Az intertextualitás stílusteremtő szerepe Parti Nagy Lajos költészetében

151 MAGYAR NYELVJÁRÁSOK 51 (2013): 151–167. A DEBRECENI EGYETEM MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK LEKTORÁLT FOLYÓIRATA Az intertextualitás stílusteremtő szerepe Parti Nagy Lajos költészetében K AZAMÉR É VA 1. Az intertextualitás a posztmodern irodalmi művek jellemző alaptényezője. Maga a szó szövegköziséget, szövegek közöttiséget jelent. Derrida megítélése alapján a szövegek nem magukban, hanem más szövegek változó kereszteződésében léteznek (idézi B ÓKAY 1997: 383), s ennek alapján a posztmodern irodalomban az intertextualitás kapcsán szövegek viszonyrendszeréről, párbeszédéről beszélhetünk. „A posztmodern poétika annyiban hasznosította az intertextualitás viszonyrendszerét, hogy tudatosította, parodizálta (pontosabban az irónia, paródia, travesztia, pastiche retorikai fogásain keresztül tematizálta), illetve a szövegek önreflexív, autopoétikus mivoltát tette az irodalmi kommunikáció alapvető funkciójává” (N ÉMETH 2006: 91, 93). Parti Nagy Lajos verseiben, nyelvhasználatának jellemzésében is uralkodó, stílusteremtő sajátosságként jelölhetjük meg az intertextualitást, olyan más szövegalakító eljárásokkal együtt, mint például a fragmentáltság, a fonológiai széttördelés, transzformáció, grammatikai átértékelődések vagy éppen szemantikai eltolódások (D OMONKOSI 2008: 7). Parti Nagy a magyar és világirodalmi szövegkorpuszt felhasználva hozza létre műveinek többségét. Intertextuális utalásai rendkívül sokfélék mind az átvett szöveg témáját, mind pedig annak szövegbe illesztését illetően. Műveiben a magyar magas irodalom kanonizált, különböző hangvételű szövegei játszanak egymásra, így a művek többségére a többszólamúság, a stíluspluralizmus jellemző. Az intertextuális utalások szövegbe való beépítettsége többféle módon valósul meg: egyes esetekben a szerző szó szerint szerepeltet kisebb-nagyobb szövegrészeket más költők tollából, de jóval gyakoribb az átvett szövegek valamilyen mértékű átírása, torzítása, kibővítése. Parti Nagy saját maga vall arról — egyik versbeli alakját, Dumpf Endrét megidézve —, hogy a magyar irodalom különféle szövegei hogyan kapcsolhatók össze, miképpen alakíthatók, írhatók át: „Kitaláltam egy figurát, ezt a bizonyos Dumpf Endrét, lobogó dilettáns ő is a maga módján, aki valami csoda, netán genetikus elváltozás folytán kívülről tudja a magyar költészetet. Ez a betegsége, hogy kívülről tudja. De tényleg, az Ómagyar Mária Siralomtól Varró Dánielig. Minden sort. Az egész magyar nyelven 152 elérhető költészetet. […] És elkezd benne zakatolni ez az egész. Viszont a szövegtudása nem mindig pontos. Lukak vannak, hiányok, kisebbek, nagyobbak. Ő maga foltozza ki őket. Kontaminál, parafrazeál, helyettesít. Átír és újraír. Járnak, forognak benne ezek a verssorok, mint egy zúzógépben vagy mint egy kaleidoszkópban. S kopnak. Alakulnak.” (R EMÉNYI 2004: 31). Az idézetek új szövegkörnyezetben való feltűnése szükségszerűen minden esetben a vendégszöveg átértelmezésével jár, különösen akkor, ha az intertextuális utalás által más lett a mű hangulatisága, vagy stílusában jelentéseltérést mutat az alludált szövegéhez képest. Az intertextuális utalások a stílusteremtés hatékony eszközei, hiszen abban az esetben, ha az olvasó a pretextus ismeretének birtokában van, gazdagítják, árnyalják az értelemtulajdonítást. 