Zum Schicksal der Dualformen (ein tschechisch-lettisch-litauisch-sorbischer Vergleich mit einigen allgemeinen Bemerkungen)

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVII (2002), 103–107 A duális alakok sorsáról (egy cseh–lett–litván–szorb összehasonlítás néhány általános megjegyzéssel)“ BOHUMIL VYKYPEL A Cseh Tudományos Akadémia Cseh Nyelvi Intézete A jelen tanulmányban a cseh, lett, litván és szorb morfológiai formákat hasonlítjuk össze. Néhány általános megjegyzést teszünk (a) a történeti nyelvészet diakrón és az összehasonlító nyelvészet achronikus nézőpontja közötti különbségről, (b) a diakrónia szinkróniába való vetítéséről, valamint (c) a morfológiai kategóriák elvesztésének két formája közötti különbségről. Radoslav Vecerka professzor 75. születésnapjára 1. Mint ismeretes, az ócseh rendelkezett a duális morfológiai kategóriájával (ahol morfológiai kategórián egy bizonyos Skalicky-- féle szemmel rendelkező morfémák összességét értjük — a duális kategória esetében tehát a duális szemmel rendelkezőket). A 15. és 16. század folyamán azonban a duális elveszett. A cseh nyelv diakrón formai morfológiájának szempontjából érdekes kérdés, hogy mi történt az eredeti duális alakokkal. Ami az irodalmi nyelvet illeti, ezek egyes lexémák esetében részben átvették a többes szám funkcióját (erről részletesen lásd Berger 1999). A cseh egyes szubstandard változataiban a datívuszinstrumentális duális végződése az instrumentális többes szám funkciójában, lexikai Korlátozás bevezetve. Gyakoribb adatok erre a 16. század végétől vannak (vö. Gebauer 1896: 20; Oberpfalcer 1935: 173). A plurális funkciónak egy eredetileg duális végződés általi átvétele tanulságos párhuzamra talál a lett deklináció történetében. A mai lett közismerten a többes szám dativusának következő végződéseivel rendelkezik: -iem, -'iem, -ūm, -m, -im. Ha e végződések vokális bázisát, azaz az ie, 'ie, a, ė és i elemeket rendre tőalkotó formánsként (témaként) értelmezzük, akkor az -m tekinthető a többes szám dativus morfémája tulajdonképpeni formájának, amely valamennyi közös a deklinációkban. Régebbi nyelvemlékekben azonban találunk még A nyelvi korrekcióért köszönetet mondok Markus Gigernek (Prága). 104 | BOHUMIL VYKYPEL -iems, iems, -ams, -éms, -ims, azaz magánhangzói tőalap nélkül -ms. Ezek a végződések – jelentéktelen kivételektől eltekintve, amelyeket akár nyomdahibáknak is tarthatunk – a 16. század 80-as éveiből származó első lett nyelvű írott nyelvemlékektől kezdve a 17. század 30-as éveiig kizárólagosan fordulnak elő. Körülbelül a 17. század közepétől ingadozás kezdődik az -ms és az -m között. A 17. század végétől kezdve.‍ ‍3. század végétől kezdve.‍ ‍‍ században a -m végződés van túlsúlyban, amely végül a 18. század folyamán teljesen kiszorítja a -ms végződést. A -ms végződés már csak a nyugat-kuróniai dialektusokban fordul elő. (Vö. Endzelin 1923: 296. skk., $231, 307, $255, 311, $270, 320, $283; Vanags 1994: 123.) A -ms végződés azonban közismert módon a modern standard lett nyelvben is megtalálható, mégpedig a beszélő és a címzett többes számú megjelölésének paradigmájában: mu-ms ‘minket’, ju-ms ‘titeket; Ihnen’. Az egyetlen eszközt a lett formák kronológiailag elsődleges funkciójának meghatározására az összehasonlító módszer jelenti, azaz ebben az esetben a litvánnal való összehasonlítás. A litván nyelvnek három számkategóriája van: egyes