát, pajtás; munkatárs; csaló; vakmerő” és porosz személynév Bandule (Trautmann 1925: 176). 118 a nyelvben, vö. warene „rézüst” (Messingkessel) E 356, wissene „kakas” (Pors) E 622, valamint a személyneveket: Drutenne, Jodenne (SV 44–45). Igaz, egyesek itt az -in- képzőt látják (vö. Smoczyński 2000: 197). A rövid i ugyanis az óporosz nyelvben e-vé változhatott (Girdenis, Mažiulis 2000). Az óporoszban is lehet megfelelője a tulajdonság hordozóját jelölő, összetett *-āt-io- képzővel alkotott litván főneveknek, vö. lit. barzdōtis (valamint a barzdōtas melléknevet) és óporosz nagotis „lábas rézedény” (Erintop) E 349: nage „láb” (Nage) E 145 (PKEŽ III 168). Úgy tűnik, a lettben nincsenek ilyen típusú származékok. Emellett szinte kizárólag a litvánban képeznek *-ātē képzős kicsinyítő alakokat is, amelyek eredetük szerint az említett, tulajdonság hordozóját jelölő főnevekkel azonosak (DaiktvDrR II 109). Meglepő az is, hogy a tulajdonság hordozóját jelölő főnevek legfontosabb litván képzőjének, az -inykas képzőnek (< *-ino- + *-i-ko-) pontos megfelelője van az óporoszban, míg a lettben e képző alakja eltér; vö. lit. laukinykas, óporosz laukinikis „földbirtokos” (Leman) E 407 és lett laučinieks (bővebben lásd DaiktvDrR II 118–127). A litván és az óporosz nyelvet összeköti a *-iko- kicsinyítő képzővel alkotott cselekvőnevek elterjedtsége is. Régóta különösen jellemzők voltak a litván nyugati aukštait nyelvjárásra. J. Brodovskis és F. Kuršaitis szótáraiban például még a megfelelő *-ėjo- képzős származékoknál is többet jegyeztek fel belőlük (DaiktvDrR 135). A keleti aukštait nyelvjárásra (akárcsak a lett nyelvre, vö. LVG 358) kevésbé jellemzők: K. Sirvydas szótáraiban csupán egyetlen *-iko- képzős cselekvőnevet találunk: lojikas „aki ugat” SD³141 (vö. még LKA III térkép, 114. sz.). Az óporosz nyelvemlékekben, csakúgy, mint az említett kis-litván szótárakban, szintén több *-iko- képzős cselekvőnév van, mint megfelelő *-ėjo- képzős származék (DaiktvDrR 136). Némelyiknek van litván megfelelője, vö. lit. mynikas és óporosz mynix „nyúzó, tímár” (Gerwer) E 511, lit. siuvikas „varró” és óporosz schuwikis „cipész” (Schuwert) E 496. Igaz, ez utóbbi esetben eltér a litván és az óporosz származék jelentése. Ezért talán párhuzamosan keletkeztek a két nyelvben (vö. Smoczyński 2000: 73). A *-iko- képző a cselekvőnevek kategóriájába a kicsinyítő képzők közül került át; az óporoszban ezek leggyakrabban éppen ezzel a képzővel jönnek létre, például: malnijikik „gyermekecske” (Kindlein) III 113₆, acc. sing. gannikan „asszonyka” (Frewlein) III 105₂₅ stb. (DaiktvDrR II 88–89 irodalommal). A litvánban – akárcsak a lettben (DL 297–298, 300–305) – ma már csak maradványai vannak az ilyen típusú származékoknak. Egykor azonban Litvánia nyugati részén a *-iko- képzős kicsinyítők produktívak lehettek, mivel a žemait nyelvjárás jelentős részén és egyes nyugati aukštait nyelvjárásokban meglehetősen gyakori a -ikė képzős kicsinyítés, vö. katikė, mergikė (LKA III térkép, 116. sz., 131. o.). Itt megemlítendő még a Zietelas nyelvjárás összetett -ik-utas képzője is, például: bernikūtas „fiúcska”, paršiikūtas „malacka” (Vidugiris 1969: 151). A *-iko- képzős cselekvőnevek tehát feltehetőleg először a nyugati balti nyelvekben jöttek létre, majd ez az újítás átterjedt néhány keleti balti nyelvjárásra, sőt a szláv nyelveket is érintette; vö. lit. siuvikas és szláv *šъvbъ (az ilyen típusú szláv származékokról bővebben lásd Wojtyła-Świerzowska 1974: 82–87). 