Keletas pastabų apie pažiūras į seniausių lietuvių kalbos paminklų leidimą

MEGJEGYZÉSEK | 189 gemine = Akmena (v. š. Akmina [= akmena —beillesztette: V ¥/]) — a Kretingán átfolyó folyó, amelynek alsó folyását a németek Dangének nevezik“. Nem utal-e ez arra, hogy K. Būga a Danė elnevezését és az objektum létezését nem világította meg meggyőzően és pontosan? IRODALOM BUGA, K. 1961: Rinktiniai raštai 3. Összeállítoir tta Z. Zinkevičius, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla. FENzLAW, W. 1936: A Memel-vidék litván helyés személyneveinek német formái, Halle. K = F. Kurszar, A litván nyelv szótára, Halle, 1883. VITKAUSKAS, V. 1997: Kylé — újdonság. Kalbotyra 44, 109–111. VITKAUSKAS, V. 2001: Lietuvių kalbos tarmių morfoneminiai reiškiniai, Vilnius: Žara. Vytautas Vitkauskas Beérkezett 2002. 06. 24. Lietuvių kalbos institutas Antakalnio g. 6, 2055 Vilnius, Litvánia NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A LEGRÉGIBB LITVÁN NYELVI EMLÉKEK KIADÁSÁRÓL „Acta Linguistica Lituanica“ A 45. kötetben közzétett A. Judženčio Új munkák áttekintésében a megjelent könyvet 2000 m. tárgyalja Martynas Mažvydas írásai ir jy források (vö. p. 211-213). Sajnos ez az áttekintés tele van hibákkal és félreértésekkir el. Hogy a hiszékeny olvasó ne tévedjen el Judžentis furcsa okfejtései miatt, legalább néhány dolgot feltétlenül meg kell magyarázni. Iš Judženčis írásából világosan látható, hogy híján van annak a minimális to műveltségnek, amellyel már a köznyelvészet kérdéseiről szakdolgozatot író hallgatóknak is rendelkezniük kell: nem világos számára, hogy az alfabetikus írás kérdéseit – ahogyan Saussure — kiválóan kifejtette – kezdetben el kell XX a. különíteni a — nyelvi elemzéstől, mivel ezek csupán a nyelvi jelek kifejezésének megjelenítésére szolgáló konvencionális módot jelentik: jel írás kifejezés — — — — jelentés Judženčis számára az sem világos, hogy a fordítások vizsgálatakor a legfontosabb a jelentés alapján meghatározott kapcsolat a forrás és a fordítás ir nyelvi jelei között: a forrás fordítás írás — — jelek — — jelentés — — jelek — — helyesírás 190 | MEGJEGYZÉSEK A recenzens tájékozatlansága többek között az alábbi példákból is kitűnik: a) Judžentis azt írja, hogy Jonas Palionis Martyno Mažvydas helyesírása című tanulmánya „megalapozza a Mažvydas írásainak nyelvére vonatkozó további kutatásokat” (211. o.), holott a Mažvydas nyelvével kapcsolatos további kutatások legfontosabb területei nem a helyesírás és a fonológia (amelyeket meglehetősen alaposan feltártak), hanem a lexika, a szintaxis és a szemantika, amelyek vizsgálatához leginkább a forrásokkal való összehasonlítás szükséges; b) Judžentis kijelenti, hogy publikációm „nem helyettesíti az 1974-ben megjelent Martynas Mažvydas. Az első litván könyv (Vilnius: Vaga) című kiadványt” (213. o.). Ez a lehető legnagyobb félreértés, mivel a szerzőnek nem állt és nem is állhatott szándékában ilyen cél. ]}👌? Ha a recenzens legalább felületesen összehasonlította volna a két könyvet, észrevette volna, hogy kiegészítik egymást: publikációmban a fényképmásolatban közölt litván szöveg mellett olyan nyelvi és zenei források is szerepelnek, amelyekkel az 1974-es könyv szerkesztői nem rendelkeztek, és nem is közölték őket; ők ezzel szemben inkább a helyesírásra összpontosítottak, és