Nijolė Tuomienė. Kalba ir tapatybė Pietryčių Lietuvos ir Baltarusijos paribiuose (XX a. II pusė – XXI a. pradžia). 1 dalis

Acta Linguistica Lituanica 2025, 92. kötet, 1–10. o. Tartalomjegyzék-hivatkozás / Tartalomjegyzék-hivatkozás ISSN 2669-218X (online / elektronikus) Nijolė Tuomienė NYELV ÉS IDENTITÁS DÉLKELET-LITVÁNIA ÉS BALTARUSZIA HATÁRVIDÉKÉN (A XX. SZÁZAD MÁSODIK FELE – A XXI. SZÁZAD KEZDETE). 1. RÉSZ Vilnius: Lietuvių kalbos institutas, 2023, 259 o. DOI https://doi.org/10.35321/e-pub.68.paribio-kalbos-tapatybe ISBN-978-609-411-357-4 JANINA ŠVAMBARYTĖ-VALUŽIENĖ E-mail: [email protected] ORCID ID: – Kutatási területek: dialektológia, a litván nyelvjárások lexikográfiája és lexikológiája, a nyelvjárási kifejezésmód írott forrásokban való elemzése, szociolingvisztika. https://doi.org/10.35321/all92-13 A több nyelvet használó emberek identitásának kanyarulatairól szóló könyv Nijolė Tuomienė nyelvi és identitáskutatása arról szól, hogyan formál sérülékeny személyiséget a nyelvhez való eltorzult, antierényes viszonyulás; hogyan „helyezik át” virtuálisan egyik államból a másikba a megsebesített embert, miközben állandóan ugyanabban a faluban él, vagyis hogyan szállják meg újra meg újra a saját országában; hogyan érzik át / élik meg ezeket a destruktív tényezőket nemzedékek egymás után; hogyan válik az egzisztenciális idő, amelynek saját tárháza volt / van – a nyelv –, a beszélő önértékének rombolójává; hogyan hal el végül a traumatizált és elsorvasztott nyelv, és hogyan foglalja el helyét elkerülhetetlenül egy másik, vagy akár több másik nyelv. A szerző figyelmét – amint azt a könyv címe is jelzi – a XX. század második felére és a XXI. század kezdetére összpontosította. A fő problémák értelmezése Nijolė Tuomienė kutatásait leginkább Halina Turska (1995 [1939]) és Valerijus Čekmonas (2017) Copyright © 2025 Janina Švambarytė-Valužienė. A Litván Nyelv Intézete kiadásában. Ez a cikk nyílt hozzáférésű, a Creative Commons Nevezd meg! licenc feltételei szerint terjesztett, amely lehetővé teszi a tartalom korlátozás nélküli használatát, terjesztését és bármilyen adathordozón történő reprodukálását, feltéve, hogy az eredeti szerzőt és forrást feltüntetik. // Kiadta a Litván Nyelv Intézete. Ez a cikk nyílt hozzáférésű, a „Creative Commons” Nevezd meg! licenc feltételei szerint terjesztett, amelyek lehetővé teszik a tartalom korlátozás nélküli használatát, terjesztését és reprodukálását bármilyen adathordozón, a szerző és a forrás megjelölésével. Beérkezett: / Gauta: 2024-11-28. Elfogadva: / Priimta: 2025-01-21. 1 koncepciójával, és számos visszhangja fedezhető fel Petro Gaučas, Vaclovas Milius, Aloyzas Vidugiris, Tamara Sudnik, Kazimieras Garšva, Laima Grumadienė, Irena Adomavičiūtė és a balti–szláv határvidék más kutatóinak munkáival összevetve. Más szóval Nijolė Tuomienė kétségtelenül Halina Turska koncepciója továbbfejlesztőinek irányzatához sorolható. A monográfia feltárja a délkelet-litvániai peremvidék és Északnyugat-Baltaruszia (Varanavo járás) jelenlegi összetett nyelvi helyzetét. Éppen e terület története tárja fel minden másnál jobban a litvánok alkalmazkodóképességét: egy vagy két nemzedék élete során több megszállást is megéltek, és idegen nemzetiségű lakosság közé kerültek, hogy túléljenek. E tapasztalat lenyomata mindmáig nemzedékről nemzedékre öröklődik. Ezért úgy vélem, Tuomienė tudományos munkájához alcímként illenék: Sorsok monográfiája – amely annak nyomán született, hogy a nyarakat végigjárva felkereste Baltaruszia többnyire már csak egykori litván szigeteit és Délkelet-Litvánia szomszédos határvidéki pontjait, több mint 160 órányi nyelvi hangfelvételt készített és figyelmesen meghallgatott, megismerte a válaszadók szociolingvisztikai kérdőíveit¹, valamint áttekintette a többnyelvű tudományos szakirodalmat. A 21 Lietuvių kalbos atlaso (a továbbiakban – LKA) pontjáról gyűjtött széles körű kutatási anyag több mint 70 éves időszakot ölel fel (a XX. század második fele – a XXI. század második évtizede), a fő figyelem azonban napjainkra vagy csaknem napjainkra irányul. Történelmileg a XX. századi Lietuva az újrarajzolt határok országa: területének egy része Baltarusijához került, és több megszálláson ment keresztül (1920–1939 között lengyel, a II. világháború után szovjet megszálláson). A „volt haza, Lengyelország peremvidékeinek” ideológiája, amelyet „az elmúlt harminc évben