Lietuvių kalbotyra 2002-aisiais metais: Lietuvoje išleisti darbai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA XLIX (2003), 153–170 ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE Újabb publikációk áttekintése A LITVÁN NYELVTUDOMÁNY 2002-BEN: LITVÁNIÁBAN MEGJELENT MŰVEK 2002-re a gazdaság fellendülésének és a nyugodtabb tudományos munka éveként emlékezünk. Emlékezetünkbe vésődtek a litván nyelvtudomány széles körben visszhangzó nagy eseményei: a tudományos A litván nyelv szótára befejezése, valamint Jonas Bretkūnas litván nyelvű Biblia-fordítása elkészültének 400. évfordulója. Mintegy tucatnyi nyelvészeti könyv jelent meg, ezek közül nyolcat tekint át ez az ismertetés. Először a monográfiák következnek, majd a monográfia formáját öltött disszertációk áttekintése, egy régi írásmű tudományos kiadása, végül pedig a válogatott írások. 1. Audronė Kaukienė monográfiájának A litván ige története című második kötete (Klaipėda: Klaipėdai Egyetem, 2002, 400 o.) folytatja a litván nyelv gyöki igéinek nyolc évvel korábban közzétett vizsgálatát (Kaukienė 1994). Ez a kötet az a-tövű (vagy történetileg ō-tövű) igéket tárgyalja, amelyek gyökében rövid i, u, illetve hosszú y, ū található. A könyv előszóból, öt fejezetből, záró megjegyzésekből (litvánul és angolul), valamint rövidítésjegyzékekből áll. Minden fejezetben először a rövid, majd a hosszú gyökök vizsgálata következik. A könyv a tárgyalt igék etimológiai jegyzékével kezdődik, amelynek célja „az anyag ellenőrzése és kiválogatása, valamint előkészítése a különböző szintű további elemzésre” (3. o.). A jegyzékben az igéket először szabályosakra (aktív cselekvést kifejezőkre) és szabálytalanokra (mutatívokra és duratívokra), majd alapszókészletiekre (a mai litván nyelv szótárában rögzítettekre) és tájnyelviekre (csak egyes nyelvjárásokból vagy írásos emlékekből ismertekre) osztják. Kitér a szó vagy alak megbízhatóságának kérdésére. A szabályos igék etimológiáját megadja, a szabálytalan igéket csupán lajstromozza. A különféle szerzők véleményeit az egyes tárgyalt igék eredetéről meglehetősen pontosan ismerteti. Nem kerüli el az eredetmagyarázatok közötti különbségek bemutatását, s olykor azok megbízhatóságát is értékeli – ez növeli a könyv értékét. A második fejezet az ō-tövű igék jelen és múlt idejű alakjainak más tőtípusú párhuzamos változatait tárgyalja. A vizsgálat a litván és lett nyelvjárások alakjaival (iō-tövű és nazális infixumos alakokkal) kezdődik, majd megállapítja a keleti balti nyelvek közös változatait. Ezután minden litván igét összevet az azonos gyökszerkezetű, más nyelvekbeli megfelelőkkel. A jelen idejű megfelelők vizsgálatakor elkülöníti a zéró morfémájú, infixumos, valamint i vagy n morfémát tartalmazó igéket. A monográfia e részében a rokon alakok morfológiai összevetése lényegében átadja helyét a szavak etimológiai összehasonlításának, mivel a más nyelvekbeli megfelelőket rendszerint lexémaként adják meg (egyes esetekben jelen idejű alakot, máskor csak főnévi igenevet). 154 | ARTŪRAS JUDŽĖNTIS A könyv ezután a litván nyelvjárási alakok és a más nyelvek rokon szavai körében vizsgálja a gyök magánhangzóinak váltakozását, mind a tőváltakozást, mind a szóképző váltakozást. Az azonos gyökű igék diakronikus változásait egykori szinkron változatokként mutatja be; például a bruka: braukia esetében az ablautot tőváltakozásnak tekinti, mivel „sok ilyen pár egykor egyetlen paradigmát alkothatott” (119. o.). Ez a fejezet szorosan kapcsolódik az előzőhöz, és megismétel néhány korábban megfogalmazott állítást; például a CiC igék jelen idejű alakjaiban megfigyelhető tőváltakozó magánhangzó-váltakozás tárgyalásakor (122. o.) a jelen idejű tőalakok áttekintésének néhány következtetését ismétli meg (vö. 100. o.). A könyv több ízben (100. o. és másutt) hangsúlyozza, hogy a vizsgált igék (és a rokon nyelvekbeli megfelelőik) szerkezete összefügg a gyök vokalizmusával; ezért kétséges az a döntés, hogy a tővégi változatokat és az ablautot külön tárgyalja. A monográfia negyedik fejezete az ō-tövű igék szemantikáját írja le. A szerző az igék kétszintű szemantikai osztályozását dolgozta ki: az elvont jelentéseket az aktív: spontán cselekvés vagy állapot, illetve a tranzitivitás: intranzitivitás ellentétei alkotják; a konkrét jelentéseket szemantikai alcsoportokba sorolja – például behatoló, mozgást kifejező és biológiai igékre. Az igeszemantika történeti elemzése az eredeti gyökjelentésen és a rokon nyelvi megfelelőkkel való összevetésen alapul, nem pedig a szemantikai mezők módszerén (vö. Karaliūnas 1987: 26k.). Karaliūnasszal ellentétben, aki a szemantikát előnyben részesíti a morfo(no)lógiával szemben (vö.: „a szemantikai filiációk megállapítása, a jelentések rokonságának meghatározása <...> az azonos kifejezésformájú, vagyis ugyanazon lexémák etimológiai azonosságának bizonyítéka” 1987: 50), Kaukienė csak kisegítő szerepet szán az igék szemantikájának, és áttekintését a kutatás végére helyezi. Az igék szemantikai elemzése alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy a rövid gyökű igék szemantikai magját az úgynevezett kontaktusigék alkotják kišti típusú, lehetséges hatásjelentéssel; a hosszú vokalizmusú igék többségére pedig az intenzitásjelentés jellemző (198–199. o.). Az ō- és az i̯ō- tövű igék összehasonlításából az a következtetés adódik, hogy „minél inkább különbözik [az igék] jelentéstartománya, annál nagyobb az esélye annak, hogy mindkét szerkezeti típus igéi egyidejűleg létezzenek” (199. o.). A könyvben a legtöbb helyet (a monográfia több mint egyharmadát) az igék és származékaik képzési kapcsolatainak vizsgálata foglalja el. A szerző abból indul ki, hogy a származékok vizsgálata hasznos az alapszóképző igék eredetének megállapításához (201. o.). A származékokat képzési kategóriák szerint írja le. Tárgyalja képzésüket, jelentésüket, vokalizmusukat és hangsúlyozásukat. A könyv záró megjegyzései az indoeurópai alapnyelvi igék rétegével kezdődnek, noha a monográfia erről szinte semmit sem ír... Ebben a részben elegendő lett volna összefoglalni az igék fejlődését a litván nyelv, a keleti balti nyelvek, valamint a balti nyelvek közös korszakában. A monográfia számos új gondolatot tartalmaz, ám mintha kerülné a vitát: más szerzők véleményeit ritkán említi és tárgyalja (kivételt az etimológiai igelajstrom jelent). A nagyon hasonló témájú Karaliūnas-monográfiában és tanulmányokban kifejtett eltérő véleményeket a balti nyelvek ō- és i̯ō- tövű igéinek viszonyáról és fejlődéséről például egyáltalán nem említi; az ei: i és ei: y váltakozásról vallott nézetét csupán lábjegyzetben említi (130–131. o.), és így tovább. A könyv keveri a szinkron és a diakron kutatási szinteket (például a második fejezetben a litván nyelv különböző korú és megbízhatóságú adatait más indoeurópai nyelvek eltérő korú és megbízhatóságú adataival veti össze, olykor még rekonstruált alakjaikkal is), továbbá a strukturális és képzési, a strukturális és etimológiai, valamint a képzési és etimológiai kutatási szempontokat. A rokon nyelvek anyagát a munka számára főként különböző szerzők különböző időpontokban írt etimológiai szótáraiból gyűjtötte (ez a legjobban NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 155 (ezt az irodalom- és forrásjegyzék is mutatja). Az indoeurópai nyelvek grammatikáinak kutatási eredményeit, még kevésbé az újabbakat (pl. Koch 1990, Jasanoff 1994 stb.), szinte egyáltalán nem használták fel. Kérdéses, hogy az ilyen anyag elegendő alapot nyújthat-e a litván ige történeti vizsgálatának morfológiai, morfonológiai és szóalkotási szempontú vállalkozásához. Egy olyan jellegű műben, mint a vizsgált monográfia, a szó- és alakmutatónak magától értetődőnek kellene lennie. Az itt jelzett hiányosságok ellenére a monográfia kétségkívül a balti nyelvek igetörténetének egyik legjelentősebb kutatása. 2. Antano Pakerio könyve Akcentologija 2: Skaitvardis, įvardis, veiksmažodis, prieveiksmis, dalelytė, prielinksnis, jungtukas, jaustukas, ištiktukas (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002, 630p.) nyolc évvel korábban megjelent monográfiát folytatja (Pakerys 1994), amely a főnevek és melléknevek hangsúlyozását írta le. A második kötet ugyanazokat az adatgyűjtési és -közlési elveket követi. A cél a köznyelvi szavak hangsúlyozásának lehető legalaposabb vizsgálata, „a ritkább esetek kihagyása nélkül, a rendszer egyenetlenségeinek és ingadozásainak feltárásával” (12. o.). A könyv tehát leíró jellegű; nem érdemes benne mélyebb felismeréseket, elméleti fejtegetéseket vagy általánosító következtetéseket keresni: a szerző ígérete szerint mindezt egy későbbi, összegző jellegű munkában teszi meg (12. o.). A vizsgált anyag alapját – az első könyvhöz hasonlóan – a Dabartinės lietuvių kalbos žodyno harmadik kiadásának adatai alkotják (Keinys, szerk. 