Lietuvių kalbotyra 2003-aisiais metais: Lietuvoje išleisti darbai

ACTA LINGUISTICA LITHUANICA LI (2004), 125–139 ÚJ MUNKÁK ÁTTEKINTÉSE Újabb kiadványok áttekintése A LITVÁN NYELVTUDOMÁNY 2003-BAN: LITVÁNIÁBAN MEGJELENT MUNKÁK A 2003-as év nem volt bőkezű a litván nyelvtudománnyal. Az évszámot viselő, Litvániában megjelent és itt ismertetett művek között három monográfia található (Vytautas Kardelis, Rita Miliūnaitė és Juozas Jurkėnas munkája), három tanulmánykötet (A lexikográfia és lexikológia problémái, Szintaktikai kapcsolatok vizsgálata, valamint Zigmas Zinkevičius Válogatott tanulmányainak 3. kötete), továbbá egy, a régi litván névanyagot közreadó kiadvány (Jono Palionis: A puniai plébánia személy- és helynevei a 17. század második felében). 1. Vytautas Kardelis monográfiája A kelet-aukštaitiai nyelvjárások szláv jövevényszavainak fonológiai sajátosságai (Vilnius: Vilniusi Egyetemi Kiadó, 2003, 195 o., ISBN 9986-19-562-4 [A Vilniusi Egyetem Filológiai Karának tudományos munkái]) az 1999-ben megvédett disszertáció alapján készült. Előszóból, bevezetésből és három fejezetből áll. A könyv végén Birno Wiemer fordításában a munka részletes német nyelvű összefoglalója (146–158. o.), bőséges irodalomjegyzék (159–168. o.), a rövidítések magyarázata (169. o.) és a szláv jövevényszavak betűrendes jegyzéke (170–195. o.) található; ez utóbbi minden egyes jövevényszó nyelvtani alakjait, hangsúlyozását, jelentését és lehetséges kölcsönzési forrásait adja meg. Az előszóban (9–10. o.) a szerző megindokolja a téma időszerűségét: bár a litván nyelv szláv jövevényszavait már viszonylag sokat kutatták, „a jövevényszavak szerkezeti, és különösen diakrón vizsgálatai még mindig hiányoznak. Az egyik legkevésbé kutatott terület a jövevényszavak fonológiája” (9. o.). A meglehetősen terjedelmes bevezetésben (11–33. o.) a litván nyelv szláv jövevényszavainak kutatási irányait, problémáit, valamint a vizsgálat és a rekonstrukció módszertani alapelveit tárgyalja. A kutatás fő módszere a belső rekonstrukció; a vizsgálatot a jövevényszavak integrációjára irányuló további és átfogóbb kutatások bevezetésének tekinti (27. o.). A vizsgált anyagot az elsődleges források figyelembevételével választották ki (vö. 27–28. o.), ezért megbízható, és nem ad okot kételyre. A bevezetés végén röviden áttekinti a fonológiai rekonstrukció alapelveit (29–33. o.). Figyelemre méltó, hogy a szerző szükségesnek érezte, hogy a bevezetésben olyan alapvető elméleti kérdéseket is hangsúlyozzon, mint a kölcsönszavak eltérő kronológiája vagy a fonológiai integráció rendszerszerűsége. A könyv első, „A nyelvjárások fonológiai rendszere” című fejezetében (33–44. o.) tömören tárgyalja a nyelvjárások legfontosabb, megkülönböztető sajátosságait, a fonémák disztribúcióját, a differenciális jegyeket és a fonológiai rendszert. A második, „A szláv nyelvek vokalizmusának jellemzői” című fejezetben (44–62. o.) — amely az előző fejezettel együtt alkotja a kutatás bevezető részét — a szükséges terminusokat és a szláv nyelvek osztályozásait tárgyalja, valamint áttekinti a szláv nyelvek magánhangzórendszerét. A fejezet informatív, de kissé túl terjedelmes, és ismétlések is előfordulnak benne. A harmadik, fő fejezet, „A szláv jövevényszavak integrációjának fejlődése” (62–145. o.) a szláv magánhangzók minőségi és mennyiségi integrációját, valamint annak alakulását vizsgálja, végül összegzi a szláv jövevényszavaknak a nyelvjárások vokalizmusrendszerére gyakorolt hatását. 126 | ARTŪRAS JUDŽENTIS A minőségi integráció vizsgálata az o, e magánhangzókkal kezdődik. Megállapítja a hangsúlyos helyzet integrációjának alapvető törvényszerűségeit: „szláv o → a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú ā-ja”, „szláv e → a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú ē-je”, majd bemutatja átalakulásukat a következő törvényszerűségekké: „szláv o → a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú u̯ō-ja”, „szláv e → a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú i̯ē-je”. Meggyőzően tárja fel az átalakulás okait: a nyelvjárások félhosszú magánhangzóinak alrendszerében fennálló hiányt (a középső nyelvállású elemek hiányát) (89. o.). Az integrációs törvények változásának megfelelő relatív kronológia szerint a hangsúlyos félhosszú ā-t, ē-t tartalmazó szlavizmusok régebbiek, a hangsúlyos félhosszú u̯ō-t, i̯ē-t tartalmazók pedig újabbak (76. o.). A nem etimologikus „szláv o, e → a szlavizmusok hangsúlyos félhosszú ū-ja, ī-je” törvényszerűségek a szláv nyelvek magánhangzórendszereinek fejlődése következtében alakultak ki: a kölcsönzés idején a „jer”-ekből eredő u és i típusú magánhangzók e nyelvekben később egybeestek az o-val és az e-vel (78–81. o.). Az ilyen eredetű magánhangzókat tartalmazó szlavizmusok alkották a nyelvjárások szlavizmusainak legrégebbi rétegét: állítólag már a 12. század előtt kölcsönözték őket. A nyelvjárások hangsúlyos hosszú ie-t tartalmazó szlavizmusait Būgától eltérően nem az egykori szláv „jat” diftongusos ejtésével, hanem a nyelvjárási ie: magánhangzó fejlődésével magyarázza: a kölcsönzés idején a „jat”-hoz a nyelvjárások elülső, szűk középső nyelvállású *e. magánhangzója állt a legközelebb, amelyből később hangsúlyos helyzetben ie: fejlődött (84–85. o.). Ebben az érvelésben úgy tűnik, nem kap kellő figyelmet a jövevényszavak kronológiája és szemantikája. A szláv a magánhangzó integrációs törvényeinek tárgyalása során jól bemutatja változásukat, amelynek elindítója a nyelvjárási *a → ɒː változás volt (89–91. o.). Meggyőzően tárja fel a szláv o, e, a magánhangzók integrációs törvényeinek átalakulása közötti összefüggéseket, és rámutat a nyelvjárási magánhangzórendszer fejlődése által meghatározott motivációjukra. A nyelvjárási *a: és *e: magánhangzók korábbi eloszlására támaszkodva (a lágy mássalhangzók után, semlegesülési helyzetben csak *e: magánhangzó fordulhatott elő) elveti Būga magyarázatát, amely szerint azok a szlavizmusok, amelyek a nyelvjárásokban a szláv ja különböző megfelelőivel rendelkeznek, nem egyazon időben kerültek át (Būga 1912/1958: 347). A „szláv y → a szlavizmusok hangsúlyos ui kettőshangzója” integrációs törvény kialakulását fonológiai okokkal magyarázza. Elveti Būga véleményét, miszerint a szlavizmusok ui hangja hátul képzett szláv y-ból eredhetett (1912/1958: 348), és felveti azt a hipotézist, hogy „akkor alakulhatott ki, amikor az į, u a szonánsokból magánhangzóvá vált. Az į, u státuszának ilyen változásával az u magánhangzóként a kettőshangzó első tagja lehetett” (103. o.). Az ui kettőshangzó eredetének ez a magyarázata nem túl meggyőző. A könyv a mennyiségi integráció vizsgálatakor – Būgától eltérően (1912/1958: 344) – a szlavizmusok magánhangzóinak mennyiségi különbségeit nem maguknak a szláv magánhangzóknak a hosszúságával vagy rövidségével, hanem a nyelvjárások fonológiai rendszerének fejlődésével magyarázza. A különböző hosszúságú magánhangzókat tartalmazó szlavizmusokat állítólag eltérő időpontokban kölcsönözték, és ezek a nyelvjárási magánhangzórendszer fejlődését tükrözik: a nyelvjárások hangsúlyos rövid magánhangzói korábban még nem hosszabbodtak meg és nem váltak feszessé, ezért a feszesség megkülönböztető jegye alapján a szláv i, y, u közelebb állt a nyelvjárások hosszú iː, uː hangjaihoz. Később, amikor a nyelvjárásokban kialakultak a feszes félhosszú iː, uː hangok, az említett szláv magánhangzók korrelációkat alkottak velük (111–113. o.). A