nyílt lengyelségre nevelés váltott fel”, elszigetelte a délkelet-litvániai peremvidék lakóit a litván társadalomtól (7. o.). A baltarusziai litván szigeteknek a litván nyelvjárások és a belarusz nyelvjárás (poprostu) kétnyelvűségéről át kellett térniük az államivá vált orosz nyelvre. A monográfia részletesen és éleslátóan mutatja be, hogyan pusztultak el / tűntek el fokozatosan és tervszerűen a XX. század elejétől a déli és keleti aukštaitis nyelvjárásokhoz sorolt helyi litván nyelvjárások Délkelet-Litvániában (a mai Šalčininkai járási önkormányzat területén) és Északnyugat-Baltarusziában (a mai Varanavo járásban). A vizsgált nyelvi területekre a XXI. századig alkalmazott nyelvföldrajzi módszer csak részben felelt meg a szerző által felvetett problémák megoldására: a tényeket rögzítették, de a módszer nem tudta megmagyarázni a nyelvi változás okait. Ezért a régi módszert alkalmazó korábbi litván nyelvészek kénytelenek voltak a nyelvek kölcsönhatásának tendenciáit vagy az alapvető nyelvi sajátosságok elvesztését, a megfigyelt eltéréseket egyszerűen véletlennek, a folyamat logikus menetéhez képest mutatkozó eltéréseknek tekinteni, így nemcsak kísértés, hanem egyenesen szükségszerűség is támadt arra, hogy ezeket kizárják a kutatásból². A Lietuva területén kívüli változó nyelvi helyzetet elsőként Eduardas Volteris (Eduards Volters) és Olafas Brokas (Olaf Broch) írta le. A XX. század 9. évtizedének kutatói megállapították, hogy az egymás mellett fekvő határvidéki járásokban – Varanavo és Šalčininkai – ¹ A leírások a 223–259. oldalon találhatók, a 256 bibliográfiai tétel pedig a 151–169. oldalon szerepel. ² A nyelvföldrajzi módszert e régió első kutatói alkalmazták: Kazys Morkūnas, Zigmas Zinkevičius, Jadvyga Kardelytė és mások; a nyelvjárásokban megfigyelt változásokról pedig Aloyzas Vidugiris, Laima Grumadienė, Kazimieras Garšva, Vytautas Kardelis és mások írtak. 2 a litván nyelvjárásokat a mindennapi életben már nem használják³. A XXI. századi nyelvészek szerint természetes folytonosság hiányában az LKA határvidéki pontjain megteremtődnek a feltételek a standard litván nyelv (bk) térnyeréséhez. Délkelet-Litvániában és a baltarusziai határon azonban éppen e nyelv kizárólagos használatának fő akadálya a litván nyelv, amely fő funkcióit elveszítve „fokozatosan kiszorul az aktív használatból, és egy másik nyelv (vagy más nyelvek) váltja fel” (12). Ezért a Lietuva határvidéki területén található 17 LKA-pontból mindössze 7 életképes, 2 életképes és vegyes, 8 pedig pusztulóban van. Baltaruszia területén a megmaradt 4 LKA-pont elpusztult, kivéve a továbbra is pusztulóban lévő Pelesa-pontot. A szerző a kutatást a két említett nyelvi terület szociolingvisztikai és nyelvészeti anyagára alapozta: nemcsak a litván nyelv, hanem a helyi belarusz nyelvjárás és a helyi lengyel nyelv, továbbá az ott használt belarusz és orosz irodalmi nyelvek változatainak 1964 és 2017 között felhalmozott anyagára⁴. A monográfia értékét növeli a kvalitatív kutatási módszer ügyes alkalmazása két különböző, ugyanakkor hasonló határvidéki és határon túli nyelvi területen. Különféle szociolingvisztikai válaszadói felmérési módszereket alkalmaztak, amelyek feltárják mind a megkérdezettek viselkedését, mind pedig a gazdasági, társadalmi, politikai és más tényezők által meghatározott zajló nyelvi folyamatokat. Az etnolingvisztikai helyzetmegfigyelés célzott információit csoportos beszélgetések, mélyinterjúk és félig strukturált interjúk közvetítik. Ez hasznos a válaszadók nyelvi és kulturális attitűdjeinek, valamint gondolkodásmódjának vizsgálatához, vagyis az etnolingvisztikai adatelemzési módszer alkalmazásához. A válaszadók által közölt többnyelvű állítások példáit átírják⁵. A kutatás tárgya ösztönözte a használt terminusok szójegyzékének létrehozását is, ami megkönnyíti a monográfia szövegének megértését. A litván nyelvjárások képviselőinek értelmezése arról, mi a helyi és a nem helyi, eltér a határvidéki / határon túli megfelelő terminusokétól. Délkelet-Litvániában a helyi / nem helyi más jelentéssel bír [„ott, tovább Litvániában, ez a mi »helyi mivoltunk« érthetetlen” (109. o.)]