Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika

GIEDRIUS ALKAUSKAS Vilniusi Egyetem Kutatási területek: moduláris formák, számelmélet, folytonosságok, differenciálgeometria; a zenetudomány természettudományos aspektusai, a késői dán, brit és orosz zenei romantika. DOI: doi.org/10.35321/al183-15 A HANGGAL ÖTVÖZÖTT JELENTÉS: A KÖLTÉSZET MINT ZENE 1. (HARMONIKUS) PROGRESSZIÓ A (KVINT)KÖRÖN aė už visišs zv̌iršžesnys lakštingales bāsas: Pilnas, skarūdus, griaudūngas, ir, teip sakyt, skalsūs: Skūmba ūžia par krūmus, ir wūs kiteip mainos, Ir wūs dūsžion intsmānga – lyg Lietuvos dāinos. Antanas Baranauskas Ez a szöveg a költészet testének szól, amely egyúttal a zene teste is – az alaptól az elágazásig; nem két művészet keverékének, hanem ötvözetének; nem a lombkorona indáinak, hanem a gyökérzet összefonódásának¹ A „Lietuvos muzikologija” folyóirat I–XX. köteteinek puszta áttekintésekor is jó néhány, nyelvnek vagy költészetnek szentelt cikket találnánk (lásd az irodalomjegyzéket). Íme, Kamilė Rupeikaitė tanulmánya: „A hangszerek azonosításának sajátosságai a Szentírás litván fordításaiban” (2007, 8. köt.). Itt a költészet és a zene, sőt az etnomuzikológia is keresztezi egymást. A régi archetipikus litván tudat minden itt született embert teljesen átjár. Ettől nem menekülhetsz, ezt nem tagadhatod meg, még akkor sem, ha valakinek néha úgy tűnik, hogy sikerül. Íme, a paradoxon (Geda 1998: 151): Baranauskas – egy nagyon régi északi vallás ereklyéje. Hiszen egy katolikus püspökről van szó! A tudatot ilyen könnyen nem lehet kiirtani. Csak annak egyes részeit, még az olyan alapvetőeket is, mint az anyanyelv, talán valamivel könnyebb. ¹ A gyökér – a szintézist és a felfelé vezető utat jelző szó. Az elemzés elvégzésekor tehát lefelé haladunk a gyökereken keresztül; legalábbis a nyelvi érzék ilyen szót diktálna. Įžvalgos / Insights 331 GIEDRIUS ALKAUSKAS Minden felekezet képviselőinek (a régi északiakénak is) a két Litvániában találkozniuk kellene, hogy a katolikusok és a reformátusok közötti, XVI–XVII. századi küzdelem csoda volt a litván identitás számára. Bár Jonas Bretkūnas óriásának régóta fénylő dicsősége világít, Rupeikaitė szövegében még több bizonyítékot találunk erre (91. o.): A Zsoltároskönyv utolsó oldalán Bretkūnas felsorolja az általa ismert hangszereket, egyúttal megadva német elnevezésüket is <…>. Bretkūnas fordítása azért is rendkívül jelentős, mert benne említenek először írott forrásban néhány litván hangszert – a kanklėst és a vamzdžiust <…>. Munkája tehát nemcsak a litván bibliafordítások, hanem a hangszerek történetét is elindította. Bretkūnas nyelve rendkívül költői, Donelaitisig páratlan. A cikk azonban helyenként már a nominális költészetet is tárgyalja. Íme, Valančius žemaitė nyelvjárásra fordította, és 1869-ben Tilžében kiadta az Ószövetség mind a 150 zsoltárát. Később „kantičkasként” megverselte és ugyanott, 1872-ben kiadta őket. Így kezdődött e bibliai könyv költői értelmezésének litván története. A rímelt fordításban Valančius a verssort (Zsolt 98:6) így írta le: Wožragius trubus Wieszpatem puskiet. A szerzőt idézve (93. o.): [Itt] a „wožragis” [a kürtös hangszer] sajátos elnevezése szerepel. A [zsoltár] rímtelen változatát figyelembe véve valószínű, hogy Valančius a sófárra [az állati szarvból készült héber rituális hangszerre] alkalmazott ožragis elnevezést a rím miatt felcserélte a trubuval [chacocra, ezüsttrombita]². Valóban, a zene minden nyelvi, kulturális, történelmi és vallási rétege nagyon megindító. Már az első ismert, lejegyzett zenében, az úgynevezett hurri dalokban (Kr. e. 1400, Mezopotámia), a zenei magyarázatokat egy nem rokon nyelven, akkádul adták meg. És mi a helyzet a zene költői rétegeivel! Rupeikaitė megemlíti Ruigyst, Kavaliauskast, Baranauskast, Rubšyst, Kuršaitist, Skvireckast, a Biblia (és a hangszerek elnevezéseinek) lengyel és orosz fordításait, valamint a híres holland kálvinista Statenbijbelt (1637). 1993-ban részt vettem a baranauskasi emlékmű avatásán Anykščiaiban. Ott volt Saulius Šaltenis és Sigitas Geda is (a továbbiakban – S. G.). Šaltenis ezt írja erről (Geda 1998: 145): Sok okos beszéd és Sigitas csendes, olyan nehezen leírható nevetése (nyugodt derű, szomorúsággal és keserűséggel keverve) arról a litván költészetben tapasztalható haladásról, amikor azt hiszik, hogy az írók egyre jobban írnak, egyre többet tudnak és okosabbak, mint száz vagy másfél száz évvel ezelőtt, amikor a toll serceg. Úgy tűnhet, hogy mindazoknak, akik megérintették Gilgames, Dante vagy Hafiz világát, el kell utasítaniuk a lineáris haladás abszurd gondolatát. De talán éppen ezért nélkülözhetetlen a költészet a zeneszerzők számára? Legalábbis számomra az volt, mert mindig nyomasztott a gondolat – talán ez a retrográdia valamiféle formája, hogy Nyikolaj Rimszkij-Korszakovtól révületbe esik az ember, de nem ² Sajtóhiba: nem rím, hanem ritmus. 332 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika Karlheinz Stockhausentől? A költészet azt válaszolta: nem. Granville Bantock, Mihail Glinka, Heinrich Schütz és Johannes Ockeghem egyáltalán nem valamiféle retrográd irányzat. És lám, a darmstadti iskola zenei autizmusa mindmáig sok modernistára hatással van. Véleményem nagyon szigorú, egyetértek. Rytis Mažulis (Paliauka, Mažulis 2011) mérsékeltebben beszél a hagyomány és az innováció, a költészet és a mérnöki gondolkodás egyensúlyáról. De miért ez a kitérő Baranauskasról? Mert a „Lietuvos muzikologija” teljes kötete nem mindenütt ilyen tartalmas, amikor költészetről és zenéről van szó. Íme, Vita Česnuleviūtė tanulmánya: „A zene Alfonso Nykos-Niliūnas „Naplótöredékeiben” és „A veszteség szimfóniájában”: intermedialitás párbeszéde” (2005, 6. köt.). A szerző számos zeneiséggel bíró részletet gyűjtött össze Nykos-Niliūnas naplójából. Más szerzők idézett gondolatai azonban gyakran meglehetősen banálisak, akár Monsieur Triquet kupléi³, olykor túlfeszítettek, mint az a különös Mozart-akkord⁴, nem ritkán spekulatívak, akár a „Nyugati szláv dalok”⁵, helyenként pedig nyilvánvalóan