Zum Schicksal der Dualformen (ein tschechisch-lettisch-litauisch-sorbischer Vergleich mit einigen allgemeinen Bemerkungen)

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLVII (2002), 103–107 A kettős számú alakok sorsa (cseh–lett–litván–szorb összehasonlítás néhány általános megjegyzéssel)* Bohumil Vykypěl Ústav pro jazyk český AV ČR A jelen tanulmány a cseh, lett, litván és szorb morfológiai alakokat hasonlítja össze. Néhány általános megállapítást tesz (a) a történeti nyelvtudomány diakrón és az összehasonlító nyelvészet achrónikus nézőpontja közötti különbségről, (b) a diakrónia szinkróniába való kivetítéséről, valamint (c) a morfológiai kategóriák elvesztésének két formája közötti különbségről. Večerka Radoslav professzor 75. születésnapjára 1. Mint ismeretes, az ócsehben megvolt a kettős szám morfológiai kategóriája (morfológiai kategórián egy adott Skalický-féle szemmel rendelkező morfémák összességét értjük – a kettős szám kategóriája esetében tehát a kettős szám szemmel rendelkezőket). A 15. és 16. század folyamán azonban a kettős szám eltűnt. A cseh nyelv diakrón formai morfológiájának szempontjából érdekes kérdés, mi történt az eredeti kettős számú alakokkal. Ami az írott nyelvet illeti, ezek bizonyos lexémáknál részben átvették a többes szám funkcióját (részletesen lásd Berger 1999). A cseh néhány szubsztandard változatában a dativus-instrumentalis kettős számú rag korlátozás nélkül meghonosodott az instrumentalis többes szám funkciójában. Erre a 16. század vége óta vannak gyakoribb adataink (vö. Gebauer 1896: 20; Oberpfalcer 1935: 173). A többes számú funkció átvétele egy eredetileg kettős számú rag által tanulságos párhuzamot talál a lett deklináció történetében. A mai lettben tudvalevőleg a dativus többes szám következő ragjai vannak: -iem, -’iem, -ām, -ēm, -īm. Ha e ragok magánhangzós tövét, azaz ie, īe, ā, ē és ī elemenként tőképző formánsként (témaként) értelmezzük, akkor a -m a dativus többes szám morfémájának tulajdonképpeni alakjaként fogható fel, amely valamennyi deklinációban közös. A régebbi nyelvemlékekben azonban a következő alakok is előfordulnak * A nyelvi lektorálásért köszönetet mondok Markus Gigernek (Prága). 104 | BOHUMIL VYKYPĚL -iems, -’iems, -āms, -ēms, -īms, azaz magánhangzós tő nélküli -ms. Ezek a ragok – jelentéktelen kivételektől eltekintve, amelyeket akár nyomdahibának is tekinthetünk – az első, az 1580-as évekből származó lett nyelvemlékektől a 17. század 30-as éveiig kizárólagosan fordulnak elő. Körülbelül a 17. század közepe óta ingadozás figyelhető meg a -ms és a -m között. A 17. század végétől a -m rag válik uralkodóvá, amely a 18. század folyamán végül teljesen kiszorítja a -ms ragot. A -ms rag már csak a nyugat-kurzemei nyelvjárásokban fordul elő. (Vö. Endzelin 1923: 296f., §231, 307, §255, 311, §270, 320, §283; Vanags 1994: 123.) A -ms rag azonban tudvalevőleg a modern standard lettben is megvan, mégpedig a beszélő és a címzett többes számú megjelölésének paradigmájában: mu-ms ‘minket’, ju-ms ‘titeket; Önöket’. Az egyetlen eszköz e lett alakok kronológiailag elsődleges funkciójának meghatározására az összehasonlító módszer, vagyis ez esetben a litvánnal való összevetés. A litvánban három szám-széma van: egyes szám, többes szám és kettős szám. A mai nyelvben a kettős számú morfémák használati szempontból tudvalevőleg periférikusak (szinte egyáltalán nem használják őket), mindazonáltal teljes értékű és paradigmatikusan teljes kategóriaként léteznek. A dativust illetően a következő ragok vannak: többes számban -ams, -oms, -ēms, -ims, -ums, -iems; kettős számban -am, -om, -ēm, -im, -um, -iem; vagyis a magánhangzós tőként szolgáló -ms és -m nélkül. A lett és a litván összehasonlítása alapján tehát a következő magyarázat adható (vö. még Rūķe-Draviņa 1977: 98): az alapnyelvi rendszerben az -ms alak a dativus többes számának, a -m alak pedig a dativus kettős számának funkcióját töltötte be; a kettős szám elvesztése után az -m rag a lettben a többes szám funkciójában jutott érvényre, csak a beszélő és a címzett megjelölésében maradt meg az -ms rag (vagyis olyan kategóriákban, amelyek élesen elkülönülnek a többi megjelöléstől, mivel ez utóbbiak harmadik személyben fordulnak elő). Világos, hogy a cseh instrumentalis többes szám fejlődésének és a lett dativus többes szám