. Itt a nyelv mint az etnikai identitás komponense több mint egy évszázad alatt háromszor változott: 1920-tól erőszakkal lengyel nyelvet követeltek meg (a litván és a belarusz mellett); 1945-től oroszt (a lengyel, a belarusz és a litván mellett); 1988-tól pedig visszaállították a litván nyelvet (az orosz, a lengyel és a belarusz mellett). Ezért a határvidék nyelvi helyzetét körültekintően és éleslátóan kell vizsgálni. A XX. század nyelveinek ³ A határvidék lakóinak kétnyelvűségét és többnyelvűségét 1972-től napjainkig mind a litván, mind a szláv nyelvek vagy nyelvjárások kutatóinak publikációi hangsúlyozzák. ⁴ A hangfelvételek időtartama 166 óra, a szociolingvisztikai adatok pedig kitöltött lakossági kérdőívek. A megkérdezett és/vagy rögzített 89 többnyelvű válaszadó az idősebb, középső és fiatalabb nemzedékhez tartozott. Hangfelvételek készültek Délkelet-Litvánia határvidékének mind a 17 LKA-pontján (összesen 70 óra). A szövegeket két különböző időszakban rögzítették: 1964–1990 között 34 órányi hangfelvételt készítettek déli aukštaitis és keleti aukštaitis vilniusi nyelvjárásokban; 2011–2013 között pedig 36 órányit a Šalčininkai járás pontjain (31 órát helyi szláv nyelveken, mindössze 5 órát litván nyelvjárásban és a litván nyelv nem nyelvjárási változatában). A déli aukštaitis alnyelvjárás baltarusziai folytatásában az élő nyelv adatait több szakaszban gyűjtötték (összesen 96 órányi felvétel): 1995–2007 között 58 órányi litván nyelvjárási szöveget, 2011–2017 között pedig 34 órányi szöveget rögzítettek (9 órát litván nyelvjárásban, 25 órát helyi belarusz és lengyel nyelven; oroszul és standard belarusz nyelven mindössze 4 órát). ⁵ A keleti és déli aukštaitis nyelvjárási példákat koppenhágai fonetikai átírásban közlik. A belarusz nyelvjárás és a helyi lengyel nyelv példáit a szlavisták és más nyelvészek tudományos publikációiban használt egyszerűsített átírással jegyezték le. Az idézett példákat standard litván nyelven is átírják, zárójelben megadva az eltérő szavak jelentését. 3 a kontaktusnyelvészet irányzatának úttörője, Valerijus Čekmonas azon gondolatai, miszerint Délkelet-Litvániának szüksége van „a litvániai lengyelek történelmének művelt elemzésére, megismerésére és megfelelő értelmezésére”, valamint hogy a nyelvi kontaktus folyamatának eredményei „a nyelvek hasonlóságától és társadalmi presztízsétől” függenek (39. o.), ma is időszerűek. Hiszen a XXI. századig semmilyen lényeges önértelmezési változás nem történt. Kristina Rutkovska, aki a Lietuvában élő lengyel ajkúakat kutatta, megállapította, hogy a határvidéki régióban nincsenek egynyelvűek, a kétnyelvűség vagy a vegyes nyelvi környezet dominál. A századfordulón a litván nyelvjárások jegyei Délkelet-Litvánia peremvidékén 9 (a 17-ből) LKA-ponton figyelhetők meg. Ezeken a déli aukštaitisre jellemző sajátságok különböző mértékben maradtak fenn (dzukálás; az ą, ę szűkítése; az an, am kettőshangzók változatlan megőrzése). A többi 8 LKA-pont települései elszlávosodtak, a lakosok megértik a litvánt, de már nem tudják beszélni. A XX. század végéig más volt a helyzet: Délkelet-Litvánia és Baltaruszia határvidékén az idősebb és részben a középső nemzedék adatközlői nyelvjárásban beszéltek, csak a fiatalok vették át a szláv nyelveket. Az utóbbi évek délkelet-litvániai többnyelvűségének kutatásai azt mutatják, hogy a litván, orosz, lengyel vagy belarusz nyelvű beszéd szituatív. A régió többnyelvűségét a különböző nemzedékek adatközlői új módon értékelik – ez állítólag előny. Ez a szemlélet pedig, miután a mai litván nyelvészek Délkelet-Litvániára alkalmazták a földrajzi kontextus kritériumát, úgy tűnik, egy évszázada változatlan: „bár a litván nyelv államnyelv, és az állami intézményekben kötelező, a mindennapi kommunikációban domináns regionális nyelv mégis a lengyel” (42. o.). Délkelet-Litvániában megfigyelhető az a tendencia, hogy „a standard lengyel nyelv a közhasználatból nemcsak a litván, hanem a belarusz nyelvjárást is kiszorítja” (43. o.). A szovjet korszak oroszosítása, amely orosz ajkú középső és fiatalabb nemzedékeket nevelt fel, mintha megváltoztatná a hozzáállásukat – az orosz nyelvet már nem tekintik presztízsértékűnek. Ez utat nyithatna az államnyelv, a litván előtt, de a történelmi zűrzavar továbbra is eleven: „[A]z ott Lietuva volt, itt pedig Lengyelország van. Itt lengyelek élnek. A nagyapám azt mesélte, hogy régen itt mindenki lengyelül beszélt, senki sem litvánul (beszélt)” (80. o.)