Onymische Ambiguität in der Literatur

Straipsniai / Articles 111 VOLKER KOHLHEIM Bayreuth Tudományos kutatási irányok: Névkutatás, antroponomasztika, hodonímia, irodalmi onomasztika. ONIMIKAI AMBIGUITÁS AZ IRODALOMBAN A nevek bizonytalansága az irodalomban ANNOTÁCIÓ Az ambiguitás a modern poétika kulcsfogalma. Jóllehet a literáris ambiguitás fogalmáról eltérő felfogások léteznek, William Empson klasszikus definíciójához szeretnék csatlakozni, amely szerint ambiguitás áll fenn minden olyan esetben, amikor egy verbális árnyalat, bármilyen finom legyen is, ugyanazon nyelvi részletre adott alternatív reakciókat tesz lehetővé. Az alábbiakban nemcsak azt kívánjuk bemutatni, hogy az ambiguitás kiterjedhet a literáris nevekre is, hanem különbséget is szeretnénk tenni a literáris szövegekben előforduló onimikus ambiguitás különböző típusai között. Végezetül azt vizsgáljuk, hogy a poetonimikus ambiguitás elemzése mit mondhat el a tulajdonnevek kognitív feldolgozásáról. KULCSSZAVAK: ambiguitás, onimikus ambiguitás, literáris nevek (poetonimák), kognitivisztika. ANNOTÁCIÓ Az ambiguitás a modern poétika egyik kulcsfogalma. Noha az irodalmi ambiguitásnak különböző koncepciói léteznek, én William Empson klasszikus definíciójához kívánok ragaszkodni, amely szerint minden olyan verbális árnyalat ambiguitásként tekinthető, amely lehetővé teszi ugyanazon nyelvi egységre adott alternatív reakciókat. Ez a tanulmány nemcsak azt kívánja bemutatni, hogy az ambiguitás irodalmi nevekre is kiterjedhet, hanem megpróbál különbséget tenni az irodalmi szövegekben előforduló onimikus ambiguitás különböző típusai között, és azt kérdezi, mit tanulhatunk a poetonimikus ambiguitásból a tulajdonnevek mentális feldolgozásáról. KULCSSZAVAK: Ambiguitás, onimikus ambiguitás, irodalmi nevek, kognitív nyelvészet. VOLKER KOHLHEIM 112 Acta Linguistica Lithuanica LXXII A lingvisztikán belül széles körű egyetértés uralkodik az ambiguitás fogalmát illetően: az ambiguitás „egy szó vagy egy nagyobb nyelvi egység világosan leírható többértelműsége” (Bauer 2008: 17). E tekintetben különbséget kell tenni a lexikai és a strukturális többértelműség között. Az előbbi a szó szintjén jelentkezik, és ekkor (bár nem mindig teljesen élesen) meg lehet különböztetni a homonímiát és a poliszémiát. Strukturális többértelműségről akkor beszélünk, amikor egy összetett nyelvi egység, rendszerint egy mondat, különbözőképpen értelmezhető. Míg a [többértelműséget] észreveszik, illetve azonnal feloldják (diszambiguálják), addig a többértelműség a poétikában nagy szerepet játszik, sőt egyenesen a modern poétika nun in der normalen alltäglichen Kommunikation Ambiguität kaum einmal kulcsfogalmává vált; Roman Jakobson benne látja a költői lényegét (Jakobson 1960: 371; Nöth 2000: 451). Az, hogy a többértelműség ennyire lényeges az irodalmi műalkotás számára, Jan Mukařovský (1989) megállapítása szerint arra vezethető vissza, hogy a nyelvi jel az irodalomban ugyan nem veszíti el teljesen a nem esztétikai valósághoz fűződő kapcsolatát, a műalkotásban azonban a referencia nem olyan egyértelműen valósul meg, mint ahogy az a valós világban szabályszerű (vö. még Kohlheim 2006a: 274–80). Mindazonáltal a többértelműség fogalma az irodalomelméletben távolról sem olyan egyértelműen meghatározott, mint a nyelvtudományban. Shlomith Rimmon ezért a literáris többértelműség témájának szentelt