119 Visszatérve a kicsinyítőkhöz, a litván és az óporosz nyelv között további két markáns képzésbeli izoglosszát találunk. Régóta megfigyelték, hogy az -alis(-ė) képzős kicsinyítők (amelyek – a korábban említett -elis(-ė) képzőhöz hasonlóan – a *-l- determinatívumból erednek) a žemait nyelvjárás jelentős részén elterjedtek (LKA III térkép, 117. sz., 132. o.); e területen egykor a kurók éltek (Būga 1961: 244). E kicsinyítőknek pontos megfelelőjük van az óporoszban, vö. lit. puodālis és óporosz podalis „vén fazék” (Bosetop) E 351. Emellett megjegyzendő, hogy egyes žemait nyelvjárási beszédterületeken (például Pagramantisban) az ilyen típusú származékok kicsinyítő jelentésűek (Jonikas 1939: 34), másutt (például Švėkšna és Salantai környékén) pedig pejoratív jelentésűek (ŽD 175; Salys 1992: 75, 337); ez utóbbi jelentés az említett óporosz származékban is megfigyelhető. Ezért talán nem indokolt a porosz podalis germán jövevényszónak tekinteni (így Smoczyński 2000: 66 kk.). A lettben szinte egyáltalán nincsenek *-oļo- képzős kicsinyítők (DL 276). A Szudávia egykori területét (Kybartai, Vilkaviškis és Virbalis környékét) a porosz nyelvvel a *-istio- kicsinyítő képző köti össze (Būga 1958: 305; 1959: 229; ŽD 332, 767), vö. lit. ėriščias és óporosz eristian „bárányka” (Lam) E 681 (DaiktvDrR II 100–101 irodalommal)16 A kurók, jotvingok és poroszok egykori lakóterületein számos -ing- képzős (és -ang-, -ung-, -eng- változatú) víz- és helynév található; vö. a litván vízneveket: Liōlinga, Alangà, Drubėngis, Babrungas/Bābrungas (Vanagas 1970: 91–92, 134, 168–169, 203, 410; Bilkis 1998: 54, 126–127, 169), a helyneveket: Lėipalingis, Kūlingė, Kretingà, Palangà (Savukynas 1966: 172; Vanagas 1994), valamint a porosz Balyngen, Stabingen, Marang, Marunge, Wandangen és más neveket (Gerullis 1922: 247; Powierski 1985: 7–95). Ez részben azzal magyarázható, hogy a nyugati balti nyelvekben valószínűleg a *-ingo- képzős melléknevek elterjedésének is volt egy központja. Ott ugyanis ilyen típusú származékok nemcsak főnevekből (mint a litvánban és a lettben), hanem nagyon gyakran igékből is keletkeztek, például: auschauditwingins „hűségeseket” (getrewe) III 5314–15: auschauditwei „bízni” (vertrawen) III 2711, druwīngin „hívőt” (gleubigen) III 11913: druwīt „hinni” (gleuben) III 4510 stb. Ezenkívül az óporoszban az ilyen típusú melléknevek gyakran főnevesültek, és a tulajdonság hordozóját jelölő főnevekké váltak; vö. naunīngs „újhitű” (Newling) III 878, ragnīngs „szarvas” (Hircz) E 651, acc. pl. poklusmīngins „alattvalókat” (Vnterthanen) III 911 (Kaukienė 1994). A litvánban, akárcsak a lettben, ez nagyon ritkán fordul elő, főként a nyugati és déli nyelvjárásokban; vö. kregždinga „fecske”, žabangai „csapda” (a žemait nyelvjárásra jellemző); rūšingis „orosz” Zt, juodengė „egy bizonyos kék bogyó” Dbč, varliūngis „béka, kisgyerek” Rdm (DaiktvDrR II 148 kk.). A litvánban, mint említettük, leggyakrabban a determinatívum -g- nélküli -inis(-ė) képzős melléknevek főnevesülnek ily módon. 16 F. Spechtas (1938) dar nurodė keletą ilyriškų asmenvardžių su -ist-. Kitur šio tipo deminutyvai tiesioginių atitikmenų, atrodo, neturi. Priesagoje *-is-t-io- veikiausiai slypi determinatyvai *-s- (plg. priesagas -šė, -i-šas, -u-šis, -iš-kas ir pan.), *-t- (plg. priesagas -u-tis, -u-tas) bei afiksas *-io- (DaiktvDrR II 101). 