A veláris i a magyarban

5 „MAGYAR NYELVJÁRÁSOK” A DEBRECENI EGYETEM XLIII, 5–26 DEBRECEN MAGYAR NYELVTUDOMÁNYI TANSZÉKÉNEK 2005. ÉVKÖNYVE A veláris Ï a magyarban 1. A magyar hangtörténetírás egyik nagy mítosza (vagy inkább széles körben elterjedt tévhite)1 annak feltevése, hogy az ősmagyar (de akár még az ómagyar) korban beszélt magyar nyelv hangrendszere tartalmazta a veláris Ï hangot. Írásomban amellett szeretnék érvelni, hogy ez nem több hiedelemnél, és azok a jelenségek, amelyek alapján a veláris Ï magyar nyelvbeli meglétét feltételezik, e hang feltevése nélkül is megmagyarázhatók. 2.1. A veláris Ï problematikája (gyakran összekapcsolva a vegyes hangrendű szavakéval) régóta jelen van nyelvtörténetírásunkban (SIMONYI 1909, MELICH 1918, GOMBOCZ 1920, GOMBOCZ 1925/1950: 14–5). A kérdéskör legutóbbi viszonylag teljes áttekintését BÁRCZI GÉZA hangtörténetében olvashatjuk (1958: 20, 28–9, 33, 53–4; ld. még BÁRCZI 1951: 87–8, mindkét helyen további szakirodalommal), azóta újabb érvek nem merültek fel se a veláris Ï mellett (vö. E. ABAFFY 2003: 123–4, 320–1), se ellene (de azért ld. PAPP I. 1972: 48–9), jóllehet e hang helyzete korántsem annyira egyértelmű a magyar nyelv történetében, mint ahogyan ezt hangtörténészeink — „kritikátlanul ismételve az elődök tanait” (PAPP I. 1972: 48) — tanítják. A legújabb összefoglaló magyar nyelvtörténeti leírás (KISS–PUSZTAI 2003) veláris Ï-ra vonatkozó részei alapján (ld. E. ABAFFY 2003: i. h.) egyenesen azt gondolhatnánk, hogy az évszázados vita a veláris Ï „győzelmével” végződött, hiszen a „Magyar nyelvtörténet” (és ez egy elsősorban tankönyvnek készült munka esetében mindenképpen kifogásolható) már meg sem említi, hogy az általa veláris Ï-ból magyarázott jelenségeket a magyar nyelvtörténészek egy része ME- LICHhel kezdődően másképpen látja. (Korábban GOMBOCZ vagy BÁRCZI hangtörténetei mind szóltak az övékétől eltérő véleményekről is.) Különösen azért tűnik elhibázottnak ez az eljárás, mert legújabb nyelvtörténetünk Ï melletti, lényegében csak a török eredetű jövevényszavakra támaszkodó bizonyítékai meglehetősen gyenge lábakon állnak. ABAFFY szerint a török jövevényszavak átadó alakbeli veláris, illetve palatális i-jének eltérő megfeleléseit (vö. tör. *sïrt > szirt, tör. *bitik > bëtű, tör. *QinQü > gyöngy) „csak úgy magyarázhatjuk, ha feltesszük, hogy az ómagyar kori nyíl- 1 A nyelvi (és nyelvészeti) mítoszok mibenlétéről és főbb kérdéseiről ld. LANSTYÁK 2004. 6 tabbá válási, illetve labializációs tendencia idején a magyarban még különbség volt a palatális i és a veláris Ï között” (2003: 320). Ezzel szemben azonban már BÁRCZI GÉZA is úgy vélekedett a török eredetű i-k nyíltabbá válásáról, hogy „E különbség ugyan általában valóban fennáll, de közel sem ilyen szabályszerű, vö. pl. kis, iker, de gyësznó, kén, édomos” (1951: 87). Tehát ha ritkábban is (ne feledjük, vélhetőleg a veláris előzményű i-t tartalmazó szavak eleve kisebb számban vannak a magyarban!), de a veláris etimonú i-k is nyíltabbá válhattak2, bár természetesen egy jelentős részük (miként a palatális előzményű szavakbeli i-k többsége is, függetlenül eredetétől) megmaradt i-nek, hiszen különben az ómagyar korban teljesen eltűntek volna a felső nyelvállású illabiális palatálisok nyelvünkből. Ami a veláris hangrendű szavak i-jeinek labializálódását illeti, ez a magyar nyelv korabeli fonotaktikai szabályai miatt eleve nem fordulhatott elő az ómagyar korban, hiszen az i-knek ü-vé válása olyan vegyes hangrendű alakokat hozott volna létre, amelyek majd csak jóval később, a parfüm, kosztüm, sofőr típusú jövevényszavakkal honosodtak meg a magyarban (SZÉPE 1958: 109). Ezért van az, hogy nemcsak a török, hanem például a latin (és semmilyen más) eredetű jövevényszavak biztosan palatális hangszínű és biztosan palatális eredetű i-jei sem labializálódtak veláris magánhangzó(ka)t tartalmazó szavakban. 2.2. Úgy vélem, hogy az eddigi érvek elégtelenek annak eldöntésére, hogy volt-e a magyarban veláris Ï, és ha valóban bizonyítani akarjuk ennek a hangnak a magyar nyelvbeli egykori meglétét vagy hiányát, az eddigiek helyett az alábbi négy kérdésre kell elsősorban válaszolnunk: (1) Megvolt-e a feltételezett veláris Ï a magyarban nyelvünk önálló életének kezdetén, azaz ez a hang ö r ö k - s é g - e a z a l a p n y e l v i korból? (2) Ha nincs alapnyelvi előzménye, magyarázható-e a veláris Ï ősmagyar kori feltűnése idegen nyelvi hatással, például kétnyelvűségi h a n g k ö l c s ö n z é s s e l ? (3) Vannak-e olyan f o - n o l ó g i a i é r v e k (pl. oppozíciók), amelyek az ős- (esetleg az ó)magyar magánhangzó-rendszerben a veláris Ï meglétét mutatják, utal-e valami arra, hogy fonológiai okok (pl. rendszerkényszer) miatt ki kellett alakulnia a veláris Ï-nak, illetve bizonyítják-e tények (pl. minimális párok), hogy a veláris Ï fonéma volt a magyarban? (4) Találhatók-e a m a i m a g y a r n y e l v b e n olyan jelenségek, amelyeket csak a veláris Ï hajdani meglétével tudunk megmagyarázni, illetve a mai magyar nyelv hangrendszere mutatja-e nyomát a veláris Ï-nak? Természetesen nem hiszem, hogy ebben a tanulmányban a feltett kérdések mindegyikére teljes és kielégítő választ tudnék adni, de e kérdések együttes áttekintése talán közelebb visz bennünket a veláris Ï problémájának megoldásához. 2 Vö. *bïqaγ(u) > 1395 k.: beko ’békó’ (TESz. I, 271; vö. LIGETI 1986: 247), *Qïsnaγ > 1266/ 1297: gesnov, N. desznyó, gyësznó ’disznó’ (TESz. I, 646, ÚMTsz. I, 986–7), *kïyïn, *kkn > 1456 k.: kenokban, N. kén ’kín’ (TESz. II, 491, ÚMTsz. III, 340), esetleg *Qïγaq > N. déó ’dió’ (EWUng. 265, ÚMTsz. I, 982). 7 3. Megvolt-e a feltételezett veláris Ï a magyarban nyelvünk önálló életének kezdetén, azaz ez a hang ö r ö k s é g - e a z a l a p n y e l v i korból? 