Ar gali ką nors reikšti tuščia vieta?

136 | JEGYZETEK b. néhol keményen ejtik a redukált kettőshangzó -ai előtt: rai.kst’e: „raikštė” DRSK, RTN, kraū.šis „kriaušius” KB, VRN, krai.vas „kreivas” DRSK stb. ; c. a *rj > *ri > r kapcsolatban: braū.na ‘briauna’ Užv, Kkš, KRTV, kraū.š'is (a köznyelvi kriaušis) KRŠ, RDN, TL, EIG, krūokt'e ‘verkti’ (a köznyelvi kriėkti) TL, RDN, VARN, Šv, RT, ra.uš'ęs ‘riausés’ Šv, GRDM stb. Ide igazodnak a kölcsönszavak is: krū-ks (fent. kriūkas), šrū'ps (az északi žemaitis és aukštaitis nyelvjárásokban š'r'ūps | š'r'ū-bas- ), kraū.č'us „kriaučius, siuvéjas- ”, krūk'is „kriukis, ramentas” KRŠ, KRTV, SAUK, kril.k'is „t. p.' RDN, TRS, TL stb. Ismeretes a *rjau, *rja, *rjo, *rju, *rjū > rau, ro, ru változás teljes területe a žemaitis nyelvjárásokban, ahol az elülső sorozatú magánhangzók előtt semmiféle r-keményedés nincs (vö. aut., Lietuvių kalbos tarmių morfoneminiai reiškiniai, Vilnius, 2001, 158–161). Az ilyen jelenség vizsgálatát az LKA és a fonetikai kötet szerkesztői nem irányozták elő, a nyelvjárási tények átírása nem volt egységes, ezért már korábban is sok bizonytalanság merült fel, és még most is keverik őket. Például az LKŽ 626. oldalán a sukrokė szót (nyj. sūkruok'i KRŠ) sukriokė alakra javítják (R. Mikulskas, Acta Linguistica Lithuanica 48, 87), a krii-kas KLVR alakot pedig a kriūko * alakhoz sorolják, holott ott sem lehet semmiféle r-keményedés (hacsak nem valamilyen rendkívüli jelenségről van szó). Tehát *rj + a, a; u, uA probléma továbbra is az r keményítésével és lágyításával kapcsolatos, noha itt a régi *į kiesésének és a később megnyilvánuló analógiának a kérdéséről van szó (amikor a nyelvjárásokban csak a rau, ro“, ru, ruar r'au, r'o-, r'u, r'uáltalánosult). Minden esetben el kell mélyedni a nyelvjárások struktúrájában és rendszerében. Vytautas Vitkauskas Beérkezett: 2004. 04. 07. JELENTHET-E VALAMIT AZ ÜRES Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva HELY? Vlado Žulys professzor „Az állítólagos zéró kopuláról” című cikkében (Acta Linguistica Lithuanica 48, 177–184) vitába száll a Litván nyelv jelenkori grammatikájával (Vilnius, 1994), amelyben az olyan mondatokat, mint az Oras gražus, zéró kopulát tartalmazónak tekintik. A cikk szerzője úgy véli, hogy a zéró kopula (és általában a zéró formák) terminusa hibás. Ez a vélemény tiszteletre méltó. Csupán szeretnék néhány szót szólni azokról az érvekről, amelyekkel megpróbálják alátámasztani. Az első közülük — Immanuel Kantnak tulajdonított állítás: Senkinek sincsenek jegyei. A szerző még hozzáteszi: Senkinek sem nő haja. Ha egy osztály üres, akkor egyetlen eleme sincs, márpedig csak az elemeknek lehetnek jegyeik. Ezért logikailag ellentmondásosnak tűnik az állítás: Bár a kopula nincs jelen (semmi), mégis a kijelentő mód jelen idejének jelentésével rendelkezik (jegy) (178. o.). Elfogadva a tanulmány szerzője által javasolt játékszabályokat — a tekintélyekre való hivatkozást a teológiára hagyva — nem fogok egyetlenegyet sem megemlíteni a zéró alakokról írt számos mű közül. Az idézett logikai állítások igazak, de egyáltalán nem mondanak ellent a Grammatikában bemutatott zéró-fogalomnak. A nyelvészeti zéró nem valamiféle nem létező empirikus objektum vagy elem, amely egyenlő lenne a semmivel. Ezzel a terminussal a grammatikai paradigma tagjának olyan formális jelölőhiányát jelölik, amelyet a santy- !