Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba)

Įžvalgos / Insights 175 PIETRO U. DINI Pisai Egyetem Kutatási irányok: nyelvtörténet, a balti nyelvek története, a nyelvészet történetírása, porosz nyelvészet. DOI: https://doi.org/10.35321/all82-09 A KATALÁN „KÖZEPES MÉRETŰ” NYELV (A LITVÁN NYELVVEL VALÓ LEHETSÉGES PÁRHUZAMOK)1 0. BEVEZETÉS Ebben az áttekintésben szűk és korlátozott célt tűzök ki. Először nagyon általános vonásokban mutatom be a katalán nyelvterületet és a nyelvjárási sokféleséget, majd szintetikusan szemléltetem e nyelv történetét, és kitérünk néhány polemikus mozzanatra, különösen a kasztíliai és katalán nyelvek képviselői között a nyelv közéletben való használatáról folytatott nyelvészeti vitára. Ez a vita az egész huszadik századon át folytatódott, és eljutott napjainkig2. Végül a címben jelzett fogalmon keresztül vizsgálom a katalán nyelv jelenét és jövőjét, vagyis mint „közepes méretű” nyelvet, és feltárom, mi rejlik ebben a megközelítésben. Az áttekintés általános kontextusának megjelöléséhez érdemes áttekinteni a Spanyol Királyság nyelvi helyzetét, vagyis a többnyelvű Spanyolországot, amelynek négy nyelve van, és ezek közül csupán egyet tekintenek az egész államban hivatalosnak – a kasztíliai nyelvet, míg a többit társhivatalosnak tekintik, de csak bizonyos területeken, nevezetesen a galíciait, a baszkot és éppen a katalánt. Emlékeztetek arra, hogy az Andorrai Hercegségben a katalán az állam hivatalos nyelve. 1 ∗Az előadás Vilniusban, a Litván Nyelvi Intézetben hangzott el a 26. Jablonskis-konferencia alkalmából, 2019. október 3-án. A szerző köszönetet mond J. Sabaševičiūtėnek a fordításért és akad. prof. G. Blažienėnek a szerkesztői segítségért. A tanulmányban szándékosan megőrzik a szóbeli előadás stílusjegyeit. 2 Ezt a problémát vizsgálja például : Barbour, Carmichael 2002; Jörg 2013; Kraus 2015. PIETRO U. DINI 176 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII 1. ÁBRA. A katalán nyelv elterjedési területe 1. RÖVID LEÍRÁSOK Katalonų kalbos arealas apima visą Viduržemio jūros dalį – Kataloniją (Catalunya), Valenciją (València), Franją de Ponent (paribys su Aragona), Andorą (Andorra), a Baleár-szigeteket (Illes Balears), a franciaországi Észak-Katalóniát (Catalunya Nord) és a szardíniai Alghero városát (Alguer). A katalán nyelvi közösséget több régióban élő és közös nyelvet használó emberek alkotják, akiknek nyelvi megnyilvánulása és az azt kísérő társadalmi diskurzus régiónként eltérő. Katalánul körülbelül 9 millió beszélő beszél Európában, további 350 000 pedig Dél-Amerikában. A katalán nyelv belső dialektális osztályozása egyetlen földrajzi kritériumon alapul a keleti és nyugati nyelvjárások, illetve nyelvjáráscsoportok között, amely viszont fonetikai felosztásokon nyugszik. Különösen fontosnak tartják az a hang semlegesülését hangsúlytalan helyzetben. Ezzel az osztályozással egyetért mind a hagyományos dialektológia, például Manuel Milà i Fontanals (XIX. század), mind az újabb irányzat, például Joan Veny (XX. század). Ezenkívül bizonyos átmeneti nyelvjárások is ismertek Aragónia, az okcitán nyelvterület és más területek felé. Néhány más nyelvjárás szintén ismert volt, de ma már nem létezik, például Algériában, Szicíliában, Nápolyban, Szardínián (Alghero kivételével). Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) Betekintések / Insights 177 2. ÁBRA A katalán nyelv nyelvjárásai 2. ISTORIJOS PILIULĖS Nagyon szintetikusan érdemes emlékeztetni arra, hogy a vulgáris latinból kialakult nyelvi változat a XI. század körül magára öltötte a katalán nyelv jellegzetes vonásait, és területe néhány évszázadon át alig változott3. 