Dėl lietuvių pavardžių vertinimo darybos požiūriu

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLIV (2001), 167-187 A litván vezetéknevek képzés szempontú értékeléséről VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ Litván Nyelvi Intézet, Vilnius A tanulmány a litván vezetéknevekkel foglalkozik a szóképzés szempontjából vizsgálva. Az antroponímiában és a toponímiában a szóképzés szokásos mechanizmusai (összetétel, affixáció stb.) figyelhetők meg, de létezik egy sajátos mechanizmus is, amely antroponimák és toponimák létrehozását jelenti a szóképzés formális jelölői nélkül, elsődleges (nem képzett) személyneveket és helyneveket eredményezve, pl. köznév — helynév, személynév, becenév; köznév — helynév, személynév, ragadványnév. A litván vezetéknevek sajátos kategóriát alkotnak, mivel a szóképzés folyamatában nem vesznek fel szóképzési jelölőket. A vezetéknév eredeti apai név, becenév stb., amelyet vezetéknévként használnak. Ezért a vezetéknevek mint olyanok szóképzési elemzése lehetetlen, mivel mind elsődleges (nem képzett) egységek. A vezetéknevek morfológiai szegmentálása természetesen lehetséges. 1. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK A vezetéknevek a litván tulajdonnevek, vagyis onimák részét képezik, és a személynevek osztályának egyik alosztályát alkotják. Ezen túlmenően a litván névkutatás kontextusában meg kell említeni a keresztnevek és a ragadványnevek alosztályait, valamint a helynevek hatalmas osztályát. Ezt a különböző objektumokat megnevező helynevek alosztályai alkotják (például a víznevek, vagyis hidronimák, a lakott helyek nevei, vagyis oikonimák, a mocsaras helyek nevei, vagyis helonimák, a hegyek nevei, vagyis oronimák stb.). A tulajdonnevek képzési szempontú sajátosságait részletesen tárgyalják az onomasztika elméleti munkái. Itt kiemelik a különbségeket a közszavak és a tulajdonnevek képzésének felfogása között, valamint jellemzik az egyik vagy másik tulajdonnév-osztályt (alosztályt) alkotó tulajdonnevek kutatásának sajátosságait (vö. Nepokupnyj, szerk. 1986: 162–173, 207–208). Anélkül, hogy e problémákkal kapcsolatos állításokat itt tovább részleteznénk és behatóbban kommentálnánk (ezt a tanulmány célja nem teszi szükségessé), fontos figyelmet fordítani arra a javaslatra, hogy a tulajdonnevek vizsgálatakor különítsük el az úgynevezett élő képzést, amikor az alapszó és a képzett szó között fennmaradtak vagy fennállnak a képzési motivációs kapcsolatok, valamint a történeti képzést, amely a tulajdonnevek morféma szerinti felbontásához kapcsolódik' (megemlítik még a morfológiai struktúra elemzésének fogalmát is) (Nepokupnyj, szerk. 1986: 162–163). Amint látható, a tulajdonnevek képzési és strukturális elemzéséről van szó, e fogalmakat egyértelműen elkülönítve egymástól. Az említett — képzési vagy strukturális elemzési — modellek közül melyiket alkalmazzuk a tulajdonnevek vizsgálatakor, azt többek között annak is meg kell határoznia, hogy azok melyik osztályba (alosztályba) tartoznak. į A morféma szerinti felbontásról bővebben lásd Urbutis (1978: 137—142). 168 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ Nagyon fontos, hogy a lehető legtöbbet tudjunk az egyik vagy másik tulajdonnév-osztály (alosztály) sajátosságairól: hogyan jött létre, alakult ki a tulajdonnevek rendszere, továbbra is kiegészül- -e új egységekkel, vagy zárt és változatlan, milyen nyelvi és nyelven kívüli körülmények határozták meg jellegét stb. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok lehetővé tennék, hogy az onimákat legalább feltételesen két csoportra osszuk. Az egyik csoportot azok az onimakategóriák (alkategóriák) alkotnák, amelyek tulajdonneveit lehet és kell is szóalkotási szempontból vizsgálni: megkülönböztetve a szóalkotási típusokat (módokat), meghatározva az alapszavakat és a szóalkotási formánsokat, azonosítva a származékokat stb. A másik csoportba azok az onimák tartoznának, amelyek vizsgálatakor csupán a morfémák szerinti felbontás (a morfológiai szerkezet elemzésének) modelljét kellene választani. E tanulmány célja annak megvitatása, hogy ebből a szempontból hogyan vizsgálják vagy vizsgálhatnák a litván onimákat, és ennek keretében megkísérelni megtalálni a litván családnevek helyét. Az eddig elmondottakból világosnak kell lennie, hogy a tanulmány a litván névkutatás kutatási tapasztalataira támaszkodik, és nem törekszik átfogó elméleti általánosításokra. Ezért az itt kifejtett gondolatokat és állításokat a litván családnevek szóalkotási szempontú vizsgálatáról alkotott több lehetséges vélemény egyikeként kell értékelni. 2. A HELYNEVEK SZÓALKOTÁSI VIZSGÁLATÁNAK ÁTTEKINTÉSE 2.1. Jelenleg a litván víznevek szóalkotása van a legrészletesebben kutatva. Erről részletes monográfia készült (Vanagas 1970). A munka bevezetésében (Vanagas 1970: 6-27) megtárgyalják és értékelik a litván víznevek képzésével kapcsolatban eddig elvégzett valamennyi kutatást, rámutatva arra, hogy egyes munkákban „nem a hidronimák képzését, hanem morfológiai felépítésüket vizsgálják”. Vagyis nem tartották be a „képzési elvet”, nivellálták a szükségszerűen elkülönítendő több képzési (strukturális-grammatikai) hidronimatípust, és egy helyre keverték a különböző képzésű vízneveket. A hidronimák képzési sajátosságainak jellemzése előtt áttekintést adnak a köznevek és tulajdonnevek hasonlóságairól és különbségeiről szóló véleményekről, és megállapítják, hogy a hidronimák „képzésének vizsgálati feladata némileg eltér a köznevekétől”. Az utóbbiak képzését vizsgálva igyekeznek megállapítani, „milyen módon hoz létre a nyelv új szavakat, hogyan egészíti ki szókészletét”. Ezzel szemben a hidronimák rendszere már kialakult és változatlan, vagyis a nyelv belső törvényei nem befolyásolják. Ezért a víznevek képzésének vizsgálatakor „a kutató tekintete mindig inkább a múlt felé, azokba az időkbe irányul, amikor a ma már statikus rendszer még csak kialakulóban volt”. A bevezetés további részében tárgyalják a hidronimák képzésének elemzése szempontjából igen fontos osztályozási problémát, valamint áttekintik és értékelik a helynevek osztályokba sorolására tett eddigi kísérleteket. Ennek alapján a strukturális-grammatikai litván hidronimaklasszifikáció választott modelljét alkalmaztuk, abból kiindulva, hogy az a litván névállomány más rétegeire is alkalmazható lehet. A választott osztályozás szerint valamennyi litván víznév képzési szempontból elsődleges és másodlagos nevekre oszlik. Az előbbieket továbbá főnéviekre (közszavakból és tulajdonnevekből képzettekre) és melléknéviekre osztjuk. Az utóbbiak — képzettekre, összetettekre és több tagból állókra. Hozzátehető, hogy a képzett nevek vizsgálatakor kapcsolatokat keresünk a közszavak és a víznevek derivációs elvei között, és elismerjük, hogy a képzett név terminus a legpontosabban azoknak a hidronimáknak a megnevezésére használható, amelyeknek „a megfelelő közszavakkal vagy tulajdonnevekkel való derivációs kapcsolata még teljesen