-krūko, krūko, kriūko változatok miatt Mikulskas kényelmére nem volt célszerű megmagyarázni, akárcsak a vąšas (még a lehetetlen ąšas), O-nčas, ūnčas, vė.ršos, lo-rsas váltakozását (lásd R. Mikulskas, Acta Linguistica Lithuanica 46, 85). MEGJEGYZÉSEK | A paradigma többi tagjával együtt a 137. ki? jelentős, bizonyos funkciót tölt be. Az itt tárgyalt Grammatikában erről a következő áll: „A kopula hiánya a kijelentő mód jelen idejének jelentését mutatja; az ilyen zéró, azaz pusztán hiányával grammatikailag jelentős kopula egyenértékű a biiti es. ige |. alakjával, vö. „Oras gražus / Oras yra gražus” (612. o.). A zéró formát tehát olyan módszertani fogalomként értelmezik, amely segít meghatározni, mikor van egy bizonyos jelölő hiányának meghatározott grammatikai funkciója. Hasonlóképpen az orosz nyelv grammatikájában a stol főnevet zéró végződésűnek tekintik, mivel a végződés formális jelölőjének hiánya itt a hímnem egyes számú alanyesetének jelentését mutatja, amely a ragozási paradigma többi tagjához való viszonyból válik világossá. Ilyen körülmények között az a kérdés, hogy „Létezik- -e zéró kopula?”, egyáltalán nem tűnik értelmesnek; értelmesebb volna azt kérdezni: „Hasznos-e a zéró kopula fogalma a grammatikai leírás számára, segít-e leírni a szintaktikai egység funkcióját a többi egységhez való viszonya alapján- ?” Hogy a zéró kopula fogalma miként alkalmazható a mondatszerkezet és annak fejlődése leírására, az már a cikkben tárgyalt Mano brolis neįgalus példából is látható (180—181. o.). Azt állítják, hogy ez időtlen mondat, amely elvonatkoztat az időtől és a helytől. Ez a konkrét mondat valójában kétféleképpen érthető: időtlen névszói mondatként és kopulát tartalmazó mondatok paradigmájaként. A testvér fogyatékos tag, amelyet jelen idő jelentésében használtak | használnak | szoktak használni | fognak használni. Ezért nem minden kopula nélküli mondat egyforma. A különbség még szembetűnőbb lenne, ha akár a Jablonskis által idézett Ąžuolas kaitrus medis mondatot vennénk. A jelen idő jelentése itt teljesen erőltetettnek tűnne, az Ąžuolas buvo | būdavo /bus kaitrus medis paradigma pedig mesterségesnek. Ez a mondat szerkezetét tekintve a névszói, vagyis nominális mondat régi indoeurópai típusát képviseli, akárcsak a Juoda duona ne badas, Genys margas, žmogaus gyvenimas dar margesnis stb. mondatok. Az ilyen típusú mondatokkal a legrégebbi időktől fogva szokás volt a dolgok és jelenségek általános kapcsolatait, az úgynevezett „örök igazságokat” megfogalmazni. Már akkor használták őket, amikor egyáltalán nem léteztek kopulát tartalmazó mondatok, az esir *bhū tövű igék pedig konkrét (egzisztenciális és egyéb) jelentésekkel rendelkeztek. Amikor ezek az igék absztrakt időés módjelölőkké — kopulákká — váltak, a jelen idejű kopulát tartalmazó mondatok közeledtek az említett névszói mondatokhoz, és ez utóbbiak közül sokat újraértelmeztek (reanalizáltak) olyan mondatokként, amelyekben a kopula hiánya (illetve a zéró kopula) a kijelentő mód jelen idejét jelenti. Hasonló folyamatok mentek végbe más rokon nyelvekben is, de nagyon eltérő következményekkel jártak. Például az orosz nyelvben megszűntek a kimondott jelen idejű kopulát tartalmazó mondatok, és szinte valamennyi névszói mondat zéró kopulát tartalmazó mondattá vált. Másfelől a német és az angol nyelvben a kopula minden ún. összetett névszói állítmány esetében szükségessé vált. A litván nyelv itt megőrizte a régebbi állapotot, és egyes, kimondott ige nélküli mondatok még tekinthetők a névszói mondatok reliktumainak. Mindazonáltal