1993). Az előszó említi a szótár néhány éve megjelent negyedik kiadását is (Keinys, szerk., 2000), amely „szinte teljesen megegyezik a szótár harmadik kiadásával” (12. o.). Nem világos, hogy a szerző figyelembe vette-e legalább a harmadik kiadásban kijavított hibákat és sajtóhibákat: az „Atitaisymų sąrašo” (Keinys, szerk., 2000: 968) tanúsága szerint a szótár negyedik kiadásában néhány hangsúlyozási hibát is javítottak. Egyébként 2002-ben megjelent a Dabartinės lietuvių kalbos žodyno negyedik kiadásának elektronikus változata is (Keinys, szerk., 2002), amelyet a szerző nyilván már nem tudott felhasználni. A könyv más szótárak, nyelvjárás-leírások és tanulmányok adataira is bőségesen támaszkodik, ám az anyag megbízhatóságát, közlési elveit, kodifikáltságának fokát stb. sehol sem vizsgálja. A mű a köznyelvi beszélt nyelv adataira csak közvetve támaszkodik – a hallgatók írásbeli felmérésének adatain keresztül. Ez a kutatási módszertan a művet nem annyira a tényleges beszélt nyelv adatainak vizsgálatává és leírásává, mint inkább a hangsúlyozás kodifikációtörténetének, illetve (nyelvészeti munkákban rögzített) nyelvjárások és kodifikált változatok összehasonlító vizsgálatává teszi. A monográfia nagy mennyiségű tényanyagot vizsgál és összegez. A leírás és a példák bemutatása a gyakoriság és az előfordulási sűrűség kritériumai alapján történik. E kritériumok követése még túlzottan is következetes: furcsán hat a példák egymás mellé írt sorrendje: aštuoni, aštuonios, devyni, devynios, septyni, septynios (15. o.). Már az előszóban bizonyos ellentmondások mutatkoznak a vizsgált példák kiválasztásában. Mivel a cél a köznyelvi szavak hangsúlyozásának leírása, érthető, hogy a nyelvjárási alakokat, valamint a Dabartinės lietuvių kalbos žodyno elavult (és nem ajánlott) szavait nem vizsgálják (11. o.). Másutt azonban a szerző hangsúlyozza, hogy a könyv mindkét része „számos nyelvjárási és más, nem kodifikált nyelvi adatot közöl”, amelyek segítségével „megragadhatók a nyelvjárások lényeges hangsúlyozási sajátosságai” (13. o.). Valóban, a könyv gyakran hoz nyelvjárási fonetikai és hangsúlyozási változatokat a nem kodifikált nyelvhasználat példáiként. Például a dešimt számnév változatait az akadémiai Lietuvių kalbos žodyno három helyéről, a Dūnininkai nyelvjárás szótárából, valamint a Druskininkai, Lazūnai és Zietela nyelvjárási szótáraiból sorolja fel; emellett még csaknem tíz hivatkozást is közöl más szerzők publikációira (17. o.). Így nem világos, miért mellőzi a szerző a saját Da- nyelvjárási... 156 | ARTŪRAS JUDŽENTIS bartinės lietuvių kalbos žodyno lyčių (például nem tárgyalja a szótárban ryt. rövidítéssel jelölt sorszámnevet, a penkiolikis alakot (538. o.)? A szerző a hagyományos morfológiai, másként szóalkotási akcentológia elveit követi: a hangsúlyozást a szóalkotással kapcsolja össze. Például a számnevek hangsúlyozásának vizsgálatakor először az alapszámneveket, majd a képzett, összetett és összeolvadt számneveket tárgyalja. A teljes következetességet azonban nem sikerül elérnie, mivel az anyag szóalkotási szempontú elrendezése mellett a szavak eredetének kritériumát is alkalmazza (erről az előszó nem tesz említést): a fejezet végén külön tárgyalja az idegen eredetű számnevek hangsúlyozását (25. o.). Az utóbbi kritérium csak az alapvető, idegen eredetű számnevek vizsgálatakor élvez elsőbbséget; képzett alakjaik esetében már a szóalkotási kritérium kerül előtérbe – az idegen eredetű végződésekből képzett alakokat a megfelelő szóalkotási típusba tartozó honos szavakkal együtt tárgyalja: milijardas, -a a tūkstantas, -a mellett (20. o.), milijonas, -a a šimtas, -a mellett (21. o.). A névmásokról szóló fejezet külön tárgyalja az alapszavakat, a származékokat, az összetett, összeolvadt, többtagú névmásokat, a két hangsúlyos tagot tartalmazó névmásokat, a névmási névmásokat és a névmássá vált szavakat. Nyilvánvaló, hogy egy szinkrón vizsgálatban nem lehetnek olyan fejezetek, mint az összeolvadt névmások és a névmássá vált szavak: az előbbiek alapszóként vagy összetett szóként írhatók le, az utóbbiak pedig alapszámnévként (egyébként történeti szempontból sem könnyű bizonyítani, hogy a pats szó névmássá vált főnév, nem pedig régi névmás: Ernst Fraenkel az id. *potis alak fő jelentésének a ‘sėbst’ jelentést tartja (Fraenkel 1962: 552), vagyis a névmási használatot tekinti elsődlegesnek). Következetlen az is, hogy a többtagú névmások közül külön tárgyalja a két hangsúlyos taggal rendelkezőket, ahelyett, hogy a többi többtagú névmással együtt venné őket. A névmási fejezetben a felosztási kritériumok hierarchiája nem világos. A tartalomjegyzék még inkább összekuszálja ezt a hierarchiát: azonos szinten tünteti fel a „Többtagú névmások”, „Az első tagon hangsúlyos névmások”, „A második tagon hangsúlyos névmások” és „Két hangsúlyos tagot tartalmazó névmások” címeket (6. o.). A partikulaszóról szóló fejezetben az összeolvadt szavak és az összetett (többtagú) partikula – a címek mérete alapján ítélve – a partikulaszóvá vált szavak vagy szókapcsolatok részének számítanak, noha a fejezet elején ez áll: „Külön [a többitől?] említendők az összetett (többtagú), valamint az idegen eredetű partikulaszók” (581. o.). Hasonló következetlenségek a könyv más fejezeteiben is előfordulnak. A monográfia viszonylag sok teret szentel a hallgatók felolvasásos felméréséből származó adatoknak: szinte minden alfejezet a hallgatók hangsúlyozási tendenciáinak tárgyalásával zárul. A normatív hangsúlyozás és a felmérés során kapott változatok relatív statisztikáját is közli. A felmérés módszertana és adatainak feldolgozása azonban nincs kellőképpen leírva, ezért kétséges, mennyire megbízhatók ezek az adatok. Például a felmérés szerint a hallgatók mindig az aštuoni alakot hangsúlyozzák (49: 0), holott mindannyian hallottunk már ilyen változatokat is: aštuoni, net aštuoni; ezek a felmérés adataiban egyáltalán nem jelennek meg (talán a felolvasásos jelleg miatt, vagy mert csak litván szakos hallgatókat kérdeztek meg?). Időnként következetlenül használt terminusok is előfordulnak. A partikulaszók hangsúlyozásának tárgyalásakor például az alapszavak (egyszerű szavak) terminus már nem az származékok (képzett szavak), összetett szavak terminusokkal (ahogyan a könyv korábbi részében), hanem a partikulaszóvá vált szavak terminussal áll szemben: a szóalkotási jelentést történeti jelentés váltja fel (vö.: „ebben a munkában arra törekszünk, hogy megkülönböztessük az alapvető partikulaszókat azoktól, amelyek egyes szavak vagy szókapcsolatok megmerevedésével jöttek létre” (581. o.)). Pakery nagy munkát végzett, amely sok gondosságot és türelmet igényelt (a felhasznált irodalom és források jegyzéke lenyűgöző!). Kétségkívül hasznos lesz a litván nyelv – nem csupán a köznyelv – hangsúlyozásának további kutatásai számára. NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA | 157 3. Juozas Abaravičius Skyrybos stilistika című könyvében (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2002, 288 p.) a központozás stilisztikai lehetőségeit és az írásjelek stilisztikai használatát vizsgálja (vö. 7. o.). Ez az első ilyen jellegű monográfia a litván nyelvtudományban. A szerző a központozást a szöveg és egységeinek grammatikai, jelentésbeli és intonációs tagolására alapozza (8. o.). A központozásnak ez a felfogása közel áll A. Valeckienė nézeteihez (vö. Slizienė, Valeckienė 1992: 128–129; Morkūnas, szerk., 1999: 585–586), és eltér K. Gaivenis és S. Keinys tisztán szintaktikai felfogásától (vö. Gaivenis, Keinys 1990: 186). A könyv a legnagyobb figyelmet a központozás jelentésbeli (különösen érzelmi és expresszív), valamint intonációs alapjának szenteli. A stilisztikát lényegében a nyelvi egységek stilisztikai használatával azonosítja, ami megalapozza annak propedeutikai jelentőségét. Hasonló megközelítésből talán lehetséges volna a helyesírás (a kis- és nagybetűk használata, az egybe- és különírás stb.), a prozódia (a klitikumok hangsúlyozása, a mondatintonáció stb.) és más jelenségek „stilisztikáját” is elkülöníteni. A nyugati nyelvtudományban a központozás stilisztikáját a grafostilisztika részének tekintik (vö. Bußmann, szerk., 2002: 265). A monográfia elméleti alapját orosz szerzők munkái alkotják (különösen gyakran támaszkodik N. S. Valgina és L. G. Vedenina műveire). Bár az irodalomjegyzék több, a központozás problémáival foglalkozó nyugat-európai szerzőt is felsorol, véleményüket általában csak megemlíti; elsősorban a központozás történetének tárgyalásakor támaszkodik rájuk, illetve idézi műveiket. A könyv két részből áll. Az első a központozás és a stilisztika kapcsolatát tárgyalja, meghatározza az alapfogalmakat, és áttekinti az írásjelek funkcióit. Ez mintegy bevezetés a litván nyelv írásjeleinek további vizsgálatához, amely a könyv második részét alkotja. A monográfia meglehetősen részletesen tárgyalja az írásjelek funkcióit. Ezeket, az úgynevezett szemiológiai funkciókat, R. Makarova osztályozását követve nem kevesebb mint tizenhatra osztja: elkülönítő, kiemelő, szembeállító, magyarázó, összekötő, figyelmeztető, hozzárendelő, felsoroló, határjelölő, teljességjelölő, befejezetlenség-jelölő, ellipszisjelölő, érzelmi-expresszív, modális, kompozíciós, emblematikus... (12. o. és köv.). Az elkülönített funkciók nem azonos szintűek, és eltérő terjedelműek. Az egyes funkciók nincsenek kellően meghatározva, egymáshoz való viszonyuk sincs tisztázva. Például a befejezetlenség-jelölő funkció csupán az érzelmi (és) expresszív funkció része; a kiemelő, összekötő, határjelölő, s talán más funkciók is a kompozíciós funkció részei stb. A könyv ezt követően a fakultatív, a szerzői (és szerző által alkotott) központozást, valamint az írásjelek nélküli szövegeket (jelöletlen központozást) vizsgálja. Elméleti szempontból talán a szerzői (autoriális) központozás fogalmát tárgyalja a legalaposabban (37–47. o.), viszonya a fakultatív központozáshoz azonban így is tisztázatlan marad (mindkét fejezetben szó esik a szerzői jelekről stb., vö. 26. és köv., illetve 38. o. és köv.). Röviden és élvezetesen tekinti át a nyugat-európai központozás eredetét és fejlődését. A könyv nagyobb részét kitevő második