Lithuanian and Indo-European Phonological Parallels

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLV (2001), 145–150 A litván és az indoeurópai fonológiai párhuzamok WILLIAM R. SCHMALSTIEG Azt állítják, hogy a litván The Pennsylvania State University nyelvjárásokra (és számos európai nyelvre) jellemző monoftongizációk. A modern litván nyelv „tiszta” diftongusaihoz hasonlóan a régi indoeurópai other languages) are a kind of repetition of monophthongizations which took place within Indomagánhangzó + nazális vagy likvida szekvenciákat szintén diftongusokként kezelték. Egy nemrég megjelent tanulmányban (Schmalstieg 2000) megpróbáltam bemutatni, hogyan világíthat rá a kortárs litván nyelv szintaxisa az indoeurópai nyelv belső fejlődésére. Ebben a tanulmányban azt szeretném bemutatni, hogyan adhat a litván fonológia támpontot a közös indoeurópai nyelv belső fonológiai történetéhez. Jól ismert, hogy a nyelvi változások az idők folyamán hajlamosak megismétlődni. Erre jól ismert példa a velárisok ismétlődő palatalizációja a szláv nyelvekben. Itt azokat a monoftongizációkat kívánom megvizsgálni, amelyeket a közös indoeurópai alapnyelvben feltételeztem, és amelyekről tudjuk, hogy a balti nyelvek, valamint számos más nyelv történetében ismételten végbementek. Antkowski (1956: 50) ugyanis azt írta, hogy a diftongusok monoftongizációjának folyamata valamennyi indoeurópai nyelv történetében létező folyamat volt. Itt azt szeretném felvetni, hogy a litván nyelv dokumentált története több más indoeurópai nyelvével összehasonlítva betekintést nyújthat az indoeurópai alapnyelv lehetséges belső rekonstrukciójába. Zinkevičius (1966: 92) megjegyzi, hogy a keleti aukštaitiszt litván nyelv Panevėžiškiai nyelvjárásában a szóvégi cirkumflex és hangsúlytalan helyzetben az ai, ei, au diftongusok rendre a ¢, ¢, 2 monoftongusokká változnak (illetve egyes helyeken 9-cé). Így például Biržaiban a vaikai alak esetében a dat./loc. sg. rurj-ke (a kéznek, a kézben) alakot találjuk, a drobei esetében pedig a dat./loc. sg. dro:be „(a, az) vászonhoz, vásznon”, a turgaus esetében pedig gen. sg.-t találunk. tur-gos „(a) piacnak”. Összevethető Rudzite (1963: 166) által közölt lett tahmi nyelvjárási monoftongizációkkal: mėt* < meita „lány, leányka” és lēks < lauks „mező”. Az ai e-vé és az au o-vá történő monoftongizációjára példákat találunk a tokhár A-ban (szemben az eredeti diftongussal, amely a tokhár B-ben megmaradt): (A) nerici „bizonyára” = (B) nai „jól, igen”; (A) we (nőnemben) „kettő” = (B) wai „és” < indoeurópai *duai (Van Windekens 1976: 30). Vö. továbbá a tokhár A olar alakját a tokhár B aulāre „társ, bajtárs” alakjával (Van Windekens 1976: 32). A vulgáris latinban egy eredeti 146 | WILLIAM R. SCHMALSTIEG latin ae (korábbi ai) összeolvad egy korábbi rövid e-vel, amely például pompeji feliratokban adatolt; vö. a 2. sz.