2.1. A katalán nyelv a XIV. században érte el virágkorát. Ekkor kiterjedt területen használták, magától a Katalóniai Hercegségtől egészen a mai Dél-Franciaországig, Aragóniában és Valenciában, a Baleár-szigeteken, valamint Dél-Itáliában, Észak-Afrikában és Görögországban. A XV. századig ez a nyelv virágzott az irodalomban (kezdetben a provanszál nyelvvel együtt) és a filozófiában (elég, ha csak egy Ramon Llullra (1232–1316) emlékeztetek). A XVI. században megkezdődik Katalónia politikai hanyatlása. Elveszít olyan területeket, mint például Roussillon és még mások is. Ezzel egyidejűleg nő Kasztília politikai ereje. Végzetes dátum az 1714. év, amikor véget ér az „örökösödési háború”, és Barcelona városa 3 Az e fejezetben tárgyalt kérdésről lásd például az összefoglalásokat : Tavani 1994; Nadal, Prats 2001, a hivatkozott mű Nadal, Prats 1982 kétkötetes munkája; 1996; Francés, Amorós 2011. PIETRO U. DINI 178 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII vereséget szenved a kasztíliai és francia szövetséges hadseregektől. Megkezdődik a Bourbon-dinasztia és Katalónia leigázásának időszaka. A kasztíliaiasítás folyamata a következő évszázadokban is folytatódik, a katalán nyelv elveszíti presztízsét, nyelvjárási változatai pedig egyre mélyebbé válnak. A katalán nyelv és kultúra hanyatlása az úgynevezett Renaixença időszakáig tart. A Renaixenços mozgalma romantika korabeli költői mozgalomként születik meg. A Renaixenços mozgalom megalapításának feltételes és szimbolikus aktusa Bonaventura Carles Aribau i Farriols (1798–1862) költő 1833-ban keletkezett, a késő romantika által ihletett Oda a la patria című költeménye lett, vagyis a „Himnusz a hazához” (1832). 2.2. A Renaixença litvánul „újjászületés” lenne, mind szó szerinti, mind történelmi értelemben. Ha megpróbáljuk folytatni az összehasonlítást, számos érdekes, fennálló párhuzamot fedezhetünk fel Litvánia és a katalán helyzet között. Mindkét nyelvi közösség – a litván és a katalán – körülbelül ugyanabban az időszakban tapasztalta meg a felsőbb társadalmi osztályok nyelvének elhanyagolását; mindkettőre jų kalbą; abi išugdė atidų dėmesį ir neabejingumą ekokalbinėms idėjoms. Gerai pažiūrėjus nėra sunku rasti intelektualių literatų asmenybių, panašių savo ismétlődő kísérletek hatottak, amelyek a stílus, a témák és az alkalmazott formák megváltoztatására irányultak; olyan költőkre gondolok, mint például Jonas Mačiulis (1862–1932), a Maironis néven ismertebb pap, továbbá Jacint Verdaguer (1845–1902) pap, azaz mossèn Jacint Verdaguer, illetve Simonas Daukantas (1793–1864), Motiejus Valančius (1801–1875), valamint például Josep Yxart (1852–1895), Joaquim Casas-Carbó (1858–1943) és Carles Riba (1893–1959); szeretném továbbá hangsúlyozni a hasonlóságokat Jonas Jablonskis (1860–1930) – a köznyelv megteremtője – és az ennek megfelelő Pompeu Fabra (1868–1948) munkássága között. Az összehasonlításokat még tovább is lehetne folytatni... Ugyanakkor világosan ki kell mondani azt is, hogy Litvánia és Katalónia megalapozott összevetései mellett mélyreható különbségek is vannak: történelme során Litvánia soha nem ismert olyan jelentős, nagybirtokos burzsoáziát, mint Katalónia (részben Livóniához hasonlóan, jóllehet ott a német lakosság kezében volt az összetétel), ezért társadalmi és kulturális szempontból mindig a paraszti eredethez kötődött. 