rész az írásjelek használatát és stilisztikai lehetőségeit tárgyalja. A litván nyelvben tíz írásjelet különböztetnek meg. Az egyes jelek használatát külön-külön írja le; először röviden ismerteti a legfontosabb tudnivalókat, majd részletesebben tárgyalja őket. Számos szépirodalmi példára támaszkodik. A monográfia nem rövid, 245–253. oldalon olvasható záró megállapításait inkább összefoglalónak lehetne nevezni: elméleti általánosításokat nem tartalmaznak. A szerző meglehetősen részletes „Fontosabb terminusok, fogalmak és meghatározások mutatóját” állította össze (271–284. o.). Sajnos csak részben tölti be a szerepét, mert nem betűrendes, hanem rendszerező elv alapján készült: magához a mutatóhoz is kellene egy mutató, vagy legalább egy tartalomjegyzék... A könyv élő, beszélt nyelven íródott, amelyben sok a retorikai alakzat és a stilisztikailag jelölt központozás. Ez a nyelv nagyon alkalmas egy népszerű műhöz, esetleg taneszközhöz (a szerző szavai szerint— 158 | ARTŪRAS JUDŽENTIS a szerzőé, alapja a litván szakos hallgatóknak tartott előadássorozat), ugyanakkor szokatlan tudományos monográfia. Ahogy az előszóban olvasható, a könyv az írásjelezés stílusbeli aspektusait vizsgáló kutatások eredménye, ám nem a tudományos közösségnek, hanem oktatóknak, hallgatóknak, szerkesztőknek, stilisztáknak és szerzőknek szól (6. o.). A könyv kettős természete nem válik előnyére… 4. Kazimieras Gaivenis könyve Lietuvių terminologija: teorijos ir tvarkybos metmenys (Vilnius: LKI leidykla, 148 p.) különböző időpontokban és különféle témákról írt tanulmányokból nőtt ki (vö. Gaivenis 1979, 1983, 1985, 1994, 1996a, 1996b, 1997, 2000 és mások). Ez azonban nem tanulmánygyűjtemény: a korábbi publikációkat átdolgozták, és egy nagyobb mű részeiként való megjelenésre alakították át. A könyv összegző jellegű, és a szerző terminológia területén végzett négy évtizedes tudományos munkáját koronázza meg. Az előszóban maga a szerző is így jellemzi, hangsúlyozva, hogy „nem terminológiai tankönyv, és nem is valamiféle tudományos kutatási közlemény” (11. o.). A műfaj ilyen meghatározatlansága, valamint a könyv céljának és címzettjeinek tisztázatlansága súlyosan árt a kötetnek. Leginkább tankönyv jellegű, mivel alapvető, elemi terminológiai kérdéseket tárgyal. A kifejtés azonban nem kellően következetes és átgondolt. Például a termino meghatározását magában a könyvecskében sehol sem találtam meg, noha éppen ennek a témának szenteli az első fejezetet. Meghatározás helyett a „terminus” fogalmának néhány lényeges ismérvét sorolja fel, és a terminus szűkebb (S. Šalkauskis és E. Jakaitienė idézésével), illetve tágabb értelmezéséről beszél (a Lietuviškoji tarybinė enciklopedija idézésével). Már a könyv első fejezetében (17. o.) meghatározatlan intensionalo, implikacionalo terminusok szerepelnek, a terminus intenciójának fogalmát pedig csak a harmadik fejezetben (28. és köv. o.) magyarázza meg. Az a benyomás alakul ki, hogy a szerző mintha idézetek és hivatkozások mögé bújna, és kerülné, hogy kifejtse saját véleményét, illetve gondolatait egyenesen és pontosan előadja. Gaivenis a terminológiát a lexikológia ágának tekinti, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az nagyban függ más tudományoktól, és azokat szolgálja (19). Ez a „nyelvészeti” terminológiafelfogás, amely Litvániában meghonosodott, közvetlenül érintett irányultságú orosz terminológusok (például V. Danilenko) munkáinak hatását viseli, és közel áll a prágai és kanadai terminológusok nézeteihez (vö. Laurén, Picht, Hrsg. 1993: 533 és köv.). Jelentősen eltér a jelenleg Nyugat-Európában uralkodó bécsi iskola, valamint az északi országok terminológusainak nézeteitől, amelyek szerint a terminológia a nyelvészet, a logika, az ontológia, az informatika és a szaktudományok határterületén kialakuló önálló tudományág (Wüster 1974/2001:131 és köv.), illetve a szaktudományok, a nyelvészet, az általános tudományelmélet és a filozófia konstellációja (Laurén, Myking, Picht 1998: 47). Lényegesen különbözik e terminológiai irányzatok álláspontja a terminus és a fogalom, valamint a terminológia és a nyelvművelés, illetve a kodifikáció viszonyáról is (vö. Laurn, Picht, Hg. 1993: 493 és köv.). A könyv külön tárgyalja a terminusokkal szemben támasztott követelményeket (az első fejezetben), valamint a terminológia megalkotásának és szabályozásának alapelveit (a negyedik fejezetben). Bár a szerző a terminusokra vonatkozó általános követelményeket azok értékelési kritériumainak is tekinti, és a „princípium” és „kritérium” fogalma között koordinációs, nem pedig alárendeltségi viszonyt lát (Gaivenis 1996a: 75–76), kapcsolatuk nem tagadható. Külön helyen való tárgyalásuk elkerülhetetlenül ismétlésekhez és bizonyos zavarhoz vezetett. Így a helyesség elve nem másnak bizonyul, mint a terminusok helyességére vonatkozó követelménynek; a szerző még a másik fejezet megfelelő oldalára is utal. A rendszerszerűség elvét a könyvnek ez a fejezete egyáltalán nem tárgyalja (csak a helyességhez való viszonyát jelzi) – nyilvánvaló, hogy nem lehet más, mint a terminusokkal szemben támasztott rendszerszerűségi kritérium, amelyet az első fejezet tárgyal. Ezekben az esetekben a kritériumok és az elvek elnevezése megegyezik. Eltérhetnek azonban egymástól: a gazdaságosság elvének magyarázatából („A gazdaságosság elve azt mondja ki, NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 159 hogy a rövidebb nyelvi egységeket kell előnyben részesíteni”, 96. o.) látható, hogy ez egybeesik a terminusok rövidségére vonatkozó követelménnyel. A terminusokkal szemben támasztott követelmények közül sok (helyesség, pontosság, rendszerszerűség, rövidség, stiláris semlegesség) megfelel a szovjet terminológusok által megfogalmazott követelményeknek. A „terminuspragmatika” fogalma azonban már a nyugati terminológiából származik (a szerző Cabré és Gajdos nevét említi). Mi ennek a fogalomnak a tartalma? Az azonos című tanulmány a terminuspragmatika értelmezését a terminusokkal szemben támasztott megbízhatósági és pontossági követelményekre szűkíti (Gaivenis 2000: 7). A vizsgált könyvben a terminuspragmatikát csupán a terminusok megbízhatóságaként magyarázza, a pontosságot pedig külön követelményként tárgyalja. A különböző nyelvészeti hagyományok ilyen felszínes összeegyeztetési kísérlete nem tűnik sikeresnek. A terminusok megbízhatósága a tekintély elvével is összefüggésbe hozható: nem véletlen, hogy mindkét szakasz a szabványosított és a hatóságok által jóváhagyott terminusokról szól (vö. 33. és 94. és köv. o.). A második fejezet a litván terminológia forrásait tárgyalja. S. Šalkauskis nézeteit fejti ki (vö. 51., 57–58. o.). A szerző véleménye némileg eltér S. Keinys által felsorolt terminológiai forrásoktól: az irodalmi nyelv szókészlete, a népi terminusok, a szóalkotás, a terminusok kölcsönzése és a tükörfordítások (vö. Keinys 1980: 60–96). A litván terminológia történetét a könyv harmadik fejezete részletesebben, a terminográfia történeteként vizsgálja. Az ötödik, „A terminológia irányzatai, iskolái és jeles kutatói” című fejezet csak általános vonásokban jellemzi. Ez a fejezet röviden és meglehetősen találóan írja le a háború utáni litván terminológia sajátosságait: az ideológiai korlátokat, az orosz terminológiától való függést, valamint a külföldi elméleti szakirodalom hiányát. Ezek a körülmények részben a vizsgált műben is tükröződnek. E. Wüster és H. Felber elméleteit túlságosan tömören jellemzi, és beéri az általános tudnivalókkal. S. Gajda monográfiáját tárgyalja valamivel alaposabban: Wprowadzenie do teorii terminu. Jóval részletesebben elemzi a szovjet terminológusok – D. Lotta, T. Kandelaki, V. Danilenko, S. Superanskaja, N. Podolskaja és N. Vasil’eva – elméleteit. Az S. Šalkauskis terminológiaelméletéről szóló rész egy olyan tanulmányra épül, amelyet a tudomány ideológiai felügyeletének enyhülése után publikáltak (Gaivenis 1983). Egyébként a könyvben megmutatkozik Šalkauskis nézeteinek hatása a szerzőre, akit több tekintetben Šalkauskis eszméi folytatójának lehet tekinteni: ugyanazokat az alapvető terminológiai forrásokat különbözteti meg (a könyvben szereplő hierarchiájuk is azonos Šalkauskis munkáiban találhatóval), kiemeli a terminológia tisztaságának, állandóságának és a szóalkotás kényelmének általános elveit, továbbá tárgyalja a terminusok extenzióját és intencióját. A könyvben jól látható a volt Szovjetunió terminológusainak (különösen Lotta és Danilenko) jelentős hatása a szerzőre: a szakmai szavak és a terminológia kapcsolatának vizsgálata, a terminusalkotás négy alapvető módja, valamint a terminológia normatív értékelése. Azokban a ritka esetekben, amikor a könyv a nyugati terminológusok nézeteit érinti, kizárólag másodlagos forrásokra támaszkodik (vö. 16., 19., 22., 110–112. o.). Ez alól talán csak S. Gajda monográfiája kivétel. Az irodalomjegyzékben mindössze négy nyugati terminológiai publikációt találtam (nem számítva J. Hawthorn magyarra fordított Moderniosios literatūros teorijos žinyno című művét). Ma ez már komoly hiányossága a monográfiának (és általában a litván terminológiának?), amelyet mielőbb pótolni kell. Egyébként az irodalomjegyzékben nincs egységesítve a bibliográfiai adatok közlésének módja, és hiányoltam belőle magának a szerzőnek a munkáit. A könyv következetlenül adja vissza a külföldi nyelvészek személyneveit. Nagy hasznára vált volna egy tárgymutató. A könyv egészében a terminológia múltja felé irányítja az olvasót, arra, hogy mi történt és