-t. a pres. queris, 2. sz. pres. querite a klasszikus guaero „1 keresek” (korábban gvairo) mellett (lásd Rohlfs 1970: 24). Vö. még a latin causa „ok, indok” szót, amely a franciában chose „dolog” lesz. Az ógörög vat „igen, valóban” kiejtése a modern görögben [nē]. Amikor a gót ortográfiai ai az indoeurópai *ai, *oi vagy *oi elemből származik, sok tudós @ kiejtést tulajdonít neki, pl. a dat. sg. gibai „(az) ajándéknak” és a laisjan „tanítani” infinitivusban (Braune & Ebbinghaus 1981: 29-30). Bizonyos környezetekben ez a kettőshangzó az ófelnémetben is monoftongizálódik, pl. az -r előtt az ófelnémet lėren „tanítani” szóban, vö. a gót laisjan (Braune & Eggers 1975: 42). Hasonlóképpen a gót au ortográfiai sorozatot általában hosszú, nyílt o-hangként értelmezik (Braune & Ebbinghaus 1981: 33-34). A germán au-t gyakran ófelnémet hosszú 6-tal adják vissza, például hoh ‘magas’ a gót mellett. hduhs (Braune & Eggers 1975: 45). Az indoeurópai *oi és *ai összeolvadása a szlávban a *ē-vel, valamint az ezt követő č-vé válás jól ismert; vö. OCS dat./loc. sg. roc-€ ‘(a) kézhez, (a) kézben’, amely összevethető a standard litvánnal. rang-ai és nyelvjárás (lásd fent) rurj:k, párhuzamos, de későbbi monoftongizációval. Hasonlóképpen jól ismert a szláv *au és *ou átmenete u-vá, vö. a *-u tövű főnevek egyes számú birtokos esetét. med-u „(a) mézé”. Az indoeurópai *ai, *ei és *oi mind *ē-vé olvadtak össze a szanszkritban, így például az indoeurópai *yoidwe-- ből a szanszkrit ved-a „tudom” alakot kapjuk az ókori görög oida, gót wait mellett. Hasonlóképpen az indoeurópai *au, *eu és *ou mind *ē-vé olvadtak össze a szanszkritban, vö. a *-u tövű főnevek egyes számú birtokos esetét. madh-o-h „(a) mézé” Össze lehet hasonlítani a szanszkrit *-u tő egyes számú genitívuszi -oh végződését a litván nyelvjárási *-u tő egyes számú genitívuszi -os végződésével és a gót *-u tő egyes számú genitívuszi -aus végződésével (ahol az -auis sorozatot hosszú, nyílt o-hangként ejtik). Ezek a többé-kevésbé természetes fonológiai folyamatok azonban korántsem korlátozódnak az indoeurópai nyelvekre. Így például a klasszikus arab koiné /ay/ és /aw/ kettőshangzói, amelyek a zahlei nyelvjárásban megmaradtak, sok nyelvjárásban rendre /e:/ és /o:/ egyeshangzókká válnak. Például Zahle nyelvjárásában a /bayt/ ‘ház’ és /lawn/‘szín’ alakokat találjuk, szemben a Türoszban, Szidónban és Bejrútban használt rendre /be:t/ és /lo:n/ alakokkal (Cadora 1979: 19). Valójában, ha hiszünk a nyelvi univerzálékban, akkor minden bizonnyal azt mondanánk, hogy az egyeshangzósodás nyelvi univerzálé. Ha egy nyelv kellően hosszú időre visszanyúlóan dokumentált történettel rendelkezik, valószínűnek tűnik, hogy találkozunk benne egy egyeshangzósodással. Ezért meglepőnek találnám, ha az indoeurópai nyelvek történetében egyetlen egyeshangzósodás sem ment volna végbe. Mivel azonban az indoeurópai monoftongizációk rekonstrukciója egy olyan nyelv belső rekonstrukciója, amely maga is már rekonstruált, a bizonyítékok feltehetően csekélyek és nehezen értelmezhetők. A monoftongusok rekonstrukciójának nehézségére adódó egyik nyilvánvaló ok az, hogy az elmélet szerint tautoszillabikus helyzetben nem maradnának diftongusok. Ezért a fonológiai bizonyítékoknak olyan morfémákból kell származniuk, amelyek felváltva mássalhangzó előtti és magánhangzó előtti