a fényképmásolatban közölt litván szöveg mellett annak átírását is megadták. A lexikai, szintaktikai és szemantikai kérdésekben való elmélyülni kívánók számára a Martynas Mažvydas. Az első litván könyv nem lesz elegendő, mert kéznél kell tartani a forrásokat. Ha Judžentis figyelmesebben elolvasta volna könyvem bevezető tanulmányát, és valamelyest megismerkedett volna „a szerző által a tudományos folyóiratokban 1997–1999-- ben közzétett munkákkal” (211. o.), könnyen észrevehette volna, hogy a kiadványban főként az eddig kevéssé kutatott nagy énekeskönyvre, a Gesmes Chriksczoniskasra irányul a figyelem: e gyűjtemény forrásainak alapos vizsgálata után csak a munka vége felé tértem rá a Mažvydas nevéhez kapcsolódó kisebb publikációkra, különös tekintettel az énekekre és dallamaikra. Az 1547. évi katekizmus didaktikai részének forrásokkal való kapcsolatait sokoldalúan vizsgálta Ch. Stang közismert, 1929-ben megjelent Die Sprache des litauischen Katechismus von Mažvydas című monográfiájában, ezért ez a rész érdekelt a legkevésbé. Judžentis ezzel szemben csak arról a didaktikai részről beszél, lényegében elhatárolódva a Gesmes Chriksczoniskastól. Még különösebb, hogy a katekizmus e teljes részét nem tekintette át, hanem csak a lengyelből fordított oldalakat. Az Uredai ukiniku című hosszú fejezet latin nyelvből van lefordítva, amelyet kétségtelenül ismerni kell ahhoz, hogy bármit is mondhassunk erről a fejezetről. Miután rámutatott néhány apró korrektúrahibára a lengyel forrás rövid, általam átírt részletében, a recenzens a következő általánosító következtetést vonja le az egész munkáról: „Ezek a hibák kétségessé teszik a többi közölt eredeti — latin és német — átírásának pontosságát is” (p. 212). Ilyen következtetéseket csak olyan ember vonhat le üres találgatásokra alapozva, aki nem ért hozzá, és maga sem végzett filológiai munkát, anélkül, hogy akár csak megpróbálta volna ellenőrizni a német és latin szövegek közlését. Vagy talán nemcsak a latin, hanem a XVI. századi német nyelv ismerete is hiányzott ehhez. Helytelen Judžentis azon állítása is, miszerint „A fénymásolatok alatti jegyzetekben az előkészítő kijavítja a nyomdahibákat” (p. 212). A munkában mindenütt a sk. (azaz: olvassák) szerepel, nem pedig a taisykite (javítsák). Ezzel azt kívántuk hangsúlyozni, hogy a fényképes szöveg az az alap, amelyhez minden változtatás nélkül kell tartani magunkat: ezekkel a jegyzetekkel nem a litván szöveg kijavítása a cél, hanem csupán az, hogy segítsék az olvasót a XVI. századi betűk mögött rejlő nyelvi szövegszerkezet „rekonstruálásában”. Minden józanabb olvasó számára (de nyilván nem a recenzens számára) világosnak kellene lennie, hogy az olyan zárójelben hozzáfűzött alakok, mint (= kraughis- ), (= schwentąghi), nem javítások, hanem csupán más (Mažvyd számára megszokottabb) helyesírási változatok, amelyeket azért közölnek, hogy az olvasó könnyebben felismerhesse a nyelvi formákat. Ismét visszatérünk ugyanahhoz: Judžentis, mivel nem érti kellőképpen az írásmód és a nyelv viszonyát, úgy véli, hogy a többi nyelvész az ő szintjén áll. Mažvydas írásmódjának következetlenségei jól ismertek, és kijavításuk semmiképpen sem célszerű. Az áttekintésben ez áll: „Azokban az esetekben, amikor Mažvydas szövegeinek eredetijei vagy azok fakszimiléi a szerkesztő