Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich Besprechung von Silvio Brendlers Buch „Nomematik“

VOLKER KOHLHEIM Bayreuth Kutatási irányok: személynévtan, irodalmi onomasztika, névelmélet. A NOMEM, AZ ALLONOM ÉS A NOMEMATIKA. EGYÚTTAL ISMERTETÉS SILVIO BRENDLER NOMEMATIK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL A noméma, az allonoma és a nomematika. Megjegyzések Silvio Brendler Nomematik című könyvéről I Ha valami jellemzi a modern nyelvészetet a 20. század kezdete óta, akkor az a nyelv tisztán történeti szemléletétől való eltávolodás, amelyet még Hermann Paul védelmezett apodiktikusan. A tisztán nyelvtörténeti szemlélettől való eltávolodással együtt járt a szinkrónia hangsúlyozása mint a nyelvészeti vizsgálatok előnyben részesített tárgya, s ezzel „az elemi leíró egységek számának csökkentése”, mégpedig „mindenekelőtt a fonéma fogalmának meghonosítása révén a fonológiában [és] a morféma fogalmáé révén a morfológiában.” (Thümmel 2005: 651). Bármennyire eltávolodott is az aktuális nyelvészet időközben a klasszikus strukturalizmustól, ezek a terminusok – amelyek mellé a lexémát is oda lehet sorolni – és a hozzájuk kapcsolódó elméleti feltevések, például a megkülönböztető jegyekről és az oppozíciókról, valamint az olyan analitikus eljárások, mint a szegmentálás, a nyelvtudomány nélkülözhetetlen eszköztárának részévé váltak. Feltűnő, hogy az onomasztika mindmáig nagyrészt úgy véli, megengedheti magának, hogy lemondjon erről a fogalmi eszköztárról. Ez a hiány, illetve módszertani elmaradás talán a még mindig nagyrészt nyelvtörténeti, etimológiai irányultságú helynévkutatásban a legkevésbé Įžvalgos / Insights 283 VOLKER KOHLHEIM ger von Bedeutung sein (vgl. aber Kohlheim, Hengst 2004), er macht sich aber vor allem in der Anthroponomastik negativ bemerkbar. Insbesondere bei Untersuchungen, die auch statistische Fragestellungen implizieren, bei denen also immer die Frage eine Rolle spielt, welche Namenformen als zusammengehörig, als „identisch“ anzusehen sind, resultiert das Fehlen eines methodologisch konsequenten und auf der Höhe der allgemeinen Linguistik stehenden Begriffs- und Methoden-inventars oft genug in zumindest terminologischer Unklarheit, wenn nicht sogar in angreifbaren Resultaten. Mindeközben 1977 óta rendelkezésre áll egy strukturalista szemléletű fogalmi készlet, amely megoldást kínálhat erre. Rudolf Freudenberg javaslata (Freudenberg 1967/68) nyomán Volker Kohlheim 13. és 14. századi regensburgi ragadványnevekről szóló munkájában a Phonem és Allophon pár mellé állította az onomasztikai Nomem és Allonom párt (Kohlheim 1977: 71). Ezzel betöltött egy terminológiai hiányt. Az új terminus megalkotásának célja kezdetben az volt, hogy kezelhetővé tegye a késő középkori regensburgi ragadványnevek vizsgálatakor tapasztalt onimikus formagazdagságot. Tisztázni kellett, hogy az oklevelekben adatolt alakokat, például Gumbertus, Cumbertus, Gumprecht, Gumpprecht, Gumplinus, a névstatisztikai vizsgálatban egy vagy több névnek kell-e tekinteni (Kohlheim 1977: 36). A döntő gondolat az volt, hogy nem etimológiai szempontok szerint kell eljárni, amelyek a 13–14. századi beszélők/írók számára bizonyára már nem bírtak jelentőséggel, hanem a névazonosságoknak a névhasználók tudatát kell tükrözniük, onimikus kompetenciájukat kell reprezentálniuk. A késő középkori Regensburg névrendszerének nyelvészeti elemzését tehát elvileg ugyanúgy kellett végezni, mint egy ismeretlen nyelv onimikus rendszerének vizsgálatát. E „néprajzi” megközelítés elméleti keretét Kenneth Lee Pike már korábban megadta. Pike (1967) nyomán „etikusnak” nevezzük azt a vizsgálati módszert, amely a vizsgált rendszerhez kívülről rendelt kritériumok szerint jár el. Az ilyen módszer kiindulópontként jogos, de csak ideiglenes lehet, mert nem feltétlenül felel meg a tényleges viszonyoknak. Két névalak, amelyet azonos etimológiai eredetük alapján „azonosnak” nevezünk, egy elmúlt – vagy akár jelenlegi – korszak beszélőinek tudatában két külön névként jelenhet meg. A múltbeli időszak beszélői onimikus kompetenciájának rekonstruálásáról van tehát szó. Ha ez sikerül, Pike szóhasználatával „émikus” egységeket kapunk. Egy mai példa: az Adelheit, Aleida nevek és 284 Acta Linguistica Lithuanica LXIX Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleichbesprechung von Silvio Brendlers Buch Nomematik Elke mind az adal-heit alakra vezethetők vissza, ma mégis három különböző névnek tekintik őket. Ezzel