120 A közölt adatok alapján beszélhetünk a nyugati balti nyelvek bizonyos hatásáról a litván szóalkotás fejlődésére. Annál is inkább, mivel a lett és a porosz szóalkotás kapcsolatai jóval halványabbak. Alig néhány, a litván nyelvre kevésbé jellemző szóalkotási újítás köti össze őket. Ezek közül a legfontosabb a már említett törekvés, hogy a *-no-/-nā melléknévi képzőt szélesebb körben használják cselekvésnevek képzésére. Emellett a litván és a lett szóalkotási párhuzamok többsége a balti alapnyelv korából öröklődött, míg a keleti balti nyelvek kizárólagos szóalkotási újításai (különösen az új, mindkét nyelvben produktív szóalkotási típusok) viszonylag ritkák, és maguk sem túl világosak. Így feltehetőleg a keleti balti nyelvekben terjedt el az *-mo- képzős absztraktumok széles körű képzése, amelyek a porosz nyelvemlékekben egyáltalán nem adatoltak; itt csupán melléknevek, valamint az ebből a képzőből származó személynevek fordulnak elő (SV 47–48). Amint azonban láttuk, ez a tendencia a litván és a lett nyelvben meglehetősen eltérő módon valósult meg. Ráadásul a lett (és néhány más balti) nyelvben a cselekvésnevek képzési kategóriájának központjába betörtek a *-no- melléknévi képzővel alkotott származékok. Ez az újítás alig érintette a litván nyelvet. A litván és a lett nyelvben produktívak az *-ļio- (< *-lo- + *-io-, vö. BKGF 83) képzős cselekvőnevek; vö. beglys és lett bēglis (LVG 341; DaiktvDrR 118–119). Másfelől azonban a *-ē-ļio- és *-ē-lio- származékos képzők elterjedtsége már különbözik a litván és a lett nyelvben: a litvánra jellemzőbbek a *-ėlįo- képzős cselekvőnevek, míg a lettre az ezeknek megfelelő, *-elio- képzős származékok; vö. litván pasmirdėlis és lett smirdelis. A szóalkotási újítások gyakran nem terjednek ki Litvánia és Lettország teljes területére. Láttuk már, mennyire eltérő a *-ėlįo-, *-inio-, *-ino-, *-īno-, *-ītio- képzős kicsinyítő alakok elterjedtsége a litván és a lett nyelvjárásokban. Emellett a lett nyelvjárási területek szinte egészén elterjedt, *-ēno- képzős kicsinyítő alakok (például piļēns „fiatal kacsa”, DL 217–230) csak elvétve fordulnak elő egy-egy litván nyelvjárásban, főként a keleti aukštaitiai nyelvjárásokban, például arklēnas „közepes termetű ló”, bernēnas „kamasz fiú” Ds (LKŽ I² 303, 768) stb. (DaiktvDrR II 110). A litván nyelvben egyébként a *-ēno- képzős származékok megőrizték a tulajdonsággal rendelkező személyt vagy dolgot jelölő régebbi jelentésüket, amely a lettben már ritka; vö. litván brolēnas és lett brālēns (LVG 303–304; DL 226, 228–229), valamint szláv *bratrēnъ „a fivér fia” (Sławski 1974: 128–129). A litván és a lett nyelvjárásokban eltérő elterjedtségűek az ősi *-ko- kicsinyítő képzőből eredő egyes származékos képzők is (történetéről lásd Jurafsky 1996: 565–569, további irodalommal). Míg a *-u-ko- képzős kicsinyítő alakok (vö. litván suniūkas és lett sunuks) a litván nyelvterület szinte egészén széles körben használatosak (LKA III Žemėl. Nr. 116, p. 130–131), addig a lett nyelvben csak az aukštaitiai nyelvjárások egy részében produktívak (DL 276–286, Žemėl. Nr. 3). A *-ā-ko- képzős kicsinyítő alakok (vö. litván berniōkas és lett bērnāks) produktívabbak a litván keleti aukštaitiai nyelvjárásokban (ŽD 133–134; DaiktvDr 279–280), mint a lett aukštaitiai nyelvjárásokban (DL 289–294). Ezzel szemben a megfelelő, *-ē-ko- képzős származékok (vö. litván bernēkas és lett bērņēks) sokkal jellemzőbbek a lett (különösen a latgalei, lásd DL 295–296), mint a litván délkeleti nyelvjárásokra (DaiktvDrR II 92). 