hogyan, nem pedig a jövő felé: nem veti fel a litván terminológia előtt álló feladatokat, nem mutat rá annak gyenge pontjaira, és alig tárgyal problémás kérdéseket. A litván terminológia eddig megtett útjának összegzése ez. 160 | ARTŪRAS JUDŽENTIS 5. Jolanta Gelumbeckaitė könyve A ragok és elöljárós szerkezetek szintaxisa Jonas Bretkūnas Lukács evangéliumot tartalmazó Bibliájában (Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2002, 300 o.) A Lietuvių kalbos institutas új sorozatot indít „Opera linguistica Lithuanica” címmel, amelyben megvédett doktori disszertációk alapján készült monográfiákat terveznek megjelentetni. A sorozat célja, hogy a fiatal litvánisták értékesebb kutatásait hozzáférhetőbbé tegye a tudományos közösség számára. Gelumbeckaitė monográfiája az 1999-ben megvédett disszertáció (témavezető – V. Ambrazas) alapján készült. Ahogy a könyv borítóján olvasható, ez „csak kevéssé javított disszertáció”. A szerző érdekes és időszerű kutatási témát választott, mivel a litván nyelvészetben mindmáig kevés olyan szintaktikai kutatás született, amely a fordítás és az eredeti (vagy eredetiek) viszonyának szövegkritikai elemzésére épül. Nem meglepő, hogy a monográfia már kedvező recenziót is kapott (lásd Švambarytė 2003). A könyv bevezetésből, két fejezetből („Tárgy” és „Határozók”), következtetésekből, a források és a szakirodalom jegyzékéből, a rövidítések magyarázatából, valamint német nyelvű összefoglalóból áll. A bevezetés és mindkét fejezet Szent Jeromos leveleiből vett idézetekkel kezdődik. A munka céljai közé tartozik az esetragos és elöljárós szerkezetek szinonímiájának vizsgálata, valamint e szintaktikai minták kialakulásának és fejlődési tendenciáinak megállapítása az eredetikkel való összevetésük révén (vö. 11. o. skk.). A bevezetésben a szerző elmondja, hogy főként „az igétől függő esetragos és elöljárós szerkezetek viszonyára, az esetragos szerkezetek elöljárós szerkezetekkel való helyettesítésére és vice versa” (13. o.), vagyis a szintaktikai szinonímiára összpontosított. Bár a szintaktikai egységeket a továbbiakban szemantikailag értelmezi, a szintaktikai szemantika nem tartozik e munka tárgykörébe. A szemantika szintjén bizonyos kiindulópontokra azért volt szüksége a szerzőnek, hogy csoportosítsa a szintaktikai kifejezésváltozatokat, és megvizsgálja egymáshoz való viszonyukat. Ehhez bőven elegendő lett volna az eseteket vagy elöljárós szerkezeteket vonzó igék jelentésére, azaz a lexikai szemantikára támaszkodnia (a vizsgált anyagot maga a szerző is éppen így csoportosítja). A valenciakifejezésre támaszkodás, valamint a szemantikai funkciók terminusainak bevezetése a dolgozatba fölöslegesnek és sem a vizsgált anyag, sem a kitűzött kutatási célok szempontjából nem indokoltnak tűnik (figyelemre méltó, hogy a munka következtetéseiben a szemantikai fogalmak szinte teljesen eltűnnek). Ezenkívül bizonyos zavarhoz is vezet, mivel a nyelvi szemantikai szint fogalmait válogatás nélkül keveri a szintaktikai szint fogalmaival, holott e szintek szigorú megkülönböztetésének szükségességét e munka témavezetője, Vytautas Ambrazas is többször hangsúlyozta (vö.: „az elemzés első szakaszában szükséges a szintaktikai és a szemantikai szint megkülönböztetése <...> ahhoz, hogy viszonyaikat pontosabban meghatározhassuk” (Ambrazas 1986: 29)). Például a szintaktikai fogalomként értett tárgy meghatározása nemcsak szintaktikai ismérven (az állítmányhoz alárendelő kapcsolattal kötődik), hanem szemantikai viszonyokon is alapul – „annak [az állítmánynak!] szükséges kísérője” (15. o.); a szintaktikai egységek – az állítmány és a tárgyak – közötti viszonyokat szintén „az igék szemantikai kapcsolódóképessége alapján” határozza meg (15. o.), és így tovább. Vö. továbbá a szemantikai funkciók, a szintaktikai funkciók (mondatrészek) és az esetjelentések ilyen összemosását: „A Vulgatában a de+abl. elöljárós szerkezetek töltik be az instrumentális tárgy szerepét (az instrumentális ablativusszal szinonimaként használatosak, és a részleges genitivus árnyalatát hordozzák [...])” (81. o.). A monográfiában a szerző Bretkūnas és munkája javítóinak (az alapszöveg és a korrektúrák) szintaktikai szerkezeteit egyenértékű változatokként vizsgálja. Így különböző idiolektusokra (sőt, talán különböző nyelvjárásokra) jellemző elemeket mos össze. A munka értékesebb lenne, ha Bretkūnas saját nyelvét és annak változatait a fordítás javítóinak nyelvétől elkülönítve vizsgálná. A monográfia első fejezete a kiválasztott forrásban előforduló objektív szemantikai funkciók kifejezésmódját vizsgálja. Az egyes fordítási helyek értelmezésében pontatlanságok is előfordulnak. Például az Lk 2,26 példában (2. táblázat, 38. o.) a Chriſtų accusativust nem – ahogy állítja – a tagadó, hanem a pozitív regėjęs participium vonzza; a net szócska ebben a mondatban kötőszó, nem pedig tagadószó (ugyanez igaz az 56 NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 161 40. o. lábjegyzetére is). Az Lk 14,24 mondatban (39. o.) a ragauti ige utáni accusativust az ige vonzatképességével magyarázza. Ez a magyarázat teljesen helytálló, a példát azonban egyáltalán nem megfelelő a tagadás melletti accusativusok között tárgyalni, mivel az ige ebben (ahogy a latin és a német szövegekben is) tagadás nélkül áll! Az Lk 14,26 mondatban (39. o.) szereplő dufches alakot távoli pozícióban álló, az őt vonzó tagadó igétől elkülönülő tagadás melletti accusativusnak tekinti. Megalapozottabb azonban egyes számú genitivusnak tartani (dufche: dufches), hiszen a megfelelő alakok a latin (valamint a német) eredetiben is egyes számban állnak; emellett Gallus ezt a szót a fsziwata szóval helyettesítette, amely kétségtelenül egyes számú genitivus (a szerző ezt a javítást nem jelölte és nem tárgyalta). Az Lk 22,68 mondatában (3. táblázat, 41. o.) szereplő neg szócskát nem tagadószónak, hanem kötőszónak kell tekinteni; az utána következő igealak állító. Azokat a szavakat tárgyalva, amelyek kontentív funkciójú tárgyakat vonzanak, a „mentális, illetve fizikai állapotot kifejező mellékneveket pilnas, gyvas tartalmazó névszói szerkezetekről” is szó esik (48. o.). A szerző valószínűleg névszói állítmányokra gondolt, amelyeket az említett melléknevekkel a būti létige alkot (vö. 62. o.); szerkezeteknek is tekinthetők, de nem névszói, hanem igei szerkezeteknek. Az pasotinti igével az Lk 15,16-ban, valamint a sočiam būti szerkezettel az Lk 16,21-ben álló instrumentalis esetet instrumentálisnak tekinti (81. o.). Itt azonban nagyobb alapja van annak, hogy a kontentív szemantikai funkciót lássuk benne, annál is inkább, mivel a latin forrásban nem ablativus, hanem a de elöljáró szerkezetei felelnek meg neki. A második fejezetben, amely a monográfia nagyobbik részét teszi ki, az adverbális szemantikai funkciókat vizsgálja. Ebben a fejezetben a határozókat egyszerűen azonosítja a szemantikai funkciókkal (vö. 84–85. o.), noha korántsem mindegyikük foglalja el a predikátumok által megnyitott argumentumhelyeket. A határozók hagyományos osztályozása szerint a hely, idő, mód, ok és cél szemantikai funkcióit különíti el. A hely szemantikai funkcióját tovább bontja belső és nem belső helyre. Valaminek a köztes helyét a szintaktikai szerkezet vagy a függő szó jelentése alapján a belső hely alosztályának tekinti (116. o.). A belső helyet pedig korlátozott térben, sík felületen és környezetben való helyre osztja (86. o.). Lexikai szemantikára támaszkodik: a helyet jelentő konkrét főneveket (ég, szülőföld stb.) az első csoportba sorolja (88. o.), az elvontakat (tamsuma) és személyt jelölő főneveket pedig a harmadikba (106. o.); a sík felületet jelölő főneveket (patalas) (lényegében a konkrét főnevek egyik alosztályát) külön harmadik csoportba sorolja (104. o.). Ezenkívül a belső helyhez sorolja a belső állapot funkcióját. A függő főnév, a vonzó ige vagy a szerkezet jelentésére támaszkodik (110–111. o.). A tudati tevékenység funkcióját a vonzó ige (verba dicendi, sentiendo, cogitandi) és a függő főnév (általában személyes névmás) jelentése alapján különíti el (114. o.). A nem belső helyet tovább osztja felszíni, alsó vagy oldalsó helyre. Amint látható, ez a meglehetősen összetett osztályozás különböző kritériumokon alapul, és nem túl következetes. A belső állapot jelentése csak a vonzó ige jelentésében térhet el a tudati tevékenységtől, ezért az ApCsel 19,21. példát (111. o.) a verbo cogitandi nudumoio igével valószínűleg az utóbbi csoportba kellene sorolni. A konkrét és elvont főnevek közötti határ szintén elmosódott, ezért az Mt 4,16 példája (ülni az árnyékban) (107. o.) alig különbözik az Lk 23,25 példájától (apkal tas buvo turme) (92. o.). Valószínűleg elegendő lett volna egyetlen hely-szemantikai funkciót elkülöníteni, és megvizsgálni, hogyan hatnak a ‘belső’: ‘nem belső’; ‘konkrét’: ‘elvont’, ‘élő’: ‘élettelen’, ‘ember’: ‘nem ember’ szemantikai ellentétek a fordítás és az eredetik szintaktikai kifejezésmódjára. Súlyosabb gond az osztályozási kritériumok heterogenitása: ugyanazon osztályozási szinten a függő (belső hely és annak alosztályai, részben a belső állapot) és/vagy a vonzó (részben a belső állapot, 162 | ARTŪRAS JUDŽENTIS (a jelentés megvalósulása a tudatban) szó jelentésével. Az utóbbi esetben már nem az aktánsok szemantikai funkcióit, hanem magukat a predikátumokat vizsgálja. Az idő szemantikai funkciója két alosztályra oszlik: meghatározott időtartamra és korlátozott időre. A terminusok túlságosan hasonlóak, maga a szerző jobb szinonimákat is javasol