⁶. Történelmileg Délkelet-Litvánia és a baltarusziai litván szigetek mind a Litván Nagyfejedelemséghez, mind a Lengyel–Litván Nemesi Köztársasághoz – a Žečpospolitához –, mind az Orosz Birodalomhoz, mind a Szovjetunióhoz tartoztak. Helyi értelemben minden föld az ott élő litván őslakosoké, politikai értelemben azonban a határvidék lakói „vándoroltak” egyik államból a másikba” (66. o.). A válaszadók elbeszélésében: „[A]pám azt mondja, menekülni kell, nem fogunk megélni, hát el kell menni valahová. <...> Így maradtunk itt, megéltünk, felnőttünk, és most is itt élünk, palskaiul (lengyelül) imádkozunk, gudiszul (belaruszul) beszélünk” (66. o.). Mivel az első világháború után nem maradtak fenn nemzeti alapon meghúzott államhatárok, ekkor alakult ki a vonakodás is attól, hogy valaki elismerje valamelyik nemzethez való tartozását; ebből született a tuteišis (tuteišiškumas) terminus – olyan ember, aki különféle nyelveken beszél, de csak a lakóhelyét hangsúlyozza, vagyis a földrajzhoz való kapcsolatát: „A lengyelekhez kerülve nyelvünk, litván miséink nélkül maradtunk. Emlékszem, apám nem járt lengyel misére. <...> Lengyel iskolákat csináltak, aztán oroszokat <...>. Litvánul olvasni és írni nem tudtunk. Így nőttem fel. Gudiszul még kevesen beszéltek. Aztán a nyelvek felcserélődtek, mindenki megtanult (belaruszul). Az emberek ugyanazok maradtak. Apám ⁶ Példa Turgeliai településről, a Šalčininkai járási önkormányzatból. 4 litvánul utărija (beszél), a fia pedig már lengyelül <...>” (70. o.). A tuteišiškumas kulturális ellenállási taktikaként értelmezhető, és a határvidék helyi lakói számára az önvédelemmel függ össze, miközben alkalmazkodnak az újabb és újabb társadalmi és politikai körülményekhez: „[I]degenek jöttek, és mindannyiunkat lengyelként jegyeztek be (az útlevélbe)”, „[M]indenféle nyelven tudtunk, de nem lettünk lengyelek és oroszok” (71–72. o.). A monográfia hangsúlyozza, hogy a nemzeti hovatartozás kialakításának hagyományos alapjait (politikai terület, anyanyelv, vallás) elfojtották: „[A] nemzetiség, a szokások, valamint az ezek megválasztásához való jog az egész határvidéki régióban gyakran másokhoz – idegen betelepülőkhöz – tartozott” (73. o.). A helyi lakosokat a betelepülők folyamatosan megalázták és büntették, például a kolhozban dolgozó litvánoknak nem fizettek, mindenféleképpen gúnyolták őket [„Azt mondják, majd átnevelünk téged.” (77. o.)]; [„Minden nap bementem dolgozni, ő pedig nem jegyzett be. <...> Dühösen azt felelte: hangosan kiabálsz, litván, neked nincs kijelölve.” (78. o.)]. A „helyi lakos státusát” a határ mindkét oldalán élő litvánoknak meg kellett szerezniük, bár amint egy Baltarusziában született és Šalčininkaiban élő válaszadó mondta: „[M]ilyen lengyel vagyok én, ha nem tudok lengyelül? Keverten beszélek. A gyermekeim már oroszul beszélnek, az unokáim pedig litvánul” (77. o.). Felekezeti szempontból Délkelet-Litvánia és a baltarusziai szigetek lakói endogámok, de lengyelül imádkoznak akkor is, amikor a misét litvánul celebrálják, vagyis a felekezeti kritérium a nyelvhasználat szabályait is meghatározza. A szerző megemlíti, hogy a baltarusziai Ramaškonyse helyi litvánjai minden egyes megszállás után igyekeztek visszaszerezni a litván nyelv jogait, elsősorban a templomban és az iskolában, de azt állították, hogy a lengyel és a katolikus szinonimák, és „a »lengyelség »magától értetődően« abból fakad, hogy valaki katolikus” (88. o.)⁷. Az egyetlen vallási közösség, amely az összes megszállás éveiben a család volt, nem tudott ellenállni a polonocentrizmusnak (a két világháború közötti lengyel történetírási értelmezés maradványának). A felekezeti hovatartozás mint a közösség azonosításának kritériuma ma is aktuális marad (Lietuvában a miséket lengyelül és litvánul, Baltarusziában pedig lengyelül és belaruszul tartják). A fiatalabb nemzedéknek még nincs vallási-nemzeti modellje. Mindmáig tovább él a háború utáni időszakból örökölt, a lakosság gyenge nemzeti identitása miatt kialakult szemlélet, amely feltételeket teremtett arra, hogy „egyértelműen azonosuljanak bármely nemzetiséggel, és motiváltak legyenek bármely ország oldalán cselekedni” (91. o.). Ezt az időszakot a szerző a nemzeti identitás korlátozott kialakulási / ki nem alakulási? folyamatának nevezi. A határvidék / határon túli területek lakóinak kommunikációját és kódváltását meghatározó különböző tényezők (a beszélgetésben való részvétel lehetősége vagy a tudatos elkülönülésre törekvés egy fölényesebb nyelv használatával) a kétnyelvűség / többnyelvűség kialakulásának egyik feltételét