2. A befogadó a költő műveinek olvasása során — amennyiben előzetes ismeretei megengedik — különböző alkotók vendégszövegeire figyelhet fel, amelyek egy-két kivételtől eltekintve leginkább jelöletlenül illeszkednek az intertextusba, azaz sem idézőjel, sem valamilyen tipográfiai elem nem jelöli idézet mivoltukat. Attól függően, hogy az intertextuális utalások mennyiben tartják meg eredeti szövegformájukat, különböző csoportokba sorolhatók. Az alábbiakban az i n t e r t e x t u a l i t á s t í p u s a i t tekintem át Parti Nagy Lajos költészetében. Kirajzolódnak olyan szövegátvételek, amelyek szó szerinti idézetek, mások kisebb-nagyobb változtatásokkal szerepelnek az új szövegkörnyezetben, emellett megtapasztalhatjuk az architextus felbomlását is, azaz a vendégszöveg egy-két szavas montázsszerű beépülését a szövegbe, valamint külön csoportot alkotnak azok a szövegrészletek, amelyek struktúrájának vagy hangzásának alluzív szerepéről beszélhetünk. Érdemes idézni Parti Nagy Lajos gondolatait a szövegkölcsönzés és -beillesztés módjáról, illetve kérdésfeltevését arról, hogy az egyre lazuló idézési formákon túl, mint például a roncsolt idézés, mi értelmezhető még intertextuális utalásként az értelemképzés során: „Általában előbb írom le [ti. az idézetet; K. É.], mint észrevenném s a csinálás, szöszölés későbbi fázisaiban rontom, tisztítom, fordítom ki, gyalulom bele a szövegbe, ott dől el, működik-e nyílt vagy rejtett idézetként, avagy nem. […] Valamely verssort, szárnyas szerkezetet így-úgy idézni tiszta sor, sokkal izgalmasabbak a határesetek. Hogy például idézet-e a rím, a virág-világ, az este-teste. Idézet-e Babits után a dombok-galambok rímpár, egyáltalán a leoninus? Idézet-e valamely dallam, idézet-e a szonett vagy csak felidézés? S mindezt ki dönti el, mi dönti el?” (K ERESZTURY 1990: 35–36). Úgy gondolom, minden esetben a szöveg befogadóján, illetve értelmezőjének nyelvi kompetenciáján, előzetes ismeretein múlik az, hogy bizonyos szövegkörnyezetben mely szavaknak, kifejezéseknek, versformáknak, dallamoknak és más nyelvi elemeknek tulajdonítható alluzív funkció. A magyar szövegkorpusz felhasználásával költeményeiben a szerző leginkább parodisztikus, ironikus jelentéseket mozgósít, ugyanis a kanonikus irodalom egyes darabjainak intertextuális 153 újraírása több esetben is a korábbi irodalmi hagyomány, például a magasztos eszmék és hangvétel tagadását, elutasítását jelenti. 2.1. A j e l ö l e t l e n i d é z e t e k többféle formában vannak jelen a szövegekben. 2.1.1. Az intertextuális utalások bő körét teszik ki azok a magyar kanonikus művekkel párbeszédet kialakító szövegrészek, amelyek s z ó s z e r i n t szerepelnek az intertextusban. A Parti Nagy-versek olvasásakor sok esetben közismert művekből vett, szó szerint idézett egész v e r s s o r o k r a lehetünk figyelmesek. Az alábbi vers olvasásakor a magyar olvasó önkéntelenül nemzeti énekünk, Kölcsey Ferenc Himnusz című művének egyik szövegrészletére asszociál: ha fájni fogna sej-haj adott egy hygi-kendőt sebtében fölkent aztán otthagyott büfésnők lábszárán a gyanta a múltat és jövendőt megdermedtem és megroggyantam leránt a tél szép félfagyott sikolyharisnyát (Őszológiai gyakorlatok versciklus) Azt tapasztalhatjuk, hogy az architextus kirí az új szövegkörnyezetből. Parti Nagy Lajos műve stílusában és mondanivalójában is jelentősen eltér az alludált szöveg hangulatától, stílusától, hiszen az eredeti szöveg, a Himnusz — műfaja és témája miatt — emelkedettséget sugall. Ezzel szemben az idézett verssor a mű egészében konkrétabb, hétköznapibb jelentésű, mivel a nemzeti himnuszunkat felidéző verssor a szőrtelenítés egyik módját, a gyantázást megjelenítő kontextusba ágyazódik be (adott egy hygi-kendőt, sebtében fölkent, lábszárán a gyanta). Az intertextuális szövegjáték hatására a befogadóban az architextus ismeretében a bűnhődés fogalma