121 Így tehát felmerül a kérdés: miért különbözik a szóalkotás ennyire a lett nyelvétől a litván nyelvben, amely morfológiai (ragozási) és fonológiai sajátosságai alapján olyan közel áll a letthez, sőt számos esetben a poroszhoz közelít? Egyes kutatók más okokból is úgy vélik, hogy a litván nyelvjárások jelentős része nyugati balti szubsztrátumon alakult ki. V. Mažiulis például (1994; 1995) a poroszok és a jadvigok mellett a kurókat is a nyugati baltik közé sorolja; ezek jelentős hatást gyakoroltak a žemaitiai nyelvjárás fejlődésére (LE 212–217). Ugyancsak ide sorolja a skalvokat és a nadruvokat, akiknek ellitvánosodott leszármazottainak a poroszországi litvánokat tartják (a kis-litvániai oikonymia porosz elemeiről lásd még Razmukaitė 1995: 546). Az említett balti törzsek közötti rokonságra a régészeti leletek is utalnak (vö. Gimbutienė 1958; 1985: 48–50, 77, 114–115, 179; LE 86–88, 104–109; Merkevičius 1996; Butrimas, Žulkus 1997: 30 kk.). A. Vidugiris (1996; 1996a; 1998) a „Litván nyelvatlasz” adataira és a saját, Zietelas nyelvjárásra vonatkozó alapos kutatásaira támaszkodva egy összefüggő nyugati balti nyelvterületről beszél, amely egykor Nagy-Litvánia nyugati részének déli aukštaitiai vidékét és Zietelast is magában foglalta; ezek a területek később (különösen a déli aukštaitiai vidék) kisebb-nagyobb mértékben a keleti aukštaitiai nyelvjárások integráló hatása alá kerültek. A régészek és a történészek szintén Litvánia keleti részén keresik a litván nép magterületét, amely talán már az i. sz. I. évezred végén és a II. évezred elején kezdte egyesíteni azokat a balti törzseket, amelyek később megalapozták a litván államot (Volkaitė-Kulikauskienė 1970: 25 kk.; 1978; LE 156, 183–199, 203 kk.; Gudavičius 1998; 1999: 22–24). Másfelől az a gondolat is felmerül, hogy nem szükséges ilyen éles határt húzni a nyugati és a keleti baltik közé (vö. Schmid 1998). E nehéz kérdés megítélésekor azt javasolnám, fordítsunk figyelmet arra, hogy a szambiai, notangiai és néhány más nyugati balti földön már, úgy tűnik, a bronzkorban kibontakozott egy igen gazdag halomsíros kultúra, amely a régészek szerint mintegy 3000 éven át, hozzávetőleg az i. sz. IV. századig meghatározó volt a kelet-balti térségben (Engel 1935; Gimbutienė 1958 és mások), sőt a gótokra is hatással lehetett (Žulkus 1995)17. Egyesek úgy vélik, hogy a nyugati balti térségben hosszú időn át nemcsak kulturális, hanem vallási központ is működött, ahol valamennyi balti nép kultuszát ápolták (Vėlius 1983: 221 kk.). Ha a nyugati baltik már ősidők óta, a borostyánnal folytatott kereskedelem révén, az őskorban is szoros kapcsolatban álltak Közép- és Északnyugat-Európával (nem véletlen, hogy nevük a balti törzsek közül elsőként került be az írott forrásokba), akkor a kialakulóban lévő keleti baltik abban az időben elszigeteltebben éltek (Gimbutienė 1985: 179–180). Talán mindez kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy ebben az időben nyugatról kelet felé, a keleti baltikhoz (különösen a mai Litvánia szomszédos nyugati és déli vidékeire) egyaránt elterjedjenek kulturális és nyelvi újítások, mindenekelőtt lexikaiak (vö. Ademollo Gagliano 1998), valamint a különféle nyelvi kontaktusokra érzékeny szóalkotási újítások. Később, amint már említettük, megindult a keleti 17 A nyugati baltik és a germánok régi kapcsolataira néhány nyelvi adat is részben utalhat (vö. DaiktvDrR II 151–152). 