jelentették. Délkelet-Litvánia családjaiban a különböző nemzedékek eltérően kommunikálnak egymással: a férj a feleségével oroszul, az apa a gyerekekkel oroszul és poprostu, az anya lengyelül és poprostu, a gyerekek pedig egymás között litvánul beszélnek. Hasonló a helyzet a baltarusziai szigeteken is, csak a gyerekek a barátaikkal poprostu és oroszul beszélnek. Az idősebb nemzedék emlékszik: „[G]yakran megszakadtak a beszélgetések a litván nyelvvel vagy a litván nemzetiségű emberekkel szembeni intolerancia miatt kialakult feszültség következtében” (95. o.). ⁷ Ez a sztereotípia a nemesi réteg (az LKD arisztokráciája) ideológiai nézeteit tükrözi, amelyek a keresztény / pogány szembeállításon alapulnak. 5 A helyi jelleg jellemző Baltaruszia etnikai részére is, amellyel az embereket a nyelv és a közeli rokoni kapcsolatok egyaránt összekötötték / továbbra is összekötik? Csak a megmaradt, a periférikus nyelvjárásokhoz sorolt litván szigetek nyelvi helyzete nem irigylésre méltó: „elszigetelt lévén különösen könnyen befolyásolják őket a szláv nyelvek”, és nemcsak a nyelvjárásokra jellemző szókincset, hanem a litván nyelv presztízsét is elveszítették (44. o.). A szlavisták és lituanisták közös komplex expedícióinak (1974-ben, 1976-ban és 1986-ban zajlottak) kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy „[A] litván nyelv, amely egykor e vidék lakóinak legfontosabb nyelve volt, a litvánok asszimilációjának megindulásakor fokozatosan az otthon és a család nyelvévé vált, helyenként pedig teljesen megszűnt használatos lenni. A belarusz nyelvjárás poprostu fokozatosan a családból is kiszorította a litván nyelvet” (45. o.). Az idősebb határvidéki lakosok, akik helyi, idevalósi, tuteišis néven azonosítják magukat, nem tudják megmondani, mik is ők valójában. Csak a földrajzzal azonosuló válaszadók, akik lengyel, orosz, belarusz és litván nyelvek keverékét használják, nem rendelkeznek világosan kialakult nemzeti identitással⁸. A Baltarusziában található Pelesa-pont, ahol nem nyilvános környezetben és a templomban litvánul beszéltek, a fiatalokat pedig az iskolában litvánul oktatták (az iskolát 2023-ban bezárták), pusztuló ponttá vált. A helyi lakosok kénytelenek alkalmazkodni a nyelvvel. A Baltaruszia kis falusi közösségeiben (Nočia, Pelesa, Ramaškónys, Ródūnia) élő litvánok nem tudtak ellenállni a szláv nyelvű többség hatalmas és tartós nyomásának. A nyelv eltűnése összefügg a nyelv státusával: a litván nyelv a litván etnikai területeken soha nem volt hivatalos vagy nyilvános nyelv, és semmilyen hivatalos ügyvitelt sem folytattak rajta. A monográfia bemutatja a nyelv fennmaradásának / megmaradásának és a közösség kulturális asszimilációjának összefüggéseit. Ennek következtében a sajátos jegyek fokozatosan elvesznek, és azokat az „előkelőbb”, „magasabb szintű”, „műveltebb” hagyományok váltják fel. Az emberek tudatosan és öntudatlanul alkalmazkodnak az új szokásokhoz és az új nyelvhez / nyelvekhez, és kétnyelvűvé válnak. Később, amikor a mindennapokban a második, megtanult nyelv kerül túlsúlyba, az emberek a kétnyelvűségről az egynyelvűségre térnek át. A könyv szerzője elemzi, hogyan hajtották végre a vizsgált határvidéki és határon túli területeken, különösen a baltarusziai litván szigeteken, a kulturális asszimilációt „felülről”, vagyis a helyi közigazgatás nyomásán, az oktatáson és az egyházon keresztül. Például a szovjet korszakban a délkelet-litvániai határvidék és etnikai területeinek litvánjai nem járathatták gyermekeiket litván iskolákba, mert ilyen iskolák nem voltak (vagy túl messze voltak a lakóhelyektől). A lengyel és orosz iskolába járt szülők pedig elvesztették nemzeti identitásukat, és nem törekedtek arra, hogy gyermekeiket megtanítsák litvánul. Így „ez a nyelv a múlt hallhatatlan »maradványává« vált, amely nem elégítette ki a fiatalok mindennapi életszükségleteit” (60. o.). Šalčininkai és Varanavo környékén a litvánok etnikai kisebbséggé váltak, és ez a státusuk mindmáig nem változott [a „ha katolikus, akkor lengyel” állítás (61. o.) általában tagadta a litvánok jelenlétét a vizsgált környékeken]. Arról, hogyan „formálták” az etnikai identitást a litvánokat üldöző Honi Hadsereg egységei, egy Ramaškonyből származó válaszadó ezt meséli: „lengyelként írta alá. <...> Lengyel, de tud litvánul. <...> Ők hamis lengyelnek tartották. <...