egzakt módon a szőrtelenítéssel járó testi fájdalommal kapcsolódik össze, amely elképzelést a kontextus is alátámaszthatja (megdermedtem és megroggyantam, leránt, sikolyharisnyát). Intertextuális párbeszéd működik Petőfi Sándor Szeptember végén című művének strófaindító verssorainak változatlan formában való átvétele, illetve a Parti Nagy Lajos-i köznapi nyelvhasználat között: még nyílnak a völgyben a kerti virágok még zöldel a nyárfa az ablak előtt de látod amottan az udvar mélyén hogy jár a hűtő vaslapátja? Na (Őszológiai gyakorlatok versciklus) 154 A mű az Őszológiai gyakorlat című versciklus egyik darabja, amelynek írója a költő egyik kitalált dilettáns figurája, a fentebb már idézett Dumpf Endre, aki által „művészetében a hétköznapok kisembere is szóhoz jut: nyelvet, nyelvtant, mi több irodalmat alapít. Parti Nagy tehát két regnumot közelít hatékonyan egymáshoz, a köznapi banalitások és a magas irodalom világát” (B AZSÁNYI 1996: 79). Az ötsoros versben a természet szépségeit leíró, tipográfiailag nem jelölt idézet meghökkentő folytatása módosítja az olvasói elvárásokat: a mű elején lévő lírai képhez prózaian tárgyszerű kép leírása kapcsolódik (jár a hűtő vaslapátja), amelyet profán kiszólás követ (na). Az újonnan létrejövő szövegösszefüggés lerombolja a jól felismerhető vendégszöveg stílusa keltette hatást, mert erős ellentét feszül a könnyed, dallamos, időmértékes verselés, illetve az anapesztikus ritmust nem követő, tárgyias stílusú sorok között. A verssorok közötti ellentét szemantikai síkon az élő és élettelen világ szembeállításából is adódik. A Petőfi Sándor költészetéből idézett szöveg felhasználása kibővíti a mű jelentéstartományát, ugyanakkor egyszersmind megnehezíti a jelentéstulajdonítást, hiszen „a befogadói elvárásokban is még az előző korszak poétikai normái és formaeszményei élnek tovább” (M ÉSZÁROS 1990: 45), azaz az olvasó leginkább az egységes versforma és stílusegység kritériumával közelít a műhöz, de azt tapasztalhatja, hogy különböző stílushatású szövegek fuzionálnak. Ezáltal olyan esztétikai minőség jön létre, amelyben „magas” és „alacsony” kategóriák egyaránt szervezik az értelemképzést, gyakran ironikus jelentéseket mozgósítva. Annálfogva, hogy a Parti Nagy Lajos-féle szöveg záró sorai a köznapiság szintjére rántják le a művet jellemző nyelvhasználatot, ironikusan, kedélyesen fejeződik ki az ezredvégi ember közönye és elhidegülése a hitelüket vesztett nagy témák, illetve a kifejezésmód magasztossága, filozofikussága iránt. Ugyancsak az esztétikai értelemben vett alacsony és magas dialogikus viszonya jellemzi az alábbi szöveghelyet: Ha ötvenéves elmúltál, egy éjjel egyszer fölébredsz erre, s eltünődöl: hogy negyven év vagy ötven áll a versben, s hogy bármi álljon, jézusom, ki írta?, mintha akkor pont nem volna mindegy, de épp, mert mindegy, fölkelsz és mezitláb átmész, ahogy a csillag megy az égen, a könyvespolchoz. Persze, Kosztolányi, s naná, hogy negyven… bár mi az a tíz év? (Egy lopott kádé, Grafitnesz) József Attila Ne légy szeles című művének ismert verssora változatlan formában épül be az intertextusba, de mert az alludált szöveggel a pretextus tartalma és stílusa is felidéződik, a vendégszövegre ráismerő befogadó értelemtulajdonítása mélyebb és sokrétűbb lesz. Az eredeti szöveg a csillagok járását idéző hasonlat- 155 tal tágítja ki, teszi univerzálissá azt a magasztos gondolatot, miszerint az embernek csak pontosan, szépen, azaz lelkiismeretesen szabad dolgoznia, még ha anyagi haszna nem is feltétlenül származik belőle. Ugyanakkor az újabb szövegösszefüggésben a kép csupán egy hétköznapi tevékenységet (fölkelsz és mezitláb átmész […] a könyvespolchoz), azaz a lassú, nesztelen járást hivatott érzékeltetni. A közbeékelődéses módhatározói mellékmondat híven adja vissza a megmozdulás lassúságát, ezáltal kifejtettebbé, explicitebbé válik a közlés. Ezenkívül a főés mellékmondatok sorrendje feszültségkeltő stilisztikai hatású is a gondolat ívének félbeszakítása miatt. Az Altató című költeményből idézett József Attila-i verssorokra ráismerve az olvasó Parti Nagy Lajosnak egy olyan művével találkozik, amely témájában nem tér el nagymértékben az alludált szövegétől, hiszen mindkét költemény az elalvásról szól. Mivel azonban az írás aktusában meghatározó szerepet tölt be a megnyilatkozás feltételezett befogadójához igazodó nyelvkezelés, a szöveg stílusát befolyásoló pragmatikus tényező hatására Parti Nagy verse nyelvi-stiláris jegyeiben erőteljesen különbözik az eredeti alkotástól: itt hagysz elalszol máma már máma már nem hasad tovább nem öled melled vállad jelzőfényei szunnyadozik a szakadás a forma elhagy minek egymásnak kilopkodott nagy éj van minek hazudnánk habrolósütőt? (Szódalovaglás) Míg az Altató című mű címzettje az elalvó gyermek, és ennek megfelelően a gyermeki élményés hangulatvilág, a természeti környezet elemei, megszemélyesítések szervezik a verset (lehunyja kék szemét az ég; alszik a bogár, a darázs; szundít a labda, meg a síp, az erdő, a kirándulás), addig Parti Nagy Lajos költeményének versvilágában a lírai én rezignált hangnemben feltételezhetően kedveséhez szól aggodalommal. A pretextus ismeretében lévő befogadó a mű olvasása során érzékelheti azt a feszültséget, amely az alludált mű biztonságot és melegséget árasztó hangulata, illetve a szervezet alvási szükségletei kapcsán az emberi lét mulandóságát is sejtető új szövegértelem között feszül. Az idézett verssorok az elrendezésből adódóan elvontabb jelentésre tesznek szert: míg az Altató című műben a kabáton lévő szakadás szunnyadozik, addig az új szövegösszefüggésben a protozeugmatikus kapcsoltság (nem [hasadnak tovább] öled melled vállad jelzőfényei) miatt a szakadás az öregedés metaforájaként az emberi testen bekövetkező változásokat, ráncokat is jelölheti. A mű az emberi szervezet anyagi mivoltára, megszépíthetetlen végességére utal, amelyet tudomásul kell vennünk (a forma elhagy […] minek hazudnánk habrolósütőt?), a tragikumot viszont eltávolítja a mindennapi elalvás és ébredés folyamatosságában a pil- 156 lanatnyi nyugalmat hangsúlyozó reduplikációs ismétléssel szerkesztett gondolat (itt hagysz elalszol máma már / máma már nem hasad tovább). 2.1.2. Parti Nagy Lajos költészetében a szó szerinti idézésnél gyakrabban fordulnak elő olyan, a versegészbe jelöletlenül beillesztett kifejezések, közismert verssorok, amelyek az eredeti szövegtől eltérően m ó d o s í t o t t , „ r o n - c s o l t ” f o r m á b a n vannak jelen a szövegben. Parti Nagy szövegformálására jellemző a hangalakzatokkal élés, így nem meglepő, hogy szövegalakító eljárásainak egyike a vendégszöveg módosítása, és szívesebben él az idézésnek ezzel a formájával: „a roncsolt kifordított idézetet azért használom inkább — túl a játékaspektuson —, mert ökonomikusabb, az ironikus viszony már az idézettroncsolt soron belül megképződik, szemben a tiszta idézettel, melyhez több tér, nagyobb terjedelem kell, ott akár egy betűcsere, itt csak nagyobb összefüggés hordozza az iróniát, viszonyomat a felhasznált hagyománydarabhoz” (K E - RESZTURY 1990: 35). Ezeknek a verssoroknak a többsége csupán egy-két szó hangalakján végzett változtatásban vagy egyes szóalakok felcserélésében tér el az eredeti szövegek formájától. Ennek