122 integráció. Vajon talán kezdetben a nyugati, később pedig a keleti hatások közegében alakult ki a litván nyelv és annak nyelvjárásai? Emellett talán Kelet-Litvániában keresendő a keleti balti központ is? Természetesen ezek csupán előzetes hipotézisek a további kutatások számára. Egyelőre sajnos korántsem ismerjük az összes balti nyelvi szóalkotási izoglosszát. Még nem áll rendelkezésünkre a lett és az óporosz nyelv szóalkotási rendszerének a modern nyelvészeti módszerekkel készült átfogó leírása. Hiányoznak az adatok a szóalkotási típusok litván és lett nyelvjárásokbeli elterjedéséről. RÖVIDÍTÉSEK BAM – B a m m e s b e r g e r A. (szerk.) Baltistik: Aufgaben und Methoden, Heidelberg: Universitätsverlag C. Winter, 1998. BKGF – E n d z e l y n a s J. A balti nyelvek hangjai és formái, Vilnius: Állami Politikai és Tudományos Irodalmi Kiadó, 1957. DaiktvDr – U r b u t i s V. Főnevek szóalkotása. – Litván nyelvtan 1, Vilnius: Mintis, 1965, 261–473. DaiktvDrR – A m b r a z a s S. A főnevek szóalkotásának fejlődése. A litván nyelv igei származékai, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadó, 1993. DaiktvDrR II – A m b r a z a s S. A főnevek szóalkotásának fejlődése II. A litván nyelv névszói származékai, Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadóintézet, 2000. DL – R ū k e - D r a v i ņ a V. Diminutive im Lettischen, Lund: Håkan Ohlsson booktryckeri, 1959. GrG – S. Grunau porosz nyelvi szójegyzékének (1517–1526 körül) egy példánya, amely a Göttingeni Egyetem könyvtárában található (idézi Mažiulis 1981 alapján). Ind. – G a m k r e l i d z e T. V., I v a n o v Vjač. Vs., Indoevropejskij jazyk i indoevropejcy 1–2, Tbilisi: Tbiliszi Egyetemi Kiadó, 1984. KZ – Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung auf dem Gebiete der indogermanischen Sprachen (a 101. kötettől megváltozott címmel jelenik meg: Historische Sprachforschung), Berlin stb. LE – Lietuvių etnogenezė, Vilnius: Mokslas, 1987. LEW – F r a e n k e l E. Litauisches etymologisches Wörterbuch, Heidelberg: Carl Winter, Göttingen: Vandenhoeck u. Ruprecht, 1962. LKA III – Litván nyelvatlasz 3, Vilnius: Mokslas, 1991. LKK – Litván nyelvészeti kérdések, Vilnius. LKŽ – Litván nyelv szótára, Vilnius, 1941–. LVG – E n d z e l ī n s J. Latviešu valodas gramatika, Rigában: Lett Állami Kiadó, 1951. LŽ – Lietuvininkų žodis, Kaunas: Litterae Universitatis, 1995. ME – M ū l e n b a c h s K., E n d z e l ī n s J. Latviešu valodas vārdnīca 1–4, Rigában: a Kultūras fonds kiadása, 1923–1932. MLLVG I – Mūsdienu latviešu literārās valodas gramatika 1, Rigában: a Lett SZSZK Tudományos Akadémiájának kiadója, 1959. PKEŽ – M a ž i u l i s V. A porosz nyelv etimológiai szótára 1–4, Vilnius, 1988–1997. SV – E n d z e l ī n s J. Senprūšu valoda, Rigában: az Universitātes apgāds kiadója, 1943. ŽD – S k a r d ž i u s P. A litván nyelv szóképzése, Vilnius, 1943. A többi forrás rövidítése megegyezik a „Litván nyelv szótárában” használtakkal. 123 LITERATURA Ademollo Gagliano M. T. 1998: Ereditá lessicali indeuropee in lettone. – BAM, 347–357. Akelaitienė G. 1999: Paviršiaus ypatybę reiškiančių būdvardžių variantai ir jų atsiradimo priežastys. – Baltistica 34(2), 209–213. Baltynja M. 1979: Suffiksal’noe slovoobrazovanie otlagol’nych suščestvitel’nych v latyšskom pis’mennom jazyke (na -šana, -ums, -ība, -iens): Avtoref. dis. … kand. filol. nauk, Riga. Bammesberger A. 1973: Abstraktbildungen in den baltischen Sprachen, Göttingen: Vandenhoeck u. Ruprecht. Bammesberger A. 1995: Die gotischen Adjektiva auf -(w)-isk-. – KZ 108, 93–101. Bammesberger A. 1998: Anmerkungen zum Baseler