> Legközelebb eljövünk, mondták, hogyan segítünk ⁸ Az az állítás, miszerint a lengyel etnikai és nemzeti identitás Vilniusban és környékén erősebben és aktívabban fejeződik ki, mint Šalčininkai városában és járásában, kétséges, mivel a statisztikai adatok mást mutatnak. A 2021-es és 2022-es litvániai népszámlálási adatok szerint egyedül Šalčininkai járásában a lakosság 79,5 százaléka vallotta / vallatták lengyelnek (?). 6 téged ezen a padon. És tudod, ezzel a csomóval (fémrúddal), mondja, ha lesújtunk rád, akkor tudni fogod, minek kell lenned” (62. o.). A lakosság tudatos és következetes elszlávosítását állami szinten hajtották végre: ha a szülők nemzetisége nem szerepelt a születési anyakönyvi kivonatban, ezeket az állampolgárokat lengyel nemzetiségűként jegyezték be. Tuomienė a kódváltást nemcsak nyelvészeti, hanem társadalmi, pszichológiai, sőt gyakorlati jelenségként is értékeli, amely mind a fonetikai, mind a lexikai, mind pedig a frázis- vagy mondatszinten, illetve a diskurzus szintjén megfigyelhető. A kódváltás összefügghet a társadalmi csoporttal való szolidaritás kifejezésének vágyával, a csoporttól való elkülönüléssel (a társadalmi státus, az elitjelleg hangsúlyozásával), vagy azzal, hogy a beszélgetés témája más irányba fordul. A kétnyelvű / többnyelvű példák hatásosan és meggyőzően szemléltetik a kódváltás elméleti állításait. A szerző szerint a kódváltás, illetve általában a nyelv / nyelvek különböző területeken való használatának vizsgálatához René Appel és Pieter Muysken kutatók által meghatározott, a kódváltás hat funkciója a legalkalmasabb (Appel, Muysken 2005: 118). A délkelet-litvániai és északkelet-baltarusziai vizsgált többnyelvű közösségekben a szerző négy nyelv – négy kód – váltását rögzíti. Megállapította, hogy a lakosok három nemzedékének – a legidősebbnek, a középsőnek és a legfiatalabbnak – adatközlői nyelvében a kódváltás öt funkciót tölt be: referenciális, regulatív, identitásjelölő, metaforikus és metanyelvi⁹. A szerző kapcsolatot állapított meg az egyes kódok használata, valamint a helyi lakosok nemzeti és állampolgári identitása között. Kódváltáskor valamennyi beszélő leggyakrabban egyetlen nyelvre – a belarusz nyelvjárásra poprostu – illesztett be, illetve tért át. A kutató szerint e nyelvjárásra való átmenetek gyakoriságát befolyásolhatta a környezet (a Baltarusziával közös határ), a lakosok életkora, ritkábban pedig az iskolai végzettség. A szerző részletesen leírja az elemzett kódváltási funkciók mindegyikét: a referenciális funkciót a gondolatok kifejezésének vagy egy szó megfelelőjének pontosítására alkalmazzák. A Regulatív kódváltási funkció akkor ismerhető fel, amikor a beszélő alkalmazkodik a beszédpartner által használt nyelvhez, hogy bevonja őt a kommunikációba (ez a középső és fiatalabb nemzedék képviselőinek beszélgetéseiben gyakoribb, mint az idősebbekében, mivel utóbbiak nem mindig hajlandók kódot váltani). A két nyelven – litván és belarusz nyelvjárásban poprostu – váltakozva zajló beszélgetéseket a könyv szerzője az identitásjelölő funkció megnyilvánulásainak, vagyis a tuteišiškumas jelének tekinti. A diskurzus során egy vagy több másik nyelvi szót a párbeszéd fő nyelvébe illesztve a beszélő a kijelentés lényegét kívánja hangsúlyozni, kiemelni, vagy további szemantikai árnyalatot adni neki (metaforikus funkció). A metanyelvi kódváltási funkció példáit a szerző a lakosok beszélgetéseiben figyeli meg, amikor saját régiójuk nyelveinek sajátosságairól, a szülőhelyükön használt nyelvek funkcióiról beszélnek, egyes szavak jelentését megnevezik, illetve e jelentések hasonlóságai és különbségei iránt érdeklődnek. A monográfiában a kódváltási funkciók vizsgálatának leírása mint a nyelv vagy a nyelvek mai multikulturális és többnyelvű társadalomban betöltött szerepének feltárására alkalmas, perspektivikus és korszerű módszer szélesebb körben is alkalmazható lehetne a nyelvészeti munkákban. Így elmondható, hogy a szerző az ilyen jellegű kutatás eredményeivel a nyelvtudományban korábban uralkodó, a nyelvváltás negatív értékelését kívánja megváltoztatni. Egyértelmű, hogy a többnyelvű környezetben zajló kommunikáció megköveteli a résztvevőktől, hogy a nyelveket gyakorlatiasan és ügyesen alkalmazzák, illetve (alkalmazkodjanak hozzájuk), és kreatívan, szabadon használják a különféle nyelvi erőforrásokat. Úgy vélem, Tuomienė további, a következőkkel összekapcsolódó tudományos kutatásai ⁹ A kódváltás költői funkcióját a példák hiánya miatt a munka nem tárgyalja. 