2.3. A katalánok számára nyelvük visszanyerésének és újbóli megszerzésének fontos mozzanata volt A Jocs Florals (lit. Virágjátékok), vagyis a szóbeli költészet versenyei, nagyon elterjedtek és népszerűek voltak. Egyébként nem nehéz számos párhuzamot és hasonlóságot észrevenni azzal, ami magában Litvániában nagyjából ugyanebben a korszakban történt (vö. a Dalos ünnepeket). A 19. század második felében, különösen pedig még a századfordulón, amikor Katalóniában kialakult a modern ipari társadalom, maga a Renaixença mozgalom világosabb és erőteljesebb identitásbeli, valamint politikai vonásokat öltött, amelyek természetesen elfogadhatatlanok voltak a Spanyol Királyság számára. Az Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) identitás első jele a nyelv volt, és az állami cenzúra éppen a nyelv ellen irányult Įžvalgos / Insights 179. Ettől az időszaktól és ezektől a tapasztalatoktól datálható a katalán nép patriotikus mozgalmának kialakulása. Ezeket az eszméket két könyvben fejtették ki és mutatták be, amelyek máig a katalanista mozgalom alapvető írásai: Valentí Almirall i Llozer (1841–1904) Lo catalanisme (1866) című művében, valamint Enric Prat de la Riba (1870–1927) La Nacionalitat Catalana (1892) című könyvében. Bennük világosan megfogalmazódik az a gondolat, hogy a nyelv az identitás legfőbb jele a katalán nemzetiség meghatározásakor. 3. ÁBRA Valentí Almirall i Llozer és könyvének borítója. A nyelvészek Pompeu Fabra és Antoni Alcover 1914-től Katalónia fő közigazgatási tartományai (diputacions), Barcelona, Girona, Tarragona és Lérida néven, csoportosítva a Mancomunitat de Catalunya elnevezéssel ismertek. A Mancomunitat jelentős politikai értékkel bírt, mivel az 1714-es események után a Spanyol Királyság első alkalommal ismerte el Katalónia területi egységét. A Mancomunitat még nagyobb jelentőséggel bírt a katalán kultúra újjászületése szempontjából. Különösen érdemes emlékeztetni arra, hogy akkoriban alapították meg az Institut d’Estudis Catalans-t, azaz PIETRO U. DINI 180 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII A Katalán Tanulmányok Intézete, amelynek egyik fő feladata a nyelv normálása volt. A katalán nyelv kodifikációja gyors ütemben haladt Pompeu Fabra (1868–1948) munkásságának köszönhetően, aki az ortográfiai reformot az etimológiai elvre támaszkodva kezdte meg. Pompeu Fabra szerepe összevethető Jono Jablonskis (1860–1930) szerepével. Egyébként a két nyelvi normáló nagyjából ugyanazokban az években élt. Meg kell még említeni, hogy azokban az években Antoni Alcover (1862–1932) megírta alapvető lexikográfiai művét, a Diccionari català-valencià-balear címűt, azaz a Katalán–valenciai–baleári szótárt. Hogy ez mindenki számára azonnal világos legyen, hangsúlyozni kell, hogy jelentőségét tekintve ez a mű egyenrangú a Kazimieras Būga (1879–1924) által megkezdett nagy Litván nyelv szótárával. 2.4. A katalán politikai és nemzeti igények mindig is szorosan összefonódtak a nyelvvel és a nyelvi önazonossággal. Mondhatjuk, hogy a nyelv és az irodalmi hagyomány e politikai dimenzió makroszkopikus adatai voltak. A katalán irodalomtörténet fogalma maga a 19. század második felének romantikus eszméire alapozva érlelődött meg. A nyelv és az irodalom szerepe a katalán identitás megteremtésében olyan politikai diskurzus, amely a Renaixença mozgalommal kezdődött, és bizonyos értelemben mindmáig folytatódik. Évszázadokon át húzódott a nyelvi polémia arról, hogy bölcs dolog-e a katalánoknak katalánul beszélniük, illik-e a katalán íróknak katalánul írniuk műveiket, vagy nem lenne-e bölcsebb számukra lemondaniuk a katalán nyelvről, és kizárólag a kasztíliai nyelvet használniuk... Az ellentétek régóta ismertek. A történelem során számos alkalommal a kisebbségi