disszertációjában csak akkor kíván ambiguity-ről beszélni, ha két lehetséges olvasat kölcsönösen kizárja egymást, mint Henry James híres elbeszélésében, a The Turn of the Screw-ban: vagy vannak szellemek Blyban, vagy nincsenek szellemek, mindkét olvasat azonban lehetséges (Rimmon 1977: 11). Ezzel szemben Abraham Kaplan és Ernst Kris (1948: 417–421) az esztétikai ambiguitás öt különböző típusát állapítják meg: diszjunktív ambiguitás, additív ambiguitás, konjunktív ambiguitás, integratív ambiguitás és projektív ambiguitás. William Empson is, aki Seven Types of Ambiguity című könyvében az ambiguitást a költői nyelv lényegi jellemzőjeként határozza meg, az ambiguitás fogalmának tág definíciójából indul ki. Azt javasolja, hogy akkor beszéljünk ambiguitásról, „amikor bármely verbális árnyalat, legyen bármilyen csekély is, teret enged ugyanazon nyelvi részletre adott alternatív reakcióknak.”1 A „nyelvi részlet”, piece of language alatt tulajdonnevek is érthetők, sőt a propriumok fokozott mértékben hajlamosak az ambiguitásra, és azt igen különböző módokon hozzák létre. Az ambiguitás létrehozásának e módjai közül egyesek az irodalmi műalkotásban sem különböznek 1 Empson (1966: 1): “I propose to use the word [ambiguity] in an extended sense, and shall think relevant to my subject any verbal nuance, however slight, which gives room for alternative reactions to the same piece of language.” Cikkek / Articles 113 Onymische Ambiguität in der Literatur attól a módtól, ahogyan a valós életben is működnek, mások azonban az esztétikai szférára korlátozódnak. Az alábbiakban kísérletet teszünk a poetonimikus ambiguitás különböző típusainak rendszerezésére német és angol nyelvű irodalmi példák segítségével. Első példaként az az eset említhető, amikor bizonytalan, hogy egy lexéma egyáltalán propriumként vagy (még) appellativumként használatos-e. Oscar Wilde A jelentőségteljes, hogy Earnestnek hívják című színművének címét nem követik tovább. Egészen másfajta kétértelműséggel (1893) kann hierfür als Beispiel dienen, doch soll diese Art der Ambiguität hier van dolgunk Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájában. Éppen most sikerült a frank lovagnak, Walther von Stolzingnak az istentisztelet után néhány szót váltania Évával, az ötvös Pogner gyönyörű lányával. Éva dajkája, Magdalene, rendkívül meglepődik azon a megértésen, amely oly gyorsan kialakul Éva és Walther között, hiszen a két fiatal csak előző nap találkozott először. Éva e szavakkal igazolja magát (Wagner 1978 [1867]: 404): Ez okozott nekem oly gyors kínokat, hogy már régóta a képében láttam őt! Mondd, nem éppen úgy lépett közel, mint Dávid? Magdalene megdöbben, hiszen ő maga is egy Dávidba szerelmes, Dávidba, a tanoncba. „Megőrültél? „Hogyan, Dávid?” – kiált fel ezért féltékenyen. Éva azonban megnyugtatja: „Dávid, a képen.” Magdaléna most azt hiszi, hogy Éva a Dávid nevet Dávid zsoltáríróra vonatkoztatja, akit a mesterdalnokok védőszentjükként tisztelnek: „Ah! – a királyra gondolsz a hárfával / és hosszú szakállal a mesterek címerében?” Éva természetesen nem erre a Dávid királyra gondol, hanem a fiatalosan ragyogó hősre: „Nem! Arra, aki a kaviccsal Góliátot dobta le, karddal az övén, parittyával a kezében, fejét fénylő fürtök övezik, ahogyan Dürer mester megfestette nekünk!” Mire Magdaléna, most ismét a maga Dávidjára utalva, megkönnyebbülten felsóhajt: „Ah, Dávid! Dávid!” (Wagner 1978 [1867]: 404; vö. még Kohlheim, Kohlheim 2013). Nyilvánvalóan referenciális ambiguitásról van itt szó, amely azon sokat vitatott tényen alapul, hogy egy név mint nyelvi jel, Willy Van Langendonck (2007) terminológiájával „propriális lemma”, korlátlan számú referensre vonatkozhat (vö. Windberger-Heidenkummer 2011). VOLKER KOHLHEIM 114 Acta Linguistica Lithuanica LXXII David Kaplan logikus számára ezért a tulajdonnév alapvetően ambig.2 Mindazonáltal – és éppen ez teszi ezt a példát nyelvfilozófiai szempontból is érdekessé – itt a fiktív entitás, Éva, a valós világ egy Dürer által ábrázolt történelmi alakjára, nevezetesen a Góliást legyőző bibliai Dávidra referál. A Magdalene nevű fiktív entitás ezzel szemben a David tulajdonnévi lemmát először a fiktív világból származó személyre vonatkoztatja, amelyhez Éva és maga Magdalene is tartozik: Dávid tanítványára, majd megkönnyebbülten állapítja meg, hogy Dávid király történelmi személyére gondoltak. A fiktív személyek referencia-hozzárendelései tehát probder itt csak említésre kerül, de tovább nem követhető.3 A tulajdonnevek azonban önmagukból, per se, különböző szempontokból is lehetnek ambig. Így nem mindig világos eleve, lemlos sowohl innerhalb der fiktionalen Welt wie über diese hinaus, ein Aspekt, hogy egy név férfi vagy női névviselőre referál-e, emberre, állatra vagy akár egy helyre vonatkozik-e. Kétségtelen, hogy vitatott az a kérdés, vajon a kategoriális jelentések vagy preszuppozíciók szükségszerűen a tulajdonnévhez tartoznak-e, vagy csupán statisztikai tapasztalati értékekről van szó, amelyek a tulajdonnévtől kontingensek.4 Itt is nyelvről nyelvre eltérően alakulnak a viszonyok. Tény azonban, hogy az írók szívesen élnek az ezzel kapcsolatos ambivalenciákkal. Itt inherens onimikus ambiguitásról szeretnék beszélni. Nyilvánvaló, hogy ez a fajta ambiguitás nem korlátozódik az irodalomra. A gyermekkor és az érettség között álló lány őstípusa a német irodalomban Mignon. Mignon azonban kezdetben nem név; hanem egy szubsztantivizálódott francia melléknév, amely lefordítva körülbelül azt jelenti: ‘kedvenc’.5 Ahogyan a német szó, úgy a Mignon idegen szó is alkalmazható volt Goethe korában férfiakra és nőkre egyaránt: Caroline Jagemann színésznőről egy 1800-as kritikában ezt írták: „Rövid időn belül a közönség Mignonja lett” (Kommentar zu Goethe 1977 [1795/96]: 719). Ez a szexuálisan ambivalens megnevezés tehát teljes mértékben megfelel Mignon androgün lényének; Wilhelm Meister, amikor először megpillantja őt, „nem tudja eldönteni, hogy fiúnak vagy lánynak tekintse-e” (Goethe 1977 [1795/96]: 86). Maga Mignon is „nőiességének rögzítésére irányuló kísérletekre makacsul így válaszol: 2 Kaplan (1989: 563): „Az olyan indexikus kifejezésekkel ellentétben, mint az »én«, a tulajdonnevek valóban ambivalensek.” 3 A lehetséges világok elméletének keretében a „trans-world identity” többek között a következő művekben kerül tárgyalásra: Doležel (1998: 17–18); Ronen (1994: 57–60); Kripke (2013: 81f.). 4 Vö. ehhez Anderson (2007: 135f.); Van Langendonck (2007: 71. és köv.); Coates (2012: 125–129). 5 Vö. Goethe-hoz fűzött kommentár (1977 [1795/96]: 719); Schwanke (1992: 354–359). Tanulmányok / Articles 115 Onymische Ambiguität in der Literatur ‚Én fiú vagyok: nem akarok lány lenni!