következtében az intertextuális utalásokban végrehajtott módosítások különböző asszociációkat kelthetnek az értelmezőben, ezáltal árnyalják a jelentéstulajdonítást. Szintén jellemző, játékos és változatos formája a vendégszövegek módosításának az architextus egyes szavainak olyan szavakkal való kicserélése, amelyek hangalakja hasonló az eredeti szó vagy szavak hangalakjához, azaz a paronímia jelensége is megfigyelhető több szöveghelyen. Az európai költészet egyik legrégebbi toposzára, az őszre, az elmúlás jelképére épül a Grafitnesz című kötetben szereplő Őszológiai gyakorlat versciklus, amely 186 rövidebb-hosszabb, lazán összekapcsolódó, tematikai rokonságot felmutató szöveget tartalmaz. Ezek a versek sajátosan láttatják a magyar kórházi világot, a betegségében kiszolgáltatott, reménytelenségébe olykor már beletörődött dilettáns egyén, Dumpf Endre ironikus, groteszk megnyilatkozásaival, leírásaival. A versciklus olvasásakor szembetűnik, hogy mennyire gazdag az intertextuális szövegjátéka: a költő a magyar szépirodalom legnagyobb alakjainak műveire játszik rá, például Petőfi Sándor, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Kölcsey Ferenc, Ady Endre, Weöres Sándor verseire. A versciklus hatodik darabjában Petőfi Sándor Itt van az ősz, itt van ujra című költeményének strófaindító verssoraira figyelhet fel az olvasó, azonban a vendégszöveg a módosítások miatt átlényegül: itt van az ősz itt van ujjé s szép mint mindig énekem isten tudja hogy mivégből jövök haza a büféből s húzgálom a zörgő avarban mint kiskocsit az életem (Őszológiai gyakorlatok versciklus) 157 A befogadó tapasztalhatja, hogy akár egyetlen betű megváltoztatásával újraértelmeződik az átvett szöveg. Ebben az összefüggésben a hangalakzatok intertextuális hangalakzatokként definiálhatók, mivel a megidézett versről való előzetes ismereteinkhez viszonyítva tekinthetők ezek a szavak a hangalakot módosító eljárások eredményeinek (vö. D OMONKOSI 2008: 22). Parti Nagy a Petőfi-idézetet úgy újítja meg, hogy immutációs művelettel felcseréli az ujra szóalakot az ujjé indulatszóval, illetve a második sor végén intertextuális szinkópát hoz létre az eredeti énnekem szóalakból az egyik n betű elhagyásával, ezáltal az eredeti szóalak jelentésétől eltérő értelmű, ugyanakkor hangalakját tekintve paronim szó jött létre, az ének szavunk egyes szám első személyű birtokos személyjeles alakja: az énekem. Az intertextuális hangalakzatot létrehozó eljárásnak köszönhetően az újonnan teremtett szövegösszefüggés lerombolja a megidézett mű hangulatát és jelentését, egyszersmind profanizálja azt, tréfás, derűs, (ön)ironikus áthallást eredményezve. Dumpf Endre rímekbe szedett, dilettáns költői megszólalása (isten tudja hogy mivégből / jövök haza a büféből) gyönyörű, vallomásos költői megszólalásban teljesedik ki, hiszen a s húzgálom a zörgő avarban / mint kiskocsit az életem „már nem egy dilettáns sora, hanem a dilettáns szerepébe bújó költőé. Parti Nagy esetében ez a folyamatos ingamozgás a költő szándékoltan és a dilettáns véletlenszerűnek tűnő létfeltáró nyelve között adja a dilettáns-versek erejét” (H ORVÁTH 2006: 560). A szöveg stílusegységének a szétesése stílustörésként fogható fel. Az alludált szöveg átalakításával a költő ennek a műnek az esetében is lehetővé teszi a szövegek közötti átjárást, a befogadó az olvasás aktusával felépíti a régi és az új szöveg összhangját, megalkotva a versértelmet. Különböző beszédmódok ötvöződnek, eltérő stílushatású szövegrészletek kapcsolódnak össze, ugyanakkor a költői nyelvhasználat a stílusimitáció következtében mégsem lesz zavaros, mert „az így kialakított nyelvi