rendelkezésére álltak, azok fényképes közlése csak növelte volna a szövegek megbízhatóságát és a könyv értékét” (p. 212). Ebből az állításból látható, hogy a tapasztalatlan recenzens nem tudja, hogy a szövegek és forrásaik MEGJEGYZÉSEK |191 párhuzamos bemutatásához az utóbbiak elrendezését az előbbiekhez kell igazítani, amit legjobban a források átírásával lehet megtenni. Ezenkívül ez a módszer lehetővé teszi, hogy az olvasónak „tiszta” oldalakat mutassunk be, amelyek gyakran könnyebben olvashatók, mint a XVI. századi könyvek fakszimiléi. Helytelen Judžentisnek a kiadvány forrásairól szóló állítása: „Kiválasztásukkor a szerkesztő Chr. korábbi kutatásaira támaszkodott. Stango, P. U. Dinio, D. Pociūtė és J. Trilupaitienė kutatásaira, és szükség esetén ellenőrizte, illetve pontosította azokat” (p. 211). Ez az állítás csak a kiadvány egy kis részére — az 1547-es katekizmusra — érvényes, mivel Stang valóban megállapította és megadta valamennyi nyelvi szöveg forrását, Trilupaitienė pedig megvizsgálta a katekizmus énekeinek dallamait. A Giesme S. Ambrafšeijaus című mű forrásáról azonban ez nem mondható el: Dini tanulmányában az egyházi XX. századi könyvben kiadott latin énekváltozat alapján közölte. Ezzel szemben kiadványomban a fő énekforrás, a Te Deum laudamus reneszánsz szövege Mažvydas korának könyve alapján szerepel; továbbá megállapítottam az 1541-ben kiadott cseh énekeskönyvből, a Piesnė Chwal Božskychból újranyomtatott, Mažvydas által felhasznált hosszú dallamot is, amelytől Dini elhatárolódott. Ennek az éneknek a lengyel forrását elsőként én közöltem az 1547-ben Königsbergben kiadott Seklucjan-féle Piešni duchowne a nabožne énekeskönyv alapján, T. Wierzbowski 1897-es utánnyomására támaszkodva, mivel az egyetlen, a XX. századig fennmaradt példány a második világháború végén eltűnt. A p. 90-91-en kinyomtatott szöveg forrásait megvizsgálva megállapítottam, hogy benne két éneket kell elkülöníteni, és hogy az Ant Diewa dangun Pegima tayp perwersket, gedodami ieyb grafSey susandaru wissi gedotumbit sorok nem az ének negyedik strófáját alkotják (ahogyan Dini állította), hanem csupán a második ének bevezető kommentárját. A fent említett Judžentis állítása a legkevésbé illik a Gesmes Chriksczoniskas című hatalmas műre, amely Mažvydas valamennyi írásának csaknem háromnegyedét teszi ki. Trilupaitienė zenetudós a 2000-ig megjelent munkáiban lényegében nem foglalkozott a Gesmių Chriksczoniskų dallamaival: publikációmban több tucat énekeskönyvi dallam forrásait állapítom meg és közlöm első alkalommal. Amikor az irodalomtörténész D. Pociūtė Gesmių Chriksczoniskų forrásaival kapcsolatos álláspontjáról beszél, Judžentis még a szerző „kivéve... a misezsolozsma részeit.... Ide nem tartoznak az Ószövetség zsoltárfordításai sem, mivel ez a szövegek külön csoportja” megfogalmazását sem tudta megérteni (XVI–XVII. századi protestáns egyházi énekek, 147. o.). Ezt írja: „Mažvydas szövegeinek az első sorok szerinti jegyzéke a Dainora Pociūtė által összeállított hasonló... jegyzéktől... abban különbözik, hogy a misezsolozsma részei vannak benne összegyűjtve”. Hová tűntek tehát az Ószövetség zsoltárainak bőséges és fontos fordításai? Ezenkívül Judžentis nem vette észre, hogy Pociūtė elhatárolódott a Gesmėse Chriksczoniskose szereplő több tucat imádságtól, amelyek