hangsúlytalan helyzetű megfelelőket a hangsúlyos helyzetűekhez igazították. Az új magyarázat meggyőzőnek tűnik, de a szlavizmusok kronológiájának és szemantikájának vizsgálatával is alá kellene támasztani. A mennyiségi integráció fejlődésében megfigyelhető törvényváltozást a fonológiai integrációs központ történeti átalakulásával magyarázza: kezdetben a hosszú magánhangzók alrendszere alkotta, később pedig a félhosszú magánhangzók. A fonológiai központ megváltozását a magánhangzórendszer mennyiségi változása idézte elő: a rövid i, u hangsúlyos helyzetben félhosszúvá nyúlt (116–119. o.). Megalapozottan és éleslátóan magyarázza a szláv a, ja magánhangzók hangsúlytalan helyzetű integrációját: az alsó nyelvállású magánhangzók integrációjában állítása szerint nem a mennyiségi (vagy feszességi) jegyek, hanem a minőség a legfontosabb (122–124. o.). A szlavizmusoknak a nyelvjárások magánhangzórendszerére gyakorolt hatását összefoglalva azt állítja, hogy ez nem volt jelentős: „a szláv jövevényszavak valamennyi magánhangzója beépült a rendszerbe, és alkalmazkodott annak szintagmatikus és paradig- NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA | 127 matikus viszonyainak modelljéhez” (124. o.). A rendszert csupán két elem egészíti ki: a félhosszú ie., uo., amelyek hangsúlyos és hangsúlytalan helyzetben egyaránt előfordulhatnak. A „Dėl junginių le, re, se slavizmuose” (A le, re, se hangkapcsolatokról a szlavizmusokban; 126–138. o.) című tanulmány a kelet-aukštaitiai nyelvjárások l, r, s mássalhangzóinak úgynevezett keményedését vizsgálja. A kutatás következtetései (138–145. o.), amelyek a harmadik fejezet záró részét alkotják, ismét áttekintik az integrációs törvényeket és fejlődésüket. Megállapítják az összes törvény relatív kronológiáját. Megbízhatóan csak azok a legkorábbi réteghez tartozó szlavizmusok datálhatók, amelyekben a hangsúlyos félhosszú (és a pozíciótól függően hangsúlytalan rövid) ů, į a szláv „jereket” adja vissza. Miután a rövid u, i hangsúlyos helyzetben megnyúlt, új integrációs törvények alakultak ki, amelyek egyúttal az új szlavizmusréteg határát is jelzik. A nyelvjárási a·, e· → ɔ·, ɛ· változás után kezdett kialakulni a szlavizmusok legújabb rétege. Vytautas Kardelis kutatását a rendszeresség, a jó érvelés, az éleslátás és a megfontolt óvatosság jellemzi. A bőséges és megbízható nyelvjárási anyag következetes feldolgozásának, az új gondolatoknak és a jelentős következtetéseknek köszönhetően a munka fontos hozzájárulás a litván dialektológiához, történeti fonológiához, lexikológiához és etimológiához. A könyvet Danguolė Mikulėnienė és Olegas Poliakovas lektorálta. Kiadását a Litván Köztársaság Oktatási és Tudományos Minisztériuma, valamint az Állami Litván Nyelvi Bizottság finanszírozta. A monográfia részletesebb ismertetése a Baltu filologija folyóiratban jelent meg (Judžentis 2004). 2. Ritos Milūnaitės monográfiája A litván nyelvtani normák kodifikálásának alapjai (Vilnius: a Litván Nyelvi Intézet kiadója, 2003, 332 o., ISSN 1648-3316, ISBN 9986-668-47-6 [Opera Linguistica Lithuanica 3]) szintén az 1992-ben a Vilniusi Egyetemen megvédett disszertációra épül. Egy teljes évtizeden át ez a munka „így végül az egyetlen, közvetlenül a nyelvművelés területéről megvédett disszertáció maradt” (5. o.). A disszertáció abban a formában jelenik meg, ahogyan megírták; csak a jegyzetekben fűznek hozzá szükség esetén szerkesztői megjegyzéseket (6. o.). A vizsgált munka előszóból, négy fejezetből és következtetésekből áll. A könyv végén található a források és szakirodalom jegyzéke (301–306. o.), a szerzőnek a disszertáció megvédése előtt, illetve után megjelent cikkeire vonatkozó adatok (306–307. o.), a munka meglehetősen részletes angol nyelvű összefoglalója (309–323. o.), valamint a szerző által készített személynévmutató (325–328. o.). A könnyen használható tartalomjegyzék a könyv elején kapott helyet (7–11. o.). A könyv előszava (13–17. o.) a köznyelv kialakulásának és fejlődésének koncepcióját ismerteti. A litván köznyelv történetének rövid áttekintése után arra a következtetésre jut, hogy „ma a nyelvészek jelentős része azon a véleményen van, hogy a litván köznyelv normáinak egységes tudományos elmélete még nem született meg” (13–14. o.); ezért a gyakorlati normázó munkában „minden nyelvész nemcsak a kialakult normázási hagyományokra támaszkodik, hanem saját tapasztalatára, intuíciójára, nyelvérzékére és az általa ismert nyelvjárásra is” (14. o.). A kutatás tárgyául „nem magát a nyelvi rendszert, hanem a nyelvészek köznyelvre gyakorolt tudatos hatásának, illetve a normák szabályozásának indítékait” választja (14–15. o.); meghatározza a kapcsolódó kutatási célokat is: a nyelvtani jelenségek értékelési módszereinek (indítékainak) feltárását és a nyelvtani normázás törvényszerűségeinek keresését (15. o.). Az előszó ezután felsorolja a kutatási adatok forrásait, ismerteti a munkamódszert, a felépítést és a szakmai elbírálást. A könyv első, bevezető fejezete (19–53. o.) a nyelvtani normázás elméleti aspektusait tárgyalja, jellemzi az ajánlások forrásait és vizsgálatuk módszertanát, valamint meghatározza az alapfogalmakat (nyelvtan, mai nyelv, norma, változat, normázás). A legáltalánosabb kérdésekkel kezdi: a normatív nyelvtudománnyal, a nyelvi szintekkel, a nyelv változásával és működésével, valamint a nyelv fejlődésével. Tárgyalja a nyelvváltozás okait és előfeltételeit, és megvizsgálja a nyelv 128 | ARTŪRAS JUDŽENTIS a fejlődés problémája. Ezeket a témákat az 1960-as és 1970-es évek elméleti szakirodalmára (főként orosz és cseh nyelvű munkákra) támaszkodva vizsgálja, amelyben gyakran még a 20. század első felének nyelvészeti eszméit tárgyalják. A szinkrón grammatikai rendszer vizsgálatának határait 60 éves időszakra szabja, Jablonski halálától a függetlenség visszanyeréséig (1930–1990). Meghatározza a munka egészének szempontjából jelentős nyelvi norma fogalmát: a Prágai Iskola és Eugenio Coseriu nyelvi normáról alkotott felfogása állítólag nem kielégítő, „lényegi kiegészítésre és pontosításra szorul” (32. o.), mivel nem veszi figyelembe a népnyelv és a köznyelv szembeállítását, amelynek egyik legfontosabb jellemzője az állítólagos tudatos törekvés a nyelvi normák követésére. Mivel a könyv nem tárgyalja a köznyelv fogalmát, a népnyelv és a köznyelv szembeállítása meglehetősen homályos marad. Másfelől a „tudatos alkotás és szabályozás” szerepe (32. o.) – legalábbis a köznyelv fejlődésének jelenlegi szakaszában – túlzottnak tűnik. Találóan jegyzi meg, hogy a litván nyelvművelők hajlamosak a nyelvi normát a kodifikációval azonosítani (33. o.). A valós köznyelvi normáról szóló koncepció, amely szerint az „a köznyelv használata és a kodifikáció (vagyis a kodifikált norma) hatása közötti feszültségmezőben létezik” (35. o.), sem különösebben világosnak, sem szükségesnek nem tűnik. Még homályosabbá válik, amikor azt állítja, hogy a jelenlegi valós köznyelvi norma „annyiban létezik, amennyiben a kodifikáció és a tudatosan kialakított szokások fenntartják” (37. o.). A szerző (és sok nyelvművelő) a kodifikálást a nyelvi norma megállapítására irányuló tevékenység részének, egyik szakaszának tekinti (a további szakaszok a kodifikált normák pontosítása és a nyelvhasználatba való bevezetése) (42. o.). A bevezetés ismerteti a vizsgált ajánlások forrásait: Juozo Balčikonis Rinktiniai raštai című köteteit, valamint a folyóiratokat: Gimtoji kalba (1933–1941), Gimtoji kalba (1958–1968), Kalbos kultūra (1961–1990), Mūsų kalba (1968–1989); közli az ezekben megjelent ajánlások statisztikáját (50. o.). Röviden áttekinti az 1930-ban megjelent Kalba folyóirat nyelvtani normákat rögzítő ajánlásait. A bevezetés végén tárgyalja a nyelvi javítások kutatásának módszertanát, és meghatározza az ajánlás, annak indoka, valamint néhány más fogalom jelentését. A „Nyelvtani jelenségek normázásának áttekintése” című második fejezet (55–213. o.) a legterjedelmesebb, a könyv felét teszi ki. Célja annak feltárása, „hogy a gyűjtött ajánlásokban tárgyalt konkrét nyelvtani jelenségeket milyen alapon normázták” (55. o.). A fejezet elején módszertani megjegyzéseket tárgyal, vizsgálja a nyelvtani variáns fogalmát, a variánsok osztályozását és az ajánlások értelmezésének kérdéseit. Hangsúlyozza, hogy a könyv nem korrigálja a nyelvtani jelenségek értékelését, csupán igyekszik megérteni a szerző szándékát. A változó nyelvtani jelenségeket öt csoportba sorolja: elsőként a szóalakok, majd a szókapcsolatok és szerkezetek, a közvetett mondatösszetevők, az összetett mondatok és a mondatbeli szórend következik. A fejezetet összegző jellegű megjegyzések zárják. A vizsgált nyelvtani javítások értelmezéséből hiányzik a kritikai értékelés. A megalapozatlan vagy nem kellően megalapozott ajánlásokat a jól megindokoltakkal együtt tárgyalja. Például az kai tuo tarpu kötőszóval alkotott mellérendelő mondatok mellőzésére vonatkozó javaslatot – összehasonlítás kifejezésére, mivel ez a kötőszó fordítások révén honosodott meg (189. o.) – a nyelvi tisztaság követelménye által indokoltnak sorolja be. Ha azonban nem vizsgálja meg, hogy az ajánlás kellően megalapozott-e, illetve bizonyított-e az ilyen mondatok idegen eredete, értelmezése elveszíti az alapját. Hasonló a helyzet más esetekben is (jei(gu)…, tai; kuomet; tegu(l); kötőszós mondatok; be- igekötős engedő mellékmondatok): az ajánlásoknak a szerzők által megadott indokok szerinti osztályozása, az indokok megalapozottságának figyelmen kívül hagyásával, nem tűnik értelmesnek. Maga a szerző is megjegyzi, hogy „a helytelenség és a javítási hagyomány önmagukban nem kellően informatív” javítási indokok (196. o.). A szerző nem mindig veszi figyelembe a javítások kronológiáját, pedig annak a kutatás szempontjából igen fontosnak kellene lennie. Például az olyan mondatokat, amelyekben NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 129 az o taip pat kötőszó szerepel, a szerző adatai szerint először Aldonas Pupkis kezdte javítani (1970-től és később), a javítások áttekintése mégis Stasys Keinisszel (1977) és Angelė Kaulakienėvel (1983) kezdődik (189. o.). A munka e része a könyvben tárgyalt időszak nyelvtani ajánlásainak jó tematikus jegyzéke. A fejezet összegző megjegyzései a változó nyelvtani jelenségeket formális és funkcionális jelenségekre osztják, és a valós köznyelvi norma szempontjából tárgyalják eloszlásukat. Mivel a munka nem veszi figyelembe az ajánlások megalapozottságát, az értékelt jelenségek kutatásának állapotát, valamint a szerző által említett pszichológiai tényezőket (vö. 212. o.), a változó nyelvtani jelenségek értékelésére javasolt fokozatrendszer (209–212. o.) nem tűnik kellően megalapozottnak. A harmadik fejezetben (215–278. o.) a tárgyalt nyelvtani ajánlások indokait hasonlítja össze. Például Juozas Balčikonis javításainak következő indokait különíti el: az élő nyelv, a szépirodalom és a régi írások, Jono Jablonskis tekintélye, a helyesség, a nyelvi tisztaság, a funkcionális-stilisztikai célszerűség és néhány további tényező (nyelvérzék, nyelvi etikett). A fejezet nem veszi figyelembe az ajánlásokban megadott indokok pontosságát és megalapozottságát. A „Nyelvtani normázási elvek és kritériumok” című negyedik fejezet (279–292. o.) összegző jellegű. Azokat az elveket és kritériumokat tárgyalja, amelyek a vizsgált ajánlások szerzőit vezérelték. A használati terület szerinti indoklással, vagyis a normák forrásával kezdi. A többi értékelési elvet és kritériumot főbbekre (rendszerszerűség, helyesség, nyelvi tisztaság) és kisegítőkre (nyelvérzék, nyelvi etikett, nyelvi esztétikusság, nyelvi gazdaságosság, a használat kényelme, világosság) csoportosítja. A főbb kritériumok állítólag „a nyelv sajátosságaira irányulnak”, a kisegítők pedig „a nyelvhasználóra irányulnak” (283. o.). A többitől külön tárgyalja „a legáltalánosabb, a nyelvhasználókra irányuló elvet – a célszerűséget” (288. o.), valamint az ajánlások indoklásának nem szokványos módjait. Bemutatja a felsorolt elvek és kritériumok lényegét, kölcsönhatásukat, valamint gyakran elmosódó határaikat. A könyv következtetései (293–300. o.) felidézik az elvégzett munka legfontosabb állításait. A könyvnek ebben a részében a köznyelv normázásának elvei (a normák stabilitása és a nyelvhasználat változásainak figyelembevétele) talán a legvilágosabban különülnek el a kritériumoktól; az első elvet fontosabbnak tekinti (296. o.). A következtetésekben a szerző éleslátó megjegyzéseket tesz ugyanazon jelenség eltérő megítéléséről a különböző ajánlásokban és az ilyen értékelés szubjektív okairól (295. o.), az elmúlt évtizedek köznyelvi norma megállapításának elveiről és kritériumairól folytatott, meglehetősen apriorisztikus, nem kellőképpen tényadatokra alapozott elméleti vitákról (297. o.), arról, hogy minden nyelvi jelenségnek megvannak a maga használati és értékelési sajátosságai (298. o.), ezért nem lehet minden nyelvtani jelenségre érvényes, egyetemes elv- és kritériumrendszert megállapítani (299. o.), továbbá arról, hogy a köznyelv funkcionális stílusai között nem húzhatók világos határok (uo.). A vizsgált anyag alapján a szerző arra a következtetésre jut, hogy „a normázási munkában következetlenségek is előfordulnak, helyenként pedig a megindoklás kissé felszínes és tudományosan nem kellően megalapozott” (uo.). Miközben hangsúlyozza a normázási munka metanyelvének jelentőségét – egyes javításoknál többek között hiányzik „a világosabb és pontosabb terminológia (a nyelvművelési fogalmak rendszerének értelmében), amely lehetővé tenné, hogy a nyelvhasználó félreérthetetlenül megértse egy-egy jelenség értékét” (299. o.) –, kissé túlbecsüli a nyelvészek és az általuk alkotott terminológia szerepét. Rita Miliūnaitė kutatása lelkiismeretesen és gondosan készült, ezért bizalmat kelt. A főbb terminusok meghatározásai és a fogalmak magyarázatai hasznosak lesznek az alkalmazott nyelvészet további fejlődése szempontjából. A mai litván nyelv nyelvtani szerkezetét kutatók számára a könyv a változó nyelvtani jelenségek jegyzékeként hasznos, amely tükrözi kutatásuk szintjét. A szociolingvisták és a nyelv- 130 ARTŪRAS JUDŽENTIS A nyelvtörténészek számára hasznos a litván nyelvi kultúra állapotának megismeréséhez a 20. század közepén és második felében. A könyv kétségkívül különösen jelentős a köznyelvi litván kodifikációs munka további folytatása szempontjából. A könyv kiadását a Litván Köztársaság Oktatási és Tudományos Minisztériuma támogatta. A monográfiáról a Kalbos kultūra folyóiratban jelent meg recenzió (Labutis 2004). 