térben a stílusinterferencia érvényesül, ahol az ellentétes intonáltságú és tartalmú szövegrészek nem oltják ki, hanem felerősítik egymás hatását, és ahol — Arany János szavaival — »tréfa űz komolyt« és viszont” (M ÉSZÁROS 1990: 47). Az Őszológiai gyakorlatok versciklus 162. verse József Attila Két hexameter című művének átírása: mért legyek én szobatiszta kiterítenek úgyis mért ne legyek szobatiszta kiterítenek úgyis (Őszológiai gyakorlatok versciklus) A Parti Nagy-féle meghökkentő szövegváltozat profánsága szócserén alapszik. Míg az alludált költemény szövegösszefüggésében az erkölcsi tanítást a tisztességes szóalak teremti meg, addig a módosított idézetben a szobatiszta szó szerepeltetésével, erős hangulatmódosulással másféle szövegjelentés konstruálódik: 158 Dumpf Endre a kórházi lét felől értelmezi újra az eredeti művet. Átírása értelmezhető az eredeti mű stílusparódiájaként, azaz a morális kérdés szándékolt karikírozásaként vagy csupán a kifejezés nagyságára törekvő, de azt el nem érő dilettáns megszólalásaként. A dilettáns költői hagyománnyal való kapcsolatáról maga Parti Nagy Lajos ekképpen vélekedik: „Kinevettetni olcsó és értelmetlen butaság, erre hamar rájöttem, arra már lassabban, hogy mi is izgatott benne mindig: a félre, a rosszul fogalmazás, a rontás, a szándék nagysága és az eredmény kisszerűsége közti termékeny feszültség, s hogy mindez mit csinál egy, úgymond, műalkotásban, mi történik, ha beszédmódok, írásmódok, világok, kvalitások, ha, mit tudom én, Pilinszky és Szittya Attila Bendegúz keverednek. S ennek már van poétikai tétje, […] és lehet belőle irodalom” (R EMÉNYI 2004: 23). Az izgalmas intertextuális térben összefonódó költői hangok valóban egymásnak feszülnek, és érdekes képzettársításokra késztetik a befogadót. A szövegrontás következtében kritikai, önkritikai értelemmel telítődik a Szódalovaglás című kötet egyik parafrázisa: *Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza jókat derűl! (Szódalovaglás) Kölcsey Ferenc Huszt című epigrammájának mára már szállóigévé vált záró sora a hangalak-módosítás miatt jelenkori konnotációval töltődik fel. A rontott idézet a kötetben egy olyan mű lábjegyzeteként szerepel, amely kórházi színtérre navigálva a nyugdíjasok egzisztenciális-anyagi reményvesztettségéről vall (nyugdíjasokat fúj a szél az esztéká előtt / rózsában áll a kapszligyár / tolókocsiból szivárog a foxtrott / egy tejeslábos ezres kéne jó / zavart mosoly a szív vasárnap / mikor beomlik a múlt hét / célalagútja puhán*). Az eredeti fényre derűl, azaz ’kivirul, helyrejön’ jelentésű szószerkezet helyett a jókat derűl szintagmatikus kapcsolat az új szövegösszefüggésben gúnyos, szarkasztikus jelentéseket mozgósít, hiszen ilyen módon a haza érdekében való cselekvés hiábavalóságát állítja az átírás. Humoros intertextuális szövegjátékra épül az alábbi költemény: szem rokona szem boldog ősze nem vagyok szent kinek nem vagyok szent kinek mondta a pősze (Őszológiai gyakorlatok versciklus) Az ötsoros mű Ady Endre Sem utódja, sem boldog őse… című költeményének szellemes nyelvi átírása. A mű Parti Nagy Lajos kivételes költői képességéről, parodizáló hajlamáról árulkodik, amely ebben az esetben a kiejtésre irányul. Az egyenes beszédben íródott mű kijelöli saját értelmezésének határait, a gondolatjellel nem jelölt idézőmondatszerű forma ugyanis megadja, hogy a pösze ember 159 perspektívájából olvasandó a mű. Tréfás stílushatása van az áthallásnak, hiszen meglehetősen komikusan hat a komoly gondolatiságú, individuum-kultuszt láttató, ugyanakkor a perszonalizmus irányába elhaladó alkotásnak beszédhibás átköltése, más lett a stílus keltette hangulatisága, a patetikus hangnem helyett a komikum dominál. Érdekes kérdés lehet — amely Parti Nagy verseivel kapcsolatban különösen lényeges —, hogy az architextust nem ismerő olvasó miként konstruálja meg a jelentést. A jelentésképzés egészen másféleképpen alakulhat ebben az esetben, az érdekes szem boldog ősze költői kép értelmezése mentén akár az öregség motívuma is bevonódhat az értelemtulajdonításba. 