‘” (Wetzel 1989: 329). Mignon kétértelműsége azonban nem csupán a nem kérdésére terjed ki, hanem a nyelvi jel státuszára is: A Mignon eredetileg köznévként kerül bevezetésre, a regény cselekményének előrehaladtával azonban mégis valamiféle tulajdonnévvé válik a gyermek számára, annál is inkább, mivel makacsul megtagadja, hogy elárulja valódi nevét.6 Időközben a Mignon a németben még elismert női keresztnévvé is vált (Seibicke 2000: 327); tehát a francia hímnemű szó nyelvtani neme megváltozott. Carson McCullers The Member of the Wedding című, először 1946-ban megjelent regényének tizenkét éves főszereplője is ebben a nyugtalanító köztes állapotban van: a haja úgy van levágva, mint egy fiúé (McCullers 2008: 8), és ő maga is azt kívánja, bárcsak fiú lenne, és háborúba vonulhatna.7 Mignonnal ellentétben ez a „tomboy” nagyon is visel nevet, mégpedig kezdetben a nemileg kétértelmű becenevet, a Frankie-t. És figyelemre méltó, hogy amikor időnként e köztes állapotát megunja, a nevét is megelégeli: „This was the summer when Frankie was sick and tired of being Frankie“ (McCullers 2008: 29). Ennek megfelelően a regény II. részében elhatározza, hogy ezentúl az igényes Miss F. Jasmine Addams, Esq. névvel ellátott névjegykártyákat készíttet (McCullers 2008: 61), majd a III. részben, a regény végén, kiábrándultan, de egyben érettebben, már csak az egyértelműen női Frances keresztnéven említik (McCullers 2008: 167 és másutt). A nemileg kétértelmű nevek az angolban lényegesen gyakoribbak, mint a németben, ahol a nem hivatalos használatban tulajdonképpen csak hipokorisztikumokként fordulnak elő. Ennek ellenére e nevek közül sok inkább az egyik vagy a másik nemhez kötődik, például a Robin név a férfiakhoz. Ezért a Nice Work című David Lodge-regényben Vic Wilcox iparos is egy férfi akadémikusra számít, amikor bejelentik neki Robyn Penrose-t, aki egy akadémiai projekt keretében „árnyékként követi” majd a munkája során. Ennek megfelelően igen nagy a meglepetése, amikor egy fiatal hölgy lép vele szembe (Lodge 1989: 106f.). Egy utónévlexikon adta David Lodge-nak az ötletet, hogy a Robin/Robyn név nemi kétértelműségéből komikus jelenetet bontson ki; ugyanakkor úgy találta, hogy a „androgin” Robyn név nagyon jól illik feminista és öntudatos hősnőjéhez (Lodge 2011: 38). 6 Goethe (1977 [1795/96]: 522): Mignon „esküt tett […], hogy egyetlen élő embernek sem nevezi meg közelebbről lakhelyét és származását.” 7 McCullers (2008: 30f). A regény a második világháború idején játszódik egy Georgia állambeli/amerikai kisvárosban. VOLKER KOHLHEIM 116 Acta Linguistica Lithuanica LXXII A valós élettel ellentétben az a név, amelynek eredeti lexikális jelentése még felismerhető, az irodalmi műben automatikusan „beszélővé” válik. Ez azzal magyarázható, hogy az irodalmi műalkotásban a névről fel kell tételeznünk, hogy a szerző szándékosan választotta; a név soha nem véletlenül tapad viselőjéhez. Következésképpen beszélő neveket – a kifejezés Lessingtől származik – már az ókorban is találunk (Birus 1987: 40). Jóllehet a beszélő név gyakran pontosan azt fejezi ki, ami ténylegesen jellemzi viselőjét, amint az John Fielding Squire Allworthy nevű szereplője esetében történik a Tom Jonesban (1749), a beszélő neveket már korán ironikusan vagy ellentétes értelemben is alkalmazták. Így Shakespeare Szeget szeggel (1604; III. felvonás, 2. jelenet, 249–254. sor) című művének Angelója korántsem angyali. Éppen ez a mindig lehetséges