világos“. Más hidronimák képzése nem világos, de morfémákra bonthatók, vagyis affixummal rendelkezőnek tekinthetők; ezenkívül vannak nem világos A LITVÁN. MIATT A VEZETÉKNEVEK KÉPZÉSI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSE | 169 olyan víznevet, amelyek morfémák szerinti felbontása is csak feltételezhető. Az utóbbi esetekben az említett terminust feltételesen használják (Vanagas 1970: 54-57). Amint látható, a köznevek képzésével összevetve, az onimák sajátosságai miatt egy új képzési módot különítettek el, amelynek eredményei —elsődleges víznevek. Ezek olyan hidronimák, amelyek köznevekből és tulajdonnevekből származnak, és a toponimizáció* során, azaz víznevekké válva, semmiféle formális képzési jegyet nem szereztek (vö. Vanagas 1970: 28), pl. : Adomaitis tó? < Adomaitis személynév., Akivaras tó. < akivaras, Balandis tó. < balandis, Balta folyó. < balta, Globys folyó. < Globys személynév., Gulbis tó. < gulbis, Janavas tó. < Janavas falu., Kriaušiūs folyó. < kriaušiūs, Kūndrotas folyó. < Kūndrotas személynév., Leimantas folyó. < Leimantas személynév., Nėndrė folyó. < nėndrė, Piliakalnis tó. < piliakalnis, Sirvydis tó. < Sirvydis személynév., Skersūtinis folyó. < skersūtinis, Smailiūtis folyó. < smailiūtis „hegyes- “, Šermukšnynas tó. < šermukšnynas, Siupiéniai tó. < Siupiéniai falu., Tėkančioji folyó. < tėkančioji, Trilypis tó. < trilypis, Vendrykštis folyó. < vendrykštis „kacskaringó“, Žalioji folyó. < žaliėji. Az elsődleges vízneveket itt ábécérendben közöljük, mivel képzési szempontból mind —közvagy tulajdonnevekből, főnevekből vagy melléknevekből, személynevekből vagy más helynevekből kialakultként —egyenértékűek (vö. még Vanagas 1970: 29). 2.2. Ugyanazon, a hidronimák képzésének elemzésére kidolgozott strukturális-grammatikai osztályozást alkalmazva tárgyalásra került a litván hegynevek, vagyis oronimák egy részének (mintegy 4,6 ezer) képzése is (Vanagas 1973). Elsősorban elsődleges és másodlagos nevekre osztják őket, majd – akárcsak a hidronimák képzésének vizsgálata esetében – a csoportokat részletesebben tovább bontják. Az elsődleges hegyneveket ugyanúgy jellemzik, mint az elsődleges hidronimákat: köznevekből, más helynevekből vagy személynevekből származnak, és nincsenek formális képzési jegyeik (Vanagas 1973: 209), pl. : Apušotas < apusétas, Aujėda < Aujėda folyó, Aukštas < aukštas, Degimas < degimas, Didžiūlis < didžiūlis, Gūbrys < gūbrys, Kapėliai < kapėliai, Krištapas < Krištapas személynév, Lydeka < lydeka, Obelėlė < obelėlė, Pašlaitė < pašlaitė, Prancūzai < prancūzai, Smailūsis < smailūsis, Šaltupys < Šaltupys folyó, Visginas < Visginas személynév. 2.3. A litván helynevek más osztályainak (alosztályainak) képzése részletesen nincs kutatva. A mocsaras helyek nevei, vagyis a helonimák nagy száma miatt egyelőre csak képzésük egyik típusa keltett figyelmet — a mocsaras helyek képzős nevei (Bilkis 1998). Ezek a helynevek az említett hidronima-osztályozás keretében elsősorban másodlagos, ezt követően pedig — pontosabban meghatározva — képzett, illetve képzős képzésű neveknek minősíthetők. A képzős képzésű helonimák vizsgálatakor A. Vanagas hidronimaképzés-elemzésének alapjaira támaszkodnak, figyelmet fordítva a már régen elméletileg megalapozott darybinė analizė és morfeminė analizė fogalmakra (morfémaelemzésbeli) különbözőséget. Ezért képzős származékoknak tekintik a mocsaras helyek neveit, amelyeknél „a képző nem a morfémaelemzés vagy a szóalakok képzésének eleme, hanem képzőelem, azaz új szavak képzésének eszköze” (Bilkis 1998: 32). A fent említett elveket követik a lakott helyek neveinek, vagyis az oikonimáknak a képzett képzését vizsgálva is (Razmukaitė 1998). Képzésük részletes elemzése egyelőre nincs (a kutatások áttekintését lásd: Razmukaitė 1998: 1-4). Talán itt jobb lenne a hidronimizáció fogalma, mivel más helynevekből kialakult hidronimák is vannak, vagyis olyan esetek, amikor egy helynév helynévvé alakul (toponima —toponimává). * Itt és másutt a rövidítések ugyanazok, mint a tárgyalt és más litván névtani munkákban. Gyakoriságuk miatt külön rövidítésjegyzék nem készül. 170 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ A lakott helyek neveinek képzéséről szólva a lehetséges osztályozási csoportok jellemzésére tett kísérletek P. Jonikas „Személynevek és helynevek” című tanulmányában figyelhetők meg (Jonikas 1968). Itt képzős, előtagos, összetett és szóösszetétellel alkotott lakóhelyneveket említenek (vö. A. Vanagas víznév-osztályozását). Ami pedig azokat a helyneveket illeti, amelyek a szerző szerint „megegyeznek a személynév, illetve a vezetéknév egyes számú alakjával (vö. Birštonas, Kaūnas, Skuodas, Sudargas- )” (Jonikas 1968: 564), kétségtelenül a már korábban tárgyalt elsődlegesek közé sorolandók. A litván víznevek, hegynevek, mocsaras területek és lakóhelyek neveinek képzésére vonatkozó kutatások rövid áttekintése után azt is fontos megállapítani, hogy ezeket és más helyneveket minden kétséget kizáróan más módon is lehetne vizsgálni, vagyis a morfémaelemzés (morfémafelbontás) modelljét alkalmazva. Az ilyen kutatások céljai, formája és tartalma eltérne az itt tárgyalt helynévképzési elemzéstől. 3. ASMENNÉV-DERIVÁCIÓK (STRUKTÚRÁK) ÁTTEKINTŐ ÉRTÉKELÉS Kifejezetten a litván nyelv onimáinak másik osztálya — a személynevek — képzésének elemzésére irányuló kutatások egyelőre nincsenek. Néhány antroponimikai munkában azonban megtalálhatók a személynévképzésre vagy szerkezetükre vonatkozó szemlélet elemei. 3.1. A „Litván nevek eredetének szótárában” (Kuzavinis, Savukynas 1987), amely talán e nevek legátfogóbb gyűjteménye, különböző képzésű és eredetű, valamint eltérő korú nevek szerepelnek. A litván névhasználatban való működésük időtartama alapján e személynevek három csoportra oszthatók — régi, keresztény és új nevekre. E rétegek mindegyikének névalkotási elemzése nyilvánvalóan sajátos vonásokkal rendelkezne, amelyek többek között a nevek forrásaival, a mai névállományban való megjelenésük körülményeivel és hasonlókkal is összefüggnének. A régi nevek — a pogány időszakban funkcionáló litván személynevek egy részét jelentik, amelyeket akkor használtak, amikor még nem alakult ki a litván személyek névvel és vezetéknévvel történő kéttagú megnevezésének rendszere. Így akkoriban ezek voltak a litvánok egyetlen személynevei, de nem nevek a név fogalmának mai értelmében“. Hogyan jellemezhető tehát a történelmi személynevek és a mai nevek közötti kapcsolat? A vélemények sokfélék lehetnének. Nyilvánvalóan lehetséges egyszerűen azonosítani a mai neveket a történelmi személynevekkel, elismerve, hogy az utóbbiak változatlanul jutottak el napjainkig, és ma nevekként funkcionálnak. Ezt az azonosítást (természetesen formális és feltételes értelemben) részben az is indokolná, hogy a történelmi személynevek legfontosabb funkciója — a személy megnevezése, másoktól való megkülönböztetésével — bizonyos értelemben magában foglalja mind a mai nevek, mind a mai vezetéknevek funkcióit (ebben az esetben az a legfontosabb, hogy a nevek funkcióját is magában foglalja)- “. A történelmi személynevek és a régieknek nevezett mai nevek kapcsolatának ilyen felfogása megalapozhatja azt, amit az említett szótár e nevek névalkotásáról (eredetük magyarázatakor) mond. Itt a négy névalkotási típus régi neveit különböztetjük meg: 1) két tőből álló összetételek, 2) az ezekből képzett rövidítések, 3) a rövidítésekből képzett képzős származékok, 4) apel­latívumok — vagyis egyszerű közszavak, amelyek nevekké váltak4 E terminus történeti antroponímia kutatásában való használatáról lásd még: Maciejauskienė (1991: 14). 