2.1.3. Parti Nagy Lajos versvilága „forgácsokra hasad szét, versszilánkokban tükröződik vissza” (A NGYALOSI 1991: 42), ami azt jelenti — költészetének egyik fő jellemzőjén, a fragmentáltságon kívül —, hogy számos intertextuális utalás szövegbe építettségét az a r c h i t e x t u s f e l b o m l á s a jellemzi, vagyis a megidézett eredeti szöveg töredékeinek m o n t á z s s z e r ű b e - é p í t é s e valósul meg a műbe. Az olvasó szövegértését ezek a nyomokban fellelhető verstöredékek is meghatározzák, hiszen a pretextus ismeretében mélyértelműbb, de legalábbis másféle értelemképzés történik. Nemzeti énekünket, a Himnusznak a kezdetét idézi meg a Szódalovaglás című kötetből vett egysoros vers: ad notam: isten áldd meg* A latin ad notam ’előjegyzésbe veendő’ jelentésű kifejezés után a kettőspont írásjele hívja fel a figyelmet az isten áldd meg kifejezés fontosságára. A kölcsönzött szövegdarab hiányos, hiszen a megáld ige Himnuszbeli vonzata, a magyart hiányzik a műből. Az egysoros vershez többmondatos prózai lábjegyzet tartozik (ezt jelöli a sor végén álló *) , amely kiterjeszti, általánosabb érvényűvé tágítja az ige vonzatát, és az áldást valamennyi remegő szívű emberre vonatkoztatva kéri: „Tehénkéit szerteuszítja, hát hol lakik a tőgymeleg, a zsiradék, ha így taszítja azt is, ki nem szakítja meg, csak csöpp szívét odaszorítja? Ki nem reng itt, csupán remeg.” A parodisztikus hangvételű lábjegyzet megfosztja a fennköltségtől a befogadó előzetes ismereteit, hiszen az isten áldd meg kifejezés erőteljes asszociációval előhívja az eredeti szöveg témáját, hangulatát, a lábjegyzet azonban mind témájában, hangulatában, stílusában jelentősen eltér az alludált szövegétől, így mindenképpen figyelemfelkeltően hat a befogadóra. Parti Nagy Lajos Befordulám a kamrába címet viselő versébe montázsszerűen ágyazódnak be Petőfi Sándor művének jellegzetes szókapcsolatai, szavai: Befordulám a kamrába, adta-vette setét vót, Nem lelém a beste jószág a pipámnak szurkállót, Teremtette sötétsége, olyan vagy, mint a szurok, Lepatténtok egyet róla, s a’ pipámnak beszurok. (Befordulám a kamrába, részlet, Grafitnesz) 166 matékot mutat. A poliszindeton mint a szöveg struktúráját alakító elem funkcióssá válik a műben, mert az anaforás ismétlés a tagmondatok közötti kapcsolatot egyrészt explicitté teszi, így irányítja az olvasó értelemképzését, másrészt a biblikus stílus jellegzetes szövegformáló sajátosságának, az és kötőszóval bevezetett gondolatritmusnak az evokálásával bibliai motívumokkal árnyalja az értelemképzést. A segítséget kérő lírai én panaszáradataként is értelmezhető a mű, mivel a költői én siralmainak felsorolásakor fordul Jeremiás prófétához (a hit reményéért?), akinek igehirdetésére a megtérésre való hívás jellemző. Ezt az elképzelést támogatja meg a vers címe, melynek hangzása alapján a befogadó az S. O. S. nemzetközi vészjelzésre is asszociálhat. A Szódalovaglás című kötet van utcarím van mintamondat kezdetű versének szerkezete Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dalát idézi: van utcarím van mintamondat vakírás mámormímelő almaborág eperfaajtó üvegcserép műmézdarázs van alkonybíbor napszakácsnő molnársziták*cinkejég van