3.1. Az alapnyelvi magánhangzórendszer rekonstruálása mind a mai napig a finnugor hangtörténet talán legvitatottabb területe, amelyről a kutatók véleménye erősen eltér egymástól. (A kérdés rövid áttekintését ld. HAJDÚ 1966: 46–52, 1981: 116–25, BERECZKI 1996: 35–9.) Ennek oka az, hogy az „alapnyelvi teljes hangkép rekonstruálásának az uralisztikában nincs még nagy múltja”, és ez jól mutatja a kérdés nehézségét is. Az „alapnyelvi magánhangzókról (…) BUDENZ csak a magas vagy mélyhangúságot állapította meg. Az első és a nem első szótag alapnyelvi vokalizmusával szinte csak századunkban kezdtek foglalkozni, s a különböző iskolák követői között mai napig sincs egyetértés” (VÉRTES 1995: 118). Ennek a bizonytalan területnek a sokat vitatott kérdései közé tartozik az uráli/finnugor Ï (vagy egy másik veláris illabiális, az I) megléte. A PU *Ï „hangot Steinitz olyan esetekben teszi fel az alapnyelvre, amidőn az obi-ugor és a permi adatokban illabiális veláris (Ï, I), a magyarban i jelentkezik, a nyugati finnugor nyelvekben pedig különböző veláris magánhangzók (leginkább PF *o fejleményei) találhatók. Pl. az ín, ina-s (…), nyíl, nyila-s (~ vog nKl ~ zrj – vtj nIl ~ fi nuoli) esetében. Itkonen e szavak illabiális veláris magánhangzóját tekinti másodlagosnak. Véleménye szerint az Ï hangot az alapnyelv nem ismerte, s az említett szavakat a finn nyelv vallomása alapján ő *s#ne, *n#le formákból származtatja. Collinder viszont *sKne, *nKle alapalakokat említ.” (HAJDÚ 1981: 124). Az alapnyelv többféleképpen elképzelt magánhangzórendszeréről alkotott véleményeket sajátosan ötvözi az „Uralisches etymologisches Wörterbuch”, melynek szerkesztői két magánhangzórendszer alapján készítették rekonstrukcióikat. Az egyikben a középső nyelvállású magánhangzók között szerepel egy illabiális veláris I (o, I, e), a másikban o–#-t és e–#-t találunk (UEW. 010). Az alapnyelvi vokalizmus ügyében igen nehéz állást foglalni. Véleményem szerint a kérdést a mai összehasonlító nyelvészeti eszközökkel nem is igen lehet megoldani. STEINITZ magánhangzó-elméletét — elsősorban téves kiindulási alapja és az ebből kikövetkeztetett rövid : redukált szembenállás miatt (vö. pl. LAKÓ 1965: 14–5) — a finnugrisztika ma már nem fogadja el. A STEINITZ elképzeléseit ért kritikák, noha nem érintik közvetlenül a veláris Ï kérdését, az elmélet egészének bizonytalanságát növelik, ez pedig inkább a veláris Ï meglétével nem számoló rekonstrukciók felé (ld. ITKONEN 1946, 1953–1954, kül.: 332–40, DÉCSY 1969, LAKÓ 1965: 55, SAMMALAHTI 1979: 24; vö. HAJDÚ 1981: 121–2) billenti a mérleg nyelvét. Ezek mellett a magánhangzórendszer-rekonstrukciók mellett szól az is, hogy „a legkülönbözőbb [uráli] nyelvek magánhangzó-fonémái két csoportra oszthatók: az alapmagánhangzók (a, o, u, e, i) mellett vannak (ill. lehetnek) speciális magánhangzók is, ez utóbbiak azonban az alapmagánhangzókból velarizálás (I, 8 Ï), palatalizálás (ö, ü, ã), nyíltabbá válás (ä, ƒ), labializálás (å), redukció (ä, %) stb. révén levezethetők, s így az alapmagánhangzók feltehetőleg nemcsak gyakoribbak, hanem eredetibbek is a speciálisokkal szemben. Egyszersmind az is általánosnak látszik, hogy a speciális magánhangzókat tartalmazó fonémarendszerek az öt alapmagánhangzót kivétel nélkül megkülönböztetik.” (HAJDÚ 1981: 122, vö. HAJDÚ 1969). Mindezek alapján nem látom indokoltnak és szükségesnek az alapnyelvből örökölt illabiális velárisok feltételezését, így csak megismételhetem PAPP ISTVÁN ITKONENra támaszkodó véleményét, miszerint „a finnugor alapnyelvben nem volt veláris i hang, a zürjénben meg egyes más finnugor nyelvekben a veláris i újabb fejlemény, az illető nyelvek külön életében alakult ki (…). De ha a finnugor alapnyelvben nem volt veláris i, akkor a magyar sem hozhatta azt magával a finnugor korból.” (PAPP I. 1972: 49). 4. Ha nincs alapnyelvi előzménye, magyarázható-e a veláris Ï ősmagyar kori feltűnése idegen nyelvi hatással, például kétnyelvűségi hangkölcsönzéssel? 4.1. Az ősmagyar kor első szakaszáról oly kevés ismeret áll a rendelkezésünkre, hogy erre a kérdésre teljes biztonsággal nemigen válaszolhatunk, de eddigi ismereteink alapján nem tudunk olyan mélységű nyelvi kapcsolatokról, amelyek a hangrendszert ily módon befolyásolták volna. Teljesen más a helyzet a kései ősmagyar korban (5–9. sz.), amikor egészen valószínűnek látszik egy esetleges török–magyar kétnyelvűség fennállása, ennek számos következményével, így akár a hangkölcsönzéssel együtt. (A kérdéskör alapos áttekintését ld. SÁNDOR 1998.) Az ekkori török–magyar nyelvi kapcsolat a THOMASON–KAUFMAN-féle kölcsönzési skálán SÁNDOR KLÁRA megítélése szerint harmadik-negyedik fokozatú (mérsékelt-közepes) lehetett. A mérsékelt fokozatban az alapszókincset érintő szókölcsönzés mellett „hangtani átvételek inkább csak az átvett szavakban vannak (…). A közepes hatásra jellemző, hogy tipológiai változásokat még nem okoz, de előidézheti a fonémarendszer átalakulását” (SÁNDOR 1998: 13). Ez alapján akár az is feltehető lenne, hogy török hatásra feltűnt a magyarban a veláris Ï. Ennek lehetőségét eddig még senki sem vetette fel, a török nyelveknek a magyarra gyakorolt hatását vizsgáló LIGETI LAJOS is csak azzal számolt, hogy a török veláris ï segítette az egyébként már meglévő magyar veláris Ï megmaradását (1986: 185). Ennek azonban — éppen úgy, mint annak, hogy a veláris Ï a kései ősmagyar korban alakult volna ki török hatásra — ellentmond, hogy a kérdéssel foglalkozó kutatók többsége épp erre az időszakra, az ősmagyar kor végére teszi a veláris Ï eltűnését.3 3 BÁRCZI és BENKŐ szerint a korai ómagyar korban (legalább