Leszek Bednarczuk. „Językowy obraz Wielkiego Księstwa Litewskiego. Millenium Lithuaniae MIX–MMIX“

JONAS PALIONIS Kutatási területei: a litván írott nyelv története, névtan. Leszek Bednarczuk A LITVÁN NAGYFEJEDELEMSÉG NYELVI KÉPE. LITHUANIAE EZREDFORDULÓJA MIX–MMIX Kraków: Lexis, 2010, 311 p. ISBN 978-83-89425-69-0 Litvánia ezredfordulója, pontosabban a Lietuvos név írott forrásokban való legkorábbi említésétől számított ezredév széles visszhangra talált nemcsak a mi, hanem más, különösen a szomszédos népek tudományos életében is. Számos cikk jelent meg a Lietuvos (Lituae) név quedlinburgi évkönyvekben való említéséről, valamint számos nagyobb tanulmány is született, amelyeket az ezredfordulós jubileum ihletett, s amelyek a Litván Nagyfejedelemség (LDK) gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális életének problémáit vizsgálják különböző szempontokból. Némelyikük szűkebb vagy tágabb terjedelemben a LDK nyelvi sokféleségét és nyelvi viszonyait is tárgyalja. E tekintetben különösen kiemelkedik a lengyel baltista, szlavista és indoeurópai nyelvész, Leszek Bednarczuk 2010-ben Krakkóban megjelent terjedelmes könyve1: Językowy obraz Wielkiego Księstwa Litewskiego. Millenium Lithuaniae MIX–MMIX. Ez talán az első ilyen jellegű tanulmány, amelyben számos összetett, nemcsak nyelvi, hanem történelmi problémát vizsgál; ezeket a szerző már 1974 óta kutatta (a könyv „Bibliográfiájában” 32 ilyen tárgyú cikke szerepel)2. 1 Bővebben lásd a Lietuvių kalbos enciklopedija című művet. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos institutas, 2008, 74. 2 A Litvánia nevének jubileumához közvetlenül kapcsolódó további szerzői munkák közül említést érdemelnek: Białuński G. Misja prusko-litewska biskupa Brunona z Kwerfurtu, Olsztyn: Towarzystwo Naukowe i Ośrodek Badań Naukowych im. Wojciecha Kętrzyńskiego, 2010; Meysztowicz W. Św. Brun na Litwie w 1009 roku. – Lituano-Slavica Posnaniensia. Studia historica 13; Millenium of Lithuania = Millennium Lithuaniae, szerkesztette és a szöveg szerzője Mindaugas Šapoka. Vilnius: Lithuanian Art Museum, 2009; Lietuva 1009–2009, szerk. Adomas Butrimas, Rūta Janonienė, Tojana Račiūnaitė. Vilnius: Vilniaus dailės akademijos leidykla, 2009; Pietkiewicz K. Początki państwowości litewskiej. – Studia historyków w roku tysiąclecia Państwa Litewskiego. Poznań: Wydawnictwo Poznańskie, 2010; Zinkevičius Z. Netimeras, Zebedenas ir kt. – Baltistika 44(1); Lietuvos vardas. Kilmė ir formų daryba. Vilnius: Mokslo ir enciklopedijų leidybos centras, 2010. 170 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Językowy obraz Wielkiego Księstwa Litewskiego. Millenium Lithuaniae MIX–MMIX A könyv bevezetőjéből („Słowo wstępne”) kiderül, hogy a szerzőt nemcsak a LDK nyelvi viszonyai érdekelték a legrégibb időktől kezdve, hanem azok alakulása napjainkig („do dzisiejszej sytuacji językowej”) is; továbbá a kötet alapját korábban közölt tanulmányainak átdolgozott és pontosított változatai alkotják. A recenzált könyv tehát korábbi kutatásainak korrigált szintézisének tekinthető. A könyv 15 kisebb-nagyobb fejezetből áll, amelyeket a végén bőséges (586 tételből álló) bibliográfia, rövidítésjegyzék, négy (litván, belarusz, angol és lengyel) nyelvű összefoglaló, két térkép (a LDK etnolingvisztikai térképe, valamint a Vilnius-vidéki, -enientą