ironikus vagy antitetikus alkalmazás teszi a beszélő neveket eleve kétértelművé, hiszen általában csak az elbeszélés folyamán tudhatjuk meg, hogy egy szemantikailag átlátszó név beváltja-e, amit ígér. E kétértelműség szép példája Goethe Wahlverwandtschaften című művének Mittlerje: kezdetben meglehetősen sikeres közvetítőként mutatkozik be,8 Eduard és Charlotte esetében azonban kudarcot vall. Ha itt a beszélő név kétértelműsége nagyrészt megmarad, akkor Theodor Fontane, az ironikus névadás mestere, arra hajlik, hogy ezt az onimikus kétértelműséget azonnal feloldja, sőt tulajdonképpen létre sem engedi jönni. Így nyilatkozik Treibel kereskedelmi tanácsos az általa rendezett vacsorán két hölgyről: „Két udvari hölgy; a testesebb: von Ziegenhals őrnagyné, a nem testesebb […]: Edwine von Bomst kisasszony” (Fontane 1969 [1892]: 23). Az irónia, mondja Roland Barthes (1974: 66), „mindig egy biztos helyről indul ki.” Ezt itt a két hölgy testességére vonatkozó egyértelmű kijelentés biztosítja. Mintha ez még nem volna elég, Treibel még Ziegenhals tekintélyes mellbőségén is elidőzik, és így elmélkedik: „Egyébként ezek azok a tréfás ellentétek, amelyeket a lich ismert, Griepenkerlnek hívták” (Fontane 1969 [1892]: 24). Ehhez hozzá kellene tenni, hogy von Bomst nem tulajdonképpeni beszélő, hanem hangszimbolikus névként fejti ki szuggesztív hatását.9 Ugyancsak A Jenny Treibelben találkozunk Honig kisasszonnyal, a nevelőnővel, akiről rögtön azt mondják, hogy 8 Goethe (1977 [1809]: 255): „Amíg szolgálatban állt, egyetlen házaspár sem vált el Leben erheitern. Klopstock war Dichter, und ein anderer, den ich noch persön- […].“ 9 Vö. ehhez még Demetz (1964: 194). Cikkek / Articles 117 Onymische Ambiguität in der Literatur „durva vonásai mintegy tiltakozást jelentettek a neve ellen.”10 Amint az irónia szerepet kap, többé nincs helye az ambiguitásnak. Ez a műalkotásban szereplő nevekre is érvényes. Ha ezekben az esetekben a nevek „beszélő” voltát a propropriális szemantikájuk adja, akkor egy név azáltal is felhívhatja a figyelmet viselőjének rejtett vagy ellentmondásos jellemvonásaira, hogy korábban már ismert személyek viselték, legyenek azok az extratextuális valóság személyiségei, vagy irodalmi alakok.11 A név itt a benne rejlő intertextuális utalások révén nyeri el jelentését. Ez nem mindig történik olyan feltűnő módon, mint Heinrich Mann Der Untertan című regényének szociáldemokrata, szakszervezetileg szervezett gépmesterénél, Napóleon Fischernél, akinél az olvasó természetesen azonnal felteszi a kérdést, vajon megfelel-e e név követelményeinek. Fontane sokkal diszkrétebben jár el az Irrungen, Wirrungen című művében, amelynek főhősnője a bűn és a szentség között oszcilláló Lene nevet viseli, amely a bibliai Maria Magdalena név rövidített formája. Wilhelm Raabe Unruhige Gäste című regényében a Phöbe névben rejlő intertextuális ambiguitás még a cselekmény szempontjából is jelentőssé válik: amikor a fiatal diák, Veit von Bielow, egy diáktársa padlásszobájában először hallja a Phöbe női keresztnevet, az számára „csupán bájosan hellénül” hangzik, ezért „vidáman odakiáltja a háztetők fölött a hold sarlójának a német tavaszi éjszakában” (Raabe 1961 [1885]: 190). A „hellén” kontextusban a Phoebe név Phoibosz Apollónra utal (Böschenstein 1986: 28, 55. jegyz.), ugyanakkor azonban a szűzies holdistennőre, Artemiszre is, aki a Phoebe vagy