egyes nyelvjárásokban) még létezhetett ez a hang a magyarban: BÁRCZI 1950: 228, 1958: 28–9, BENKŐ 1980: 116. A honfoglalás utánra helyezi az Ï eltűnését MOLNÁR JÓZSEF is, azonban a palatalizáció okának általa vázolt naiv 9 Ezt az esetlegesen létezett veláris Ï szempontjából fölöttébb furcsállanunk kellene, ugyanis ha lett volna az ősmagyar kor utolsó szakaszában veláris Ï a magyarban, rendkívül érthetetlen lenne, hogy miközben számos hangtani változás párhuzamosan zajlott (pl. a tővégi magánhangzók eltűnése: LIGETI 1986: 186) az egyébként még tipológiailag is erősen hasonló magyar és török nyelvekben (ld. pl. a szempontunkból kulcsfontosságú magánhangzó-illeszkedést: LIGETI 1986: 187–8), miért gyengült meg az átvett/átadott jövevényszavakkal is megerősített veláris Ï pozíciója. Ráadásul a magyar nyelvre gyakorolt (tehát megőrző tendenciájú) török hatás nem szűnt meg a honfoglalással (vö. LIGETI 1986: 364– 418), a magyarokkal a Kárpát-medencébe települt kabar törzsek (és esetleg további török nyelvű népesség), majd a betelepülő úzok, besenyők, kunok és mások nyelvi hatása segíthetett volna kérdéses hangunk megőrzésében (a kunok nyelvi beolvadása például MÁNDOKY szerint csak a 17. század végére zárult le; vö. 1993: 30). Az a fél évezred, ami az intenzív török–magyar kapcsolatok kezdete és a veláris Ï legkésőbbi, ómagyar kor eleji eltűnése között feltételezhető, elegendő lett volna egy új fonéma beépüléséhez (vö. HUTTERER 1967: 171–4, 184–7), de hogy ez idő alatt ugyanez a fonéma nyomtalanul el is tűnjön, eléggé valószínűtlen. Ezek a tényezők ismét csak azt a feltevést erősítik, hogy miként az ősmagyar kor elején, az érintett időszak végén sem számolhatunk a veláris Ï meglétével a magyar hangrendszerben. 4.2. Természetesen amennyiben azt a feltevést fogadjuk el, hogy a magyarban sem az ős-, sem az ómagyar korban nem volt meg a veláris Ï, meg kell magyaráznunk, hogy azok a török szavak, amelyek az átadó alakban b i z t o s a n veláris ï-t tartalmaztak, milyen módon kerültek át a magyarba. Itt természetesen nem a hanghelyettesítés ténye a kérdés, hanem annak mikéntje, mert valószínűleg jóval bonyolultabb háttere van annál, mint ahogyan PAPP ISTVÁN feltételezte: „a török szavak veláris i-jét (…) hanghelyettesítéssel vettük át, s a szóhangsúlynak megfelelően hol palatális i-vel, hol u-val helyettesítettük” (1972: 49). Egyrészt azt kell tisztázni — és erre turkológiai képzettség híján nem vállalkozhatok —, hogy azok az ótörök szavak, amelyeket átadó alakként rekonstruálnak, valóban veláris ï-t tartalmaztak-e (és csakis azt tartalmazhattak), vagy éppen a magyar etimológia miatt szokás ï-val rekonstruálni őket. Másrészt kérdés az is, hogy ez az ï milyen hangot is takar valójában (mert az átvételkori hanghelyettesítés során ezen is múlhatott, hogy i-ként, u-ként vagy ™-ként került-e be nyelvünkbe). magyarázata miatt („az étkezés megváltozásával [ti. a szlávságtól átvett puhább, főtt ételek fogyasztásával] megteremtődött annak a lehetősége, hogy a magyarság artikulációs bázisa is megváltozzék: előbbre tolódjék és némiképp nyíltabbá váljék. Ennek az életmódi változásnak, amely már a honfoglalás előtt megindult, tulajdonítható elsősorban a veláris Ï és I kiveszése a magyar magánhangzó-rendszerből”: MOLNÁR 1967: 158) vélekedése nem erősíti ezt az elképzelést. 10 4.2.1. A első kérdés kapcsán mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy sok esetben már az átadó török alakról sem kell azt feltételeznünk, hogy ï-t tartalmazott, hiszen a rekonstruált török adatok (a mai török megfelelőkről nem is beszélve) gyakran mutatnak u ~ ï, i ~ ï, ya ~ ï vagy a ~ ï váltakozást4, ami fölöslegessé teheti a veláris ï-ból való kiindulást, azaz a hanghelyettesítést magát is (vö. P. HIDVÉGI 1951: 109). Az is előfordul egyébként, hogy a török ï meglétét éppen a magyar nyelvbeli i megfelelés alapján feltételezik, mert a török adatok egyébként nem vagy nagyon kevéssé támogatják e szavaknak az ï-val való rekonstruálását.5 4.2.2. Természetesen nem vitatható, hogy vannak olyan török jövevényszavaink, amelyeknek átadó alakjában valóban csak ï lehetett. Ezekkel kapcsolatban viszont azt volna szükséges tisztázni, hogy milyen fonetikai hangértékű magánhangzót takar ez az esetleg fonémaként, esetleg csak etimológiai szimbólumként felfogható hang, amelynek valószínűleg már az ótörök nyelvjárásokban is többféle realizációjával kell számolnunk. A magyar nyelvészek a veláris Ï-nak nevezett hangot (legyen ez akár a feltételezett magyar Ï, akár a török ï) olyan hangként képzelik el, mint amilyen a ы-val jelölt orosz magánhangzó (vö. pl. HORVÁTH 2003: 46). Az ы azonban nem veláris, hanem mediális hang (az IPA jelölésével: [ˆ]), szemben a valóban veláris, felső nyelvállású, illabiális [μ]-val (vö. BOLLA–PÁLL–PAPP 1977: 51).6 Az [ˆ] és az [μ] közötti különbség a hanghelyettesítés szempontjából rendkívül fontos lehet, ugyanis a mai magyar beszélők egy rögtönzött felmérésem7 szerint a mediális [ˆ]-t leggyakrabban i-nek, a veláris [μ]-t viszont inkább u-nak hallják. 4 A török adatok szerint u ~ ï váltakozás lehetett a következő szavak átadó alakjaiban: Álmos (< Almuš, Almïš: LIGETI 1986: 94, 371), bársony (< barčun, barčïn: LIGETI 1986: 301), kapu (< qapuγ, qapïγ: LIGETI 1986: 77), sátor (< čatur, čatïr; šatur, šatïr: TESz. III, 500), szatócs (< satγučï, satïγčï: LIGETI 1986: 304), szúnyog (< sunuk, sïnïk: TESz. III, 804; az EWUng. (1460) szerint sïnïq vagy sïnuq volt az átadó alak, de egyik se mutatható ki a török nyelvekből: LIGETI 1986: 105), tolmács (< tulmač, tïlmač: TESz. III, 935; LIGETI szerint viszont a szó a kun tolmač-ból származik: 1986: 261); i ~ ï: dió (< Qiγaγ: TESz. I, 641, < Qïγaq: EWUng. 