3. Juozo Jurkėno orosz nyelven írt könyve, A balti és szláv antroponímia alapjai (Основы балтийской и славянской антропонимики, Vilnius: UAB Ciklonas, 2003, 194 p., ISBN 9955-497-40-8), a litván nyelv régi névanyagát vizsgálja. Összefoglalja a szerző sokéves kutatásait (vö. az irodalomjegyzékben szereplő publikációkat, 186–187. o.). Jurkėnas már 1980-ban Moszkvában védte meg doktori (ma: habilitált doktori) értekezését „Az appellatívumok onimizációja és az indoeurópai nyelvek antroponímiai rendszereinek fejlődése” címmel. A könyvben tárgyalt kérdések a nyelvtudomány, a kultúrtörténet, az etnogenezis, sőt a pszichológia határterületére tartoznak (vö. 10. o.). A kultúratudományi és nyelvészeti megközelítés ötvöződését a hátsó borító is hangsúlyozza, ahol a könyvet a bennünket elért tulajdonnevekben tükröződő gondolkodás rekonstrukciós útjainak és módszereinek leírásaként mutatják be. Az előszóban (9–10. o.) a szerző ismerteti azokat a körülményeket, amelyek a régi antroponímia tanulmányozására ösztönözték: elégedetlenséget az olyan, kifogástalan, ám egyetlen módszertan szerint végzett balti és szláv antroponímiai kutatásokkal. Fontosnak tartotta megválaszolni, miért éppen bizonyos appellatívumok alapján alkotnak tulajdonneveket, és kellően megalapozottnak, illetve elfogadhatónak tekinthetők-e azok az etimológiák, amelyek kizárólag az antroponima töve és a megfelelő appellatívum formai hasonlóságára épülnek. Abból indult ki, hogy egy tulajdonnév létrejöttét nem annyira a motiváló appellatívum alakja, mint inkább annak szemantikai szerkezete határozza meg. A régi európai antroponímiai rendszert komplex módon, különböző szempontok alapján kívánta leírni. A könyv céljai között szerepel meghatározott számú, közös szemantikai jegyekkel rendelkező, antroponimává válásra hajlamos tő azonosítása; rokon nyelvek szavainak olyan csoportjai elkülönítése, amelyekből az egyes nyelvekben személynevek keletkeznek; az antroponimák areális kutatásában rejlő lehetőségek és távlatok bemutatása; továbbá előzetes megállapítások megfogalmazása a balti és szláv antroponímia érintkezési pontjairól és kölcsönhatásáról („Bevezetés”, 14. o.). A kutatás hat fejezetből áll. Az elsőben különböző korok nyelvészeinek, filozófusainak és kultúrakutatóinak nézetei alapján tárgyalja a tulajdonnevek helyét a lexikai rendszerben („A tulajdonnevek helye a nyelv lexikai rendszerében”, 16–20. o.). A második fejezetben, „Az antroponímia módszertani problémái” (21–35. o.), hangsúlyozza a kizárólag a nyelv formai oldalára épülő etimológia elégtelenségét, az antroponímiai kölcsönzést, az antroponímiai rendszerek kölcsönös hatását, az egyik rendszer elemeinek egy másikba való beépülését, a homonímiát és más kérdéseket. Amit Tomas Gamkrelidze és Vjacseszlav Ivanov (1984) a világ modelljének (mitológiának és rítusnak) nevez, azt Jurkėnas a nyelv kognitív aspektusával hozza összefüggésbe (vö. 39. o.); ezért „Az antroponímia kognitív aspektusai” című fejezetben (36–46. o.) a szemantikai oppozíciók és összetevők szerepét vizsgálja a régi antroponímiában. A könyv fő és legterjedelmesebb része a negyedik fejezet: „Az indoeurópai nyelvek antroponímiájának kialakulásában különleges szerepet játszó egységek rendszere” (47–115. o.). Mivel a tulajdonnevek etimológiáját az alapjukul szolgáló köznevek onimizációs modelljeinek meghatározásaként értelmezi (47. o.), ebben a fejezetben elsősorban azoknak a szavaknak a kiválasztási elveire összpontosít, amelyek hajlamosak tulajdonnévvé (onimizálódni). Gamkrelidze és Ivanov (1984) által meghatáro- NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 131 zott indoeurópai világmodell-elemeket az indoeurópai nyelvek régi antroponímiájának különféle összetevőivel veti össze, és arra törekszik, hogy szinoptikus vázlatot készítsen azokról a lexikai elemekről, amelyek meghatározó szerepet játszottak az indoeurópai nyelvek antroponímiájának kialakulásában (a vázlat terve a 49. oldalon található). Az így meghatározott séma szerint bizonyos jelentésű közszavakat következetesen összevet az indoeurópai nyelvek olyan antroponimáival, amelyek töve hasonló jelentésű (53–115. o.). A szerző kevés magyarázatot fűz hozzájuk; sem az antroponimák képzését, sem etimológiáját nem tárgyalja, és forrásukat sem mindig adja meg (a felhasznált források általános jegyzéke a könyv végén található). Íme például az a névcsoport, amely a litván naujas ’új’ szóval és más indoeurópai nyelvek megfelelőivel áll kapcsolatban, az „Életkor, nemzedékváltás” című alfejezetben (108. o.): Lit. naujas ‘új’, óporosz nauns ugyanaz, óegyházi szláv новъ, görög νέος ‘új, fiatal’, latin novus ‘új’, óír næue ugyanaz, gót niujis ugyanaz, ófelnémet niuwi ugyanaz stb. // antroponimák: lit. Naujalis, Naujikas, Navūlis; óporosz Nawne, Naw-sude, Naw-tarre, Naw-tinte; belarusz Новак, Новак, lengyel Nowo-siodł, Nowosz; germán Nivo, Nevo, Nivilo, Neu-fred, Niwi-rat, Niwi-rich, Niv-ulf, Niujila, Newio-gast, Nevitta; kelta Neus, Ne vica, Nevilla, Nevio-dūnon, Novantius, Novānus, Novaros, Novellius, Novios; görög Νέ-ανδρος, Νεο-κλῆς, Νεο-φίλη, Νέας. A régi indoeurópai antroponímiai rendszer összetevőinek áttekintése után az areális névkutatás következik („Az areális kutatás mint a legrégibb antroponímia állapotára utaló maradványok keresése”, 116–134. o.). A szerző Kazimieras Būga felszólítására hivatkozik, hogy a folyóneveket előbb egymással vessük össze, és csak elterjedésük megállapítása után foglalkozzunk az etimológiával, azaz a közszavakkal való összehasonlítással (1961: 510). Jurkėnas szerint egyes kételemű személynevek és rövidített alakjaik a régi európai névanyag maradványai (119. o.). Az archaikus antroponímiai réteg elkülönítése és kutatása további információt nyújthat a régi tulajdonnévrendszer eredetéről és fejlődéséről. Ilyen maradványnak tekinti az ar-, bur-, daun-, gail-, leik-/lik-, sei-/sai-, sal-, sar- személynévi töveket (120–130. o.). Felhívja a figyelmet arra, hogy új antroponimák nemcsak képzéssel és összetétellel jönnek létre, hanem különböző antroponímiai sorok személyneveinek keveredésével is (131. o.). Jurkėnas az európai antroponímiai rendszerek közös vonásait korábban létező tulajdonnevek elterjedésével vagy genetikai rokonsággal magyarázza. Kutatási eredményeit Hans Krahe és Wolfgang P. Schmidt munkái kiegészítésének tekinti (134. o.). A fejezetben gyakran ismétlődnek a szerző korábban már kifejtett gondolatai. A könyv utolsó, hatodik fejezete („Az antroponímia mint a balti és szláv népek legrégebbi nyelvi és kulturális kapcsolatainak forrása”, 135–153. o.) hangsúlyozza, hogy a régi személynevek vizsgálatának eredményei nem támasztják alá a balti és szláv nyelvek genetikai közelségét. A balti személynevek közül sok archaikus, a szláv antroponímiai rendszerben pedig több az újítás (135–136. o.). A szerző szerint a balti és szláv nyelvek antroponímiai rendszereinek kölcsönös hatása úgy állapítható meg, ha megvizsgáljuk az azonos alakú tulajdonneveiket (vagy azok összetevőit). Ezeknek az alakoknak gyakran különböző az etimológiájuk, de lehetnek rokonok vagy kölcsönzöttek is. Az antroponímiai rendszerek képzési, tipológiai és areális vizsgálata lehetővé teszi a névanyag izomorf összetevői közötti kapcsolatok feltárását és etimológiájuk pontosítását. Az ilyen kutatásokban a fő szerep annak megállapításáé, hogy az antroponima hol helyezkedik el a személynevek teljes rendszerében. Jurkėnas példákat ad ilyen izomorf balti és szláv személynévi összetevők elemzésére: a but-, bub-, liaud-, nan- és vaid- személynévi töveket tárgyalja (144–152. o.). A záró megjegyzésekben (154–165. o.) összegzi a tárgyalt munkát. Jurkėnas az antroponímia fejlődésének egyik legfontosabb törvényszerűségeként a formai antropon- 132 | ARTŪRAS