tévesek, mint Schoenberg jóslata a szerializmus eljövendő hegemóniájáról⁶. Például a 46. oldalon Mečislovas Tomaševskis zenetudós kutatásaira hivatkozik: A szó és a zene kapcsolatát vizsgálva Tomaševskis négy kategóriát különít el, amelyek közül az egyiket „az irodalmi mű immanens zeneiesítésének” nevezi. Ez háromféleképpen fogható fel: a szemantikai pontosság gyengüléseként és a szó fonikájának, valamint tiszta kifejezésének (például Kurt Schwitters „fonetikus költeményeiben”) megerősödéseként; a zeneszerzés eszközeinek – a refrénnek, a vezérmotívumnak stb. – alkalmazásaként (például T. S. Eliot verseiben); valamint a tükrözött valóság hangulatának eufóniával és euritmiával való felerősítéseként (például a szimbolista költészetben). Itt aztán felvillan a vörös lámpa. Miféle Schwitters, Eliot és szimbolisták? A pásztorok gondolatvilágának, a sámánok agrammatizmusainak, a háromszólamú sutartinėseknek éppen ilyen téglákból kell felépülniük. Hiszen ezek elemi dolgok, elsődleges őselemek, szálak, kezdettől fogva ³ Pjotr I. Csajkovszkij perfekcionizmusellenes (és éppen ezért lenyűgöző) stílusa: amikor akarta, összetett, sőt kegyetlen zenét írt (Morozov esküjének jelenete az „Opričnikban”). De ha valami a szívébe költözött, valamilyen banalitást is felhasznált. Ezért olyan elbűvölők Triquet kupléi az „Anyeginből” vagy a „Pikk dámája” pásztoréneke: naiv kecsesség! ⁴ Arnold Schoenberg híres „Harmóniatanában” (Schoenberg 1997) kivette Mozart 40. (g-moll) szimfóniájának partitúrájából a függőleges metszetet (324. o.), és tréfásan „Mozart-akkordnak” nevezte ezt az együtthangzást. Természetesen, ha a partitúrát gyors tempójú szakaszon függőlegesen metsszük el, tetszőleges számú furcsa, esztétikailag értéktelen kombinációt kaphatunk. ⁵ „Nyugati szláv dalok”, amelyeket Alekszandr Puskin 1835-ben fordított le egy 1827-es anonim francia gyűjteményből, a „La Guzla” címűből; ez utóbbi Prosper Mérimée irodalmi misztifikációja volt. ⁶ Meglepődne, ha megtudná, hogy helyette a minimalizmus érkezett. Įžvalgos / Insights 333 GIEDRIUS ALKAUSKAS Térjünk rá a szó művészetének szövevényességére. Az iránytűt egyszerűen nem a könyvespolc, hanem az intuíció felé kellene fordítani. A világ nyelvei a ragozás szintje szerint az analitikusoktól a poliszintetikusokig változnak. Létezik egy hipotetikus oligoszintézis kategória is, noha egyetlen ilyen nyelvet sem igazoltak. A szerzőnő viszont Borisz Kac „Az orosz költészet zenei kulcsai” (1997) című könyvére támaszkodva a költészet vertikális montázsáról és politonalitásáról beszél; a hangnemek szerepét az igék igeidői töltik be. Ilyen meghatározás szerint akkor François Villon is (Villon 1998) rendkívül összetett vertikális montázst alkalmazott. De ez a költészetben ugyanolyan elméleti kategória, mint a nyelvészetben az oligoszintézis. A zenei hangnemeket és az igeidőket legfeljebb az kapcsolja össze, hogy más nyelvtani elemekkel együtt a hangnemeket egyáltalán semmi sem kapcsolja össze. Igaz, zeneszerzőként a saját alkotómunkámban találkoztam egy kívülről hasonló jelenséggel. Juozas Erlickas „Melódia” című versében több sor hangjegysorozatokból áll; például: fa do mi la do si. Ehhez a szöveghez dalt írtam fis-moll és g-moll hangnemekben⁷. A versben szereplő hangjegyneveket ugyanazokkal a hangokkal éneklik ki, és ekkor a dallam a-moll vagy C-dúr hangnemekbe tér ki. Ez a romantika meloszára nagyon jellemző. De itt nem igeidőkről és nem politonalitásról van szó. És mégis létezik kapcsolat a költészet és a vertikális montázs között. A filmben elsőként Szergej Eisenstein alapozta meg (1925, „A Patyomkin páncélos”). A rendező másik, már hangosfilmjéhez, az „Alekszandr Nyevszkijhez” (1938), a zenét Szergej Prokofjev (opus 78) szerezte. Nos, S. G. A Babilon újjáépítésében” (86. o.) egy vers címét találjuk: Šėpos teatras: misterija mizerija apie šventąjį Aleksandrą Bevietį (S. Prokofjevo operos „Alikas iš Nevos“ muzika). Itt megemlítem a vizsgált kapcsolat különálló témáját, mégpedig Bronius Kutavičiust is. A monográfiában (MCT 2014) nem kevesebb mint négy cikk foglalkozik ezzel: (Stonytė 2014), (Gaidamavičiūtė 2014), (Mikėš 2014), (Nakienė 2014). Mikėš Kutavičius és S. G. különleges kapcsolatának hét oka közül az egyiknek a következőt jelöli meg: Kutavičius vonzódása a nyelvhez, a szövegek és a szavak iránti rajongása; Geda költészetének spontán hajlama a zeneivé válásra, a szöveg zenei minősége. Maga a zeneszerző: Sigitas szövegei nem állnak ellen a zenének, sőt, egyenesen neki születtek. Erről a kapcsolatról szól Landsbergytė szövege (2010) is. Még néhány markáns példa. Feliksas Bajoras: a „Varpo kėlimas” oratórium, Jono Strielkūno versei, a „Dievo avinėlis” opera, S. G. librettója. Mindaugas Urbaitis, S. G. szavaival: a „Dainuojantis ir šokantis mergaitės vieve­r­sėlis” című musical és a „Sokratas kalbasi su vėjų” a kórus számára. A zeneszerző szerint ehhez a műhöz ő maga rendelte meg a szöveget; később a cím magának a Költőnek a szerkesztette saját válogatásának borítójára került. ⁷ A „Į sapnų ir burtų lauką” (2011) című album, amely a pakartot.lt oldalon és a youtube.com-on található meg. 334 Acta Linguistica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika 2. ESZMEFUTTATÁSOK A MÉRLEGEKRŐL Ez a szeráfkar, mind kezét lengette, Hangot nem adtak – Hangot nem; de ó! A csend alászállt, Mint zene a szívemre. Samuel Taylor Coleridge “The Rime of the Ancient Mariner” Csak töprengek – nem mérek. A ligírozás és a ligatúra a kovácsművességben használt szakkifejezések. Egyik fém ötvözete a másikban. Így megváltoznak a közös tulajdonságok: a halmazállapot-változások határai, a vezetőképesség, a keménység, a rugalmasság, a szín, a korrózióval és oxidációval szembeni ellenállás. A kifejezéseket az ékszerészetben is széles körben használják. Vagyis a művészetben. De vajon helyénvaló-e egy költészetről szóló cikk címében idegen testeket használni? Hiszen így a kovácsművesség betör egy távoli tartományba. Általánosságban: értelmes-e egy megismerési tér kritériumait más terekre átvinni? Értelmesek-e az