szemben a középkori Regensburgban a két különböző héber etimonra visszavezethető Matheus és Mathyas alakokat felcserélhetőnek érezték, amint azt a következő adatolási sor mutatja: hern Mathyas dez Wakchers hausfrawe (1341), Matheis der Wacher (1342), Matheus der Wachker (1342), bei Metlein dem Wocher (1345) (Kohlheim 1977: 511), hiszen mindegyik ugyanarra a személyre vonatkozik. Fel kell tehát tételeznünk, hogy az akkori regensburgi beszélők tudatában létezett egy mentális egység, amely lehetővé tette számukra, hogy az imént felsorolt névalakokat azonosként ismerjék fel. Ezt az absztrakt mentális egységet Nomem-nek, szóbeli beszédben vagy írásban megvalósuló alakjait pedig Allonom-nak nevezzük (Kohlheim 1977: 71). Döntő fontosságú, hogy a Nomem absztrakt mentális egységként értelmezendő. Jelölése ezért pusztán konvencionális. Ezt a későbbi, Nomemről szóló szakirodalom nem mindig értette meg. Kohlheim (1977) például a Nome(me) alakokat ófelnémet etimonokkal adta meg (vagyis a „kuon-rāt” volt a Chunrat, Konrad, Chuntz, Kunz allonimák Nomemje stb.). Egy későbbi tanulmány a fonémák szokásos jelölésével analóg módon azt javasolta, hogy a Nomemet ferde vonalak közé írják. A fent felsorolt Mathyas, Matheis, Matheus és Metlein allonimák esetében az e valamennyi allonima alapjául szolgáló Nomem jelölésére a /MATHEIS/ kínálkozik (Kohlheim 2001: 148.) E jelölésnél azonban fennáll annak veszélye is, hogy a /MATHEIS/-t a „legrelevánsabb” alaknak tekintik. Rudolf Freudenberg már 1966-ban azt javasolta, hogy a fonémák jelölésekor a fonetikai értékekre utaló betűk „félrevezető asszociációit” mellőzzék, és helyettük teljesen újonnan választott szimbólumokat használjanak (Freudenberg 1966: 9). Elképzelhető tehát, hogy a /MATHEIS/ Nomem jelölésére egyszerűen a /M/ jelölést vagy akár egy számjegyet vezessenek be. A Nomem és Allonom fogalmak első meghatározásakor a nyelvészetben a behaviorista módszerek uralkodtak. A regensburgi névanyag elemzése ezért az amerikai disztribucionalizmus módszereivel történt, ahogyan azokat Zellig S. Harris kidolgozta (Harris 1969; vö. Kohlheim 1977: 67–80). A „mentalistán-pszichológiai” felfogásokat elavultnak tekintették. Mai szemszögből viszont megállapítható, hogy a Nomem fogalmának bevezetése bizonyos értelemben a kognitivista álláspontokat előlegezte meg. Amikor Freudenberg 1966-ban így fogalmazott: „A fonémák gondolati szintézis útján nyert fogalmak” (Freudenberg 1966: 13), ugyanez érvényes volt a röviddel később meghatározott Nomems fogalmára is. Mai Įžvalgos / Insights 285 VOLKER KOHLHEIM Kognitivista nézőpontból megállapítható: Nomeme azoknak a fogalmaknak felelnek meg, amelyek a beszélők agyában az egyes név kifejezésekkel kapcsolatban léteznek.1 Feltűnhetett, hogy az allonimák fentebb idézett sorában Gumbertus, Cumbertus, Gumprecht, Gumpprecht és Gumplinus két különböző típus képviselteti magát, amelyeket hagyományosan „teljes alakoknak” és „rövid alakoknak” nevezünk. Volker Kohlheim már 1977-es munkájában azt javasolta, hogy itt a Realisierungstypen kifejezést használjuk: „A realizációtípus még mindig a virtuális [vagyis az emikus] szinthez tartozik, a mindenkori realizációtípus kiválasztására azonban a beszélő vagy az író csak az aktuális beszéd- vagy íráshelyzetben kerít sort, és ez a választás minden esetben helyzet-, illetve kontextusfüggő, valamint a beszélő/író szándékától és a kommunikációs partner beszélő/író által feltételezett elvárásaitól függ” (Kohlheim 1977: 79f.). Aki tehát az /MARGARETE/ Nomemet szeretné realizálni, annak tisztáznia kell, hogy ezt a Margarete allonimával teszi-e, amely a formális kommunikációs szinthez (doménhez) tartozik, vagy a Grete, Gretchen, Gretel, Gretelchen allonimák valamelyikét használja, amelyek az informális kommunikációs szinthez (doménhez) tartoznak, és nyelvileg a „becéző alak” realizációtípusába sorolhatók. Ezzel pragmalingvisztikai szempontok is bekerülnek a bemutatott, elsődlegesen rendszerlingvisztikai modellbe, hiszen az adott pragmatikai helyzettől függ, hogy a beszélő melyik realizációtípust használja. A referenciának, amely ma az onomasztikai elmélet egyik központi témája, az 1977-es munkában legfeljebb közvetett szerepe volt. A cél ugyanis az volt, hogy a Regensburgi Oklevéltár két kötetének korpuszából – amely kronológiailag 1378-ig terjed – elemezzék a neveket, és előkészítsék őket a névstatisztikai vizsgálatokhoz. Mégpedig tisztán korpuszalapon, a rendszeren belül. Eszerint két különböző