7 a Lietuva határvidéki régióiban élő fiatal nemzedék kódváltása és nyelvi viselkedése többnyelvű környezetben igen ígéretes kutatási terület lenne. A könyv szerzője a századfordulón végbement nyelvi helyzetváltozásokat hangsúlyozza, mivel a XX. században (a 6–8. évtizedben) a nem nyilvános kommunikációban domináló litván és belarusz nyelveket a XXI. században (az 1–2. évtizedben) már csak szláv nyelvek váltják fel. A válaszadók így magyarázzák, miért történt ez: „<...> orosz uralom volt, később litván, aztán elfoglaltak minket a lengyelek. Kitört a háború, és jöttek a szovjetek. Aztán – megint a litvánok. Milyen államban is éltünk? Ha talán száz év alatt itt volt Litvánia, Lengyelország, a Szovjetunió és Belarusz, most pedig – megint Litvánia <...>. Például apám egész élete során hatszor változott a hatalom. És minden alkalommal az új hatalom megkérdezi az embereket: kik vagytok ti? Te ki vagy? Az emberek megértették, hogy a legjobb azt mondani: helyi vagyok. És kész. Jestem tutejszy (lit. helyi vagyok)” (108. o.). A belarusz nyelvszigeteken a nyelvi helyzet más, állítja a szerző: „[I]tt már kevesen beszélnek litvánul. Nincs, nem találunk senkit, akivel beszélhetnénk. A fiatalok nem tudnak, gudauja (belaruszul beszél), már csak belaruszul, oroszul. Nincs szükségük a litván nyelvre” (118. o.). A XX. század 8. évtizedétől a fiatalabb nemzedék már nem beszél litvánul. A nyelv halálának leírását a Ramaškonių mikroareál (Belarusz) kódváltásának részletesebb elemzésén keresztül mutatja be. A szerző által elkülönített asszimilációs szakaszok (a közösség domináns nyelven való beszédre gyakorolt nyomása, a lakosság kétnyelvűsége és a fiatal nemzedék azonosulása egy másik nyelvvel) lassan kiszorították a litván nyelvet a használatból. A XX. század elején még litvánul beszélő idősebb nemzedék tagjai azt nem adták tovább a középső és a fiatalabb nemzedéknek. A litván nyelv kétféleképpen szorult ki az otthoni magánszférából: a szülők egymás között litvánul beszéltek, a gyermekekkel pedig – poprostu [„Az öregek összejönnek, és hát litvánul dudorásznak (beszélnek). Mindenfélét mesélnek, mi, gyerekek pedig már semmit sem értettünk abból, amit ezek az öregek dudorásztak (beszéltek). Mi, gyerekek semmit sem értettünk, velünk már poprostu beszéltek”] (135. o.). A nyelvek státusza változott: a belarusz nyelvjárás a XX. század 2. évtizedéig erősödött, 1920 és 1939 között pedig, miután Lengyelország elfoglalta a vilniusi vidéket és Belarusz északnyugati részét, a lengyel nyelv vált uralkodóvá. A litván nyelv funkcióit is a lengyel nyelv vette át, amelyet megerősített az egyház, a megnyitott lengyel elemi iskolák, a kötelező alapfokú oktatás bevezetése és a hatóságok álláspontja (a nyelv a hatóságokkal való kapcsolattartás eszköze volt), például: „[I]sten nem tud másképp, csak lengyelül”; „[H]úsz éven át a lengyelek azt verték a fejekbe, hogy a litván nyelv műveletlenek nyelve, ateisták nyelve. Isten nem hallgatja meg a litvánul mondott imákat” (137–138. o.). A gyermekeket lengyel iskolákba küldték [„Amikor megnyíltak az iskolák, összegyűlünk, megállunk, kört alkotunk, és litvánul beszélünk. Erre egyesek ujjal mutogatnak: ezek litvánok, kutyavér folyik bennük” (140. o.)]. A belarusz poprostu és a lengyel nyelvet tudatosan ugyanazon nyelv két változatának tekintették. A XX. század közepétől megerősödött a litván nemzeti identitás tudata: szerették volna elsajátítani a standard litván nyelvet, de a Ramaškonių mikroareál etnikai lakosságának önazonossága mindig a hatalomtól függött, amely azt a véleményt alakította ki, hogy a litván nyelv „hitvány falusi nyelv”; „csúnyán beszélünk litvánul”; „elrontott litván nyelv”; „[A mi] nyelvünk csúnya, mintha valami kerítés mellől származna”; „rút nyelv”; „žmudiška (žemaitiška) nyelvjárás” (143–144. o.). A poprostu értékét sem becsülték: „lit. az emberek nem akarják, hogy a templomban valaki egyszerű nyelven beszéljen hozzájuk, hogy úgy forduljanak a paphoz,” 8 mint egy tehénhöz” (144. o.). A litván nyelvjárás / nyelv presztízsének elvesztését nemcsak a belarusz nyelvjárással való kapcsolatok poprostu, hanem a lengyelhez fűződő viszony is okozta: „mindkét nyelvet – a litvánt és a belaruszt is – következetesen szembeállították a „magasabb kultúrájú”, a közelmúltban presztízsesebb lengyel