formánst tartalmazó helynevek térképe) és Jonas Jurkšas 1985-ben összeállított, Vilnius város XVI–XX. századi utcaneveit tartalmazó táblázata követ. A szerző a bevezetőben „w pewnym uproszczeniu” három tematikus csoportba sorolja a nyelvészeti kérdéseket: 1) a LDK nyelveinek érintkezése (I–IV. fejezet); 2) a LDK etnikai névtana (V–IX. fejezet); 3) a LDK területein kialakult nyelvi regionalizmusok. A szerző szerint az ilyen kérdések vizsgálatára az areális összehasonlító módszer („arealo-porównawcza”) a legalkalmasabb, mivel lehetővé teszi a nyelvi jelenségeknek területi elterjedésüktől („niezależnie od granic językowych”) független értelmezését. E tekintetben az etnodialektológia áll legközelebb ehhez az értelmezéshez, a feltételezett nyelveket és nyelvjárásokat pedig etnolektusoknak lehet nevezni (a szerző terminusai). Az első fejezetben, a „Stosunki etnolingwistyczne na ziemiach Wielkiego Księstwa Litewskiego” címűben (13–26. o.) a következőket tekinti etnolektusoknak: 1) a litván nyelvet, 2) a belarusz nyelvet, 3) a lengyel nyelvet, 4) a litván tatárok nyelvét, 5) a trakai karaim nyelvet, 6) az északkeleti jiddist, 7) a narewi pogány nyelvjárásokat („pogańskie gwary z Narewu”), valamint 8) az orosz óhitűek beszédét. Bár némelyik itt elkülönített etnolektus létezése, akárcsak néhány fel nem sorolté, kétségeket ébreszthet, maga a megkülönböztetésük és az új terminusok bevezetése indokolt (csak a nyelvi jelenségek értelmezésének területi elterjedésüktől való elválasztása – úgy vélem – nem mindig célszerű). Ahhoz, hogy világosabb képet alkothassunk a könyv tárgyáról, és megértsük, mit jelent a szerzőnek a besorolás „w pewnym uproszczeniu” szavakkal való jellemzése, érdemes közölni a könyv mind a tizenöt fejezetének jegyzékét. Az említett első fejezeten kívül a továbbiak a következők: II. Drogi christianizacji Litwy (a „Pogoń i wici” című függelékkel) (27–40. o.); III. Pochodzenie etnosu i języka Białoruskiego (41–60. o.); IV. Język polski na ziemiach WKL (61–99. o.); V. Rzeczpospolita obojga narodów (100–108. o.); VI. Nazwy Wilna i jego mieszkańców w dokumentach WKL (109–122. o.); VII. Nazwiska (od)etniczne mieszkańców WKL (123–158. o.); VIII. Innowacje toponimiczne na ziemiach WKL (159–165. o.); IX. Areały hidronimiczne na ziemiach WKL (166–180. o.); X. Dlaczego za Niemen? (181–185. o.); XI. Słownictwo flisackie na Wilii (186–193. o.); XII. Sytuacja językowa nad Bereziną (194–200. o.); XIII. O języku kronik miejskich Mohylewa i Witebska (201–212. o.); XIV. Polonizmy w zabytkach i gwarach Smoleńskich (a „List do” című függelékkel Recenzijos / Reviews 171 JONAS PALIONIS Filipa Obuchowicza...” és a Krakkóban található belarusz levél szövegének vilniusi másolata, valamint nyelvének elemzése) (213–254. o.), továbbá XV. Językowe dziedzictwo WKL w twórczości Adama Mickiewicza (255–280. o.). Már a fejezetek és függelékeik címeiből is látható, hogy a könyv olyan témákat is tárgyal, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a címéhez és a benne vizsgált problematikához; emellett a terjedelem legnagyobb részét a polonista témák teszik ki, és a nyelvészeti elemzés szorosan összekapcsolódik a WKL területén élt népek történetével. Ez utóbbi, valamennyi fejezetre jellemző sajátosság Bednarczuk munkáját nemcsak a balti és szláv etnolingvisztika