esztétikák inváziói? A művészetek vágás nélküli beavatkozásai? A világnézet mérésére egy nem nyomtatható mértékkel? Egyáltalán nem. Pedig ezt nem könnyű felismerni. Azoknak az alkotóknak, akiknek csupán egyetlen kiemelkedő tehetségük van, még nehezebb. Még kategorikusabban fogalmazok: egyetlen nagy tehetség elsüllyeszt. Hiszen a görög talanton súly, egyensúly. Mérleg! Amikor a különböző oldalak sokat nyomnak, mégsem billennek le. És már maga az egyensúly szó is újraöntést jelez. Ha ez csupán etimonokkal való zsonglőrködés volna, valamivel könnyebb lenne. De nem könnyebb. Egyetlen mérleggel ugyanis semmit sem mérhetsz meg, legfeljebb a fenékig vezető távolságot. Valamiért mégis akadnak, akik mérnek. Mindent megmérnek. Sőt: valószínűleg egyetlen nagy tehetség sem létezik. Mert a nagyokat valami más is ötvözi, még ha a legkisebb is. Talán csak valami különleges érzékenység arra, ami a nagyság határain túl van, de mégis ötvöz. Ez, elismerem, szubjektív szabály. De amikor az összes bevitel nem fér el, valaki, tudvalevőleg, kivesz belőle. Ahogy egykor mondták: ha van szabály, a kivételek csak megerősítik. Közismert formula. De vajon vannak-e kivétel nélküli szabályok? Természetesen vannak! Például ez: Tétel. Szabály a kivételek csak megerősítik a szabályt kivétel nélkül. Bizonyítás. Tegyük fel az ellenkezőjét: az állítás téves. Ekkor a vizsgált szabálynak legalább egy kivétele van: létezik valamiféle kivétellel rendelkező szabály, amely egyáltalán nem erősíti meg a szabályt. Ekkor szabály sincs. Ellentmondás. Quod Erat Demonstrandum. Ezért nagyon szeretném, ha valaki kivételt találna a litván szabályban: minden nagy tehetséget kísér egy ötvöző (bár miniatűr) tehetség. És ha valaki mégis talál, a szabály érvényben marad. Mert nem értem: miért van az alkotás bizonyos területein, mondjuk a fizikában és Įžvalgos / Insights 335 GIEDRIUS ALKAUSKAS az irodalomban, mint sehol másutt, oly sok olyan tudat, amelyben az érzéketlenség zónái a neuronális kapcsolatok számára szinte leküzdhetetlen konglomerátumokká olvadnak össze? De ez már külön beszélgetés. Egyensúly híján, mindössze egyetlen mérleget birtokolva nagyon könnyű a lokalitást globalitásként, a mikrokozmoszt – makrokozmoszként, a relatívot pedig abszolútumként bemutatni. Ha nincs mire támaszkodni, Münchausen báró segítségét vesszük igénybe. Ez hát a kérdésem: létezik-e minőségi poétika, zenével nem ötvözve? Éppen ötvözve – nem hozzákeverve, nem diffundálva. Hogy kiemelje az áramlást, elrejtse a réseket. A dallam, amely magába olvad, mint maga az élet, nem pedig valamiféle exkluzív zárványként (S. G.): Megújította a megmérgezett földet, És életet kiált lélegezni, A világ nagy dallama, Dallam, a te nővéred, Nővére ő a világegyetemnek és neked, Az embereknek és a gleccsereknek nővére, Általa lélegeztek őseink, És te is általa lélegezz, amíg élsz. Bármit össze lehet keverni. Ami keveredik, és azt is, ami nem keveredik. De az ötvözéshez mérleg kell. Kell talanton. Nem véletlen, hogy az érme, a talentum, akárcsak az érem, kétoldalas8. De hogyan találjuk meg az értelmet a különbségek között? Rimvydas Stankevičius, amikor bemutatta „Kiaurai kūnus” című könyvét (2020. október 5-én), ezt mondta: Hallották-e már, mit mondanak a fák és a madarak? A válasz: igen. A nem verbális nyelvre, e világ finom kapcsolataira gondolok. Valójában minden egy. Van egy közös kontextus, amelybe bekerülünk. Igen, igaz, nem mindig vagyunk benne abban a közös nevezőben. A zongorának van egy pedálja, legato. Amikor lenyomják, minden összekapcsolódik. Minden embernek van ilyen pedálja, csak nem mindig van lenyomva. Az értelem keresése volt és lesz az emberi élet fő hajtóereje, még akkor is, ha az értelem mesterséges (hiszen a motornak munkát kell végeznie). Így kapcsolja össze tautologikusan e cikk címének ötvözését Stankevičius legato fogalmával a kapcsolok szó (ol. lego). Nem kerülhetjük el az értelem keresését még akkor sem, ha szeretnénk, mert ez az evolúciós mechanizmus. Az idegi impulzusok a receptoroktól az agyba jutnak, mert így gyűjtünk információt. De még ha az egészet össze is gyűjtjük, az adatok néha nem elegendők. Ekkor a gondolkodási központokban értelmezés zajlik: a hézagok kitöltése, amelyek megmagyarázzák a meglévő dolgokat. Másként minden értelmetlen lenne. A kognitív pszichológiában jól ismertek a Gestalt csoportosítási elvek: a közelség, a hasonlóság, a szimmetria, a jó folytatás és a közös sors elve. Az utolsó ⁸ A medalis szó etimológiája bizonytalan. Az egyik legvalószínűbb változat szerint a szó a latin medialis szóból ered, vagyis jelentése: középső. Ha így van, akkor litván rokona medis lenne (Sabaliauskas 1994: 213), és az az állítás, hogy medalis turi dvi puses, míg az, hogy medis yra apvalus, paradoxonná válik. A lapos és a kerek mintha összeolvadna a nyelvben. 336 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika a hallás számára a legfontosabb. Valójában a fül különféle légrezgéseket érzékel. A frekvenciától függően az alaphártya különböző helyei rezegnek (IPO 1987). Az közös sors (azonos vibrato, a kezdés és a befejezés ideje, a hangburkoló) alapján az agy a frekvenciák egy bizonyos nyalábját külön dobozba helyezi, és eldönti: ez egyetlen dolog. De hogyan kerül ide a költészet? Mire való mindez? Bevezetésül az értelem és az összekapcsolás ilyen kérdéseihez: Összeolvadnak a receptorok a szinapszisokkal? Igen. A CNS nemcsak értelmezi a jeleket, hanem vissza is küldi őket a receptorokhoz. Így a rezonáló frekvenciának megfelelő, korábban említett alaphártyarezgés felerősödik – az amplitúdó megnő, a frekvencia kirajzolódik. Hang és jelentés? Igen. Hangutánzó szavak. Sőt – azok az állatok, amelyek a hangokból nem tudták felfogni a tér geometriáját, a pillanatnyi feszültségeket és kockázatokat, nem élték túl. A hang előtt haladó visszhang ugyanannyi adatot közöl a géppel, mint a szubszonikus visszhang, az élet számára azonban az ilyen információ szinte megfejthetetlen. Forma és tartalom? Igen. Polonéz. Szaraband. Zene vonósnégyesre. Variációk a tati-tati⁹ témára. Milyen sok mindent lehet meghallani pusztán a cím ismeretéből, csupán a hangzó információ verbalizálásából. Relatív és abszolút? Igen. A zenei partitúra horizontális (és relatív) dimenziója az idő, a vertikális (és abszolút) dimenziója pedig a frekvencia, amely tovább bontható abszolútan (hangnem) és relatívan (hangsor) érzékelt aldimenziókra. De íme: Bartók Béla „Mikrokozmosz” című művének II. kötetében, a 62. darabban, „Kis szext párhuzamos mozgásban”, éppen ilyen szextek szerepelnek a második szólam számára: az első szólam transzpozíciója nem diatonikus (ami szokásos lenne), hanem kromatikus. És többé nem világos: melyik szólam az első? Hol a hangnem, és hol a hangsor? Így a relatív és az abszolút összeolvad. A kategóriák e különös összeolvadása régóta izgat¹⁰. De van még ennél is különösebb: a horizontális dimenziót, az időt másodpercekben mérjük. A vertikális dimenziót, a frekvenciát hertzben mérjük. Vagyis fordított másodpercekben¹¹. Tehát az abszolút vertikális olyan, mint a megfordított relatív horizontális. Legalábbis matematikailag így adódik. És talán nem csak úgy. Test és lélek? ⁹ Tati-tati (oroszul маму-маму, angolul chopsticks) – négykezes zongoradarabok. Piano primo egy egyszerű zenei mondatot játszik: f g f g e a e a d h d h c C c C, a piano secondo pedig ezt nagyon különböző kontextusokba illeszti: mazurka, gyászinduló, keringő, harangjáték-zene stb. Ilyen darabokat komponált Nyikolaj Rimszkij-Korszakov, Alekszandr P. Borogyin, Anatolij K. Ljadow, César A. Cui, Liszt Ferenc. ¹⁰ „Muzikos barai“ 2014, Nr. 7–8, p. 2–7. ¹¹ Hz=s⁻¹. Įžvalgos / Insights 337 GIEDRIUS ALKAUSKAS Igen. Ez a khalkédóni kereszténység krisztológiai megfogalmazása, amely nemcsak egyesíti ezt a két kategóriát, hanem az elegyet az ötvözettel is azonosítja, a kettőt pedig – a kettővel és az eggyel egyaránt. Íme: a Megváltó isteni és emberi természete nem alakul át egymásba, nem keverednek össze, mindegyikük egységes és oszthatatlan, ugyanakkor egymástól elválaszthatatlanok. Ez tudományosan lehetetlen, tudománytalanul lehetséges. A teológia nem topológia, és fordítva. Mintha megnyugtatna bennünket: ne búsuljatok, ha az élet értelme még nem testesült meg. Ez éppen most történt meg. Még egyetlen tudatban is lehetséges összekapcsolni azt, ami lehetetlen. Tegyük fel, Baranauskas tudatában. És S. G.-vel együtt egyre akadnak olyanok, akik erre a lehetetlenségre vágyakoznak: És én is eljöttem, hallottam Donelaitist, Baranauskas nekem így mondta, alig énekelt hangon: Bárhol lennél, bármit tennél, fiam, Hajnalcsillag ragyog, És a nap is, a hold is – a Litvánia népeinek. De a test–lélek szinergiájában–antagonizmusában is felismerhető a zene. A szó testté válása – ez a Messiás első eljövetele (János 1: 14). John R. R. Tolkien mitológiájában (Tolkien 1999) pedig a világ hajnalán Ilúvatar egyetlen isten utódainak, az ainuknak zenéje által felcsendül a harmónia (A szilmarilok első könyve, „Ainulindalë”). De közülük a legravaszabb, Melkor, fokozatosan saját gondolatait is érlelni kezdte. Amikor megértek, már beleszőtte őket a közös zenébe. Így született meg a diszharmónia. Tolkien nyelve rendkívül költői (the echo of the music went out into the Void, and it was not void), az „Ainulindalë” pedig úgy hangzik, mintha a Teremtés könyvét fordították volna hangokra. Zene és költészet? Igen! A zenét és a költészetet... a költészet kapcsolja össze. Olyan költészet, amelyet maga Baranauskas is költészetnek tartana. Hiszen meg van írva: Wißi wandenei tek ing Iures, o tacżiau Iures ne tampa pilnefnes. Ing tą więtą, ifch kur attekeia, wel nutek [Kosnadieia: I, 7] [A Prédikátor könyve, Bretkūnas 1586-os fordítása] Bármelyik mellékfolyót lekapcsolva a folyótorkolat apad. Ha rövid időre, higiéniai, megelőzési vagy diagnosztikai okokból, ez néha még kötelező is. De ahogyan az élethez szükséges a SPHONC mind a hat eleme,¹² amelyek mindegyike nélkül az élet elpusztul, úgy a költészet lehet, de nem lehet csupán próza, csupán vallomások, deklarációk, polémia, marxizmus, cinizmus, pszichiátria, patológia, semmiségek és szójátékok. Lehet, de nem lehet csupán feminizmus, csupán antifeminizmus vagy csupán (anti)maszkulinizmus. Régóta ismert: mindez, bármily nehezen is, egyenesen humanizmussá egyesül. Ezért tisztán ¹² Kén, foszfor, hidrogén, oxigén, nitrogén, szén. 338 Acta Linguistica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika szétdarabolva (amikor kell, és akkor is, amikor nem kell), jobb ismét összeragasztani. Erre adatott a két talanton fél: Egyikbe kapcsolódik össze az ég és a föld szépsége, A szimfóniában eltűnik a fent és a lent. Hiszen az igazi vallomásos költészet, akárcsak az igazi gyónás – nem ismeretség vagy beismerés, hanem elhívés. Nem megpillantás, hanem megvilágosodás. Ha a megfordított ég – föld, akkor a visszájáról is visszájára fordított bizony mégiscsak a visszájára fordított¹³, mert ezek csak felületek. 3. ÖSSZEOLVADÁSOK ÉS ÉRINTKEZÉSEK Wanderers in that happy valley, Through two luminous windows, saw Spirits moving musically To a lute’s well-tunèd law. Edgar Allan Poe, „The haunted palace“ Ha a zene – szervezett hangok, az irodalom pedig – szervezett jelentések, akkor nyilvánvaló: a költészet e kettő metszéspontja. Sajnos nem tudom, mi a költészet. Itt már mindenki a saját személyes meghatározásával szabja meg a határait. És remélhetőleg nagyobb sugarúakat, mint amilyenekkel önmagát körülhatárolja. Ez nem szójáték: gyakrabban, mint hinnéd, ezek a körök egybeesnek, amikor nem kellene egybeesniük. Erről tanúskodnak az együttérzés, a régi tapasztalatok, a közös emlékezet, az alázat és a hit törvényei. Vagy egyszerűbben – az élet valamennyi megnyilvánulata iránti szeretet törvénye. Annak az életnek a törvénye, amely pályájának legalább egy téridőpontjában, legalább egyszer, egy szöcske legkisebb ugrásának ideje alatt a Teremtő felé mozdult. De ki az a Teremtő? Íme az én meghatározásom Róla. A költészet meghatározása¹⁴. Hiszem: nagyobb sugarú, mint amellyel a teremtésben körülhatárolom magam. Erőfeszítés nélkül csak gravitálva