fejlődésének leírása között NOÉTIKAI különbség van: az a felismerés, amelyet az előbbi leírás nyújt, más értékű, mint az, amelyet az utóbbi kínál. Míg az első esetben valami létezőt írunk le, a második esetben ez csak részben van így. Ezen a példán a TÖRTÉNETI nyelvtudomány és az ÖSSZEHASONLÍTÓ nyelvtudomány módszerének jellegében mutatkozó különbség is igen jól megfigyelhető. Míg az előbbi joggal nevezhető DIAKRÓNNAK, az utóbbi inkább ACHRONIKUS: a döntő pillanatban ugyanis itt nem alkalmazhatjuk a történeti módszert, mert Antoine Meillet szavaival (1934: 49) „on ne peut expliquer historiquement une forme que par une forme plus ancienne“. Ha azonban nem előzi meg régebbi alak, csak bizonyos más nyelvi rendszerekkel való összehasonlítás alapján lehet magyarázó modellt konstruálni, amely önmagában sem időhöz, sem térhez nincs kötve (vö. Meillet 1925: 15; Hjelmslev ZUM SCHICKSAL DER DUALFORMEN | 105 1968: 34). A történeti nyelvtudomány diakronikus és az összehasonlító nyelvtudomány akronikus nézőpontja közötti különbség a történelem és az evolúció közötti különbséggel vethető össze: az előbbi időbe és kultúrába helyezi a vizsgálandó objektumokat, és a változások nem szükségszerű egymásutánját állapítja meg, míg az utóbbi inkább az objektumok közötti kapcsolatokat tárja fel, és a változások szükségszerű rendjét alkotja meg. Paul Diderichsen (1966: 307, 338) erről a következőket írta: „Még tovább is mehetünk, és kijelenthetjük, hogy az evolúciónak semmi köze a »valódi történelemhez« vagy az »időhöz« a szó szokásos értelmében. Az elsődleges feladat a variánsok strukturális hierarchiába rendezése; másodlagos kérdés, hogy hipotéziseket fogalmazhatunk meg e struktúrák időben és térben egymást követő megnyilvánulásairól.” […] „Az evolution és a history fogalmának összekeverése a nyelvészet egyoldalú szemléletéhez vezetett. Az utóbbi kifejezést csak akkor kell használni, amikor a nyelvet a kultúrtörténet részeként tekintjük (tehát a dialektusok földrajzi elterjedésével és hasonlókkal függ össze). Az előbbi jóval nehezebb fogalom. Azt jelenti, hogy olyan általános törvényszerűségeket találhatunk, amelyek a nyelv változására érvényesek.” Kétségtelenül a lett dativus pluralis ragjaira más magyarázó modelleket is lehetne alkotni. Úgy véljük azonban, hogy az általunk fentebb bemutatott modellnek (amely kézenfekvő is) az az előnye, hogy ez a legegyszerűbb, vagyis a lehető legkevesebb megválaszolatlan kérdést hagyja maga után. 2. Mint mondtuk, a mai standard litván nyelv nagyjából a két világháború közötti időszak óta nem használja a duális morfémákat (vö. Zinkevicius 1980: 180). A legtöbb litván dialektusban sincs duális. Ami a dativus pluralist illeti, az egyes dialektusokban eltérő viszonyokat találunk, amelyek megfelelnek a lett nyelvtörténet egyes korszakainak viszonyainak. A žemaitiai dialektusokban -ms áll (ahogyan a legrégebbi lett nyelvemlékekben). Egyes közép-litván dialektusokban ingadozás tapasztalható a -ms és a -m rag között (ahogyan a lett nyelvemlékekben a 17. század 30-as éveitől a 18. századig). Végül az aukštaitiai dialektusokban a -m rag található (ahogyan a lett nyelvben a 18. század óta). A duális -m rag és a plurális -ms rag között csak a Klaipėda környéki dialektusok tesznek különbséget (ahogyan a régebbi litván írásgyakorlatban). (Vö. Zinkevicius 1966: 205, 234f.; 1980: 181.) Elmondható tehát, hogy az aukštaitiai dialektusok ugyanúgy kezelték a duális -m ragot, mint a lett nyelv. Ez az aukštaitiai–žemaitiai kettősség a dativus pluralis morfémájának alakjában megfelelésre talál az ólitván korszakban. Ekkor ugyanis egy másik rag is létezik, nevezetesen a -mus. A -mus és a -ms rag verseng egymással, és a 18. század folyamán fokozatosan a -ms rag kerekedik felül. Ez a folyamat gyorsabban zajlik a žemaitiai nyelvterületről származó szerzőknél: náluk a -ms már a legrégebbi szövegekben is túlsúlyban van, míg az aukštaitiai szerzőknél erre csak később kerül sor (vö. Senn 1966: 95; Zinkevicius 1980: 193f.; 1987: 180). 106 | BOHUMIL VYKYpĚL Általános szempontból megjegyzendő, hogy a litván dialektusok dativus pluralis ragjainak és a lett nyelv történetének összehasonlítása nyilvánvalóan jól szemlélteti a Prágai Iskola régi tézisét, amely szerint a diakrónia a szinkróniában vagy vertikálisan, a nyelv társadalmi és stilisztikai rétegződésén keresztül, vagy horizontálisan, a dialektusokban vetül ki. Litván példánkban ez utóbbi történt. 