szám, többes szám és kettős szám. A mai nyelvben a kettős szám morfémái, mint ismeretes, alkalmazásukat tekintve periférikusak (szinte egyáltalán nem használják őket), mindazonáltal teljes értékű és paradigmatisch teljes kategóriaként léteznek. A részesetet illetően a következő végződések vannak: többes számban -ams, -oms, -éms, -ims, -ums, -iems; a kettős számban: -am, -om, -em, -im, -um, -iem; azaz magánhangzós tövű, témaként szolgáló elem nélkül -ms és -m. A lett és a litván összehasonlítása alapján tehát a következő megállapítás tehető (vö. még Rüke-Dravina 1977: 98): a kiindulási rendszerben az -ms forma a részes eset többes számának, az -m forma pedig a részes eset kettős számának funkcióját töltötte be; a kettős szám elvesztése után a lettben az -m végződés többes számú funkcióban érvényesült, csupán a beszélő és a címzett megnevezésekor maradt meg az -ms végződés (azaz olyan kategóriákban, amelyek a többi megnevezéssel szemben élesen elkülönülnek, mivel az utóbbiak harmadik személyben fordulnak elő). Világos, hogy különbség van a cseh instrumentális többes szám fejlődésének leírása és a lett részes eset többes számú fejlődésének leírása között, mégpedig NOÉTIKAI különbség: az első leírás által nyújtott felismerés más értékű, mint az, amelyet a második leírás kínál. Míg az első esetben valami létezőt írunk le, a második esetben ez csak részben igaz. Ezen a példán szintén nagyon jól megfigyelhető a TÖRTÉNETI nyelvtudomány módszerének és az ÖSSZEHASONLÍTÓ nyelvtudomány módszerének jellege közötti különbség. Míg az előbbit joggal nevezhetjük DIACHRONIKUSNAK, az utóbbi inkább ACHRONIKUS: a döntő pillanatban ugyanis itt nem alkalmazhatjuk a történeti módszert, hiszen Antoine Meillet (1934: 49) szavaival „on ne peut expliquer historiquement une forme que par une forme plus ancienne“. Ha azonban nem előz meg egy régebbi forma, akkor csak bizonyos más nyelvi rendszerekkel való összehasonlítás alapján lehet magyarázó modellt létrehozni, amely önmagában sem az időhöz, sem a térhez nincs kötve (vö. Meillet 1925: 15; Hjelmslev A KETTŐS SZÁMÚ FORMÁK SORSA | 105 1968: 34). A történeti nyelvtudomány diachronikus nézőpontja és az összehasonlító nyelvtudomány achronikus nézőpontja közötti különbség összevethető a TÖRTÉNELEM és az EVOLÚCIÓ közötti különbséggel: az előbbi a vizsgálandó tárgyakat időben és kultúrában helyezi el, és a változások nem szükségszerű egymásutánját mutatja be, míg az utóbbi inkább a tárgyak közötti kapcsolatokat állapítja meg, és a változások szükségszerű rendjét alkotja meg. Paul Diderichsen (1966: 307, 338) ezt írta erről: „Még tovább is mehetünk, és fenntarthatjuk, hogy az evolúciónak semmi köze az »igazi történelemhez« vagy a szokásos értelemben vett »időhöz«. Az elsődleges feladat a változatok strukturális hierarchiába rendezése; másodlagos dolog, hogy hipotéziseket fogalmazhatunk meg e struktúrák időben és térben egymást követő megnyilvánulásairól- ”. [...] „Az evolúció és a történelem fogalmának összekeverése a nyelvészet egyoldalú szemléletéhez vezetett. Ez utóbbi kifejezést csak akkor kell használni, amikor a nyelvet a kultúrtörténet részeként szemléljük (így köze van a nyelvjárások földrajzi elterjedéséhez és hasonlókhoz). Az előbbi sokkal nehezebb. Ez magában foglalja, hogy megtalálhatjuk a nyelv változására alkalmazható általános törvényeket” Kétségtelenül lehetséges volna a lett többes számú dativusi végződések esetében más magyarázó modelleket is kidolgozni. Úgy véljük azonban, hogy az, amelyet fentebb előterjesztettünk (és amely kézenfekvő), azzal az előnnyel jár, hogy ez a legegyszerűbb, azaz ez hagyja megválaszolatlanul a legkevesebb kérdést. 