kutatói, hanem e népek történészei számára is érdekessé és értékessé teszi. Bednarczuk könyve általában olyan sok, a WKL nyelvi mozaikjához és történetéhez kapcsolódó problémát említ és tárgyal szakszerűen, hogy egy rövid recenzióban lehetetlen mindegyiket áttekinteni vagy részletesebben kommentálni. Ezért csupán néhány általános megjegyzésre és a litván „etnosz” néhány vonatkozására szorítkozom, különösen azokra, amelyekben a szerző eredeti nézőpontja érvényesül. E megjegyzések egyike a már említett idődimenzióval kapcsolatos. Bár a könyv azt a hagyományos felfogást követi, hogy a WKL korszaka Mindaugastól a lengyel–litván állam („Rzeczpospolita”) 1795. évi harmadik felosztásáig tart (13. o.), számos esetben túllép e történelmi jelenség időhatárain, és egészen napjainkig jut el. Ez különösen azokban a fejezetekben szembetűnő, amelyek a lengyel nyelv etnolektusát, valamint a lengyel nyelvnek a WKL etnikai területein tapasztalható sajátosságait írják le (IV., VI. fejezet). Az időhatár ilyen átlépése indokolt lehet az etnonimák eredetét magyarázó fejezetekben, a XIX–XX. századba tett nagyobb kitérők azonban a WKL nyelvi helyzetének és nyelvi kapcsolatainak tárgyalásakor nem kapcsolódnak sem a könyv címéhez, sem a benne vizsgált problematikához. Jó lett volna, ha a könyv elején szerepel egy WKL-térkép, amely világosan feltünteti határait és azok történeti változását (a könyv végén található kis térkép csak a WKL északi és keleti területének egy részét ábrázolja). Egy másik általános megjegyzés az első fejezetben található WKL-etnolektusok osztályozásához kapcsolódik. A nyolc említett etnolektus jegyzékébe egyrészt bekerült a különös elnevezésű „Narevo pogány nyelvjárásai” („pogańskie gwary z Narewu”), másrészt hiányzik belőle a žemait nyelv (illetve nyelvjárás). A feltételezett „Narevo-etnolektus” létrejöttének alapjául egy szójegyzék szolgált, amelyet Viačeslav Zinov 1978-ban talált meg a Belovežai-erdő keleti részén fekvő egyik településen. A szójegyzék mintegy 200 lengyel szót magyaráz; Zigmas Zinkevičius véleménye szerint ezeket a XVI. század második felében vagy a XVII. század elején jotving nyelvre fordíthatták. Mint ismeretes, erről különféle vélemények léteznek3. Ha a szójegyzék magyarázó részének nyelvi keverékét – amelyben lett, finnugor és germán elemeket is felismernek – külön etnolektusnak tekintenénk, akkor az ezzel a terminussal jelölt fogalom túlságosan leszűkülne egyetlen (ebben 3 Vö. Schmid Wolfgang P. Die „Germanismen“ in sog. Polnisch-Jatwingischen Glossar. – Indogermanische Forschungen 91, 273–286. 172 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Językowy obraz Wielkiego Księstwa Litewskiego. Millenium Lithuaniae MIX–MMIX az esetekben tisztázatlan eredetű) írásos emlékre, és sok ilyen etnolektust lehetne találni. A „pogańskie gwary” szavak indokolatlanul kerültek bele ennek a feltételezett etnolektusnak az elnevezésébe is, hiszen erre nincsenek meggyőző érvek (ehhez nem elegendő a szerző hivatkozása a Konstantinas Jablonskis könyvében, a Lietuviški žodžiai senosios Lietuvos raštinių kalboje című munkában közölt adatokra). A žemait nyelvjárás kihagyása az etnolektusok jegyzékéből meglehetősen nagy hiányosság, amelyet a szerzőnek legalább meg kellett volna magyaráznia. Feltételezhető, hogy azért maradt ki, mert