Epigramm. – BAM, 121–126. Bammesberger A. 1998a: Zur Herkunft des baltischen Suffixes -ingas. – Res Balticae 4, 109–111. Bammesberger A. 2000: Altpreußisch pagonbe. – Res Balticae 6, 59–64. Benveniste É. 1961: Fonktions suffixale en gotique. – Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 56, 21–45. Bielenstein A. 1863: Die lettische Sprache nach ihren Lauten und Formen erklärend und vergleichend dargestellt 1, Berlin: F. Dünmler. Bilkis L. 1998: Lietuvių priesaginės darybos heloniniai: Hum. m. daktaro disertacija, Vilnius. Blažienė G. 1998: Dėl XVI–XVII a. Sembos vietovardžių. – Baltistica 5 priedas, 59–78. Brugmann K. 1906: Grundriss der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen. Bd. 2. T. 1, Straßburg: Karl J. Trübner. Būga K. 1958–1961: Rinktiniai raštai 1–3, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. Butler J. L. 1971: Latin -īnus, -īna, -īnus and -īneus. From Proto-Indo-European to the Romance Languages, Berkeley-Los Angeles-London: University of California Press. Butrimas A., Žulkus V. 1997: Žemaitijos priešistorė. – Žemaitijos istorija, Vilnius: Regnum fondas, 13–34. Degtjarev V. I. 1994: Refleksy indoevropejskoj formy sobiratel’nosti na *-ā- v baltijskih i slavjanskih jazykach. – Baltistica 4 priedas, 29–41. Desnickaja A. V. 1983: Drevnie balkano-baltijskie sootnošenija i albanskij jazyk. – Baltistica 19(1), 15–22. Endzelin J. 1909: Lettische Miszellen. – KZ 42, 375–379. Endzelin J. 1924: Germanische-baltische Miszellen. – KZ 52, 110–128. Ettinger S. 1980: Form und Funktion in der Wortbildung, Tübingen: Gunter Narr Verlag. Engel C. 1935: Vorgeschichte der altpreussischen Stämme 1, Königsberg. Gerullis G. 1922: Die altpreußischen Ortsnamen, Berlin-Leipzig: Vereinigung wissenschaftlicher Verleger, Walter de Gruyter u. Co. Gerullis J., Stang’as Ch. 1933: Lietuvių žvejų tarme Prūsuose, Kaunas: Švietimo ministerijos knygų leidimo komisija. Gimbutienė M. 1958: Rytprūsių ir Vakarų Lietuvos priešistorinės kultūros apžvalga. – Mažoji Lietuva, New York, 9–121. Gimbutienė M. 1985: Baltai priešistoriniais laikais, Vilnius: Mokslas. Girdenis A., Mažiulis V. 2000: Prūsų kalbos trumpųjų balsių fonologinė sistema. – Tarptautinis baltistų kongresas „Baltų kalbos amžių kaitoje“. Pranešimų tezės, Rīga: LU Latviešu valodas institūts, 90–92. Gudavičius E. 1998: Mindaugas, Vilnius: Žara. Gudavičius E. 1999: Lietuvos istorija 1, Vilnius: Lietuvos rašytojų sąjungos leidykla. Hamp E. P. 1973: On Baltic, Luwian and Albanian participles in *-m-. – Baltistica 9(1), 45–50. Hamp E. P. 1983: Indo-European substantives in *-mō- and *-mā-. – KZ 96, 171–177. 124 Jokl N. 1963: Die Verwandtschaftsverhältnisse des Albanischen zu den übrigen indogermanischen Sprachen. – Die Sprache 9, 113–155. Jonikas P. 1939: Pagramančio tarmė, Kaunas: Švietimo ministerijos knygų leidimo komisija. Jurafsky D. 1996: Universal tendencies in the semantics of the diminutive. – Language 72(3), 533–578. Kabelka J. 1964: Kristijono Donelaičio leksika, Vilnius: Mintis. Karaliūnas S. 1992: New findings in Prussian etymology (names for foal and swine). – W. Smoczyński, A. Holvoet (eds) Colloquium Pruthenicum Primum, Warszawa: Wydawnictwo Uniwersytetu Warszawskiego, 15–21. Kaukienė A. 1994: Prūsų kalbos būdvardžiai su priesaga -ing-. – Vakarų baltų kalbų ir kultūrų reliktai. Mokslinės konferencijos medžiaga: pranešimai ir tezės. Skiriama Antanui Jakuliui (1939–1984) paminėti, Klaipėda: Klaipėdos universitetas, 9–10. Kiparsky