helyzetben fordulhatnak elő, oly módon, hogy az eredeti diftongus második elemét néha a neki megfelelő mássalhangzó jelenítheti meg, azaz az /i/-t /i/ vagy /i/, az /u/-t /u/ vagy /v/ stb. Az eredeti diftongus, a duo etimológiai magánhangzó előtti változata, ha összevetjük a következőkkel: Gk. 8%w, LITVÁN ÉS INDOEURÓPAI PÁRHUZAMOK | 147 hiányzik, egy eredeti diftongusra egyáltalán nem lehet igazolt fonológiai bizonyíték. Ezért azt javaslom, hogy az indoeurópai *dou- ‘adni’ gyök mássalhangzó előtti helyzetben *dē- > lit. inf. diio-ti, gör. 1. sz. egy. jelen. ($t)-$v-ut, szkt. (dd)-dāmi „adok” (lásd Schmalstieg 1980: 150–157). A régi magánhangzó előtti *douis alak reflexe azonban a litvánban fordul elő, dav-é ‘adott’, a görög ciprusi infinitivusban Šoreva. ‘adni’ és az umbriai 3. sz. egyes számban. felszólító mód (pur)do-vi-t(u) = lat. perricito „áldozzon” (lásd Schmalstieg 1980: 151–157). Nyilvánvaló, hogy ha nem fordultak volna elő az etimológiai *douprevokalikus előfordulásai, nem lett volna mód a diftongus rekonstruálására, mivel az összes mássalhangzó előtti reflex *-6lett volna. Továbbá, véleményem szerint ugyanazon *do-, *dou-, *du gyök különféle ablaut-alakjainak keveredése és átformálása figyelhető meg a *dué „kettő” számnévben (vö. lat. Lith. di, szláv deva) és *duēu-(vö. Skt. dva-u). A *dou-‘kettő’ igéből származó ige eredetileg azt jelentette, hogy ‘ketté tenni, felosztani’, amiből kialakult a ‘megosztani’ fogalma. Például az angol ‘to share something with somebody’ kifejezés jelentheti azt, hogy ‘valamiből egy részt adni valakinek’. A jelentése: „osztani, megfelezni (ezt valakinek)” ekkor „adni (ezt valakinek)” jelentésűvé vált (Schmalstieg 1987: 17). Jogos kérdés merül fel: Ha az indoeurópai etimológiai diftongusok zárt szótagokban mind monoftongizálódtak, mi az eredete a zárt szótagokban adatolt diftongusoknak? Azt javaslom, hogy új zárt szótagok keletkeztek az indoeurópaiban, amikor bizonyos hangsúlytalan magánhangzókiesések következtek be bizonyos szekvenciákban. Így például a *-u tövű genitivus singularis végződésben előforduló indoeurópai sorozat, a *(medh)-- ous (vö. lit. medaūs „[a] mézé”), *-6uos alakú volt, a hangsúly a végződés első szótagjára esett, a második magánhangzó pedig kiesett. Az etimológiai protoindoeurópai *-u tövű genitivus singularis végződés azonban *-ouos vagy gyökérhangsúlyos *-ouos alakban is előfordulhatott (vagyis a végződésen nem volt hangsúly- ), amely esetben a kimeneti alak *-uos. Későbbi időkben a *-u tövű főnevek esetében a *-ous végződés többnyire általánosult, az eredeti *-uos pedig többnyire elveszett. Mindazonáltal mindkét -u tövű genitivus singularis végződés reflexei adatoltak a szanszkritban. Macdonell szerint (1968: 296, 7. jegyzet) a Rigvédában a -u tövű gen. sg. A mddh-vas (véleményem szerint *[medh]-- uos < *[médh]-- ouos alakból) 67 alkalommal fordul elő, a mddh-os (= lit. med-aūs, szláv med-u, véleményem szerint *[medh]-- ous < *[medh]-- ouos alakból) pedig 13 alkalommal. A diftongusok létrejöttére vonatkozó bizonyítékok rokon gyökökből is származnak; ezek közül az egyikben