kultúrákat a körülményektől függően „arra ösztönözték”, hogy különböző nagy kultúrák nyelvi kifejezéskódjait használják – ez a kulturális hegemónia következménye. Egyébként magának a litván nyelv történetének sem szűkében hasonló eseteknek. Számos „kis haza” tapasztalata egyetlen dologra tanít, amelyet fontos megismételni és értékelni: a nyelvi tényező jelentőségére, vagyis a nemzeti tudat és a nyelvi tudatosság közötti erős kapcsolatra. Minden irodalom kezdetben mitikus kapcsolatot teremtett a nép nyelvével; maga a nemzet az alapvető és változó elem, vagyis pakeliui esantis, dinamiškas tapatybės pažadas. 3. NYELVÉSZETI VITÁK Érdemes bemutatni néhány epizódot az ilyen nyelvészeti viták elmúlt évszázadokbeli történetéből, mivel ezek feltárják a két, az Insights / Insights 181-ben említett Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) nyelv közötti tényleges erőviszonyokat a spanyol társadalomban, továbbá egyenesen a jelenbe és annak ellentmondásaihoz vezetnek bennünket4. 4. ÁBRA Leopoldo Alas Clarín, Enric Prat de la Riba, Miguel de Unamuno, Eugeni d’Ors 3.1. Az első figyelemre méltó pillanat a kasztíliai író Leopoldo Alas Clarín (1852–1901) és a katalán kulturális szereplő, Enric Prat de la Riba (1870–1917) közötti vita. Clarín szerint a katalán nyelv csupán nyelvjárás volt, amely semmiképpen sem hasonlítható össze az olyan sokkal erősebb nyelvekkel, mint a kasztíliai, a francia vagy az olasz. Clarín véleménye szerint a katalán nyelv darwinista értelemben azon nyelvek közé tartozott, amelyek nem kerekedtek felül („entre los dialectos que no han prevalecido“), ezért a katalán íróknak csak kasztíliaiul kellett volna írniuk, különösen prózai műveket. Nyelvészeti szempontból Clarín álláspontja természetesen nem kielégítő, ez a tar mės, kiek kalbos / galios santykis. Šitaip buvo kartą tvirtinama prigimtinė kastiliečių kalbos „glotofaginė“ teisė „suvalgyti“, t. y. išstumti ir inkorporuoti, szembeállítás azonban számára elsősorban politikai értékkel bírt. Itt nem annyira a nyelv / más nyelvek értendők Antonio de Nebrija (1441–1522) jól ismert elképzelése szerint, miszerint „a nyelv 4 Ebben a fejezetben különösen Rigobon 2018-ra támaszkodunk. PIETRO U. DINI 182 Acta Linguistica Lithuanica LXXXII a birodalom társainője“ (la lengua es compañera del imperio), szükség esetén fegyverek alkalmazásával is. A már említett Prat de la Riba válasza akár ironikus is lehetett. Álláspontja természetesen egészen más volt. Egyáltalán nem kételkedett a nyelv fontosságában a katalán nemzetiség kialakításában. Ezt azonban túl hangosan kimondani természetesen veszélyes volt. 3.2. Egy másik érdekes polemikus mozzanat a neves kasztíliai író, Miguel de Unamuno (1864–1936) és barátja, a katalán író, Joan Maragall (1860–1911) között zajlott le. És ezúttal is egyértelműen hegemónikus az álláspont, a katalánokat pedig paternalista módon arra szólítják fel, hogy mondjanak le saját nyelvükről, és a legelterjedtebb kasztíliai nyelvet használják. Emlékezzünk a Miguel de Unamunóról szóló anekdotára, aki egy alkalommal egyszerre komolyan és tréfásan megkérdezte barátját, Joan Maragallt, miért választja inkább a katalán spingárdot (egy XIV. századi fegyvert), ahelyett hogy a išankstiniu įžvalgumu atsakė tuo metu mažai žinomas katalonų jaunas rašytojas kasztíliai mauzert használná. Eugeni d’Orsszal (1881–1954): „Unamunónak igaza van: saját imperializmusának fegyvereként a kasztíliai a mauzert választja. De más világháborúkhoz más mauzerekre van szükség, „mauzeresebbekre”, mint a kasztíliaié, n’est ce pas, my dear?