3 A nevek és vezetéknevek funkcióiról lásd még: Maciejauskiené (1991: 14, 19, 50-51). A LITV. VEZETÉKNEVEK ÉRTÉKELÉSÉRŐL KÉPZÉSI SZEMPONTBÓL | 171 szavak, amelyek nevekké váltak (Kuzavinis, Savukynas 1987: 25). A korábban tárgyalt víznév-osztályozással összevetve a régi nevek első képzési típusa a másodlagos összetett helynevekkel, a harmadik a másodlagos — képzős származékokkal, a negyedik pedig az elsődleges helynevekkel azonosítható (a közös és eltérő vonások részletesebb tárgyalását mellőztük, mivel azt a cikk célja nem követeli meg). A harmadik típusú nevek — a két tőből álló nevek rövidítései (ezeket régi egytövű neveknek is nevezik) — nem a nevek bizonyos képzési típusának, hanem egy bizonyos névalakulási mód (e fogalom szokásos nyelvészeti értelmében) eredményének tekintendők“ A leggyakoribbak a régi, két tövű nevek (úgynevezett két tövű összetételek), pl. : Alg-minas, Al-mintas, Ei-bartas, Gėd-rimas, Gos-tautas, Kart-minas, Min-gaudas, Taiit- -gailas, Tol-mantas, Tvir-gedas, Vai-noras, Vais-mantas, Vil-mantas. A jelenlegi nevek egy másik, képzési szempontból régieknek nevezett csoportját képzős származékok alkotják, pl. : Algėnis, Bartėnis, Birėnis, Dargėnis, Daugėnis, Eidėnis, Eigėnis, Gaudėnis, Gedėnis, Gintėnis, Girdėnis, Girstėnis, Gytėnis, Kantėnis, Klausėnis, Tautėnis, Vaidėnis stb. (az -enis képző származékai); Bylotas, Darotas, Daūgotas, Eidotas, Milotas, Minotas, Vaidotas, Valiotas, Viltotas (az -otas képző származékai); Barūtis, Birūtis, Darūtis, Eigūtis, Eimutis, Gailūtis, Gedūtis, Geistūtis, Girdūtis, Kestutis, Klausūtis, Ramutis (a -utis képző származékai); Klausilas, Mantilas, Vaidilas (az -ilas képző származékai). A néveredet-szótár szerzőinek véleménye szerint e származékok alapszavai a két tövű nevek rövidített alakjai. Csak viszonylag ritkán jelöltek meg alapszóként más régi litván személyneveket (vö. Augėnis, Baltėnis, Drąsūtis, Jaunūtis, Laimūtis stb.). A régieknek nevezett mai nevek között mintha nem fordultak volna elő olyanok, amelyeket képzési szempontból elsődlegeseknek lehetne tekinteni (a szótár szerzői ezeket „appellatív — közszavakból névvé vált” nevekként nevezik — lásd Kuzavinis, Savukynas 1987: 25). Ugyanakkor felkeltették a figyelmet a kevés számú végződéses származékok (pl.: Budrys, Būdrius a lit. budrūs ‘éberek’ szóból, Drąsius a lit. drąsūs ‘bátrak’ szóból, Jaunys, Jaūnius a lit. jaunas ‘fiatal’ szóból), noha a régi nevek képzésének ezt a típusát nem említik. Miután röviden áttekintettük, mi szerepel a „Litván nevek eredetének szótárában” a régieknek nevezett mai nevek képzéséről, vissza kell térnünk ahhoz a korábban megfogalmazott állásponthoz, amely szerint e nevek képzésének ilyen vagy hasonló értékelését a mai nevek és az analóg történelmi személynevek azonosítására kell alapozni (amint már említettük — nagyon formális és feltételes módon). A történelmi személynevek és a régieknek nevezett mai nevek közötti kapcsolat értékelésének egy másik esete a következő lehetne: a mai nevek történelmi személynevekből alakultak ki anélkül, hogy bármilyen formális képzési jegyet felvettek volna. Ebből következően képzési szempontból mindezeket a neveket elsődlegeseknek minősítenénk. Így a fent említett mai nevek, az Algminas, Almintas, Eibartas, Gėdrimas stb. analóg történelmi személynevekből keletkeztek (alakultak ki), amelyeket a képzési értékelés összefüggésében másodlagos összetett nevekként kellene minősíteni. Az Algėnis, Bartėnis, Dargėnis- ,... Bylotas, Darotas, Daūgotas,... Barūtis, Birūtis, Darūtis,... Klaūsilas, MaritiLásd róluk bővebben: Maciejauskienė (1997: 113-124). Figyelemre méltó, hogy a régi nevek négy szóalkotási típusának megadásakor csak a „képzővel képzett rövidítések” vannak megnevezve —Kuzavinis, Savukynas (1987: 25). Ezenkívül meg lehetne vizsgálni, hogy valóban mindezen nevek —képzőkkel képzett származékok — alapszavai személynevek-e, de ez nem kapcsolódik e tanulmány céljaihoz. 172 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ és mások, amelyeket korábban képzős származékoknak neveztek, ismét csak történelmi személynevekből származhattak, szóalkotási szempontból pedig —képzős származékok. Hasonlóképpen kellene értékelni más, régieknek nevezett mai nevek képzését is. Ez a megközelítés többek között elfogadható lenne egyrészt a történelmi személynevek funkcióinak a mai nevek rendeltetésével való, nagyon nehezen meghatározható összehasonlíthatósága miatt, másrészt a mai litván vezetéknevek képzésének értékelésével kapcsolatos sajátosságok miatt, amelyekről később lesz szó. Ha feltételezzük, hogy valamennyi réginek nevezett mai név szóalkotási szempontból elsődleges, akkor kutatásuk morfémaelemzési (morfémafelbontási) modell alkalmazásával ígéretes és érdekes lenne. A jelenlegi névállomány másik rétegének — a keresztény neveknek — a képzési elemzése nem a litván nyelv szóképzésének kutatási tárgya. Mindezek a nevek más nyelvekből származnak (görög, héber, latin, germán, szláv stb.), és magukkal hozták az ezekre jellemző képzési (szerkezeti) sajátosságokat. Ezért csak a keresztény nevek litván nyelvbeli adaptációjával kapcsolatos kérdésekről lehet beszélni. Az egyik ilyen a hosszú (kanonikus) keresztény névalakok és rövidítéseik viszonya, valamint használatuk, a másik pedig —a XVI–XVII. századi történeti forrásokban elterjedt, e nevek kicsinyítő képzős származékai, amelyek a XVIII–XIX. századi forrásokban megszűntek használatosak lenni, és így tovább (l. Maciejauskienė 1979; 1991: 34, 38, 41; 1993: 102). Igaz, a keresztény nevek különféle kicsinyítő képzős származékai az élő nyelvben ma is elterjedtek, de ezek nem hivatalos, a személyi okmányokba bejegyzett névalakok. Ezért úgy tűnik, itt el lehet tekinteni részletesebb tárgyalásuktól. A jelenlegi névállomány harmadik rétegét alkotó új nevek eredetük szempontjából általában litván és nem litván eredetű nevekre oszthatók (Kuzavinis, Savukynas 1987: 41-46). A második csoportba, vagyis a nem litván eredetű nevek közé tartozók más nyelvekből kerültek be a litván névállományba. Ezért ezek képzésének tárgyalása – akárcsak a keresztény nevek esetében – nem képezi a litván nyelv szóképzési elemzésének tárgyát. Más a helyzet az új, litván eredetű nevekkel. Képzési szempontból vizsgálva őket könnyen elkülöníthető néhány osztályozási csoport, amelyeket a