hozzájuk (185. o.). Az időfunkció kifejezésére hatással vannak a ‘pillanat’: ‘időszak’ (az idő mennyisége), valamint az ‘időfogalom’: ‘nem időfogalom’ szembeállítások; ezeket egy helyen, általánosítva is meg lehetett volna tárgyalni. Az időhatározók fejezetében a szerző néhány esetben túllép a disszertáció témájának keretein, és az idő határozószókkal való kifejezését tárgyalja (196., 197. o.; 27. és 30. táblázat). Az ilyen esetek megerősítik, hogy a szerző a munkához az anyagot a latin, nem pedig (csupán) a litván szöveg alapján gyűjtötte (vö. 85. o.). Ez persze nem valamiféle vétek – a szöveg csak érdekesebbé válik olvasni, és hasznosabbá használni. A monográfia következtetései (227–249. o.) túlságosan terjedelmesek. Az eredetihez való viszonyuk szerint, kissé eltérő sorrendben, megismétlik a fő részben kifejtetteket. Ez inkább a munka összefoglalása, mint következtetések sora; nem véletlen, hogy éppen ez a rész képezi a német nyelvű összefoglalás (Zusammenfassung!) alapját (a munkából kimaradt néhány, valamivel rövidebben tárgyalt téma). A következtetések között nem helyénvaló az általános módszertani kérdések (az 1. és 2. fejezet) ismétlése, mivel ezek csupán a munka előfeltevései. A monográfia e fejezetének újdonsága a szerző által felállított tipológia a fordítás és forrásai közötti viszonyokról (3. szakasz). A viszonyok minden típusát külön tárgyalja. E típusok és altípusok vizsgálatakor értékeli a latin és német eredetik hatásának körülményeit és mértékét (245. o.). A monográfia értékét a tematikusan összegyűjtött adatok, azok rendszerezett bemutatása (a könyvben nem kevesebb mint 33 táblázat!), a fordításban szereplő eset- és elöljárószós szerkezetek szinonímiájának megállapítása, a fordítás eredetikkel való következetes összevetése, valamint az eredetik fordítási szintaxisra gyakorolt hatásának feltárása adja. 6. Daiva Atkočait ytė tanulmánya A déli žemaitiai raseiniai nyelvjárás prozódiája és vokalizmusa (Vilnius: a Litván Nyelvi Intézet kiadója, 2002, 224 p.) az „Opera Linguistica Lithuanica” sorozat második kötete, amely a szerző 2000-ben megvédett doktori disszertációja alapján készült. A könyv jó példája Alekso Girdenio disszertációs témavezető iskolájának munkáira. A téma, az általános elméleti alapelvek, a terminológia, a kutatási módszertan, valamint a témavezető és az iskola más képviselőinek munkáira való számos hivatkozás kapcsolja össze az iskola többi művével. Az irodalomjegyzék is meglehetősen jellegzetes (191–197. o.), alig tartalmazza azonban a terület külföldi nyelvészeinek elméleti műveit. A szerző önállóan gyűjtötte az anyagot, amelyet alapos kísérleti vizsgálatnak vetett alá. A kutatási eredményeket nem kevesebb mint 44 táblázatban és 56 ábrán foglalta össze, és 12 záró következtetést fogalmazott meg. Az önállóságra utal a könyv felépítése is, amely lényegesen eltér az ugyanazon iskola más, hasonló témájú munkáinak szerkezetétől (vö. Bacevičiūtė 2001, Leskauskaitė 2001, Mažiulienė 1996, Murinienė 2000). Értékesek a könyv végén közölt déli žemaitiai raseiniai szövegek (205–217. o.). A nyelvi tények megtalálását a Violeta Meiliūnaitė által összeállított helynévmutató segíti (219–220. o.). Atkočait ytė könyvéről már megjelent Vytautas Vitkauskas alaposabb recenziója (Vitkauskas 2003), ezért ez az áttekintés nem tárgyalja részletesebben. 7. Giedrius Subačius szerkesztésében, az „Archivum Lithuanicum” folyóirat által létrehozott „Bibliotheca Archivii Lithuanici” sorozat harmadik kötetében X.D.K.P.S. Litván nyelvtana: a 19. század eleje (Vilnius: Tudományos és Enciklopédiai Kiadóintézet, 2002, 368) egy kéziratos lengyel nyelvű litván nyelvtant közöl: Prawidła lęzyka Litewskiego Czyli Grammatyka Litewska. NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 163 A könyv előszóból, két elemző tanulmányból, a nyelvtani szövegek előkészítésének röviden ismertetett alapelveiből, magának a nyelvtannak a fényképmásolatban közölt és átírt szövegéből, a nyelvtan fordításából, a kézirat címéből összeállított nyelvtani tartalomjegyzékből, a litván szavak mutatójából és tárgymutatóból áll. Subačiaus straipsnis „X.D.K.P.S. gramatika (apie 1820–1830)“ (p. 10–49) remiasi, kaip pats autorius nurodo, jo monografijos „Žemaičių bendrinės kalbos idėjos. XIX amžiaus pradžia“ septintuoju skyriumi (Subačius 1998, 313–331). Šioje knygoje jis paredaguotas ir papildytas nauja medžiaga apie rankraštį ir jo istoriją. Pastaroji straipsnyje aprašyta ypač išsamiai (skyrius sudaro ketvirtadalį straipsnio). Gyvas pasakojimas skaitytoją intriguoja, kartais net įgauna detektyvo bruožų. Palyginti su monografija, gerokai papildytas skyrius apie gramatikos autoriaus problemą. Jis baigiamas svarbia išvada, kad skelbiamosios gramatika esanti „seniausioji, arba pirmoji, išlikusi žemaitiška lietuvių kalbos gramatika“ (p. 2). Specialiai šiai publikacijai parašytas skyrius apie gramatikos sandarą. Tačiau jis per daug trumpas ir bendras. Nuo pačios gramatikos nagrinėjimo greit nuslystama prie to meto kultūros konteksto (svarstomos galimos įtakos). Skyriuje „Kalbos ypatybės. Tarmės pasirinkimo intencijos“ daromos išvados, kad gramatikoje „ryškios tendencijos rašyti žemaitiškai“ (p. 32) ir „autorius orientavosi į žemaičius“ (ten pat). Tolesniems gramatikos kalbos studijoms svarbus skyrius apie jos aprašymo įvairovę. Silpniausi atrodo baigiamieji straipsnio skyriai, kuriuose autoriaus nagrinėjamos vadinamosios „mąstymo apie bendrinę kalbą kategorijos“ (Subačius 1998: 27t): gramatikos paskirtis ir jos autoriaus bendrinės kalbos samprata, rašomosios ir šnekamosios bendrinės kalbos skyrimas, taisyklių ir vartosenos santykis gramatikoje. Šių temų imtis autorių greičiausiai paskatino Petro Joniko studija (plg. Jonikas 1972: 25t). Šioje straipsnio dalyje daug spėlionių, neapibrėžtų, net neįrodomų teiginių, pavyzdžiui: „Tikriausiai autoriaus sąmonėje garsinis požymis turėjo metonimišką reikšmę – kaip dalis vietoj visumos atstovavo visiems sinkretiškai tesuvokiamiems požymiams“ (p. 40), „Tikėtiniausia, kad autorius turėjo būsimosios bk teritoriją įsivaizduoti sutampančią su Didžiosios Lietuvos lietuviškais etniniais plotais, neišskirti atskirai vien Žemaičių“ (p. 38). A tanulmányból hiányoltam a kézirat formátumára vonatkozó adatokat: ezek nélkül nem lehet megállapítani, hogy a fénymásolatok mérete megfelel-e az eredetiének (a nyelvtani szövegek előkészítési elveinek ismertetésekor [88. o.] erről szó sem esik). Pontatlan az a magyarázat, hogy „a szerző paradigmái szerint a hatodik eset a lokatívusz” (37. o.). Például a brolis főnév paradigmájában a hatodik eset az eszközhatározói eset (111. o.); a melléknévragozás első paradigmájában a hatodik egyes számú eset szintén eszközhatározói eset, nem pedig lokatívusz (123. o.); vagyis a nyelvtan szerzője összekeveri e két eset paradigmabeli helyét. A tanulmányban indokolatlanul váltakozik a személynevek írásmódja, vö. Sienkiewiczius (15. o.); Kamolowa, Rutkowskis (17. o.), valamint Malevskis, Čartoriskiui (15. o.); Sobolevskis (16. o.). Olvasás közben időnként zavaró a szerző stílusa (például: a fonetikai szempont arra késztethetne, hogy megkérdezzük, 39. o.), illetve a gondolatok kifejtésének sorrendje (például: A szerzőről elmondható, hogy egy bizonyos új hagyomány, kezdemény, mag megteremtésére törekedett – noha még nem tartott igényt teljességre vagy általános kötelező érvényre, 37. o.). Felesleges az összes idézett vagy hivatkozott irodalmi tétel bibliográfiai adatait kétszer feltüntetni: egyrészt az oldal alján lévő lábjegyzetekben, másrészt a tanulmány végén található irodalomjegyzékben. Leginkább a nyelvtanban szereplő litván nyelvi anyag következetes, rendszerezett leírását (csak kiválasztott fonetikai sajátosságok elemzése található benne), valamint a nyelvtan felépítésének és elméleti apparátusának (meghatározásainak, terminusainak) vizsgálatát és más korabeli nyelvtanokkal való összehasonlítását hiányoltam a tanulmányból. Kellemes benyomást kelt Halina Karaś érdekes és hasznos tanulmánya, „Az X.D.K.P.S. nyelvtan lengyel nyelvi sajátosságai” (50–87. o.): a litvániai lengyel nyelv és annak a litván nyelvvel való kölcsönhatása kutatásaira 164 | ARTŪRAS JUDŽENTIS a litván nyelvtudományban és filológiában kevéssé támaszkodnak, így az a benyomás alakul ki, hogy ezek a munkák egyszerűen ismeretlenek. A tanulmány a nyelvtan szerzőjének lengyel helyesírását, fonetikáját, morfológiáját, néhány szintaktikai sajátosságát, valamint a mai lengyel nyelvtől eltérő szavait tárgyalja. Úgy tűnik, a szerző azt is célul tűzte ki, hogy „jellemezze az X.D.K.P.S. munkájában használt nyelvtani terminológiát” (50. o.); sajnos erről a témáról semmit sem találtam a tanulmányban. A nyelvtan lengyel nyelvének elemzése után a szerző fontos következtetésre jutott: „a nyelvtan a lengyel nyelv északi peremvidéki nyelvjárásainak žemaitiai változatában íródott” (84. o.). Subačius tanulmánya meglehetősen jól van lefordítva, csupán egy-két apróságon akadt meg a szemem. Például a élőlények kategóriája terminus helyett („ez az élőlények kategóriájának bővülésére <…> példa”, 71. o.) jobbnak tűnik az élőség kategóriája; a regionalizmus helyett (75. o. és tovább) pedig a regionizmus. A fordítás nem követ egységes elveket a tulajdonnevek írásában, vö.: Franciszko Mickeviciaus (60. o.), Franciszko Mickiewicziaus (62. o.) és Franciczeko Zabockio (61. o., 30. jegyzet); Adomo Mickevičiaus (82. o.), Kraševskio (ugyanott), de Słowackio (ugyanott) stb. A tanulmány lábjegyzeteiben