JUDŽENTIS a különböző köznevekből eredő elemek hasonlóságával. A nyelvi kontaktusok fontos szerepet játszottak a különböző nyelvek szókincsének kialakulásában. A tipológiai kutatások céljának a köznevek antroponimizációs modelljének hipotetikus megalkotását tekintik. Jelenleg csak azoknak a meglehetősen gyakran használt töveknek a rendszere állapítható meg, amelyek számos indoeurópai nyelv antroponímiájában elkülöníthetők. A balti antroponímia rendszerét meglehetősen archaikus egységek alkotják. Vizsgálatuk jelentős lehet az indoeurópai tulajdonnevek rendszerének rekonstruálásában. A könyvet litván (166–170. o.) és angol (171–176. o.) összefoglaló, a rövidítések (177–179. o.), a források (180–182. o.) és a szakirodalom (183–190. o.) jegyzéke zárja. Függelékként a könyv végére került a két vagy több névrendszeri sorhoz kapcsolódó antroponimák és komponenseik jegyzéke (191–193. o.). A monográfia ellentmondásos benyomást kelt. A széles ívű célkitűzések, a messzire vezető gondolatok és a régi antroponímia fejlődésének érdekes magyarázatai nem illenek össze a tényanyag meglehetősen szabad és egyoldalú értelmezésével, amely kevés figyelmet fordít az egyes nyelvek személyneveinek etimológiájára és képzésére. A legjobb eredményeket feltehetően a régi antroponímia sokoldalú vizsgálata ígérné, amely mind a szemantikai, mind a kifejezési szempontokat figyelembe venné. A könyvet Simas Karaliūnas és Olegas Poliakovas recenzálta; kiadását a Litván Köztársaság állami nyelv használatáról és fejlesztéséről szóló, 1996–2005-ös programjának forrásaiból támogatták. 4. A A lexikográfia és lexikológia problémái című tanulmánykötetben (a Litván Nyelvi Intézet Lexikográfiai Központjának szerkesztésében, szerkesztőbizottság: Pietro U. Dini e. a., Vilnius: Litván Nyelvi Intézet Kiadója, 2003, 344 p., ISBN 9986-668-53-0) a történeti és a mai lexikográfia különféle témáiról huszonhét tanulmány jelent meg. Tematikájuk szerint négy fejezetbe csoportosították őket. Minden tanulmányhoz szakirodalomjegyzék (szükség esetén rövidítésjegyzék is), valamint angol vagy német összefoglaló tartozik. A hasonló tanulmánykötetekben megszokott bevezetőt Evalda Jakaitienė „A modern lexikográfia céljai és feladatai” című tanulmánya (9–14. o.) helyettesíti. Ebben a lexikográfia elméletének és gyakorlatának legáltalánosabb kérdéseit tárgyalja. A lexikográfiát „a tudomány adataira és állításaira támaszkodó, alkalmazott jellegű tudományos alkotó tevékenységként” határozza meg (12. o.). Kiemeli a lexikográfiai tevékenység szakaszait, és megfogalmazza a lexikográfia-elmélet feladatait. Tárgyalja a lexikográfia elméletének és gyakorlatának viszonyát, a szótárak szerepét, valamint a szótárírók munkájának értelmét és értékét. A tanulmányban tárgyalt általános kérdéseket jobban össze lehetett volna kapcsolni a mai litván lexikográfia helyzetével. Az első, „A lexikográfia története” című fejezetben Pietro U. Dini és Diego Ardoino, Vidmantas Kuprevičius, Virginija Stankevičienė, Vilma Šaudina, Angelė V. és Vilutytė-Rimševičienė tanulmányai olvashatók. A többitől kiemelkedik Ona Kažukauskaitė „Nem Jumskis, hanem Ivinskis” című tanulmánya (19–31. o.). Meggyőzően mutatja be, hogy az úgynevezett „Jumskis-szótár” nem más, mint Laurynas Ivinskis „Lengyel–litván szótára”. Egyet kell értenünk a szerző következtetésével is: ideje volna kiadni ezt a kéziratos szótárt. A „Modern lexikográfia” című második fejezet a kötet legterjedelmesebb része. Külön is érdemes volna tárgyalni Aloyzas Gudavičius, Evalda Jakaitienė és Jolanta Viburytė tanulmányait. Aloyzas Gudavičius „A szójelentés-definíció nemzeti aspektusa” című tanulmányában (61–69. o.) a kognitív nyelvészet gondolatait alkalmazza a lexikográfiára. Főként Anna Wierzbicka munkáira támaszkodik. A jelentés meghatározásának nemzeti jellegét „azokkal a szavakkal alapozza meg, amelyek a szokásos, mindennapi tárgyakat és jelenségeket, a nemzet anyagi és szellemi kultúrájának jelenségeit nevezik meg”, NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 133 gazdagabb szemantikai struktúra, erősebb asszociatív kapcsolatokkal más szavakkal (vö. 63. o.). A definíció nemzeti jellegének ilyen felfogása és ennek megfelelően a nemzeti jelleg elve túlságosan szűken, egyenesen értelmezhető; úgy tűnik, egyszerűen a modern nyelvtudomány egy másik irányzatából, az etnolingvisztikából vették át. A szerző a cikk végén a jelentésdefiníciók jellegét a szótár rendeltetésével (típusával) is összekapcsolja. Evalda Jakaitienė „Homonímia a párhuzamos litván szótárakban” című tanulmánya (70–79. o.) a gyakorlati munka tapasztalatait összegzi. Konkrét problémákat és megoldási módjaikat tárgyalja, kiemelve a lexikológia és a lexikográfia (illetve a lexikográfia elmélete és gyakorlata) közötti eltéréseket. Érdekes lenne e tekintetben összevetni a litván szótárakat más nyelvek megfelelő szótáraival. Jolanta Viburytė a „Litván nyelv szótárában” szereplő, az állatok szőrszínére vonatkozó meghatározásokat vizsgálja (119–135. o.). A megfelelő szócikkek szemantikai elemzését elvégezve rámutat a meglévő meghatározások hiányosságaira, és azt javasolja, hogy az állatok szőrszínét a „bizonyos színű szőrzet” séma szerint határozzák meg. A meghatározás során ajánlatos a szokásos szín- és árnyalatmegnevezéseket használni. A tanulmány elemző jellegű; a gyűjtött anyagot az előre meghatározott szempontok alapján gondosan megvizsgálta, következtetései pedig hasznosak lesznek a lexikográfusok későbbi munkájához. Az elemző jellegű írásokhoz kapcsolódik Vilija Sakalauskienė, Agris Timuška és Jolanta Zabarskaitė e fejezetben közölt tanulmánya is. Jurgita Mikelionienė, Olegas Poliakovas és Ieva Zuicenė cikkei áttekintő jellegűek. A „Lexikológia és etimológia” című harmadik fejezetben két történeti tárgyú tanulmány jelenik meg (Bernd Gliwáé és Jonas Klimavičiusé). Nem egészen indokoltan került ebbe a fejezetbe Milda Norkaitienė „Litván zoónimák. A sertések (Sus domesticus) nevei” című cikke. Itt kapott helyet Vida Rudaitienė meglehetősen felszínes, „A litván nyelv sajátosságai és a nyugati nyelvek” című tanulmánya, valamint Zita Šimėnaitė terjedelmesebb, „A szív főnévvel alkotott frazeologizmusok szemantikája” című publikációja is. Bernd Gliwa „Vajon a litván ragana ‘ведьма; witch; Hexe’ jelentése ‘látó’ volt?” című munkája (159–169. o.) érdekes meglátásaival, a kérdés történetének és a vizsgált anyagnak alapos ismeretével hívja fel magára a figyelmet. A szöveg mindazonáltal kissé terjengős és nehezen olvasható. A ragana szó új etimológiája, miszerint jelentése *„halott; a halott bolyongó lelke; kísértet” volt, szemantikailag nem tűnik kellően megalapozottnak. Még több kétséget vet fel a ragana kapcsolatba hozása a latin regina ‘uralkodónő’ szóval és hasonlókkal. Érdekes gondolatokban Jonas Klimavičius „AUKA, APIERA, ATNAŠA: a történet és a használat jellemzői” című tanulmánya (170–194. o.) sem szűkölködik. Álláspontja szerint módosításra szorul Kazimieras Būga véleménye, miszerint az auka Simonas Daukantas félig új alkotása: megbízhatóbb azt feltételezni, hogy Daukantas ezt a végződéssel képzett szót az aukuoti igéből alkotta, vagy egy korábban létező szót elevenített fel. A tanulmány olvasójának meglehetősen nehezen kell átküzdenie magát a tények sűrűjén, mert a szerző gondolata elvész az adatok sokaságában. A könyv negyedik, „Dialektológia: a nyelvjárások szókincse” című fejezete meglehetősen változatos