korábban tárgyalt helynévi grammatikai-szerkezeti osztályozásban is megneveztek. Ezek az elsődleges nevek, amelyek bármiféle formális képzési jegy felvétele nélkül köznevekből vagy tulajdonnevekből keletkeztek, pl. «Aušra: lit. aušra, Banga: lit. banga, Daina: lit. daina, Dobilas: lit. dobilas, Gintaras: lit. gintaras, Jūra: lit. jūra, Liepa: lit. liepa, Svaja: lit. svaja, Svajonė: lit. svajonė, Žara: lit. žara (köznevekből) vagy Agluona: Agluona folyó, Airė: Airė folyó, Alanta: Alanta folyó, Alantas: Alantas folyó, Gailintas: Gailintas tó, Milda: Milda (mitológiai istennő neve), Nemunas: Nemunas folyó, Nida: Nida település, Skinija: Skinija folyó, Svalia: Svalia folyó, Ūla: Ūla folyó, Upyna: Upyna folyó, Vilnius:» Vilnius város, Žeimena: Žeimena folyó, Žemyna: Žemyna (mitológiai lény neve) stb. (tulajdonnevekből — helynevekből, mitonimákból vagy mitológiai lények neveiből és más effélékből). A másodlagos nevek közül megemlítendők a világos végződésképzős származékok, pl. : Aidė: lit. didas, Aūdrė : lit. audra, Aūšrė: lit. aušra, Ąžuolė, Ąžuolis: lit. ąžuolas, Dalius: lit. dalia, Gaiva : lit. gaivi, Jautra, Jautrė: lit. jautrus, -i, Jūris, Jūrius: lit. jūra, Miglė: lit. migla, Rytė, Rytis: lit. rytas, Skaidrė, Skaidrė: lit. skaidri, skaidri „kellemes, vidám“, Skaistys, Skaistis: lit. skaistūs, skaistus „Világos; erkölcsös“, Taurys, Taūrius: lit. taurūs „erkölcsös; nemes“, Ūgnė: lit. ugnis. A másodlagos, képzési szempontból új nevek másik csoportját a képzős származékok alkotják, pl. : Audronė, Audronis, Audronius: lit. audra (az -onė, -onis, -onius képzővel képzett alakok), Audriinas, Audrūnė: lit. audra (az -ūnas, -ūnė képzővel képzett alakok), Ban- A LITV. RÖVIDÍTÉSSEL KAPCSOLATBAN VEZETÉKNEVEK ÉRTÉKELÉSE KÉPZÉSI SZEMPONTBÓL | 173 guolis: lit. banga (az -uolis képzővel képzett alak), Laiminta, Laimintas: lit. laimé (az -inta, -intas képzőkkel képzett alakok), Laisvūnas: lit. laisvė (az -ūnas képzővel képzett alak), Teisūtis: lit. teisūs (az -utis képzővel képzett alak), Žydrūnas: lit. Zdris „kék(ség) (égbolt)“ (az -ūnas képzővel képzett szó). Az új nevek között olyanok is vannak, amelyeket (leggyakrabban nyelvészek) a régi nevek képzési és szemantikai modelljei alapján, az ismert két tövű személynevek töveinek váltogatásával vagy összekapcsolásával alkottak, pl. : Al-ginas, Al-kantas, Aūg-mantas, Bar-mantas, But-mintas, Eig-mantas, Eit-viltas, Gil-mintas, Graz-valdas, Jaū-vaidas, Kės-bartas, Liaud-gintas, Min-vaidas, Rad-vydas, Skir-tautas. Ezek a nevek mesterségesek, használatukat nem igazolja a történeti antroponímia. Ezért a régi, két tövű nevektől eltérően, amelyek képzési szempontból vizsgálva két lehetséges lehetőségként — összetett (két tövű összetett szavak) vagy elsődleges — kerültek említésre, az ilyen típusú új neveket nyilvánvalóan csak összetett neveknek lehetne nevezni. Amint látható, az új, litván eredetű keresztnevek képzését vizsgálva megállapítható, milyen módokon alkotnak új neveket, és hogyan gazdagítják a jelenlegi névállományt (vö. a köznevek képzésének elemzését, amelynek célja annak megállapítása, milyen módon hoz létre a nyelv új szavakat, ily módon bővítve azok készletét). Így a litván keresztnevek rendszere mint az onimák egyik alosztálya még nem alakult ki teljesen, változó és nyitott. Ez határozza meg e tulajdonnevek képzésének vizsgálati sajátosságait. 3.2. Nyitott és változó a litván személynevek másik alosztályának — a ragadványneveknek — rendszere. Hogyan értékelhetők képzési szempontból ezek a személynevek? Erre a kérdésre Ž. Urbanavičiūtė és V. Žičkutė „Lietuvių pravardės” című tanulmánya nem ad választ. Itt ezeket a személyneveket „szerkezetük és képzésük szerint” öt csoportba sorolták: 1) nem származékos szavak (Teta, Slyva, Žinai), 2) derivátumok, amelyeket tovább osztanak végződésesekre (Racius, Jūodis, Plikis, Žiūra), képzősökre (Rūgštėlė, Vištūkė, Skiltuvas), előképzősökre (Beranké, Pakluonis) és előés utóképzősökre (Pakapinis, Panaktinūkas), 3) kompozitumok, amelyeket ismét tovább osztanak összetett szavakra (Penkplaūkis, Purtagalvis) és szókapcsolatokra (Guminis Jonas, Stiklo bobūtė), 4) derivátum-- kompozitumok (Sugrūbnagis, Nulėpaūsis, Skersgalvinis) és 5) frázisok (Tavė perkūnėlis, Gerai sūko) (Urbanavičiūtė, Žičkutė 1975: 60-61). A bemutatott példák egyértelműen azt mutatják, hogy ez a felosztás nem a ragadványnevek lehetséges képzéstípusainak (módjainak) megnevezésével függ össze, hanem csupán e személynevek szerkezetét jellemzi. A „Lietuvių pravardės” című monográfiában ezeket az onimákat onomasztikailag motivált nem hivatalos személynevekként határozzák meg, és úgy vélik, hogy rájuk a közszói jelentés és a tulajdonnévi funkció jellemző (Butkus 1995: 21, 26). A munkában a legfontosabb figyelem a ragadványnevek motivációinak vizsgálatára irányul, abból kiindulva, hogy e személynevek képzésének elemzése egy másik tudományos munka tárgyát kell hogy képezze. Néhány ragadványnév (rokonsági, szállóigéből eredő, a lakóhelyet megjelölő) képzését azonban szintén tárgyalják. Ez lehetővé teszi, hogy megfogalmazzunk egy-két, a ragadványnevek ilyen szempontú vizsgálatával kapcsolatos álláspontot. Elismerik annak lehetőségét, hogy a ragadványneveket képzési szempontból elsődlegesekre és derivátumokra osszák (Butkus 1995: 31, 33). Az elsőkről azt állítják, hogy „semmiben sem különböznek a motiváló szótól” (a már tárgyalt, az onimák képzésének értékelésére vonatkozó tágabb összefüggésben ez utóbbi szó nem más, mint az alapszó). Ez az álláspont azt engedné feltételezni, hogy az olyan ragadványnevek, mint az Adatėlė, Dramblys, Duonėlė, Dviratis, Kalvis, Sūrmai- 174 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ sis, Šlūbis, Valkata stb., amelyek motiváló szavai az adatėlė, dramblys, duonėlė, dviratis, kalvis, sūrmaišis, šlūbis, valkata, elsődlegeseknek tekintendők. Mielőtt a becenevek második csoportjáról — a derivátumokról — kezdenénk beszélni, először arra kellene felhívni a figyelmet, hogy ebben az esetben helyesebb volna a másodlagos becenevek fogalmát használni. A derivátumok, vagyis a képzett szavak olyan szavak, amelyek „egy alapszóra támaszkodnak, és képzőformánst tartalmaznak” (Gaivenis, Keinys 1990: 225). Így e terminus pontos fogalmán kívül maradnak a szerző által alább említett, a derivátumok közé sorolt összetett és többtagú becenevek®. A szerző azt állítva, hogy a becenevek képzésének értékelésére némileg más kritériumok alkalmazandók, mint más onimák, például a víznevek képzésének tárgyalásakor, azt az álláspontot képviseli, hogy „derivációról akkor lehet beszélni, amikor a viszony azonos, azaz az onomasztikai szint tagjai között áll fenn, vagyis amikor a becenév tulajdonnévből képződik, és szerkezetileg különbözik tőle, pl. : Agočiūkas (: Agota), Didžiūkazis (: didis, Kazys)” (Butkus 1995: 33). E felfogás szerint másodlagos becenevek csak azok lehetnek, amelyeknek alapszava onima (másik személynév), az összetett becenevek egyik