szereplő információkat nem ismétli meg az irodalomjegyzék – így helyet és az olvasók idejét is megtakarítja. A könyvben közölt nyelvtani fénymásolatok meglehetősen jó minőségűek. Az eredeti szöveg átírása gondos és alapos: néhány oldal átnézése után mindössze egy egyértelmű hibát vettem észre: Męskego (=Męskiego), 113. o. Subačius nyelvtana nem is olyan rosszul van litvánra fordítva. A fordításban azonban még maradtak javítandó részek, például: rendkívülinek nevezik <…>, és jelen idejű cselekvő (=szenvedő) melléknévi igenevek (298. o., 80. jegyzet); a litván igék egyes és többes szám harmadik személyű alakját egyformán mondják. [A személyek] (=[A szám]) =[fejeződik ki] főnevekkel, névmásokkal vagy névmási partikulumokkal (299. o.); de bármely litván névmás (=elöljárószó), ha elé kerül, elhagyja a szóvégi s-t vagy es-t (314. o.), vö. w litewskim zaś dodany poprzednio jakikolwiek Przyimek; usuwa końcowe s. lub es. (217. o.); vajon e megjegyzést a „fordulj el” szóval kellene kezdeni? Főnévvel, névmással (=elöljárószóval), vagy határozószóval? (317. o.). Sok esetben megfelelő lengyel terminusokat választottak, például elválasztójel (vö. A litván írás ugyanazokat az elválasztójeleket használja, mint a lengyel, 279. o.), valamint mutató névmások, 290. o. (vö. ukazujące Zaimki, 139. o.): ezek csak részben felelnek meg a mi mutató névmásainknak. Azt javasolnám, hogy a nyelvtanban igen gyakran használt forma terminust cseréljék a paradigma terminusra, például a Pięć Form Regularnych na Imiona Litewkie Rzeczowne (109. o.) cím fordítása legyen: Öt szabályos litván főnévi alak (=paradigma) (281. o.); a Kon|trukcya terminust (231. o. és következő) pedig a szintaxis terminusra, ahogyan a tárgymutatóban is szerepel (366. o.). A Subačius által összeállított nyelvtani tartalomjegyzék (329–333. o.) segít átlátni a nyelvtan egészét, felépítését és a fejezetek arányait, és az olvasó számára kifejezetten hasznos. Jó, hogy az összeállító a ragozási fejezetcímekhez hozzáfűzte a megfelelő szó egyik példáját. Hasonlóképpen röviden meg lehetett volna magyarázni a nyelvtan szerzője által csupán megszámozott megjegyzések tartalmát is, például: 4. megjegyzés [Az igék fő alakjai]. A Subačius által összeállított szómutató (334–362. o.) nagyban megkönnyíti a szükséges litván szó vagy alakja megtalálását. Összeállításának elveit a könyv nem magyarázza meg, ezért az olvasó, aki például visszaható igéket vagy különböző tővégi mássalhangzójú főneveket keres, több időt tölthet a kereséssel. A szóalakok a mutatóban az eredeti helyesírással szerepelnek, a címszavak alakját pedig átírták. Ugyanazon főnév különböző tőalakjai a mutatóban külön szócikkekben szerepelnek, eltérő címszavak alatt. Például az Akmenis nom. sg. 13, akmeny gen. sg. 13, akmeney nom. pl. (nem sg.!) 13 és Akmeniui gen. pl. 13 alakok az akmenis szócikkben vannak felsorolva NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 165 (az átvetésről lásd alább), az akmow nom. sg. 13 és az akmenis nom. pl. 13 alakok pedig a cikkben akmuo formában szerepelnek (336. o.). Az így megadott alakok már nem egy, hanem több szó benyomását keltik: úgy tűnik, mintha a nyelvtan szerzője két azonos jelentésű, de eltérően ragozott főnevet különböztetne meg: akmuo és akmenis. A választott elv következetes alkalmazásával a Žmones nom. pl. 72 alakot is – amely a žmogus szócikkben szerepel (362. o.) – egy másik szócikkben kellene közölni, mint a Žmoneys nom. pl. 15, 16 alakot. Az első és második személyű, egyes és többes számú személyes névmások (aš ir mes, tu ir jis) alakjai egyetlen szócikkben szerepelnek, mintha ugyanazon névmások egyes és többes számú alakjai lennének (vö. 337. és 359. o.). A személyes névmások ilyen bemutatásának módja szilárdan meggyökeresedett a litván lexikográfiában (vö. Girdenis, Girdenienė 1997: 72t és 336t). V. Žulys és A. Rosinas munkái után azonban nehéz lenne megindokolni ezt a döntést (lásd Žulys 1969: 174–175, Rosinas 1995: 35t). Néhány címszóként szereplő indexalak átvetése is kétségeket ébresztett. Nem következetes azoknak a főneveknek az egyes számú alanyesetű címszóalakjainak átvetése, amelyeknek azonos a grafikai alakja – az -is végződésük: egyes esetekben rövid -is szerepel, máskor hosszú -ys, vö.: aulys Aulis nom. sg. 87, kadagys Kadagis nom. sg. 91, vėžys Wiežis nom. sg. 99; viszont brolis Bralis nom. sg. 39, Brolis nom. sg. 6, 10 stb. Egyes alakok átvetése kétséges, például: a Eyta nom. sg. 89 és Eyra [=Eyta] nom. sg. 90 alakból az eilė (=eila) alakot vették át, 342. o. (vö. eilā, Vitkauskas 1976: 84); a Ketu praes. 1 sg. 91 igealakból a képzős ketinti (=ketėti) alakot vették át, 347. o. (vö. ketėti, kėta, -ėjo, LKŽ 5: 649); a Kurtas nom. sg. m. 91 alakból a kurčias, -a (=kurtas, -a) alakot, 347. o. (vö. kurtas, -à, Vitkauskas 1976: 162; 2 kurtùs, -à, LKŽ 6: 973); a Mądrus nom. sg. m. 93 és a Mądresnis nom. sg. m. comp. 77 alakból pedig a mandras, -a (=mandrus, -i) alakot, 348. o. (vö. mandrùs, -ì, Vitkauskas 1976: 187), és így tovább. Az indexalakokra vonatkozó hivatkozásokban is előfordulnak hibák, például: az akis alak a 14. szócikkben, az akis címszó alatt (336. o.) nem acc. pl., hanem nom. pl.; az Akmeney alak a 13. szócikkben, az akmenis címszó alatt (336. o.) nem nom. sg., hanem nom. pl.; az arba szó (336. o.) nem elöljáró (praep.), hanem kötőszó (conj.) stb. A könyv végén tárgymutató található a nyelvtanhoz (363–366. o.). A nyelvtan tartalomjegyzékéhez hasonlóan ez is a kéziratban szereplő címszavak alapján készült. Kétséges, hogy az olvasó olyan témákat keresne a mutatóban, mint nacionaliniai būdvardžiai, ypatingieji būdvardžiai, jungiamoji nuosaka és hasonlók. Hasznosabb lett volna talán olyan mutatót készíteni, amely a nyelvtani szerkezet mai leírásának megfelelő terminológiát követi. Subačius nagy és összetett munkája sok szempontból jól értékelhető. Különösen dicséretes a kézirat átírása, bemutatása és történetének áttekintése, valamint a Karas-cikk beszerzése. Ez a kéziratos litván nyelvtan most könnyen hozzáférhető a kutatók számára, ami reményt ad arra, hogy külön kutatások tárgya lesz. 8. Zigmas Zinkevičius Válogatott tanulmányok első köteteiben (I: A litván nyelv eredete és kapcsolatai a szomszédos nyelvekkel. Történeti grammatika. A nyelvjárások eredete. Dialektológia. Az írott nyelv eredete, Vilnius: Lietuvių Katalikų Mokslo Akademija, 2002, 646 o.; II: Állam és nyelv. A régi írások nyelve. A 18–19. század írott nyelve. A 20. század. Kelet-Litvánia, Vilnius: Lietuvių Katalikų Mokslo Akademija, 2002, 624 o.) újra közlik az elmúlt négy évtizedben különböző kiadványokban megjelent tudományos tanulmányokat, valamint a közönség számára fontos kérdésekről írt publikációkat. Például a Baltisticában megjelent „A litván írott nyelv eredetéről” című tanulmány (I: 516–525) mellett helyet kapott egy ugyanerről a témáról írt népszerűsítő cikk a Mokslas ir gyvenimas folyóiratból, „Hogyan alakult ki a litván írásbeliség nyelve” címmel (I: 499–502), valamint az ezek alapján készült francia nyelvű tanulmány, „Quelques remarques sur les sources de la langue des écrits lituaniens au 166 | ARTŪRAS JUDŽENTIS XVIe et au XVIIe siècles” (I, 503–508. o.). Érthető, hogy egy ilyen gyűjteményben lehetetlen elkerülni az ismétléseket, és a szerzőnek nem is ez volt a célja (vö. I, 7. o.), de el kell ismerni, hogy a publikációk kiválasztásának kritériumai sem szigorúak, sem világosan megfogalmazottak nem voltak. Maga a mű koncepciója, rendeltetése és célközönsége sem világos. A Litván Katolikus Tudományos Akadémia címere, a szerkesztőtanács és a szerkesztőbizottság, a formátum és a visszafogott dizájn tudományos, akadémiai kiadvány irányába mutat (az első kötetek nagyobb részét ilyen cikkek alkotják). A nagyközönségnek szánt népszerű publikációk külön kiadványt vagy legalább e kiadvány külön kötetét alkothatták volna. Kétségeket ébreszt az a szerzői döntés is, hogy a gyűjteménybe olyan nyilvános nyilatkozatokat is felvettek, amelyeket nem ő írt, hanem „csak kiegészített vagy módosított, ritka esetben pedig csupán aláírt” (II, 5. o.). A döntést azzal indokolja, hogy nehéz elkülöníteni az ilyen publikációkban a szerző által írt szöveget, illetve hogy a kifejtett gondolatok ideológiailag közel állnak a szerző nézeteihez. A nyilvános nyilatkozatokat mindazonáltal el lehetett volna különíteni a tudományos cikkektől (például a sajtó képviselőivel folytatott beszélgetéseket tartalmazó, tervezett kötetbe lehetett volna rendezni őket). Az első kötet előszavában a szerző azt állítja, hogy az újraközölt „szövegeket általában nem szerkesztették át, hanem úgy közlik, ahogyan annak idején megjelentek” (I, 8. o.), „helyenként csak némileg egységesítették a nyelvészeti terminológiát” (uo.), és „kijavították a nyomdahibákat” (I, 9. o.). Ezek az állítások pontatlanok: az újraközölt szövegeket Agota Striubienė tapasztalt szerkesztő gondosan átnézte. Például, ha összevetjük az első kötetben újraközölt „Rytietiškoji XVII a. lietuvių raštų kalba, jos kilmė ir išnykimas” („A XVII. századi kelet-litván írásbeliség nyelve, eredete és eltűnése”) című cikket (I, 477–499. o.) annak első megjelenésével a Baltisticos folyóiratban (Zinkevičius 1972), számos helyesírási, központozási és a mai nyelvi normák szerinti helytelen szóhasználatot érintő javítást találunk. A helyesírás korszerűsítése során következetesen megváltoztatták a galbūt partikula (I, 481., 484. o.), valamint a šiaip jau szócskák (I, 486., 487., 488., 491. [kétszer], 492. o. stb.) egybe- vagy különírását. A zsoltárok és imák címeit ma nagy kezdőbetűvel írják, például: Viešpaties maldos (I, 489. o.), Tikėjimo išpažinimo (uo.). Túlzásba vitték viszont a kisbetűs írást az iki spalio revoliucijos („az októberi forradalomig”) esetében (I, 490. o., 80. lábjegyzet): egyrészt a forradalom neve, másrészt a könyv címét javították ki. Sok esetben a központozást is módosították. Már nem különítik el vesszővel a antai (I, 487., 494. o.), apskritai (I, 479. o.), galbūt (I, 481., 484. o.), greičiausiai (I, 486. o.) és taigi (I, 481., 488. o., 68. lábjegyzet) szavakat. Ezzel szemben közbevetésnek tekintik, és újraközléskor mindkét oldalról vesszővel választják el a matyt alakot (a legkorábbi kéziratos szövegek <...