névalak akkor számított „azonosnak”, ha azonos „környezetben” fordult elő. A keresztnevek túlnyomó többsége – és csak ezekről volt szó – olyan névszintagmában fordult elő, amely normális esetben három elemből állt: keresztnév + határozott névelő + ragadványnév. Nők esetében a ragadványnévhez még a -in nőnemű képző is járult. Ha tehát két névalak, például a Stepfan és a Stepfel, a der Enichl ragadványnévvel felcserélhetően jelent meg, akkor 1 Vgl. zu kognitiven Wortkonzepten Rickheit, Weiss, Eikmeyer (2010: 73–76). Silvio Brendler (2008: 75) allerdings gesteht erst der späteren Version des onomastischen Ansatzes, wie sie in Kohlheim, Hengst (2004) vorliegt, ein kognitivistisches Herangehen an die Problematik zu. Wortwörtlich hieß es aber bereits in der Fassung Kohlheim (1977: 71): Diejenige sprachliche Einheit, die es dem kompetenten Sprecher einer Sprachgemeinschaft erlaubt, verschiedene Namensformen als identisch zu erkennen, nennen wir ‚Nomem’ [...]“. „Erkennen“ aber ist eine kognitive Leistung. 286 Acta Linguistica Lithuanica LXIX Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich besprechung von Silvio Brendlers Buch Nomematik „Identitásukat” bizonyítottnak tekintették, vagyis a két (realizált) allonoma, Stepfan és Stepfel egy (virtuális) /STEPHAN/ nomémához tartozott. Ez a módszer szigorúan követte a Harris (1969) által megfogalmazott disztribucionalizmust. Bár magától értetődőnek vették, hogy az oklevéltár dokumentumaiban feljegyzett névalakok (az akkori) konkrét személyekre vonatkoztak, tehát referenciális funkciót töltöttek be, ez csupán közvetett szerepet játszott a nomémák meghatározásában. E korpuszközpontú szemlélet további következménye volt, hogy egy másik, ma előtérben álló szempont egyáltalán nem játszott szerepet: mivel nevek leltárának elemzéséről volt szó, mégpedig ragadványnevekről, fel sem merülhetett az a gondolat, hogy „egy” név csak egy személyre vonatkozhat. Annak megvitatásakor, hogyan rendelhető három, formai szempontból nagyrészt hasonló, de eltérő „környezetben” álló, vagyis a névszintagmában különböző melléknevekkel előforduló allonoma ugyanahhoz a nomémához – az eljárás részleteire itt nem térhetünk ki –, ezt írták: „Ha csak a diskurzusjelentés kritériumát [vagyis a realizáció környezetét] vennénk figyelembe, a három allonoma [Ruger der Pochner, Ruger der Prunnhofer, Ruger vor der Chappel] nem lenne azonos, következésképpen három különböző nomémához kellene sorolni őket. Ez a következtetés azonban abszurd: köztudott, hogy minden nyelvi közösség jóval kevesebb nevet használ, mint ahány entitást megnevez” (Kohlheim 1977: 72). Nem arról van szó, hogy ennek az állításnak a problematikusságát akkor ne ismerték volna fel, de Eugenio Coseriu (1967: 268: „[...] los nombres propios pueden ser multívocos, pero son siempre monovalentes”) és Farhang Zabeeh (1968: 57: „We may use, for example, [...] ‚Joan’ to refer to many women”) nyomán sikerült eloszlatni a kételyeket. Lényegében ez az onomasztikai elmélet és névfilozófia ma is eleven problémája: az onimikus „egyértékűség és osztályképzés” közötti feszültség (Windberger-Heidenkummer 2011). Ma már nem beszélünk olyan magától értetődően „egy névről”. Ma differenciáltabb terminológia áll rendelkezésünkre: Willy Van Langendonck (2007) az idézett esetben nem „name”-ről, hanem „proprial lemma”-ról beszélne, Silvio Brendler pedig az alább bemutatandó könyvében „archinomem”-ről. Az akkor feltárandó nomémákat ugyanakkor egy történeti névleltár lemmáiként is felfogták. Az elmélet kibővített változatában bevezették az Archinomems fogalmát is (Kohlheim 2001), amellyel a tanulmány II. részében Kohlheimétől eltérő értelemben találkozunk majd újra. A családnevekre való alkalmazást csak röviden vizsgálták (Kohlheim 2005), míg a Normen és az Allonom fogalmát Karlheinz Hengst a toponomasztika területén, Kohlheim nyomán tárgyalta Įžvalgos / Insights 287 VOLKER KOHLHEIM (Kohlheim, Hengst 2004; Kohlheim, Hengst 2006). A Nomematik terminológiáját más szerzők is használták olykor, legutóbb Renāte Siliņa-Piņķe (2009), és bekerült Wilfried Seibicke kézikönyvébe, a Die Personennamen im Deutschen című műbe is (2008:101). II 2008-ban Brendler a Nomematik. Identitätstheoretische Grundlagen der Namenforschung (insbesondere der Namengeschichte, Namenlexikographie, Namengeographie, Namenstatistik und Namenstheorie) című könyvében az onimikus azonosságok megállapításának alaposan kibővített és finomított elméletét mutatta be. A