a grünwaldi csata győzelméig a žemaitok – akiket gyakran támadtak mind a keresztes lovagok, mind a kardtestvérek – időnként mintha elszakadtak volna a WKL-től. Ténylegesen azonban mindig a WKL szerves részét alkották, bár nem ritkán uralkodói célokat szolgáltak. Úgy tűnik, a žemaitok és más balti eredetű etnolektusok (aukštaitok, dzūkiai) elkülönítése, valamint viszonyuk a szláv (belarusz, lengyel, orosz) és nem szláv (tatár, karaim, jiddis, magyar) etnolektusokhoz mindmáig nem keltette fel különösebben a nyelvészek figyelmét, és nem született e tárgyban átfogó, összegző jellegű kutatás, noha az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban jelennek meg a kérdéskörhöz kapcsolódó munkák4. Már említettem, hogy Bednarczuk könyvében a legnagyobb teret a polonista témák kapják, pontosabban a lengyel nyelv használata a WKL-ben annak különböző fejlődési szakaszaiban és különböző területein. Etnolektusi szempontból valamivel kevésbé részletesen tárgyalja a belarusz és az úgynevezett kancelláriai keleti szláv nyelvet, legkevésbé pedig a litvánt, bár ez utóbbi néhány problémájával, különösen az onomasztika kérdéseivel, szűkebb vagy tágabb terjedelemben szintén foglalkozik. Ez teljesen érthető, különösen annak fényében, hogy a könyv a szerző különféle kiadványokban megjelent tanulmányai alapján készült, ami behatárolta a tárgyalt témák kiválasztását és jellegét. A litván etnolektussal kapcsolatban elmondható, hogy a könyv szerzője annak sajátosságait sokféle történeti forrás felhasználásával mutatja be; ezek más kutatók – köztük litván kutatók – munkáiban publikált és publikálatlan források. Emellett számos történeti és nyelvészeti tényhez eredeti értelmezéseket fűz. Itt csupán néhány, vitatott megítélésű tényt emelek ki a litván nyelv és/vagy Litvánia története kapcsán, amelyeket a recenzált könyv eredeti módon tárgyal. A litván címer elnevezése, a vytis eredetének magyarázatával kezdem. A litván nyelvészek és történészek eltérően magyarázták ezt az elnevezést. Pranas Skardžius úgy vélte, hogy Simonas Daukantas alkotta meg új szóként, a lengyel pogoń ar pogonia5 tükörfordításaként. Inge Lukšaitė történész azonban nem értett egyet ezzel a nézettel, és úgy vélte— 4 E tekintetben különösen érdekes és tartalmas Mathias Niendorf német történész tanulmánya: Das Großfürstentum Litauen. Studien zur Nationalbildung in der Frühen Neuzeit (1569–1795). Wiesbaden: Harrassowitz Verlag, 2006, 329 p. A „Žemaiten ein Fall verhinderter Nationsbildung” című fejezet éppen a Žemaitijában fennálló, etnolektusi jellegű viszonyokat írja le, a munkára azonban Lešek Bednarczuk könyvében nem hivatkozik. 5 Ezt a nézetet 1937-ben fejtette ki a Gimtoji kalba 11. számának 152. oldalán, egy névtelen olvasó „A Vytis (a nemzet jelképe) szó nem azonos eredetű-e az orosz vitiaz szóval?” kérdésére adott válaszában. Recenzijos / Reviews 173 JONAS PALIONIS gében Konstantinas Jablonskis 1629-ből származó, Kęstučiai településen, a Karšuva kerületben feljegyzett dokumentumának vytis szóban a „kétségtelen” nyomát látta: a helynevet Vutec Kalns (= Vyties kalnas)6, és a Vygailas, Vytenis, Vytautas (?)7 személynevekkel hozta összefüggésbe. Bár ez az összekapcsolás teljesen megalapozott, nem tárja fel sem a vytis szó „címer” jelentésű használatának eredetét, sem a Litván Nagyfejedelemség