alkotóeleme (vagy gyakrabban — mindkettő), a többtagú becenevek pedig — többnyire mindkét tagjuk szintén tulajdonnév (rendszerint személynév), pl. : Agniėškinis: Agnieška v., Aleksandriokas: Aleksandras v., Baltramaitėlis: Baltramaitis pvd., Bambyziokas: Bambyzas prvd., Gabriokas: Gabrys avd., Kaziškis: Kazys v., Kočėlianka: Kočėlas prvd., Lesvinčiokas: Lesvinčius prvd., Martynūkas: Martynas v., prvd., Matakūtas: Matakas prvd., Niemčiūkas: Niėmčius prvd., Tamošynas, Tamošiokas, Tamošiūkas: Tamošius v. stb. (más személynevekből képzett, különböző képzős származékok); vagy: Baltrajurgis: Baltrus, Jurgis v., Brūžentis: Bružas pvd., lit. žentas, Kaziopetris: Kazys, Petras v., Lapėnžentis: Lapėnas pvd., lit. žentas, Stasiakazis: Stasys, Kazys v., Šimkūžentis: Šimkus pvd., lit. žentas (összetett becenevek), valamint Joni Antanas: Jonas, Antanas v., Kazio Vitas: Kazys, Vitas v., Simas Jonas: Simas, Jonas v., Simo Motiėjus: Simas, Motiejus v., Stūskaus Arūnas: Staskus prvd., Arūnas v., Staskyno Stasys: Staskynas prvd., Stasys v., Viūciuvienės Jasionis: Vinciuvienė prvd., Jasionis pvd. (összetett ragadványnevek). Az olyan összetett ragadványnevekben, mint az Akmens Andrijaitis: lit. akmuo, ragn. Andrijaitis, Alksninis Beiga: lit. alksninis, vö. alksnis, ragn. Beiga, Dūburo Bumbliaūskis: lit. duburas, Bumbliauskis ragn. stb. az első elemek nem tulajdonnevek, hanem közszavak. Amint látható, a ragadványnevek képzésének értékelésekor a másodlagos ragadványnevek (különösen a képzett alakok) fogalma jelentősen leszűkül. Ezzel a megközelítéssel kapcsolatban lehet vitatkozni. Ez azonban nem kapcsolódik e tanulmány céljaihoz. És a tárgyalt munkában is a ragadványnevek képzésének értékelése csupán a kutatás egyik periférikus célja volt. A ragadványnevek struktúrájának elemzésével ugyanezen szerző egy másik munkája foglalkozik (Butkus 1999). Itt ismét megerősítést nyer az a vélemény, hogy „a ragadványnevek derivációjáról csak akkor lehet beszélni, amikor az onomasztikai, nem pedig appellatív szinten megy végbe, vagyis amikor a ragadványnév tulajdonnévből keletkezik, pl. Didžiapranis, Adomiėtis“ (Butkus 1999: 91). Éppen az említett szemlélet miatt a tanulmányban kerülik a ragadványnevek képzése terminust, mivel a szerző véleménye szerint „a ragadványnevek képzési elemzése nagyon leszűkítené a vizsgált ob2 A ragadványnevek képzésének értékelésével kapcsolatos, e munkában említett terminusok és fogalmak használatának pontatlanságairól bővebben lásd Maciejauskienė (1999: 239-240). A LITV. CSALÁDNEVEK KÉPZÉSI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSÉRŐL | 175 jektumot: nem kerülnének bele az appellatív eredetű ragadványnevek. Ezzel szemben a ragadványnevek strukturális elemzése lehetővé teszi annak vizsgálatát, hogy milyen struktúrájú appellatívumokat választanak ragadványnevek létrehozására“ (Butkus 1999: 91-92). A fent idézettekből látható, hogy ebben az esetben a ragadványnevek vizsgálatára a morféma szerinti felbontás (a morfológiai struktúra elemzésének) modelljét kísérlik meg alkalmazni. Az érintett kutatásban kifejtettek közül ismét sok minden vitatható: vajon elfogadható-e a képzés szempontjából másodlagos ragadványnevek (különösen a származékok) ilyen felfogása (hiszen még a tanulmányban közölt számos példából is látható, hogy a ragadványnevek — még sajátosságaik legfinomabb árnyalatainak figyelembevételével is — közszavakból is képezhetők, és képződnek is); vajon a ragadványnevek képzése terminustól elhatárolódva használhatók-e éppen a képzési elemzéssel összefüggő végződéses származékok és képzős származékok fogalmai (lásd Butkus 1999: 93, 97), amelyek a képzéstípus, nem pedig a morfémák szerinti felbontás (vagy a formánsok elkülönítésének) eredményét mutatják; vajon strukturálisan csak azok a ragadványnevek bonthatók-e fel, amelyek származtatott köznevekből erednek, és így tovább. Az ilyen és hasonló kérdések többek között azért is felmerülnek, mert az (i)uir és uk tövű ragadványnevek struktúrájának vizsgálatakor nem különítették el világosan és pontosan azok képzését a szokásos nyelvészeti felfogás szerint. Vö. például az első következtetésben szereplő állítást, miszerint „az -(i)us végződésű származékok vannak túlsúlyban” (Butkus 1999: 99), amelynek azt kellene jeleznie, hogy az így minősített valamennyi ragadványnév a deriváció eredménye, a képzési formáns pedig az említett -(i)us végződés, holott az úgynevezett ragadványnevek között egyaránt vannak a megjelölt végződés származékai és képzési szempontból elsődleges személynevek is. Tehát nem volna-e célszerű elhagyni az olvasót félrevezető végződéses (-és) származékok fogalmát, és a ragadványnevek struktúrájának vizsgálatakor másként értékelni őket — hogy valamely végződéssel rendelkeznek, végződésesek, vagy hasonlóképpen. Ugyanez mondható el a képzős származékok fogalmának használatáról is, mivel az így nevezett ragadványneveknek valójában semmi közük a származékokhoz, csupán egy vagy más, a szerző által elkülönített formánssal rendelkeznek. A jövőre hagyva e munkák és az egyéb, a ragadványnevek képzés szempontú értékelésével kapcsolatos problematikus kérdések részletesebb tárgyalását, megállapítható, hogy az A. Butkus munkáiban itt nagyon röviden ismertetett tartalom és legfontosabb tételek azt mutatják, hogy a ragadványnevek képzésének és szerkezetének (morfémaszerkezetének) vizsgálata nemcsak lehetséges, hanem már sikeresen meg is kezdődött. Az eddig elvégzettekből látható, hogy a ragadványnevek sajátosságai meghatározzák e névosztály néhány, csak rá jellemző képzési és szerkezeti vonását is. 3.3. A litván családneveket képzési szempontból nem vizsgálták. Az ezeknek az onimáknak szentelt munkákban azonban egyebek mellett a képzésüket is értékelik. A szerzők, a vizsgálatuk céljainak megfelelő családnév- -tárgyalási módot választva, néha még arra is kísérletet tesznek, hogy azokat olyan csoportokra osszák, amelyeket a szóképzés szokásos terminusaival neveznek meg. Ez azonban nem teszi lehetővé, hogy e személynevek általános, legalább valamelyest részletesebb osztályozásáról beszéljünk. Ilyen egyelőre nincs, és hogy milyen lehetne, azt nyilvánvalóan az e szintén nagyon sajátos onimák képzéséhez való viszonyulás határozná meg. P. Jonikas képzési szempontból a litván családneveket három csoportra osztja (Jonikas 1968: 557). Az első csoportot „az egyszárú, ma már képző és előtag nélküli nevek alkotják, mint Ziikas, Baitis, Kedys, Ruga, Pėmpė, Norkus, Šernius“. A második csoportot a szerző véleménye szerint a képzős és előtagos vezetéknevek alkotják. Az előbbiekre sok példát hoz (Grūmadas, Dalinda, Tilindis, Aukštiėjus, Toleikis, Bražiškis, Beržinis, Jurkynas, Keliuotis, Dargužas stb.), és azt állítja, hogy a leggyakrabban használt képzők a következők: -ikas, -ukas, -iškis, -elis, -ėlis, -ėnas, -ynas, -onis, -ūnas, -aitis stb. Az utóbbiakról azt mondja, hogy nincsenek sokan (Bepirštis, Nelaimiškis, Nuopénas, Pakalniškis, Uzupis). A