terjedelmes mű (448 oldal, számos ábra, 6 térkép) név- és tárgymutatóval (421–428; 429–448) jól áttekinthető; a „konkretizációk”-nak nevezett rész (321–391) vizuálisan is dokumentálja a tárgyalt neveket. A gazdag irodalomjegyzék (393–419) a szerző alaposságáról tanúskodik, akinek aligha kerülhette el a figyelmét a könyv közvetlen vagy tágabb tárgyköréhez tartozó mű. Már a „Bevezetés” elején (25–52) megállapítja: „A »névazonosság« terminus ugyanannak a névnek a kommunikációban, vagyis a nyelvhasználatban különböző időpontokban való előfordulását jelöli” (31). Ezzel szinonimaként használatos az „isonymia” és az „onimikus azonosság” kifejezés is. Két (vagy több) név azonosságának, „isonym” voltának feltétele az azonos etimológiai eredet és az a tény, hogy ugyanazt az objektumot nevezik meg, vagyis „referenciaazonosak”, koreferensek. Ezzel már meg is neveztük a legfontosabb különbséget Kohlheim munkáihoz képest, amelyekben az „azonosság” formai azonosságot jelentett. A használati azonosság, a koreferencialitás ott csupán a Nomemek kimutatásának kiindulópontja volt; miután megállapították őket, azok akár több személyre is vonatkozhattak. Brendler szerint ebben az esetben már nincs szó onimikus azonosságról, csupán homonímiáról (33). Brendler éles különbséget tesz az onimikus azonosság (isonymia) és a névazonosság között, és kimutatja, hogy az onimikus hasonlóságnak különböző típusai vannak (33–38): (1) etimológiai névazonosságok, (2) formai azonosságok (eltérő etimológia mellett), például a német Koblenz < lat. Confluentes és Koblenz < ó-szorb *Kobyl’no/* Kobyl’na „olyan település, ahol kancák vannak”, (3) szemantikai névazonosság, például a német Schwarza és az angol Blackwater, (4) referenciaazonos névazonosságok, amelyek tovább oszthatók az azonos etimológiájúakra, például a német 288 Acta Linguistica Lithuanica LXIX Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich besprechung von Silvio Brendlers Buch Nomematik Németország, dánul Tyskland, azonos szemantikával, például németül Schwarzwasser, ó-szorb *Čornica; valamint olyanok, amelyeknél csupán a tárgy azonos, amelyre formailag, etimológiailag és szemantikailag eltérő nevek utalnak, például németül Deutschland, angolul Germany, finnül Saksa. Végül vannak még (5) a „névazonos névegyenletek”, amelyeknél az imént felsorolt rész-egyenlőségek mindegyike egyszerre fennáll, ahogyan ez a 15. századi Ausztriából származó Bertl Menhart = Partl Menhart adataiban is látható. Brendler szerint csak az utóbbi egyenletek „névazonosság-elméleti szempontból relevánsak” (38). Az onimák vizsgálatakor Brendler megkülönbözteti a „perceptuális szintet” és három „kognitív szintet” (40f.): a perceptuális szinten helyezkednek el az onima (szóbeli vagy írásbeli) konkretizációi (Kohlheimnél ezek a megvalósult allonimák voltak). A kogníció szintje a realizációk szintjére tagolódik, ahol a különböző névkonkretizációkat egy onimikus rendszeren belüli változatokként ismerik fel; a rendszerezések szintjére, ahol a beszélőközösség tagjainak agyában rendszer jön létre; és az archirendszerezések szintjére, amely a nevekről való „gondolkodás és beszéd” során alakul ki. Amikor hallunk vagy olvasunk egy nevet, az általa megnevezett tárgyat először „meghatározott, de közelebbről nem specifikált egyedként” azonosítjuk (44). Ettől az „azonosítási” aktustól eltérően az „identifikáció” „az egyén nevével meghatározott azonosságának megállapításakor” megy végbe (44). Brendler mindenesetre elutasítja a „névviselőtől független névszemléletet”, mivel az „nem felel meg a név lényegének” (50). A könyv 1. fejezete (53–80) „tudománytörténeti áttekintés” keretében tárgyalja azokat a szerzőket, akik Brendler előtt használták a nomematikai terminológiát. Amint már kifejtettük, Kohlheim nyelvi formára összpontosító megközelítése elsősorban abban tér el Brendlerétől, hogy Kohlheimnél egy Nomem a realizációban végtelen sok névviselőre vonatkozhat. Brendler ezt „homonim Nomemeknek” nevezi (63). Kohlheimre (valamint Kohlheimre és Hengstre 2004) továbbra is hivatkozva nyelvileg egységesebb terminológiát javasol: a konkretizáció szintjén az „Allonom” helyébe a „Nom” terminust állítja, a „Realisierungstyp” helyébe pedig az „Allonom” terminust (64). Ezután sorra veszi a Kohlheim (1977) óta megjelent, nomematikai terminológiát használó munkákat, és összegzésként arra a következtetésre jut, hogy egyikük sem veszi figyelembe az általa döntőnek tartott funkcionális azonosság