többségük (különösen a melléknevekkel alkotottak) a köznyelvben már a kopulát tartalmazó mondatok paradigmájának tagjaiként működik, a kijelentő mód jelen idejének jelentésével. Így néha nem elegendő azt mondani, hogy a mondatban nincs kopula, mivel ez a hiány mind a mondattípusnak, mind a grammatikai időjelentésnek a jellemzője lehet. Természetesen, ha a jövőben a nyelvkutatók jobb módszertani eszközöket találnának az ilyen szintaktikai egységek paradigmatikus viszonyainak jellemzésére, a zéró kapcsolat, akárcsak a zéró forma terminusáról le lehetne mondani. Kár, hogy e kérdés tárgyalásakor a szóban forgó polemikus cikk mindenekelőtt nem nyelvészeti érvekre, hanem a nyelvről szóló általános jellegű, állítólag tudományos és mindenki számára kötelező érvényű állításokra támaszkodik. Kategorikusan megkövetelik, hogy a nyelvi jelet kizárólag empirikus objektumnak tekintsük, miközben a nyelvi jel szokásos kétoldalú (bilaterális) felfogását a józan ésszel összeegyeztethetetlennek nyilvánítják (179. o.). A nyelvi jelet azonban nem olyan egyszerű elválasztani a jelentésétől. Azt állítják, hogy a beržas nyelvi jel „empirikus, azaz kiejtett objektum”, amely „egy másik empirikus objektumra — egy lombos fára 138 | MEGJEGYZÉSEK fehér kérgével” utal (179. o.). Mi kapcsolja össze ezeket az empirikus objektumokat, mi a közös bennük? Talán nem több, mint Michel Foucault azon macskái között, amelyek közül az egyik éppen kiöntötte a tejet, a másik pedig selyemre van festve. A szerző által említett empirikus objektumok közötti kapcsolat csak a beszélők /hallgatók tudatában lehetséges, amelyben a szó jelentése —a nyírfa képe vagy fogalma —a nyelvi jel szignifikátuma, annak „másik oldala”. A nullfokú formák koncepciójának gyökereit a mai litván nyelv grammatikájának abban a felfogásában is keresik, amely a nyelv grammatikai struktúráját az emberek tudatában létező, értelmes elemek kölcsönös viszonyainak rendszereként értelmezi (5. o.). Ez állítólag „szubsztanciális pszichologizmus”, „reménytelenül elavult és semmilyen érveléssel többé meg nem menthető nézet”, amelynek elfogadása esetén „az ókori írások elvileg megfejthetetlenek” (179. o.). Mintha bárki is tagadná az akusztikai rezgések vagy az írott szövegek (köztük a grammatikai rendszerek leírásainak) empirikus természetét... De hol, ha nem az emberek tudatában léteznek az olyan dolgok, mint a mondatok és szókapcsolatok létrehozásának szabályai, egységeik kölcsönös viszonyai —az, ami a nyelv grammatikai rendszerének alapját alkotja? Egyébként az egyik helyen szó esik arról, hogy „a fejünkben nem a nyelv struktúrája van meg a maga jeleivel, 0 hanem a vele való operálás képessége” (179. o.). Itt még nagyobb a rejtély: hogyan képesek azok a szegény fejek azzal operálni, ami nincs bennük, ami valahol az „objektív valóságban” van. Még nem felejtettük el a vidám „tükörelméletet”, amely megkövetelte, hogy azon a titkos helyen keressük minden egyes nyelvi jelenség megfelelőjét —de talán már nem szükséges mindenkinek vallania? Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy „a nyelv az ontológiai kérdés megoldása nélkül is vizsgálható” (180. o.). Csak annyit tehetnék hozzá, hogy az általános nyelvészet vagy a gnoszeológia egyetlen doktrínáját sem szabad a nyelv kutatóira állítólag modern, legfejlettebb és tudományos doktrínaként ráerőltetni. Vytautas Ambrazas Beérkezett: 2004. 05. 20. Lietuvių kalbos institutas P. Vileišio g. 5, 10308 Vilnius, Lietuva