lehet mozogni, vagyis lefelé. Esni csak megszületés után kezdünk. De vannak napok (nem elvontak, hanem a naptárakban megjelöltek), amelyekbe úgy kerülsz bele, mint egy különleges rezonanciába, mintha az előző élet árnyéka volna (Fjodor Dosztojevszkij idiótája, L. N. Miskin azt mesélte, hogy vannak napok, amikor minden ezerszer intenzívebb a szokásosnál). De ha van árnyék, valami veti. Ezért az ilyen nap megragadására irányuló minden erőfeszítés – küzdelem a gravitációval. ¹³ Daukantas által is használt, méltatlanul elfeledett szó. ¹⁴ Összehasonlításképpen (Geda 1998: 67): „Ha ide beillesztenél egy olyan terminust, mint az istenkeresés, akkor én azt elkövettem. De engem az érdekelt, hogy megtaláljam Istent a költészetben”. Įžvalgos / Insights 339 GIEDRIUS ALKAUSKAS Kétségtelenül vannak alkotó-zsenik, akiknél ez a rezonancia már születésüktől fogva rendkívül erős. Időről időre mégis eltávolodhatnak attól a ponttól, amelyre előbb-utóbb úgyis elkerülhetetlenül lezuhannak. De hiszen lehet pályán keringeni. Fizikailag továbbra is mintha zuhannál, de nem közeledsz, sőt néha még távolodsz is. Más szemmel, más fényben pillantod meg a világot. Mint a csecsemő – semmiféle beoltott értékelés és összehasonlítás, előfeltevés és igazság nélkül. Hiszen mind a négy szó (függőlegesként, egyenesként, merőlegesként, egyenes vonalként is olvasható) nemcsak magát az utat sugallja, hanem a koordináták külső rendszerét is. Mi származik az Emberből (vagyis az általános törvényekből) – igen¹⁵, de ami nem az embertől való¹⁶, azt a csecsemő bizony nem hozza magával. Az ősi megfigyelőhöz, az elsődleges, sőt a kezdet nélküli állapotokhoz való közeledés, annak a világnak az árnyékainak megragadása a cél ismeretében, de az irány ismerete nélkül megy végbe. Vágyódással, de nem várakozással. Ez, úgy vélem, a költészet. Akkor miért beszélek zenéről egy lituanisztikai folyóiratban? Mielőtt kiemelnénk a zene és a költészet közötti lényegi közösségeket, azonnal el kell különíteni: A költészet magva a nyelv és annak szemantikája, a zenéé – a vertikális struktúra és annak változása. Közösségek. Mind a terminológia, mind a két művészet jelenségei időnként közvetlenül átalakulnak egymásba, lényegtelen különbségekkel. Metrum – Metrum. A zenében ezek változatossága természetesen nagyobb. Még az olyan metrumok is, mint az 5/4, noha összetettnek számítanak (5=3+2 vagy 5=2+3), fundamentálisak. Íme néhány példa. Modestas P. Muszorgszkij dalainak egy részéhez maga írta a szöveget. A „Világosabb Savisna” című dalt az utcai látvány megrázó élménye ihlette (egy koldus arra kér egy fiatal lányt, hogy szeresse meg). Íme a dal első strófája: Fényem, Savisna, tiszta sólymocskám, Szeress engem, esztelent, Ölelj magadhoz, szerencsétlent! Ó, sólymom, tiszta sólymocskám, Savisna fényem, Iván leánya, Ne vesd meg csupasz, tehetségtelen sorsomat! Szigorú trocheus-daktilusos ötszótagú metrum. Hogy egyenletesen folynak-e a sorok, ha nem kíséri őket zene, zenétől kíséretlenül – nem tudom, mert a verseket rendszerint már zenében hallja az ember. Egy másik, némileg más árnyalatú példa Galickij ételének ¹⁵ (Geda 1998: 66): „Koordinátákra szükség van, nem engedik, hogy félremenjünk. Tegyük fel, Binkis, aztán már Villon, Dante, tegyük fel, az ősi babiloni vagy az ősi zsidó költészet, az egyiptomi, az ókori görög költészet vagy a modern költészet, mondjuk Trakl, Bobrowski vagy Rilke, akiket fordítottam. Ezek a vonatkozási pontok nagyon sokat jelentenek nekem.” ¹⁶ R. Stankevičius (2020) „Testeken keresztül” (31. o.): Úgy érzem – / Már voltam lélek, / amely örökre kilép a testből – / de nem az emberből.” 340 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika a Borogyino „Igor herceg” című operájának jelenete bővített változatban (Mariinszkij Színház, karmester Valerij Gergijev). A zeneszerző saját szavai: Az ország elpusztult, Igor fogságba esett, hallottátok? A kán ellenetek vonul, bajjal fenyeget benneteket, értettétek? Mit tehettek most, mit kezdtek, hogyan lesz itt? Nincs fejedelmetek, hogyan lehet fejedelem nélkül élni, lehet-e? Ugyanaz a trocheus-daktilusos metrum, csak minden sor végén cezúra található. Zenei terminusokkal: két negyed szünet. Ebben a jelenetben a szünetek nem különböznek az énekelt részektől. De hogy miként hangzik, ha a verseket önmagukban olvassuk – azt már nem tudhatom meg. Hang – Fonéma. Ütemrész – Szótag. Ütem – Versláb. Itt a különbségek inkább aritmetikaiak. Például egy hang gyakran egynél több ütemrészen át tart, akár több ütemen keresztül is. A fonéma nem lesz hosszabb a szótagnál, kivéve minden grammatikátlan, alogikus vagy abszurd módon logikus, grafikai és egyéb célzatos esetet (S. G.): Halrajok sírtak / Még a nap is behunyta szemét, / A rák is gördül / Tiszta könnycseppként. Másfelől egy szótag legfeljebb 6 fonémából áll (visszhangzanak a föld alatti boltozatok); egy ütemrész 32 vagy még több hangból is állhat. Kadencia – Kadencia. Szinkópa – Szinkópa. Hangszerelés – Hangszerelés. A szavak ugyanazok, de jelentésük eltolódott. Nagyon érdekes téma a szillabikus verselés, a versszak zenei megfelelői. Különbségek. Meg kell magyarázni a zene gerince, vagyis vertikális struktúrája miatt. Mindenekelőtt ez a harmónia és a polifónia. Íme, Nyikolaj A. Rimszkij-Korszakov „Hópelyhecske” című operájában (Alekszandr N. Osztrovszkij drámájának szövege) a farsangi Morena (bariton) ilyen varázsigét énekel: MASZLJANYICA Elmúlik a szép nyár, Elégnek a kupalai tüzek. Elvonul a sárga ősz is Hóval, szénakazallal és testvéri lakomával. Sötétségek, sötét éjszakák, Búcsúztassátok Karacsunt. Eljön a fagyos idő, Hívjuk Oszenyt és Koljadát. Hóviharokban, hófúvásokkal Megérkezik a nappal, megrövidül az éj. A jégpáncélos pocsolyából Iszik majd a kakas a tyúkokkal. Akkor várjatok engem ismét. Csodálatos körforgás. Minden, ami véget ér, elkezdődik. Vagy ahogy Bretkūnas prédikátora mondaná, Mi van, és mi történt? Csak az, ami ezután történik. Mi van, mit tett? Csak az, ami ezután lesz megtéve. És semmi új nem történik a Nap alatt. Įžvalgos / Insights 341 GIEDRIUS