a gyök magánhangzója a szonoráns után, a másikban pedig a szonoráns előtt áll. Így a szonoráns után álló į gyökmagánhangzóval a nom. egyes szám szanszkrit dyduh „nap, ég” és gör. A Zevg a *diēu szóból származik Thumb–Hauschild (1959: 73) szerint. A *diēuin alak a korábbi indoeurópai *deiēu(0)- -s alakból származhatott. Ugyanezen gyök egy másik alakját, amelyben a gyök magánhangzója a szonoráns į előtt áll, az OP deiws ‘isten’, a lat. deus, a lit. alakok képviselik. diévas, szanszkrit devdh stb. < *deiu-(6)- -s vagy *déiu(o)-s < protoindoeurópai *deiéu(6)- -s vagy *déiéu(o)- -s. A helyzet némileg hasonló a jer-ek elvesztésével kapcsolatos szláv helyzethez, azzal a különbséggel, hogy a szlávban a jer elvesztésekor az előző szonáns nem feltétlenül válik magánhangzóvá, 148 | WILLIAM R. SCHMALSTIEG vö. pl. a Modern Russian (gen. sg.) bojca ‘(a) harcosé’ < *bojeca, vagy ovca ‘juh’ < óorosz ovoca, jóllehet a modern szlovénben és ukránban a -v mássalhangzó előtt némileg az angol -w-hoz hasonlóan ejthető. Véleményem szerint az indoeurópai zárt szótagokban nazálisokat követő magánhangzók kezelése bizonyos szempontból összevethető a hasonló szekvenciák litvánbeli kezelésével. Más szavakkal: az indoeurópai magánhangzó + *-n, *-m, *-/, *-r + mássalhangzó szekvenciák „tisztátalan” diftongusok voltak, éppúgy, mint a modern litvánban. A standard litvánban szóvégi helyzetben és spiráns előtti tautoszillabikus helyzetben a rövid magánhangzó + -n(-) megnyúlik, és a nazalizáció elvész, pl. acc. sg. diēvg ‘isten’ és 3. személyű pres. gēsta ‘kimegy, kialszik’. Megjegyzendő azonban e szekvencia analógiás visszaállítása a standard litván jövő idejű ragozásában, ahol például a gyvénsiu ‘élni fogok’ stb. alakot találjuk. Azt javaslom tehát, hogy az indoeurópai belső története során a tautoszillabikus helyzetű rövid magánhangzó + *-N-(N = m vagy n) mindig hosszú magánhangzóvá vált, valószínűleg egy hosszú nazális magánhangzón keresztül, a nazalizáció későbbi elvesztésével, pl. *-oNC (C = bármely mássalhangzó) > *¢C > *-6C. Szóvégi helyzetben azonban — akár hangsúlybeli megfontolások miatt, akár azért, mert a következő szó mássalhangzóval vagy magánhangzóval is kezdődhetett — olyan változatok alakultak ki, amelyekben vagy hosszú magánhangzó, vagy rövid magánhangzó + nazális mássalhangzó szerepelt. Így a szóvégi *-oN vagy *-6-tá válhatott (talán ha hangsúlytalan volt, vagy talán ha a következő szó mássalhangzóval kezdődött), vagy megmaradhatott *-oN-ként (talán ha hangsúlyos volt, vagy talán ha a következő szó magánhangzóval kezdődött). Itt két példát adok az igazolt indoeurópai nyelvekben az eredeti, *-oN és *-6 közötti automatikus váltakozás morfologizálódására. A másodlagos 1. személyű egyes szám közötti különbségre gondolok. A *-om végződés a Lat. sum < *esom, az egyes szám első személyében adatolt. görög befejezetlen múlt £pegov, Skt. dbhar-am „1 hordozott” és az elsődleges egyes szám első személyű alak az 1. személyű egyes számban adatolt *-o végződés jelen idejű lat. fer-o, gör. gēpo, szanszkrit bhdr-a-mi (a tematikus végződés, a -mi másodlagos