265); ya ~ ï: ír, író (vö. TESz. II, 228; LIGETI 1986: 24–5); a ~ ï: ?csipa (< čapaq, ?čïlpaq: LIGETI 1986: 58), dió (< Qïγaq, Qaγaq: EWUng. 265), karvaly (< qarγuy, qïrγuy: TESz. II, 395). 5 Például a bika szó török megfelelői csak buqa, boqa formát mutatnak, bïqa-t csak a magyar alapján lehet rekonstruálni (LIGETI 1986: 279–80). A béklyó előzménye LIGETI (1986: 247–8) szerint bïqaγ, bïqaγu volt, bár a török nyelvekből inkább egy buqaγu vagy buqav alak volna feltételezhető (ld. még TESz. I, 271). Számos „magyar szónak török nyelvtörténeti értéke van” (LIGETI 1986: 235), mert az altaji nyelvek közül csak egyben található meg, mint a disznó (< *Qïsnaγ), amely a magyarból és a csuvasból (TESz. I, 647, LIGETI 1986: 21; de LIGETInél *Qisnaγ is!: 45) vagy a dió, amely a magyarból és a mongolból mutatható ki (LIGETI 1986: 21). 6 SZENDE TAMÁS szerint a magyarból kihalt hang a veláris (!) [ˆ] volt (1969: 383). 7 Az említett rögtönzött, reprezentatívnak korántsem nevezhető felmérést javarészt magyar szakos egyetemi hallgatókkal és családtagjaimmal végeztem a SIL International honlapjáról letölthető IPA Help példafájljainak segítségével. 11 A török veláris ï-knak megfelelő magyar u, i és a mögött állhat egy-egy török nyelven belüli fonetikai különbség (amennyiben a veláris ï-nak az adott nyelvben különböző realizáció is voltak) vagy nyelvi különbség (ha az ï különböző variánsai különböző török nyelvekhez köthetők). Az ï hangszínét érintő fenntartásaimmal kapcsolatosan a fonetikailag egészen kiválóan képzett PAASONENra szeretnék hivatkozni, aki saját fülével is számos „veláris Ï”-t megtapasztalt: PAASONEN azt írja RADLOFFot idézve a csuvas nyelv GOMBOCZ által y-nak jelölt veláris magánhangzójáról, hogy „a kérdéses török hang olyan formán hangzik, mint az orosz o a hangsúlyos előtti harmadik szótagban, pl. a годовóй szó első tagjában. Tehát a török y ugyancsak messze van az Ï-től!” (1913: 56). PAASONEN leírása szerint a GOMBOCZtól y-nal jelölt, felső nyelvállású illabiális rövid veláris ï (Ï) a valóságban egy középső nyelvállású mediális illabiális (ultrarövid) ъ hang, PAASONEN jelével ç, az IPA jelölésében [´(]. (Ld. még a PAASONEN által írottakat az 55–8. oldalon!)8 Ez a hang egyébként a magyar fül számára leginkább ™-nak hangzik.9 Az artikulációs sajátosságokon kívül befolyásolhatták egy-egy „veláris Ï” magyarbeli percepcióját és helyettesítését a szó átadó nyelvi hangsúlyviszonyai, az ï-t tartalmazó szótag szerkezete, a magánhangzó- és mássalhangzó-környezet, valamint a magyar nyelv fonotaktikai sajátosságai, a meglevő szavak hangszerkezetének analógiája, az érintett szóval egy időben vagy egy jelentésmezőben átvett további szavak hangalakja stb.10 5. Vannak-e olyan fonológiai érvek (pl. oppozíciók), amelyek az ős- (esetleg az ó)magyar magánhangzó-rendszerben a veláris Ï meglétét mutatják, utal-e valami arra, hogy fonológiai okok (pl. rendszerkényszer) miatt ki kellett alakulnia a veláris Ï-nak, illetve bizonyítják-e tények (pl. minimális párok), hogy a veláris Ï fonéma volt a magyarban? 5.1. Amennyiben a magyar nyelv bármely korszakában a veláris Ï meglétével számolunk, az érintett időszakban egy négy felső nyelvállású rövid hangot (Ï, u, i, ü) tartalmazó magánhangzórendszert kell rekonstruálnunk. Ezeknek a magánhangzóknak a fonémakénti létezése egy hangrendszerben csak úgy képzelhető 8 Később GOMBOCZtól olvashatjuk is, hogy az y „a velaris Ï-f é l e hang o k közös jele” (1914: 32; a kiemelés tőlem — K. T.). Ez a megfogalmazás összefügghet RADLOFF PAASONEN idézte megfigyelésével, mely szerint „igazi veláris Ï” nincs a török nyelvekben (PAASONEN 1913: 56). 9 Vö. „Egészen természetes, hogy a török, ócsuvas *y (ç) hangot a magyarban a-val (= å) helyettesítették, a mely hangszín tekintetében valamennyi magyar magánhangzó közül legközelebb áll az ill. török vokálishoz” (PAASONEN 1913: 57). 10 Azt, hogy egy a magyarban eredetileg meg nem lévő hangnak az átvett kölcsönszavakban milyen változatos megfelelései lehetnek, jól példázzák egyes romániai magyar nyelvjárások. A Kis-Szamos vidékén például a veláris Ï-val leginkább rokonítható/azonosítható román î-nek (ami egyébként az esetek 72%-ában megőrződik a magyar szóban is) megfelelhet i, e, é, u, á, o, a és ö is (ZSEMLYEI 1979: 171–3; ld. még a ro. ă hasonlóan változatos helyettesítéseit: uo. 166–71). 12 el, ha közöttük disztinktív jegyeken alapuló oppozíciókat találunk. Erre a négy hangra a veláris–palatális és az illabiális–labiális szembenállás lett volna jellemző. Ezeknek az oppozícióknak a fonológiai létezését a minimális párok mellett (amire az Ï : u esetében nincs adatunk11) például a magánhangzó-illeszkedés mutathatja meg. A veláris–palatális illeszkedés (egyúttal tehát a veláris–palatális oppozíció mint disztinktív jegy) a finnugor kor óta vitathatatlanul létezik (vö. HAJDÚ 1966: 54, 1981: 127–8), működését legkorábbi nyelvemlékeink is bizonyítják. Ellenben az illabiális–labiális illeszkedés (ami valószínűleg a viszonylag kései, a veláris magánhangzó(k) után utolsó szótagjukban palatális labiálist tartalmazó jövevényszavak hatására kialakult szóvégi illeszkedés egyik fajtája) csak a középmagyar korban kezdett elterjedni. Ezt bizonyítja, hogy csak ekkortól jelentkeznek a labialitás szerinti illeszkedésre jellemző háromalakú toldalékok, és még a 16. században is elég gyakori a labiális illeszkedés hiánya (BÁRCZI 1958: 157). Ez a tény arra mutat (szemben pl. az oszmán törökben is látható négyalakú illeszkedéssel; vö. T/1. birt. személyrag: -mız, -miz, -muz, -müz), hogy az ősmagyar korban valószínűleg nem volt disztinktív jegy a labialitás. Erre utal a nagyszámú i ~ ü, majd