kritériumát; „nyilvánvalóan egyszerűen összetévesztik az etimológiai azonosságot a névazonossággal (az izogéniát izonímiának tartják)” (80). Įžvalgos / Insights 289 VOLKER KOHLHEIM A 2. fejezet (81–170) címe „Nomematik”2. A nomematikai, vagyis émikus szemléletmód szempontjából döntő, hogy a neveket a rendszerben lássuk; a névrendszer pedig – Kohlheimnél (1998) is hasonlóan – a lexikai rendszer alrendszereként, az utóbbi pedig a nyelvi rendszer részeként értelmezendő (82). A nevek konstitutív nyelvi tulajdonságainak […] „Nomemekként” való leírását, vagyis fonematikai/grafematikai formájuk leírását Brendler „névgrammatikának” nevezi (85). A továbbiakban újradefiniálja a Nom, az Allonom és a Nomem egységeket: „A Nom egy funkcionálisan és egyúttal grammatikailag azonos Nomem konkretizációja, míg az Allonom egy funkcionálisan és egyúttal grammatikailag azonos Nomem realizációját hozza létre” (89). Ekkor nyilvánvalóvá válik két különbség Kohlheim modelljéhez képest: míg Kohlheimnél egy Nomem puszta formai egységként, Van Langendonck (2007) értelmében vett „proprial lemma”-ként, a realizáció szintjén több névviselőre utalhatott, Brendler modelljében ez nem lehetséges. Másodszor, Brendlernél „az eltérő szóalakú, de egyazon tárgyat megnevező nevek […] különböző Nomemeket, következésképpen különböző neveket képviselnek” (103). Ezzel azonban kétségtelenül célt téveszt Kohlheim (1977) megközelítésének szándéka. Éppen az volt a cél, hogy az egy Nomemhez tartozó különféle változatokat – különösen tehát a teljes alak rövid és becéző formáit – a késő középkori névadók és névviselők onimikus kompetenciájának megfelelően összevonják, hogy statisztikai elemzésre alkalmassá tegyék őket. Brendler ezzel szemben a rövid és becéző formákat „önálló” neveknek tekinti, ezért „rövidnevekről és becenevekről” beszél (103). Ha így járunk el, és ezt a gyakorlatban is alkalmazzuk, nem vizsgálható megfelelően, például, a szentek neveinek középkori elterjedése diakronikus és diasztratikus szempontból. Ekkor statisztikailag mindig az a név (Nomem) kerülne előnybe, amelynek nincs vagy csak kevés alloformája van. Mivel a középkorban az alloformák nomematizálása (a mai gyakorlattal ellentétben) csak nagyon ritkán fordult elő, egy ilyen eljárás alaposan eltorzítaná a képet. A nevekkel és/vagy név(formákkal) való összefüggésekről folytatott „laikus vagy nyelvtudományi gondolkodás” (112) során a „archirendszerezések” kognitív szintjére lépünk. Így „Archinomemekhez” jutunk, amikor valóságosan vagy csupán látszólag összefüggő névalakokról gondolkodunk vagy beszélünk, még bármiféle referencia rögzítése előtt. Ezért az olyan kijelentések, mint „Két embert ismerek, akit úgy hívnak, hogy 2 Ezt a terminust Brendler már 2003-ban bevezette (81). 290 Acta Linguistica Lithuanica LXIX Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich besprechung von Silvio Brendlers Buch Nomematik Ronny”, még nem tekinthetők teljes értékű neveknek (116). Az Archinomemek hangzásukban vagy írásképükben kissé eltérhetnek egymástól (Brendler példája: Gerit/Gerrit, 116. o.). Ha a névalakok diakróniájáról tesznek kijelentéseket – akár nyelvtudományi szempontból helyesen, akár nem –, Brendler „Archiallonomról” beszél (118). A továbbiakban az absztrakció, vagyis a konkretizációtól az archirendszerezésig vezető út, valamint ennek ellenpárja, a nomematikai egységek specifikációja során fellépő mentális folyamatokról esik szó (126–128). A nomematikai entitások közötti viszonyokat, különösen az izonímiát és az anizonímiát is tárgyalja (130–140). Figyelemre tarthatnak számot a következő oldalak, amelyeken Brendler bemutatja „a nomematikát mint dinamikus nyelvszemléletet” (140–144). Itt Kohlheim állítólag „teljesen a szinkróniára összpontosító” (140) megközelítését kívánja meghaladni egy „pankronikus” eljárással, ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy Kohlheimnél (1977) a diakrónia mint szinkronikus rétegek egymásutánja szintén döntő szerepet játszott.3 Brendler szerint a „nomematikai rendszer szemléletének dinamikája” a „nyelvi dinamika fő hajtóerőiből: a konkretizációból, a realizációból és a rendszerezésből” fakad (141). Brendler azonban nem fejti ki részletesebben, miként vezethető le ezekből a mentális folyamatoknak egy kezdetben szinkronikus osztályozásából a diakronikus változás. Helyesen hangsúlyozza „a nyelvi egységek azonosságának diakróniában való megállapításával járó problémákat” (142). Ezzel a problémával Kohlheim (1977) is szembesült, és az 893-tól 1378-ig terjedő időbeli kontinuum esetében a szinkronikus rétegek egymásutánjával próbálta megoldani; ennek során olyan onimikus változási jelenségek váltak megfigyelhetővé, mint egy Nomem kettéválása két különbözőre, illetve a kontamináció, vagyis két Nomem összeolvadása eggyé (Kohlheim 1977: 100–106). És amikor Brendler a 144. oldalon a mai Chemnitz helynév fejlődését kívánja grafikusan ábrázolni a „KAMENIZ” (1100 körül) alaktól a „KEMENIZ” (1200 körül) alakig, majd a „KEM(E)NIZ” (1300 körül) alakig, de facto ő is „szinkronikus rétegekre” hivatkozik, ahogyan Kohlheim (1977) is kénytelen volt ezt tenni a regensburgi keresztnevek esetében. Ez mindenesetre még nem „komplex kontinuum”, amint azt a 143. oldalon állítja. Brendler ezért helyesen írja, hogy „a névkutatásnak még ki kell dolgoznia a dinamikus névrendszerek diakronikus vizsgálatára alkalmas módszereket” (143). Fogalmi eszköztárával máris használható eszközt fejlesztett ki ehhez, hiszen az onimikus változás kezdetben elszórtan előforduló konkretizációkban fog megmutatkozni- 3 Siehe Kohlheim (1977: 100–106): „Diachronischer Wandel des Namensystems“. Ižvalgos / Insights 291 VOLKER KOHLHEIM …ulásokban nyilvánulnak meg, míg végül az allonómák megvalósulásain keresztül eljut a rendszerezésig. Ennek során figyelembe kell venni az „egyidejűben jelen levő különidejűséget”, amely például a 14. századi Regensburgban abban mutatkozik meg, hogy a /MATTHIAS/ és /MATTHÄUS/ nomémák – amennyiben kortárs személyekre utaltak – egyetlen /MATHEIS/ nomémává olvadtak össze (különböző allonómákkal), miközben az apostol Mátyás és az apostol és evangélista Máté neve a korabeli oklevelek dátumozásában szigorúan elkülönült (Kohlheim 1977: 279–281). Az ilyen jelenségek teszik láthatóvá az onimikus változást, jelen esetben két noméma összeolvadását egy új nomémává. Szerepet játszik itt a különböző domének (a nyelvhasználat társadalmi területei) szocioonomasztikai kategóriája is,4 amelyről Brendler nem szól. A következő, „A név és névváltozatok nomematikai nézőpontból” című szakaszban (144–147) Brendler ismét elhatárolódik Kohlheim megközelítésétől: a Kohlheim (1977)-ben szereplő /Friederich/, /Friedrich/, /Friedreich/, /Fridel/, /Fritz/ allonómákat nem kívánja annak tekinteni, hanem a /Fridel/ és a /Fritz/ alakokat önálló nomémáknak tartja, mivel ezek nem esnek a grammatikai azonosság „toleranciatartományába” (146). A „toleranciatartomány” bevezetése természetesen igen problematikus, amint Van Langendonck (2010: 206) is megállapítja. Ki dönti el, meddig terjedhet a tolerancia? A 14. századi regensburgiak számára a Friedrich és a Fridel felcserélhető volt, vagyis funkcionálisan egyenértékű, így megfelelt a Kohlheim-féle meghatározásnak: egy /fridu-rīh/ noméma allonómái voltak.5 Az az ellenvetés is célt téveszt, hogy e (és más) nomémák ófelnémet alakban való lejegyzése nem tükrözi a késő középkori névhasználók nyelvi tudatát, ezért el kell vetni: amint e tanulmány elején kifejtettük, ez a lejegyzés puszta konvenció, amely semmiképpen sem kívánta tükrözni a középkori regensburgiak onimikus kompetenciáját.6 „A nomematika következményei a névkutatás számára” (147–164) című részben Brendler többek között alapvetően más megközelítést sürget a megfogalmazás terén. 4 Siehe hierzu Kohlheim (2001: 151f.). 5 Brendler által idézett névazonosító egyenlet, a Bertl Menhart = Partl Menhart példáján – amely számára a „névazonos névegyenlet” példája (lásd fent) – különösen jól látszik a „toleranciahatár” fogalmának problematikussága. Az egyenlet egy 1457-es osztrák urbáriumból származik (lásd R. Kohlheim 2006: 53). Más összefüggésben és más korban a Bertl és a Partl alakot aligha tekintenénk egy noméma konkretizációinak; inkább a Berthold és a Bartholomäus névvel hoznánk őket kapcsolatba. Hogy mi tekinthető tolerálhatóan „azonosnak”, mindig kor- és csoportfüggő. 6 Ezt Brendler egy másik helyen (pl. 57. o.) maga is elismerte. Vö. Kohlheim (2001: 148). 