hozzáadásával) és lit. nes-u „viszek” (lásd Schmalstieg 1980: 41; 1998). Számos indoeuropeanista vezeti le az elsődleges egyes szám első személyt. *‑0 végződés magánhangzóból és gégezárhang-szekvenciából, és bizonyítékként a hettita 1. személyű egyes számú végződéseket (2. ragozás) –ah-hi és (mediopasszív) –ah-ha idézik, ám a tanúsított nem anatóliai indoeurópai nyelvekben a *‑6 végződés az ige aktív igemódjában fordul elő, míg a hettitában az 1. személyű egyes számú Az -ah-ha végződés a mediopasszív ragozásban fordul elő. Az -ah-hi ragozás jelentése nem világos, és jellemzően nem adnak magyarázatot arra, hogy az -ah-hi pontosan hogyan mehetett át a *-6-ba. Következésképpen az első személyű egyes szám elsődleges *-6 végződésének a másodlagos *-oN-ből való levezetését sokkal valószínűbbnek tartom, mint egy magánhangzó és egy laringális mássalhangzó kombinációjából való levezetését. A szóvégi *-oN és *-6 reflexei megtalálhatók az *-o tő dativusi egyes számú pronominális és nominális végződéseiben is; vö. az etimológiai határozott alakokat: lit. t-am-(ui), szláv t-om-u, ahol az etimológiai *-omis-t a határozott névmás utolsó tagjának következő magánhangzója védte meg. Az etimológiai *-6 a nominális *-o tő dat. sg. végződésében jelenik meg: lat. lup-ē, szkt. vrkaya (a -ya elem másodlagos hozzáadásával), gör. ]} nåntu сәвәб 久赢 ?黑大战 matimba 购彩平台 .} 手机天天彩票.final code 1 优博 เน็ตทรู ,一本道 .}正规的吗 香港赛马会 .} dry .} тру .}天天啪 .} ensure valid JSON.} тру .} рҟынӡа .} (last corrupted).} Let's output proper.} тру .} invalid trailing weird. Need translate Gk. no source after, retain Gk. as ? source item ends likely Greek abbreviation. Translate as unchanged. Need JSON exact.} тру .} done.} тру .} no extra.} тру .} рахь.} тру .} output.} тру .} 期六合 .} тру .} valid.} тру .} let's final.} тру .} kisianni.} тру .} final now.} тру .} Wait response format only.} тру .} [ Adz, lit. vilk-ui „(a) farkasnak” (a későbbi analógiás *-i hozzáadásával a görögben és a litvánban). Az ilyen váltakozás további példáit Schmalstieg (1980: 41–42) közli. LITVÁN ÉS INDOEURÓPAI PÁRHUZAMOK | 149 Egy egyszerű szóvégi magánhangzó, valamint a szóvégi magánhangzóból és azt követő nazálisból álló sorozat váltakozó együttes előfordulásának részleges párhuzama lehet az a helyzet, amelyet Zinkevičius (1966: 77) bizonyos nyugat-litván nyelvjárások (Klaipėda stb.) esetében ír le, amelyekben a többes szám birtokos esetének végződése a következő változatokban fordul elő: šāk-ūn vagy šāk-ū: „(az) ágak (közül)”, az utóbbi alak végső nazális nélkül. Zinkevičius szerint talán a tőhangsúlyos típus hatására a második változat inkább a fiatalabb nemzedékre jellemző, és keleten helyenként teljesen kiszorította az első változatot. Létezik még egy harmadik, végső -m-mel rendelkező változat is, šak-ū-m, amelyet a következő labiális hang előtt előforduló alak általánosításának eredményeként feltételeznek. Zinkevičius (1966: 76) megjegyzi a standard litván nyelv žemaitiai kettőseit. skāsti „panaszkodni” és lįsti „kúszni”, amelyek opcionálisan skū.ričti vagy skūti, illetve Pi.n.