kancelláriai nyelvének vi̇t, vi̇c és a lengyel wici szóval való kapcsolatát. Bednarczuk „Pogon i wici” című tanulmánya éppen ezekkel a kérdésekkel foglalkozik; a lengyel Język polski folyóiratban jelent meg (66, 1986, 165–170. o.), majd jelentősen átdolgozott és rövidített változatban a már említett második fejezet függelékeként került be (38–40. o.). A könyv szerzője tanulmányában további forrásokat is közöl, amelyekben a vyties lengyel megfelelői, a pogoń, pogonia, valamint kapcsolata a wici szóval szerepelnek; utóbbi jelentése ‘a király vagy a szejm által küldött bizonyos levél vagy ediktum’ volt. A könyv azonban alig foglalkozik ezzel az összefüggéssel, valószínűleg azért, mert a szavak nagyon eltérő jelentése nem támasztja alá annak fennállását. Sokkal meggyőzőbb Lukšaitė megjegyzése, miszerint a régi litván hadseregben léteztek „[...] Vyčiai [a tanulmány szerzője áthúzta] – különleges lovasok, akiknek az volt a feladatuk, hogy üldözzék a visszavonuló ellenséget”8. Lengyelül őket a wici szóval is nevezhették, bár Bednarczuk sem tanulmányában, sem könyvében nem hoz példákat erre a jelentésre. Lukšaitė megjegyzése alátámasztja e recenzió szerzőjének következtetését, miszerint „a litván állami jelvény, a címer formáját maguk a litvánok alkották meg, valószínűleg a XIV. században (talán korábban is?)”9. Bednarczuk könyve fontos pontosító adatot közöl e következtetéshez: a címer képe Algirdas pecsétjén jelent meg, amelyet a Nagy Kázmérral kötött, 1366-os szerződésre nyomtak. A szerződés másolatának egyetlen példányát állítólag a krakkói Czartoryski Könyvtárban őrzik (40. o.). Az eredeti, a litván etnolektussal összefüggő nézetek közé tartozik a szerző álláspontja a III. fejezetben tárgyalt fehérorosz etnogenezis problémájáról. A régészet, az etnográfia, az antropológia és a nyelvészet adataira támaszkodva Bednarczuk azt a már 1984-ben10 megfogalmazott feltevést teszi, hogy a fehérorosz etnikum és nyelv a Litván Nagyfejedelemséghez való tartozás következtében alakult ki; politikai határai szinte pontosan meghatározzák Fehéroroszország etnográfiai területét11. A balti víznevek szubsztrátumára alapozott feltevés meglehetősen megbízhatónak tűnik. Jablonskis Konstantinas. Litván szavak a régi Litvánia írásbeliségének nyelvében. Kaunas: Lietuvos istorijos draugija, 1941, 332.6 Lukšaitė Inge. A „vytis” szóról. – Mūsų praeitis 1. Vilnius: Lietuvos istorijos institutas, 1990, 122.7 8 Ugyanott, 121. o. Palionis Jonas. Ki alkotta meg Litvánia címerét (vytis)? – Literatūra ir menas. 2002-11-22.9 10 Bednarczuk Leszek. Sprawozdania z posiedzeń Komisji naukowych, 1987, 28 (1984), 117. 11 „Úgy tűnik, hogy az elkülönült fehérorosz etnikum és nyelv a Litván Nagyfejedelemséghez való tartozás révén alakult ki, amelynek politikai határai szinte pontosan kijelölik Fehéroroszország etnográfiai kiterjedését” (47–48. o.). 