292 Acta Linguistica Lithuanica LXIX Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich besprechung von Silvio Brendlers Buch Nomematik névstatisztikák és névkönyvek (lexikonok). Ez utóbbiakat különösen „még csaknem teljesen identitáselméleti szempontból felkészületlennek” tartja (151). A személynévlexikonok szerzői számára azonban alighanem magától értetődő, hogy szócikkeikben nem teljes értékű, egyenként csupán egyetlen személyre utaló nevekkel van dolguk, hanem – mint minden szótáríró – címszavakkal (Brendler terminológiájával: archinomémákkal).7 Ezért a szokásos nyelvhasználat („A Sophia utónevet évszázadok óta adják a német nyelvterületen”) valószínűleg továbbra is elfogadható marad, szemben a Brendler által szigorúan megkövetelt formával („A Sophia utónevet évszázadok óta adják a német nyelvterületen”) (150). A legújabb neurológiai és kognitivista eredményeket is felhasználja, hogy a nomematikai elméletet ebből a szempontból is megerősítse (164–169). Ez a megközelítés teljes elismerést érdemel, hiszen az onomasztikának ezen a téren még úttörő munkát kell végeznie.8 A recenzens szerint azonban a nomematikát még jobban megerősíti kognitivista szempontból a szemantikus és az epizodikus (más néven életrajzi) emlékezet közötti, Endel Tulving által már 1972-ben felismert, azóta tovább kidolgozott, időközben pedig alighanem általánosan elfogadott megkülönböztetés, mint a Brendler által idézett szakirodalom.9 A szemantikus emlékezet tárolja az egyénen túlmutató általános ismereteket, ideértve a mentális lexikont is, míg az epizodikus emlékezet az önéletrajzi élményeket és eseményeket őrzi (Rickheit, Weiss, Eikmeyer 2010: 36). Feltételezhető, hogy az archinomémák a szemantikus emlékezetben tárolódnak, míg az epizodikus (életrajzi) emlékezet tartalmazza azokat az információkat, amelyeket az adott névhasználó egyéni élete során szerez a konkrét névviselőkről, és ezáltal lehetővé teszi a mindenkori referenciát.10 A 3–7. fejezetek azt a célt szolgálják, hogy a nomematikát szemléltetésképpen néhány névfajtára alkalmazzák. Településnevekről (171–198), dűlőnevekről (199–226), víznevekről (227–254), növénynevekről (255–281) és személynevekről (283–311) esik szó. Ezek a fejezetek mind azonos séma szerint épülnek fel— 7 Vgl. auch Van Langendonck (2010: 196): „However, when, for instance, Goossens [...] speaks about the distribution of the name Müller in Germany [...], I am sure he knows what he is talking about: the name form (or in my view, better: ‘proprial lemma’ [...]) Müller [...]” 8 Siehe jedoch Van Langendonck (2007: 106–116). 9 Siehe z. B. Tulving (2002), Rickheit, Weiss, Eikmeyer (2010: 36–37). 10 Brendler nem hivatkozik kifejezetten Tulvingre, de más forrás nyomán röviden megemlíti az „exempláris tárolás” és az „epizodikus tárolás” szembeállítását (169. o.), két olyan fogalmat, amelyet feltehetően Tulving inspirált. Įžvalgos / Insights 293 VOLKER KOHLHEIM felépítve. Példaként szolgáljon a 3. fejezet: 1) „A településnevek azonossága mint probléma” (171–172), 2) „A Nomematik mint a probléma megoldása” (172), 3) „A településnevek mint nomematikai egységek” (173–185), 4) „A településnevek azonossága(i) mint nomematikai egységek közötti viszony(ok)” (185–198). Brendler a névkutatás általa tárgyalt valamennyi ágánál eltérő mértékű identitáselméleti hiányosságokat állapít meg. Ezeket a legkifejezettebbnek a személynévkutatásban látja. E fejezetekben a nevekre vonatkozó azonosság és névegyezés, „vagy akár etimológiai, illetve funkcionális azonosság” (171) összetévesztésének elkerüléséről van szó. Mindezekben a fejezetekben a Nomematik alkalmazását részletes formalizálások szemléltetik (pl. 175–185), és valamennyi azzal a megállapítással zárul, hogy a névtörténet az azonosság története (pl. 198). A már a bevezetőben említett terjedelmes dokumentációs és regiszterrész előtt még következik egy „Összefoglalás” (313–318), valamint egy rövid „Kitekintés” (319), amelyben többek között ez áll: „Végül [...] a jövő egyik sürgető feladata marad a névrendszerek Nomematikon alapuló bemutatása (= a Nomematik mint rendszerelmélet)” (319). Ezzel a recenzens, aki úgy véli, hogy e téren már jelentős előmunkálatokat végzett (vö. Kohlheim 1997; 1998), teljes mértékben egyetért. Végezetül megállapítható: Brendler a Kohlheim-féle nomematikai módszer továbbfejlesztésével és finomításával kétségtelenül kidolgozott terminológiai eszköztárat mutatott be az onymaazonosságok megállapítására, és mindenekelőtt felhívta a figyelmet az „azonosság” fogalmának problémájára a névkutatás területén. A gyenge pontokon, például a „toleranciatartomány” még nem kellően meghatározott fogalmán, tovább kell dolgozni; a recenzens számára az is úgy tűnik, hogy a diakrón onyma-változás kívánt „pankronikus” szemlélete inkább csak állítás maradt, mintsem megvalósult volna. A jövő fogja megmutatni, hogy a nomematikai megközelítés melyik változata – a Kohlheim által 1977 óta bemutatott vagy a Brendler-féle – lesz jelentős a gyakorlati névkutatás számára. IRODALOM Brendler Silvio 2008: Nomematik. Identitätstheoretische Grundlagen der Namenforschung (insbesondere der Namengeschichte, Namenlexikographie, Namengeographie, Namenstatistik und Namenstheorie). Hamburg: Baar. Coseriu Eugenio 1967: El plural en los nombres propios. – Teoría del lenguaje y lingüística general. Cinco estudios. Segunda edición. Madrid: Gredos. Freudenberg Rudolf 1966: Das Phonem und seine Struktur. – Zeitschrift für Mundartforschung 33, 1–13. 