a Ragyogó melléknevet is viseli (Lensing 1988: 162). Raabe szövegében a „holdsarlóra” való utalás ugyanis nem kerülheti el a figyelmet. Amikor azonban a regény végén, a nem utolsósorban a Phoebével való ismeretsége következtében halálosan beteg Veit von Bielow egy levélben váratlanul a „Perszephoniá […]” istennőhöz folyamodik (Raabe 1961 [1885]: 333), „az alvilág istennőjéhez, akinek neve etimológiailag a Holdra vezethető vissza, és akit Artemisz mellé gyakran játszótársnőként állítanak” (Lensing 1988:162), e mitológiai-onomasztikai utalások révén az Erosz és Thahier témája, amelyet a szerző a szöveg alsó rétegébe száműzött, annyiban [válik érzékelhetővé], hogy a Phoebe név mitológiai vonatkozását a manifeszt szöveg azonnal egy másik, mégpedig bibliai vonatkozással írja felül 10 Fontane (1969 [1892]: 33). Terminológiai szempontból még bizonytalanság uralkodik az efféle neveket illetően. Hengst/Sobanski (2000) itt „konträr neveknek”, Hengst/Vasil’eva (2007: 151) pedig lying natos evident (Lensing 1988: 163). Verbannt und tabuisiert ist diese Thematik name-nek nevezi őket. Az efféle nevek által keltett komikum kialakulását Pohl (2005) kognitivista fogalmak segítségével magyarázza. 11 Az irodalmi névtudomány itt „megtestesült nevekről” beszél; vö. Birus (1987: 45). VOLKER KOHLHEIM 118 Acta Linguistica Lithuanica LXXII így van, Phoebe ugyanis annak a „kenkhreai gyülekezeti szolgálónak” is a neve, akit Pál apostol – bizonyára levele kézbesítőjeként – „nővérünkként” ajánl a római gyülekezetnek (Róm 16,1; Raabe 1961 [1885]: 190). Ezért egyes értelmezők Phoebét teljes egészében „a nővérként” látják: „Phoebe feladatai vér szerinti fivére házában testvériek, és »testvériek« a faluban végzett teendői is.”12 Végső soron azonban nevének görög-mitológiai és keresztény vonatkozások közötti kétértelműsége egy olyan alak belső ellentmondásosságát tükrözi, aki – ahogyan a kortárs Raabe-kutatás egyik legjobb ismerője megfogalmazta – „is not an easy character to read” (Sammons 1987: 246). A vezetékés a családnév körülbelül a 14./15. század óta Németországban, de Angliában is egy személy „teljes nevét” alkotja.13 Számos olyan német, de angol családnév is létezik, amely formai változtatás nélkül keresztnevekből alakult, például Friedrich, Lukas, Werner.14 A családnév hiányzó jelölése által előidézett kétértelműséget például Bodo Kirchhoff író használja ki a Fülöp-szigeteken játszódó Infanta című regénye elején: „A német […] hirtelen Lukasként mutatkozott be. ‚Mister Lukas Kurt?‘ – ‚Mister Kurt Lukas.‘ – ‚Akkor a matricán az ön keresztneve szerepelt.‘ – ‚Valaki tévedett.’ Hogyan Ön‘“ (Kirchhoff 1990: 7). Ám a tulajdonnév-ambiguitás további, a szöveg szempontjából jelentősebb lehetőségei is kínálkoznak egy szerző számára a teljes név két alkotóeleme alapján, amelyek aztán irodalmilag produktívvá válhatnak, például amikor a vezetékés keresztnév valamilyen módon kontrasztál egymással. Az ilyen „megtört” (Presch 2002: 3. és passim), illetve „antitetikus” név (Demetz 1964: 197–201) iskolapéldája Thomas Mann Tonio Krögerje (1903). A két névelem antitetikussága itt azon alapul, hogy a Tonio nyelvföldrajzilag román, vagyis „déli” névként, a Kröger pedig alsónémet, vagyis „északi” Nábiguitätként jelölt, ami meghatározó Thomas Mann novellájának konfliktusokkal terhelt főhősi karaktere szempontjából. Thomas Mann azonban korántsem az első, aki ezt a tulajdonnévi stilisztikai eszközt alkalmazta; ebben meglehetősen szorosan követi Theodor Fontane-t, aki az Effi Briestben egy „[…] kis, görbe vállú és már-már 12 Höhlert (1969: 131). Jelentős módon Phebe J. D. me.15 Zusammengenommen erzeugen die derart markierten Namen eine AmSalinger The Catcher in the Rye (1951) című regényében Holden Caulfield nővéreként is megjelenik. 