2. Mint mondottuk, a modernebb standard litván körülbelül a két világháború közötti időszak óta már nem használja a duális morfémákat (vö. Zinkevičius 1980: 180). A legtöbb litván nyelvjárásban sincs duális. A többes számú dativust illetően az egyes nyelvjárásokban különböző viszonyokat találunk, amelyek megfelelnek a lett nyelvtörténet egyes korszakaiban fennálló viszonyoknak. A žemaitis nyelvjárásokban -ms van (mint a legrégibb lett nyelvemlékekben). Néhány középlitván nyelvjárásban ingadozás tapasztalható a -ms és a -m végződések között (mint a lett nyelvemlékekben a 17. század 30-as éveitől a 18. századig- ). Végül az aukštaitis nyelvjárásokban a -m végződés található (mint a lettben a 18. század óta). A Klaipėda környéki nyelvjárásokban különböztetik meg csupán a duális -m és a plurális -ms végződést (miként a régebbi litván íráshasználatban is). (Vö. Zinkevičius 1966: 205, 234f.; 1980: 181.) Így tehát elmondható, hogy az aukštaitis nyelvjárások a duális -m végződést ugyanúgy kezelték, mint a lett nyelv. Ez az aukštaitis–žemaitis dichotómia a többes számú dativusi morféma alakjában megfelelést talál az ólitván korszakban. Itt ugyanis még egy másik végződés is létezik, mégpedig a -mus. A -mus és -ms végződések versengenek egymással, és a 18. század folyamán fokozatosan a -ms végződés kerekedik felül. Ez a folyamat gyorsabban megy végbe a žemaitis nyelvterületről származó szerzőknél: náluk a -ms már a legrégebbi szövegekben is túlsúlyban van, míg az aukštaitis szerzőknél ez csak később következik be (vö. Senn 1966: 95; Zinkevičius 1980: 193f.; 1987: 180).есейсot.]} Need invalid typo. Must output valid JSON. fix. en dash maybe. no extra. Заг? Need ensure only translations. Retransmit. unk? f... 106 | BOHUMIL VYKYPEL Általános szempontból megjegyzendő, hogy a többes számú részes eset végződéseinek összevetése a litván nyelvjárások és a lett nyelv története között nyilvánvalóan szép példája a Prágai Iskola régi tézisének, amely szerint a diakrónia a szinkróniában vagy vertikálisan, a nyelv társadalmi és stiláris rétegződésén keresztül, vagy horizontálisan, a nyelvjárásokban vetül ki. Litván példánkban az utóbbi eset állt fenn. 3. Az említett nyelvekben a morfológiai duális kategória sorsa más szempontból is tanulságos: ezen szemléletesen megmutatható, hogy egy morfológiai kategória ELVESZTÉSÉNEK kétféle formája lehet. A veszteség egyik módját szétesésnek, a másikat eltűnésnek nevezhetjük. Az előbbi esetben ugyanis a kategória tényleges felbomlásáról van szó, illetve morfémáik, mégpedig a morfematikai formák funkcióiktól való elválasztásáról. A szóban forgó formák vagy legalábbis közülük néhány azonban nem tűnnek el eközben a nyelvből, hanem más funkciókhoz rendelődnek. Egy morfológiai kategória eltűnése esetén a morfematikus formákat egyszerűen elhagyják, megszűnnek használni őket. A duális kategóriáját illetően láttuk, hogy a csehben és a legtöbb litván nyelvjárásban bekövetkezett a felbomlása, és felbomlását feltételeztük a lettben is. Eltűnésére az újabb standard litvánban (ha ezt a folyamatot itt befejezettnek tekinthetjük) és néhány nyugat-litván nyelvjárásban