harmadik csoportot az összetett vezetéknevek alkotják, amelyeket a szerző mintha két alcsoportba különítene: a. Aukštikalnis, 182 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ afiksų, taigi sąlygiškai jas siūloma vadinti „pirminėmis“, pvz. : Aukszle, Bar/5tys, Didkriftys, Ludkus, Negrajus, Rimkus, Smilgius, Ukbalis, Walantejus és hasonlók. Amint látható, ebben az esetben a történelmi vezetéknevek képzésének tárgyalása arra korlátozódik, hogy kiemelnek néhány képzővel rendelkező vezetéknevet. Nem nevezik őket képzett alakoknak. Az összes többi, úgynevezett „elsődleges” vezetéknevet egyszerűen ábécérendben közlik, szerkezetüket pedig részletesebben nem tárgyalják. Ez részleges morfémaelemzésként (vagy a morfémafelbontási modell részleges alkalmazásaként) értékelhető. Ugyanis csak bizonyos, a szerző megítélése szerint — fontos és tárgyalást igénylő — morfémákat, azaz az említett vezetéknevi képzőket különítik el. 4. A VEZETÉKNEVEK KÉPZÉSI ÉS SZERKEZETI ELEMZÉSÉNEK LEHETŐSÉGEI 4.1. Összefoglalva azt, ami a tárgyalt antroponimikai munkákban a vezetéknevek képzéséről elhangzott, megállapítható, hogy ezen személynevek képzésének értékeléséről egyelőre nincs átfogó, következetes, megalapozott érveken nyugvó álláspont. Attól függően, hogy a munkák szerzőinek mik voltak a céljai, néha csak a litván vezetéknevek szerkezetének fontosabb jellemzőit emelik ki (Jonikas 1968), vagy a vezetéknevekben egyik vagy másik képzőt keresik, és ily módon ezeket a személyneveket a litván nyelv szóképzésének általános történeti kontextusába illesztik (Skardžius 1996). A litván vezetéknevek eredetének magyarázatakor ismét szó esik a vezetéknevek képzéséről is. Ez azonban úgy történik, hogy nem tesznek különbséget a közszavak és a tulajdonnevek képzésének szintjei között, és nem mélyednek el a vezetéknevek mint sajátos személynevek képzésének értékelési sajátosságaiban (LPŽ). Két publikációban kísérletet tesznek a vezetéknevek képzésének vizsgálatára (Šukys 1986; Ramonienė 1987). Itt a vezetékneveket csoportokra osztják. Ez utóbbiakat olyan terminusokkal nevezik meg, amelyeket a közszavak vagy az onimák képzésének vizsgálatakor szokás használni (vö. a nem származékos vagy elsődleges vezetéknevek, másodlagos vezetéknevek, végződéses származékok, képzős, előképzős és összetett vezetéknevek, illetve képzők, előképzők származékai és összetételek stb.). Mindkét tanulmányban azt az álláspontot képviselik, hogy a származékokként elismert vezetéknevek alapjául szolgáló szavak lehetnek apelatívumok és közszavak is. Az említett munkák közül az utolsóban a vezetéknevek képzésének tárgyalásakor részleges morfémaelemzési modellt alkalmaznak. Nagyon fontos, hogy itt kísérletet tesznek a vezetéknevek képzésének néhány sajátosságát is tárgyalni (Žemienė 1999). 4.2. Tehát hogyan lehetne képzési szempontból értékelni a litván családneveket? Röviden vissza kellene térni ahhoz, amit a tanulmány elején elmondtunk. Mint említettük, a tulajdonnevek képzésének vizsgálatakor nagyon fontos figyelembe venni az egyik vagy másik tulajdonnévi osztály (alosztály) sajátosságait, azaz meg kell állapítani, hogyan keletkezett, alakult ki a tulajdonnevek rendszere, illetve hogy még mindig bővül-e új egységekkel, vagy zárt, stb. Ez meghatározza a tulajdonnevek képzése kutatásának lehetőségeit. Nyilvánvalóan nem kevésbé fontos az sem, hogy miből alakultak ki, keletkeztek az egyik vagy másik osztály (alosztály) tulajdonnevei. Mindezt a mai litván tulajdonnevek képzésének kutatási tapasztalataiból származó adatokkal kiegészítve meg lehet kísérelni a családnevek képzése értékelésének sajátosságait is jellemezni. A víznevek képzésének kutatási eredményei azt mutatják, hogy kialakulásukat a következőképpen lehet szemléltetni: köznév —víznév vagy tulajdonnév —víznév. Az ilyenek A LITVÁN VEZETÉKNEVEK KÉPZÉSI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSÉRŐL | 183 a sémák szinte valamennyi képzéstípushoz (módhoz) illenek, és ami a legfontosabb — mind az elsődleges, mind a másodlagos hidronimákhoz. Ugyanez mondható el a hegynevekről, vagyis az oronimákról. A lakott és mocsaras helyek nevei (az oikonimák és helonimák) közül egyelőre csak egy képzéstípus — a másodlagos képzős helynevek — vizsgálata történt meg részletesen. A kutatás eredményei ugyanazokat a névalakulási modelleket erősítik meg: köznév — lakott és mocsaras hely neve, illetve tulajdonnév — lakott és mocsaras hely neve. Könnyen észrevehető, hogy képzési szempontból az elsődlegesnek nevezett lakotthelynevek is a fent említett modellek szerint alakulhatnak. Vö. például a Būda, Giria, Kalnas, Piliakalnis, Sodyba, Trakas faluneveket, amelyek alapszavai a būda, giria, kalnas, piliakalnis, sodyba, trūkas köznevek. Vagy: Kaūnas v. < Kaūnas szn., Kavarskas vls. < Kavarskas szn. (Vanagas 1996: 90-94), Alvitas f. < Alvitas tó, Šventežeris vls. < Sventezeris tó, Vištytis vls. < Vištytis tó (Balčikonis 1978: 339-340). ]}_notes: invalid JSON trailing weird? Need exact strings only. output valid. whitespace likely source has no trailing. fix. 天天种彩票ынӡа 彩神争霸的. 彩神争霸app bitstarz. Need Hungarian. Az utóbbi esetekben a lakóhelynevek alapszavai más onimák (személynevek és helynevek). A keletkezés szempontjából könnyen értékelhető litván új nevek ismét ugyanazokat a rendszerük kialakulásának és új egységekkel való bővülésének modelljeit tanúsítják: közszó —név vagy tulajdonnév —név. Ugyanez mondható el a ragadványnevekről is. Bár a tárgyalt munkák szerzője a másodlagos ragadványnevek kialakulásának csak egy módját ismeri el —tulajdonnév —ragadványnév, a keletkezés szempontjából elsődleges személynevek a másodikat is tanúsítják —közszó —ragadványnév. Az itt említett tulajdonnevek —helynevek és személynevek —közül a vezetéknevek különülnek el. Amint azt e személynévrendszer kialakulásának részletes kutatásai mutatják (Maciejauskienė 1991: 50-116, 215-248), minden vezetéknév személynevekből alakult ki, tehát a tulajdonnév —vezetéknév modell szerint. Annak kijelentésekor, hogy a vezetéknevek történeti személynevekből alakultak ki, hozzá kell tenni, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk többféle képzési típusról (módról) (vö. elsődleges és másodlagos helynevek vagy nevek, a másodlagosak pedig —előtagos, képzős, végződéses származékok, összetettek stb.). A történeti személynevek ugyanis, amelyeket a személy neve után írtak, és amelyek a nem létező vezetékneveket helyettesítették, fokozatosan elsajátították az utóbbi személynevekre jellemző vonásokat (öröklődővé váltak, egy család valamennyi tagja számára közössé váltak stb.), vagyis vezetéknevekké alakultak. Olyanok, amilyenek voltak, amilyeneket akkoriban használtak. A vezetéknevek keletkezésének ilyen sajátossága miatt valamennyiük csak elsődlegesnek minősíthető képzési szempontból, különféle történeti személynevekből keletkezve, és amikor ezek vezetéknevekké váltak, semmilyen formális képzési jegyet nem szerezve. Ezen álláspontot követve nem