174 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Językowy obraz Wielkiego Księstwa Litewskiego. Millenium Lithuaniae MIX–MMIX A litván nyelv etnolektusával kapcsolatos számos kérdés szóba kerül azokban a fejezetekben is, amelyek a lengyel nyelv használatát tárgyalják a Litván Nagyfejedelemség fennállásának különböző időszakaiban. Például a VII. fejezet a baltisztika történetében talán elsőként ír le olyan elszlávosodott balti etnonimákat, mint Litwan, Litwasz, Litwosz, Litwach, Litwiniec, Litwinek, Litwinik, Litwak, Litewiak, Litwiniuk, Litewiak, Litwic, Żemojtel, Żmu(j)dzin, Łotysz, Łotwin, Łotyszonok, Łatyszonek, Jatwieżan, Jatwieżin, Jadzwiź(ie). Ez a leírás kétségtelenül érdekes a baltisták számára (a balti és szláv népek szoros történelmi kapcsolatait tükrözi), de egy már említett hátránya is van: nem korlátozódik kizárólag a Litván Nagyfejedelemségre. Számos adatot közöl a fejedelemség megszűnése utáni időszak írásos és beszélt nyelvéből, és gyakran Kazimierz Rymut szótárára támaszkodik: Słownik nazwisk współcześnie w Polsce używanych, oprac. K. Rymut na podstawie materiałów Rządowego Centrum Informacji PESEL, I–X. Kraków, 1992–1994; a szótár jellegét már maga a címe is mutatja. A fejezetben a gūdas népnév eredetére adott magyarázat eredeti és véleményem szerint meglehetősen megbízható. Kazimieras Būgával ellentétben a recenzált könyv szerzője ezt a népnevet a litván gudas melléknévvel hozza összefüggésbe, amelynek többek között ’egyszerű’ jelentése is van (LKŽ III 692); ez a jelentés átvihető lehetett „azokra, akik hitvány (másféle, rosszabb) nyelven beszéltek, amilyennek a fehéroroszokat tartották” (133. o.). Véleményem szerint ezt a magyarázatot az is alátámasztja, hogy a gūdas főnevet a žemaitiaiak pejoratív értelemben használják más nyelvjárások beszélőinek (a keleti aukštaitiaiaknak) megnevezésére (LKŽ, ugyanott). A lengyel nyelvnek a Litván Nagyfejedelemség nem etnikai litván területein való használatáról szóló fejezetek – amelyekben a szerző rá jellemző éleslátással foglalja össze az eddigi kutatásokat – a litvánisztika, illetve általában a baltisztika számára is tartalmaznak érdekes megfigyeléseket és történeti forrásokkal alátámasztott, eredeti tényértelmezéseket. Például a VIII. fejezetben 53 helynevet sorol fel Mazóviából (Mazowsza), Podlasie-ból (Podlasie) és a vilniusi vidékről (Wileńszczyzna), amelyek -ęta / -enięta formánsokat tartalmaznak; ezeket a Litván Nagyfejedelemség egykori területeinek újításaként tartják számon. Némelyikük minden bizonnyal litván alaphoz kapcsolható: Balenįeta (: bala), Dusinęta (: dusinti), Girbinęta (: gerbti), Gudzieniętz (: gudas), Klidzinįeta (: kliedas), Miedzienięta (: medis), Mieszkienięta (: miškas), Rumienęta (: rumus), Rymszenięta (: Rimša), Urlenięta (: Urликiai, Urlikis), Wojnidzinįeta (: vainoti, *Vainvidas). A szerző azonban mindössze 12 olyan nevet talált, amelyek a Litván Nagyfejedelemség korában is léteztek (a XVII. század második feléből); többségük tehát a helynevek későbbi ellengyelesítésének eredménye. Ráadásul a megtalált nevek többnyire nem állnak közvetlen kapcsolatban a megadott litván közszavakkal, hanem (legalábbis többségük) személynévi eredetűek. Bednarczuk könyvében a litván helynevek közlésével kapcsolatban általában volens nolens rá kell mutatnunk egy igen nyilvánvaló módszertani hiányosságra. A litván helynevek sok esetben kizárólag ellengyelesített formában szerepelnek. Senki sem tagadja (és a könyv szerzője sem), hogy a lengyel nyelv hatása a Litván Nagyfejedelemségben a XVI. század elejéig még meglehetősen gyenge volt, és hogy az etnikai litván területeken nemcsak a parasztok és jobbágyok, hanem a nemesek, fejedelmek és állami vezetők többsége is litvánul beszélt, Recenzijos / Reviews 175 