témájú publikációkat tartalmaz. Aurelija Genelytė „A növények népi elnevezéseinek képzési motivációja: összehasonlító szempont az észak-panevėžysi és más litván nyelvjárások között” című tanulmánya (271–306. o.) bőséges, hiteles anyagra támaszkodik, amelyet érdekes módon vizsgál. A cikk elméleti része gyenge, a motiváció osztályozása következetlen, a címben jelzett nyelvjárás-összehasonlító szempont pedig csak csekély mértékben érvényesül. A tanulmányból hiányzik a következtetés; csupán néhány összegző megjegyzéssel zárul. Rolandas Mikulskas „A nyelvjárási nominációs rendszerek működésének sajátosságai” című tanulmányában (322–332. o.) a szerző eredeti gondolkodása és éleslátása mutatkozik meg. A cikk kissé szárazon 134 | ARTŪRAS JUDŽENTIS A bevezetőben tárgyalt elméleti előfeltevések lehetővé teszik a konkrét nyelvjárási anyag mesteri elemzését: vö. a kibeklis: kebeklis zalai és a vagis: kebeklis kelet-aukštaitiai nyelvjárási alakok szemantikai elemzéséről szóló tanulmányt. A fejezet Kazimieras Garšva, Adelė Judekienė, Genovaitė Kačiūskienė és Janina Švambarytė munkáit is közli. Aloyzas Vidugiris „A fej- és párna megnevezéseiről Zietelában és más litván nyelvjárásokban” című tanulmánya jobban illett volna a könyv harmadik fejezetébe. Amint a rövid áttekintés is mutatja, a kötetben közölt tanulmányok témájukban, módszertani alapjaikban és jellegükben különböznek egymástól. Vannak köztük problémaközpontú, elemző tudományos tanulmányok, de meglehetősen sok az áttekintő jellegű is. Néhány tanulmány közel áll a nyelvi adatok közzétételéhez. Elég szorosak az elméleti gondolatok és a módszertan kapcsolatai az orosz nyelvészeti iskolákkal; alig akad szerző, aki a nyugati szakirodalom újabb munkáira támaszkodna. A kötet meglehetősen visszafogott képet fest a litván lexikológia és lexikográfia elméletének jelenlegi állapotáról. Mégis akadnak benne biztató jelek, amelyek reményt adnak arra, hogy nyelvtudományunk e területei gyorsabban megújulnak. A könyv kiadását az Állami Litván Nyelvi Bizottság támogatta. 5. A Szintaktikai viszonyok kutatása című könyvben (szerkesztette Axel Holvoet és Artūras Judžentis, Vilnius: Litván Nyelvi Intézet, 2003, 216 o., ISSN 1648-8628, ISBN 9986-668-51-4 [A litván nyelvtan munkái 1]) a Litván Nyelvi Intézet Nyelvtani Osztályának munkatársai által írt tanulmányok jelennek meg. Ez az első kötete annak a sorozatnak, amelyben a készülő új litván nyelvtan szerzőinek elméleti előfeltevéseit teszik közzé (a sorozat szerkesztőbizottsága: Axel Holvoet, Artūras Judžentis, Bonifacas Stundžia). A kötet Axel Holvoet, Artūras Judžentis és Loreta Semėnienė hét tanulmányát közli. A tanulmányok a 20. század második felének meghatározó nyelvészeti elméleteiből – a strukturális, a generatív és a kognitív irányzatból – merítenek. Ezeket a litván nyelv grammatikai szerkezetének leírására alkalmazzák. A tanulmányok bőséges lábjegyzetanyaga az új nézeteket a litván nyelvészetben már megszokottakkal kapcsolja össze. A könyv valóban sok újdonságot tartalmaz. Íme néhány közülük: a vonzatkapcsolatnak csak két típusát különböztetik meg – a kormányzást és a módosítást; az egyeztetést (a ragvonzáshoz hasonlóan) nem a szintaktikai viszonyok típusának, hanem csupán azok jelölőjének tekintik (Axel Holvoet, Artūras Judžentis, „A szintaktikai viszonyok típusai”; Loreta Semėnienė, „A melléknévi egyeztetés”). A szószerkezet alaptagjának meghatározására bevezetik a szemantikai funkcionalitás fogalmát (Axel Holvoet, Artūras Judžentis, „A szintaktikai viszonyok típusai”); a predikatív jelző és az összetett állítmány névszói része helyett szabad és kötelező predikatívumokat különböztetnek meg (Axel Holvoet, „Szabad predikatívumok és szintaktikai viszonyaik”). A mondat témáját és rémáját nem a régi és az új információhoz kapcsolják, hanem a mondat szemantikai szerkezetének egységeiként kezelik; bevezetik a rétegzett aktuális tagolás fogalmát (Axel Holvoet, „Az aktuális tagolás problémái”). A nes kötőszóval álló mondatokat mellérendelő, nem pedig alárendelő mondatoknak javasolják tekinteni; a kötőszó nélküli mondatokat a mellérendelő mondatok egyik változatának tartják (Axel Holvoet, „Mellérendelő és alárendelő mondatok formai és funkcionális szempontból”). Az összetett mondatban elfoglalt pozíciójuk alapján az alárendelt mellékmondatokat főnévi, melléknévi és határozói mellékmondatokra osztják (Axel Holvoet, Artūras Judžentis, „Az alárendelt összetett mondat leírásának alapjai”). A mellérendelő szószerkezeteket (a főnéviek kivételével) redukált mellérendelő mondatoknak tekintik (Axel Holvoet, Artūras Judžentis, „A mellérendelő viszony leírásának alapjai”). A könyv végén (205–210. o.) található azoknak az alapvető műveknek a bibliográfiája, amelyekre a tanulmányok támaszkodnak, vagy amelyekkel vitába szállnak. A szükséges fogalmakat, a kötő vagy utaló NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 135 A szavak megtalálását az olvasók számára Veslava Čižik összeállította litván és angol mutatói segítik (211–216. o.). Axel Holvoet tanulmányainak angol nyelvű összefoglalói egy kötetben jelennek meg (199–203. o.). A nyelv grammatikai szerkezetének vizsgálata nem lehet lezárt. A nyelvészek minden nemzedéke ír nyelvtant, amelyben kifejti álláspontját a vizsgált kérdésekről, és így vagy úgy tágítja nyelvünk megismerésének horizontját. Az áttekintett tanulmánygyűjteményben az új nyelvtan szerzői kifejtették nézeteiket, és remélik az olvasók figyelmét, valamint észrevételeit, amelyek révén javítható a nyelvtan. 6. Zigmas Zinkevičius Válogatott tanulmányainak harmadik kötetében (Személynévtan. Egyéb névtan. Recenziók. Személyi írások. Tudományos konferenciákról. Nyelvművelés. Nyelvpedagógia. A litván nyelvtudományhoz közvetlenül nem kapcsolódó tanulmányok, Vilnius: Lietuvių Katalikų Mokslo Akademija, 2003, 759 [1] o., ISBN 5-420-01506-4, 3. kötet, ISBN 5-420-01493-9, összesen) meglehetősen változatos témájú és műfajú írások szerepelnek. Az újraközölt tudományos tanulmányok fő témája a litván névanyag. A kötet tizennyolc hosszabb-rövidebb, személynevekkel foglalkozó tanulmányt, valamint ugyanennyi rövidebb írást tartalmaz a helynevekről, mitológiai nevekről, etnonimákról, ünnepnevekről és hasonlókról. Helyénvaló, hogy valamennyi tanulmányhoz és rövid íráshoz angol nyelvű összefoglaló készült. Érdekesek és értékesek a szerző recenziói is – a litván nyelvtudomány eltűnőben lévő műfaja. Ebben az írásokat tartalmazó kötetben nem kevesebb mint ötvenegy jelent meg belőlük! A recenziók az első közlés dátuma szerint sorakoznak. A személyi írások rovata sok információt nyújt: kilencvenkét írásában hatvan személyről olvashatunk – szinte a litván nyelv kutatóinak enciklopédiája. Az írások kényelmesen, az említett személyek vezetékneve szerint, ábécérendben követik egymást. Ezután konferencia-áttekintések és más írások következnek. Az újraközölt publikációk előkészítésének elvei megegyeznek az első két kötetével (vö. Judžentis 2003: 165–169). A megváltozott szabályok szerint rendezték a helyesírást és a központozást, javították a mai normák szerint helytelen szó- és alakhasználatot, egyes képzési eseteket és a szórendet, valamint kijavították a sajtóhibákat. Ahogy olykor megesik, egy-két sajtóhiba Agota Sriubienė szerkesztő és a korrektúrázók figyelmét is elkerülte. Például a „Tėvavardinė asmenvardžių sistema Lietuvoje” című tanulmány újraközlésekor a térkép alatti képaláírás (31. o.) javítatlan maradt: a nyomtatott -atis toldalék helyett -aitis szerepelne helyesen. A harmadik kötetben egységesítették – bár nem teljesen – a lábjegyzetekben közölt publikációs adatok sorrendjét. A neves nyelvész névtani kutatásainak, recenzióinak és személyi írásainak egy helyre gyűjtése megkönnyíti a nyelvkutatók munkáját, valamint a mester- és doktori képzésben részt vevők tanulmányait: többé nem kell különféle, olykor már igencsak megsárgult és elhasználódott folyóiratokban keresgélniük őket. 7. Jonas Palionis publikációjában A XVII. század második felének személy- és helynevei Punios plébániáján (Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2003, 204 o. ISBN 5-420-01517-X) a Punios templom levéltárában őrzött házassági és keresztelési anyakönyvekben rögzített tulajdonneveket közli és vizsgálja. Punios vidéke, a nagy nemuni kanyarulatok mentén, a szerkesztő híres múltú szülőföldje. Palionis szerényen könyvecskének vagy kis tanulmánynak nevezi a kiadványt; értékét a személy- és helynévjegyzékekben látja, amelyek összeállításakor „megelégedtünk a regisztrálással és a rekonstruálással, eredetük magyarázatába nem bocsátkoztunk” (7. o.). A könyvben kétféle szöveg található: háromötödét a közölt anyag – a XVII. század második feléből származó személynévjegyzékek (67–153. o.) és helynévjegyzék (158–175. o.), valamint a XVIII. század közepéről való személynévjegyzék (186–203. o.) – teszi ki; a könyv fennmaradó része a szerkesztő tanulmánya. 136 | ARTŪRAS JUDŽĖNTIS Az előszó (7–8. o.), a rövidítések jegyzéke (8. o.) és a tartalomjegyzék (9. o.) után egy „Punios plébániájának hozzávetőleges határai a XVII. században” című térkép következik (10. o.), amelyből kitűnik, hogy a plébánia akkoriban jóval nagyobb volt, mint napjainkban. Ezután Punios múltjára vonatkozó megjegyzések olvashatók („Néhány szó Puniáról és plébániájáról” című fejezet, 11–17. o.), majd a vizsgált források bibliográfiai leírásai következnek („Házassági anyakönyv (1658–1688)”, 18–22. o., illetve „Keresztelési anyakönyv (1659–1672)”, 22–26. o. című fejezetek). Ezek a fejezetek röviden ismertetik a nyelvészek számára érdekes házassági és keresztelési bejegyzések formuláit is, néhány példát pedig teljes terjedelmében idéznek (22. és 24–25. o.). A könyv 16. és 17. oldala közé négy, jó minőségű színes fényképlapot illesztettek be (a felvételeket Virginija Valuckienė készítette). Mivel a források fakszimile kiadása elmaradt, az ilyen – még ha kicsinyített – fényképek nagyon szükségesek: a szóbeli leírásoknál jobban érzékeltetik a vizsgált források képét. Egyébként az első fényképlap felirata valószínűleg pontatlan: a közölt képek láthatóan nem ugyanabból a (felirat szerint) könyvből származnak. A közölt személy- és helynevek nyelvi elemzése a helyesírás vizsgálatával kezdődik („A személy- és helynevek írásának sajátosságai” című fejezet, 26–29. o.). Bár a vizsgált források helyesírása meglehetősen változatos volt, és szigorúbb elveket nem lehet megállapítani, mégis „az adott kor kézirataira jellemző latin és lengyel grafikai, illetve helyesírási hagyományon alapult” (26. o.). Külön tárgyalja a fejezet a litván tulajdonnevek szlávosításának jellegzetes eseteit („A litván személy- és helynevek szlávosítása” című fejezet, 29–40. o.). Megjegyzi, hogy „általában a helynevek szlávosításának mértéke nagyobb, mint a személyneveké” (30. o.). Fonológiai és morfológiai szlávosítást különböztet meg. Ez utóbbin belül a személynevek végződéseinek elhagyását, a személy- és helynevek végződéseinek cseréjét, valamint a szláv patronimikus képzők használatát tárgyalja. Ezt követően külön-külön ismerteti a személy- és helyneveket, először az előbbieket véve sorra. A két forrásban összesen mintegy 2070 vezetéknevet sikerült megfejteni (az apai nevek nem különülnek el a vezetéknevektől), ezek közül körülbelül 800 – több mint egyharmaduk! – nem szerepel a Litván családnevek szótárában („A személynevek általános jellemzése” című fejezet, 41. o.). Keresztneveket (42–45. o.), litván (46–59. o.) és nem litván (60–64. o.) vezetékneveket vizsgál. Megállapítja a korabeli Punios plébánián a férfi- és női keresztnevek népszerűségét (a leggyakoribbak: Jonas és Kristina). A litván vezetékneveket két tövűekre, egytövűekre és ragadványnevekre osztja; az egytövűek között megkülönböztet csupasz tövű, valamint előtaggal, képzővel vagy végződéssel képzett vezetékneveket. A legrészletesebben a leggyakoribbakat, a képzővel alkotott apai és nem apai vezetékneveket tárgyalja. Mivel Punios plébániája a XVII. század második felében nemzetiségi és nyelvi szempontból sokszínű volt, a könyv röviden áttekinti a szláv, tatár és zsidó vezetékneveket is. A vizsgált forrásokban talált személynevek betűrendes jegyzéke a könyv legnagyobb részét foglalja el – a 67–153. oldalt. A személynevek címszóalakja alanyesetben szerepel. Ha a forrásokban a személynév más esetben áll, az egyes szám alanyesetet rekonstruálja. Ha az anyakönyvi bejegyzésekben nem található meg a személynév hímnemű alakja, akkor azt a rendelkezésre álló nőnemű alakok alapján állítja helyre (csillaggal jelölve). A címszóalak vagy -alakok után a Litván családnevek szótára olyan mai vezetékneveket sorol fel, amelyek megfelelnek a címszóalaknak, vagy közel állnak hozzá. Ha az anyakönyvekben talált személynév nem szerepel ebben a szótárban, akkor „az ismert, hasonló személynevekre jellemző minták alapján” rekonstruálja (65. o.). Továbbá, ha a személynév nyelvjárási hangsúlyozása eltér az említett szótárban megadottól, akkor az előbbit követi, nem a szótárban szereplőt. A helyreállított, litvánosított mai személynévalakok után megadja a címszóul szolgáló személynevek előfordulásának helyét és idejét. Az egy-egy címszó alatt összegyűjtött alakok között az adott személynév minden feljegyzett változata szerepel. A női személynevek csak NAUJŲ DARBŲ APŽVALGA 137 jegyzékben, mivel „néha a női családnév ragozott alakjából nehéz megállapítani a nemet, különösen a leánykori nevet, a litván képzők változatossága miatt” (66. o.). A személynevek közlésének említett elvei közül néhány (különösen a címszóalak nemének és a mai litvánosított alakoknak a helyreállítása, valamint a tájnyelvi hangsúlyozásuk megadása) nem felel meg a régi tulajdonnevek tudományos közzétételére vonatkozó elveknek; ezek a helyi, puniai környékbeli lakosokra való tekintettel, illetve a személynevek közlésének egyszerűsítésére irányuló szándékkal magyarázhatók. Emiatt a jegyzékben számos kétséges címszóalakot és mai megfelelőjüket rekonstruálták. Íme néhány példa. A CZERKASOWA személynévből a *CZERKASOW alakot rekonstruálják (80. o.). Miért került a rekonstruált alakhoz toldalék (vö. *CHUMIN a CHUMINOWNA-ból, 79. o.)? A TRABOWNA személynévből a *TRAB alakot rekonstruálják, és mai megfelelőjeként (kérdőjellel) a Trabas családnevet adják meg (143. o.). Miért végződés nélküli a rekonstruált alak ebben az esetben (vö. *TUMAS a TUMOWNA-ból, 143. o.; *TALKUS a TALKOWNA-ból, 142. o. és még sok más)? A személynév kiválasztott mai megfelelője (amely egyébként nincs adatolva a Lietuvių pavardžių žodyne című műben) nem az egyetlen lehetséges; legalább ilyen megbízható megfelelő volna a Trobas ar Trobus (ezek sem szerepelnek a Lietuvių pavardžių žodyne című műben). A könyv ezt követően a helyneveket tárgyalja (a „Bendroji vietovardžių charakteristika” [A helynevek általános jellemzése] című fejezet, 154–156. o., valamint a „Vietovardžių sąrašas” [Helynévjegyzék] című fejezet bevezető megjegyzései, 156–157. o.). 