került sor. Ebből a szempontból érdekes és tanulságos a szorb helyzet is. Az írott nyelvben (mindkét változatában) létezik a duális. A beszélt nyelvben azonban megfigyelhető a duális visszaszorulása (az elvesztés folyamata még nem fejeződött be; vö. Faßke, Michalk 1981: 428-430). A nyelvjárások a duális szempontjából három csoportra oszthatók (vö. Faßke 1975: 19-36). Néhány nyelvjárásban a duális létezik, és használják is (a helyzet különbözik azon pozíciók számát illetően, amelyekben a duális helyettesíthető a többessel- ). Más nyelvjárásokban a duális ugyan létezik, de minden pozícióban helyettesíthető a többessel (tehát a kategória visszaszorulásáról van szó). Végül a legdélibb nyelvjárások csoportjában bekövetkezett a morfológiai duális kategória elvesztése, mégpedig annak felbomlása: az egykori duális alakok itt a többes számú alakok fakultatív változataiként vagy egyes lexémák többes számú alakjaiként jelennek meg. Nyilvánvaló, hogy a történeti nyelvtudomány a morfológiai kategória elvesztésének mindkét formáját képes megragadni, az összehasonlító nyelvtudomány ezzel szemben csak az elsőt, a felbomlást. Más szóval, ha egy morfológiai kategória egy nyelv őstörténeti korszakában elveszik, ez csak akkor állapítható meg, ha az elvesztés a felbomlás formáját öltötte. Ezért a világ semmilyen éleselméjűsége sem képes a latin -ibus végzőzést a neolatin nyelvek alapján rekonstruálni. A DUÁLIS ALAKOK SORSA | 107 IRODALOMJEGYZÉK BERGER, T. 1999: A duális látszólagos produktivitásáról a cseh nyelvben. Girke, W., Guski, A., Kretschmer, A., szerk., Vertograd» mnogocveinyj. Helmut Jachnow tiszteletére összeállított emlékkönyv, München: Otto Sagner, 920. (Specimina philologiae Slavicae, 64. kiegészítő kötet.) DIDERICHSEN, P. 1966: Helhed og struktur, Kobenhavn: C. E. G. Gads Forlag. ENDZELIN, J. 1923: Lett nyelvtan, Heidelberg: Carl Winter. FASSKE, H. 1975: Szorb nyelvatlasz 11. Morfológia. A grammatikai kategóriák —A főnév paradigmatikája, Bautzen: Domowina. FAsSSKE, H., MICHALK, S. 1981: A mai felsőszorb nyelv grammatikája. Morfológia, Bautzen: Domowina. GEBAUER, J. 1896: A cseh nyelv történeti grammatikája 111/1, Praha-Viden: F. Tempský kiadásában. HIELMSLEV, L. 1968: A nyelv. Ford. O. Werner fordítása, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft. MEILLET, A. 1925: Az összehasonlító módszer a történeti nyelvészetben, Oslo: H. Aschehoug & Co. MEILLET, A. 1934: Bevezetés az indoeurópai nyelvek összehasonlító tanulmányozásába. 7. kiadás, Párizs: Hachette. OBERPFALCER, F. 1935: A Cernych, másként smolnych könyveinek nyelve, Prága: a Cseh Tudományos és Művészeti Akadémia kiadása. (A Cseh Tudományos és Művészeti Akadémia értekezései. III. osztály. 73. szám.) RÜKE-DRAVINA, V. 1977: A lett nyelv standardizációs folyamata, Stockholm: Almgvist & Wiksell. (Stockholmi Szláv Tanulmányok, 11.) VANAGS, P. 1994: A kasusvégződések fejlődése a legrégebbi lett nyelvemlékekben. Linguistica Baltica 3, 121–130. SENN, A. 1966: A litván nyelv kézikönyve 1, Heidelberg: Carl Winter. ZINKEVICIUS, Z. 1966: Litván dialektológia, Vilnius: Mintis. ZINKEVICIUS, Z. 1980: A litván nyelv történeti grammatikája 1, Vilnius: Mokslas. ZINKEVICIUS, Z. 1987: A litván nyelv története II, Vilnius: Mokslas. Bohumil Vykypěl Beérkezett 2002 12 05 A Cseh Tudományos Akadémia Cseh Nyelvi Intézete, etimológiai osztály Veveii 97 CZ-60200 Brno [email protected]