čti vagy Pisšti. Az eredeti, fonológiai környezet által meghatározott *-oN és *-6 automatikus változatok morfologizálódása részleges párhuzamot mutat az angol nyelv történetében. A kortárs amerikai angolban a határozatlan névelő a és an alakjainak használatát teljes mértékben automatikusan a következő szó kezdő fonémájának természete határozza meg, például: a book, de an apple. Hasonlóképpen a my és mine közötti különbség eredetileg szintén meglehetősen automatikus volt, manapság azonban ez az eredetileg fonológiailag meghatározott különbség morfológiai jelentőségre tett szert, és a modern standard angolban a my kizárólag birtokos melléknév, a mine pedig kizárólag birtokos névmás. Ma csak azt mondanánk, hogy my book (apple) vagy the book (apple) is mine, tekintet nélkül az etimológiai fonológiai meghatározottságra (lásd Strang 1970: 198). Remélem, sikerült itt felvetnem, hogy a nyelvi változás ismétlődő természete valószínűvé teszi: a litvánhoz hasonlóan az indoeurópai nyelvek belső történetében is végbement a „tiszta” és „nem tiszta” diftongusok monoftongizációja. A legtöbb indoeurópai nyelvben a monoftongizáció gyakori, ismétlődő jelenség, sokkal gyakoribb, mint egyes feltételezett gégehangok elvesztése. IRODALOM ANTKOWSKI, F. 1956: A diftongusok monoftongizációjának kronológiája az indoeurópai nyelvekben. Poznań: Państwowe Wydawnictwo Naukowe. BRAUNE, W., EBBINGHAUS, E. 1981: Gót nyelvtan, Tübingen: Max Niemeyer Verlag. BRAUNE, W., EGGERS, H. 1975: Ófelnémet nyelvtan, Tübingen: Max Niemeyer Verlag. CADORA, EJ. 1979: Interdialektális lexikai kompatibilitás az arabban, Leiden: E. J. Brill. MACDONELL, A.A. 1968: Védikus grammatika, Varanasi–Delhi: Indological Book House. ROHLFS, G. 1970: A vulgáris latintól az ófranciáig: Bevezetés az ófrancia nyelv tanulmányozásába. Fordította: Vincent Almazan és Lillian McCarthy, Detroit: Wayne State University Press. RUDZITE, M. 1963: Lett dialektológia. Rīga: Latvijas valsts izdevniecība. SCHMALSTIEG, W. R. 1980: Indoeurópai nyelvészet: Új szintézis, University Park és London: The Pennsylvania State University Press. SCHMALSTIEG, W. R. 1987: Néhány indoeurópai monoftongizáció strukturális és tipológiai megközelítése. Poznań: Adam Mickiewicz Egyetem. (Institute of Linguistics, Working papers, 23.) SCHMALSTIEG, W. R. 1998: A latin sum és a szláv egyes szám első személyű jelen idő. Historische Sprachforschung 111 (2), 286–295. SCHMALSTIEG, W. R. 2000: Litván és indoeurópai párhuzamok. Journal of Indo-European Studies 28, 385-398. 150 | WILLIAM R. SCHMALSTIEG STRANG, B. 1970: Az angol nyelv története, London: Methuen & Co. THUMB, A., HAUSCHILD, R. 1959: A szanszkrit kézikönyve. 2. kötet, Heidelberg: Carl Winter. VAN WINDEKENS, A. J. 1976: A tokhár nyelv összevetése a többi indoeurópai nyelvvel. 1. kötet. A fonetika és a szókincs, Leuven: Centre international de dialectologie générale. William R. Schmalstieg Beérkezett: 2001. 07. 23. School of Languages 302 A Burrowes Bldg. University Park, PA 16802, USA wxs1(Opsu.edu ZINKEVICIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. The Pennsylvania State University