sócipő üvegnyalóka epedasírás ragtapasz van nyomtatóló környöszörgés (Szódalovaglás, részlet) A Parti Nagy-féle műben a versszerkezetet leginkább meghatározó tényező — hasonlóan Kosztolányi verséhez — a van létige, amely „az ún. egyszerű ismétlés fő rendező elveként funkcióssá válik, hiszen párhuzam elemeként egységbe fogja a felsorolás fogalmilag vagy hangulatilag széttartó összetevőit is, illetve igei állítmányként magához vonzza az összes többi stílusjellemzőt. Így az alakzattársulásokból stílusstruktúra szövődik, szolgálva a jelentésszerkezetet” (S ZIKSZAI - NÉ N AGY 2011: 226). Bár az anaforikus ismétlés, a felsorolás, a paralelizmus alakzatai által meghatározott versstruktúra tekintetében Parti Nagy műve — mint a formaimitáció példája — dialogizál Kosztolányi versével, a költeményekben megvalósuló stíluskohézió, illetve a közvetített jelentés tekintetében felettébb különböznek egymástól. 5. Az elemzett versek, szövegrészletek rávilágítanak arra, hogy Parti Nagy Lajos sajátos, összetéveszthetetlen hangulatú lírájában az intertextualitásnak mint stílusteremtő eljárásnak különösen nagy szerepet tulajdoníthatunk. S ZABÓ Z OLTÁN szerint az intertextualitás a posztmodern irodalom legfeltűnőbb stílusjegye, jellegzetes eljárás: korábban keletkezett művekből való átvétel. „Különben az átvétel formateremtő erő, a posztmodern felfogás szerint a mű eredetisége — tegyük hozzá, paradox módon — éppen abban áll, hogy átvételek függvénye. 167 De ez nemcsak az eredetiség, hanem a mű jelentésének is egyik titka” (1998: 52). Parti Nagy műveinek egyedisége sajátos szövegformáló eljárásainak és kivételes nyelvkezelési képességének az eredménye. A vendégszövegek gondos, bravúros szövegbeépítettsége izgalmas intertextuális terek létrejöttét motiválja a verseken belül, nyelvi szinkronitást kialakítva a magyar kanonikus irodalom megidézett műveivel. Irodalom A NGYALOSI G ERGELY 1991. Parti Nagy Lajos: Szódalovaglás. Kritika 3: 42. B AZSÁNYI S ÁNDOR 1996. Grammantika. (Parti Nagy Lajos: Esti kréta). Alföld 9: 75–79. B ÓKAY A NTAL 1997. Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, Osiris. D OMONKOSI Á GNES 2008. Az alakzatok szövegés stílusteremtő szerepe Parti Nagy Lajos költészetében. In: S ZATHMÁRI I STVÁN szerk., Az alakzatok világa 20. Budapest, Tinta. H ORVÁTH C SABA 2006. A dilettantizmus dicsérete. Parti Nagy Lajos egy költői szerepéről. In: H ORVÁTH K ORNÉLIA –S ZITÁR K ATALIN szerk., Vers — Ritmus — Szubjektum. Műértelmezések a XX. századi magyar líra köréből. Budapest, Kijárat. 552–565. K ÁLMÁN C. G YÖRGY 2004. Parti Nagy Lajos. Grafitnesz. Kritika 2: 33–34. K ÁROLYI C SABA 1998. Valóságszagú képzavarok. Élet és Irodalom, augusztus 28: 8–9. K ERESZTURY T IBOR 1990. Fragmentek mérnöke. PNL: Szódalovaglás. Magyar Napló május 3: 11. M ÉSZÁROS S ÁNDOR 1990. Fragminták — belülről. Parti Nagy Lajos költészetéről. Alföld 5: 45–50. M IHANCSIK Z SÓFIA 1995. Zsebkendőnyi sűrítmények. Beszélgetés Parti Nagy Lajossal. Kritika 2: 40–42. N ÉMETH Z OLTÁN 2006. Parti Nagy Lajos. Pozsony, Kalligram. R EMÉNYI J ÓZSEF T AMÁS 2004. Katamarán. Beszélgetés Parti Nagy Lajossal 2. Kritika 2: 28–32. S ZABÓ Z OLTÁN 1998. A posztmodern irodalom főbb stiláris sajátosságai. Magyar Nyelvőr 122: 46–57. S ZIKSZAINÉ N AGY I RMA 2007. Magyar stilisztika. Budapest, Osiris. S ZIKSZAINÉ N AGY I RMA 2011. A nyelvhasználat funkcionális varianciája és a stíluskohézió. In: S ZIKSZAINÉ N AGY I RMA szerk., A stíluskohézió eszközei a modern és posztmodern szövegekben. A Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 89. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó. 223–238.