később ë ~ ö váltakozás is. A labialitási jegynek a fonológiai jegyek közé való viszonylag kései (mindenképpen honfoglalás környéki, utáni) bekerülése viszont nem azt a nézetet erősíti, hogy a veláris Ï megvolt a magyarban, hanem inkább azt, hogy eredetileg még az ü is az i allofónja volt. A labialitás mint megkülönböztető jegy egyébként napjainkig korlátozott érvényességű, csak a palatális magánhangzókra terjed ki, ami azt jelenti, hogy a magyar nyelv veláris magánhangzói (bár fonetikailag egyértelműen labiálisak, kivéve az ajakműködés szerint fonetikailag inkább neutrális á-t, vö. DEME 1953: 49–50) fonológiai szempontból se nem illabiálisak, se nem labiálisak (magyarán labialitásuk szerint semlegesek). Ezért van az, hogy a magyar nyelv illeszkedő toldalékai maximum háromalakúak lehetnek, hiszen az ajakműködés szerinti megoszlás csak a magas hangrendűeknél fordulhat elő. A labialitás szerinti illeszkedés létrejöttének késeiségét egyébként az is mutatja, hogy — ellentétben a palatális–veláris illeszkedéssel, amelynek toldalékaiban bármilyen nyelvállású és bármilyen időtartamú magánhangzó (azaz minden magyar magánhangzó) részt vehet — a háromalakú toldalékok csak o/ë/ö-t tartalmaznak, és nincs példa az egyébként lehetséges ó/é/ő-vel vagy u/i/ü-vel alakult formákra. 5.2. További (inkább fonetikai, mint fonológiai) érv lehetne a magyar veláris Ï mellett, ha volnának olyan más nyelvekbe átkerült magyar szavak, amelyek át- 11 A KENESEI által minimális fonémakontrasztot megvalósító szópárokként említett példák (szim ’szem’ és szÏm- ’szívni’, vö. szimat; visz ’visz’ és vÏsz- ’vissza’; bics- ’becs(ül) és bÏcs(ak) ’kés’) meglehetősen bizonytalanok, hiszen e szavaknak ezek az alakjai valószínűleg a magyar nyelv egyetlen korszakában sem léteztek egyidejűleg (1995: 285) 13 adó alakjukban Ï-t tartalmaztak, s ennek az átvevő nyelv valamiféle bizonyítékát mutatná. A honfoglalás előttről nincsenek ilyen adataink, de a veláris Ï megléte szempontjából eleve kétségesebb ómagyar korból se nagyon találni rá példát. BÁRCZI a román Ciuc [csuk] (< m. Csík) nevet említi ilyen szóként, amit — mivel a románban cs után nem állhat a magyar Ï helyén egyébként várható î — szerinte veláris hanghelyettesítéssel vettek át (vö. BÁRCZI 1958: 28). A román Ï > u hanghelyettesítés azonban elég nehezen hihető, és ennek elsősorban kronológiai oka van. Mint SZILÁGYI N. SÁNDOR egy levelében kifejtette, a magyar–román nyelvi érintkezés, különösen a románok Erdélybe való betelepülésének kései kezdete (vö. ET. I, 301–5) miatt valószínűtlen, hogy a románok a veláris Ï-val találkoztak volna, hiszen ez akkor már biztosan nem volt meg a magyarban. Sokkal valószínűbb, hogy a palatális i más ok miatt alakult u-vá. Lehet például, hogy egy m. Csík > ro. Cic [csik], amelynek genitívusza Cicului-nak ([csikuluj]-nak) hangzott, alakult át a szóban levő többi u hatására Ciucului [csukuluj] alakúvá, és ebből vonódott el a Ciuc név. 6. Találhatók-e a m a i m a g y a r n y e l v b e n olyan jelenségek, amelyeket csak a veláris Ï hajdani meglétével tudunk megmagyarázni, illetve a mai magyar nyelv hangrendszere mutatja-e nyomát a veláris Ï-nak? 6.1. A kérdés második felére elég egyértelműen nemmel válaszolhatunk. A mai magyar hangrendszerben semmi nem utal arra, hogy pár száz éve ez a magánhangzó a magyarban meglett volna. Eléggé közismert, hogy egy-egy hangnak a hangrendszerbe való be-, illetve kikerülése hosszú időre nyomot hagy. A dz-nek kései kialakulása miatt például a mai napig kérdéses a fonémastátusa (vö. SIPTÁR 1995: 34–5); a v-nek a zöngésség szerinti részleges hasonulásban látható rendhagyó viselkedését nyelvtörténeti előzménye, a β magyarázza; a fonetikailag sok szempontból eltérő, de fonológiailag rövid : hosszú párként jelentkező a : á problémái is az ™ > a labializációból következnek; a csoda : csuda-féle alakváltozatok a nyíltabbá válás, a szëm : szöm alakok a labialitásban bekövetkezett változás nyomait őrzik. Egy-egy hang eltűnése ezenkívül nemcsak hangtani, hanem gyakran morfológiai nyomokat is hagy: igei és névszói tőrendszerünk kiválóan mutatja a tővégi magánhangzók (hal-, hala-) vagy a szóvégi -γ sorsát (mező-, meze-). Olyan jelenség viszont, ami a magánhangzók rendszerében vagy a magyar nyelv alaktanában a veláris Ï eltűnésével, illetve egykori meglétével lenne magyarázható, nincsen; sem nyelvtörténeti, sem leíró nyelvészeti szakirodalmunk nem említ a veláris Ï-val összefüggő rendszertani anomáliákat. 6.2. A mai magyar nyelvben az egyetlen rendhagyónak tűnő eset, amelynek alapján sokan a veláris Ï hajdani magyar nyelvbeli előfordulását feltételezni szokták, a hangrendi illeszkedés szabályainak látszólag ellentmondó módon viselkedő szavaké. E szerint, bár a csík1, 2, csín, díj, fi, fing, gyík, híd, híg, híj(a), íj, ín, ír1, kín, lik, nyíl, pír, sík, síp, sír1, szíj, tik ’tyúk’, víg, zsír; bír, bíz-ik, hív, 20 6.4.1. Amikor például a magyarul beszélők átvették a számukra magas hangrendű ī-t tartalmazó alán *χīd szót (>> m. híd), nem az egyébként a magyarban is meglevő palatális magánhangzót érzékelték velárisnak (és helyettesítették, mint etimológiai szótáraink vélik, Ï-val), hanem az egész szót. (Ennek fonotaktikai oka volt: a k- > χspirantizáció miatt ekkor a magyarban a χ csak mély hangrendű szavakban fordult elő szókezdő hangként.) A mély szóhangrendet a magyarba került alakban nem az (egyébként neutrális) i, hanem a tövön analógiásan feltűnő véghangzók mutatták, mutatják (*χidu, *χid™-). 