“ (egyébként Eugeni d’Ors már teljesen tudtán kívül is europantót használt (vagyis az Európai Unió adminisztrációja által használt mesterséges, kevert nyelvet!)). 5. ÁBRA Julián Marías 6. ÁBRA Maurici Serrahima 3.3. A múlt századi frankista Spanyolországban ismét felmerült a kérdés, miért használták a makacs katalán írók a katalán nyelvet... A katalánokat most nem szólítják fel kifejezetten nyelvük megváltoztatására, de azt mondják, hogy a katalán nyelvet mégis korlátozni kellene. Az államközpont képviselője jelenleg a filozófus José Ortega y Gasset legismertebb tanítványa, Julián Marías (1914–2005). Apodiktikusan és nyomatékosan állította, hogy „Katalónia soha nem volt nemzet” (Cataluña no ha sido nunca una nación), és az úgynevezett „nyelvi ház érvelését” javasolta, vagyis a katalán ház két emeletből áll: az első emeleten a katalán nyelv él a család és a mindennapi szükségletek Katalonų „vidutinio dydžio“ kalba (galimos paralelės su lietuvių kalba) számára, a második emeleten pedig a kasztíliai nyelv él minden más funkcióra. Įžvalgos / Insights 183 A katalán nyelv széles körű használata a „Katalónia tibetanizálódásának” tényezőjévé válhatna, ezért Julián Marías a diglossziához hasonló „aszimmetrikus bilingvizmus” megoldását javasolta, és egyúttal önkorlátozásra szólította fel a katalánokat, vagyis arra, hogy társadalmi funkcióik nagy részében tudatosan ne használják saját nyelvüket, jóllehet elismeri a katalán nyelv elsőbbségét a családi életben és a költészetben... A katalán válasz ezúttal is csak óvatos és udvarias lehetett. Ezt Maurici Serrahima (1902–1979), a katalán katolicizmus képviselője próbálta megfogalmazni, és ezért elfogadhatóbb volt a Franco által ápolt nemzeti katolikus ideológia számára. Maurici Serrahima nézete diametrálisan ellentétes Julián Maríaséval. A katalánok nemzetet alkotnak, természetükből fakadóan egynyelvűek, számukra a kasztíliai nyelv megtanult (értsd: rájuk kényszerített) nyelv, és végül a katalán író a saját nyelvén, vagyis katalánul akar írni. 3.4. Amint látható, Franco idején (és részben Franco után is) Spanyolországban a nyelvi monoteizmus uralkodott. A tárgyalt esetek mindegyikében a katalán íróknak nem volt hiányuk felszólításokban, hogy hagyják el úgynevezett lokális nyelvüket, és térjenek át az úgynevezett univerzálisabb nyelvre, vagyis a kasztíliaira. Nyomatékosan felszólították őket, hogy magyarázzák meg vagy igazolják, miért használják továbbra is anyanyelvüket... Érdekes és egyben meglepő, hogy még 2007-ben is, amikor Katalónia a Frankfurti Könyvvásár díszvendége volt, felmerült a kérdés, hogy lehetséges-e katalán irodalmat kasztíliai nyelven létrehozni... Talán nem szükséges kommentár. 4. KATALONŲ „VIDUTINIO DYDŽIO“ KALBA IR EUROPOS SĄJUNGA Most érdemes lenne egy pillantást vetni a jelenlegi Európai Unióban fennálló helyzetre5. Ebben a nyelveket két fő csoportra osztják: egyfelől a hivatalosan elismert nyelvekre (úgynevezett elsőrendű nyelvekre), másfelől pedig a regionális és kisebbségi nyelvekre (úgynevezett másodrendű nyelvekre), amelyeket elméletileg az 1992-es, a regionális és kisebbségi nyelvekről szóló európai dokumentum alapján védenek (vö. Carta 1992). A katalán nyelv a második csoporthoz tartozik. Másfelől a nyelvek helyzete a Spanyol Királyságban (körülbelül 47 millió fő) jelentősen különbözik a nyelvek helyzetétől Európa más részein, például a Svájci Államszövetségben (8,5 millió fő), vagy még másutt, például Kanadában (körülbelül 38 millió fő). 5 Ebben a fejezetben különösen Vila, Bretxa 2013; Bastardas i Boada, Boix-Fuster, Torrens Guerrini 2018 munkáira támaszkodunk.