> nyilván még az írott nyelv kialakulása előtt keletkeztek, I, 481. o.), valamint a be abejonės kifejezést (a szöveg írója kétségtelenül a t(v), d(v) > c(v), dz(v) nyelvjárási területről származik, I, 484. o.). Már nem különítik el, vagy már nem teszik vesszők közé a bővített melléknévi és határozói igeneves szerkezeteket: Šis žodynas turėjo didelę reikšmę norminant rytietišką raštų kalbą (I, 478. o.), Einant pietų link nėrnyški izofona vis išnyksta sulenki tame plote (I, 486. o.; vö. még I, 490., 496. o.). Az ellenkezőjére is akad példa, például az újraközölt szövegben vesszővel kiemelt pontosító körülményre: Po 72 metų, t. y. 1977 m., Vilniuje buvo išleistas antras rytietiškas katekizmas (I, 479. o.). A hasonlító kifejezéseket már nem különítik el vesszővel (I, 477., 485., 494. o.), például: reformatų veikėjai neįvertino lietuvių kalbos kaip priemonės siekti savo tikslų (I, 493. o.). A számnevek közötti kötőjelet is elhagyták a po vieną du kifejezésből (I, 484. o.). Néhány esetben a központozást tovább is lehetett volna egyszerűsíteni, például a következő mondatban: Reikia manyti, kad, įsteigus Vilniaus (1387 m.), vėliau ir žemaičių (1417 m.) vyskupystes, jau būta išverstu į lietuvių kalbą ne tik poteriu (I, 491. o.). Az újraközlés során sok esetben a stílus javítására törekedtek, például: J. Jaknavičiaus, taip pat kilusio iš vietovės (<vietos), esančios toliau nuo an || un izofonos I, 483. o.; kurios dar gerokai įvairuoja priklausomai nuo kirčio ir priegaidės (<žiūrint kirčio ir priegaidės) I, 484. o.; Čia ieškoti mums rūpimos raštų kalbos ištakų, žinoma, nėra prasmės (<netenka) I, 484. o.; Vilniaus artimųjų apylinkių (< apylinkių) a délvidéki <greičiausia területre való áttérés előtt valószínűleg a II. területhez tartoztak, I, 486. o.; kur NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 167 A XVII. századi írott nyelv eredetét, mint láttuk, nincs értelme keresni (<nem szükséges) I, p. 486; elpolonizálódás (<a polonizálódás folyamata) és ezekkel már korábban is foglalkozott I, p. 492; az állam közéletében (<állami életében) I, p. 493; a jezsuiták, miután felismerték a vallási (<vallásos) igazságoknak az ország valamennyi lakosa (<a lakosság szélesebb rétegei) számára érthető nyelven való terjesztésének jelentőségét I, p. 493; A könyvek szerzői és fordítói Vilnius kiváltságos lakossági rétegeiből származtak (< Vilnius kiváltságos lakossági rétegeinek képviselői voltak) I, p. 493; a katekizmus nyelve viszonylag egységes (<egységes) I, p. 495; Egységességének (<egységének) mértékét (<határozta meg) az akkori körülmények szabták meg I, p. 495; ezek azt mutatják, hogy az akkori, e szövegeket író litván papok erősen elpolonizálódtak (<a polonizálódás mértékét) I, p. 497; előfordulnak ellenkező irányú javítások is: a papság többsége (<többsége), különösen a magasabb rangúak közül, lengyel volt I, p. 492. Egyes alakok képzését és használatát javították. Egyszerűsítették a melléknevek középfokú alakjainak képzését: korábbi > korábbi (I, p. 479, 497), későbbi>későbbi (I, p. 479, 483x2, 484 és másutt); azonban meghagyták az korábbi (I, p. 490), korábbi (I, p. 495), Későbbiekben (I, p. 495, 101. jegyzet) alakokat. Hasonlóképpen javították a határozószók képzését, például: Itt mindenütt fakultatív módon használják őket (<fakultatívan) (I, p. 486). A melléknevek semlegesnemű felsőfokú alakjait a megfelelő határozószókra cserélték: Vilnius városában <...> akkoriban valószínűleg (<valószínű) túlságosan ingadozott a č, dž és c, dz között I, p. 485; valószínűleg (<valószínű) Vilnius közvetlen környékének északnyugati részén húzódott I, p. 486. A hímnemű alakokat nőneműekre cserélték, például: itt nagyon elterjedtek (<elterjedt) és más, pronominális flexióval rendelkező szófajok megfelelő, j-t tartalmazó alakjai I, p. 484–485. A raghasználatot is javították: nincs <...> sok apró szövegben (véletlenül kimaradhattak belőlük (<azokból)) I, p. 487; saját anyanyelvjárásaikon írtak, amelyeket más nyelvjárások sajátosságai vegyítettek (<sajátosságaival) I, p. 497; A következő lexikai javításokat figyelték meg: itt-ott felvillantak (<előbukkantak) az anyanyelvjárás egyes elemei (I, p. 481x2; hasonló javítás történt az I, p. 495 helyen is); sem (<ne) egyike a mai keleti aukštait nyelvjárás alnyelvjárásainak I, p. 482; Másfelől (<a másik oldalról) úgy tűnik, egyáltalán nincsenek olyanok, amelyek ellentmondanának a vizsgált írott nyelv vilniusi eredetének, legalábbis eddig nem sikerült ilyet felfedezni (<megtalálni) I, p. 488; A litván nyelv iránti szeretetet <...> a keleti litván írásokban nem találjuk (<nem érzékeljük) I, p. 493–494; a vallásos könyveket többnyire nem közvetlenül (<közvetlenül) a népnek szánták I, p. 494; A korai (< Korábbi) írásokban sokkal többféle nyelvi ingadozás <...> volt, mint a későbbiekben (<későbbiekben) I, p. 494; vallási tartalmú könyveket használtak (<alkalmaztak) <...> I, p. 496. Bár gondosan javították, a mai normák szempontjából vitatható elemek azért még maradtak, vö.: erről alább lesz szó I, p. 483; ellentétben a fent említett területekkel I, p. 485; e vidéken, mint láttuk, nincs értelme keresni a XVII. századi írott nyelv eredetét I, p. 487, 67. jegyzet; K. Sirvydas írásainak nyelve <...> lényegében semmiben sem különbözik a XVII. századi keleti írásbeliség többi részének nyelvétől I, p. 488. A szerkesztő néhány javítása kissé megváltoztatja a szöveg jelentését, vö.: a nyelvi különbségek (mindegyikük (<teljesen) jelentéktelen) I, p. 481; A korai (<Korai) apró szövegekben I, p. 483; az „Agenda parva” 1616-os kiadásában (<kiadványában) I, p. 488, 69. jegyzet (hasonló javítás történt az I, p. 497, 112. jegyzetében is); Az első Miatyánkokat a keleti aukštait nyelvjárásra kellett volna lefordítani (<lefordítani) (<nyelvjárásra) I, p. 490; növekedett benne más nyelvjárások képviselőinek <...> (< képviselőinek <...> eleme) I, p. 490 (a mondat továbbra is homályos maradt); [kéziratos szövegek] fennmaradtak a nyomtatott könyv üres oldalára feljegyezve (<bekötve) I, p. 492; e művek nyelve <...> viszonylag harmonikus (<egységes) I, p. 494; A Miatyánkokat lejegyző személy <...> talán azonosítható Vilniustól északkeletre fekvő vidékről (<azonosítható) I, p. 494. 168 | ARTŪRAS JUDŽENTIS Nem egyszer megváltoztatták a szerző szórendjét, például: a szerző, miután dialektológiai szempontból megvizsgálta az 1605-ös katekizmus nyelvét, megállapította I, p. 481, vö. a szerző megállapította, miután dialektológiai szempontból megvizsgálta az 1605-ös katekizmus nyelvét Zinkevičius 1972: 83; Szent János és más templomokban a városlakóknak akár 10 éven át litvánul prédikált I, p. 488, vö.: akár 10 éven át prédikált litvánul a városlakóknak Szent János és más templomokban Zinkevičius 1972: 90. A szórendet nem javították ki: itt nagyon elterjedtek (<elterjedtek) <...> a j-t tartalmazó alakok: baltój, baltiej > balčiej, baltuoj I, p. 485–486. A cikk újranyomásra való előkészítésekor az idézeteket nem ellenőrizték és nem javították. Például K. Jablonskis cikkét idézve már 1972-ben közös nyelv helyére köznyelv került (Zinkevičius 1972: 91; vö. I 490), a szélesebb rétegek számára kifejezést pedig a „szélesebbek számára” alak váltotta fel (ugyanott); a cikk újranyomásakor az idézet még tovább módosult: Az a nyelvjárás <...> természetesen nem volt meghatározva, magától a központi nyelvjárássá vált (<az) (I, p. 490). A cikk angol nyelvű összefoglalóját is kissé javították az I 498–499. oldalán: a címben a rise ‘eredet’ szót origin; Great Dukedom of Lithuania alakra cserélték; a Grand Duchy of Lithuania kifejezést mindenütt erre cserélték, néhány szintaktikai szerkezetet, valamint néhány elöljárószó- és névelőhasználati esetet kijavítottak. Az újranyomásban kijavították a korrektúrahibákat, például: utolsók (<pasukutini) (I, p. 485, 59. jegyzet); Gwagnini (<Gwagnin) (I, p. 494, 98. jegyzet), pravoszláv (<provoslavų) (I, p. 490). Javítatlan elemek is maradtak: Merkinė (a Turgeliai (>Turgelių) nyelvjárás I, p. 489; aiškai (>világosan) I, p. 494; ezek a szövegek, különösen a XVIII. században, hemzsegtek a polonizmusoktól I, p. 497. Ahogy gyakran megesik, az újranyomás során új hibák keletkeztek. Például az 52. jegyzetből hiányzott, és oda nem is kellett a kábel (I, p. 484); J. Otrębskio művének címét a 34. jegyzetben (I, p. 480) kisbetűvel írták; a 18. jegyzetben (I, p. 479) R. Belarmino katekizmusa fordításának címébe fölösleges kábel került (az Anno szó után). A szerző előszavában úgy döntöttek, hogy nem egységesítik a külföldiek vezetékneveinek és a külföldi személyneveknek az írásmódját, mert az „Litvániában folyton változott, nem volt következetes” (I, p. 8). Mindazonáltal a különböző időpontokban megjelent publikációk újbóli kiadásakor nem lett volna