6.4.2. Ugyanezt a tőbelseji magánhangzóktól való függetlenséget mutatják az olyan szavak is, amelyeknek hangrendje biztosan nem a kölcsönzéskor (azaz nem a magyar nyelv rendszerébe való beillesztés miatt) változott meg. Ilyen például a finn szó, amely a 19. században még mély hangrendű volt (a TESz. 1864- ből hozza az első példát a palatális finnek alakra, addig finnok fordul elő24), és amelyet napjainkra kizárólag magas hangrendűként használunk, jóllehet a szóbelseji magánhangzó minősége nem változott meg az elmúlt százötven-kétszáz esztendőben (és még véletlenül se lehetett benne soha veláris Ï). Vannak további hangrendváltó szavak is a magyarban, amelyek esetében szintén nincs szükség (illetve időbeli korlátok miatt lehetőség sem) a veláris Ï-ra, illetve ennek eltűnésére a hangrend megváltozásának magyarázatához: palatális etimológiájú csíp igénk (< PFU *c"pp‹: TESz. I, 535) néhány nyelvjárásban mély hangrendűvé vált (csípnak, csípott stb.: ÚMTsz. I, 846); a nyír ’(le)vág’ (< PU *nir‹-: EWUng. 1042) a 18. századig palatális volt, majd azóta mély hangrendű (TESz. II, 1047); a sír ’temetkezési hely’ (< PFU *čiγ‹-r‹, *ciγ‹-r‹: EWUng. 1332) eredetileg szintén a magas hangrendűek közé tartozott. A szóhangrend velarizációjához hasonlóan a palatalizációra is akadnak példák olyan kései időszakból, amelyik már igen távol esik a feltételezett veláris Ï kiveszésétől, tehát a hangrendváltás okaként az Ï-t felhozni ezek esetében sem lehet. Ilyen a 17. századig mély hangrendű hím (< PU *koj(e)m‹, 1608: hímoc: TESz. II, 112) és a 19. századig veláris ragozású szirt (< ótör. sïrt: TESz. III, 765; Csokonainál még kőszirtokat: CsokSz. 295) szavunk. 6.4.3. Az eddigiekben említett hangrendváltásoknak sokféle oka lehet. Azokban az esetekben, amelyeket a szakirodalom se sorol a veláris Ï-val összefüggő adatok közé, analógiás hangrendi átcsapásról szoktak beszélni. Analógiás alakulásnak tekintik például etimológiai szótáraink a nyír ’(le)vág’, sír ’temetkezési hely’, zsír, valamint az íj (< PU *joη(k)s‹: EWUng. 604; korai magyar adatai alapján magas hangrendű volt, csak a 16. századtól mély: TESz. II, 195) szavakat. 24 A finn szó mély hangrendűségének oka természetesen nem a nemzetközi szóként terjedő, és a magyarba vélhetőleg a németből bekerült szó i-jének velaritása volt, hanem a latinos végződéssel bővült korábbi finnus alak (vö. TESz. I, 915). 21 Az analógián kívül okozhatja a szóbelseji veláris magánhangzó (de természetesen nem Ï) i-vé palatalizálódását, majd a szóhangrend magassá válását egy szóbeli palatális mássalhangzó is. (Erre a jelenségre van példa a rokon nyelvekben is, például a mordvinban: ANDRÁSSYNÉ 1956: 152.) A nyír ’egyféle fehér kérgű fa’ (< PFU *n!r‹, *n!rk‹: EWUng. 1043) vokálisa valószínűleg az ny hatására lett palatális, és feltehetőleg ugyanez történt a nyíl (< PU *nole, *n#le: TESz. II, 1045) szóval is. A palatalizációt okozó mássalhangzó eltűnése miatt némiképpen eltér a fentiektől az isz-ik (< PFU *juγe, *juke: EWUng. 630), az ív-ik (< PFU *jokse-: EWUng. 632) és az íj szó. Ezekben a protetikus hangként viselkedő j okozza az őt követő magánhangzó palatalizációját, akárcsak a közismert juhász ~ ihász, jonkább ~ inkább stb. esetében. Akad példa mássalhangzó depalatalizációját kompenzáló magánhangzó-pala- talizációra is: lik (< lyuk), tik (< tyúk). Kevéssé ismert fajtája a hangrendi átcsapásnak az, amikor a szó első szótagjának veláris magánhangzója akkor palatalizálódik, ha a második szótag végén (és talán akkor is, ha a második szótagban) a (™) található. Ezt a jelenséget a mordvinból például jól ismerjük (RAVILA 1928: 101; vö. ANDRÁSSYNÉ 1956: 152). Ide sorolható a következő szavak alakulása: csipa (< ótör. čapaγ: TESz. I, 536; vö. LIGETI 1986: 58, 79), ipa (< apa: TESz. I, 226), pina (< ?fan: TESz. III, 197), sipka (< sapka: TESz. III, 487), szil (< PFU *sala: TESz. III, 752), tipor (< PU *tappa: UEW. 510; vö. tapos, tapod stb.: TESz. III, 922), és talán ide tartozik a bika (< buqa: TESz. I, 299; vö. LIGETI 1986: 279–80) és a gyila (< gyula: TESz. I, 1137; vö. LIGETI 1986: 198, 253, 484, 485) is, továbbá minden bizonnyal összefügg ezekkel a szilaj ~ szalad, csillog ~ sajog, szilánk ~ szalu is, amelyeknek „i ~ a váltakozása esetleg valóban igen ősi” (BÁRCZI 1958: 31). Vö. még Csivag ’határrész Kisújszálláson’ (< kun Čuvaq: MÁNDOKY 1993: 148), szip-(pant, szip-ákol) < szop-ik: TESz. III, 768), béka, nyj. bíka (< tör. *baqa: TESz. I, 270).25 (Hasonló jelenség az is, hogy — mint MELICH írja — „a magyarban az elsőszótagbeli o-ból bármilyen mássalhangzó után válhatik i”: 1913: 61.) A hangrendváltás okaként nem szabad elfeledkeznünk az illabiális utótagú diftongusok monoftongizációjáról sem, aminek következtében akár már az ősmagyar kor előtt vagy az ősmagyar kor elején (vö. PU *koj(e)m‹ > m. hím: TESz. II, 112; PFU pojka > m. fiú: TESz. I, 926) is létrejöhetett mély hangrendű magánhangzó helyén i. Ezt követően az ómagyar korban (pl. az -oÇt > -ít képző monoftongizációja révén) tömegesen tűnnek fel „vegyes hangrendű” szavak nyelvünkben (vö. D. BARTHA 1958: 43). 25 További idevonható és egyéb elhasonulásos példákat (™ — á > ë — á: dara > dëra; o — ó > ë — ó: hornyó > hërnyó stb.) nagy számban találunk GOMBOCZnál (1920a: 3–9) és MELICHnél (1918: 33). 