ALKAUSKAS És mennyi szín változik meg a zenében, az összes kozmogonikus ünnep és évszakos munka hangulata. Csak egy ilyen furcsaság van: Morena egész szólamát egyetlen hangon (az első oktáv C hangján) énekli végig. Az érzelmi árnyalatokat csupán a harmónia és a hangszínek adják. De az egyszólamú dallam összhangját is befolyásolja a vertikális struktúra. Anélkül, hogy magába a problémába elmélyednénk, elég annyit mondani, hogy a XIX. században Hermann von Helmholtz kimutatta: a konszonancia–disszonancia csak részben határozható meg az alaphangok frekvenciaarányai által. A hangszín vagy hangszínek összecsengésének minősége az együttes érdességgörbék szintjétől is függ. A két művészetnek még számos közös vonása maradt említetlenül. Tegyük fel, nyelvileg rokon a szonáta és a szonett (csupán az énekelt műfaj, a kantáta nem felel meg semmilyen kantétának). A grafikus költészet és a grafikus partitúrák is hasonlítanak egymásra: egyiket sem lehet meghallgatni. Ebből a szempontból a grafikus partitúrák még természetesebbek. Hiszen Kutavičius „Mágikus szanszkrit köre” megszólal, a „Betűképek” című grafikus versantológia sorait pedig gyakran még előadni sem lehet hangosan. Az opera megfelelője a költemény vagy az eposz volna. A ballada, az idill, az óda, a pásztorének, az elégia és a sirató hasonlóképpen megfeleltethető. A zene nagyobb formáinak (szimfónia, versenymű, táncszvit, szonátás allegro) nincs pontosabb költészeti megfelelőjük, ahol inkább más logika szerint szervezett formák vagy műfajok gyakoribbak: triolett, rondó, lai, szonettkoszorú (tizenöt, egyenként 14 soros szonettből álló füzér, amelyben az utolsó az első tizennégyből áll össze). A rímes szabadvers (amelyben Juozapas Girdzijauskas szerint a rím mágnesként működik) talán megfelelne a folyamatosan sűrűsödő dallam ismétlésének (Steve Reich „Zene 18 zenésznek”, Antanas Rekašius „Zene vonósokra”). Nos, a paródiák, stilizációk, neoklasszicizmus, neobarokk és neoromantika már művészetközi jelenségek. Egy másik téma a humor. A zenei humorban van újságírói, kabaré-, vásári, opera buffa típusú humor. Sőt még több is: Dmitrij Kabalevszkij „Komédiások galoppja” csupán a cirkusz hangulatát teremti újra, Prokofjev „Rómeó és Júlia” című balettjének mandolinos jelenete már a stílus váratlan váltása miatt furcsán komikus, Heinrich I. F. Biber „Sonata reprezentativája” pedig már igazán nevetséges. A zene művészete azonban mégsem kapcsolódik össze a humor lényegi központjaival. Olyasmi, mint a „világ számára látható nevetés és láthatatlan könnyek” (Gogol szavai szerint), amilyen Dosztojevszkij „Ördögök” című művében, Gogol „Holt lelkek” című művében, Dainius Žičkaus „Šmaravėjaus nuotykiuose”, S. G. „Rubajatai Santvaro atminimui” című művében és a „Dainuojantis ir šokantis mergaitės vieversėlis” című könyv kis drámáiban, Villon „Testamentumában”, Erlickas „Helen Blinkevicienės rankraščių fragmentuose” című művében található, a zenében egyszerűen nem létezhet. Ez a nyelv mint közösség vitathatatlan kiváltsága. Nagyon tág, érintetlen téma a költő-zeneszerzőké: Hildegárd von Bingen, Guillaume de Machaut, Antanas Baranauskas, Friedrich Nietzsche, Richard Wagner, Robert Burns, Arrigo Boito, Robert L. Stevenson, Arnold Bax, Jim Morrison, Juozas Erlickas (és tovább). 342 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika Másrészt: közvetlen zenei utalások a kortárs litván költészetben. Giedrė Kazlauskaitė „Singerstraum” című könyvének „Singer Serenade” című verse; Kęstutis Navakas „Iš gyvenimo garstyčių ir krienų” című könyvének fejezetcímei Énekek és siratók; Mazurkák és polonézek; Szimfóniák és oratóriumok; Függelék. Du gaideliai (sajnos a címek meglehetősen véletlenszerűen vannak egymás mellé ragasztva); Artūras Valionis „Iš natų”, „Pi-moll” című könyvei; Ramūnas Kasparavičius versgyűjteményében a Diksilendas című ciklus (részei: 16 ütem a dob számára; A capella; Trombone; Clarinet; Bass; Trompeta; Coda) (és még tovább). Továbbá: Litvániában vannak költők, akik mélyen értik a klasszikus zenét: Agnė Žagrakalytė, Ramutė Skučaitė, Rimvydas Stankevičius, Gintaras Bleizgys és még mások. De amint csak hozzáérünk ehhez a közösséghez, rendkívül zavarba ejt: miért ilyen kevés?! Hiszen Donelaitis csembalókat konstruált. Az ilyen zenehiány egyik magyarázata a romantikus zene és annak XIX. századi litvániai vákuuma. Pontosabban a nyelvhez kapcsolódó romantikáé: románcok, operák, még szimfonikus költemények is. De hogyan is van valójában?.. Csak valami nyugtalanító, furcsa, és még furcsább. 4. FEJEZET A WAYKITOIA WIESZPATIA CÍMŰ KÖLTEMÉNYBŐL A zenében minden szabály – a hangszerelésé, a szólamvezetésé, a polifóniáé, a harmóniáé (diatonikusé, késő romantikusé vagy dodekafonikusé) – olyan, mint a játékszabály. De vannak szabályok nélküli játékok is. Íme, Judit és Holofernész összecsapása ritkán végződik úgy, ahogyan végződött17; párhuzamos univerzumokban Judit többnyire fej nélkül maradna. De ha a játék szabályok szerint zajlik, a végkimenetele megjósolhatatlan. Ugyanez másképpen így hangzik: „csak a forma alapjára lehet bármilyen építményt felhúzni”. A grammatika, a lexika, a fonetika, a szintaxis és a szemantika arra kényszerít, hogy a formát nem sértő megoldásokat keressük. Ezek a kívánt tartalomtól csak formálisan eltávolodva (például fonizáció révén) kínálnak további utat. A művészetben ez természetesen évezredek óta így van. Hiszen a költők gyakran nem tudják, hová viszi őket a szöveg. De erre a célra mindenki a saját katapultját használja. Az enyém: a megformált nyelv. Csak sokáig kell kopogtatni a nyelv ajtaján, mire kinyílik. És ha balra is, vissza is lehet fordulni, megvastagítani vagy letörni, ráforrasztani vagy átfesteni – az már nem mélyemlékezet, hanem valamiféle cső (nem feltétlenül a Nerisnél, de lehet az). A bemutatott versben szigorúan engedelmeskednek a zenei hallás által felkínált forma–tartalom ötvözetének: 17 Glinka és a hatalmas társaság között beékelődött az egyik legkülönösebb orosz opera, Alekszandr N. Szerov „Juditja” (1863). Įžvalgos / Insights 