érthetünk egyet azzal, amit a korábban említett cikkekben a vezetéknevek képzéséről mondtak, mivel ezek a személynevek nem keletkezhettek köznevekből, képzési szempontból nem oszthatók elsődlegesekre és másodlagosakra, az utóbbiak pedig tovább részletezve toldalékos, végződéses és egyéb származékokra, összetett szavakra stb. Képzési szempontból így vagy hasonlóképpen csak azok a történeti személynevek oszthatók fel és vizsgálhatók, amelyekből a vezetéknevek kialakultak (vö. például Zinkevičius 1977: 227-242). Következésképpen a többi tárgyalt onimtól — a helynevektől és egyes személynevektől — eltérően a vezetéknevek vizsgálatakor csak a morfémák szerinti felbontás (a morfológiai szerkezet elemzésének) modellje alkalmazható. Ez az elemzési mód sikeresen alkalmazható volt a lett vezetéknevekre (Staltmane 1981). E személynévrendszer kialakulásának sajátosságait figyelembe véve és elismerve, hogy a vezetéknevek sajátosságai miatt képzésük más módon nem vizsgálható, a vezetéknevek különféle más képzőinek említése is a kutatót a történeti személynevek képzésének szintjére „vezeti”, ahol könnyen elkülöníthetők lesznek az elsődleges és másodlagos antroponimák, az utóbbiak között pedig megnevezhetők a jelenlegi vezetéknevekben megtalálható képzőkkel alkotott származékok. A köznevek képzésének formánsaival azonosítható képzőik vannak például azoknak a vezetékneveknek, amelyek képzési szempontból elsődleges történeti személynevekből alakultak ki, amelyek alapszavai — appellatívumok (ezek az úgynevezett ragadványnévi eredetű személynevek, vagyis ragadványnevek). Ami itt futólag elhangzott a vezetéknevek képzőiről, az legalább részben érvényes azok más morfémáira is — az előképzőkre, a végződésekre és így tovább. Befejezésül még el kellene mondani — bármilyen célokat követ is a vezetéknevek szerkezetét vizsgáló szerző, és bármilyen morfémákat különít is el, ezek egyike sem lesz azonosítható a történelmi személynevek vagy apel­latívumok képzésének valódi formánsaival. Az utóbbiak azonban nem lesznek a vezetéknevek képzésének formánsai. Ezért a litván vezetéknevek morfematikus elemzésekor, a morfémák keresése és megnevezése során, úgy tűnik, nem kellene használni a szóképzésben megszokott terminusokat és fogalmakat (vö. alapszavak, származékok, előképzős, képzős, végződéses származékok, elsődleges és másodlagos vezetéknevek stb.), illetve azt állítani, hogy a vezetéknevek előképzővel, képzővel, végződéssel vagy hasonlóval alakultak. A tudományos precizitás érdekében helyesebbek lennének az olyan megfogalmazások, mint: a vezetéknévnek képzője, előképzője, 184 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ tanulmány a vezetéknevek morfémaszerkezetének jellemzését mutatja be. A szerző szerint a vezetéknevek szerkezetének vizsgálatakor fontos tisztázni, hogy a közszavak képzésének milyen eszközei és milyen gyakran ismétlődnek a vezetéknevekben, illetve vannak-e a vezetékneveknek csak rájuk jellemző antroponimikus formánsai stb. (Staltmane 1981: 31-32, 39). 43. A vezetéknevek morfémiai felbontásának, azaz szerkezetük elemzésének céljai különbözők lehetnek. A már említetteken kívül, amelyeket a szerző fontosnak tart a lett vezetéknevekről szóló munkában, másfélék is lehetnek. Éppen ezek határoznák meg nyilvánvalóan, hogy az egyik vagy a másik szerző milyen morfémákat keresne a vezetéknevekben. Egy ilyen kutatás egyik fontosabb tárgya kétségtelenül a litván vezetéknevekben található képzők lenne; értékelésükkor nemcsak a vezetéknevek keletkezésének és végleges rögzülésének nyelvi, hanem nyelven kívüli körülményeit is figyelembe kellene venni. Így például az a tény, hogy a vezetéknevek litván patronimikus képzőkkel rendelkeznek, mint a -aitis, -onis, -ūnas stb., azt mutatja, hogy patronimikumokból keletkeztek, amelyek képzési formánsai éppen az említett képzők. A -avičius, -evičius képzőjű vezetéknevek arra utalhatnak, hogy az említett szláv képzőkkel alkotott patronimikumokból keletkeztek, elszlávosodtak, vagy más népek névanyagából kölcsönözték őket". Az úgynevezett -sktipo vezetéknevek képzői (-auskas, -skas, -skis, -eckas, -inskas stb.) annak a jelei, hogy az ilyen vezetéknevek elszlávosodtak vagy kölcsönzöttek. végződése van; a vezetéknév képzőt, előképzőt, végződést tartalmaz; elkülöníthető a vezetéknév képzője, előképzője, végződése, vagy ehhez hasonló más megfogalmazások. Ugyanis olykor éppen a terminusok és fogalmak nem teljesen pontos használata kelti az eltérő álláspontok benyomását. 44. A tanulmányban már szó esett (vö. P. Skardžius és J. Šukys munkáinak tárgyalását) azokról a litván vezetéknevekről, amelyek képzési szempontból képzős származékoknak nevezhetők. Ezek a litván nők (házasok és hajadonok), valamint a leánygyermekek hivatalos vezetéknevei, amelyek bizonyos képzőkkel a férj vagy az apa vezetéknevéből alakulnak. A kizárólag elsődlegesnek nevezhető hivatalos férfi vezetéknevektől eltérően ezek a női és leány vezetéknevek keletkezésük szempontjából természetesen másodlagosnak minősítendők. 1 Bővebben lásd: Maciejauskienė (1996: 60). A LITVÁN VEZETÉKNEVEK KÉPZÉSTANI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSÉRŐL | 185 Ugyanez mondható el a gyermekek és fiatalok (férfiés nőnemű) vezetékneveinek a beszélt nyelvben elterjedt nem hivatalos formáiról. Képzésükhöz különféle képzőket használnak. Mivel azonban ezek nem hivatalos személynevek, képzésük részletesebb tárgyalása itt nem szükséges. 5. ÖSSZEFOGLALÓ MEGJEGYZÉSEK 5.1. Az onomasztikai munkákban figyelmet fordítanak a tulajdonnevek képzésének értékelési sajátosságaira. Feltételezik, hogy egyes tulajdonnevek ebből a szempontból vizsgálhatók, míg másokra a morféma szerinti felbontás (a morfológiai szerkezet elemzésének) modellje alkalmazandó. Ezt az egyes tulajdonnevek, illetve azok egész osztályának (alosztályának) sajátosságai határozzák meg. Nagyon fontos, hogyan alakult ki a tulajdonnevek rendszere, zárt, már véglegesen kialakult és változatlan-e, vagy még új egységekkel bővül, milyen nyelvi és nyelven kívüli tényezők határozták meg kialakulását és jellegét stb. E megállapításokat követve a tanulmány áttekintette, hogyan vizsgálhatók (vagy vizsgálhatók lehetnének) képzési szempontból a litván nyelv tulajdonnevei — a helynevek és a személynevek. Ennek során arra törekedtek, hogy véleményt alakítsanak ki és mutassanak be a litván családnevek képzési szempontú kutatásának sajátosságairól és lehetőségeiről. 