nem kapcsolódtak monográfiájának témájához. Ha Judžentis valamivel alaposabban megismerkedett volna D. Pociūtė monográfiájával, észrevehette volna, hogy a Gesmių Chriksczoniskų német és latin forrásainak meghatározásakor két, Németországban a XIX. században kiadott műre támaszkodott: Ph. Wackernagel antológiája: Das deutsche Kirchenlied von der dltesten Zeit bis zum Anfang des XVII Jhs. valamint E. Koch Geschichte des Kirchenlieds und Kirchengesangs der christlichen, insbesondere der deutschen evangelischen Kirche című tanulmányára (ez utóbbiban gyakran csak az énekek kezdete szerepel, ezért Pociūtė Koch tanulmányára való hivatkozásai sok esetben nem teszik lehetővé a teljes forrás megtalálását). Ezenkívül Pociūtė a Seklucjan műveivel való kapcsolatokat nem a Piešni duchowne a nabožne és a Piesni Chrzešcianskie, dawnieisse y nowe énekeskönyvek alapján állapította meg, hanem A. Samuel és Jan Seklucyan ir című, Warminski monográfiája alapján, amelyben csak az énekek kezdete szerepel. Publikációm elkészítésekor más utat jártam: miután megtaláltam és megvizsgáltam a bibliográfiámban idézett, Mažvydas korából származó könyvek több tucatját, ezekből átírtam a szövegeket és a dallamokat. Ez lehetővé ne tette, hogy csupán elsődleges forrásokir ra támaszkodjunk, ugyanakkor első alkalommal állapítsuk meg, hogy a Gesmių Chriksczoniskų forrásainak nagy része több konkrét, XVI. századi könyvből származik (Luther Geistliche Lieder, Lossiaus Psalmodia, a cseh testvérek énekeskönyve Ein Új Geseng könyv- 192 | MEGJEGYZÉSEK len és Luther zsoltárkönyvei). Munkám leghosszabb és legnagyobb szakasza a 16. századi könyvek keresése volt ir A Mažvydas-énekeskönyv forrásainak meghatározása, mivel Gesmes A Chriksczoniskas összetett gyűjtemény. Csak a régi írások forrásainak felkutatásával kapcsolatos kutatásban teljesen járatlanul ir Judžentis írhatta, hogy „a könyv nem valamiféle szerzői mű ... Michelinis a könyv összeállítója, ar előkészítője ir és szerkesztője” (o. 211). Hiszen csak a források felkutatása ir és megvizsgálása után lehetett kifejteni mindazt, ami – Judžentis szavaival élve – az én tollamhoz tartozik, ám ez számára nyilván nehezen volt ir érthető, mert kénytelen volt panaszkodni, hogy „elég bonyolultan van megírva” (o. 211). Az az állítás, miszerint „az újraközölt szövegek és az eredetik su viszonyának magyarázatát zavarja az aláírások po fényképei által képviselt, indokolatlan sokféleség” (o. 213) világosan mutatja, hogy Judžentisnek hiányzik az elemi filológiai műveltsége: különben világos lett volna számára, hogy minden egyes konkrét mű és a források közötti kapcsolat sajátos, megvan a maga su „egyéniséget“, amelyet különbözőképpen lehet jellemezni; három évtizeddel ezelőtt a nyelvész G. Lakoff kiváló cikket írt erről Hedges: a a tanulmáin ny jelentésének kritériumai és a of homályos fogalmak logikája („Journal of Philos. Logic“ 2 [1973], p. 458-508), amellyel JudZenciunak azt tanácsolnám, hogy ismerkedjen meg. Általában, mielőtt hozzálátnánk a régi nyelvemlékek ir jų forrásainak kutatásait és kiadásait értékelni, legalább meg kellene próbálnunk megérteni azok jellegét, tartalmát és problematikáját. Guido Michelini Beérkezett 2002 07 03 Universita degli Studi di Parma Viale S. Michele 9/A, I-43100 Parma, Olaszország [email protected]