343 GIEDRIUS ALKAUSKAS i) hat soros daktilikus metrumú strófa; ii) a hangsúlyos szótagok száma a sorokban 3 2 1 3 3 2; iii) rímképlet ABCBAC; iv) a 2. és az 5. sorban mindig van belső rím vagy aradikáció; v) a tartalom soha nem áldozható fel a forma kedvéért. Germanarikosz három látomása a Skirvytėnél: farkas, sólyom és vadkan (361 m) Germanarik király, aki leigázta a herulokat, vizigótokat, venedeket és aeszteket, az egész Ojumát uralta a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, és már 110 éves korában öngyilkos lett, mivel nem tudott belenyugodni dicsősége végébe: a hunok feltartóztathatatlan rémületként törtek előre az Urál felől [Jordanes „De origine actibusque Getarum” című műve nyomán, 551 AD] i) A gót írást Wulfila püspök alkotta meg: másként: kis farkaskölyök. ii) Magyarország nemzeti madara a mitikus Turul, a nemes sólyom; az országot a XII. században és később uraló uralkodók Attila hun királytól származtatják magukat. iii) Tacitus megjegyzi, hogy az aesztek vadkanfigurákat viseltek; ezek a totemek voltak egyetlen fegyvereik. I. A FARKAS (az osztrogót őselemekből) Ahol az alkonyodó folyók torkolatát harapó tenger, ösvény és országút keresztezi egymást – a gótok királya ringatja a fénylő csónakokat. Az üvöltő erőd – a galindok, a pusztaságban omló fal. A fiatal a falig verekedi magát: rozsda a ragyogó edénybe! savak a tejbe! Aki nem rozsdásodik – annak bosszút áll, a halál agyara beléje döfköd. 344 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika A fehéret, mint a sarat, leönteni? A farkas nem szennyezi be, ahová viszi – tágítja a belsőt. Csak, mintha egy kísértet intett volna, ismét előoson. Itt kavics morzsolódik homokká, ami kitárult – levelet hajt. Fogy a hold. II. A SÓLYOM (a hunok lerohanásából) Az eget megvasaló Urál őrzi a félelmetes ketrecet. Aki nem repül – az üvölt: a sólyom fémet kovácsol, páncélt vonszol magára. A tüzet, amely felhevíti a szívet, úgy érzi, mint ökör az ekét. A szél nem tud szolgává lenni – az üvöltés visszhangját elriasztva a hóviharba rohan. A dermedő tölgy mancsai feltárják a vadállat rejtekét. A fecskék koszorúként forognak, elűzik a szelet... és az idegen énekek eltörnek. A föld alatti források átszúrják a szívtelen teret, a csendet: a tetőt bizonyosan nem bontja le az, aki nem látja az alapokat! Felkel a telihold előtti hold. Įžvalgos / Insights 345 GIEDRIUS ALKAUSKAS III. A VADKAN (a balták által megjövendölt) A sós tenger eltűnik. Így veri át tengerünket a mi tengerünk. A gőz így veri át a jégesőt, a tölgy – a tartós bronzot, kinő – a lándzsát. Felvillannak a törzsek... csak a vadkan túrja a gyökeret éjjel is. Mielőtt a villám lecsapna, egészében felszántja a vidéket Kuršistól Varméig. A gótok a ligetekben találják a felragyogó borostyánleveleket. A sötétedő Balti-tenger lakomái – koponyákon vonítanak, mikor szétzúzzák Gotland partját. Egy karnyi folyót fog össze az összedőlt emelő, a csónak. „Folyik, ami a halálba folyik” – a tiszta holdak jóslatként felajánlják. Megjegyzések Publij us Kornelij us Tacitus műveinek folytatója, görög származású római történetíró Ammianus Marcellinus (meghalt kb. 395-ben) szerényebben írja le a gót grutungok királyának, Germanariknak (gót neve *áirmanareiks, meghalt kb. 376-ban) birtokait, mint Jordanes (VI. század). Ez utóbbi, bár tudós – csupán amatőr, és maga is gót volt (ezért gyakran elfogult) –, népe és a hunok történetét hiteles, mára fenn nem maradt művekre támaszkodva adja elő: Cassiodorus (meghalt 585-ben) és Panioni Priskosz (449 körül írt) műveire; utóbbi II. Theodosius kelet-római császár diplomatája volt a hunok udvarában. Tacitus maga említi a gótokat a Germania című művében (98), ahol, mint tudjuk, először és világosan is szerepelnek. Jordanes az osztrogót császárt, Nagy Theoderiket (*þiudareiks, Tautarik; meghalt 526-ban) Germanariktól származtatja. A grutungokat és tervingeket (III. és IV. század) később közmegegyezéssel azonosítják az osztrogótokkal és vizigótokkal (V. és VI. század). Gotland, Gdańsk 346 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika (Gothiscandza, a Visztula alsó folyása, Aistmarės) a gótok őshazájáról tanúskodik. A Nyugatrómai Birodalom bukása és a szkírek nemzetségéből származó germán Odoaker uralmának kezdete (476), valamint utóbbi meggyilkolása, amelyet Theoderik hajtott végre (493) – túlságosan hatalmas drámák még a Skirvytėnél látomásokat látó királyok számára is. A quedlinburgi évkönyvek (1008 és 1030 között írták őket) a Német-római császárok Liudolfing-dinasztiájának történetét mondják el, leírják a gót Dietrichet (Theoderiket), Attila hun királyt (meghalt 453-ban), valamint Szent Querfurti Brunó sikeres keresztelését a jászok fejedelmének, Netimernek a litván határvidéken (1009), továbbá Brunó saját halálát. Mi ez, ha nem a gótok, hunok és aesztek valóságos, történelmi összetartozása? Képviselje hát e népeket a látomásokban a farkas, mint Wulfila (meghalt 383-ban), a sólyom – a nomádok kísérője; a vadkan. Sovijus mítosza sok mindent feltár a vadkan számunkra betöltött jelentőségéről. A grutungok etimológiailag „vadállat-emberek” (a protogermán *greutą, angol grit, litván gruodas), a tervingek pedig „faemberek” (a protogermán *trewą, angol tree, litván derva). A történészek egyetértenek abban, hogy e rokon népek eredeti életterei ilyenek lehettek: tengerparti kavics vagy kavicsos sztyeppék a grutungoknál, erdei rejtekhelyek a tervingeknél. A kavicsok szétmorzsolódása tehát rossz jel a gótoknak! Ahogy a hunoknak a hold növekedése. Mert íme, ezt meséli Panioni Priskosz: „ahogy szokás volt, a mézes hold idején, az esküvő után, Attila egész hónapban mézzel kevert erős italt ivott, míg meg nem fulladt”. A hun birodalom bukása után a gótok számára felragyogó borostyánlevelek természetesen azt a borostyánt jelentik, amelyért Cassiodorus Theoderik nevében levelet írt az aeszteknek, és megköszönte azt (Tacitus után az aesztekről szóló egyik első forrásbeli említés). De a romantikusok képzelete még több szálat sző e nagy népvándorlás korából Litvánia