V. 1975: Russische Grammatik 3, Heidelberg: Carl Winter. Universitätsverlag. Kortlandt F. 1998: Two Old Prussian fragments. – BAM, 115–120. Kortlandt F. 1998a: Who is who in the Old Prussian Epigramm? – BAM, 127–128. Kronasser H. 1963: Etymologie der hethitischen Sprachen 2, Wiesbaden: Otto Harrassowitz. Kubryakova E. S. 1963: Imennoe slovoobrazovanie germanskich jazykov. – Sravnitel'naja grammatika germanskich jazykov 3, Moskva: Izdatel'stvo Akademii Nauk SSSR, 39–131. Laroche E. 1956: Hittite -ima-: indo-européen *-mo-. – Bulletin de la Société de Linguistique de Paris 52, 72–82. Laumane B. 1990: Derivati ar priedēkli -ait- augšzemnieku izloksnēs. – Onomastica Lettica, Rīga: Zinātne, 92–101. Leskien A. 1891: Bildung der Nomina im Litauischen, Leipzig: Hirzel. Liukkonen K. 1987: Vostočnoslavjanskie otglagol'nye suščestvitel'nye na -m- 1, Helsinki: University of Helsinki. Mažiulis V. 1973: Seniausias baltų rašto paminklas. – Baltistica 11(2), 125–131. Mažiulis V. 1981: Prūsų kalbos paminklai 2, Vilnius: Mokslas. Mažiulis V. 1994: Prūsai ir kiti vakarų baltai. – Prūsijos kultūra, Vilnius: Academia, 4–9. Mažiulis V., 1995: Dėl Prūsijos lietuvių kilmės. – LŽ 465–469. McCluskey S. C., Schmalstieg W. R., Zeps V. 1975: The Basel Epigramm, a new minor text in Old Prussian. – General Linguistics 15, 159–165. Meid W. 1967: Germanische Sprachwissenschaft. Bd. 3. Wortbildung, Berlin: Walter de Gruyter u. Co. Merkevičius A. 1996: Basic burial patterns of Western and Eastern Balts in the Bronze and Early Iron Ages. – K. Jones-Bley, M. E. Huld (eds) The Indo-Europeanization of Northern Europe, Washington: Institute of Study of Man, 54–58. Mezger F. 1953: Ahd. jungidi, lit. vilkýtis, got. nipjis. – KZ 71, 117–119. Nepokupnyj A. N. 1997: K probleme derivatov v istoričeskich i ėtimologičeskich slovarjach baltijskich i slavjanskich jazykov. – LKK 37, 11–19. Niedermann M. 1954: -inus als Diminutivsuffix im späteren Volkslatein. – Sprachgeschichte und Wortbedeutung. Festschrift Albert Debrunner, Bern: Francke Verlag, 329–342. Otrębski J. 1935: Przyczynki słowiańsko-litewskie 2, Wilno: Nakładem Instytutu naukowo-badawczego Europy Wschodniej. Parenti A. 1998: Old Prussian abstract nouns in -sna, -senna, -sennis. – BAM, 129–142. Powieŕski J. 1985: Polska a Prusowie w Warnia i Mazury, Olsztyn: Ośrodek badan naukowych im. Wojciecha Kętrzyńskiego w Olsztynie. Range J. D. 1977: Zur Entwicklung der Wortbildungskategorie „Nomen loci“ im Baltischen und Slawischen. – Baltistica 2 Priedas, 124–130. Razmukaitė M. 1995: Mažosios Lietuvos oikonimija (gyvenamųjų vietų vardai). – LŽ 528–546. Reķēna A. 1996: Dienvidlatgales izlokšņu un lietuviešu valodas paralēles varddarināšanā. – Baltistica 31(1), 53–70. 125 Salys A. 1992: Raštai 4, Roma: Lietuvių katalikų mokslų akademija. Savukynas B. 1966: K probleme zapadnobaltijskogo substrata v jugozapadnoj Litve. – Baltistica 1(2), 165–176. Schmid W. P. 1994: Linguisticae Scientiae Collectanea, Berlin-New York: Walter de Gruyter. Schmid W. P. 1998: Altpreussisch-lettische Sprachbeziehungen. – Baltistica 33(2), 199–208. Skardžius P. 1998: Rinktiniai raštai 4, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidyklios institutas. Sławski F. 1974–1976: Zarys słowotwórstwa prasłowiańskiego. – Słownik prasłowiański 1–2, Wrocław etc.: Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk. Smoczyński W. 2000: Untersuchungen zum deutschen Lehngut im Altpreussischen, Kraków: Wydawnictwo Uniwersytetu