JONAS PALIONIS más szóval, az állam elitje. Ezeken a területeken a falvak, városok és mezővárosok nevei is litvánok voltak, és többségük a későbbi századokban (XVII–XVIII. században) is fennmaradt; jelentős részük pedig egészen napjainkig. Ezért tudományos szempontból nem helyénvaló kizárólag ellengyelesített hely- vagy személynévi formákra támaszkodni a litván eredetű toponímia (és antroponímia) vizsgálatakor. Ez többek között azért helytelen, mert egy nem litván kutató az ellengyelesített formákból tévesen állíthatja helyre az autentikus tulajdonneveket, különösen azokat, amelyek ellengyelesített alakja jelentősen eltér a litván formától (például: Soleczniki / Šalčininkai, Wierzbłow / Virbalis). A litván alakok elhagyására való tendencia különösen jellemző a könyv VI. fejezetére, amely Gediminas levelei és más történelmi dokumentumok, valamint Aleksandras Vanagas 2004-es Lietuvos miestų vardai című tanulmánya alapján Vilniusról és környékéről szól. A fejezet első alfejezetében a város nevének történeti áttekintése után a következő alfejezetekben alig találhatók autentikus litván alakok. A további alfejezetek szinte kizárólag Vilnius vízrajzi neveiről, hegyeiről, külvárosairól, a régi városfal kapuiról, utcáiról és sikátorairól, várairól és tornyairól, egyes objektumairól (hidakról, malmokról, piacokról), továbbá a város és a régió lakóinak néhány nevéről szólnak, mind ellengyelesített formában. A városi helynevek ilyen egyoldalú bemutatása – amely kizárólag bizonyos írott forrásokon és a könyv végén közölt, még a szovjet korszakban (1985-ben) Jonas Jurkštas által összeállított, kevéssé sikerült és a szerző által némileg módosított, Vilnius óvárosának utcaneveit összehasonlító táblázaton (308–311. o.) alapul 12 – azt a téves benyomást keltheti az olvasóban, hogy a Litván Nagyfejedelemség fővárosának neve nem litván eredetű. Aligha kétséges, hogy a régi Litván Nagyfejedelemség korában (XIII–XVI. század) Vilnius sok utcájának litván neve volt, amelyeket a várostérképeken, térképeken vagy hivatalos iratokban németül, lengyelül vagy kancelláriai szláv nyelven jegyeztek fel. Például a fent említett Braun-térképen rögzített utcanevek: die Deutsche gasse, S. Johangasse, die Schloßgasse nem mások, mint a litván Vokiečių, Šv. Jono, Pilies utcanevek tükörfordításai. Amint a könyvben közölt felsorolásból látható, már a XVI. századi lengyel iratokban is számos, fordított vagy más módon a lengyel nyelvi rendszerhez igazított utcanév szerepelt, például: Antokolska (/ Antakalnio), Koniska (/ Arklių), Rudnicka (/ Rūdninkų), Tatarska (/ Totorių), Trocka (/ Trakų), Vilenska (/ Vilniaus), Zarzeczna (/ Užupio) és így tovább. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a város litván lakói, 12 Ezt a táblázatot azért nevezzük kevéssé sikerültnek, mert első oszlopában nem Vilnius legrégebbi, (az 1550 körüli Braun-atlaszban rögzített) utcanevei szerepelnek, hanem a szovjet korszakban használtak, amelyek közül sokat megváltoztattak (például: a Domininkonų helyett Garnelio, a v. Pilies helyett Gorkio, a v. Vokiečių helyett Muziejaus, stb.); ezenkívül a további oszlopok nem jelölik meg a nevek forrásait. A Jonas Jurkštas Vilniaus vietovardžiai című füzetéhez mellékelt táblázatban (amely a Kalba ir žmonės című kiadványban jelent meg) Bednarczuk egyes oszlopok címét megváltoztatta: vö. Jurkštas első oszlopának címe: „A jelenlegi utcanév”, Bednarczuké pedig: „do 11 III 1990”. A 3., 12., 13. és 14. oszlop címét módosította, a 6. (1837-es) oszlopot pedig kihagyta. 