5.2. A litván víznevek képzési elemzését végezték el a legrészletesebben. A strukturális-grammatikai osztályozás szerint ezeket a helyneveket elsődlegesekre és másodlagosakra osztják, az utóbbiakat pedig tovább képzett, összetett és több szóból álló helynevekre. A képzett helyneveket végződéses, képzős és előtagos képzésekre osztják. A közszavak képzésével összehasonlítva, a víznevek mint tulajdonnevek sajátosságai miatt elkülönítettek egy új képzési módot, amelynek eredményei az elsődleges helynevek. Közszavakból és tulajdonnevekből származnak, amelyek víznevekké válva semmilyen formális képzési jegyet nem szereztek. Ugyanezt az osztályozási modellt alkalmazva megvizsgálták a hegynevek, vagyis az oronimák egy részének képzését is. Ugyanezeket az elveket követték egy képzési mód helyneveinek — a lakott helyek és mocsaras területek képzős neveinek (oikonimák és helonimák) — vizsgálatakor. A helynevek képzésének kutatási eredményei a kialakulásuk következő modelljeit igazolják: közszó — helynév és tulajdonnév — helynév. Mind az elsődleges, mind a másodlagos, képzési szempontból vizsgált helynevekre alkalmazhatók. Valamennyi olyan helynév, amelynek képzési elemzéséről szó esett, más módon is vizsgálható lenne, azaz a morféma szerinti felbontás (a morfológiai szerkezet elemzésének) modelljét alkalmazva. 5.3. A litván nyelv egy másik onimaklasszisának — a személyneveknek — a képzési elemzésével foglalkozó külön munkák egyelőre nincsenek. Néhány antroponimikai munkában azonban megtalálhatók ezen onimák képzésének értékelési elemei. Nem nehéz észrevenni, hogy nem differenciáltan közelítenek a különböző alosztályokhoz (keresztnevek, ragadványnevek, vezetéknevek) tartozó személynevek lehetséges képzési elemzéséhez. ir Mindegyiket elsődlegesekre és másodlagosakra osztják, ez utóbbiakat pedig tovább részletezik stb. A képzés szempontjából vizsgálva a keresztnevek esetében valóban megkülönböztethetők az elsődleges és másodlagos nevek, ez utóbbiak között pedig lennének képzős, végződéses származékok, összetett nevek stb. (vö. az új litván keresztnevekkel). Hasonlóak lehetnének a ragadványnevek képzési típusai (módjai) is. Igaz, ezen onimák sajátosságai miatt feltehetően nem mindegyiket lehetne „beilleszteni” például a víznevek vizsgálatára kidolgozott, majd később más helynevekre is alkalmazott strukturális- -grammatikai osztályozásba. 186 | VITALIJA MACIEJAUSKIENĖ Mind a keresztnevek, mind a ragadványnevek rendszereinek kialakulási és új egységekkel való bővülési modelljei ugyanolyanok, mint a helyneveké: köznév — keresztnév, ragadványnév, illetve tulajdonnév — keresztnév, ragadványnév. Mind a keresztnevekre, mind a ragadványnevekre a szóképzési elemzés mellett egy másik vizsgálati módszer, a morfémák szerinti felbontás (a morfológiai struktúra elemzése) is alkalmazható. Egyébként a ragadványnevek struktúrájának kutatása már megkezdődött. 5.4. A családnevek abban különböznek a többi személynévtől, hogy valamennyiük történelmi személynevekből (patronimikumokból, ragadványnév-eredetű vagy ragadványnevekből, régi kétés egytövű, valamint keresztény nevekből) keletkezett. E névrendszerek kialakulását tehát csak egyetlen modellel lehet szemléltetni: tulajdonnév — családnév. Ezenkívül ebben az esetben nem lehet több képzési típust (módot) elkülöníteni. Ugyanis a történelmi személynevekből keletkezett családnevek, amikor ezek családnevekké váltak, semmilyen képzési jegyet nem nyertek. Egyszerűen megváltozott a személynév státusa: korábban patronimikum, ragadványnév-eredetű személynév vagy hasonló volt, most pedig családnév. Így a vezetéknevek képzési szempontból csak elsődlegesekként minősíthetők, további képzési elemzésüknek pedig egyszerűen nincs semmilyen alapja. Következésképpen a többi onimától — a helynevektől és bizonyos személynevektől — eltérően a vezetéknevek vizsgálatakor csak a morféma szerinti felbontás (a morfológiai szerkezet elemzésének) módszere alkalmazható. Ennek során nyilvánvalóan kerülni kellene a szóalkotásban megszokott terminusok és fogalmak használatát. Ahelyett, hogy a vezetékneveket előtagi, képzői, végződési származékoknak vagy hasonlóknak neveznénk, a tudományos precizitás érdekében jobb lenne azokat az állításokat használni, hogy a vezetéknév előtagot, képzőt, végződést tartalmaz, a vezetéknév előtaggal, képzővel, végződéssel áll, a vezetéknév előtagja, képzője, végződése kiemelhető, vagy hasonló. Képzési szempontból másodlagosak — képzős származékok — a hivatalos litván női (házas és hajadon), valamint leánygyermekekre vonatkozó vezetéknevek, amelyek a férj vagy az apa hivatalos vezetékneveiből alakulnak. IRODALOM BALČIKONIS, J. 1978: Lakott helyek nevei tavak és folyók neveiből. Válogatott írások 1, Vilnius: Mokslas, 339-349. BiLKIS, L. 1998: A litván képzős szóalkotás helonimái, Vilnius (doktori disszertáció). BUTKUS, A. 1995: Litván ragadványnevek, Kaunas: Asti. BUTKUS, A. 1999: A litván ragadványnevek szerkezete. Darbai ir Dienos 10 (19), 91-100. GAIVENIS, K., KEINYS, S. 1990: A nyelvészeti terminusok szótára, Kaunas: Šviesa. JONIKAS, P. 1968: Személynevek és helynevek. Litván enciklopédia 15, Boston: A Litván Enciklopédia Kiadója, 555-571. Kuzavinis, K., SAVUKYNAS, B. 1987: A litván nevek eredetének szótára, Vilnius: Mokslas. LPŽ – Litván családnévszótár 1-2, szerk. A. Vanagas, Vilnius: Mokslas, 1985-1989. MACIEJAUSKIENE, V. 1979: Litván nevek a XVI. században. Kalbos kultūra 36, 84—89. MACIEJAUSKIENE, V. 1991: A litván vezetéknevek kialakulása, Vilnius: Mokslas. MACIEJAUSKIENE, V. 1993: A litván személynevek használata a XIX. század első felében. A litván nyelvészet kérdései 32, MACIEJAUSKIENE, V. 1996: A -avicius, -evicius képzős litván vezetéknevek megítéléséről. A litván nyelvészet kérdései 36, 60-70. 100-113. A LITVÁN VEZETÉKNEVEK KÉPZÉSI SZEMPONTÚ MEGÍTÉLÉSÉRŐL | 187 MACIEJAUSKIENE, V. 1997: XVI. századi litván eredetű egytörzsű nevek. Darbai ir Dienos 4(13), 111-133. MACIEJAUSKIENE, V. 1999: A litván antroponímia jelentős munkája. Lietuvių kalbotyros klausimai 232-241. 41, NEPOKUPNYIJ, A. P, szerk. 1986: Teopus u memooduxa onomacmuyeckux uccaedosaruit, Mocksa: Hayka. RAMONIENE, M. 1987: A XVIII. század végi ragadványnévi eredetű vezetéknevek képzése. Lietuvių kalbotyros klausimai 26, 135-139. RAZMUKAITĖ, M. 1998: Litván képzős oikonimák, Vilnius (doktori disszertáció). SKARDŽIUS, P. 1996: A litván nyelv szóképzése. Válogatott írások 1, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla, 1—768. STALTMANE, V. E. 1981: Jlambuuckas anmpononumus. Pamuauu, Mocxsa: Hayka. Šukys, J. 1986: Miežiškėnų pavardės. Ženklas ir prasmé, Vilnius: Mokslas, 81-105. URBANAVIČIŪTĖ, Z., ŽIČKUTĖ, V. 1975: Lietuvių pravardės. Kalbotyra 26 (1), 55-61. URBUTIS, V. 1978: Žodžių darybos teorija, Vilnius: Mokslas. VANAGAS, A. 1970: Lietuvos TSR hidronimų daryba, Vilnius: Mintis. VANAGAS, A. 1973: A hegyek neveinek strukturális-szóalkotási elemzése. A Litván SZSZK Tudományos Akadémiájának munkái. A sorozat. 3(44), 209-219. VANAGAS, A. 1996: Litvánia városainak nevei, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. ZINKEVICIUS, Z. 1977: Litván antroponímia. A vilniusi litván személynevek a XVII. század elején, Vilnius: Mokslas. ZEMIENE, A. 1999: A Ragainėi körzet XVIII. század végi–XIX. század eleji férfi vezetékneveinek képzése. A litván nyelvészet kérdései 41, 223—231. Vitalija Maciejauskienė Beérkezett: 2000. 12. 12. Litván Nyelvi Intézet Antakalnio u. 6, 2055 Vilnius, Litvánia vitma(dktl.mii.lt