Jagiellońskiego. Specht F. 1938: Zum illyrischen Suffix -ist-. – KZ 65, 175. Stundžia B. 1981: Daugiskaitiniai asmenvardiniai oikonimai ir jų reikšmė linksniavimo bei kirčiavimo sistemų rekonstrukcijai. – LKK 21, 185–198. Trautmann R. 1910: Die altpreußischen Sprachdenkmäler, Göttingen: Vandenhoeck u. Ruprecht. Trautmann R. 1925: Die altpreußischen Personennamen, Göttingen: Vandenhoeck u. Ruprecht. Udolph J. 1994: Namenkundliche Studien zum Germanenproblem, Berlin-New York: Walter de Gruyter. Vaba L. 1995: Baltische m-Deverbale in den ostseefinnischen Sprachen. – VII Starptautiskais baltistu kongress 1995. g. 13–15. jūnijā. Referātu tēzes, Rīga: Latviešu valodas institūts, 117–119. Vaillant A. 1974: Grammaire comparée des langues slaves 4, Paris: Editions Klincksieck. Vanagas A. 1970: Lietuvos TSR hidronimų daryba, Vilnius: Mintis. Vanagas A. 1994: Miesto vardas Kretingà. – LKK 34, 162–165. Vėlius N. 1983: Senovės baltų pasaulėžiūra, Vilnius: Mintis. Vidugiris A. 1969: Zietelos tarmės daiktavardis. – LKK 11, 147–182. Vidugiris A. 1996: Kai kurie vakarų baltų kalbos reiškiniai pietinėse lietuvių tarmėse. – Baltistica 31(1), 31–38. Vidugiris A. 1996a: Dėl Zietelos šnektos priklausomybės ir kilmės. – LKK 36, 127–137. Vidugiris A. 1998: Zanavykai – sūduvių ar žemaičių palikuonys. – LKK 40, 22–31. Volkaitė-Kulikauskienė R. 1970: Lietuviai IX–XII amžiais, Vilnius: Mintis. Volkaitė-Kulikauskienė R. 1978: Lietuvos tautybės susidarymas (archeologijos duomenimis). – Lietuvos istorijos metraštis. 1977 metai, 5–22. Vulāne A. 1986: Adjektīvu ar -inis, -ine derivācija un atributīvā funkcija augšzemnieku dialektā. – Latvijas PSR zinātņu akadēmijas vēstis 1(462), 73–84. Winkler-Leszyńska I. 1963: Przyrostki przymiotnikowe -ityl-isty, -atyll-asty w języku polskim na tle ogólnosłowiańskim. – Język Polski 63, 65–73. Wojtyła-Świerzowska M. 1974: Prasłowiańskie nomen agentis, Wrocław etc.: Wydawnictwo Polskiej Akademii Nauk. Žulkus V. 1995: Vakarų baltai gotų-gepidų migracijoje (I–IV a.). – Lietuvininkų kraštas, Kaunas: Litterae Universitatis, 74–127. THE MAIN DERIVATIONAL DIFFERENCIES OF SUBSTANTIVES IN LITHUANIAN AND LATVIAN Summary Between Lithuanian and Latvian there are considerable differences with regard to the derivational structure of substantives. The most productive suffixes of nomina actionis (cf. Lith. *-i-mo- and Latv. *-s-io-nā) and diminutives (cf. Lith. *-e-l-io- and Latv. *-i-nio-, *-īt-io-) are quite different in Lithuanian and Latvian. 126 Nomina collectiva, which indicate a group of people or living beings, have remained productive in Lithuanian (especially derivatives in *-ij-ā), but they are quite extinct in Latvian. In Lithuanian and Latvian there are also some differences in suffixes used to form nomina collectiva with the meaning of forests or concentrations of other plants or things in one place, cf. Lith. *-ī-no- and Latv. *-ei-no-/-oi-no-, Lith. *-ī-ē and Latv. *-oit-ē. A number of derivational isoglosses link the Lithuanian language (especially its western and southern dialects) to Old Prussian and oppose it to Latvian: nomina qualitatis in *-ībē, *-īstā, *-isko-; nomina attributiva in *-in-īko-, *-ō-lio-, *-e-nā, *-ā-tio-; nomina agentis in *-i-ko-; diminutives in *-o-lio-, *-is-t-io-; hydronyms and place names in -ing- (resp. -ang-, -ung-, -eng-). Saulius AMBRAZAS Gauta 2000 02 24 Lietuvių kalbos institutas Antakalnio g. 6 LT-2055, Vilnius, Lietuva El. paštas saulाम[email protected] 127