298 helynév eredetét és alakját (képzését) ismerteti. Mintegy 60 olyan helynevet találtak, amely nem szerepel a Lietuvos TSR administracinio-teritorinio suskirstymo žinynas című kiadványban. A helynevek betűrendes jegyzéke (158–175. o.) a személynevekéhez hasonló elvek alapján készült: címszóként az okiratokban szereplő vagy rekonstruált alanyesetű alak áll, szögletes zárójelben pedig a mai normatív alakot tüntetik fel, amelyet a szerző a használatból ismer, és a Lietuvos TSR administracinio-teritorinio suskirstymo žinynas alapján ellenőrzött. Ebben a jegyzékben is akadnak kétségesen rekonstruált alakok. Jó példa erre a tulajdonnevek szlávosításáról szóló fejezetben (35. o.) már említett BIRSZTAN, amelyet az ex BIRSZTANY, de BIRSZTANY, de BIRSZTAN és de BIRSZTANI bejegyzésekből rekonstruáltak (159. o.). E szerkezetek közül legalább háromban a helynév többes számú alakban szerepel, a szerkesztő azonban a mai normatív alak alapján egyes számot rekonstruál (vö. a de CZESAN alakból rekonstruált CZESANY, 160. o.; a d. v. NARUN alakból rekonstruált NARUNY, 166. o. stb.). A jegyzékben rekonstruált, de csillaggal (*) meg nem jelölt helynévalakok is előfordulnak (BALBIERISZKI, BUYWIDY stb.). A könyv végén Irena Meikšinaitė németre fordított összefoglalója, a „Personen- und Ortsnamen der 2. Hälfte des 17. Jahrhunderts aus der Gemeinde Punia” (176–182. o.), valamint az irodalomjegyzék (183–185. o.) kapott helyet. Függelékként a „1732–1759 m. Punios parapijos santuokų metrikų knygos asmenvardžių sąrašas” [A Puniai plébánia házassági anyakönyvének személynévjegyzéke, 1732–1759] című rész is megjelent (186–203. o.). Jono Palionis szerkesztésében megjelent kiadvány kétségtelen tudományos értékkel bír: első ízben közli a 17. század második feléből származó puniai plébánia személy- és helyneveit, amelyeket különböző szempontok szerint elemez és ír le. A kiadvány célja az volt, hogy az értékes névanyagot hozzáférhetővé tegye a szakemberek, az onomasztikai kutatók számára; másfelől a közölt adatok konkrét helyhez fűződő kapcsolataival és az okiratokban említett személyek történeti valóságával a nagyközönség érdeklődését is fel kívánta kelteni (vö. 204. o.). Valóban nehéz – ha egyáltalán lehetséges – ugyanazzal a kiadvánnyal kielégíteni a nyelvész szakmai igényeit és a helyi lakosok kíváncsiságát: a szerkesztőnek a középutat, vagyis a kompromisszumos megoldást kellett választania. A kiadvány nem tekinthető sem az írásos örökség tudományos kritikai újrakiadásának, sem a nagyközönségnek szánt népszerű publikációnak, de mindkét kiadványtípusra jellemző vonásokat hordoz. A szakember mindenekelőtt a vizsgált források fakszimiléit hiányolja belőle – a kis terjedelmű füzet (úgy emlékszem, 64 és 93 számozott oldal) esetében nem lett volna sem nehéz, sem különösen költséges azok közlése. Annál is inkább, mert a közölt jegyzékekbe nem került be minden, a tulajdonnevek közölt alakjai pedig nem egyformán megbízhatók: 138 | ARTŪRAS JUDŽENTIS „A személy- és helynévjegyzékek nem tartalmazzák az e típusba tartozó összes szót, továbbá némelyik alakot esetleg pontatlanul rekonstruálták” (20. o.); „az olvashatatlan vagy sok kétséget ébresztő személyneveket nem rekonstruálták, és nem vették fel a jegyzékbe” (64. o.). Ha a könyv a tudományos kiadványokra vonatkozó követelmények szerint jelent volna meg, értékesebb lett volna: tudományos kiadásból mindig készíthető népszerűbb változat, fordítva azonban ez sajnos nem lehetséges. A könyvet Vitalija Maciejauskienė lektorálta, a személynevekről szóló fejezetet Bronys Savukynas tekintette át, és tanácsokkal látta el a szerkesztőt. A kiadás megjelentetését a Valstybinė lietuvių kalbos komisija támogatta. Az áttekintést a litván nyelv alkalmazott munkáinak – a nyelvtanoknak, szótáraknak és bibliográfiai mutatóknak – említésével szeretnénk lezárni. Meilutė Ramonienė és Joana Pribušauskaitė Praktinė lietuvių kalbos gramatika (Vilnius: Baltos lankos, 2003, 256 p., ISBN 9955-584-36-X) a litván nyelvet tanulóknak készült. A nyelvtani szerkezetet funkcionális szempontból írja le. Irenos Ermanytės Antonimų žodyne (Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2003, XXIII, 584 p., ISBN 9986-668-52-2) abėcėlės tvarka pateikiamos antonimų poros iliustruojamos gyvosios kalbos, Lietuvių kalbos žodyno, jo kartotekos, grožinės literatūros ir smulkiosios tautosakos pavyzdžiais. Knygos pabaigoje įdėta antonimų lizdų rodyklė. Žodyną redagavo Jonas Paulauskas, jo rengimą ir leidybą rėmė Valstybinė lietuvių kalbos komisija. Zanavykų šnektos žodyno (teksto autorės Janina Švambarytė, Giedrė Čepaitienė, Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2003, 830 p., ISBN 5-420-01504-8) pirmasis tomas apima A–K raidžių žodžius. Tai išsamusis tarminis žodynas, atspindintis XIX a. antrosios pusės–XX a. zanavykų šnektos leksiką, gramatikos, iš dalies ir fonetikos ypatybes. Žodžiai jame pateikiami laikantis panašių principų kaip Lietuvių kalbos žodyne. Šis žodynas – kolektyvinis daugelio žmonių darbas, kuriam duomenis organizuotai pradėta rinkti dar 1987 metais. Žodyną redagavo Aldonas Pupkis (vyriausiasis redaktorius) ir Klementina Vosylytė. Išėjo net trys lietuvių kalbotyros bibliografijos rodyklės: Lietuvių kalbotyra, 1981–1985: Literatūros rodyklė, sudarė Regina Sedekerskytė, Adelė Ubeikaitė; spaudai parengė Lina Kanopkienė (Vilnius: Lietuvos mokslų akademijos biblioteka, Lietuvių kalbos institutas, 2003, 339 p., ISBN 9986-498-28-7); Lietuvių kalbotyra, 1991–1995: Literatūros rodyklė, sudarė Sigita Dagienė, Jolanta Matuzaite; atsakomoji redaktorė Rasa Pukėnienė (Vilnius: Lietuvos mokslų akademijos biblioteka, Lietuvių kalbos institutas, 2003, 544 p., ISBN 9986-498-32-5); Adelė Ubeikaitė, Lietuvių kalbotyra, 1944–1972: Literatūros rodyklė: Papildymai, redagavo Kazys Morkūnas, Algirdas Sabaliauskas (Vilnius: Lietuvių kalbos instituto leidykla, 2003, 396 p., ISBN 9986-668-46-8). Lietuvių kalbotyros bibliografija šiuo metu turbūt yra viena geriausiai sutvarkytų mūsų bibliografijos sričių. Ateina metas parūpinti elektroninę XX a. lietuvių kalbotyros bibliografiją su įvairiomis paieškos galimybėmis. LITERATŪRA BŪGA, K. 1912/1958: Lituanica. In: id., Rinktiniai raštai I, sudarė Z. Zinkevičius, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 339–383. BŪGA, K. 1923/1961: Upių vardų studijos ir aisčių bei slavėnų senovė. – In: id., Rinktiniai raštai III, sudarė Z. Zinkevičius, Vilnius: Valstybinė politinės ir mokslinės literatūros leidykla, 493–550. GAMKRELIDZE, T. V., IVANOV, V. V. 1984.: Индоевропейский язык и индоевропейцы. Реконструкция и историко-типологический анализ праязыка и протокультуры. Часть вторая: Семантический словарь NAUJU DARBŲ APŽVALGA 139 общеиндоевропейского языка и реконструкция индоевропейской пракультуры, Тбилиси: Издательство Тбилисского университета. Judžentis, A. 2003: Lietuvių kalbotyra 2002-aisiais metais: Lietuvoje išleisti darbai. Acta Linguistica Lithuanica 49, 2003, 153–170. Judžentis, A. 2004: [Rec.] Vytautas Kardelis, Rytų aukštaičių šneketų slavizmų fonologijos bruožai, Vilnius: Vilniaus universiteto leidykla, 2003, 195 p. (Vilniaus universiteto Filologijos fakulteto mokslo darbai). Baltų filologija XIII (2), 151–155. Labutis, V. 2004: [Rec.] Studija apie gramatikos norminimo pagrindus. Kalbos kultūra 77, 67–75. Artūras Judžentis