176 Acta Linguistica Lithuanica LXVI Językowy obraz Wielkiego Księstwa Litewskiego. Millenium Lithuaniae MIX–MMIX akik akkor még jelentős részt képviseltek, már lengyelül ejtették ki a kevés lengyel nyelvű írás címét. Természetesen az írott források hiánya miatt ma lehetetlen rekonstruálni a Vilniusi Nagyfejedelemség fennállásának idején létező összes vilniusi utca nevét, ahogyan más városi elnevezésekét is. Az egykorú és későbbi, más nyelveken (főként kancelláriai szláv nyelven és lengyelül) írt dokumentumok alapján azonban retrospektív módon számos autentikus vilniusi városi elnevezés rekonstruálható. Ezt Jurkštas történész az említett munkájában meglehetősen megbízhatóan elvégezte; véleményem szerint a recenzált könyv szerzője csak kevéssé támaszkodott rá (noha könyvecskéje szerepel a bibliográfiában, és – amint említettük – felhasználta az általa összeállított vilniusi utcaneveket tartalmazó táblázatot). A IX. fejezetben is számos érdekes gondolat olvasható a Vilniusi Nagyfejedelemség területén található balti víznevek areáljairól. Itt, főként Vanagas kutatásaira támaszkodva, képzési és eredetbeli szempontból ismerteti a -nt-, -k-, -ykšč- (-ykšt-), -(n)yčia, -ing-, -us, -da formánsokat tartalmazó víznevek földrajzi elterjedését, a szláv megfelelőikkel való kapcsolatukat, továbbá néhányuk etimológiai jellemzőit is bemutatja. Többek között megalapozottan állítja, hogy a -eika elemet tartalmazó hely- és víznevek Fehéroroszország területén a balti etnikum viszonylag közelmúltbeli jelenlétére utalhatnak (170. o.). Az a Tadeusz Lehr-Splawiński véleményére alapozott feltevés azonban, miszerint a Vilniusi Nagyfejedelemség legnagyobb folyójának neve, a Nemunas finnugor eredetű lehet, és a finn niemi szóval függ össze, amelynek jelentése: ‘földnyelv, fok’, sem képzési, sem szemantikai szempontból nem indokolt (176. o.). Ugyancsak nehéz elhinni, hogy a Vilnius és Narutis között fekvő tó és település neve, a Svyriãi (fehéroroszul Svir, lengyelül Świr) finnugor eredetű lenne (uo.), és nem függne össze a litván svirti igével. Egy éles szemű litván szakértő számos további ilyen és hasonló kételyt, illetve vitatható kérdést találhat Bednarczuk új könyvében. Éppen ez teszi érdekessé és vonzóvá a lengyel nyelvész munkáját, és mutatja a szerző újító szellemét, valamint nyelvészeti érettségét. Mivel a recenzió főként a litván tudományhoz kapcsolódó megjegyzésekre szorítkozott, és nem tért ki a könyvben említett számos szlavisztikai, különösen polonisztikai probléma vizsgálatára és kommentálására, a recenzió szerzője nem tart igényt e tartalmas könyv átfogó értékelésére. Az elmondottak alapján azonban megállapítható, hogy jelentős, összefoglaló jellegű munka, amely számos új adatot és új értelmezést nyújt a Vilniusi Nagyfejedelemség nyelvi mozaikjának további, hasonló jellegű kutatásaihoz. Kétségtelen, hogy nagy érdeklődésre tart majd számot nemcsak a litván és a balti nyelvek kutatói, hanem a szlavisták, különösen a polonisták körében is. Beérkezett 2012. február 15-én. JONAS PALIONIS Juozo Tumo-Vaižganto g. 9–27, Vilnius, Lietuva Recenzijos / Reviews 177