szövetébe. Íme, D. Poška szerint (Levél Joachim Lelevelnek és Ksaveras Bogušasnak, 1818), Bizony mondom, Odoaker, Kęstutis és Algirdas svédül nem beszéltek, csak ahol kardjuk, Ugyanígy Mindaugas, Vytautas, Jogaila, Władysław, mindig litván nyelven szóltak. T. Narbutas „A litván nemzet története” című műve 2. kötetének (1837) „A hunok betörése Európába, a litván törzs népeinek további sorsa Keleten és Délen” című fejezetében valamennyi említett uralkodót leírja. Sőt, Germanarik törzséről ezt írja: „A grutungok erődöt építettek, amelyet mindmáig Grutinga, vagyis Kretinga néven ismernek” (1995-ös kiadás, 294. o.). Kretingán átfolyik az Akmena (kavicsos folyó!), később Dane néven, amely igen archaikus hidronima, az indoeurópai alapnyelvhez kapcsolható; például az oszét don – folyó. És ismét Narbutas: (a Nemunas deltájáról): „balra nyugat felé kanyarog a Skirwith-ág, Skirvytė, ami azt jelenti: a szkírek bejövetele”. A szkír, akárcsak Odoaker. És mintha valaki lenyomta volna a legato pedált. Ismét összekapcsolódnak a világok! Įžvalgos / Insights 347 GIEDRIUS ALKAUSKAS LITERATŪRA Česnulevičiūtė Vita 2005: Muzika Alfonso Nykos-Niliūno „Dienoraščio fragmentuose“ ir „Praradimo simfonijoje“: intermedialus dialogas. – Lietuvos muzikologija 6, 45–60. Česnulevičiūtė Vita 2011: Sonatos formos analogijos Vytauto Bložės ir Juditos Vaičiūnaitės eilėraščiuose. – Lietuvos muzikologija 12, 47–60. Gaidamavičiūtė Rūta 2014: From Geda to Donelaitis: in the Midst of Modernism of the Origins. – Music that Changed Time: The Lithuanian composer Bronius Kutavičius and the Baltic Outburst of Creativity after 1970, Vilnius: Lietuvos kompozitorių sąjunga, Lietuvos muzikos ir teatro akademija, 110–117. Geda Sigitas 1998: Man gražiausias klebonas – varnėnas, Vilnius: Vyturys. Gustaitė Jūratė 2000: Poemiškumo fenomenas Aleksandro Skriabino kūryboje, – Lietuvos muzikologija 1, 70–80. Gustaitė Jūratė 2003: Aleksandro Skriabino poetinė kūryba. Nuo sonatos iki soneto (I). – Lietuvos muzikologija 4, 67–86. IPO 1987 – Auditory demonstrations, Institute for Perception Research (IPO) Eindhoven, Supported by Acoustical Society of America (ASA), CD su bukletu. Janulytė Justė 2004: Muzikinių ir žodinių tekstų koegzistencijos aspektai XX a. II pusės lietuvių muzikoje: nuo dichotomijos iki amalgamos. – Lietuvos muzikologija 5, 84–109. Klymenko Iryna 2015: 5+5+7 eilėdaros vestuvinės dainos kaip ankstyvosios slav(i)škosios ir baltiškosios tradicijos arealo žymenys. – Lietuvos muzikologija 16, 157–165. Landsbergytė Jūratė 2010: Atogrąža į pagonybę ir kiti Sigito Gedos, Broniaus Kutavičiaus kūrybinės laisvės proveržiai. – Rytai–Vakarai. Komparatyvistinės studijos 10, Sigitas Geda: pasaulinės kultūros lietuvinimas, sudaryt. ir m. red. A. Andrijauskas, Vilnius: Lietuvos kultūros tyrimų institutas. MCT 2014 – Music that Changed Time: The Lithuanian composer Bronius Kutavičius and the Baltic Outburst of Creativity after 1970, edited and compiled by R. Povilionienė, J. Katinaitė, Vilnius: Lietuvos kompozitorių sąjunga, Lietuvos muzikos ir teatro akademija. Mikeš Vitezlav 2014: Bronius Kutavičius – Sigitas Geda Phenomenon. – Music that Changed Time: The Lithuanian composer Bronius Kutavičius and the Baltic Outburst of 348 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII Prasmė legiruota garsu: poezija kaip muzika Creativity after 1970, Vilnius: Lietuvos kompozitorių sąjunga, Lietuvos muzikos ir teatro akademija, 18–129. Nakienė Austė 2014: Music by Bronius Kutavičius and Morals by Kristijonas Donelaitis. – Music that Changed Time: The Lithuanian composer Bronius Kutavičius and the Baltic Outburst of Creativity after 1970, Vilnius: Lietuvos kompozitorių sąjunga, Lietuvos muzikos ir teatro akademija, 130–142. Nalivaikaitė Paulina 2017: Transtekstualumo funkcijos Onutės Narbutaitės operoje „Kornetas“ (2012). – Lietuvos muzikologija 18, 70–88. Paliauka Jurgis, Mažulis Rytis 2011: Interviu su Ryčiu Mažuliu: kompozitorius yra kažkas tarp poeto ir inžinieriaus, neišvengiamai kažkur per vidurį. – Lietuvos muzikologija 12, 197–200. Povilionienė Rima 2011: Muzikinio ir verbalinio menų sąveikos fenomenas: kriptografinės muzikos komponavimo praktikos aspektai. – Lietuvos muzikologija 12, 34–46. Rupeikaitė Kamilė 2007: Muzikos instrumentų identifikavimo ypatumai lietuviškuose Šventojo Rašto vertimuose. – Lietuvos muzikologija 8, 88–104. Sabaliauskas Algirdas 1994: Iš kur jie? Pasakojimas apie žodžių kilmę, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. Schönberg Arnold 1997: Theory of Harmony, based on the third edition, Berkeley: University of California Press. Stonytė Živilė 2014: Rethinking Lithuania’s Historical and Musical Past: Two different Perspectives in Poetry and Music. – Music that Changed Time: The Lithuanian composer Bronius Kutavičius and the Baltic Outburst of Creativity after 1970, Vilnius: Lietuvos kompozitorių sąjunga, Lietuvos muzikos ir teatro akademija, 100–109. Šarkaitė-Vilums Lijana 2013: Lietuvių for­mu­li­nės dainos ir for­mu­li­nės pasakos: atlikimo aspektas. – Lietuvos muzikologija 14, 187–206. Šumila Edvardas 2015: Filosofiniai naujosios muzikos sampratos aspektai Thomo Manno romane „Daktaras Faustas“ ir Theodoro W. Adorno „Naujosios muzikos filosofijoje“. – Lietuvos muzikologija 16, 102–122. Trilupaitienė Jūratė 2000: Iš M. Mažvydo knygų: giesmė, jos vieta liturgijoje ir mokykloje. – Lietuvos muzikologija 1, 49–54. Tolkien John R. R. 1999: The Silmarillion, London: HarperCollins Publishers. Umbrasienė Vida 2002: Broniaus Kutavičiaus „Mažasis spektaklis“ (pagal S. Gedos poeziją): akustinio ir grafinio teksto interpretacija. – Lietuvos muzikologija 3, 6–16. Įžvalgos / Insights 349 GIEDRIUS ALKAUSKAS Villon François 1999: Rinktinė poezija, G. Dručkūtė (pažodinis vertimas, paaiškinimai), S. Geda (vertimas), Vilnius: Lietuvos rašytojų sąjunga. Įteikta 2020 m. lapkričio 26 d. GIEDRIUS ALKAUSKAS Vilniaus universitetas, Informatikos institutas Naugarduko g. 24, LT-03225 Vilnius, Lietuva [email protected] 350 Acta Linguistica Lithuanica LXXXIII