különösebben nehéz egységesíteni a személynevek írásmódját; a kiadvány így egységesebb lett volna, és könnyebb lett volna használni. A kiadvány nem egységesíti a lábjegyzetekben és irodalomjegyzékekben hivatkozott publikációk bibliográfiai adatainak feltüntetési rendjét. A hivatkozásokban hibák is maradtak. A 489. oldalon a 76. jegyzet például ezt adja meg: K. Jablonskis, Senoji lietuviška knyga, Kaunas, 1947, 104–105. Valójában K. Jablonskis nem a megadott könyv szerzője, sőt nem is szerkesztője (felelős szerkesztője V. Mykolaitis volt) – a kötetben az ő „Mažvydo gyvenimas ir aplinka” című cikke szerepel, és a jegyzetben ezt kellett volna hivatkozni. Ugyanez a hiba a cikk 90. és 93. jegyzetében is megismétlődik. A régi litván írások címeinek megadásakor is maradtak hibák. Például K. Sirvydas Punktų sakymų címében (p. 478, 8. jegyzet): kazan (>kazan), Jezykiem (>Językiem), a Litewſkiem szó után kimaradt a Przez szó, a W Wilne (>W Wilnie) alakban pedig több diakritikus jel használata, illetve elhagyása is kétséges. A lábjegyzetekben furcsán hatnak a nyomtatás alatt megjegyzések a régen megjelent, sőt ugyanabban a kötetben újra közölt szerzői cikkek mellett (vö. I, p. 479, 482, 490, 494, 496...). Meghagyták a hivatkozást a szerző később megjelenő Vilniaus lietuvių kalba XVII amžiuje című monográfiájára is (I, p. 494, 97. jegyzet), amely tudomásom szerint mindmáig nem jelent meg... (feltehetően a Lietuvių antroponimika. Vilniaus lietuvių asmenvardžiai XVII a. pradžioje című könyvre gondoltak, Vilnius: Mokslas, 1977). A szerző megjegyzései, illetve a különböző időpontokban megjelent cikkek közötti kapcsolatok más esetekben is hiányoznak. Például az első kötetben közölt „Rytietiškoji XVII a. lietuvių raštų kalba, jos kilmė ir išnykimas” című cikk 58. és 100. jegyzete egy korábban megjelent, a második kötetben újranyom- NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 169 az említett „Az 1605 körüli katekizmus nyelvjárásáról” című tanulmány állításai (I, p. 485, 495), ám a jelen tanulmány megfelelő helyén ugyanezeket az állításokat nem pontosították, sőt még a gyűjtemény első kötetében megjelent későbbi tanulmányra sem hivatkoztak (vö. II, p. 48, 115). Az ilyen és más esetek kétségeket ébresztenek a gyűjtemény tanulmányainak elrendezésével kapcsolatban. Az első kötet utolsó, „Az írott nyelv eredete” című fejezetében közölt tanulmányok szorosan kapcsolódnak a második kötet „A régi írások nyelve” című fejezetében újraközölt tanulmányokhoz, ezért célszerű lett volna ugyanabba a kötetbe rendezni őket. Zinkevičius tanulmányainak gyűjteménye minden nyelvésznek (és baltistának) hasznos könyv. Az ismertetőben a kiadvány szerkesztésével kapcsolatban megfogalmazott észrevételek mit sem csökkentenek maguknak a tanulmányoknak az értékén. Az ismertetés végén legalább röviden meg kell említeni azokat a 2002-ben megjelent nyelvészeti műveket, amelyekről nem esett szó. Ezek szótárak: mindenekelőtt a Lietuvių kalbos žodyno befejező, huszadik kötete (Ž betű, főszerkesztő Vytautas Vitkauskas, Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, XXII, 1158 p.), Antanas Lyberis Sinonimų žodyno című művének második, javított kiadása (szerkesztő Jonas Paulauskas, Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, XIV, 586 p.), valamint az elektronikus Dabartinės lietuvių kalbos žodyno negyedik kiadásának változata (főszerkesztő Stasys Keinys, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas). A nyelvészet jelentős évfordulóira emlékeztet Zita Šimėnaitė és Jolanta Zabarskaitė által összeállított ünnepi tanulmánykötet, a Dvidešimt Lietuvių kalbos žodyno tomų (Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 48 p.), továbbá a nemzetközi kiállítás katalógusa, a Biblijos vertėjas Jonas Bretkūnas, amelyet Ona Aleknavičienė és Jolanta Zabarskaitė állított össze (Vilnius: Lietuvos dailės muziejus, 159 p.). Kazys Morkūnas és Klementina Vosilytė állított össze egy szép könyvet Bronė Vosylyté szótáríróról (Bronė Vosylytė: kelias į didįjį Žodyną, Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 198 p.). LITERATŪRA AMBRAZAS, V. 1986: Lietuvių kalbos sakinio sintaksinės ir semantinės struktūros vienetai. Lietuvių kalbotyros klausimai 25, 4–44. BACEVIČIŪTĖ, R. 2001: Šalių šnektos fonologinė sistema: prozodija ir vokalizmas. Daktaro disertacija, rankraštis, Vilnius: Vilniaus pedagoginis universitetas. BALČIKONIS, J. 1955/1978: Surastas kalbos mokslo dokumentas. Rinktiniai raštai I, sudarė Aldonas Pukis, Vilnius, 246–249. BUSSMANN, H., Hrsg. 2002: Lexikon der Sprachwissenschaft, Dritte, aktualisierte und erweiterte Auflage, Stuttgart: Alfred Kröner Verlag. FRAENKEL, E. 1962: Litauisches etymologisches Wörterbuch I: A – привѣкиuoti, Heidelberg: Carl Winter, Universitätsverlag. GAIVENIS, K. 1979: Bendrieji lietuvių terminijos kūrimo ir norminimo principai. Lietuvos TSR MA darbai A 3 (68), 77–86. GAIVENIS, K. 1983: S. Šalkauskio terminologijos teorija. Lietuvių kalbotyros klausimai 22: Lietuvių kalbos specialioji leksika, 128–136. GAIVENIS, K. 1985: Lietuvių kalbos profesionalizmai. Lietuvos TSR MA darbai A 4 (93), 74–80. GAIVENIS, K. 1994: Tarptautinių terminologijos principų taikymas mūsų terminijai. Lietuvių kalbotyros klausimai 31, 11–17. GAIVENIS, K. 1996a: Apie du terminų norminimo principus. Lituanistica 1 (25), 75–79. GAIVENIS, K. 1996b: Kalbiniai ir loginiai terminų reikalavimai. Terminologija 3, 26–38. GAIVENIS, K. 1997: Terminologizacija ir determinologizacija. Terminologija 4, 4–7. GAIVENIS, K. 2000: Terminų pragmatika. Terminologija 7, 5–8. GAIVENIS, K., KEINYS, S. 1990: Kalbotyros terminų žodynas, Kaunas: Šviesa. 170 | ARTŪRAS JUDŽENTIS GIRDENIS, A., GIRDENIENĖ, D. 1997: 1795 metų „Ziwato“ indeksas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. JASANOFF, J. H. 1994: Aspects of the Internal History of the PIE Verbal System. Früh-, Mittel-, Spätindogermanisch, Akten der IX. Fachtagung der Indogermanischen Gesellschaft 1992 in Zürich, hrsg. von G. E. Dunkel, G. Meyer, S. Scarlata, Chr. Seidl, Wiesbaden, 149–168. JONIKAS, P. 1972: Lietuvių bendrinės rašomosios kalbos kūrimasis antrojoje XIX a. pusėje, Čikaga: Pedagoginis lituanistikos institutas. KARALIŪNAS, S. 1987: Baltų kalbų struktūrų bendrybės ir jų kilmė, Vilnius: Mokslas. KAUKIENĖ, A. 1994: Lietuvių kalbos veiksmažodžio istorija I, Klaipėda: Klaipėdos universitetas. KEINYS, S. 1980: Terminologijos abėcėlė, Vilnius: Mokslas. KEINYS, S., red., 1993: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, trečias pataisytas ir papildytas leidimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. KEINYS, S., red., 2000: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, ketvirtas leidimas, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. KEINYS, S., red., 2002: Dabartinės lietuvių kalbos žodynas, elektroninis ketvirto leidimo variantas, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. KOCH, CH. 1990: Das morphologische System des altkirchenslavischen Verbums I–II, München. LAURÉN, C., PICHT, H., Hrsg. 1993: Ausgewählte Texte zur Terminologie, Wien: TermNet. LAURÉN, C., MYKING, J., PICHT, H. 1998: Terminologie unter der Lupe. Vom Grenzgebiet zum Wissenschaftszweig, Wien: TermNet. LESKAUSKAITĖ, A. 2001: Pietvakarių pietų aukštaičių vokalizmas ir prozodija: fonologinis ir eksperimentinis tyrimas. Daktaro disertacija, rankraštis, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, Vytauto Didžiojo universitetas. MAŽIULIENĖ, I. I. 1996: Centrinės šiaurės žemaičių tarmės prozodija. Instrumentinis ir sociolingvistinis tyrimas. Kalbotyra 45 (1), 30–115. MORKŪNAS, K., par. 1999: Lietuvių kalbos enciklopedija, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. MURINIENĖ. L. 2000: Akmenės šnektos fonologinė sistema: vokalizmas ir prozodija. Daktaro disertacija, rankraštis, Vilnius: Vilniaus universitetas. PAKERYS, A. 1994: Akcentologija 1: Daiktavardis ir būdvardis, Kaunas: Šviesa. ROSINAS, A. 1996: Lietuvių bendrinės kalbos įvardžiai: funkcija ir semantika, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidykla. SLIŽIENĖ, N., VALECKIENĖ, A. 1992: Lietuvių kalbos skyryba ir rašyba, Vilnius: Mokslas. SUBAČIUS, G. 1998: Žemaičių bendrinės kalbos idėjos. XIX amžiaus pradžia, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas. ŠVAMBARITĖ, J. 2003: [Rec.:] Jolanta Gelumbecaitė, Linksnių ir prielinksnių konstrukcijų sintaksė Jono Bretkūno Biblijos Evangelijoje pagal Luką. Opera linguistica Lithuanica 1. Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2002, 296 p. – Archivum Lithuanicum 5, 2003, 311–314. VITKAUSKAS, V. 1976: Šiaurės rytų dünininkų šnektų žodynas, Vilnius: Mokslas. VITKAUSKAS, V. 2003: [Rec.:] Daiva Atkočaitytė. Pietų žemaičių raseiniškių prozodija ir vokalizmas. Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2002, 222 p. – Acta linguistica Lithuanica 48, 185–187. WÜSTER, E. 1974/2001: Die Allgemeine Terminologielehre – Ein Grenzgebiet zwischen Sprachwissenschaft, Logik, Ontologie, Informatik und den Sachwissenschaften. Terminologie und Wissensordnung. Ausgewählte Schriften aus dem Gesamtwerk von Eugen Wüster, hrsg. von H. Picht, K.-D. Schmitz, Wien: TermNet, 131–174. ZINKEVIČIUS, Z. 1966: Lietuvių dialektologija, Vilnius: Mintis. ZINKEVIČIUS, Z. 1972: Rytietiškoji XVII a. lietuvių raštų kalba, jos kilmė ir išnykimas. Baltistica 8 (1), 79–100. ŽULYS, V. 1969: Vadinamųjų nekaitomųjų įvardžių vieta lietuvių kalbos gramatinėje sandaroje. Baltistica 5 (2), 167–177. Artūras Judžentis