nyelvvel” (145. o.). Délkelet-Litvánia és Belarusz északnyugati határvidékén a lakosok ugyanazok maradtak, de (a helyi lakosság kulturális asszimilációja miatt, amelyet a közigazgatáson, az oktatáson és az egyházon keresztül hajtottak végre) kétnyelvűvé / többnyelvűvé váltak. A határvidék lakóinak identitása a nemzeti alapon meghatározhatatlantól az egyszerre több nemzeti csoporttal való azonosulásig változott. A tuteišiškumas (helyi identitás) a politikai és társadalmi nyomással, valamint a nyelvi identitás másfajta rendszerével szembeni ellenállás eszköze volt. Bár a XXI. századi délkelet-litvániai fiatalok felismerik az oktatás fontosságát, érdeklődnek a nemzetiség és az etnicitás kérdései iránt, jövőjüket Litvániához szeretnék kötni, és el akarják hagyni a helyi identitás modelljét, sajátjukat még nem alakították ki [„nemzetiségem nemzetközi” (81. o.)]. Belaruszban a litván nyelv kihalt, az államnyelvvé vált orosz nyelv uralkodik. A lengyel nyelvnek felekezeti funkció jutott. Összefoglalva a monográfia Language and identity in the borderlands of South-Eastern Lithuania and Belarus (2nd half of the 20th century – beginning of the 21st century) 1. részéről elmondható, hogy Nijolė Tuomienė munkája két alapvető okból fontos és időszerű. Először is, a könyv összegzi és kritikailag áttekinti a szerző által eddig vizsgált területeken végzett munkákat és kutatásokat, valamint értékeli azok módszertanát. Másodszor új szociolingvisztikai modellt kínál a határvidék és az intenzív nyelvi érintkezési terület vizsgálatára. E tudományos monográfia értékét növeli az a tény is, hogy nem csupán nyelvészeti vagy szociolingvisztikai mű – interdiszciplináris munka. A szerző kutatásában nemcsak nyelvészek és szociolingvisták munkáira támaszkodik, hanem szociológusok, kulturológusok és történészek vizsgálataira is, mivel nemcsak nyelvi vagy szociolingvisztikai tényeket elemez, hanem figyelembe veszi a történelmi, kulturális, szociokulturális és politikai kontextusokat is. Fontos, hogy a két vizsgált területet „mindkét oldalról” szemléli, vagyis az egykor egységes litván nyelvterületet nem osztja fel mesterségesen Litvánia és Belarusz területére. A monográfia újdonságát, időszerűségét és eredetiségét tovább növeli, hogy a szerző többnyelvű autentikus hangfelvételekre támaszkodik, és a kutatásba beépíti a helyi lakosság szociolingvisztikai felméréseinek anyagát is. Meg kell említeni, hogy a könyv szerzője maga is a belarusz litván nyelvszigetről származik, ezért a vizsgált helyzetet nemcsak az összegyűjtött anyag alapján érti és értékelheti, hanem autentikus tapasztalataira is támaszkodhat. A könyvet becsukva bátran kijelenthetjük, hogy a monográfia kitűzött célja – empirikus adatok alapján feltárni a litván nyelv visszaszorulásának / hanyatlásának körülményeit Délkelet-Litvánia határvidékéről és a belarusz etnikai litván nyelvszigetekről, meghatározni a nyelvváltás szociolingvisztikai és etnolingvisztikai okait, valamint megvizsgálni a határvidéki településeken élő / élt kétnyelvű / többnyelvű emberek által alkalmazott kódváltást, annak típusait és funkcióit – megvalósult, és új megközelítést jelent nyelvünk történetéhez és szociolingvisztikai fejlődéséhez. A litván nyelv mai helyzete Litvánia délkeleti határvidékén sajnos nem ad okot nagy optimizmusra: a helyreállított Litván Államban, amely már több mint harminc éve fennáll, létezik a „tuteišiškumas”. Mindmáig azt figyeljük, hogy a „legnagyobb háborúk” továbbra is a lelkekben / szívekben zajlanak. Vajon meddig tart még, amíg felismerik, hogy minden határvidéki / peremvidéki ember, 9 kulturális / nyelvi objektumként és szubjektumként képes / képes volna saját, nem pedig kívülről ráerőltetett életét akarni leélni? Vajon Regimantas Tamošaitis gondolata, miszerint „ezen a helyen én magam vagyok az egyetlen határ”, valaha állami szintű, a nyelvre és az identitásra vonatkozó általános elvvé válik? LITERATŪRA Appel René, Pieter Muysken 2005: Language Contact and Bilingualism, Amsterdam: Academic Archive. Čekmonas Valerijus 2017: Kalbų kontaktai ir sociolingvistika [Language Contacts and Sociolinguistics], sud. L. Kalėdienė, Vilnius: Lietuvių kalbos institutas. Turska Halina 1995 [1939]: O powstaniu polskich obszarów językowych na Wileńszczyźnie [On the Emergence of Polish Language Areas in the Vilnius Region], sud., įvadinio straipsnio aut. V. Čekmonas, Vilnius: Mintis. 10