3. Az említett nyelvekben a morfológiai duális kategória sorsa más szempontból is tanulságos: szemléletesen megmutatható rajta, hogy egy morfológiai kategória elvesztésének kétféle formája lehet. A veszteség egyik módját felbomlásnak, a másikat eltűnésnek nevezhetjük. Az első esetben ugyanis a kategória, illetve morfémái ténylegesen felbomlanak, vagyis morfematikai alakjaik elválnak funkcióiktól. Az érintett alakok, vagy legalábbis némelyikük azonban nem tűnnek el a nyelvből, hanem más funkciókat kapnak. Egy morfológiai kategória eltűnésekor a morfematikai alakokat egyszerűen elhagyják, használatuk megszűnik. Ami a duális kategóriát illeti, láttuk, hogy a csehben és a legtöbb litván dialektusban felbomlott, és feltételeztük, hogy a lettben is felbomlott. Eltűnésre a mai standard litván nyelvben került sor (ha ezt a folyamatot itt befejezettnek tekinthetjük), valamint néhány nyugat-litván dialektusban. E tekintetben a szorb nyelv helyzete is érdekes és tanulságos. Az írott nyelvben (mindkét változatában) létezik duális. A beszélt nyelvben azonban megfigyelhető a duális visszaszorulása (az elvesztés folyamata még nem fejeződött be; vö. Faßke, Michalk 1981: 428–430). A dialektusokat a duális szempontjából három csoportra lehet osztani (vö. Faßke 1975: 19–36). Egyes dialektusokban a duális létezik, és használják is (a helyzet attól függően változik, hány pozícióban helyettesíthető a duális plurálissal). Más dialektusokban a duális ugyan létezik, de minden pozícióban helyettesíthető plurálissal (tehát a kategória visszaszorulásáról van szó). Végül a déli dialektusok csoportjában a morfológiai duális kategória elveszett, mégpedig felbomlott: a korábbi duális alakok itt a plurális fakultatív változataiként vagy egyes lexémák plurális alakjaiként jelennek meg. Nyilvánvaló, hogy a történeti nyelvtudomány a morfológiai kategória elvesztésének mindkét formáját képes feltárni, az összehasonlító nyelvtudomány viszont csak az elsőt, a felbomlást. Más szóval, ha egy morfológiai kategória egy nyelv őstörténeti korszakában vész el, ez csak akkor állapítható meg, ha az elvesztés felbomlás formáját ölti. A világon semmilyen éleselméjűség nem képes ezért a latin -ibus ragot a román nyelvek alapján rekonstruálni. Zum Schicksal der Dualformen 107 LITERATURVERZEICHNIS Berger, T. 1999: Zur scheinbaren Produktivität des Duals im Tschechischen. Girke, W., Guski, A., Kretschner, A., Hrsg., Vertragdbinnogenetiv. Festschrift für Helmut Jachnow, München: Otto Sagner, 9–20. (Specimina philologiae Slavicae, Supplementband 64.) Diderichsen, P. 1966: Helhed og struktur, Köbenhavn: C. E. G. Gads Forlag. Endzelin, J. 1923: Lettische Grammatik, Heidelberg: Carl Winter. Fasske, H. 1975: Sorbischer Sprachatlas 11. Morphologie. Die grammatischen Kategorien – Die Paradigmatik des Substantivs, Bautzen: Domowina. Fasske, H., Michalk, S. 1981: Grammatik der obersorbischen Sprache der Gegenwart. Morphologie, Bautzen: Domowina. Gebauer, J. 1896: Historická mluvnice jazyka českého III/1, Praha–Vídeň: Nákladem F. Tempského. Hjelmslev, L. 1968: Die Sprache. Übers. von O. Werner, Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Meillet, A. 1925: La méthode comparative en linguistique historique, Oslo: H. Aschehoug & Co. Meillet, A. 1934: Introduction à l’étude comparative des langues indo-européennes. 7ᵐᵉ édition, Paris: Hachette. Oberpfalcer, F. 1935: Jazyk knih černých, jinak smolných, Praha: Nákladem České akademie věd a umění. (Rozpravy České akademie věd a umění. Třída III. Číslo 73.) Rūke-Dravina, V. 1977: The Standardization Process in Latvian, Stockholm: Almqvist & Wiksell. (Stockholm Slavic Studies, 11.) Vanags, P. 1994: Die Entwicklung der Kasusendungen in den ältesten lettischen Sprachdenkmälern. Linguistica Baltica 3, 121–130. Senn, A. 1966: Handbuch der litauischen Sprache I, Heidelberg: Carl Winter. Zinkevičius, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. Zinkevičius, Z. 1980: Lietuvių kalbos istorinė gramatika I, Vilnius: Mokslas. Zinkevičius, Z. 1987: Lietuvių kalbos istorija II, Vilnius: Mokslas. Bohumil Vykypěl Ústav pro jazyk český AV ČR etymologické oddělení Veveří 97 CZ-60200 Brno [email protected] Gauta 2002 12 05