22 7. Visszakanyarodva a hangrend és a feltételezett veláris Ï kapcsolatára, az előbbi pontban tárgyalt hangrendi kérdések végeredményeképpen azt szűrhetjük le, hogy a 6.2. pontban felsorolt és hozzájuk hasonlóan szótári alakjukban csak i, í hangot tartalmazó szavak a magyarul beszélők számára nem azért mély hangrendűek, mert bennük valaha is veláris Ï volt, hanem azért, mert a magyarul beszélők mentális lexikona ezeket a szavakat számtalan (természetesen a nyelv történetével összefüggő) okból mély hangrendűként tartja számon.26 Ennek okát pedig teljesen fölösleges a veláris Ï-ban keresni, hiszen a szavak hangrendváltása enélkül is jól megmagyarázható. Sőt, ha komolyan vesszük azt a magyar nyelvészetben jó ideje élő megállapítást, hogy az i és í hangok (és ugyanígy az ë/é is) a szóhangrend szempontjából neutrálisak, akkor látszólag még a szavak és a magánhangzók fonológiai hangrendjeinek szétválasztására sincs szükség, hiszen ez esetben „alulról” (a szóban található magánhangzók hangrendje alapján) is leírható a szóhangrend.27 Természetesen a szóhangrend efféle „alulról” való megállapítása során nem a neutrális i/í vagy ë/é hangok révén ismerjük fel a morféma hangrendjét: ezt a morféma nem semleges magánhangzói fogják megmutatni, ha vannak ilyenek a szóban.28 Ha megnézzük az érintett főneveket és igéket (nyíl, íj, ín stb.), azt látjuk, hogy ezek kivétel nélkül a többalakú tövek közé tartoznak (nagyon fontos, hogy még véletlenül se egyalakúak, mint ezt leíró nyelvtanaink állítják; vö. MG. 95, 175–6). Így egy-egy szónak nem egy, hanem két tőváltozata van: egy csonka és egy teljes töve (nyíl-/nyila-, íj-/íja-, ín-/ina-).29 Természetesen egy szónak, akárhány tőváltozata létezik is, csak egy hangrendje lehet.30 Hogy ez a hangrend ezeknek a szavaknak az esetében mély, azt a teljes tőben található, de a csonka tőben meg nem jelenő tővégi magánhangzó mutatja meg, és ezt a hangrendileg semleges i/í nem befolyásolja, nem befolyásolhatja. 26 Erről — egészen más okfejtéssel — ld. SZILÁGYI N. 1978/2000: 95–7, 2004: 76–7. 27 Természetesen, mint láttuk, ez nem így van, hanem éppen fordítva: ha egy morféma szóhangrendjét szeretnénk megtudni, nem szükséges figyelemmel lennünk a benne található magánhangzókra, hiszen az adott morféma illeszkedés során tanúsított viselkedése fogja megmutatni a hangrendjét. (Mivel azonban a szóbeli vokálisok nem mutatnak eltérést ebben a kérdésben, látszólag akár ezek alapján is megítélhetnénk a szóhangrendet.) 28 A szóhangrend minden további nélkül megőrződhet akkor is, ha a szóból eltűnik a hangrendjét látszólag mutató nem neutrális magánhangzó (sima > simít-ja, piro-s > pirít-ja), bár természetesen idővel a szóhangrend is követheti a magánhangzókbeli változást (férfiú-nak > férfi-nak > férfinak ~ férfinek). 29 A tőváltozatok és a teljes tő megállapítása szempontjából kulcsfontosságú annak eldöntése, hogy a tő és a toldalék között található magánhangzó előhangzó, tővéghangzó vagy pedig kötőhangzó. Erre vonatkozóan a legjobb megoldást ld. SZILÁGYI N. 2004: 219–27; vö. még SZILÁGYI N. 1977. 30 A toldalékmorfémák esetében éppen az illeszkedés funkciója miatt más a helyzet, hisz ezeknek nem tőváltozataik, hanem hangrendileg illeszkedő alakváltozataik vannak. 23 8. Áttekintve a tanulmányom elején feltett kérdésekre adott válaszokat, továbbra is úgy vélem, hogy a veláris Ï sohasem volt meg a magyarban. És amíg azok a jelenségek, amelyek alapján a veláris Ï magyar nyelvbeli meglétére gondolhatnánk, e hang feltevése nélkül is megmagyarázhatók, nincs is szükség rá, hogy ezt feltételezzük. KIS TAMÁS Irodalom ANDRÁSSYNÉ KÖVESI MAGDA (1956): Az Ómagyar Mária-siralom ualallal szavának értelmezése. Magyar Nyelvjárások 3: 136–53. BÁRCZI GÉZA (1950): A magyar hangtörténet tárgyköréből. Magyar Nyelv 46: 223–30. BÁRCZI GÉZA (1951): A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék. Budapest. BÁRCZI GÉZA (1958): Magyar hangtörténet. Második, bővített kiadás. Budapest. BENKŐ LORÁND (1980): Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Budapest. BERECZKI GÁBOR (1996): A magyar nyelv finnugor alapjai. Budapest. BOLLA KÁLMÁN–PÁLL ERNA–PAPP FERENC (1977): A mai orosz nyelv. (Курс современного русского языка). Negyedik kiadás. Budapest. CsokSz. = JAKAB LÁSZLÓ–BÖLCSKEI ANDRÁS: Csokonai-szókincstár I. Debrecen, 1993. D. BARTHA KATALIN (1958): A magyar szóképzés története. Budapest. DÉCSY, GYULA (1969) Finnougrische Lautforschung. Ural-Altaische Jahrbücher 41: 33–75. DEME LÁSZLÓ (1953): A magyar nyelvjárások néhány kérdése. Nyelvtudományi Értekezések 3. Budapest. E. ABAFFY ERZSÉBET (2003): Hangtörténet. In: Magyar nyelvtörténet. Szerk. KISS JENŐ– PUSZTAI FERENC. Budapest. 106–28, 301–51. ET. = Erdély története. I–III. Főszerk. KÖPECZI BÉLA. Budapest, 1986. EtSz. = GOMBOCZ ZOLTÁN–MELICH JÁNOS: Magyar etymologiai szótár. I–II. Budapest, 1914–1944. EWUng. = Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen. I–II. Szerk. BENKŐ, LORÁND. Budapest, 1993–1995. GOMBOCZ ZOLTÁN (1914): Ajtony. Magyar Nyelv 10: 31–3. GOMBOCZ ZOLTÁN (1920): A magyar mélyhangú Ï kérdéséhez. Magyar Nyelv 16: 2–9, 112–5. GOMBOCZ ZOLTÁN (1925/1950): Hangtörténet. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 77. Budapest, 1950. GÓSY MÁRIA (2004): Fonetika, a beszéd tudománya. Budapest. HAJDÚ PÉTER (1966): Bevezetés az uráli nyelvtudományba. (A magyar nyelv finnugor alapjai). Budapest. 24 HAJDÚ, PÉTER (1969) Zu den Kernfragen der finnisch-ugrischen Vokalforschung. Ural- Altaische Jahrbücher 41: 179–82. HAJDÚ PÉTER (1981): Az uráli nyelvészet alapkérdései. Budapest. HORVÁTH LÁSZLÓ (2003): A magyar nyelv története. Az ősmagyar kor. In: A magyar nyelv kézikönyve. Szerk. KIEFER FERENC. Budapest. 45–61. HUTTERER MIKLÓS (1967): A nyelvi struktúra változásának problémája a nyelvszociológia tükrében. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 5: 169–87. IPA Help: http://www.sil.org/computing/speechtools/softdev2/IPAhelp2/IPAprvw2.htm (letölthető formában: http://www.sil.org/computing/speechtools/SATdownloads2.htm) ITKONEN, ERKKI (1946): Zur Frage nach der Entwicklung des Vokalismus der ersten Silbe in der finnisch-ugrischen Sprachen, inbesondere im Mordwinischen. Finnisch- Ugrische Forschungen 29: 222–337. ITKONEN, ERKKI (1953–1954): Zur Geschichte des Vokalismus der ersten Silbe im Tscheremissischen und in den permischen Sprachen. Finnisch-Ugrische Forschungen 31: 149–345. ITKONEN, ERKKI (1966): Suomalais-ugrilaisen kielen- ja historiantutkimuksen alalta. Tietolipas 20. Helsinki. JAKAB LÁSZLÓ (1999): Vegyes hangrendű igéink. In: JAKAB LÁSZLÓ: Tanulmányok az igeragozás köréből. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai 73. Debrecen. 63–84. KENESEI ISTVÁN (1995): Történeti nyelvtan: elmélet és gyakorlat. Magyar Nyelv 91: 281–91. KISS JENŐ–PUSZTAI FERENC szerk. (2003): Magyar nyelvtörténet. Budapest. LAKÓ GYÖRGY (1965): A magyar hangállomány finnugor előzményei. Nyelvtudományi Értekezések 47. Budapest. LANSTYÁK ISTVÁN (2004): Nyelvi mítoszok és babonák (avagy a magyar nyelvművelés demitizálásának felette szükséges voltáról való dialógus kezdete). Vitaindító előadás az I. Alkalmazott Nyelvészeti Műhelytalálkozón, Paláston, 2004. október 2-án. http://www.gramma.sk/hu/kozonsegszolgalat/alkalmazott/lanstyak.rtf. LIGETI LAJOS (1986): A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpádkorban. Budapest. MÁNDOKY KONGUR ISTVÁN (1993): A kun nyelv magyarországi emlékei. Karcag. MELICH JÁNOS (1913): A magyar tárgyas igeragozás. Magyar Nyelv 9: 1–14, 58–67, 105–11, 152–61, 207–12, 248–54, 297–306, 337–45, 392–9. MELICH JÁNOS (1918): A vegyeshangú szavakról. In: A Magyar Nyelv dolgozótársai: Emlék Szily Kálmánnak a Magyar Nyelvtudományi Társaság elnökének nyolczvanadik születésenapja alkalmából. Budapest. 32–5. MG. = Magyar grammatika. Szerk. KESZLER BORBÁLA. Budapest, 2000. MOLNÁR JÓZSEF (1967): A hangváltozások okairól, különös tekintettel az ősmagyar kori hangváltozásokra. In: A magyar nyelv története és rendszere. (A debreceni nemzetközi nyelvészkongresszus előadásai). Szerk. IMRE SAMU–SZATHMÁRI ISTVÁN. Nyelvtudományi Értekezések 58. Budapest. 156–61. NÁDASDY ÁDÁM–SIPTÁR PÉTER (1994): A magánhangzók. In: Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Szerk. KIEFER FERENC. Budapest. 42–182. 25 NYIRKOS ISTVÁN (1994): Jövevényszavaink inetimologikus véghangzóiról. In: Bárczi Géza emlékkönyv születésének 100. évfordulójára. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 200. Budapest. 127–40. NYIRKOS ISTVÁN (1999): Voltak-e a magyarban neutrális magánhangzók? Széphalom 10: 359–63. NYIRKOS ISTVÁN (2000): A -kor toldalék és az illeszkedés. Magyar Nyelvjárások 38: 319–22. NyKk. II. = Nyelvművelő kézikönyv II. Főszerk. GRÉTSY LÁSZLÓ–KOVALOVSZKY MIKLÓS. Budapest, 1985. PAASONEN HENRIK (1913): A magyar nyelv régi török jövevényszavai. Nyelvtudományi Közlemények 42: 36–68. PAPP FERENC (1975): A magyar főnév paradigmatikus rendszere. Budapest. PAPP ISTVÁN (1966): Leíró magyar hangtan. Budapest. PAPP ISTVÁN (1972): A nyelvtörténeti oktatás módszertanához. Magyar Nyelvjárások 18: 41–52. P. HIDVÉGI ANDREA (1951): A magánhangzók labializációja Anonymus magyar szórványaiban. Magyar Nyelvjárások 1: 95–117. RAVILA, PAAVO (1928): Über eine doppelte vertretung des urfinnischwolgaischen *a der nichtersten silbe im Mordwinischen. Finnisch-ugrische Forschungen 20: 83–120. SAMMALAHTI, PEKKA (1979): Über die Laut- und Morphemstruktur der uralischen grundsprache. Finnisch-Ugrische Forschungen 43: 22–66. SAMMALAHTI, PEKKA (1988): Historical Phonology of the Uralic Languages. In: The Uralic Languages. Szerk. DENIS SINOR. Leiden–New York–København–Köln. 478– 554. SÁNDOR KLÁRA (1998): A magyar–török kétnyelvűség és ami körülötte van. In: Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében, különös tekintettel a magyarpárú kétnyelvűségre. Szerk. LANSTYÁK ISTVÁN–SZABÓMIHÁLY GIZELLA. Pozsony. 7–26. SIMONYI ZSIGMOND (1909): Egy elveszett magyar hangról. Magyar Nyelvőr 38: 289–98. SIPTÁR PÉTER (1995): A magyar mássalhangzók fonológiája. Budapest. SIPTÁR PÉTER (1998): Hangtan. In: É. KISS KATALIN–KIEFER FERENC–SIPTÁR PÉTER: Új magyar nyelvtan. Budapest. 293–403. STEINITZ, WOLFGANG (1944): Geschichte des finnisch-ugrischen Vokalismus. Stockholm. SZABÓ SÁNDOR (1902): A magyar magánhangzóilleszkedés. Budapest. SZENDE TAMÁS (1969): A köznyelvi magyar ejtésnorma felé. Nyelvtudományi Közlemények 71: 345–85. SZÉPE GYÖRGY (1958): Vegyes magánhangzójú szavaink illeszkedésének kérdéséhez. In: Magyar hangtani dolgozatok. Szerk. BENKŐ LORÁND. Nyelvtudományi Értekezések 17. Budapest. 105–29. SZILÁGYI N. SÁNDOR (1977): Módszertani észrevételek a kötőhangzó-vitához. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 21: 145–60. SZILÁGYI N. SÁNDOR (1978/2000): Világunk, a nyelv. Budapest, 2000. SZILÁGYI N. SÁNDOR (2004): Elmélet és módszer a nyelvészetben (különös tekintettel a fonológiára). Erdélyi Tudományos Füzetek 245. Kolozsvár. 26 TESz. = A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I–IV. Főszerk. BENKŐ LORÁND. Budapest, 1967–1984. UEW. = Uralisches etymologisches Wörterbuch. I–III. Szerk. RÉDEI, KÁROLY. Budapest, 1988–1991. ÚMTsz. = Új magyar tájszótár. I–. Főszerk. B. LŐRINCZY ÉVA. Budapest, 1979–. VÉRTES EDIT (1995): Vélemények és ellenvélemények. (Az Uralisches etymologisches Wörterbuch alapján). Magyar Nyelvjárások 32: 115–49. ZSEMLYEI JÁNOS (1979): A Kis-Szamos vidéki magyar tájszólás román kölcsönszavai. Bukarest. Kiegészítő irodalom (ami tanulmányom megírásakor sajnos elkerülte figyelmemet) KISS ANTAL (1991): Papp István és a magyar nyelvtörténeti kutatás. (A veláris Ï kérdése). In: Tanulmányok a magyar nyelvtudomány történetének témaköréből. Szerk. KISS JENŐ–SZŰTS LÁSZLÓ. Budapest. 366–70. RÉDEI KÁROLY (1997): A magyar nyelv helye a finnugor nyelvek között. In: Honfoglalás és nyelvészet. Budapest. 25–42. [27–8; a finnugorra: „Az *ü feltehetőleg az *i allofonja volt” (28)]