13 A terminus Seibicke (2008: 10, 14. és köv.) nyomán. 14 Vö. e családnevek kialakulásáról Kohlheim (2000). 15 Birus (1987: 45) szerint itt „osztályozó” nevekről van szó. Tanulmányok / Articles 119 Onymische Ambiguität in der Literatur a szinte összenőtt urat, akiben ugyanakkor volt valami olyannyira megkülönböztetett […]”, az Alonzo Gieshübler nevet adja. Fontane – akárcsak egyébként Thomas Mann – szereti, ha alakjai kommentálják a feltűnő neveket, és így nyilatkozik Effi, amikor bemutatják neki Alonzo Gieshübler gyógyszerészt, találóan: „És akkor rögtön látom azt is, hogy ön más, mint mások. […] Talán az ön esetében a név is közrejátszik. Mindig ez volt öreg Niemeyer lelkészünk egyik kedvenc állítása; a név – ahogy mondani szerette –, különösen a keresztvagy utónév, valami titokzatosan meghatározó erővel bír, és Alonzo Gieshübler, úgy vélem, egy egészen új világot tár fel az ember előtt, sőt, szinte azt merném mondani, Alonzo romantikus név, egy ékszernév.” – „Igen, legkegyesebb asszonyom” – válaszolja neki Gieshübler –, „ebben eltalálta” (Fontane 1969 [1895]: 64f.). Az Alonzo „prezióza-név” Spanyolországra utal, ahonnan Gieshübler anyja valóban származik, és ezáltal e karakter Don Quijote-i vonására, aki Effiért legszívesebben „Cidként vagy bármely más campeadorként” „harcolna és halna meg” (Fontane 1969 [1895]: 66), miközben a családnév, amely egy cseh ásványvízre emlékeztet (Demetz 1964: 199), ennek a gyógyszerésznek a polgári elemét képviseli, aki arra is büszke, hogy a Gieshüblerek „már a negyedik nemzedék óta, teljes száz éve” helyben lakó gyógyszerészek (Fontane 1969 [1895]: 65; vö. még Demetz 1964: 199). Alonzo Gieshübler nevének kétértelműségével összhangban él, és azt termékenyen ki is aknázza. Egészen másként viszonyul nevéhez a zenetanár és zeneszerző Niels Wrschowitz Fontane utolsó, A Stechlin című regényéből. Niels Wrschowitz olyannyira szenved ellentétes jelentésű nevétől, hogy „egyfajta kétségbeesésből doktor lett” (Fontane 1969 [1899]: 130). Ugyanis nem – mint várhatnánk – elsősorban a teljes nevének egy dán és egy cseh elemből összetett nyelvi-földrajzi ellentétességéről van szó,16 hanem a Niels keresztnévvel szembeni, csak egyéni életrajzából magyarázható ellenérzéséről, amelyet az általa megvetett dán zeneszerző is viselt, aki szerinte a Triviális és Niels Gade trug. „Niels Gade“, heißt es bei Fontane, „war ihm der Inbegriff aljelentéktelen […], és így támadt az a gondolata, hogy a névjegyén egy doktori címmel tüntesse el a keresztnevet” (Fontane 1969 [1899]: 131f.). Itt is világossá válik, hogy Fontane hajlamos az onimikus kétértelműségeket a lehető leghamarabb egy bármilyen jellegű Az egyértelműséget feloldani. Fontane azonban szintén nem az első, aki egyik alakja teljes nevének kétértelműségét termékenyen kihasználja. Elődként elsősorban Jean Pault kellene megnevezni, aki 1809-ben megjelent Des Feldpredigers című regényében 16 Demetz (1964: 200): „Wrschowitz Fontane idejében a cseh Prága Weddingje volt“.