294 Acta Linguistica Lithuanica LXIX Das Nomem, das Allonom und die Nomematik. Zugleich besprechung von Silvio Brendlers Buch Nomematik Freudenberg Rudolf 1967/68: Kiadatlan tanulmány a Philipps-Universität Marburg/Lahn 1967/68-as téli szemeszterében működő nyelvészeti főszeminárium „Névkutatás” csoportja számára. Harris Zellig S. 1969: Structural Linguistics. 8th impression. – Chicago, London: The University of Chicago Press. Kohlheim Rosa 2006: Zur ländlichen Rufnamen gebung in Niederösterreich im 15. Jahrhundert (nach dem Urbar des Zisterzienserklosters Zwettl von 1457). Beiträge zur Namenforschung: Neue Folge 41, 49–69. Wieder abgedruckt in Kohlheim Rosa, Kohlheim Volker 2011: Personennamen. Motivation – Diffusion – Integration. Hamburg: Baar, 91–111. Kohlheim Volker 1977: Regensburger Rufnamen des 13. und 14. Jahrhunderts: Linguistische und sozio-onomastische Untersuchungen zu Struktur und Motivik spätmittelalterlicher Anthroponymie. Wiesbaden: Steiner. Kohlheim Volker 1997: Der onymische Bereich als autopoietisches System. – Wort und Name im deutsch-slawischen Sprachkontakt: Ernst Eichler von seinen Schülern und Freunden, hrsg. von Karlheinz Hengst et al. Köln: Böhlau 1997, 49–57. Wieder abgedruckt in Kohlheim Rosa, Kohlheim Volker 2011: Eigennamen. Neue Wege ihrer Erforschung. Hamburg: Baar, 103–111. Kohlheim Volker 1998: Towards a Definition of the Onymic System. – W. F. H. Nicolaisen (ed.): Proceedings of the XIXth International Congress of Onomastic Sciences. Aberdeen, August 4–11, 1996, vol. 1. Aberdeen: Department of English. University of Aberdeen, 173–178. Kohlheim Volker 2001: Nomem und Allonom. – Österreichische Namenforschung 29, 147–154. Wieder abgedruckt in Kohlheim Rosa, Kohlheim Volker 2011: Eigennamen. Neue Wege ihrer Erforschung. Hamburg: Baar, 85–92. Kohlheim Volker 2005: Nomem und Allonom. Die Feststellung onymischer Identitäten in Vergangenheit und Gegenwart. – Proceedings of the 21st International Congress of Onomastic Sciences, Uppsala, 19–24 August 2000, vol. 1, ed. by Eva Brylla, Mats Wahlberg. Uppsala: Institutet för språk och folkminnen, 207–217. Kohlheim Volker, Hengst Karlheinz 2004: Personennamen, Ortsnamen und linguistische Theorie. – Namenkundliche Informationen 85/86, 17–31. Kohlheim Volker, Hengst Karlheinz 2006: Nomematics – a new approach to the description of proper name systems. – Onoma 41, 115–129. Rickheit Gert, Weiss Sabine, Eikmeyer Hans-Jürgen 2010: Kognitive Linguistik. Theorien, Modelle, Methoden. Tübingen, Basel: Francke. Seibicke Wilfried 2008: Die Personennamen im Deutschen. 2., überarbeitete Aufl., Berlin, New York: de Gruyter. Įžvalgos / Insights 295 VOLKER KOHLHEIM Siliņa-Piņķe Renāte 2009: Priekšvārdi Rīgā 15. gadsimtā pēc pilsētas ķemerejas reģistra materiāliem / Rufnamen in Riga im 15. Jahrhundert anhand des Kämmerer-Registers der Stadt. Rīga: Latvijas Universitāte. Tulving Endel 2002: Episodic Memory: From Mind to Brain. – Annual Reviews in Psychology 53, 1–25. Thümmel Wolf 2005: Strukturalismus. Metzlers Lexikon Sprache, 3., neubearbeitete Aufl. Stuttgart, Weimar: Metzler, 650–651. Van Langendonck Willy 2007: Theory and Typology of Proper Names. Berlin, New York: Mouton de Gruyter. Van Langendonck Willy 2010: Besprechungsaufsatz: Names and identity. On the nomematic approach. – Beiträge zur Namenforschung: Neue Folge 45, 193–220. Windberger-Heidenkummer Erika 2011: Onymische Monovalenzen und Klassenbildung. Ein onomastisches Problem und seine methodischen Folgen. – Methoden der Namenforschung. Methodologie, Methodik und Praxis, hrsg. von A. Ziegler, E. Windberger-Heidenkummer. Berlin: Akademie-Verlag, 29–46. Zabeeh Farhang 1968: What is in a Name? An Inquiry into the Semantics and Pragmatics of Proper Names. The Hague: Martinus Nijhoff. Beérkezett 2013. augusztus 25-én. VOLKER KOHLHEIM Schlosshof Birken 11, D-95447 Bayreuth, Deutschland [email protected] 296 Acta Linguistica Lithuanica LXIX